Page 1

Kádár Tibor Hitel triptichon (részlet)

Egy szolgáló nemzedék üzenetei napjaink olvasatában Kolozsvár 1935-1944 Leányfalu 2018 Szász István Tas

A tablókat tervezte Kelemen Gábor LIMAR6 kft


Mit jelent nekünk Erdély Mint rengeteg erdőség szélén kora őszi hajnalon emelkedő köd, úgy teszi rejtélyessé valami azt, ami számunkra Erdély, valahányszor rá gondolunk. 1923-ban Áprily Lajos tömören fejezte ki ezt, az eme rejtélyt éppen életével illusztráló Kós Károlynak írott versében. A vers címe: Tetőn és utolsó sorai így hangzanak: „s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély”. Ha ennél többet akarunk mondani, ahhoz tulajdonképpen könyvtárnyi olvasmányra és életre szóló tapasztalatra van szükség, mégis megpróbáljuk az érdeklődő számára számos könyvet és életek tapasztalatait összegezve, röviden érthetővé tenni ezt. Hogy mi is határozta meg eme titokzatosságot, azt kellő tárgyilagossággal meg kell állapítanunk, hogy Erdély három nemzete sorsának az eltelt ezer esztendő alatt zajló viharos és összefonódó története. A Kárpát-karéj által védett, de a népvándorlás hullámait mégis elszenvedő terület ma nem csupán az úgynevezett történelmi Erdélyt jelenti, hanem Trianon óta még mi is megszoktuk, hogy azzal összevonva említjük Máramaros, Partium, a Kőrösök és a Bánság vidékeit, melyekkel a „kisebbik haza” elcsatolt 102 ezer négyzetkilométere meghaladta a „nagyobbik haza” maradék 93 ezer négyzetkilométerét. Kevesen tudják, hogy ezt az ötletet – igen ravaszul – Eduard Beneš találta ki és javasolta Brătianunak a Trianonban folyó tárgyalások során, a durva beavatkozás semlegesek számára könnyebb megértetése és elfogadtatása érdekében. A magyarság szempontjából alapvető fontosságú azt tudni, hogy ellentétben az utódállamok történészeinek véleményével, az erdélyi honfoglalás már a kezdetekkor megtörtént. A dél-erdélyi védelmet szolgáló földvárakról maguk a szász történetírók is megemlékeznek. Mályusz Elemértől is tudjuk, hogy a könnyebben belakható Maros-menti Gyulafehérvár vidékéről kisugárzó népfelesleg fokozatosan lakta be a déli területeket s az odatelepített székelyek is hátrahagyták helyneveiket, amikor királyi rendelettel a zordabb keletre rendelték őket, majd helyükre betelepítették az utóbb szásznak nevezett nyugatról érkező, az első időkben inkább vegyes népességet. Innen a Királyföld elnevezés. A magyar térfoglaló erő a hegyek lábáig érvényesült és a történelem viharai éppen akkor ritkították meg sorait, amikor a magasabb hegyek – nagyobb erőfeszítéseket és több embert kívánó – belakása következett volna. Az idegen népelem betelepítésének kényszere ekkor jelentkezett igazán, de ne feledjük, hogy akkor még ismeretlen volt a nemzettudat és senki sem tartott attól, hogy ennek milyenek lehetnek a távlati következményei.

Báthory István Rettenetes Ivánt hódoltatja

Az évszázadok során önmaga és az egész ország kelet felöl történő védelme feladatának Erdély magyarsága folyamatosan megfelelt. A veszteségei hatalmasak voltak, de még a járványok is a folyóvölgyek magyar lakóit pusztították leginkább. Aztán Erdélyt a három részre szakadt Magyarország legönállóbb, egyedül valóban magyar részévé tette a történelem. Az erdélyi nemzeti fejedelmek kora ekkor láthatta el azt a meghatározó szerepet, melynek köszönhetően a magyar nyelv és a magyar kultúra fennmaradhatott. Ez a tény, tudva vagy tudat alatt, egyik meghatározója ama titokzatosságnak. Így történt, hogy a további évszázadok során, mondhatjuk napjainkig, a magyar összetartozás, a magyar egység óhajának kovásza lehetett az erdélyi gondolat.

Bocskai István Ezt leírva először Bocskai 1606. december 17-én kelt végrendeletében olvashatjuk: „(…) irom, szeretettel intvén mind az Erdélly és Magyar Országi Hiveinket az egymás között való szép egyességre. Atyaui szeretetre az Erdélyiekért, hogy Magyar Országtól, ha más fejedelemség alatt lésznek is, el ne szakadjanak. A Magyar Országiakat, hogy az Erdéllyieket töllök el ne taszittsák, tartsák attyokainak, és véreknek, tagoknak. Ha a fejedelemségek, a mint szokott lenni, vagy Erdéllyben, vagy Magyar Országban változnak, magok között a Respublicák az egyességet a Confoederatio szerént tartsák meg, és az idő ha mit hoz, egymás javát örvengyék, és egymás nyavalyáját fájlallyák, és mindenben oltalommal, segitséggel legyenek egymásnak, mert tudó dolog az, hogy a viszszavonással, nagy birodalmak is elromlanak: viszontag az egyességgel kicsinyek is nagyra nevekednek.” A vallásszabadság kikiáltásának 450. évfordulóján, ne feledkezzünk meg az 1568-as Tordán tartott országgyűlésről. A magyar múlt olyan ritka eseményei közé tartozik, amelynek nyugaton látható jele maradt fenn. A reformáció gen emlékművén levő feliratra gondolok.

Amikor a magyar történelemírás mai művelői azt hangsúlyozzák, hogy Mátyás óta csak vesztes háborúink voltak, nem gondolnak Erdély nemzeti fejedelmeinek győzelmeire. Vajon azok nem magyar győzelmek voltak? Nem beszélve szomszédjaink vagy éppen a rajtunk uralkodók magyar vagy székely katonák vérén szerzett dicsőségéről. Nem véletlen, hogy az 1848-as 12 pont utolsó, de nem lényegtelen kívánsága volt az unió Erdéllyel. Erdély mítoszát tovább építette 1848-49 és a dicsőséges erdélyi hadjárat. Ugyanakkor gondoljunk a magyar kultúra, a tudomány és a művészet erdélyi magyar nagyjaira is.


Mit jelent Erdély a románoknak Miért titokzatos a Transilvania szó az összrománságnak? Az utóbbi két évszázad román történetírása, beleértve még a mai fősodor politikailag támogatott véleményét is, ezeréves magyar elnyomásról beszél. Ennek pedig egyik fő bizonyítékául a Kápolnán 1437. szeptember 16-án kötött Unio Trium Nationumot hozza fel, ezzel próbálván bizonyítani, hogy az elnyomott román nemzetiséget kisemmizték.

Anyanyelvű igehirdetést, anyanyelvű bibliát és könyvnyomtatást, utóbb a latin ábécét és ezeken keresztül egy erős román nemzettudatot, melyet éppen naiv magyar támogatással alapoztak meg a hamis dákoromán elmélet kidolgozásával. Ezekkel a társadalmi felzárkózásukat (mai szóval: integrációjukat) szolgáló beavatkozásokkal a fejedelmek országuk javát, közös felemelkedését óhajtották. Sajnos azonban a román történetírás ebben is az elmagyarosítás eszközét próbálja láttatni, akkor, amikor ez még ismeretlen fogalom volt. Az erdélyi románság kultúrtörténetében a legnagyobb jelentőséggel az ún. Rákóczi-Biblia bír, amely a teljes Új Testamentum román nyelvre történő lefordítása. A munkát 1648-ban fejezték be és I. Rákóczi György erdélyi fejedelem költségein a gyulafehérvári nyomdában nyomtatták ki. Ez a román nyelvű Biblia 40(!) évvel előzte meg a Bukarestben kinyomtatott román Bibliát. Lórántffy Zsuzsanna Fogarason román tannyelvű felsőbb iskolát is alapított 1657-ben, amely akkor – mint ilyen – a legszínvonalasabb volt. Tankönyvet is nyomtattatott.

I. Rákóczi György és Lórántffy Zsuzsanna

Román bélyeg a Bábolnai Parasztfelkelésről

A kérdést a végletekig leegyszerűsítve, itt néhány döntő érvet mindenkinek ismernie kell ahhoz, hogy átlássa a román történészek tudatosan félrevezető érvelését. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a XVIII–XIX. század előtt a szó mai értelmében ismert és a múltba visszavetített nemzeti tudat nem létezett. Tehát nemzeti elnyomás nem lehetett, illetve semmiféle elnyomás nem volt nemzeti jellegű, és csupán nemzetiségétől függetlenül sújthatta az érintetteket. Vagyis az ezer esztendős nemzeti elnyomás érve képtelenség, s akkor még nem vitatkoztunk arról, hogy a román jelenlét ezer esztendővel ezelőtt még nem is létezett. A három nemzet kirekesztőnek interpretált egyessége pedig újabb példája az anakronisztikus gondolkodásnak, pontosabban az anakronizmust a tudományos gondolkodásba beemelni próbálkozó román történetírásnak. Ez az egyezség ugyanis a rendi társadalom szabályai szerint jött létre. A nemzetnek csak a nemesek voltak tagjai és ez egyformán érintett mindenkit. Vagyis kik voltak ennek részesei? A magyar nemesek, akik közt ott voltak az időközben a magyarországi társadalmi ranglétrán felemelkedett román származású nemesek is, a feladatukkal együtt kollektív nemességet kapott székelyek, és a hasonló kiváltságokkal bíró szászok. Nem voltak viszont részesei például a jobbágyok, függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszéltek, avagy milyen felekezethez tartoztak. A magyar és a román jobbágy sorsa azonos volt.

A legdöntőbb bizonyíték éppen az lehetne, ha ki mernék mondani, hogy mit kaptak az ortodox hitű és kulturálisan történelmi okokból még elmaradott erdélyi románok (s utóbb rajtuk keresztül az összrománság) Erdély nagy magyar fejedelmeitől.

A románok felfokozott nemzettudatának felépülésében a dákoromán elmélet alapvető fontosságú volt. Ennek részletei már jól ismertek. De lássuk itt egy mai román történész Dan Alexe véleményét, aki a nagy vihart kavart: Dákopátia és más román eltévelyedések című könyvében ezeket írja: „A dákopátia eltévelyedés, bolyongás. A »dákopaták« egy ádámi nemzetet, egy korszakokon, évszázadokon, kultúrákon átívelő román biológiai lényeget posztulálnak. (…)A dákopátia elmélet egy ókori szerzőktől származó, szórványos elemekre alapozva improvizált mesterséges, magányos entitás mitologizálása. A történelemmel, nyelvészettel, antropológiával, etnográával és régészettel kapcsolatos mélységes tudatlanságon alapul.(…) A »dákopaták« egyike sem szakértője egyik olyan területnek sem, amelyről beszél. De a médiában sikerült kiemelkedő és káros pozíciót megszerezniük. (…) Az ókori szerzők nem csalhatatlan források ezen a téren. A görögök és rómaiak sohasem foglalkoztak szomszédjaik identitásával. Még azt is nehéz feltárnunk, milyen nyelven beszélt Nagy Sándor. Ha nem tudták, hogy milyen nyelven beszélnek a szomszédjaik, akkor vajon volt-e fogalmuk arról, milyen nyelven beszéltek tőlük 1000 kilométerre északon élő népességek? (…) A »dákopaták« egy valószínűtlen mitológiai múltat rekonstruálnak. Átvetítik az ókorba a mai Románia térképét és kiszámítják mekkora terülte romanizálódott. Nagyon nehéz felbecsülni az általuk ma Dáciának nevezett terület ókori népességét, de nem érhette el a több százezer főt. (…) A »dákopaták« egy szerencsétlen hagyományra támaszkodnak. Az alapkövet Densusianu rakta le, aki egy vidéki okkultista jegyző volt és nem rendelkezett nyelvészeti tanulmányokkal. Meglepetten veszem észre, hogy ma nyelvészként komolyan lehet venni Densusianut, miközben ő a XIX. századi okkultisták világához tartozik, akik a tarotról meg a piramisokról írogattak.” Ne feledjük a nagy román történész és államfér, Nicolae Iorga véleményét, mely szerint mit ér az igazság, ha nem szolgálja a nemzet javát.

Nicolae Iorga

A román bevándorlók asszimiláció nélküli integrációjának évszázados távlatban bekövetkezett sikere aztán elvezetett Trianonhoz, és mára, mai szóhasználattal, egy valóságos lakosságcseréhez. Ez az intő példa, melyet „érzékenységeket sértő” okokból nem illik emlegetni, igen tanulságos lehet ma is. Nos, mindaz, amit a románság a magyar Erdélytől kapott, történelmi tudatában nem mint ilyen érték szerepel, hanem mint olyasmi, ami egyszerűen csak megtörtént Erdélyben. A román bizantín gondolkodás, a román ortodox egyház sikere a ma már naivnak, egyesek szerint felelőtlennek nevezhető magyar politika felett száz év alatt ért el Trianonig. A balázsfalvi, majd a gyulafehérvári nagygyűlés „sikere” azonban ennél is bonyolultabb magyarázattal bír. Világtörténelmi folyamatok, nagyhatalmi és azokat is meghaladó gazdasági elitekhez köthető célok támogatták – számukra szerencsésen – erőfeszítéseiket. Az új nagyromán állam, mely a nagyromán álmokat testesítette meg, aztán a nagyromán mítoszokat is tovább erősítette, s lett az egész román táradalom számára Erdély ősi bölcsővé, szent földdé. Titokzatossá!


Mit jelentett Erdély a szászoknak Az erdélyi szász nemzet számára egészen mást jelentett Erdély, Siebenbürgen. Múlt időben írom, mert ma már az erdélyi szász nemzet nem létezik. Épített emlékei, levéltári nyomai még vannak, de az alig több mint 6000 ágostai vallású szász, többnyire idős ember, már csak utolsó sóhaja egy Erdélyben és a Szent Korona védelme alatt s annak jóvoltából született saját kultúrát teremtő nemzetnek. Az első – Árpádházi – időkben vegyes eredetű népesség mely a székelység keletebbre telepítését is jelentő terület nekiadományozása nyomán (Királyföld) és később főleg szász elemekkel kiegészülve Erdélyben vált egységes nemzetté, ott alakította ki sajátos és egyedi kultúráját, sőt nyelvét is. Csak több évszázad után kezdték – a német „anyaország” csodálata nyomán – a német nyelvet bevezetni az ágostai egyházban és az iskolákban.

Az ezt követő 80 év alatt a román homogenizációs vágy és xenofóbia felszámolta ezt az önálló kultúrát felépítő kis nemzetet, a háború szörnyű pusztításai után javarészt eltávozván, a maradék beleolvadt az általuk évszázadokon át csodált nagy német kohóba. A szászság számára Erdély a nemzet megszületését is jelentő szülőföld volt, az a titokzatos hely, amelyről tudták, hogy ha elhagyják, megsemmisülnek. S mégis megtették, kényszerből, érdekből, csalfa remények vonzásában és homogenizációs taszítástól hajtva, az etnikai tisztogatás modern eszközeitől szenvedve. Nem sokkal azelőtt még volt olyan történészük, aki a kis népeknél oly gyakran jellemző buta gőggel, az erdélyi germán folytonosságot hirdette, Erdély minden értékét maguknak tulajdonította, sőt képtelenül nevetséges módon arról írt, hogy a török ellen Európát ők védelmezték. Valóban igaz, hogy van egy történelem, amely megtörtént s több másik, amelyeket megírtak.

Honterus János szász humanista (1498-1549) szobra a brassói Fekete templom mellett Ez a nemzet kis létszáma miatt örökös szorongásban élve gyanakodva nézte környezetét 800 éven át, hogy aztán egy kényszerű és őrült történelmi pillanatban (1919. január 8. Medgyes) minden gyanakvását meghazudtolva deklarálja, hogy: „…a szász nép a mai naptól kezdve a román birodalom tagjának tekinti magát, ait és leányait a román állam polgárainak. Kéri Istent, hogy vezesse jóra…” A medgyesi szászok gyűlése után táviratban adták tudtára a román királynak, határozatukat. Egyúttal felsorolták elvárásaikat az új hatalommal szemben. Ezek között szerepeltek a következők: nemzeti egyenjogúság, a német nyelv hivatalossá tétele az általuk lakott területeken. Német nyelv elismerése a közigazgatásban, igazságszolgáltatásban, hadseregben. Német nyelvű oktatás minden szinten, beleértve az egyetemet is. Szász képviselők kapjanak helyet a román parlamentben.

A medgyesi gyűlés épülete Medgyes

Teutsch Frigyes

A szomorú valóság azonban Teutsch Frigyes, nagy püspökük (Segesvár, 1852. szeptember 16. – 1933. február 11.) szavaiban lelhető fel: „…ha Magyarország tönkremegy mi is elpusztulunk, s elvész népünk meg egyházunk; ha országunkat elszakítják Magyarországtól, vége évszázados történelmünknek s jövőnknek.” Ez is történt. A szászok és németek erdélyi majd romániai jelenléte (vegyes források)

A csekély szótöbbséggel hozott medgyesi határozat megosztotta a szász közvéleményt. A szászok legnagyobb társadalmi szervezete emlékiratban tiltakozik Erdély elszakítása ellen, kijelenti, hogy a szász nép túlnyomó többsége nem azonosítja magát a medgyesi határozattal, mert azt a fegyverek erőszakolták ki. Erdély sorsát csak népszavazás döntheti el, a nemzetiségi kérdéseket csak önkormányzattal lehet megoldani. A medgyesi határozat azért is érvénytelen, mert ilyen fontos kérdésben csak a szász nemzetgyűlés (Sachsentag) illetékes határozni. Rá tíz hónapra azonban, november 6-án, amikor már ismeretessé vált, hogy a békekonferencia a bánsági németek nagy részét is Romániához csatolta, a Sachsentag jóváhagyja a medgyesi határozatot, ugyanakkor új szász nemzeti programot állít fel. A szászok óhajaiból szinte semmi sem valósult meg, hasonlóan jártak mint a magyarok, a gyulafehérvári ígéretekkel. A szászok akkor ébredtek fel, hogy mi következik, amikor a román állam elkobozta a Szász Universitas (Szász Egyetem) összes vagyonát, szűkítette a szász iskolahálózatot, az 1921-es román földtörvényt kiterjesztette a szász egyházi és egyesületi földekre.

Vermesi romtemplom ma

1583 1662 1800 1900 1910 1930 1941 1948 1956 1966 1977 1989 1992 1993 2003 2011 2018

60000 szász (Báthory István idejében) 100000 szász (Jancsó Benedek szerint) 200000 szász (Cziráki Zsuzsanna) 228000 szász (Pukánszky Bélánál) 235000 szász (utolsó magyar népszámlálás) 745000 német (Nagy-Románia) 248000 szász (Romániában, É. Erdély és Besszarábia nélkül) 344000 német (határmódosulás, háború, elhurcolás, titkolás) 385000 német (már nem félnek bevallani németségüket) 383000 német (disszidálás, emberkereskedelem kezdete.) 359000 német (kiárusítás, évi 10-11 000 személy) 95000 szász (kiárusítás után) 30000 szász (119436 németből, határnyitás után) 20000 szász (számuk tovább csökken) 14770 szász (60000 németből, átlagéletkoruk 69 év) 10000 szász (36000 németből) 6000 szász (egyházi forrás)


Ferdinánd román király és Mária királynő megszemléli a román csapatok átkelesét a Tiszán 1919. augusztus 13.

Szemelvények Erdély Trianonjából Iuliu Hossu román görögkatolikus püspök a gyulafehérvári nagygyűlésen felolvassa az Erdély Romániához csatolásáról szóló kiáltványt Manapság a homogenizációs román erőfeszítések szűnni nem akaró folytatása és az autonómiáért folyó küzdelem idején sokat emlegetik a románok gyulafehérvári gyűlését. Mi az ott elhangzott üres ígéretek miatt, a románok pedig, mint olyan eseményt, amely legitimizálta volna Erdély népének csatlakozási óhaját Romániához. A végül elcsatolt terülteken azonban csak 53% volt a román többség és feltétlenül számításba kellett volna venni a többi nemzetiség véleményét is. Az erdélyi szászok a maguk – vitatott körülmények közt tett – medgyesi nyilatkozatával hozzájárultak a román óhajokhoz, de a több mint 33 százalékos magyarság kolozsvári népgyűlése feledésbe merülni látszik. Beke Györgynek a budapesti Hitelben megjelent: Erdély lelke és a tolerancia című írásából idézzük ennek az eseménynek a leírását: „Történelmi jogban és igazságban bizakodva vette tudomásul Erdély magyarsága 1918 decemberében a királyi román hadsereg hódító megjelenését. Noha két évvel előbb már keserves leckét kaptak Erdély déli vidékei és a Székelyföld az 1916-os betörés idején, a román seregek igazi szándékairól, kegyetlenkedéseiről, gyilkosságairól és rablásairól, az újabb fordulatot megint csak reménységekkel fogadták. Ez a reménység gyűjtött össze Kolozsvárra 1918. december 22-én majdnem százezer magyart, hogy kinyilvánítsák hűségüket Magyarország iránt. Huszonnyolc vármegye küldöttei voltak jelen. Előttük mondotta el Apáthy István, a kolozsvári egyetem tudós professzora, Kelet-Magyarország főkormánybiztosa történelmi beszédét:

Erdély Trianonjának megértésében több fontos tényezőt kell ismerni. 1. Az egyik az, hogy a magyarság sok évszázados önállóságának intézményeit 1867-ben az unióval az anyaország kebelére helyezte és így 1920. június 4-e után intézményes háttér és természetesen állami háttér nélkül maradt. 2. A második sajátosan Erdélyt sújtó tényező, hogy egy balkanobizantin világ telepedett rá, mely által az európai kultúrkörhöz tartozó régió népei (ez még az erdélyi románokat is érintette) egyik napról a másikra egy számukra közelről addig ismeretlen világban találták magukat. 3. A Trianon képtelenségéből fakadó neurózis, nem csak a vesztest érintette, hanem a győztes váratlan nyereségét féltő szorongása is az eleve vesztest sújtotta és sújtja a mai napig. A atal román állam, melynek hagyományait a Balkán határozta meg, képtelen volt a nála sokkal fejlettebb tartomány és a benne lakók integrálására. Erdélyt inkább vadászterületnek tekintették és az ó-román világ a bukaresti szellem vezérelte országrész mintegy felélte Erdély erőforrásait az élet legkülönbözőbb területein. Már az 1916-os román betörés a legdurvább pusztító és rablóhadjárat volt. A második bevonulás, mely az Antant engedélyével folyt ezt egészen Budapestig terjesztette ki. Román katonák Budapesten 1919

A kolozsváru Redout épülete Már a kezdetek kezdetén elindult a Brătianu-terv, amely nyugatról kelet felé haladva hirdette meg a románosítást és főleg a magyar városok elrománosítását.

»Legyőzve ellenségeink túlereje által, be kell ismernünk, hogy levertek bennünket! De annyira nem győztek le, hogy a körülöttünk lakó bármely nemzetnek joga volna rendelkezni felettünk (…) Annyira nem győztek le, hogy ma már le kellene mondanunk emberi és nemzeti jogainkról. Legyőzhették bennünk a testet erőszakkal, de nem győzhették le lelkünket az igazság fegyverével (…) Gyulafehérváron a román nemzeti komité kinyilvánította, hogy Magyarország 26 vármegyéjének románsága egyesül Romániával, és így a 26 vármegye területén lakó összes népesség Romániához tartozik. Ezen a területen csaknem négymillió nem románnal szemben csupán 2980186 román él. Ezeknek a velük szemben álló többség felett nincsen joguk határozni. A magyar nemzet nem fogja tűrni 26 vármegye elszakítását.« Ugyanezt jelentették ki a felszólalt magyar és román szociáldemokrata vezetők is – trengar-Demian Sava és Avram György –, Vincze Sándor, a kormányzótanács alelnöke pedig felolvasta a határozati javaslatot: »Kelet-Magyarországnak Kolozsvár 1928. december 22-én összesereglett különböző vallású és fajú népei kijelentik, a Wilsonféle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési joguk alapján, hogy Magyarországgal egyazon népközösségi állami közösségben kívánnak élni és az egységes csonkítatlan Magyarország keretein belül követeleik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot.«”

Magyarország katonai helyzete a Trianon nyomán

Ion I.C.Brătianu A magyar városokra vonatkozó terv végrehajtása ma már elérte a Székelyföldet, de nem csak a városok esetében volt eredményes. E terv rendszersemleges következetességgel végrehajtott eredményeként, végletesen eltolódott demográai viszonyok közt, és az új világrendben, az autonómia gondolata lehet az egyetlen járható út és ennek támogatása szent feladata a mindenkori anyaországnak. Ha pedig ez időben elhúzódónak látszik, addig is mindent el kell követni, hogy az elszakított közösségeink. túléljenek. Ezt pillanatnyilag elsősorban a gazdasági támogatással érhetjük el, de hasonlóképpen fontos az ottani magyar demográai helyzet javítása, az oktatás és az egyházak támogatása, a magyar emlékek ápolása. Sok egyéb mellett érdemes megismerni a magyar gazdasági elnyomás hazug érvével és a nemzetiségi területeken külön szabályok szerint „elkövetett” Trianon utáni román földreformot. Dr. Venczel József: Erdély és az erdélyi román földreform című alapvető tanulmányában a Hitel 1940-41/ 3-4. számában a Trianon előtti földtulajdoni állapotokról ezt írja: „Ha összesítünk s megtekintjük a részesedést a mezőgazdasági és legelőterületből %-ban, az alábbi képet kapjuk: magyar német román Kis és középbirtok 31,8 8,5 59,6 Összes birtok 36,2 8,0 55,7 Nemzetiségi arányszám 33,6 8,7 55,4 (…) A háború utáni román földreform azonban ezekkel a kétségbe nem vonható (…) tényekkel egyáltalán nem törődött s kiindulva abból az irányzatos társadalomtörténeti felfogásból, hogy Erdélyben a rendi korszak feudalizmusa uralkodik s rendíthetetlenül azt hirdetve, hogy a feudalizmus egyfelől proletár-sorsra juttatta az erdélyi románságot, másfelől megakadályozta az erdélyi románság természetes fejlődését és terjeszkedését, az 1921. évi agrártörvénnyel kisajátítást rendelt el, majd ennek alapján 1925-ig: Erdélyben 1,007.126 kat. hold a keletmagyarországi és bánsági részeken 1,487.459 kat. hold összesen 2,494.585 kat. hold területet kisajátított s későbbi eljárásokkal a kisajátított területet: 3,192.508 kat. holdra növelte. Itt szempont természetesen nem a társadalmi és gazdasági szükségesség, hanem a politikai és nemzeti elfogultság.” Ez a példa jellemző az élet minden területén nemzetiségi politikájukra.


Kós Károly levele 1911-ből

Levél a balázsfalvi gyűlésről. Sztána, Kalotaszeg, 1911. szeptember 4. Mélyen Tisztelt Szerkesztő Uram! Ha én itt Erdélyben magyar pap volnék, akkor a tegnapi vasárnapon prédikációm textusát Dávid zsoltáraiból választottam volna: „Uram, mely igen megsokasodtak az én ellenségeim! Mely sokan vagynak az ellenem támadók.” (3. zsoltár, 2. vers) Mert én láttam az Astra gyűlését, és erdélyi magyar népemnek szerettem volna beszélni a balázsfalvi napokról. Láttam azt az ünnepet és tudom, hogy az Erdély oláhságának győzelme volt az rajtunk. Beszélnek az ellenségeinkről az én népemnek, de nem szidnám őket, és nem kicsinyelném az ő munkájukat. Mert láttam Balázsfalván seregleni (…) egy egész társadalmat. Ez a sok különböző ember mind lelkesedésből, saját jószántából jött oda, nem inni, nem mulatni, csak lelkesedni, csak tanulni, vezéreit meghallgatni, hogy szavukat szívébe vésve, újabb tíz esztendőre való munkakedvet, nemzeti gondolatot vihessen haza az otthon maradtaknak. Ezt mi magyarok nem tudjuk utánuk csinálni!!! Mi erdélyiek már fáradtak vagyunk; a magyarországi közvéleményt pedig most nem érdekli a magyarság sorsa; de fontos az ott mostan, hogy piszkálódásból élő újság terjesztheti-e szabadon a mocskot a magyar nép között a sajtószabadság szentségének védelme alatt vagy sem. A sajtó a közvéleménynek hű tükre: a balázsfalvi napok idején a fővárosi lapok közöltek néhány cikket az Astra gyűlésről (igaz, hogy egyrészüké, még tekintélyes napilapoké is, roppant téves és furcsa volt), de hamar végeztek vele, és ma már vígan tovább csépelik az obstrukció ócska szalmáját. De mi nem térhetünk oly könnyen és oly hamar napirendre; mert elvégre ez a játék a mi bőrünkre megy. Közvetlenül a miénkre, de végeredményben az egész magyarságéra. És mi tanulni is akartunk ott Balázsfalván, mert nagyon nagy szükségünk van immár erre, és lehetett is ott tanulni sokat – az oláhoktól… Láttunk egy hatalmas nemzetgyűlést, hallottunk halálosan komoly beszédeket. De nem láttunk pózolást, nem hallottunk frázisokat. Ez az egyik tanulság. Láttunk ott egy hadsereget: nemzeti hadsereget. Mert ez a gyülekezet nem Janku és Axentye hordája többé, ez nem támad ellenünk kaszával és faágyuval. És nem fog többé Bécs szolgálatába állni. Ez itt már nemzet, mely öntudatos munkával, pénzzel és kultúrával szerelte föl magát. Ez a másik tanulság. Láttuk azt, hogy az odasereglett nép milyen áhítattal szívta magába vezérei tanítását, milyen lelkesedéssel hallgatta a sokszor unalmas beszédeket, hogy meg volt elégedve mindennel, amit kapott, nem kritizált semmit, de zette örömmel lléreit az Astrának. És nem volt ott rendetlenség, nem volt ott szó politikáról, nem volt ott izgatás; száraz számadatokat hallottunk, száraz tényeket soroltak elő a szónokok nyugodtan, majdnem unalmasan. És az volt a benyomásunk, hogy ez volt az utóbbi esztendők egyik legnagyobb politikai eseménye, ez volt a legveszedelmesebb nemzetiség politikai izgatás. Ez a harmadik tanulság. Néhai való nagy újságírónk, magyarságunk ideáljaiért utolsó leheletéig harcoló Beksics Gusztáv megjövendölte egykoron – nem is olyan régen – hogy mihelyst az erdélyi oláhság kultúrailag, vagyonilag és társadalmilag konszolidálódik, abban a pillanatban kérdéssé válik a magyar Erdély léte. Ma, az Astra gyűlése után, tudhatjuk – ha csak el nem fedtünk szemünket, be nem dugtuk fülünket – tudhatjuk, hogy a vagyonilag, társadalmilag, sőt kultúrailag is szervezett oláh társadalom Erdélyben készen van. Ez a társadalom tisztában van erejével, céljaival, ez a társadalom fegyelmezett, fanatikus és – idealista. Ez a társadalom: nemzet. (…)

Ez az oláh társadalom annyira természetes ellenségünk, hogy ezt sem szép szóval, sem erőszakkal a magunk részére nyerni nem tudhatjuk. Amit állam és társadalom erre a célra áldoz, az teljesen haszontalan munka és erőpocsékolás. Az erdélyi oláh a maga jószántából magyar nem lesz soha. A magyar nyelv megtanulására sincsen szüksége – hiszen nekünk, erdélyi magyaroknak sokkal inkább szükségünk van az oláh nyelv tudására. Inkább francia és német nyelvekre tanítják gyermekeiket. De a magyar állameszme részére sem hódíthatjuk meg az oláhságunkat többé, amióta tőszomszédunk a szabad, nemzeti és hatalmasan fejlődő Románia. Mai helyzetünk az, hogy a zárt sorokban, egységes vezetés alatt és öntudatosan előrenyomuló oláhsággal szemben az erdélyi elszegényedett, fáradt és reményvesztett magyar társadalom lépésről-lépésre, lassan de folytonosan kénytelen visszavonulni minden téren. Sorsunkat előre látjuk és csodára nem számíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk és segítségünkre nem jön sem a nagymagyarországi társadalom, sem az államhatalom. A magyarországi társadalomra sohasem is számíthattunk. A múltban is mi: Erdély voltunk azok, akik, ha kellett, segítséget vittünk Magyarországnak. Jutalmat ezért sohasem kértünk és sohasem vártunk. De az államhatalommal másképpen vagyunk. Annak kötelessége volna minket legalább segíteni, ha már nem vállalja a teljes védelmet. Kötelessége volna minden eszközt, minden fegyvert a mi részünkre szolgáltatni (…) lássuk vajon a külföld nemzeti államai milyen eszközökkel védekeznek nemzetiségeik ellen, illetőleg hogyan védelmezik nemzetüket: 1. Pózenben tilos a lengyeleknek német birtokot vásárolniok. 2. Romániában tilos iskolákban (nyilvános iskolákban), sőt templomokban más nyelven, mint oláhul beszélni és tanítani. 3. A szabad Amerika csak azt ismeri el állama polgárául, aki szóban és írásban bírja az angol nyelvet, és tisztában van az alkotmány főbb elveivel: szavazati joga pedig csak állampolgárnak van. (…) vajon mért nem vettünk át ilyenforma törvényeket is? Pedig ilyen törvényeknek sikerük van és – nem kerülnek pénzbe. E helyett évekig tartó válságokba visszük országunkat a problematikus egyenlő, általános, titkos választójogért való küzdelemmel és a nemzeti hadseregért való harccal (ez utóbbi – elismerem – nagy dolog, de bajosabb megcsinálni, mint egy új nemzetiségi törvényt). De nemzetiségeink kultúráját milliókkal segíti a magyar állam – méltányosság címén. … E héten Kolozsvárott ünnepi közgyűlést tart az EMKE. Hatszáz vendég jelentkezett eddig, és a város aggódik, hogy hol helyezze el ezt a sok embert. Balázsfalván – a 2500 lakosú faluban – 6000 embert láttak szívesen vendégül három napig – a román kultúra nevében. Kolozsvárott – a 60.000 ezer lakosú városban – 600 vendég gondot okoz – a magyar kultúra nevében. Ehhez – úgy gondolom – nem kell kommentárt fűznöm!!! Majdnem minden évben tartunk Erdélyben székely-kongresszust; melynek eredménye mindenkor egy-egy memorandum – de sikere egyiknek sem volt. Azt hiszem, már meg is unták a minisztériumok az erdélyi magyarok ügyeit – el is olvasni. A székelyek segítségére miniszterileg Sepsiszentgyörgyre telepített „Hitelbank” akár be is csukhatja a boltját – semmi dolga sincsen. Ma is olcsóbb a Transilvania, az Albina meg a szebeni bank pénze, mint a magyar pénz. És éppen a múlt héten árverezték el a kolozsvári Nemzeti Színház alapítványi birtokát; a magyar kultúrminiszter asszisztenciája mellett, - az oláhok vették meg. Ehhez sem kell kommentár. Hát tessék Kolozsvárra jönni EMKE gyűlésre. De nekünk hiába beszélnek, hiába ígérnek már. Kezdünk nem hinni semmiben, ami Pestről jön, kezdünk nem hinni miniszteri nagy nemzetmentő terveknek. Ha magyar pap volnék, jövő vasárnap a következő textusról tartanék prédikációt: „Az én szívem csak kereng, elhagyott engemet az én erőm és az én szememnek világa.” „Az én barátaim és társaim az én csapásomban félreállítottak és az én rokonaim távol állottak.” (Dávid 38. zsoltár, 11-12. vers). Hazaas tisztelettel,


A kolozsvári Vulcan utca 11. a Hitel szerkesztőség helyszíne és a szerkesztők

A Hitel születése A Trianon utáni bénultságból ébredező Erdély első, a román körülményekben felnevelkedett generációja 1935-re már a kezdeti hasznos, de atalkori próbálkozásoknál többre törekedne. A jórészt az Erdélyi Fiatalok keltetőgépében született ifjak felnőtté válva szétszélednek. Talán éppen legjobbjaik kerülnek abba a társaságba, amely Széchenyi István Makkai Sándor önkritikus szemléletén átszűrt gondolatait egy új lapban szeretné Erdély magyarsága elé tárni. Makkai László a református püspök-író a és a katolikus Márton Áron tanítvány Venczel József szövetkeznek erre és létrehozzák a Hitel folyóiratot, újságformátumú kétheti megjelenést tervezve. A lap hat számot ér meg, de részben anyagi okokból, részben a Makkai család expatriálási terve miatt megszűnik. A püspök „nem lehet”-jére Reményik Sándor válaszol és azt mondja, hogy: „lehet mert kell”. De elhangzik aztán Albrecht Dezső „ahogy lehetje” is. Ez már a negyedévi oktáv formátumú Hitel folyóirat megjelenése, 1936 januárja után olvasható. A sajtótörténet előbbit kis Hitel, az utóbbit nagy Hitel néven emlegeti.

Venczel József a lap indítása idején így ír a Hitelben annak céljairól: „A Hitelt — amint írtuk és valljuk — nemzedékünk műveltség- és élménybeli hiányérzete hozta létre. Célunk a hiánypótlás. Tesszük ezt három módon: 1. következetes és tervszerű beosztással hozzuk a múlt és a jelen nagy magyar gondolkozóinak írásait s keressük a magyar élet kritikai szemléletének összefüggéseit Zrínyitől napjainkig; 2. eszközeinkhez mérten feldolgozzuk a magyarság minden mai részproblémáját, hogy így az egész magyar életszemlélet szolgálatát, mint végső célt, megvalósíthassuk; 3. keressük európai helyünkön és korunkban a helyes tájékozódást. E munkában szempontjainkat elsősorban nemzedékünk említett hiányérzete, másodsorban az erdélyi magyarság helyzetszemlélete, harmadsorban pedig a magyarság középeurópai hivatástudata határozza meg. Azt akarjuk, hogy nemzedékünk a kultúrmunkán keresztül tisztázza a népi, a társadalmi és a műveltségi problémák szempontjából kötelességeit. Még pedig itt: Erdélyben, de úgy, hogy a távlatot legalább Középeurópában lássa.” Ennél aktuálisabb program aligha készíthető! Beköszöntő: A szerkesztők nyilatkozata Hitel 1936/1. „Úgy érezzük, sokak ajkáról szabadítjuk fel a szót, amikor tudományos eredményekre támaszkodó és a közírás eszközeivel élő nemzetpolitikai szemlénk a atal magyarság önmagába vetett hitét küldetéssé akarja öntudatosítani s hitelt szerezni mély gyökerű igaz hitének.”

Tamási Áron és Demeter Béla társaságban egy Hitel estélyen

A „kis” Hitel és a „nagy” Hitel első száma

Szász István Tas: Öröklött szolgálat 2018. Részlet az előhangból: „1935 kora őszén, amint máskor is, kisebbségi sorsba kényszerült magyar értelmiségiek társasága gyülekezett Kolozsváron a Tisztviselő telep villanegyedében, a Vulcan utca 11. (utóbb 13.) szám alatt, későbbi szülőházamban. A még másfél évtized házasság után is gyermektelen szüleim, kik a családalapítás után röviddel – a román földreform nemzetiségi területeken sajátosra szabott minden ármányát elszenvedve – vagyontalanokká váltak, ekkorra saját erőből felküzdötték magukat egy olyan középszintre, amely lehetővé tette, hogy anyám tervezte szép villájuk ennek a társaságnak gyülekezőhelyévé váljon. Ekkor kötelezte el magát családunk a Hitelnek. Ugyanis Albrecht Dezső és három vele szövetkezett barátja Venczel József, Vita Sándor és Kéki Béla azzal a kéréssel érkeztek a találkozóra, hogy vegyék gondjaikba a Hitel folyóiratot és annak munkatársait, lehessen e ház a szerkesztőségnek és munkatársainak is otthona. 83 év telt el azóta. Életük során úgy dr. Szász István mint felesége Hort Idy ennek jegyében élt és cselekedett. Az alig három évvel a lapalapítás után váratlanul megszületett gyermekük – jómagam – ezt a szolgálatot örököltem tőlük.”

Vulcan utca 11.

A havonta megrendezett Hitel estélyek legendás büféje


Dr. Szász István

A Hitel

1

Az un. „kis” Hitel füzetek első hat számának megjelenését, feljegyzések szerint, az akkor még kolozsvári plébános Márton Áron támogatta. A „kis” Hitel megszűnése után néhány hónapos szünetet követően, Albrecht Dezső ötletére, a nagyobb igényű folyóirat a „nagy” Hitel kiadásnak tervével, a Szász házaspárt keresték meg a szerkesztésére szövetkezett barátok. A folyóiratot fennállása során végig támogató, majd szellemét és relikviáit ápoló és átörökítő házaspár, szövérdi Szász István gazdamérnök és Hort Idy színművésznő felelős magatartása – a Trianon utáni erdélyi magyar értelmiség történetében nem egyedülálló módon – a történelmi sors egyenes következménye volt. Természetesen kellett hozzá neveltetésük, ebből fakadó nemzettudatuk és ezzel járó áldozatkészségük. Mindebben nem elhanyagolható módon játszottak szerepet a gyökerek is, melyek a nemzeti irodalom irányába ágaztak mindkét oldalon. Dr. Szász István nagyapja Szász Ferenc Bem honvédnak állt a nagyenyedi kollégiumból, majd a bujdosásból hazatérve keresztapja, a szintén hadvezér Kemény Farkas testvérének Kemény Gyulának a pusztakamarási birtokait virágoztatta fel, s így az oda betegen visszavonult Kemény Zsigmond ápolását felesége lécfalvi Gyárfás Katalin vezette. A hagyaték őrizője is ő volt 1935-ig, hogy halála után, a nagy író és politikus szellemét kivéve, minden a román pusztítás martalékává váljon. Fiát, Szász Istvánt, a rokon Bánffy Dezső keresztelte és az erős erdélyi tudattal bíró miniszterelnök, keresztának tehetségét felismerve, a lipcsei egyetemről hazatért ifjú egész pályájára hatást gyakorolt. Ő Erdély utolsó m. kir. jószágkormányzója és telepítési biztosa lett. Nem véletlen, hogy az unokák – így a Hitelt támogató ifjú Szász István – gondolkodását is meghatározták e gyermekkori hatások és emlékek. Hort Ida, művésznevén Idy, családjában is mély gyökerei voltak a nemzeti irodalom tiszteletének. Nagyanyja, Majthényi Ida, Madách Imre édes unokahúga volt, de a felmenők sora a Balassiakig vezetett és ezeket a hagyományokat nagy tisztelettel ápolták. Mindezek együttesen talán megmagyarázzák azt a makacs ragaszkodást, mellyel az erdélyi magyar megmaradást szolgáló felelős értelmiségi magatartást életük tengelyének tekintették.

3

A Szász házaspár a Hitelt a cselekvésre kötelező nehéz időkben sem hagyta cserben. Dr. Szász István ott volt a kiugrás és a front átvonulása, majd az ezt követő első tennivalók idején is a Hitel-csoport minden akciójában. Ebben csak az akadályozta meg, mikor az NKVD Teleki Bélával és Vita Sándorral együtt elhurcolta. Aztán szabadulását követően, miután a lap a tetszhalál állapotába került, s emlegetése – elsősorban éppen érdemei miatt – nem volt ajánlatos, a sokatmondó Hitel emlékek és a genius loci megmentését is magukra vállalták.

Dr. Szász Istvánné Hort Idy

támogatói

2

Dr. SZÁSZ ISTVÁN 1899. június 24-én született

Segesváron és 1973. február 16-án hunyt el Kolozsváron. Édesapja Szász István Erdély és a Keleti részek m.kir. jószágkormányzója és telepítési biztosa volt, földbirtokos. Anyja Balassa Emma a nagy magyar sebész unokahúga. Iskoláit a Kolozsvári Református Kollégiumban végezte. 17 évesen jelentkezett a frontra és a Piavei harcokban tüntette ki magát. Trianon után, már Debrecenben fejezi be a Mezőgazdasági Akadémiát. Hazatér és nem tesz hűségesküt, hanem ládabontóként kezd dolgozni egy angol cégnél. Közben a család vagyonát elveszti, de ő feleségével – szinte kőről-kőre – felépíti azt a Vulcan utcai házat, mely otthont ad a HITEL folyóiratnak. Ennek támogatását mindketten életük egyik főművének tekintették. A bécsi döntés után az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület ügyvezető alelnöke és a Magyar Földhitelintézet vezetője lett. A kiugrást sürgetvén aláírója volt a negyvenek memorandumának, résztvett a Kolozsvár szabad várossá nyilvánításával kapcsolatos szervezkedésben és a politikai foglyok kiszabadításának kieszközlésében. Az oroszok elhurcolták, de említett érdemeire tekintettel szabadon bocsátották. A Bolyai egyetem egyik alapító tanára volt (Mezőgazdasági közgazdaságtan), a Mezőgazdasági Akadémián oktatott. Kényszernyugdíj lett a zetsége. Így mint minimál-nyugdíjas pályája végén ismét segédmunkásként dolgozott 1973-ban bekövetkezett haláláig. A református egyház oszlopos tagja, apjához hasonlóan egyházmegyei főgondnok. A kolozsvári Házsongárdi temetőben a szövérdi Szász kriptában nyugszik.

HORT IDY (Dr. Szász Istvánné) 1900. január 11-én született Alsóábrányban, elszegényedett gentri családban, és 1994. január 9-én halt meg Budapesten. Anyai ágon a Majthényiak révén Madách közeli rokona, Balassi Bálint családjának is egyenes ágú leszármazottja. Sokfelé jár iskolába, végül Budapesten végzi el Rákosi Szidi színiiskoláját. A Janovich Jenő féle kolozsvári Magyar Nemzeti Színház alapító tagja. Nagy sikerrel lép fel prózai és énekes szerepekben, Kolozsvár kedvence. Megismerkedik Szász Istvánnal, férjhez megy és elhagyja a színpadot. Fotóz, szobrászkodik, bútort tervez, szakácsversenyeket nyer, rendez. Őt a Hitel szellemi köre háziasszonyaként tiszteli és szereti. A magyar négy év alatt az Erdélyi Kört is ő rendezi be. A háború után férjének viszontagságos sorsában segítője. Rajzol, süteményt süt s így menti a Hitel emlékeket az elkótyavetyéléstől. Férje 1973-ban hal meg, ő pedig egyetlen ával és családjával 1977-ben a Hitel otthonának feláldozása árán, de a relikviák sorsáról gondoskodva települ ki Magyarországra, Budapestre, atalságának színhelyére, s mindvégig Erdély sorsára gyelve itt él 94 éves korában bekövetkezett haláláig.

Jobb időkre, kései utódokra vagy újabb küzdelmekre gondolva éveken át nehéz munkával, ötletről ötletre próbálkozván, mentették a menthetőt, s a kor szokásait mellőzve, mikor a mindennapiért általában elkótyavetyélték vagyontárgyaikat, ők éjt nappá téve dolgoztak, nem válogatva a fennmaradáshoz szükséges munkák között. Ennek köszönhető, hogy dr. Szász István halála után, ának elkerülhetetlen expatriálását követően, évek kitartó munkájával sikerült átmenteni a relikviákat Ceauşescu Romániájából, és mára múzeummá rendezve bemutatni az érdeklődő közönségnek.


Makkai

Albrecht

Venczel

Vita

Kiss

Kéki

A Hitel szerkesztői MAKKAI LÁSZLÓ

ALBRECHT DEZSŐ

(Kolozsvár, 1914. július 10. – Budapest, 1989. december 1.) történész, egyetemi tanár. 1982-től 1985-ig a Magyar Történelmi Társulat elnöke. Makkai Sándor (1890–1951) író, református püspök, a Magunk revíziója alkotójának a. Élete és munkássága: Középiskoláit 1932-ben szülővárosában, a református kollégiumban, egyetemi tanulmányait a kolozsvári Fredinánd Tud.egy. követően Bpesten és Bázelben végezte. 1940-től intézeti tanár volt az Erdélyi Tudományos Intézetben, 1942-től egyetemi magántanárként dolgozott Kolozsváron. 1945-től Budapesten a Teleki Pál Tudományos Intézet, majd az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa, 1961-től főmunkatársa. Első írása az Ifjú Erdélyben jelent meg 1930-ban. Venczel Józseffel indította el a Hitel című folyóiratot 1935-ben. Fontosabb tanulmányait az Erdélyi Múzeum, a Hitel és az Erdélyi Tudományos Intézet (ETI) évkönyvei közölték. Az Erdély magyar egyeteme (1941) című kötetben a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem fél évszázados történetével szerepel. Ugyancsak jelentős műve a Documenta Valachorum in Hungaria historiam illustrantia (1941; Fekete Antallal). 1940–1944 között a kolozsvári egyetem tanára volt. A Hitel mentén kialakult Erdélyi Körnek meghatározó alakja. A második világháború végén kénytelen volt Magyarországra menekülni, mert a román hatóságok elfogatóparancsot adtak ki ellene „háborús bűnösség” vádjával. Gazdaságtörténetet kutat, kiemelkedő Bethlen Gábor kutató. A Kelet-Európai Intézet, majd 1949-től a MTA Történettudományi Intézetének tagjaként dolgozik. Érdeklődése az egyháztörténet felé fordul, s a debreceni református teológiai akadémia professzora lesz. Gáldi Lászlóval közösen szerkesztette A románok története című kötetet; ebben négy fejezet származik tőle. Jelentős munkája az Erdély története (1944; francia fordításban: 1946), valamint a Magyar-román közös múlt (1948) című könyve. További, több évtizedes kutatásainak eredményei beépültek a háromkötetes Erdély történetébe (1986), amelynek társszerkesztője is, majd az Erdély rövid története (1989) című műbe, ahol A rendi társadalom kialakulása (1162-1526) című fejezet szerzője.

(Bánffyhunyad, 1908. február 26. – Párizs, 1976. szeptember 6.) politikus, jogász, újságíró. Apja Albrecht Lajos a Kós Károly alapította Magyar Néppárt elnöke majd a Magyar Szövetség alelnöke volt. Élete és munkássága: Tanulmányait a Kolozsvári református Kollégiumban és az I. Ferdinánd Tudományegyetem jogi fakultásán végezte. A diákmozgalmak aktív résztvevője, politikai érdeklődése korán megnyilvánul, és atalon kezd publikálni. Végzés után szülővárosában jól menő ügyvéd. 1936-1944-ig a Hitel felelős szerkesztője és kiadója. Az ő ötlete volt, hogy Szász Istvánékat kérjék fel a Hitel házigazdájának. A szerkesztők közt az egyetlen vagyonos ember, aki anyagilag is tudta segíteni a lap megjelenését. Hitelbéli munkáját gyakran támadták balról, de bár konzervatív volt, soha nem engedett a szélsőségek csábításainak. 1937-ben tagja volt a Vásárhelyi Találkozó előkészítő bizottságának, és a találkozón ő tartotta a bevezető előadást. 1938-ban a kalotaszegi ref. egyházmegye gondnoka. 1939–40-ben a Magy. Népközösség társadalmi szakosztályának titkára. Felismerte, hogy a nagyhatalmaktól semmi jó nem várható és csak a budapesti kormány támogathatja az erdélyi magyarokat. 1940 és 44 között behívott országgyűlési képviselő. 1941től az Erdélyi Párt ügyvezető alelnöke. 1944 szept.-ében Budapestre költözött, de az országgyűlés munkájában nem vett részt. 1945-től fakitermeléssel foglalkozott. 1947-ben a román hatóságok kikérték, mint háborús bűnöst. A letartóztatás elől Párizsba emigrált, ahol kezdetben urasági kertészként dolgozott. 1951–1953 között a Szabad Európa Rádió munkatársa (Bónis néven olvasta fel jegyzeteit). 1953tól a strassbourgi Szabad Európa Kollégium tanulmányi igazgatója az ösztöndíjprogramok vezetője haláláig.. Belsőmunkatársa volt a Mikes Imre – Gallicus-által 1947–1952 között Párizsban szerk. Nyugati Hírnöknek. 1950-től 1955-ig az Erdélyi Szemle c. lap kiadója és szerkesztője volt. Az 1948-ban megalakult Magyar Nemzeti Bizottmány vezetőségében szerepet vállalt. Cikkeit az Új Látóhatár, a Katolikus Szemle is közölte. Főbb művei: Magyarság a változásban (Kolozsvár, 1941.);Merjünk magyarok lenni. (Kolozsvár, 1944).

Szász István

Hort Idy

VENCZEL JÓZSEF

VITA SÁNDOR

( Csíkszereda,1913.november 4.–Kolozsvár,1972.március 16.)

(Nagyszeben, 1904. február 1. – Budapest, 1993. január 26.) közgazdász, közgazdasági szakíró, szerkesztő, Vita Zsigmond bátyja. Élete és munkássága: Középiskolai tanulmányait a gyulafehérvári Mailáth Gimnáziumban, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban végezte. 1922-ben érettségizett, ezután a budapesti és a bécsi Kereskedelmi Akadémián folytatta tanulmányait. Hazatérve a magyar bankpolitikát bírálja. Az 1930-as években bekapcsolódik az ifjúsági mozgalmakba. Először Kolozsváron volt banktisztviselő, 1932től a Hangya-szövetkezetek nagyenyedi központja, 1936 után a kolozsvári Hitel- és Tejszövetkezetek tisztviselője, egy ideig lapjuknak, a Szövetkezeti Értesítőnek a szerkesztője. Közben a szövetkezeti mozgalom jobb megismerése érdekében tanulmányutat tett Lengyelországban, Dániában és Finnországban. Bekapcsolódott az ifjúsági mozgalomba. Magyarországon Szabó Zoltánnal és Boldizsár Ivánnal ismerkedik meg. 1938–44 között Albrecht Dezső, Kéki Béla és Venczel József mellett tagja volt a Hitel négytagú szerkesztőbizottságának, azon belül a folyóirat gazdasági szakértője. A Vásárhelyi Találkozó előkészítő bizottságának tagja. 1939-ben tervezetet készített egy erdélyi magyar statisztikai központ létesítésére, s amikor az az EMGE keretében megvalósult, Szász Pál kérésére átvette irányítását. Részese a négyeknek, (Tamási Áronnal. Albrecht Dezsővel és Teleki Ádámmal) akik az erdélyi demokratikus hagyományok védelmében még a bécsi döntés küszöbén memorandumot nyújtottak be Teleki Pálnak. 1940–44 között az Ellenzék igazgatója; az Erdélyi Párt behívott képviselője a magyar országgyűlésben. 1944-ben a minisztériumban a zsidók deportálása ellen emelt szót és a mentesítési kérdésekkel foglalkozik, 1944 júliusától tagja volt annak az Erdélyi Párti csoportnak, amely tárgyalásokat folytatott a baloldali értelmiségiek Békepárt néven ismert csoportjával a fegyverszünet megkötéséről. Szeptemberben 40 neves értelmiségivel memorandumot intézett Horthy Miklóshoz, amelyben a háborúból való azonnali kilépést sürgették. A bevonuló oroszok Teleki Béla és Szász István társaságában végighurcolják a fél országon, majd helyzetük tisztázódása után szabadon engedik őket. A háború után Budapesten telepedett le és egy ideig a református egyházi sajtóban dolgozott, de onnan Kádár Imre nyomására eltávolították. Ekkor egy kisipari szövetkezetnél kapott munkát, 1959-ben politikai vádakkal innen is kitették. 1959-től nyugdíjasként visszavonultan élt Budapesten.

társadalomkutató, egyetemi tanár, közíró. Írói álneve: Várdorfalvi. Meghatározó személyisége volt a két világháború közti erdélyi magyar szociológiának, az erdélyi földkérdéssel, demográával, a szociológia módszertanával foglalkozott. Élete és munkássága: középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte a Római Katolikus Főgimnáziumban. 1930 őszén megnyerte az Erdélyi Helikon irodalmi nagydíját. A korán elárvult ú már diákként elkíséri gyűjtőútjaira Domokos Pál Pétert. A kolozsvári diákmozgalmak aktív résztvevője. Érdeklődésének középpontja a falukutatás. 1936–1939 között megszerezte a jogi doktorátust. 1933 és 1940 között az Erdélyi Iskola című folyóirat szerkesztője, rovatvezetője. Az 1935-ben alapított Hitel egyik alapító szerkesztője volt. A folyóirat megszűnése után 1936-ban Venczel három társával ugyanezzel a címmel indított új folyóiratot, amelyben 1944-ig sorra jelentek meg az erdélyi magyarság önismeretét szolgáló írásai. 1937ben részt vett a Vásárhelyi Találkozójának megszervezésében.1938–1945 között vezette az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) statisztikai ügyosztályát.Részt vett a Bolyai Tudományegyetem megszervezésében, az egyetem jogi és közgazdasági karának statisztikai és szociológiai professzoraként dolgozott 1945–1947 között. 1947-ben letartóztatták egy év múlva szabadult, az egyetemi katedrára nem térhetett vissza, 1948–1950 között az Erdélyi Múzeum-Egyesület főlevéltárosa és tudományos kutatója volt. 1950 februárjában a kommunista hatalom újra letartóztatta, koholt vádak alapján tizenkét év börtönbüntetésre ítélték, ebből hat évet Márton Áron püspökkel egy cellában töltött. 1961. január 1-jén szabadult, megromlott egészséggel.1969-ig kisipari szövetkezetekben dolgozott, kerámiát festett, kottákat másolt. 1969től ismét dolgozhatott társadalomkutatóként. Utolsó nagy munkája a Romániai magyar irodalmi lexikon szerkesztési módszerének kidolgozása, betegágyán fejezte be a lexikon repertóriumát. Korai halála 1972 tavaszán következett be, temetésén Márton Áron püspök búcsúztatta. A kolozsvári Házsongárdi temetőben nyugszik. A két világháború közti Erdély jelentős tudományos és művelődési intézményeinek, kiadványainak létrehozása, működtetése fűződik nevéhez. Az erdélyi magyar társadalomtudomány egyik elméleti és gyakorlati megalapozója volt. Csíkszeredában utcát neveztek el róla. 1996-tól nevét viseli a Venczel József Erdészeti- és Faipari Iskolaközpont.

KÉKI BÉLA (Petrozsény, 1907 december 30.–Budapest, 1993. április 5.) eredeti neve Kekel. 1935-től használta a Kéki nevet. Könyvtáros, bibliográfus, könyv- és könyvtár-tudományi szakíró, színi- és zenekritikus. Kutatási területe a betű-, az írás-, a könyv-, könyvtártörténet és a könyvnyomtatás története. Élete és munkássága: Tanulmányait Gyulafehérváron kezdte majd 1926-ban Marosvásárhelyen érettségizett a katolikus gimnáziumban. 14 éven át tanul zenét és zeneelméletet. Tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatta. A Esztergomi Nyári Egyetemen találkozott Szekfű Gyulával és Németh Lászlóval, akik tanácsokat adtak a majdani Hitel kiadásával kapcsolatosan. Közben jelentős zenekritikusi munkát folytat és Bartók, Kodály megismertetésének élharcosa. Reményik Sándor a Pásztortűz szerkesztésébe vonja be majd három társával, Albrecht Dezsővel, Venczel Józseffel és Vita Sándorral kiadják a „nagy” Hitelt. Az egyetemi könyvtárba kerül és rámarad a Hitel átszervezésének feladata, mivel társai más magasabb munkakörökbe kerültek. Kiss Jenővel folytatják a munkát. Katonai behívás, amerikai fogság, családjának elvesztése után Budapesten marad. Az egyetemi könyvtárosképzés egyik alapító oktatója. 1950-től főigazgató-helyettes és sok újdonság megvalósítója. 1952-ben a Budapesti Műszaki Egyetem könyvtárába helyezik osztályvezetőnek és a bölcsészkaron ad elő. 1956-tól a Magyar Könyvtárosok Szabó Ervin körének titkára, majd vezetője. Előad, szervez, újít. A Műszaki Egyetem Könyvtárában igazgatóhelyettes stb. Kéki Béla a két világháború közötti erdélyi szellemi élet igen tevékeny alakja, jeles zenekritikus, kiemelkedő teljesítménye a Hitel és a Pásztortűz szerkesztésében való részvétel.

KISS JENŐ, álnevei: Krizbai Géza, Ipp Dániel (Mócs, 1912. szeptember 13.– Kolozsvár, 1995. december 16.) költő, író, műfordító. Élete és munkássága: Középiskoláit Kolozsvárt végezte (1929), ugyanitt a Ferenc József Tudományegyetem jogi karán diplomát szerzett (1941). Már 1934-től az Erdélyi Helikonnál dolgozott helyettes szerkesztőként, 1941-től az Egyetemi Diákasztal vezetője, Kéki Béla mellett a Hitel szerkesztője. 1942–44 között a Termés egyik alapító szerkesztője. 1944től az EMKE főtitkára az egyesület betiltásáig (1947). Előbb az Utunk, 1948-tól az Állami Könyvkiadó, majd ismét az Utunk, később a Napsugár (1957) és az Igaz Szó (1959) szerkesztője. 1990 után az újjászerveződő Erdélyi Szépmíves Céh (ESZC) élén vállalt tisztséget. Első írása 1927-ben a Haladás c. szatmári hetilapban jelent meg. A képzőművészet, a zene és az irodalom egyaránt érdekelte. Tehetségét végül is lírikusként bontakoztatta ki. Az Erdélyi Helikon költőjeként, a nyugatos formakultúra jegyében indult. Tehetségét Dsida Jenő fedezte fel. Költészetében korán felmerült a társadalmi problematika. Az 1930as évek második felében költői magatartása egyre inkább a kisebbségi sors függvényeként alakul. Az új rendszerben az igazi humánum távlatait keresi. Az átmenetnek ezekben az éveiben, egy időre a türelmetlen, szélsőségekbe hajló irodalompolitika áldozatává válik. A Gaál Gábortól 1949-es kötete egy versének „átírása” miatt elszenvedett írószövetségi bírálat felért egy megbélyegző kiközösítéssel. 1992-ben adja ki húsz éven át kéziratban rejtegetett visszaemlékezését, amelyben az 1944 őszén Kolozsvárról elhurcolt magyar férak szenvedését örökíti meg.1979-ben Emberközelből címmel közzéteszi tanulmányait, cikkeit, visszaemlékezéseit. Műfordítói tevékenysége is igen jelentős, a román líra klasszikusainak avatott tolmácsolója, a román népballadák utolérhetetlen fordítója.


A Hitel munkatársai, szerzői és együttgondolkodói A Hitel egész történetének munkatársait, szerzőit, a házigazda emlékirataiban szereplőket, illetve a Hitel társaság biztosan ismert tagjait összeszámolva, mintegy 220 személyről van szó. A létszám természetesen a „harmadik” Hitel idején tetőzött, amikor az Erdélyi Kör is megnyílt, mert a munkatársi gárda kibővült az anyaországból érkezettekkel, illetve már honoráriumot is kapott. Ezekkel az összesítésekkel távolról sem pótolható a szovjet megszállók által elpusztított vendégkönyv, de a közölt adatoknak hitelessége kétségtelen. Többen lehettek, sőt bizonyára voltak is, de kevesebben semmi esetre sem. A Hitel folyóiratnak három korszakát különböztetjük meg. Az első a Makkai László és Venczel József alapította 1935-ben született és 6 lapszámot megért, újság formátumú kéthetenként megjelenő, utóbb Kéki Béla nyomán „kis” Hitelnek nevezett lap periódusa. A második az 1936 januárjával induló és 1940-ig tartó, az előzőhöz viszonyítva „nagy” Hitel néven emlegetett korszak. Ebben az időben a lap negyedévenként jelenik meg és oktáv formátumú. Ennek szerkesztői Albrecht Dezső, Venczel József, Vita Sándor és Kéki Béla voltak. A harmadik korszak a második bécsi döntés után, 1941-ben kezdődik, amikor a lap állami támogatással és országos terjesztéssel már havonta lát napvilágot. A képviselőnek behívott szerkesztők, illetve Venczel József más megbízatása miatt, gyakorlatilag Kéki Béla marad meg aktív szerkesztőnek, aki maga mellé hívja Kiss Jenőt. Ezt a korszakot újabban „harmadik” Hitel néven említjük és 1944 júliusáig, a lap megszűntéig tart. A három korszak alatt a Hitelnek 220 munkatársa, szerzője és együttgondolkodója ismert. Ezek életrajzi adatai jelentős számban rendelkezésre állnak, és nagy részükről fotó is van. Az alábbiakban a felsorolások ábécé sorrendben történnek.

Az első vagy „kis” Hitel A „kis” Hitel munkatársainak névsorát a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, Záhony Éva tanulmánya, és a tartalomjegyzék alapján állítottuk össze, a közlemények számát is jelölve: Wolf von Aichenburg (2), Baczó Gábor (1), Benes V. (1), Bözödi György (2), Cselényi Béla (1), Dsida Jenő (2), Enyingi Sándor (1), Erdős Jenő (1), Flórián Tibor (2), Gy. Szabó Béla (3), Hegyi Endre (1), Henter Kálmán (1), Heszke Béla (3), Jékely Zsolt (2), Juhász István (1), Juhos László (1), Kárász József, Kéki Béla (2), Kiss Jenő (3), Koós Kovács István (főszerkesztő), Makkai Ernő (a lap titkára), Makkai László (7), Makkai Sándor (1), Molnár Albert (1), ifj. Nagy Géza (4), Nagy Ödön (2), Popa Grigore (1), Szabédi László (6), Szabó Lajos, Szeffedin Szefket (1), Szekfű Gyula (1), Szemlér Ferenc (3), Szenczei László (6), Thurzó Gábor (4), Toldalaghi Pál (2), Tóth Zoltán, Váráshelyi Z. Emil (2), Venczel József (7), Vígh Károly (2).

A második vagy „nagy” Hitel A „nagy” Hitel munkatársait is a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, Záhony Éva tanulmánya, családi feljegyzések és a tartalomjegyzék szerint szedtük lajstromba a közlemények számát is jelőlve: Albrecht Dezső (15), Albrecht Ferenc (1), Aradi Zsolt (1), Asztalos Sándor (1), Atzél Ede (1), Árvay Árpád, Balogh Jolán (1), Bereczky Sándor (2), Bakk Péter, Bíró József (1), Bitay Pál (1), Boros György, Botár István, Bözödi György (3), Csiki Ferenc (2), Csiky János (1), Dániel Antal (2), Dávid István (1), Dávid László (1), Debreczeni László (1), Debreczy Sándor (3), Demeter Béla, Domokos Pál Péter (2), Dsida Jenő (1), Fazakas János (1), Fekete János (1), Flórián Tibor (1), Fodor Pál (1), Fogarasi Géza (1), Entz Géza, Frint Lajos, Gy. Szabó Béla (1), Gyallai Pap Zsigmond (1), Gyarmathy Árpád, Győrffy István (1), Gy. Szabó Béla, Hantos László (1), Heinrich Mihály dr. (1), Hegedüs Sándor, Hollóssy István (1), Hunyady Sándor, Illyés Elemér (1), Incze Lajos (3), I. Szemlér Ferenc (2), Jakó Zsigmond, Jancsó Elemér (1), Juhász István (5), Katona József (1), Kelemen Béla (1), Kéki Béla (5), Kelemen Lajos, Kemény János, Kese Attila (1), Kiss Árpád (1), Kiss Jenő (2), K. Kovács László (1), Koós Kovács István (1), Kós Balázs (1), Kovács Imre (1), Kovács József (1), Lazányi Endre (1), László Dezső, Lőrinczi László (1), Makkai László, Makkai Sándor, Manyák Ernő (1), Márton Áron (2), Mester Miklós (1), Mikó Imre (4), Nagy András (3), Nagy Ödön (3), ifj. Nagy Géza, Nagy Miklós, Nonn György (1), Oberding J. György (3), Padányi Gulyás Jenő (1), Palotai Gertrúd (1), Parajdi Incze Lajos, Parádi Ferenc (1), Parádi Kálmán (1), Petrányi G. Jenő (1), Petrovay Tibor (2), Pongrácz Kálmán (1), R. Szeben András (1), Ravasz László (2), Sáry István (2), Sinka József (1), Szabédi László (2), Szabó István (1), Szabó T. Attila (3), Szabó Zoltán (2), Szász István, Szász Istvánné H. Idy, Szekfű Gyula (1), Szenczei László (2), Szervátiusz Jenő (1), Szűcs Elemér (2), Szvatkó Pál (1), Tamási Áron (3), Tavaszy Sándor, Teleki Ádám (1), Thurzó Gábor (1), I. Tóth Zoltán, Varga Béla, Varró Dezső (1), Vásárhelyi Z. Emil (1), Venczel József (15), Vincze Lajos (1), Vita Sándor (11), Vita Zsigmond (5), Wass Albert.

A késői vagy harmadik Hitel A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon és a lap tartalomjegyzékei szerint összeállított szerzői gárda (zárójelben a publikációk száma): „Albrecht Dezső (2), Aldobolyi Nagy Miklós (2), Almay Béla, Argay György, Bakk Péter (1), Baráth Jenő (1), Bartha István (1), Bárdossy László (3), Benda Kálmán (1), Bíró József (1), Bíró Miklós (1), Bodor György (1), ifj. Boér Elek (2), Bónis György (2), Cseh Zoltán, Csekey István (2), Csizmadia Andor (5), Csortán Márton (1), Deér József (1), Domokos Sámuel (1), Entz Géza (5), Erdei Ferenc (1), Erős Alfréd (2), Féja Géza (1), Gagybátori E. László (1), Gáldi László (1), Gouth Kálmán (2), Hankiss János (1), Hantos László (1), Heszke Béla (1), Horváth Jenő (1), Hungarus Viator (álnév) (1), Incze Andor (1), I. Tóth Zoltán (2), Jakab Antal (2), Jakab Elek (1), Jakó Zsigmond (1), Jancsó Elemér (1), Jeney Endre (1), Jékely Zoltán (1), Józan Miklós, Juhász István (1), Kállay Ernő (1), Kéki Béla, Kiss Jenő, Kniezsa István (1), Kovrig Béla (1), Lakatos István (1), László Dezső (4), László Gyula (4), Lévay Endre (1), Makkai János (1), Makkai László (4), Makkai Sándor (2), Malán Mihály (1), Marosi Péter (1), Martonyi János (2), Mályusz Elemér (2), Márton Áron, Mikecs László (2), Mikó Imre (1), Miles Transylvanicus (álnév) (1), Molter Péter (1), Nagy Elek (1), Ottlik György (1), Ottlik László (2), Paku Imre (1), Palotás Zoltán (1), Parajdi Incze Lajos (3), Polányi Nóra (1), Pongrácz Kálmán (1), Pukánszky Béla (1), Rajti Tivadar (1), Reményik Sándor (1), Réthy Andor (1), R. Jónás Magda (1), Ruisz Rezső (1), Ruzitska Lajos (1), Salamon Sándor (4), Schneller Károly (2), Szabó István (4), Szabó Endre (1), Szabó T. Attila (1), Szakács Gusztáv (1), Szász István, Székely Márton (1), Szöllősi András (1), ifj. Takács Miklós (1), Tamás Lajos (1), Tamási Áron, Tárkány Szűcs Ernő (1), Techy Olivér (1), Teleki Béla (1), Tinódi Gábor (1), Tugl Harald (1), Tavaszy Sándor (1), Tonk Emil (1), Tucci Giuseppe (1), Ullein–Reviczky Antal (1), Vakár Tibor (1), Varga Béla, Vájlok Sándor (1), Venczel József, Vita Sándor (3), Vita Zsigmond (1), Zathureczky Gyula (7), Wass Albert, Wellmann Imre (2)”

A házigazda Dr. Szász István feljegyzéseiben talált lista, a „nagy” Hitel 1936–1940 között rendezett megbeszéléseinek résztvevőiről Dr. Szász István – a Hitel házigazdája – a háború alatt megsemmisült Hitel Vendégkönyvbe aláíró résztvevők neveit emlékezetből próbálta rekonstruálni. Vita Sándor kérte meg, hogy röviden foglalja össze a Hitellel kapcsolatos fontosabb emlékeit. Az írás végén a következő lista szerepel: „Atzél Ede, Albrecht Dezső, Asztalos Sándor, Antal Gusztáv, Árvay Árpád, Balás Antal, Botár István, Bözödi György, Cseh Zoltán, Demeter Béla, Debreczeni László, Dsida Jenő, Fazekas János, Flórián Tibor, Fodor József, Fogarasy Géza, Fogarasy József, Fülöp Géza, Gyallai Papp Zsigmond, Gyarmati Árpád, Gy. Szabó Béla, Hegedűs Sándor, Heszke Béla, Jancsó Béla, Jancsó Elemér, Járossy Béla, Juhász István, Kéki Béla, Kelemen Béla, Kemény János, Kiss Jenő, Kovács Imre, Kovács József, K. Kovács László, Kós Károly, Kós Kovács István, Középessy László, László Dezső, Márton Áron, Mikó Imre, Nagy András, Nagy Géza, Nagy Miklós, Nonn György, Oberding József György, Parádi Kálmán, Patzkó Elemér, Petrovay Tibor, Szabó Lajos, Szabó T. Attila, Szász István, Szenczei László, Szervátiusz Jenő, Szövérdi Ferenc, Szűcs Elemér, Tamási Áron, Tavaszy Sándor, Teleki Ádám, Teleki Ernő, Tonk Emil, Ugron György, ifj. Ugron István, Vargha Béla, Vargha Lajos, Vásárhelyi László, Venczel József, Vékás Lajos, Vita Sándor, Vita Zsigmond, Vásárhelyi Ziegler Emil.” A listához összeállítója a következő megjegyzést fűzte: „1936-tól 1940. szeptember 8-ig, mint már jeleztem, mintegy 36 „hivatalos” összejövetelt tartottunk, melyeknek a Vásárhelyi Találkozó előtti szakasza, 1937. október 2-a előtt, Tamási Áron vezetése alatt zajlott. A nem hivatalos összejövetelek száma ennek többszöröse. Ebből az időszakból a mellékelt névsorban felsorolt személyek megjelenésére emlékszem. A felsoroltak között bizonyosan akad, aki csak egyszer jelent, vagy jelenhetett meg, de akad olyan is, aki nem csak a 36 hivatalos alkalommal vett részt a megbeszéléseken, hanem a jelzett nem hivatalos találkozásokon is szerepelt. Ilyen például Albrecht Dezső, aki egyetlen alkalommal sem hiányzott.”


A helikoni közösség a kastély előtt A Helikon és a Hitel közös István napi összejövetele

A közösen gondolkodó Helikon és Hitel (Részletek Szász István Tas 2012. május 30-án az Írószövetségben elhangzott előadásából.) A (…) kolozsvári Hitel folyóirat 1935 és 1944 közötti három korszakának egyik alapvető jellegzetessége volt, hogy egy hasonló névvel illetett szellemi csoportosulásról beszélhettünk, melynek a folyóirat csak egyik fóruma volt. A kezdeti, szinte mindent felölelő spektrum, rövidesen és teljesen érthetően megoszlott. A nemzetpolitikai szemle körül csoportosult írók és költők szépírásai a Helikonban vagy a Pásztortűzben jelentek meg, s a Hitel feladata a tudományos, főleg nemzetstratégiai fontosságú, írások közlése lett. (…) A Hitel szellemi körének házunkban zajló napi munkájában és a sűrű együttlétek során töretlenül és folyamatos közös gondolkodásában azonban a három korszak 220 résztvevője közt a Helikon 55 tagjának pontosan egyharmada is aktívan jelenvolt. Vagy mint a szellemi kör tagja, vagy mint írásaival is jelentkező munkatárs. Kiemelném közülük elsősorban Kemény Jánost, Kós Károlyt és Tamási Áront, de Kiss Jenő is érdekes módon fedte át a két csoport munkáját.

Kemény János – mint együttgondolkodó – a kör legaktívabbjai közé tartozott, és jelenléte állandónak volt mondható, Kós Károly a társaság nagytekintélyű szeniorjaként lehetett hangadó minden megbeszélés során, Tamási Áron pedig – elsősorban a Vásárhelyi Találkozó szervezése közben – amint annak idején a túlélők elmondták, szinte magához ragadta a vezetést és irányította a munkát, de a háború végével kapcsolatos cselekmények során is jelentős szerepet vállalt. Kiss Jenő, aki a Helikon helyettes szerkesztője volt, a Hitel két szerkesztőjének (Vita Sándor, Albrecht Dezső) képviselőházba történt behívása után a Hitelnek is szerkesztője lett, de annak már a kezdeteknél alapító tagjaként tartjuk számon. Azt is meg kell jegyeznem, hogy a Helikon évi egyszer megrendezett találkozója mellett annak több tagja a folyamatos kapcsolatot éppen a Hitel rendszeres, - napi, heti, havi – kisebb és nagyobb – együttlétein tartotta egymással. A Helikon folyóirat, az Erdélyi Szépmíves Céh és a Helikonisták összefüggéseiről az irodalomtörténet már szinte mindent tud. Szubjektív, de sokatmondó bizonyítéka annak, hogy Kemény és Tamási mennyire nagy szeretetnek örvendtek a Hitel társaságában, miszerint őket kettejüket nevezték csak Jánoskának és Áronkának. Ezt szüleim elbeszélése mellett több más korabeli társuk is elmondta nekem, s beszélgetéseik során szintén így hallottam emlegetni őket. A Hitelben munkálkodó Helikonisták névsora a következő volt: Az első 28-ból: Hunyadi Sándor, Kemény János, Kós Károly, Makkai Sándor, Reményik Sándor, Tamási Áron, a Helikonhoz ezután társult 27 közül pedig: Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Kovács László, Makkai László, Szabédi László, Szemlér Ferenc, Szenczei László, Tavaszy Sándor, Vásárhelyi Z. Emil, Vita Zsigmond, Wass Albert. Ez a két névsor a Helikonistáknak éppen egyharmadát jelenti, azonban más módon a Hitel csoporttal kapcsolatba kerültek még többen. Elég, ha Kacsó Sándor vagy Ligeti Ernő nevét említem, vagy a Hitel konkrét politikai akcióiban történt együttműködés szereplőit, mint pl. Kolozsvár nyílt várossá nyilvánításában Bánffy Miklós, a Horthy kormányzótól a fegyverszünet azonnali bejelentését követelő erdélyi negyvenek aláírói között pedig Bokor Péter dokumentumértékű könyve (Végjáték a Duna mentén) és Vita Sándor emlékezései alapján többen is. A magyar négy év alatt a Hitel társasága kibővül, és bár a kemény mag továbbra is a Szász-villában találkozik, a kétszáz fős társaságnak nagyobb térre van szüksége. Az új otthonteremtésben tevékenyen részt vesz apám, és anyám – a Hitel háziasszonya – rendezi be az Erdélyi Kör helyiségeit. Ezután a tömegesebb találkozások itt zajlanak. A helyiség egyben az Erdélyi Pártnak is találkozóhelyévé válik. Mint ismeretes e párt szerveződését Teleki Pál támogatta és általa azt remélte (és nem is csalódott), hogy így a német orientáció elleni politikájához nyer szövetségeseket. A párt szimpatizánsai közt Hitelesek és Helikonisták egyaránt előfordultak, s így együttműködésük további személyekkel és találkozási felülettel gazdagodott. (…)

A Kemény kastély, Marosvécs a Helikon

otthona.

Az Erdélyi Kör főtéri épülete ma A két szellemi csoport nyitottságában is hasonlatos volt egymáshoz, és azonos céljaik is összefonták őket. Ha valakinek efelől kétsége lenne, semmi sem igazolja jobban ezt az állítást, mint a vészterhes időkben történt kiútkereső és a tragikus napok eseményeibe történő sok esetben együttes beavatkozásaik, illetve az ilyen felelős értelmiségi magatartást tanúsító személyek örvendetes és tagadhatatlanul hasznos és logikus kétlakisága a két társaságban.” 18-an a két társaságnak nem csupán tagjai, de olykor meghatározó alakjai voltak és személyükben egyszerre lehettek „Helikonisták” és „Hitelesek”. (…) A kapcsolat legkönnyebben kimutatható gyökerei természetesen az ős-Helikonisták közé tartozó Makkai Sándorhoz és közben felnövekedett ához, Makkai Lászlóhoz vezetnek vissza. Előbbi a Magunk revíziója megírásával a Hitel egyik szellemi fő gyökerét alkotta meg, a pedig az első kis Hitel szülőatyjának mondható, s mindketten munkatársai voltak és maradtak a későbbi Hitelnek, Makkai László éppenséggel, mint a negyedik legtöbbet publikáló szerző, de nyomós érvekkel járul hozzá az összetartozáshoz Tamási Áron egész tevékenysége is. Makkai Sándor – mint egy előző molinón már olvashattuk – írja: „A kicsi a gyönge, a szétszaggatott csak akkor remélhet, ha a legnagyobbat, a leghősiesebbet, az egyedül egyesítőt, a naggyá tevőt van bátorsága vállalni.”A gondolat ma annyit vitatott értelmezése dolgában éppen egy másik, a Helikont és a Hitelt összekapcsoló személyiség, Tamási Áron szavaira gyelmeztetnék a Cselekvő erdélyi ifjúság című nagyfontosságú, ötrészes cikksorozatának a Hitel ataljairól írott cikkéből, annak záró sorait idézve (…) „Pedig bármilyen vakmerőnek látszik, az erdélyi magyar szellem hivatástudását én elsősorban abban látom, hogy a magyar műveltség új formáit Erdély alakítsa ki. Igen – »merjünk nagyok lenni«.” Világos, hogy Tamási itt milyen „nagyságra” gondol. A Hitel és Helikon körén kívülről szintén kaphatunk támpontot annak megértéshez, hogy Makkai és követői a nagyságnak milyen útjaira céloztak akkor. Itt Németh László segítségére gondolok, aki mindkét csoportosulást jól ismerte. Ő is leírta, hogy a magyarság megmaradásának remélt útja egy egész Európát megmenteni képes cselekvés irányában keresendő és a „kovász nemzet” szerepének felvállalására bíztat, melynek alternatívája a pusztulás lehet.

Kemény János Makkai László a Helikon alapítója a Hitel alapítója

Tamási Áron A Vásárhely Találkozó szervezője

Kiss Jenő A Helikon titkára és a Hitel szerkesztője

Nem mellékes itt idéznem a Hitelt alapító Makkai Lászlónak, a Helikon későbbi tagjának szavait a Hitel álláspontjáról, melyet a lap második számában jelentetett meg 1935. január 15-én. Az Álláspont című írás alcíme: Bevezetés a Hitel világnézeti cikkeihez. A szerző így ír: „Bevallom, hogy amikor »világnézeti« cikkem megírására gondoltam, szorongás fogott el: Vajon meg lehete birkózni a világnézet szó összes visszhangjával, melyeket kiejtése ma felver; vajon nem mosolyogtatja-e meg vagy nem bosszantja-e fel a világnézeti vesszőfutásokban kifáradt embereket? (…) ízléses ember a mai konjunktúrában, ha van világnézete, belül hordja, nehogy összetévesszék az »eszmék« vigéceivel.” (Tagadhatatlan aktualitású szavak) „Kérdéseink négy egymásbahelyezkedő közösség, négy koncentrikus kör problémái. Európai emberiség eszméi, középeurópai gátlások és lehetőségek, magyar hagyományok és kötelességek, erdélyi valóságok (…) A négy közösség hagyományai közt minden megvan, amiből egyéniségünk és a kor hozzáadásával új világot teremthetünk. (…) nem a megvolt vagy meglevő valóságok követésére szólítjuk fel a mieinket. Európa története céltalan kalandokkal és gaztettekkel van tele. Közép-Európa soha sem vált valósággá, a magyarság nem fejtette ki soha képességeit, Erdély és erdélyiség nemesebb értelemben mindig csak jámbor óhaj maradt.”

A Szász villa, Kolozsvár a Hitel


A „Vásárhelyi Találkozó" előkészítésének egyik megbeszélése, Molter Károly vásárhelyi tanyáján. 1937. augusztus 8.

Tamási Áron a találkozó kezdeményezője

1937. október 2-4. A Vásárhelyi Találkozó

Az erdélyi atal magyar szellemiség 1937. október 2, 3, 4. napjain rendezte meg találkozóját Marosvásárhelyen.

Előzmények „(…) megválasztották az ifjúsági parlament elõkészítõ bizottságát (tagjai: Tamási Áron, Nagy István, Asztalos Sándor, Petrovay Tibor, Vita Sándor, valamint a Vásárhelyi Találkozóról végül is távol maradt Jordáky Lajos), amely a Hitel akkori szerkesztőségében: Szász István agrármérnök, az EMGE későbbi alelnökének kolozsvári házában folytatta megbeszéléseit.” Az előkészületeket is nagy viták kísérték mind az elnökségben, mind a korabeli sajtóban. Az Országos Magyar Párt például, először tilalmat rendelt el tagjainak, de utóbb engedélyezte a részvételt. A legfőbb gondot érdekes módon nem a jobb- és baloldal, hanem az Erdélyi Fiatalok és a Hitel-csoport vitája okozta. Cseke Péter írja: „(…) a Vásárhelyi Találkozó elõkészítésének időszakára nagyon rányomta bélyegét az EF és a Hitel viszálya” De természetesen a jobb-bal egyensúlykeresés is vita tárgya volt. Balról Jordáky a szociáldemokrata és Nagy István a munkásíró kerültek az elnökségbe, Balogh Edgár és Bányai László kimaradását azzal magyarázták, hogy a főhatóságoknál személyeik akadályozhatnák a találkozó megszervezését, de az is elhangzott, hogy a baloldalnak már van ott két képviselője. Az elnök Tamási és az elnökség többi tagja a Hitel-csoportból került ki. A másik jelentős csoportosulás az Erdélyi Fiatalok végül Tamási minden erőfeszítése ellenére sem óhajtott részt vállalni a munkában. (...) Ők a baloldal előretörésének lehetőségét feltételezték a találkozóban és a kommunista trójai faló veszedelmét látták benne.

A találkozó A találkozó a már felsorolt témákról szóló előadásokból állt, melyeket előzőleg felkért személyek tartottak, és melyeket hozzászólások és viták követtek. Egy, minden előadás esetében külön erre felkért bizottság közreműködésével ezután állították össze az azokra vonatkozó határozatokat. A találkozó idejére kétségtelenül egymásra találtak különböző világnézetű atalok. Az együttlét azonban nem volt mentes a vitáktól. Az emlékezõk közül többen is arra hivatkoznak, hogy végeredményében a jobboldali, konzervatív irányzat túlsúlya érvényesült. Ezt többen (pl. Horváth Sz. Ferenc is) arra alapozták, hogy a határozatban alapelvként került be, miszerint a kisebbség vezetése csak „a keresztény erkölcsi és demokratikus nemzeti követelmények szerint történhetik” (Hitel, 1937/3. 247. l.) Ezt Albrecht Dezső első előadásának hangvételére vezetik vissza. Minthogy Albrecht hangsúlyozta, hogy ez nem a zsidókra vonatkozik, úgy vélik, hogy ez az „istentelenség és nemzetköziség” bűnét hordozó kommunistáknak szólt (Horváth Sz. 154. l.). De Kacsó Sándornak a román–magyar együttéléssel kapcsolatos tételeit is átfogalmazták, és a magyar kisebbség nemzeti egyenjogúságát jelölték meg a románokkal való békés együttélés feltételeként (Brassói Lapok 1937. X. 6.). Nagyobb vita volt még Szemlér Ferencnek az alkotó művészet szabadsága és függetlensége körüli tételeiről. Itt is a nemzeti értékek jegyében történő nevelést hangsúlyozták, ami egy önvédelmi harcot folytató és a homogenizáció ellen összezárni kénytelen kisebbség esetében nem tűnik indokolatlannak.

Vásárhelyi Hitvallás A Vásárhelyi Találkozó záróhatározata

Teljes tudatában vagyunk annak, hogy kisebbségi sorsban élünk, s érezzük a szükségét, hogy keressük a román és magyar nép építő együttélésének a feltételeit és útját. Igazságunk tudatában állapítjuk meg, hogy a romániai magyarság kisebbségi sorsba kerülése óta mindenkor tanujelét adta, hogy eleget tett állampolgári kötelességeinek. Ezzel szemben a román kormányzatok részéről súlyos támadások érték nemzeti és emberi életjogaiban és nem kapta meg magatartásáért a kellő méltánylást és elismerést. Mi annak előrebocsátásával, hogy a középeurópai magyarság egyetlen nyelvi és kultúrközösséget képez, amelynek a romániai magyarság is alkotó része, igényeljük a romániai magyarság önkormányzatát, amelyhez való jogunkat az erdélyi románságnak saját elhatározásából született gyulafehérvári határozataira, valamint a békeszerződések kiegészítő részét képező kisebbségi szerződésre alapítjuk. A Marosvásárhelyen összegyűlt atalság egy szabadságát szerető nép nyíltságával fordul a nemzeti álmaiban beteljesült és Gyulafehérvár magas szelleméhez felemelkedni tudott román néphez és irányítóihoz, hogy az élet és az emberi jogaiban veszélyeztetett magyarság számára találja meg azt a módot, amely a lelki kibéküléshez, egymás becsületes megértéséhez vezet és a történelmi egymásrautaltságban élő két nép számára a szabad testvéri együttélés lehetőségeit megteremti. Óhajtjuk ezt annál is inkább, mert meggyőződésünk szerint a román és magyar népre a Dunamedencében magasabb rendű közös hivatás vár. Ezt a hitvallást, nem különben a Vásárhelyi Találkozó összes határozatait magunkénak valljuk s mint becsületes és egy nép előtt felelős férakhoz illik: fogadjuk mindnyájan, akik a Találkozón részt vettünk, hogy azokat őrhelyeinken és munkaterületeinken szolgáljuk és megvalósításukért küzdeni fogunk. Ijjas Antal: „Az, ami Vásárhelyen történt, azért történelmi fordulópontja az erdélyi magyarság életének, mert majdnem 20 évvel az impériumváltozás után az erdélyi magyarság – éppen az impériumváltozás után felnőtt nemzedék – lelkület, önszemlélet és program szerint is azzá lett, ami a valóságban: nemzeti kisebbség”

Albrecht Dezső: Társadalmunk átalakulása „Tudomásul kellett vennünk, hogy Európának nincs ideje velünk, a mi kis bajainkkal, érzelem-kisugárzásainkkal törődni. Hát tudomásul vettük. Keserves volt, de túl vagyunk rajta. Aztán Makkai megírta: Nem lehet, Reményik a protestánsok máglyára menő hitével visszavágta: Lehet, mert kell. Mi pedig állunk a kettő között, nem törődünk vele, hogy lehet vagy nem lehet, hanem ehelyett kutatjuk a módot, a módozatokat, az eszközt, a Módszert: Hogyan lehet mégis. Ezért vagyunk itten”

A találkozó helyszíne az Apolló Palota napjainkban

Jelen voltak: Albrecht Dezső Bánhunyad, Abafáji Gusztáv Brassó, br. Atzél Ede Mezőzáh, Árvay Árpád Nagyvárad, Antal Gusztáv Szászrégen, Fodor József plébános Temesvár, Asztalos Sándor dr. Kolozsvár, Balogh Edgár Kolozsvár, Bányai László Kolozsvár, Bakó Béla Aranyosgyéres, Barabás Benedek Székelyvaja, Bitay Pál Vámosgálfalva, Bíró József dr. Nagyvárad, Becsky István Temesvár, Bözödi Jakab György Bözöd, Rohrer Károly Temesvár, Csongvai Lajos Szentlászló, Csögör Lajos dr. Nagyenyed, Dániel Antal dr. Brassó, Demeter Béla Kolozsvár, Dobai István Vargyas, Dsida Jenő Kolozsvár, Nagy Imre Zsögöd, Dominich László Temesvár, Fazekas János dr. Kolozsvár, Fekete György Nagyenyed, Fekete János dr. Marosvásárhely, Fikker János Kövend, Gogoman Gábor dr. Torda, Gyarmathy Árpád Kolozsvár, Gagyi László Marosvásárhely, Galambos Vilmos Vajdahunyad, Horváth Miklós dr. Sepsiszentgyörgy, ifj. Jenei Sándor Nagyernye, Kajtcsa László Székelykál, Jancsó Elemér dr. Kolozsvár, Kéki Béla Kolozsvár, Bálint Vilmos Csikszenttamás, Kovács K. Jenő Alsószopor, Kovács György Marosvásárhely, Kiss Jenő Kolozsvár, Kali István Backamadaras, Kali Sándor Udvarfalva, br. Kemény János Marosvécs, Kós Balázs Sztána, Medve András dr. Szászrégen, Máthé Zsigmond Nitreşti, Nagy István Kolozsvár, Nagy Lajos dr. Marosvásárhely, Nagy Béla Cinta, Oláh Tamás Szárhegy, Páncél Dénes Mezőmadaras, Bende Béla Medgyes, Péterffy László Silea, Schmidt László Ehed, Sipos Sándor Székelyvaja, Szenczei László Kolozsvár, Szentmiklóssy Ferenc Székelyudvarhely, Szemlér Ferenc dr. Brassó, Szűcs Elemér Kolozsvár, gr. Teleki Ádám Marosújvár, Udvari M. József Csikkozmás, dr. V. Ziegler Emil Kolozsvár, Venczel József Kolozsvár, gr. Vass Albert Szentgotthárd, Vita Sándor Kolozsvár, Vita Zsigmond Nagyenyed, Végh Sándor dr. Marosvásárhely, Ziegler László Marosvásárhely, dr. György József Ikland, Csernát István dr. Nagyvárad, Tamási Áron Kolozsvár, Petrovay Tibor Kolozsvár, Kovács László dr. Szászrégen, Gruja Farkas Murgeşti, Makkai Géza Várhegy, Ferenc Gyárfás Csikszereda, Kacsó Sándor Brassó, Gyepessy György dr. Nyárszereda, Jánossy Zoltán Marosvásárhely, Fekete János Folyfalva, Imre Barna dr. Mezőbánd, gr. Mikes Mihály Csesztve, Botár István Kolozsvár, Guzner Miklós dr. Kolozsvár, Sáhy László dr. Nagyvárad, Arató András Nagyvárad, Bélteky László Nagyvárad, Mikó László Nyárádszentlászló, Pongrác Tamás Marosvásárhely, Bíró István dr. Marosvásárhely, Kornhoffer Vilmos dr. Szászrégen, Molter Károly, Finta Zoltán, Pálffy Antal, Nánássy János dr., Jós Andor dr., Eggey Jenő dr., Berekméri József, Csegedi Márton, Bogdán István dr., Sükkösd Endre dr., Trombitás József dr., Metz István dr., Vitályos Iván dr., Csiki Attila, Szijgyártó György, Gámpé József, Nagy István, Sipos Lajos, Horváth András, Barabás Béla, Nagy Ernő, Bernát Ernő, Péterffy Lajos, Csiki József, Horváth Viktor, Székely József, Kovács Benedek, Gocsman József, Muzsnai Károly, Incze Lajos, Kiss Ernő, Ütő Attila, és Boros Gábor Marosvásárhely, Vargyas Antal Gyergyóalfalu, Róth Bódog dr. Kolozsvár, dr. Fehér Endre Nagyvárad, dr. Kalas László Nagyvárad, dr. Lammell Antal Nagyvárad, Daróczi Kis Lajos Nagyvárad, Pipo Lajos Szentimre, Kis Endre dr. Nagyvárad, Kelemen László dr. Kolozsvár, Méliusz József Temesvár, Piskolti Gábor Marosvásárhely, Sebes Jenő dr Marosvásárhely, Vígh Károly Marosvásárhely, Erdélyi Gyula Nagyenyed, Nedeczky Ferenc Arad, Józsa Béla Kolozsvár, Fogarassi László Kolozsvár, Fülöp Pál Kolozsvár, Szász Károly Szászrégen, Tauffer Ferenc Kolozsvár, Nemes Dezső Marosvásárhely, Székely Gyula Kolozsvár, Szász László, dr. Nagy Ádám, Bob János, Fülöp László, Pataky József, Szigeti József Marosvásárhely, Kali Zoltán Galambod, Bakk Sándor Kecsed, Lengyel Alfréd Marosvásárhely, Platz Emil, Vajda Márton, dr. Mikola László Marosvásárhely, Veres László Csikszereda, Kis László, Révész Imre Marosvásárhely, Zólyomi Jenő Abafája, Nagy Lajos Vámosgálfalva, Ilonka Ferenc dr. Marosvásárhely, Péterffy Ferenc Nyárádselye, Kurkó Gyárfás Brassó, Harmath Sándor Marosvásárhely, gr. Bethlen Balázs Marosvécs, Kovács László dr. Erdőszentgyörgy, Kabai Gábor dr. Sepsiszentgyörgy, Benkő József, Szöllősy Árpád, Mikó István dr. Marosvásárhely, Gagyi András Harasztkerék, Kis Géza, Molnár Balázs, Gyepessi Béla, Kovács Béla, Mátéffy Győző, Szilágyi Dénes Marosvásárhely, Kerestély József Székelykövesd, Mátyás József Kozmás, Sturek Emil, Marosvásárhely, dr. Bogdán István Marosvásárhely


A Hitel a háborúból való kilépésért

1

1944. augusztus 23. után az erdélyi vezető értelmiség, élén a Hitel holdudvarát képező jelesekkel, a budapesti politikai elitnél világosabban látja a front és így a nyilvánvalóan elkerülhetetlen vég közelségéből eredő tennivalót, vagyis a háborúból való sürgős kilépést, ami egyben az erdélyi kérdés további sorsát is érinthette volna. Bokor Péter 1982-ben könyvformában is kiadta egy lmsorozathoz készített interjúit. Ebből válogatunk a Hitel válságos időkben vállalt szerepét bemutató részleteket. (Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén. RTV-Minerva-Kossuth, Budapest 1982) 1944 augusztusában történtekről a szerző Vita Sándort idézi: „…a Sztójai kormány – talán a belügyminiszter – nyomban a román átállás után, utasítást adott, hogy a gyanúsnak, vagy megbízhatatlannak tartott románokat vegyék őrizetbe. A csendőrség, rendőrség nyomban megkezdte a rendelkezés foganatosítását. 29-én Tamási Áronnal és Haynal Imre orvosprofesszorral hármasban felkerestük dr. Inczédy-Joksman Ödön főispánt, felhívtuk a gyelmét, hogy ez hallatlan izgalmat kelt a románság körében, mert azt hiszik – és talán nem is alaptalanul! – hogy a németek fogják elszállítani a lefogottakat túszként a Bukarestben ottrekedt németekért. Sikerült meggyőzni a főispánt, hogy ez az intézkedés csak izgalmat okoz anélkül, hogy bármiféle haszon származna belőle. Ott helyben felhívta a rendőrséget, utasítást adott az intézkedés feloldásra.” Vagyis Hitelesek: Tamási Áron és Vita Sándor vállalták ezt a feladatot. „Teleki Béla – említettem – felment Budapestre. Augusztus 31-én pedig Mikó Imre és jómagam is. Mindenekelőtt Telekivel beszéltünk. Volt már kihallgatáson Horthynál, de Horthy kijelentette, hogy még nagyon nagy német erők vannak az országban, tart a polgárháború veszélyétől is. Egyszóval nem látja elérkezettnek az időt az átálláshoz.” Figyelem: Mindhárom szereplő a Hitel legbelső köreihez tartozott.

3

Bokor Péter Mester Miklóst, a volt államtitkárt is megkérdezte: „Úgy szeptember 10. körül lehetett, talán 12-én: eljött hozzám Csomóss Miklós, Dudás József és Faust Imre. (…) Megmondták: most már mindent tisztáztak ifjú Horthy Miklóssal, illetve az ő útján, és átmennek a fronton. De van még egy akadálya a dolognak. Az, hogy a kormányzónak kell egy bizalmi ember ebbe a delegációba. (…) Így került sor a végén báró Atzél Edére. Ő lett ebben a bizottságban, ebben a delegációban a kormányzóságnak a bizalmi embere. (…) De az volt a kikötés, hogy elindulás előtt menjek le Inkepusztára, Bethlen Istvánhoz, ő adja meg nekik az insrukciót. (…) Azt hiszem Dálnoki Miklós Béla, a kárpátaljai hadsereg parancsnoka tudott a dologról. Őhozzá tartozott Kisbarnaki Farkas Ferenc altábornagy hadtestparancsnok, annak a frontszakaszán engedték át őket.

2

„Jött a lendület Erdélyből” a negyvenek beadványa

Vita Sándor a Hitel szerkesztője: „Felvetődött a gondolat, hogy egy memorandummal kell Horthyhoz fordulni, amelyet aláírnának a Horthy előtt is tekintéllyel bíró társadalmi vezetők. (…) összehívtuk mindazokat, akikkel már előzőleg is kapcsolatban voltunk, ennek a memorandumnak az aláírása céljából. (…) Több mint negyvenen írták alá. Emlékezetből néhány név (…) Vásárhelyi János református püspök, Sándor Imre római katolikus püspöki helynök, Józan Miklós unitárius püspök, Maksay Albert, a református teológia igazgatója, Tavaszy Sándor a Múzeum Egylet alelnöke és Nagy Géza, az Egylet titkára, Miskolczy Dezső, a Tudományegyetem rektora, Haynal Imre orvoskari dékán, Demeter Ferenc az Iparos Társulat elnöke. Az írók közül Tamási Áron, Szabédi László, Kiss Jenő, Nagy István, Jordáky Lajos nevére, a szakszervezetiek közül Schneg Ferenc nevére emlékszem. Aztán Venczel József, az Erdélyi Tudományos Intézet helyettes igazgatója. Az Erdélyi Gazdasági Egylettől dr. Szász István. Az Erdélyi Párt részéről Demeter Béla, Mikó Imre és én. Teleki Géza egyetemi tanár is ott volt ezen a tanácskozáson és tekintettel arra, hogy ő bármikor kaphatott kihallgatást Horthynál, ő vállalta el a memorandum átadását. Ezt a szeptember 12-i tanácskozást, ezt tekintjük az illegális „Magyar Tanács” megalakulásának. A Tanács elnökévé Teleki Bélát választottuk meg, aki akkor Pesten volt, csak egy-két nappal később érkezett haza. Teleki Géza akkor már úton volt Pest felé, a memorandummal, amelyet 14-én, vagy 15-én adott át a kormányzónak, igen kemény szavak kíséretében, hogy ha nem dönt hamar a fegyverszünet kérdésében, akkor Erdély önállóan cselekszik!” Teleki Géza hazatérvén elmondta, hogy a Kormányzó nem volt elutasító, de megjegyezte: „apád (Teleki Pál miniszterelnök) nem mert volna így beszélni velem”.

Az emlékezetből felsorolt nevek közül egy tucat Hitelesre ismerhetünk rá s a memorandum megfogalmazásában is oroszlánrészt vállaltak. Ezt nevezik a negyvenek beadványának. Bokor Péter gróf Zichy Ladomérral is hosszas riportot készített. A gróf. fontos szerepet vállalt a Faragho nevével jegyzett fegyverszüneti tárgyalás előkészítésében.

Teleki Béla az EMGE ülésén beszél

Faragho Gábor és Szent-Iványi Domokos már Moszkvában 1944 októberében Báró Atzél, Dudás és Faust, és egy tolmács (…) Budapestről alighanem szeptember 21 körül indultak. (…) október elején talán 2-án vagy 3-án Aczél Ede ismét itthon volt (…) Azt mondták nekik gyorsan térjenek vissza és jöjjön ki egy hivatalosan megbízott küldöttség, Horthynak a megbízólevelével, aláírásával. (…) Ekkor már útrakelt Moszkva felé a Faragho Gábor vezette hivatalos delegáció. (…) Tudtam azt is, az erdélyiek: Teleki Béla és Bánffy Dániel indították el (…)” Faragho Gábor vezérezredes 1941-ig katonai attasé volt Moszkvában, ezért vezethette ezt a delegációt. Atzél Ede a Hitel belső köreihez tartozott. A Faragho Gábor vezette fegyverszünet-kérő delegáció – Horthytól rádión érkezett jóváhagyással – aláírta a fegyverszüneti tárgyalások előzetes feltételeiről szóló okmányt. Azét a fegyverszünetét, amely – egy pillanatig úgy tűnt – megkímélheti Magyarországot a hadszíntérré válástól. (…) amely öt nap múlva elvetélt.

Zichy Ladomér: „Teleki Bélával még augusztusban találkoztam és akkor azt kérdezte tőlem, hogy nem tudnék-e egynéhány erdélyi politikust átmenteni Szlovákiába, hogy onnan (…) a partizánokon keresztül (…) vegyenek fel kapcsolatot Moszkvával.” Bokor kérdez: „Teleki kifejezetten erdélyi politikusokról beszélt? Nem került szóba, hogy ebben a dologban a kormányzó, vagy a környezete is benne van?” Zichy Ladomér: „Inkább úgy nézett ki, hogy ez csak erdélyi politikusoknak a nézete volt akkor, mert a hadihelyzet…Erdély olyan fenyegető helyzetben volt, az kény-szerítette őket arra, hogy próbáljanak valamit (…)” Balogh Edgár: „A Teleki csoport (…) elhatározta, hogy nem hagyja el Erdélyt, bármi történjék, és ez a szándék hozta össze a baloldallal, nem utolsó sorban természetesen azzal a gondolattal élve, hogy a magyar elsőbbségi pozíció ezzel a taktikával talán még megmenthető. Öten ültek le tárgyalni, a gróf s az összekötő szerepét vállaló Demeter Béla mellett Mikó Imre, aki már múltjával kiérdemelte a bizalmunkat, Szász István agrármérnök, az EMGE egyik vezetője, Teleki bizalmasa, és Vita Sándor országgyűlési képviselő, a Hitel mérsékelt szárnyának egyik jelese, szövetkezeti ember. Az öttel szemben Demeter János és Kovács Katona Jenő mellett Jordáky Lajos és Csögör Lajos ült, virtuálisan én voltam a párba vett ötödik. Itt, ebben a szűk körben hangzott el Teleki ajánlata és Kovács Katona Jenő válasza, s az őszinte szó nem maradt visszhangtalan.”


Csáky István és Teleki Pál aláírják a dokumentumot 1940. augusztus 30-án

A bécsi döntés idején és azt követően

A világháborús események során állandó hitleri játszmákból a magyar revíziós politika és a nagyromán védekezés természetes folyamatának kihasználása sem maradt ki. A turnuszeveríni – előreláthatóan – eredménytelen magyar-román tárgyalások után Románia nagyhatalmi döntést kér és ezt most a hitleri Németország félmegoldással úgy használja ki, hogy mindkét fél a markában maradjon. Ezzel a háborús terveiket igencsak zavaró körülményt jelentő és készülődő magyar katonai megoldást is kizárja. A második bécsi döntés, melyet – bár saját kérésre történt – a román történelemírás és politika diktátumnak nevez, ÉszakErdélyt, egy sajátos határvonalat húzva, visszacsatolja Magyarországhoz. A Hitelesek tevékeny részeseivé válnak Erdély veszedelmek közt sodródó történelmének. Szász István Tas „Felelős értelmiség” című esszéjében (Megjelent: Hitel, 2009. november.) erről beszél: „(…) elérkezett 1940, és az erdélyi magyarság várva várt napja. A bécsi döntést követően, még a honvédség bevonulása előtt a Hitel munkatársai azok, akik összeülnek és elkészítik azt a beadványt, melyet Teleki Pálhoz juttatnak el. Ebben Erdélynek különleges státust kérnek és lefektetik az észak-erdélyi román kisebbség (milliós tömegről van szó) további sorsát megkönnyítő kisebbségpolitika alaptételeit, pl. azt, hogy a román nyelv oktatása legyen kötelező minden magyar iskolában is, és a román többségű területeken legyen kötelező a hivatalnokok nyelvismerete. Román intézmények felállítását kérik és még a román püspökök megemelt javadalmazásáról is javaslatot tesznek stb. Nem véletlen, hogy erről a tényről nem sokat tud a magyar s főleg a román közvélemény s arról sem, hogy ennek a román kisebbséggel kapcsolatos egyes tételei a zavaros évek ellenére sok tekintetben meg is valósultak. E téren éppen a román propaganda hirdeti az ellenkezőjét, s egyes kiadványokban nem riad vissza a legvadabb hamisításoktól sem (…). Az immáron európai Románia részéről a Ceauşescu idejében elkövetett gátlástalanul tudatmérgező csalások cáfolásáról még nem hallottunk. Vallasek Júlia erről így ír »(…) A Hitel köre rögtön a bécsi döntés bejelentése után megpróbálkozott a lap hasábjain korábban körvonalazott eszmék valóságba ültetésével. Még a honvédség bevonulása előtt egy szűkebb körű Hitel-összejövetelen Teleki Ádám, Tamási Áron, Vita Sándor, Venczel József és Albrecht Dezső, Észak-Erdélyre vonatkozó elképzeléseiket egy memorandumba vázolták, melyet 1940. szeptember 9-én át is adtak Teleki Pál miniszterelnöknek. A memorandum szerzői a teljes erdélyi magyar értelmiség nevében szólaltak meg, s az erdélyi magyar társadalom sajátos szerveződési formáinak, hagyományának megőrzését követelik.(…)«. (Vallasek Júlia: »Sajtótörténeti Esszék«. Kriterion Könyvkiadó. Kolozsvár. 2003. 66. old.) A memorandumot Teleki Pál unokatestvére a Hitel körhöz csatlakozott Teleki Ernő adta át a Toldalaghy palotában, ahol a miniszterelnök nála szállt meg.” A Hitel harmadik korszakának fő jellemzője a témák további sokasodása (hiszen havilapként ezt megtehette) és az anyaországból érkezett vagy onnan vele szerzőként együttműködő munkatársak értékes bekapcsolódása volt. Az, hogy a közélet több képviselője is hangot kapott a lapban, annak fő irányvonalát nem befolyásolta. Ennek bizonyítéka éppen a drámai időkben tanúsított aktív és pragmatikus magatartásuk volt a kiugrás szorgalmazásától egészen a nyílt várossá nyilvánításért folytatott eredményes tárgyalásaikig.

„Budapesten még 1940. augusztus 28-án sajtócenzúrát vezettek be, ami aztán automatikusan érvényessé vált Észak-Erdélyre is. A polgári közigazgatás bevezetése előtt működő kolozsvári katonai parancsnokság szeptember 13-án szabályozta a lapok megjelenését. Októberben Teleki Pál a sajtókamara elnökét fogadta és átvette előterjesztését a cenzúrarendelet enyhítésére. Nov. 26-án még Budapesten Észak-Erdélyre vonatkozó papírkorlátozást vezettek be a sajtó viszonylatában. Az egy hónapnál hosszabb időintervallumban megjelenő lapok kiadását betiltották. Ez a Hitelt is érzékenyen érintette, 1941. jan. 5-én azonban közlemény jelent meg, mely szerint az időszaki lapok február végéig miniszteri engedélyt kérhetnek megjelentetésükhöz. A Hitel ezt követően már újra megjelenhetett, sőt később (a fontosságának felismerésével járó állami támogatás elnyerése után) 1942-től havilap lesz, országos terjesztéssel. 1942-ben Kolozsváron már 41 lap jelenik meg.” (Szász István Tas: „Hitel, egy szolgáló nemzedék üzenetei napjaink olvasatában” )

Zathureczky Gyula a Hitel 1940-41/2 számában a: Metamorphosis Transylvaniae című írásában így nyilatkozik: „Erdély legutóbbi nagy változása, amely az 1940. augusztus 30-i bécsi döntés alapján hajtódott végre – az Erdélyt kettémetsző politikai határ következtében –, eddig soha fel nem bukkant új kérdések tömegét vetette fel mind erdélyi, mint általános magyar viszonylatban. Nemcsak a gazdasági, közlekedési, népességi és egyéb, a politika anyagi részét kitevő kérdések halmazára gondolunk, amelyek tárgyalások és cselekedetek során végül is megoldhatók vagy meg nem oldhatók, hanem gondolunk elsősorban arra, hogy az új határ Erdély történeti, politikai és hagyománybeli egységét éppen úgy kettévágta, mint, ahogy lemetszett egy jelentős részt a Kárpátok medencéjének egészéből is, aminek következtében a trianoni problémák változatlanul fennmaradtak. Erdély három nemzete: a magyar, a német és a román, most megoszolva, hatféle magatartást kell tanúsítson az új helyzet kényszere következtében. Kérdés, hogy mennyiben és miként tud ez a hatféle magatartás végül is és mégis erdélyi maradni. (…) hisszük és valljuk, hogy Erdély Erdély marad, de hová fog vezetni kényszerűen hatféle értelmezése, és miképpen illeszkedik be az új Európába minden következményeivel Teleki a magyar parlamentben beszél 1939 az új határ?”

Telelki Pál politikájáról is beszél: „(…) A miniszterelnök mérhetetlen tudással és mélységes szeretettel vette kézbe Erdély sorsának irányítását. Cselekedetei nyomán a megnyugvás és biztonság érzései sarjadtak ki a lelkekben és nagyra nőtt iránta a bizalom. (…) míg egyfelől minden állami, hatalmi és szellemi eszközzel a végleges és maradéktalan egyesülésen munkálkodott, addig másfelől azon fáradozott, hogy Erdély, mint fogalmi és szellemi egész és egység lépjen be a magyar nemzetállam közösségébe, a magyarság egyetemének adva át mindazokat az értékeket, amelyek történelmi múltjában rejlenek, és amelyeket a két évtizedes kisebbségi élet kitermelt és tudatos valósággá tett. Teleki Pál azt akarta, hogy az erdélyi szellem, amely egyaránt kifejezésre jut az erdélyi ember gondolkozásmódjában, magatartásában és jellemében, a magyar hazába visszaplántálva tovább fejlődjék és vele egybeolvadva, nevelően hasson reá.”


Hitel a háború végén Amikor a Hitel-csoportnak a háborúból való kilépés érdekében tett lépeseit megismertük, nem zártuk le e kiváló és jövőbe látó emberek minden akkori – nem egyszer saját biztonságukat is veszélyeztető – lépésének sorát. Még májusban, a gestapó kolozsvári megjelenése után, amikor a zsidó deportálások is elkezdődtek, történt, hogy Márton Áron püspök, a Hitel társaságának aktív tagja, aki DélErdélyből kormányozta észak-erdélyi híveit, Kolozsváron járt. Május 18-án tartotta híres szenvedélyes hangú – a zsidó üldözések kérdésében mondott – beszédét a Szt. Mihály templomban: „Értesültem, hogy híveim az egyházmegye legkeletibb határától kezdve mélységes megdöbbenéssel fogadták ismert személyiségek szabadságának korlátozásáról és bizonytalan sorsáról elterjedt híreket – s ugyanúgy aggodalommal kisérték a zsidók ellen az utóbbi időben végrehajtott intézkedéseket. Örömmel hallottam híveimnek azt az erkölcsös felfogását, véleményét és ítéletét, és főpásztori büszkeséggel említem fel, mert ez egy széles tömegnek a felfogása, vélemény és ítélete.” A beszédet követően, Márton Áron püspököt, a Hitel körének jeles és aktív tagját, nemkívánatos személynek nyilvánították ÉszakErdélyben.

Márton Áron

Kónya Hamar Sándor a Vita Sándorról készített és a budapesti Hitel 2018. 6-7. számában megjelent nagy tanulmányában ezekről az eseményekről így ír, sőt idézi Vita Sándor emlékiratait is: „Az 1944. március 19-ei német megszállás után és német nyomás, követelőzés nyomán ismét napirendre kerül a zsidótörvények végrehajtása, melyet Kállay Miklós miniszterelnök, Horthy beleegyezésével, addig csak tessék-lássék módon hajtott végre. Köztudott és közismert immár, hogy Németország emiatt nyolc ultimátumot intézett Horthyhoz, a kilencedik helyett megszállta. Igaz viszont az is, hogy a megszállás Horthynak Hitlerrel Salzburgban való alkudozásai után következett be, melyeknek eredménye mégiscsak a budapesti zsidóság megmentése volt. De az is kiderült, hogy az országgyűlési képviselők, de a vezető politikusok többsége is milyen szűklátókörű, miközben a jobboldal azért ujjong, hogy megoldódik a zsidókérdés, és Magyarország jövőjén már nem gondolkozik, azért nem aggódik senki.

A Hiteltől a Tisztelt Házig című POLIS kötet címlapjáról

Kállay Miklós miniszterelnök Szász Istvánnal tárgyal 1943-ban

1944. április 5-e volt a sárga csillag kötelező viselésének premierje, s annak bebizonyosodása is, hogy a magyar középosztály nemcsak tájékozatlan, de gerinctelen is. És nem lát messzebb, mint a közvetlenül előttünk álló időre, európai tájékozottsága nincs, és hiányzik az igazi történelmi tudata is. Vita Sándort mindez kétségbe ejti, akárcsak közvetlen barátait: Albrecht Dezsőt vagy Mikó Imrét is. Különösen, hogy olyan hír terjengett, miszerint nemcsak a budapesti, de más vidéki városok, így az erdélyi Kolozsvár és vidéke zsidóságát is gettóba akarják telepíteni. »A kolozsvári magyarság körében nem volt antiszemitizmus. Mintegy 14-15 ezer zsidó élt Kolozsváron, döntő többségük magyar anyanyelvű volt, és sokan a magyar kulturális életben is élénken részt vettek. (...) Április utolsó napjaiban Endre László belügyi államtitkár, a legvadabb antiszemita, Kolozsvárra érkezett egy német tábornok kíséretében, és kijelölték a gettó helyét az Irisz-telepi téglagyárban. Akkor még nemcsak én, de a zsidó vezetők – akik általában jól voltak tájékozódva – sem tudták azt, hogy mi következik. (…) Valóban úgy volt, hogy a zsidók sorsa mély megrendülést okozott a lakosság nagy többségében. A zsidók szenvedése és a velük történő embertelenségek, megalázottságuk, vagyonukból való kifosztottságuk érthetően mély emberi részvétet keltett. S akinek volt rá módja, igyekezett segíteni rajtuk.« (…) Vita Sándor tehát emberségből, értéktiszteletből s az élet áhítatával tett keresztény bizonyságot zsidó vallású embertársai mentésekor. Ezért annyit nem lehet elhallgatni, hogy legalább a 2012-es kolozsvári holokauszt-emlékünnepség keretében, Wallenberg svéd diplomata és Járosy Andor evangélikus főesperes (igaz, hogy ők mártíromsággal zettek emberségük miatt) neve mellett, Vita Sándoré is el kellett volna hangozzon!”

Vita Sándor képe Albrecht Dezső fennmaradt családi albumából „Nyugati és hazai polgári, civil nyomásra-tiltakozásra Jaross Andor belügyminiszter 1944. május második felében létrehozott egy bizottságot, amely a nemzeti életben komoly érdemeket szerzett zsidóknak az őket sújtó rendeletek alól való mentesítését lett volna hivatva elbírálni. »Ennek a bizottságnak Endre László volt a feje. A bizottság működése azonban Endre László magatartása miatt lehetetlenné vált, mert ő senkinek az érdemeit nem vette tekintetbe. Ezért Jaross a bizottságot feloszlatta, és ő maga vette kezébe a mentesítések ügyét. Ekkor engem táviratilag behívott és megkért, hogy nézzem át az erdélyi kéréseket, és véleményezzem azokat. Megbeszéltem Teleki Béláékkal (Albrecht Dezsővel és Mikó Imrével) ezt a kényes feladatot, s ők azon a véleményen voltak, hogy feltétlenül vállaljam el ezt a megbízatást, mert így módomban lesz néhány emberen segíteni. Mint kiderült, régi kedves barátom, Botár István imrédysta képviselő javasolt engem Jarossnak, bár Botár Istvánnal akkor már nagyon ellentétes vonalon álltunk politikailag. (...) Elsősorban szóvá tettem Jaross Andornak az embertelen gettóba zsúfolást, ami Kolozsváron már három hete tartott, és kértem, hogy legalább azokat, akik mentesítési kérést adtak be, hagyják meg otthonaikban ügyük elintézéséig. Jaross azt válaszolta, hogy nem teheti, mert a németek nagyon nyomják, hogy a zsidókérdés megoldása igen lassan halad Magyarországon. (...) Megtudtam azt is, hogy a kolozsvári zsidók deportálása június közepéig befejeződik, én viszont május közepén kaptam a megbízatásomat, így tehát nagyon keveset lehetett már segíteni, mert a mentesítési ügyekben hosszú hetekig húzódtak a döntések, és ha valakit már elszállítottak, azon a mentesítés már nem segíthetett. (…) végül is sikerült mintegy 60-70 zsidó család (kb. 210 ember) számára a mentesítést megszereznem, így többek között Ligeti Ernő írónak (akit aztán 45 januárjában Pesten a nyilasok, a mentesítéssel mit sem törődve, feleségével együtt agyonlőttek), Biró József műtörténésznek, aki szinte az utolsó pillanatban leltározta fel számos erdélyi kastély történetét, művészeti értékeit. A nyilasok őt is agyonlőtték. Továbbá Arató András, Major Béla és Katona Béla újságíróknak, Erős Lajos bankigazgatónak, dr. Steiner Pál sebész-tanárnak, dr. Kis Mór ny. egyetemi tanárnak, Brüll Manó gimn. tanárnak, Janovics Jenő színi igazgatónak, Dobó Ferenc könyvkiadó-könyvkereskedőnek, Szegő Dénes állattenyésztési szakértőnek, az EMGE munkatársának stb. Nagy aggodalomban voltam Tamási Áron apósáék miatt is, akik nem tudtak semmiféle nemzeti érdemet felmutatni mentesítésük érdekében – de kórházban voltak. Az ő ügyükben külön is beszéltem Jarossal, aki azt mondta, hogy mentesítést ugyan nem tud adni, de maradjanak nyugodtan a kórházban, és nem fogják őket elvinni.«” Románia kiugrása után sikerült a Hitel öt tagjának, a kommunistákkal (Béke párt) folytatott megbeszéléseket követően kiszabadítni a gesapo gyilkos terveit megelőzendő a politikai foglyokat. Szolgálatban című visszaemlékezésében Balogh Edgár, a Hitelt számtalanszor támadó személyiség, ezeket jegyezte le: „A Teleki-csoport (gróf Teleki Béla a nagy tekintélyű Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület – vagyis az EMGE – és az Erdélyi Párt elnöke volt a magyar időkben. A szerző megjegyzése.) azonban elhatározta, hogy nem hagyja el Erdélyt, bármi történjék, és ez a szándék hozta össze a baloldallal, nem utolsósorban természetesen azzal a gondolattal élve, hogy a magyar elsőbbségi pozíció ezzel a taktikával talán még megmenthető. Öten ültek le tárgyalni, a gróf s az összekötő szerepet vállaló Demeter Béla mellett: Mikó Imre, aki már múltjával kiérdemelte bizalmunkat, Szász István agrármérnök, az EMGE egyik vezetője, Teleki bizalmasa, és Vita Sándor országgyűlési képviselő, a Hitel mérsékelt szárnyának egyik jelese, szövetkezeti ember. Az öttel szemben Demeter János és Kovács Katona Jenő mellett Jordáky Lajos és Csögör Lajos ült, virtuálisan én voltam a párba vett ötödik. Itt ebben a szűk körben hangzott el Teleki ajánlata és Kovács Katona Jenő válasza, s az őszinte szó nem maradt visszhangtalan.” A német megszállást közvetlenül megelőző pillanatokban zajlott megbeszélések nyomán, az ötök közbenjárására, a kommunista foglyok kiszabadultak, mielőtt a Gestapo elhurcolhatta volna őket. Szász István Tas egyik Hitelről szóló tanulmányában írja: „Ma is birtokomban van Balogh Edgár Egyenes beszéd című könyvének apámtól örökölt példánya. A dedikáció így szól: »Szász Istvánnak az ellenállási mozgalom emlékére szeretettel: Balogh Edgár«.” A Hitel csoport tagjai világosan látták, hogy mindennek vége. Ahogy mondták, ha az oroszok eljöttek Sztálingrádtól Tordáig, Kolozsvárra is megérkeznek. A Hitelesek, elsősorban az EMGE keretében dolgozó tagjaik, Észak-Erdélyben a lakosságot maradásra bíztatták, ellentétben a menekülésre felszólító központi intézkedésekkel. Dr. Szász István egyelőre kéziratban levő emlékirataiban ennek egyes részletiről is olvashatunk. Utolsó percig járták az EMGE gépkocsijával a

falvakat és nyugtatták a lakosságot. A város földrajzi helyzeténél fogva is, de főleg a háború állása miatt védhetetlen volt, sőt védelme értelmetlen is lett volna. A pusztítást megelőzendő, a Hitel csoport tárgyal Dálnoki Veress Lajos hadseregparancsnokkal erről és Bánffy Miklós valamint az erdélyi kormánybiztos Bethlen Béla támogatását is élvezve elérik, hogy a német szándékokkal ellentétben Kolozsváron harci tevékenység nélkül vonul át a front. A német pusztító szándék ellen folyó védekezésben is aktívan részt vesznek, s utána vállalják az ellátás nehéz feladatának szervezését is.


Járosi Andor

Bíró József

Ligeti Ernő

Atzél Ede

Demeter Béla

Szabédi László

A Hitel mártírjai JÁROSI ANDOR

BÍRÓ JÓZSEF

(Újsándorfalva, 1897. december 5. – Magnyitogorszk, 1944. december 26.) Evangélikus lelkész, teológiai tanár, író. Élete: Középiskoláit a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban és a Kolozsvári Református Kollégiumban végezte, majd teológiai tanulmányokat folytatott Eperjesen és Kolozsváron. 1920-tól segédlelkészként foglalkozott a kolozsvári magyar evangélikusokkal, majd az 1922-23-as tanévben a marburgi teológián tanult. 1926-ban rendes lelkésszé lépett elő; a következő évben megnősült, felesége a református Brandt Laura lett. 1931-től teológiai magántanárként tartott előadásokat. 1941-től, amikor az erdélyi magyar és német anyanyelvű evangélikusok szétváltak, Járosi Andor az Erdélyi Egyházmegye esperese lett. Tanulmányozva a német reformmozgalmakat, új evangélikus istentiszteleti rendet dolgozott ki, amelyet kisebb módosításokkal az erdélyi magyar evangélikus egyház 1940 óta alkalmaz. Szerkesztője volt a kolozsvári Keresztyén Igazság című evangélikus egyházi folyóiratnak. Teológiai jellegű írásai mellett irodalmi művei és kritikái is jelentek meg. A Pásztortűz szerkesztőségi tagja, illetve az Erdélyi Helikon munkatársaként is tevékenykedett. Gyakran jelent meg a Hitel köreiben is. A zsidóüldözések időszakában prédikációinak központi témája a testvériség és az emberek közötti egyenlőség volt. A fajelméletet tudománytalannak tartotta, és hittanóráin elítélte az emberiség felosztását alacsonyabb- és felsőbbrendű fajokra. Prédikációinak témája miatt a katonai városparancsnok is megfenyegette, „mert igehirdetésében bírálta a zsidótörvényeket és a közéleti gyűlöletet szító jobbratolódást”. Látogatóit meggyelték, telefonbeszélgetéseit lehallgatták, és többször beidézték a kémelhárításhoz. Noha a parókia udvarán, az evangélikus iskolában német katonák laktak, a Járosi házaspár egy zsidó kislányt, Annát, Kádár Imre író, színházi rendező, intendáns lányát bújtatták a lakásukban. Továbbá több kolozsvári zsidó lakost segítettek. Kolozsvár német megszállását követően Járosi Andor számos visszadátumozott hamis keresztlevelet állított ki zsidók részére. 1944 őszén az Erdélybe bevonuló szovjet csapatok több mint kétszáz társával együtt elvitték. Írótársai próbáltak közbenjárni az érdekében, de fáradozásuk eredménytelen maradt. Járosi Andor a fogolytáborban halt meg, 1944 karácsonyán. Ott temették tömegsírba. Így ő a Hitel holdudvarának első mártírja.

(1907. július 8-án született Nagyváradon és 1945. január 7-én halt meg Budapesten.) Művészettörténész. Apja, Márk, a nagyváradi zsidó líceum megszervezője. A premontrei gimnázium megszűntetése miatt itt folytatja tanulmányait. Előbb a budapesti Képzőművészeti Főiskolán készül festőművésznek, majd 1932-ben a művészettörténeti szakon doktorál. Életét az erdélyi műemlékek kutatásának szentelte. Kelemen Lajos segíti a levéltári kutatásokban. Munkatársa volt az Erdélyi Múzeumnak és a „harmadik” Hitelnek is. Önállóan megjelent kötetei mellett tanulmányai sorából kiemelkedik: Két kolozsvári főúri barokk palota (Archeológiai Értesítő, Budapest, 1934); A zsibói kastély a Gerevich-emlékkönyvben. Rövid élete alatt jelentős számú könyvet és tanulmányt írt. Munkáit rendkívüli igényesség jellemzi. Önálló kötetei: A modern grafológia. Budapest: Pantheon. 1930; Nagyvárad barokk és neoklasszikus művészeti emlékei (doktori értekezés), Budapest: Centrum. 1932; A kolozsvári Bánffy-palota és tervező mestere, Johann Eberhard Blaumann. Erdélyi Tudományos Füzetek 63. Cluj. 1933; A kolozsvári Szent Mihály-templom barokk emlékei. Cluj-Kolozsvár. 1934; Két kolozsvári főúri barokk palota. Budapest. 1934.; A belényesi róm. kath. templom. Budapest. 1935.; A bonczhidai Bánffy-kastély. ETF 75. Cluj. 1935; Magyar művészet és erdélyi művészet. ETF 80. Kolozsvár, 1935; A gernyeszegi Teleki-kastély. Budapest, 1938; Kolozsvári képeskönyv. Budapest. 1940; Az erdélyi magyar műemlékpolitika feladatai. Cluj-Kolozsvár. 1940.; Erdély művészete. Budapest: Singer és Wolfner. 1941; Kolozsvár in Bildern. Budapest: Singer és Wolfner. 1941; Európa festészete. Budapest: Ofcina. 1942.; A zsibói kastély. Budapest. 1942.; Chateaux de Transylvanie. Budapest. 1942.; Erdély műemlékeinek sorsa a belvederei döntés után. Kolozsvár. 1943.; Erdélyi kastélyok. Budapest: Új Idők Irodalmi Intézet. 1943. 1945 elején a –nyilasterror áldozata lesz: édesapjával együtt a Dunába lövik őket. Ő volt a Hitel második mártírja.

ATZÉL EDE báró, borosjenői

(Kolozsvár 1891. február 19.– Budapest 1945. január 11.) Író, publicista, szerkesztő. Élete: Középiskoláit Kolozsváron végezi, s itt szerez jogtudományi doktorátust is. Újságírói pályafutását a Nagyváradi Naplónál kezdi 1911-ben. Az orosz frontot megjárva Kolozsvárra kerül vissza. A Kolozsvári Hírlap, a Keleti Újság és a Napkelet szerkesztője. Az Erdélyi Helikon alapító tagja, a KZST tagja, az Erdélyi és Bánáti Kisebbségi Újságíró-szervezet elnöke. 1934-ben kiválik a Helikonból és elindítja Független Újság c. hetilapját. 1943-ban Budapestre költözik s a Magyar Nemzet külpolitikai rovatvezetője lesz. A város ostroma alatt a nyilasok feleségével együtt agyonlövik. Így, mint a Hitelt támogató és azzal együttműködő társat, tekinthetjük a Hitel harmadik mártírjának. Irodalmi munkásságát 1913-ban költőként kezdi. A 20-as évek elejének szervezkedései idején átfogó egységet sürget. Erről ír Erdély vallatása c. kis kötetében. Kiáll az erdélyi irodalmi élet új műhelyei mellett. Regényeket is ír: első a Belvedere, és Az ifjító szűz, avantgardista kísérletek. Eget vívó György címen ifjúsági könyvet ír, majd Föl a bakra címmel kolozsvári tragédiát mutat be, a honi valósággal foglalkozva. A kék barlang c. regényét Gaál Gábor az első polgári regénynek tartja irodalmunkban. A két Böszörményi megint hazai probléma, de ismét túllép Erdélyen igazi nagy regényével a Rózsaszürettel. A népi valóságot fel nem adó világpolgár hangján szól hozzá Erdély problémáihoz a Független Újságban. Szabad fórumot ad a Vásárhelyi Találkozó szervezőinek, s itt kerül még közelebbi kapcsolatba a Hitel szellemi körével az új demokratikus értelmiségi összefogás érdekében. Az idegen csillag c. regénye Kós Károly szerint idegen témája ellenére nagyon magyar. Ő írja meg a 22 esztendő nemzedékének szellemi életéről a Súly alatt a pálma c. jelentős művet, a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom belső életrajzát. E munka a korszak ismereteinek alapműve lett. Ligeti Ernő a Hitel harmadik mártírja.

(Budapest, 1906. okt. 10. - eltűnt 1945.?) Erdélyi magyar politikus, földbirtokos, kiváló mezőgazdász. Az ellenállás mártírja. Apja Atzél Elemér, anyja Wass Mária. Elemi iskolai tanulmányait anyja korán bekövetkezett haláláig Lausanneban (Svájc) végzi. Apja halála után nagybátyja Wass Endre lesz a gyámja. Kolozsváron érettségizik, majd Hohnheimben (Németország) a Gazdasági Akadémián szerez diplomát. Rendkívüli erejéről és halált megvető bátorságáról legendák keringtek. Felesége Bethlen Beáta – hat gyermekük születik. A Hitel körének rendszeresen megjelenő tagja. Jelentős szerepe volt a kisebbségi magyarság társadalmi, gazdasági, kulturális életének, illetve védelmének megszervezésében. A Wesselényi Lövész Egyesület elnöke, a náciellenes Magyar Hazaak Szabadság Szövetsége egyik vezetője. A 2. magyar hadsereg 1944. szept. 5-ei támadásakor (tordai csata) egy vállalkozás végrehajtásával elfogott egy egész román hadosztály-parancsnokságot. A román hatóságok távollétében teljes vagyonelkobzásra és halálra ítélik. A kormányzóság felkérésére, mint bizalmasuk, elvállalja egy nemhivatalos fegyverszüneti delegáció (Dudás József, Faust Imre, Glässer Aladár) vezetését a magyar békeszándék bejelentésére, és a szovjet feltételek megismerésére. Szept. 22-én indultak az 1. magyar hadsereg vonalain át a Tatárhágón keresztül. 24-én Moszkvába vitték őket, ahol Kuznyecov vezérezredes, a Vörös Hadsereg Vezérkara főnök-helyettese közölte a Szovjetunió készségét a fegyverszüneti tárgyalásokra. 29-én indultak vissza, okt. 1-én jöttek át a fronton ahol magyar fegyverektől ő is megsebesült. 3-án beszámoltak küldetésükről. A Faragho Gábor vezérezredes vezette hivatalos delegáció ekkor már Moszkvában is volt. A Gestapó is halálra ítélte. Okt. 15. után, mikor Erdély már elveszett és a kiugrás is meghiúsult, a budapesti fegyveres ellenállásban vett részt. Dec. 3-án az ellenállástól kapott megbízatással átment a Budapestet körülzáró fronton Gödöllőre. A szovjetek, mint parlamentert fogságba vetették s 25 év kényszermunkára ítélték, majd egyes kutatók szerint átadták a magyar rendőrségnek. A románok (állítólag) kikérték. Egyes levéltári adatok szerint a magyar hatóságok közreműködésével 1945 közepén valóban kiadták a románoknak. Ezek után nyoma veszett. A legújabb kutatási eredmények szerint azonban a szovjetek nem adták ki, hanem deportálták s ott – korbeli szemtanú szerint – járványos gyermekbénulásban halt meg. Ő a Hitel negyedik mártírja.

DEMETER BÉLA

SZABÉDI LÁSZLÓ

(1910. január 6-án született Somkeréken és 1952. december 24.-én halt meg Bukarestben.) Újságíró, szerkesztő. Élete: Iskoláit Székelyudvarhelyen és Désen végezte, majd a bukaresti közigazgatási főiskola hallgatója volt. Az Erdélyi Fiataloknak 1932-től főmunkatársa, a Keleti Újság belső munkatársa, az –Erdélyi Gazda szerkesztője (1936–44), a kolozsvári Estilap főszerkesztője (1940–44). Bátyjával együtt írta Románia gazdasági válsága c. könyvét (Kolozsvár, 1930). A Hitel szellemi körének és üléseinek résztvevő tagja. A Romániai Magyar Népközösség és az EMGE vezetőségének tagja. A Hitel-kör tagjaként támogatta az 1944-es antifasiszta kolozsvári ellenállást. 1951-ben a rákosista magyar hatóságok – a diplomácia világában példátlan módon – kiadták Romániának a még előbb letartóztatott magyar állampolgárságú Demeter Bélát. Demeter Béla a II. világháború alatt az Erdélyi Párt elnökének, Teleki Bélának a titkára, majd 1945-től Budapesten a Békeelőkészítő Osztály Erdélyszakértője, az erdélyi magyarság érdekeinek védelmezője. Magyarország béketárgyalásokra delegált küldöttségének leghozzáértőbb tagja. Romániában feltehetően ő lett volna a Csögör Lajos és csoportja, valamint a Márton Áron és csoportja perekben a koronatanú, miszerint Csögör Lajos, Demeter János, Venczel József, Korparich Ede adatokat szolgáltatott ki Magyarországnak, „azzal a céllal, hogy Erdélyt elszakítsák Romániától.” Demeter Béla 1952. december 24-én Bukarest văcăreşti-i negyedének rabkórházában a zsilávai börtönben elszenvedett kínzások következtében halt meg. Kutatói újabban kiderítették, hogy a súlyos cukorbeteg rabot börtönőrei a vasajtó és a vaskeret közé szorították s az így elszenvedett sérülések okozták végül halálát. A Hitel ötödik mártírjának tragédiája éppen karácsony szombatján teljesedett be.

(eredetileg Székely László) (Sáromberke, 1907. május 7. – Kolozsvár, 1959. április 18.) Erdélyi magyar költő, író, újságíró, műfordító, esztéta, nyelvész, egyetemi tanár. Iskoláit Zernesten kezdte 1913-ban, aztán Kolozsvárott az Unitárius kollégiumban folytatta. 1925-ben érettségizett, majd 1927-ig Strasbourgban, teológián, 1935-ig a kolozsvári teológián és bölcsészkaron tanul. 1945-ben Kolozsvárott doktorált lozóából is. Egy ideig Aradon tisztviselőként dolgozott, majd Kolozsvárott lett színházi dramaturg. 1931–1938 között az Ellenzék belső munkatársa volt, itt jelennek meg első versei. Írásaival szerepelt az Új erdélyi antológia című gyűjteményes kötetben. Kántor Lajos kutatásai szerint 1935-ben őt akarta főszerkesztőjének a Hitelt alapító Makkai László, de ismeretlen okból ez elmaradt. 1939–1940 között letöltötte sorkatonai szolgálatának idejét, majd Báréban lett tanító. 1941-ben visszatért Kolozsvárra, ahol az egyetemi könyvtár alkalmazottjaként dolgozott. 1942-ben csatlakozott a helikoni közösséghez, és az ő kezdeményezésére indult a Termés c. folyóirat is. 1943-ban felszólalt a balatonszárszói találkozón. Ebben az évben Baumgarten-jutalmat kapott. 1944-ben bekapcsolódott az antifasiszta ellenállásba. A háború után egy ideig még Kolozsváron tanított, francia nyelvet. 1945 májusában a Romániai Magyar Írók Szövetsége alelnökké választotta. Ugyanebben az évben belépett a Román Kommunista Pártba, majd megnősült, Tompa László lányát, Tompa Margitot feleségül véve. 1958-ban megírta főművét, A magyar nyelv őstörténete. A nnugor és az indoeurópai nyelvek közös eredetének bizonyítékai címmel. A Bolyai Egyetem beolvasztásakor tanúsított, a magyar nyelvű felsőfokú oktatást védelmező magatartása miatt, a Securitate súlyos zaklatásai nyomán, a beolvasztás ellen való tiltakozásként 1959. április 18-án Szamosfalva határában a vonat elé vetette magát. Így lett a Hitel holdudvarának utolsó mártírja. Néhány héttel később az ő példáját követve lett öngyilkos Csendes Zoltán, a megszüntetett egyetem akkori rektorhelyettese is. Szabédi Lászlót, a Hitel hatodik mártírját, a Házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomra.

LIGETI ERNŐ


Az elfeledés története „Azok, akik a Hitelt szerették volna elfeledtetni, két módon jártak el. Egyrészt a Hitel körének eredményeiből próbáltak érdemeiknél nagyobb arányban részesülni. Másrészt ez a baloldal volt, amelyik a kor számunkra ma is jól ismert módszereivel – a besározással és csúsztatással – keverte gyanúba a lapot és munkatársait. Most abból az Albrecht Dezső-tanulmányból idézünk, melynek fenti módszerrel történt félremagyarázásával, Balogh Edgár már az első nagy Hitel szám megjelenésekor megpecsételte a lap későbbi sorsát és utóéletét az »Új magyar rendiség szószólói Erdélyben (Korunk. 1936. 4. sz.), és a »Szervezett nemzettársadalom kétféle nézetben« (Korunk, 1936. 9. sz.)« című nagy terjedelmű írásaiban. Itt említem meg azt is, hogy Mikó Imre – Hitel munkatárs – nagy nemzetiségi jogászunk, személyes emlékére is hivatkozik mikor még 1971-ben így ír egy Gaál Gáborral, a Korunk főszerkesztőjével, folytatott beszélgetéséről: »Miért ír ön a Hitelbe? – kérdezte egyszer tőlem szigorúan Gaál Gábor. – Mert más folyóirat nem közölne ilyen terjedelmes tanulmányt a népszövetségi panaszjárásról – mondottam, elhallgatva azt, hogy névvel kijönni a Hitelben bizonyos irányba többet jelentett, mint a Korunknál viselt álnév mögé behúzódni. – De a Hitel fasiszta, Balogh kimutatta róla – s Edgárnak egy a Hitel indulásakor az új magyar rendiség szószólóiról írt cikkére hivatkozott.« (Lásd Balázs Sándor: »Mikó Imre élet és pályakép.« Polisz, Kolozsvár 2003.)

Balogh Edgár

Most az említett módszert igazolandó, álljon itt Balogh Edgár említett írásaiból néhány – a fentieket teljesen kiforgató – rövid idézet. Ilyen szavakkal támadta a folyóiratot: »… Németh Lászlón túladva nyíltan magyar Führer-ideológia után kiált.« A Hitel és programja a kialakuló demokratikus szellemi arcvonal ellentáboraként azonos »a díszmagyarba bújtatott hitlerizmus próbálkozásaival«. Az új nemesség, mint vezető réteg gondolatát támadva, azt »reakciós-rendi« felfogásként értelmezte. Végül kijelentette: »A Hitel elszakítja magát a kisebbségi magyar eszmélkedés hagyományaitól, el a kisebbségi valóságtól és tanulságoktól s a régi magyar uralmi gondolkodás kitaposott menetébe siklik vissza.« E félremagyarázás további részleteivel azért nehéz röviden foglalkozni, mert közös erdélyi szenvedéstörténetünk bonyolult múltjában, ártó és áldozat között a mai napig lehetetlen éles vonalat húzni. Helyes és helytelen cselekedetek, gondolatok, eszmék, kényszerlépések, hitek és vakhitek, okos és oktalan kompromisszumok sora ez a történet, melyben, ha el is igazodunk, de ítélkeznünk csak nagyon óvatosan szabad. Arra azonban minden olvasó felgyelhet, hogy a szövegrészletben foglaltak mennyire aktuálisak és igazak mai helyzetünkre, és egybecsengenek az ország és a nemzet válságos állapotának megoldásaira javasolt aktuális lépésekkel. Az érdemeket kisajátítani óhajtók igyekezete szintén érdekes paradoxonnak tűnhet, ugyanis a feledtetők a Hitelt máskor éppen pozitívumai és nem az általuk hamisan hangoztatott bűnös szelleme miatt akarták átadni a feledésnek.

Mikó Imre

Albrecht vitatott bevezető tanulmányának címe: »Az építő Erdély«. Ennek VII. »Ember, ember, ember kívántatik« című fejezetében a szerző ezeket írja: »A vezetésre hivatottak lemondanak az irányításról, a vezetésre kényszerültek nem tudták kialakítani azt a közszellemet, mely az új osztályképzés feltételeit megteremtette volna. Erdélyben nincs vezetőosztály, mely mély szociális és nemzeti felelősségérzettel, nagy feladatának hivatástudatával vehetné át a nemzet vezetését. Egészséges vezetőosztály nélkül pedig nincs egészséges nemzeti társadalom. Történelmi idők a szükségletnek megfelelően új rétegeket termelnek ki, s bár ennek az új osztályalakulásnak szükségszerűsége nyilvánvaló és kialakulása feltartóztathatatlan, nemzeti érdekből az öntudatosítás útján gyorsítani akarjuk menetét. (…) Most is, mint valamennyi nemzeti katasztrófánk után, távol és csendben az egyedül levő magyarok kezdik lerakni az új élet alapjait. Ha végigutazod Erdélyt, majdnem mindenütt, a legkisebb faluban is, találsz mágnást, birtokost, papot, tanítót, ügyvédet, orvost, kereskedőt, iparost vagy gazdát, akiben ég a felemelkedés vágya, akiben vívódik az örök magyar lélek, akinek segítésre és munkára tárulnak karjai. Pompás, drága magyarok, nagyszerű közösségi alanyok ők, akiknek vállaira bátran reá lehet helyezni az új idők minden terhét. Ezeket kell összefogni és megteremteni belőlük az új nemességet. Ki kell alakítani az új vezetőréteget, most már – okulva a történelmen – nemzeti kiválasztás útján, melynek egyetlen ismérve: szolgálni a nemzetet. Ezek a magára hagyott csendes magyarok a nemzet igazi elitje, nem kívánták maguknak mindeddig a vezetőszerepet. Öntudatosítanunk kell bennük, hogy nem az ő érdekük, hanem a nemzet érdeke sürgeti, hogy vegyék kezükbe a közszellem irányítását, hogy összefogva mielőbb kialakítsák azt a közszellemet, amelyik termékenyítő erejével virágzásba hajtsa a nemzet fáját, de ugyanakkor ítéletével sújtson mindenkit, aki a nemzet érdekei ellen közönyösségből, cinizmusból vagy konclesésből bármit tenni mer.«

Gheorghe Gheorghiu-Dej (jobbra) és Nicolae Ceaușescu Az egyik érdekes kísérlet a Vásárhelyi Találkozónak a párttörténetbe való beillesztése volt. Pedig a Hitelesek a Vásárhelyi Találkozó – utólag, a szocializmust építő években túlzottan nagy érdemnek tekintett – megszervezését Tamási Áron vezetésével maguk hajtották végre. De a magyar négy év alatt számos, a közös megmaradást szolgáló aktív politikai lépést dolgoztak ki és léptek meg, nem egyszer éppen a későbbi feledtetők védelmében is. (Erről számol be a „Hitel a háború végén” című tábla.) Mindezek a cselekedetek bizony szintén feledésbe merültek. Részben, mert mások érdemeinek tüntették fel azokat, részben, mert nem illettek bele abba a hamis képbe, melyet akkoriban végrehajtóikról, magukról és ellenségeikről festegettek.” (Szász István Tas „A 75 éves kolozsvári Hitel termésének betakarítására ösztönző kísérletem.” Esszé: Magyar Napló, 2011. június.)

Gaál Gaál Gábor Gábor

Gáll Ernő

A KORUNK két főszerkesztője Gaál Gábor, aki támadta, és Gáll Ernő, aki értékelte a HITELT


Újjászületés Csoóri Sándor a budapesti Hitel folyóirat 20 éves születésnapja alkalmából ezt írta: „Húsz évvel ezelőtt, 1988. november 2-án jelent meg a Hitel című független, irodalmi és társadalmi lapunk első száma. Tüntetően és kihívóan Illyés Gyula születésének nyolcvanhatodik és halálának ötödik esztendejében. Noha nem volt kerek évfordulója sem a gyásznak, sem a születésnek, de mi, akik lapunkat és céljainkat Illyés Gyula életművéhez kötöttük, azt éreztük, mintha egy sárba ragadt kocsi futott volna föl velünk lovak nélkül egy dombtetőre. (…) 1979 telén, amikor először fogalmazódott meg Németh Lászlóék sugalmazó lakásában a független lap gondolata, térségünkben ekkortájt kezdett megerősödni a szamizdatirodalom. A Belvárosi Társaság nagyvonalúságát jelentette, hogy két évtized alatt senki se osont el közülünk, mert attól félt volna, hogy a földalatti megjelenések miatt lecsapnak az »értelmiségi bandára«. A félelem helyett inkább egy szigorú elszántság hajtása erősödött meg néhányunkban. Helyeseltük a szamizdatirodalmat (Durai Kutyaszorítója is így jelent meg Amerikában), de elképzelhetetlennek tartottuk, hogy az irodalom föld alatt maradjon sokáig. Az 1848. március 15-ei eseményeket Pető azért nevezte forradalomnak, mert a cenzúra eltörlésével megváltoztak a társadalmi körülmények. (…) De az ilyen kifakadások hátterében mindig ott dolgozott egy végzetesnek mondható félelem: sose leszünk otthon önmagunkban. Sose leszünk otthon a történelmünkben, mert mielőtt megértenénk, mi történt velünk (…) már mindég csak a megkopott felét mutatja az élet. (…) A Hitel című folyóiratunkért azért hadakoztunk, hogy legyen egy olyan lap, amelyik nem enged felejteni. Vagy rákényszerít minket a szigorú emlékezésre. (…) Az 1956-os magyar forradalom, a Prágai Tavasz és a lengyelek szolidaritási mozgalma után szinte bizonyos voltam abban, hogy az elerőtlenedő nyugat-európai kultúrát a közép-európai kis népek konoksága és szenvedésterhe fogja majd megújítani. Eddig ez sajnos nem sikerült. Mondjuk Zrínyi Miklóssal együtt, hogy a »küzdelemhez nem kell remény«?”

A Hitel szerkesztősége a kilencvenes évek közepén. Balról: Csoóri Sándor, Görömbei András, Lázár Ervin, Nagy Gáspár, Tőkéczki László, Rátkay Ildikó

A budapesti Hitel létrejötte nem a kolozsvári Hitel újraindítása. Annak elhallgatása és elhallgattatása jól sikerült. Nem úgy annak a nemzeti, megmaradásunkat szolgáló szellemnek a kiirtása, amely Csoóri eme utolsó három mondatában ismerve vagy ismeretlenül szinte újrafogalmazza a kolozsvári Hitel mára talán legfontosabb felismerését és üzenetét! Kettejük közt a hidat mindenképpen Németh László és ama „sugalmazó lakás” jelenthette. Azóta a Hitel zászlóshajóként hordozza és emeli árbócmagasra ezeket a gondolatokat és szolgálja nem csak az irodalom, de a nemzetpolitika terén is azt az ügyet, amelyet az idő közben még mélyebbre hanyatlott Európát láncára fűző pénzügyi világhatalom legfőbb ellenségének tekint, és a trianoni döntnökökhöz hasonló gátlástalansággal, de még frakkját és cilinderét, vagyis a látszatot is eldobva próbál megsemmisíteni. A keresztény Európában, okosan testvériesült nemzetállamok, egész emberiséget szolgáló önépítése helyett, az őket jelentő világkormány alá rendelt homogén és színtelen massza víziója, sőt tagadhatatlan célja határozza meg mindazt, ami ma körülöttünk történik. Az újra megszületett Hitel tehát mondhatjuk akár azt is, hogy a Hitel újjászületése. A két műhely együtt kapta meg 2012-ben a Magyar Örökség Díjat. A magas elismerést a budapesti lap büszkén írta fel belső címlapjára. Sajnos a kolozsvári Hitel díját a szülőváros illetékes értelmiségi fórumai nem értékelték, s mára az ünnepélyesen átadott példánynak is nyoma veszett. A fentieket megerősítik Papp Endrének, a lap jelenlegi főszerkesztőjének szavai, melyeket a Magyar Írószövetségben 2012. május 30-án Szász István által rendezett egész napos konferencián tartott előadásában hallhattak és a kongresszust szervező szerkesztésében Újraélesztés címmel megjelent – e konferenciát összefoglaló – kötetben olvashatnak is.

„(…) A történelemben egymástól félévszázadnyi távolságban elhelyezkedő szellemi műhelyek kapcsolata a későbbi névválasztókban (…) tudatosult. S ha most – a létező, s jövőre már negyedszázados fennállását ünneplő – folyóirat és kolozsvári névrokona közötti gondolkodásbeli kapcsolatokról kell beszélnem, bátran kijelenthetem, hogy a társítás lehetősége mindenféle kényszer vagy fondorlatos erőltetés nélkül lehetséges, mi több, evidens. A Széchenyitől vett gondolati hagyomány kijelöl egy értelmiségi magatartásformát is. A nyolcvanas évek politikai-szellemi erjedéséből a rendszerváltozás előszobájába érkezett Magyarország első független fóruma is a fokozatosságot, a szerves, tudatos építkezést tűzte ki céljául, nem bízva akkor még a hirtelen változásban. Bár Csoóriék a reform szót kerülni igyekeztek, hiszen el kellett választaniuk magukat a megreformálhatatlannak bizonyult rendszer, a létező szocializmus önmegújítási, túlélési kísérleteitől, melyet akkoriban is reformnak kereszteltek el. Ők felülvizsgálatról, erkölcsi revízióról és visszaszerzésről beszéltek. Ahogyan a lap szellemi atyja írta: »Kiderült, hogy nincs reform a lelkek megújulása és az erkölcs megújulása nélkül.« Egy gyógyító folyamat elindítását szorgalmazta, mely visszavezet az emelkedettség jogának újbóli birtoklásához, mellyel az évszázados veszteségek nyereséggé változtathatók át. A veszélyeztetettség tudata az önnevelés és önszervezés eszközét választja, az önismeret Széchenyitől örökölt követelményét, az önvizsgálat Makkai Sándor által szorgalmazott elszántságát és a Németh Lászlótól kapott minőségelv középpontba emelését ötvözi cselekvési programmá. A menekülés helyett a helytállást választották. A nemzeti jelleg kidomborodása szemeim előtt mindkét változat esetén nem kis mértékben a kényszer következményeként jelenik meg. A kolozsvári Hitelt alapító atalok alapvető problémája éppen a műveltség alacsony színvonala és a »népvezető értelmiség« hiánya volt. A budapesti Hitel önmeghatározásában is alapvető fontosságú a társadalmi bázis és az értelmiségi cselekvés összehangol-hatóságának kérdése. Érdemes ebben az összefüggésben néhány gondolat erejéig Tőkéczki Lászlóra hallgatni, aki a Hitel tízéves történetét éppen a »felülről«, az értelmiség oldaláról kezdeményezett, a nemzeti közösség eszményében megfogalmazott történelmi súlyú átmenetelből való részesedéssel jellemzi. A harmincas évek atal erdélyi magyar szellemi elitje számára a népszolgálat, az integráció, a felülről lefelé építkezés mutatkozott a helyes választásnak. A közösség kulturális megmaradásának követelménye az erre képes társadalmi alapzat kialakítását és megszilárdítását kívánta. A nyolcvanas évek magyarországi írástudóinak ennél talán még bonyolultabb összefüggéssekkel kellett szembe nézniük. A magyarság általános morális és tudati állapota, a saját érdek és értékfelismerés képességének szinte teljes elvesztése, a múltfelejtés, a történelem hamisítása, s a róla való ismeretek aggasztó hiánya, az egyéni boldogulásnak a közösségi vonatkozásokkal szembeni keresése, a tudatosan manipulált nemzeti-hazaas érzés újbóli felélesztésének szükségessége először is egy megvalósítható és a társadalommal is elfogadtatható szerep megtalálását igényelte. »A nemzet idestova fél évszázada megint nem tud közel férkőzni saját igazságaihoz«, írta Csoóri Sándor: A visszaszerzés reménye című esszéjében.

Papp Endre a budapesti Hitel főszerkesztője Mi hát az értelmiségi cselekvés távlata? Jelenünk Hitele értékőrzést végez. Konzervatív művelődés-eszményt kell vallania korának süllyedő kulturális szintjével szembesülve. Védenie kell azokat a hagyományos magatartás-formákat és minőségeszményt, melyek a teljes és igényes emberi létezés formáiként szilárdultak meg a történelemben. A múlt tárháza tele van előremutató példákkal. Így szellemtársunk az első Hitel periodika is minta lehet a számunkra. Idézzük fel Vita Sándor gondolatát: »Mi az erdélyi magyarság megtartását a saját belső erejétől reméltük.« Tegyük a szívünkre a kezünket! Kitől várhatnánk ma, hogy önzetlenül mellénk áll és segít nekünk?”


Újraélesztés 1 Szerkesztett részlet Szász István Tas Újraélesztés (2018.) című kötetéből: „Immáron közel fél évszázados erőfeszítés nyomán jutottam el odáig, hogy az egykori kolozsvári Hitel folyóirat emléke, holdudvarának méltó értékelése elinduljon s majd talán meg is érkezzen az őt megillető helyre és ma egyre időszerűbb gondolatiságának megismerése lehetővé váljon. A hagyatékot őrző és a háború, majd az azt következő nyomorúságos időszak éveinek, évtizedeinek küzdelmes időszakában megőrző, vagy inkább azt azon átmentő szüleimtől magától értetődő módon kaptam a feladatot a további munka folytatására, a »fáklya őrzését és átadását« további nemzedékeknek. Apám halála után röviddel, ami időben egybe esett azzal, hogy pszichiáterként Kolozsvárra visszakerültem, máris komoly nehézségekkel kerültem szembe. Előbb a sok hátsó gondolatot rejtegető »patrimoniu naţional« (nemzeti örökség) rendelet hatásköréből a Hitel emlékeinek egy részét »ki kellett vonnom«, s folytatódott úgy, hogy a rámkényszerített expatriálásom után, melyet csaknem négy éves küzdelem és a Hitellel közös szülőházamnak kötelező feláldozása előzött meg, Magyarországra távozva, elkezdjem az emlékek fokozatos átmentését. Akkoriban senki sem sejthette, hogy a kondukátor őrült menetelése mikor és hogyan fog véget érni. Csupán remélni lehetett, hogy véges. Az újrakezdés és ezernyi más magán és közös ügyet szolgáló napi feladat mellett a tárgyi anyag mentése, feldolgozása, restaurálása negyedszázadot vett igénybe. Csak ezt követően kezdhettem hozzá – botcsinálta sajtótörténész, de a legbelső emlékek egyedüli hordozójaként – a tulajdonképpeni kutatáshoz, az emlékek feldolgozásához, az elhallgatás rejtélyének megfejtéséhez és a feltámasztás kísérletének remélt végrehajtásához. Magyarországon a teljes információhiány, odahaza az évtizedes, mondhatni generációs, elhallgatás fala várt reám. Természetesen Erdélyben a kép sivárságát, nagyszerű szak-személyiségek bölcs és csendes, de értő jelenléte törte meg. Élő tanú azonban akkor már csupán kettő volt: Lőrinczi László és Jakó Zsigmond. A munka anyagi feltételeit csodával határos, sőt annak nevezhető módon sikerült biztosítani, az időigényes tevékenység javát azonban csak nyugállományba vonulásomat követően végezhettem el.

A feltámasztás első kísérletét az Olaszországban emigrációban élő Illés Elemér, az: Erdély változása – mítosz és valóság című, alapvető fontosságú könyv szerzője tette, aki mint egykori külső munkatárs, hozzákezdett egy Hitel monográához. E munka során közeli kapcsolatba kerültünk és akkor még élő édesanyámmal együtt minden információval elláttuk. Később örömmel értesített arról, hogy nyomdakész az anyag és viszi Milánóba a kiadóhoz. Néhány nap múlva azonban meghalt. Özvegye szerint a kéziratot és sok más anyagát örömmel adta át egy »kedves magyarországi úrnak«, aki arról gondoskodni óhajtott. Az illető kiléte és az anyag holléte azóta is ismeretlen. Ezt az özvegyet meglátogató és kikérdező Lőrinczi László írta meg nekem. De elkallódott kézen-közön a lap egyik főszerkesztőjének, Albrecht Dezsőnek Magyarországra küldött hagyatéka is.

Megjelent viszont 1991-ben, Záhony Éva úttörő munkája nyomán egy tanulmánya és a hozzá csatolt gazdag szöveggyűjtemény. Talán még túl korán, mert a tapasztaltnál sokkal nagyobb gyelmet érdemelt volna. Írója el is kedvetlenedett s más tevékenységbe kezdett.

2003-ban a atal kolozsvári sajtótörténész, Vallasek Júlia értékes adalékokkal jelentkezett, főleg ami a magyar négy év alatti időszakot illeti, a: Hinni és hihetni egymásban című tanulmányában.

Vallasek Júlia sajtótörténész

Ami az élő emlékezeten kívül rendelkezésemre állt, az a családi levéltárban fellelhető – apám által reám hagyott iratok, valamint az a jelentős irodalomtörténeti és memoár anyag, amely az elmúlt évtizedekben megjelent. Mintegy 150 kötetet néztem át, hogy végére járjak a Hitel történetének és utóéletének, ami valójában a tetszhalál állapota volt. Ezeknek ismeretében írtam meg a Beszédes hallgatás – három Hitel és ami utána következett című sajtótörténeti könyvemet, Boros Zoltán dokumentumlmes barátom pedig ennek alapján elkészítette a Hitelről szóló lmet is. Boros Zoltán

A könyvet a Kriterion adta ki, a lmet a Duna Televízió többször is vetítette. Ezt követően több mint húsz könyv, és lmbemutatót tartottam a Kárpát-medence városaiban. Ami az első, már említett könyvemet illeti, Erdélyben Dávid Gyula a Román Akadémiai Kiadó Nyelv és Irodalomtudományi Közleményeiben írt róla, Nagy Pál irodalomtörténészünk (egykori magyar nyelv és irodalom tanárom) pedig a Székelyföldben értekezett a könyvről, s megemlékeztek róla itt-ott napilapok és az Erdélyi Napló is, az információ nem tudom mennyire került be a szakma vérkeringésébe, vagy éppenséggel az oktatók látókörébe. Hogy ebben a sok évtizedes beidegződések, melyek tanárról tanítványra szállnak, mennyire érvényesültek, bevallom nem tudhatom. Sokfelé és számos fórumon népszerűsítettem e nagy nemzedék fontos gondolatait. A Hitellel kapcsolatos önálló kötetek és előadások, könyvbemutatók mellett tanulmánykötetekben is foglalkoztam a folyóiratnak és holdudvarának témakörével. Így a Transzszilván szemmel, összmagyar szívvel című kötetemben, nagyobb tanulmányt közöltem az erdélyi szellemi élet talpraállásának e nagy kísérletéről.


Újraélesztés 2 „A Hitel múzeuma is elkészült. Mégpedig – jobb megoldás híján – saját lakásomat alakítottam ki e célra.

2012. május 30-án sikerült egésznapos konferenciát rendezni a Hitelről a Magyar Írószövetségben. Akkor támogatás híján az anyagot összefoglaló kötet és DVD nem jelenhetett meg.

Makovecz Imre már baráti alapon vállalt tervezésekor a kolozsvári ház hangulatát idéző belső teret hozott létre, melyben a restaurált eredeti tárgyakkal sikerült visszaadni a genius locit. Neki azonban ennél sokkal többet köszönhetek, mert olykor reménytelen helyzetemben erőt adó biztatásával is mellettem állt, míg fel nem épült a ház. Aztán otthonossá vált az egész, és mára már érdekes együttlétek, csoportoknak tartott előadások gyakori helye lett.

A Hitel születésének 75-ik évfordulója alkalmából tettük fel a koronát erre a csodák sorozatával elkészült műre, és Kádár Tibor, a Kolozsvárról félig elszármazott festőművész munkája nyomán egy nagyszabású, 54 alakos triptichont helyezhettünk a falra, a Hitel szellemi körének nagyjait ábrázolván. A munka kisplasztikai részét a szintén Erdélyből áttelepült, Péterfy László készítette el.

Annál nagyobb megtiszteltetés volt mikor még ez év június 23-án a Hitel, kései utódjával együtt vehette át a Magyar Örökség Díjat, melyet egy példányban, még azon a nyáron, a Kolozsvári Magyar Napokon, ünnepélyesen a szülővárosnak is átadhattam. A díjátadót követően felkérésre mondott köszönőbeszédem végén ezeket mondtam: »Amiképpen az az Aranykönyv egyre vaskosabbá válik, úgy növekedjen hitünk is saját erőinkben, abban, hogy amint a kitüntetettek egykor és most, minden nehézség közepette is a Kárpát-medencei magyarság értékeit gyarapították és gyarapítják, úgy minden egyes magyar embernek is képesnek kell lennie erre, ha saját tehetségét, képességeit a legjobban kihasználva szolgálja a közös jövőt. Nehéz idők előtt állunk! Komprádorok és külső gazdáik rombolnák a megmaradás esélyeit, miközben saját gyarlóságaink is fegyvert adnak rossz szándékú kísérletezőknek. Gazdasági válság, környezetkárosodás veszedelmei, s főleg az erkölcsi romlás sújtanak minket, a minket felfalni akarókkal együtt. És mindenekfelett ott lebeg a demográai katasztrófa réme. Ennek elkerüléséhez valamennyi válság megoldására volna szükség, de elsősorban erkölcsi hanyatlásunkat kell megállítanunk. És nem csupán nekünk, hanem egész kontinensünknek, egész kultúrkörünknek. Legyen a Magyar Örökség Díj folyamatos gondozása az erőt adó példamutatásnak egyik fő lehetősége, a legnagyobb magyar Akadémiájának díszterme pedig ennek megszentelt helye. Gyűljünk össze időről-időre ünnepelni! Merjünk magyarok lenni! Akarjunk megmaradni!

A Magyar Örökség Díj átadása és a köszönőbeszéd

Ennek volt eredménye, hogy egy a Magyar Örökség Díjasokról szóló sorozatban, a Kairosz kiadásában, megírhattam a Palackposta Erdélyből című kézikönyvet. E könyvecske visszhangja győzött meg arról, hogy fel kell dolgoznom a Hitel egész tíz esztendős munkásságát. Évekig tartó munka volt ez és 2018 nyarára készült el. A pályázati támogatással kiadott nagy kötet mellé az eddig támogatás híján elmaradt további Hitel anyagokat két kiegészítő kötetbe foglaltam. Újraélesztés címmel a 2012-es kongresszus előadásait gyűjtöttem össze, míg eddigi Hitellel kapcsolatos tanulmányaimat és cikkeimet az Öröklött szolgálat címet viselő kötet tartalmazza.

Az avatást Szőcs Géza államtitkár vállalta magára, és a szakma jelesei közül is többen megjelentek A múzeum azóta sok száz vendéget fogadott már és a tárlatvezetés valamennyiszer alkalmat ad egy-egy olyan előadásra, amely a csoport összetételétől függő formában, de minden esetben a nemzettudat építését szolgálja. Magyarországon a budapesti Hitel a Polisz vagy Magyar Napló és más lapok nemegyszer foglalkoztak a témával, de több jeles irodalomtörténész, így maga az Irodalomtörténeti Társaság elnöke: Sipos Lajos professzor is felkarolta az ügyet. Időről időre könyvbemutatókra, rádió- vagy TV-riportokra, illetve a múzeumlakásban – kérésre – gyakori előadásokra kerülhet sor.

A továbbiakban ezeket kell eljuttatnunk minél több olvasóhoz, mert soha nagyobb szükség e gondolatokra nem volt, mint ma. Az eltelt több mint nyolcvan év után megállapíthatjuk, hogy atyáink, nagyatyáink bizony sokat tudtak és sokat láttak előre abból, amivel meg kellett és kell küzdenünk. Az is kiderül, hogy az azóta bukott ideológiák tudatos vagy megtévesztett hívei, már akkor mai sablonokban gondolkodtak, s módszereik sem voltak mások, mint amelyeket kései utódaik ma alkalmaznak. A legfontosabb azonban az, hogy abban a nehéz küzdelemben, melyet az összmagyarság folytat a megmaradásáért s melyben csak együtt lehetünk eredményesek, szükséges volna elődeink kikristályosított gondolatait felhasználni, és nem megmaradni azon az úton, mely a maga folytonos és nem szükségszerű újraindulásaival, az elért, megszenvedett eredmények semmibevételével, egy önsorsrontó Sziszüphosz látomását idézi fel.”


„A kicsi, a gyönge, a szétszaggatott csak akkor remélhet, ha a legnagyobbat, a leghősiesebbet, az egyedül egyesítőt, a naggyá tevőt van bátorsága vállalni.”

Üzenetek a mának A kolozsvári HITEL, nemzetpolitikai szemle szerzői, a nemzet- a kisebbségés általában a politika, valamint a kultúra, kiemelten a történelem, de a gazdaság és a tudomány számos területén foglalkoznak úgy és olyan témákkal, hogy azt napjainkban az ismétlődő történelmi szorítóban hasznosítani tudjuk. Olyan felismerésekkel találkozunk, amelyeket túlzás nélkül nevezhetünk váteszinek. „Az Európában halálraítélt magyar nemzet csakis akkor fellebbezheti meg es nyerheti meg pörét a jövendő ítélőszéke előtt, ha ő maga hű marad azokhoz az evangéliumi igazságokhoz, amelyekhez Európa hűtlen lett, és ő maga képviseli azokat mind a saját belső életének vezetésében, mind mindazokkal szemben kifele, akik létjogát kétségbe vontak, támadjak és megsemmisítéssel fenyegetik Ez pedig azt jelenti, hogy ha a magyar nemzet mindenütt, ahol tagjai élnek a tiszta evangélium mértéke alá állítja egyéni, családi, közösségi életét, intézményit, kultúráját egyaránt: akkor olyan megdönthetetlen európai mértéket állíthat önmagában a világ elé, mely intő jel, lelkiismerethez szóló bizonyságtétel és végre megismert és tiszta érték lesz a világ szemében is. Ezt a magasabb célú nemzetpolitikát kell képviselnie a magyarságnak. (…) Ez legyen kritikájának és építésének mértéke és akkor, amilyen mértékben komolyan veszi és teszi ezt, olyan mértékben élete, jövője is lesz. A kicsi, a gyönge, a szétszaggatott csak akkor remélhet, ha a legnagyobbat, a leghősiesebbet, az egyedül egyesítőt, a naggyá tevőt van bátorsága vállalni.” Makkai Sándor: Mi lesz velünk? Hitel 1935/1

„Nincs véleményeltérés közöttünk abban, hogy a társadalmunk keretén belül az egymással folytatott osztályharcnak el kell tűnnie, ha nemzeti érdekekről van szó. A világnézeti harcoknak is a közös nemzeti érdekek síkján el kell némulniok. Mert ha láttuk és éreztük, mint ahogy ma is látjuk és érezzük, hogy a román pártok és uralkodó osztály világnézeti különbség nélkül egyaránt részt vesz a mi népünk sanyargatásában, akkor nekünk is egyetemlegesen s világnézeti különbség nélkül kell védekeznünk.” Tamási Áron: A Hitel ataljai, Brassói lapok 1936. április 5.

A folyóirat 1938/3. számában Imre Lajost idézve olvashatjuk: „Az tartozik egy nemzethez, aki hitvallást tesz az életével arról, hogy az élete alapját képező isteni életparancsot annak a nemzetnek a kebelében, körülményei és feladatai között akarja szolgálni és teljesíteni. Azt az internacionalizmust, amely ezt nem akarja a saját nemzete kebelében vállalni, meg kell vetni, mert ez a szellem nemcsak káros, de mivel az ember rendeltetésének a parancsát utasítja vissza, erkölcstelen is. Az emberi hivatástudattal szakított ilyen lelkek árvák. Gondtalanok, mert és éppen ezért károsak az emberi közösségben, mert közösségbontó hatást gyakorolnak. (…) az erkölcsi magatartásnak a kiépítésével kell új bevehetetlen bástyát állítanunk magyar voltunk számára. (…) ennek az erkölcsi magatartásnak a megvalósítása csak a teljes (totális) nemzetlétben juthat teljesedésre.” A szerkesztőség Németh Lászlót idézi: „Vagy a tízmilliónak kell tehát harminc milliót érnie, vagy a tízmillióra sincs szükség többet. A magyarság előtt egy választás van: meghalni vagy kovász népnek lenni. (…) Az egyik érzésünk gyötrelmes sötét. (…) hogy a történelem őrlőmalmába vetett nemzetünk, az ész minden érve szerint halálra van ítélve, nincs kiútja a rettenetes felmorzsoló élek közül. (…) Nincs segítség! (…) A keserű tapasztalatok, az ész sivár meggondolásai mögött van és megragadható egy másik valóság is, a lelki nemzet elpusztíthatatlan képe és örökkévaló értéke.”

Szekfű Gyula a Hitel indulásakor azt tanácsokkal ellátó történész ezeket írja a lapban:

„Minden külsőség és anyagiasság lebontásával elérkeztünk a nemzeti szellem kérdéséhez, ahhoz, hogy ennek légies anyagában miképp valósítható meg az öntudat elmélyítése, a teljesebb, kiműveltebb, magyarabb magyarság.” De miben bízott Szekfű? Nos, abban, hogy: „(…) lélekben és alkotásban is visszatér(ünk) Széchenyi István örök magyar programjához: reform és konzerválás, újítás és hagyomány szintéziséhez, a magyarabb magyarsághoz”. És bízott az ifjúságban.

Ravasz Lászlónak a Hitel 1937/1. számában Az idő feletti Széchenyi című beszédét olvashatjuk. Ha ez a beszéd ma hangzana el, fel sem tűnne, hogy 80 év előtt írták. „(…) igazán csak most aktuális Széchenyi. A próféta mindig akkor a legnélkülözhetetlenebb, amikor leginkább elesett a népe. A magyar ma sokkal nehezebb helyzetben van, mint volt az ő idejében. Akkor egy nagy birodalomnak volt elmaradt és eléggé nem értékelt alkotórésze, de léte biztosítva volt s előtte nagy lehetőségek állottak. Ma a magyarság három létformában él, s mindeniknek megvan a maga egyéni tragikuma. Egyik a diaszpóra magyarság, amely szétszórtan él az öt világrész embervadonában, gyárak, bányák, sáncok vérszívó poklaiban, mint a legkeményebb és legolcsóbb emberhús, a civilizáció sátáni lakomáján. Majdnem egymillió magyar az a sok parányi nyitott hajszálér, amelynek kapuján a nagyvilág homoktengerében elvész a drága magyar vér. Másik része a kisebbségi magyarság. Hárommillió magyarra rászakadt a világtörténelem s most nagyszerű emlékeikben élnek fájdalmas és árnyszerű életet. Ez a magyar hádesz. S végül itt van a törzs, amelynek megvan a teljes szabadsága, de életfeltételei nem az ő hatalmában állanak s ha alkotmányában független is, sorsa nála ezerszer nagyobb történelmi erők függvénye lett. Ez a fokozott veszedelem fokozottabbá tenné Széchenyi próféciájának tragikus hevét. Gondoljuk el, micsoda erővel kiáltaná vészjeleit, fenyegetéseit és biztatásait a mai világhelyzetben az a Széchenyi, aki 1849-ben egy aránylag sokkal kisebb sorsfordulat súlya alatt összeroppant, hogy e prófétai ténnyel nemzete bukását jóslatszerűen kiábrázolja, mint ahogy némely drága, babonás tükör eltörik, mielőtt gazdája meghal.” Gróf Mikó Imrét, Erdély Széchenyijét idézik, aki egykor a nemzeti öntudatról így írt: „A nemzeti öntudat az a népeknél, ami az önérzet az egyénnél. (…) E nemzeti tudatnak viszont gazdag táplálékot a hazai történetek ismerete nyújt (…).”


A bánffyhunyadi református templom

Albrecht Dezső szűzbeszéde a magyar parlamentben

Albrecht Dezső nekünk szóló üzenetei Olvassunk bele Albrecht Dezső megnyitó beszédébe, mely a Vásárhelyi Találkozón 1937. október 2-án hangzott el és a Hitel 1937/3. számában látott nyomtatásban is napvilágot. A szellem és erkölcsi magatartás című fejezetben a következő felkiáltás ragad meg: „(…) ki kell kiáltanunk, hogy ezt a levegőt nem bírjuk tovább, hogy ebben előbb utóbb elpusztulunk, én is, te is, ő is és elpusztul az egész nemzet. Ki kell mondanunk, hogy elegünk volt ebből a szellemből, ki kell mondanunk, hogy tisztább közéletet, tisztább, becsületesebb és erkölcsösebb közszellemet akarunk. Régen az állam és egy uralkodó osztály mára eltűnt becsület-kódexe ügyelt és őrizte, ha nem is kielégítően, de mégis csak őrizte a közéletben szereplők becsületét. Mi nem elégedhetünk meg azzal a törvénnyel, amely a becsületet védi. Nem elégedhetünk meg, mert egyfelől az, mint minden törvény, csak a társadalmi együttéléshez szükséges minimumot védi, viszont a kisebbségi életben az erkölcs nagyobb fokára van szükség, de nem elégedhetünk meg azért sem, mert a magyarságot, mint egy nagy családot fogjuk fel, mely a maga belső ügyeit a családon belül kell, hogy elintézze. Kívánjuk tehát egy erkölcsbíróság felállítását (…)” Mi jut eszünkbe, ha mindezt kivetítjük az összmagyar mára?

Már a nagy Hitel első számában nekünk szóló jóslatok hihetetlen sorát olvashatjuk tőle. „Egymásról alig tudó, bár egyként gondolkodó »egyedüllévő magyarok«, akikhez a Hitel szól. (…) Halottak vagyunk-e valóban, akiről csak jót vagy semmit sem szabad mondani? Vagy pedig élő és alkotni tudó része a nemzettestnek, kik elfogadjuk a kritikát, mert belátjuk, hogy a reánk háruló emberfeletti feladatoknak csak folytonos megújulás, megjobbulás útján tudunk eleget tenni? (…) élünk és élni fogunk. Ez bizonyos. De van szép élet és csúnya élet. Élhet egy nemzet hivatása magaslatán, de élhet posványban is.” Aztán így vélekedik: Erdélyt a „hét főbűne” a három nemzet és négy vallás tették gyengévé és erőssé is. Szerinte ennek az egyensúlynak a mérlegbillegése jelezte az erősödést vagy a gyengülést. Erdélyben a népek harmóniájáról csak az egyensúly tudna gondoskodni, de ez józanul sem a román államtól sem a románságtól nem remélhető. De Albrecht Dezső mégis felkiált! „Merjünk nagyok lenni!” Ő mondja ki Erdélyben ezt először. Még 1936-ban. Visszapillant a történelembe. Szerinte a magyar terjeszkedő politika vége 1395, a nikápolyi csata. Utána a védekezés időszaka következik, az építés helyett a konzerválás. Albrecht kijelenti, hogy: „Az újból pozitív tartalommal telített magyar lelkiség megteremtése az erdélyi magyarság feladata.” Máshol ezt mondja: „Lehetséges, sőt valószínű, hogy a magyar műveltség új formáit Magyarországon fogják kialakítani, de az anyagot hozzá, a lelket mi szállítjuk. (…) Azt a kettős feladatot, hogy a legmagyarabb magyar és legemberibb ember legyen, földi impériummal nem rendelkezvén, a lélek, a jellem impériuma által. (…) A magyarnak csak egy rokona van: Európa s ez a rokon sem akar tudni rólunk. (…) A magyarság Európa reménytelen szerelmese. Ami hibánk van, mind ebből a reménytelen szerelemből fakad: odadobtuk az életünket védelméért s ez volt a kisebb hiba, hiszen magunkat védtük elsősorban, de eldobtuk lelkünk sajátos, Keletről hozott értékeit csakhogy a Nyugathoz annál hasonlatosabbakká váljunk. Bennünk Európa túléli saját magát: mi még most is európai öntudatról, közösségi érzésről ábrándozunk, amikor már Európa nem akar tudni saját magáról sem. (…) Az erdélyi magyarság csak egy láncszem a nemzet életében, nem önmagáért való. (…) Ember, ember, ember kívántatik most is és az egészséges közszellem. A nemzeti élet minden jelenségének átértékelése és az ebből folyó hivatástudat kialakítása, az emberek felkutatása és beszervezése, végül az egészséges nemzeti közszellem kialakítása – ez a három: az erdélyi magyarság központi problémája.” Bevallja, hogy óvatosságra van szükség, mely arra int, hogy: „Reformáld meg magad, mielőtt a néphez közeledsz. (…) magunkat kell hozzá hasonlóvá tennünk.” A gondolatsort így zárja: „Igazi találkozásunkat az új, most születő magyar kultúra készíti elő és igazi közösségünk akkor lesz velük, ha az egységes, alkotó, magyar nemzeti lélek megszületik.”

Az emigráns Duckó bácsi, sok magyar atal támogatója Egy évvel később így ír: „Szükséges végre már látnunk, hogy mi az, amit lehet, és amit nem lehet. Lehet megmaradni magyarnak, de nem lehet megmaradni régi szellemmel, ha az idő megváltozott. Lehet kisszerű viszonyok között is nagyot alkotni, de nem lehet közösségi szellem és áldozatos élet nélkül. Lehet kis népnek lenni, de nem lehet mégis nagy nemzetnek, ha lélekkel nem pótoljuk ki azt, ami a számból hiányzik. Lehet nyomorúságosan is élni, de nem lehet anélkül, hogy nem tudnánk, miért tesszük. Lehet eredményesen is küzdeni, de nem lehet anélkül, hogy a magunk harcmodorát az ellenfélénél tökéletesebbé ne tegyük. Lehet intézmények élén állni, de nem lehet intézményeket eredményesen vezetni, míg a vezetőség nem válik olyan élő szervvé, amely a nemzeti társadalomban lüktet és dolgozik. Lehet állandóan visszahúzódni, de nem lehet egy lépést sem előre tenni, míg a nemzet nem bízik magában.” Albrecht Dezső: A második kör 1937/1.

A lap szellemének és üzeneteinek életre keltése ma is a fenti úton járva akarja szolgálni a magyarságot.

a Kolozsvári Magyar Napok közönsége


A helikoni közösség a kastély előtt A Helikon és a Hitel közös István napi összejövetele

A közösen gondolkodó Helikon és Hitel (Részletek Szász István Tas 2012. május 30-án az Írószövetségben elhangzott előadásából.) A (…) kolozsvári Hitel folyóirat 1935 és 1944 közötti három korszakának egyik alapvető jellegzetessége volt, hogy egy hasonló névvel illetett szellemi csoportosulásról beszélhettünk, melynek a folyóirat csak egyik fóruma volt. A kezdeti, szinte mindent felölelő spektrum, rövidesen és teljesen érthetően megoszlott. A nemzetpolitikai szemle körül csoportosult írók és költők szépírásai a Helikonban vagy a Pásztortűzben jelentek meg, s a Hitel feladata a tudományos, főleg nemzetstratégiai fontosságú, írások közlése lett. (…) A Hitel szellemi körének házunkban zajló napi munkájában és a sűrű együttlétek során töretlenül és folyamatos közös gondolkodásában azonban a három korszak 220 résztvevője közt a Helikon 55 tagjának pontosan egyharmada is aktívan jelenvolt. Vagy mint a szellemi kör tagja, vagy mint írásaival is jelentkező munkatárs. Kiemelném közülük elsősorban Kemény Jánost, Kós Károlyt és Tamási Áront, de Kiss Jenő is érdekes módon fedte át a két csoport munkáját.

Kemény János – mint együttgondolkodó – a kör legaktívabbjai közé tartozott, és jelenléte állandónak volt mondható, Kós Károly a társaság nagytekintélyű szeniorjaként lehetett hangadó minden megbeszélés során, Tamási Áron pedig – elsősorban a Vásárhelyi Találkozó szervezése közben – amint annak idején a túlélők elmondták, szinte magához ragadta a vezetést és irányította a munkát, de a háború végével kapcsolatos cselekmények során is jelentős szerepet vállalt. Kiss Jenő, aki a Helikon helyettes szerkesztője volt, a Hitel két szerkesztőjének (Vita Sándor, Albrecht Dezső) képviselőházba történt behívása után a Hitelnek is szerkesztője lett, de annak már a kezdeteknél alapító tagjaként tartjuk számon. Azt is meg kell jegyeznem, hogy a Helikon évi egyszer megrendezett találkozója mellett annak több tagja a folyamatos kapcsolatot éppen a Hitel rendszeres, - napi, heti, havi – kisebb és nagyobb – együttlétein tartotta egymással. A Helikon folyóirat, az Erdélyi Szépmíves Céh és a Helikonisták összefüggéseiről az irodalomtörténet már szinte mindent tud. Szubjektív, de sokatmondó bizonyítéka annak, hogy Kemény és Tamási mennyire nagy szeretetnek örvendtek a Hitel társaságában, miszerint őket kettejüket nevezték csak Jánoskának és Áronkának. Ezt szüleim elbeszélése mellett több más korabeli társuk is elmondta nekem, s beszélgetéseik során szintén így hallottam emlegetni őket. A Hitelben munkálkodó Helikonisták névsora a következő volt: Az első 28-ból: Hunyadi Sándor, Kemény János, Kós Károly, Makkai Sándor, Reményik Sándor, Tamási Áron, a Helikonhoz ezután társult 27 közül pedig: Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Kovács László, Makkai László, Szabédi László, Szemlér Ferenc, Szenczei László, Tavaszy Sándor, Vásárhelyi Z. Emil, Vita Zsigmond, Wass Albert. Ez a két névsor a Helikonistáknak éppen egyharmadát jelenti, azonban más módon a Hitel csoporttal kapcsolatba kerültek még többen. Elég, ha Kacsó Sándor vagy Ligeti Ernő nevét említem, vagy a Hitel konkrét politikai akcióiban történt együttműködés szereplőit, mint pl. Kolozsvár nyílt várossá nyilvánításában Bánffy Miklós, a Horthy kormányzótól a fegyverszünet azonnali bejelentését követelő erdélyi negyvenek aláírói között pedig Bokor Péter dokumentumértékű könyve (Végjáték a Duna mentén) és Vita Sándor emlékezései alapján többen is. A magyar négy év alatt a Hitel társasága kibővül, és bár a kemény mag továbbra is a Szász-villában találkozik, a kétszáz fős társaságnak nagyobb térre van szüksége. Az új otthonteremtésben tevékenyen részt vesz apám, és anyám – a Hitel háziasszonya – rendezi be az Erdélyi Kör helyiségeit. Ezután a tömegesebb találkozások itt zajlanak. A helyiség egyben az Erdélyi Pártnak is találkozóhelyévé válik. Mint ismeretes e párt szerveződését Teleki Pál támogatta és általa azt remélte (és nem is csalódott), hogy így a német orientáció elleni politikájához nyer szövetségeseket. A párt szimpatizánsai közt Hitelesek és Helikonisták egyaránt előfordultak, s így együttműködésük további személyekkel és találkozási felülettel gazdagodott. (…)

A Kemény kastély, Marosvécs a Helikon

otthona.

Az Erdélyi Kör főtéri épülete ma A két szellemi csoport nyitottságában is hasonlatos volt egymáshoz, és azonos céljaik is összefonták őket. Ha valakinek efelől kétsége lenne, semmi sem igazolja jobban ezt az állítást, mint a vészterhes időkben történt kiútkereső és a tragikus napok eseményeibe történő sok esetben együttes beavatkozásaik, illetve az ilyen felelős értelmiségi magatartást tanúsító személyek örvendetes és tagadhatatlanul hasznos és logikus kétlakisága a két társaságban.” 18-an a két társaságnak nem csupán tagjai, de olykor meghatározó alakjai voltak és személyükben egyszerre lehettek „Helikonisták” és „Hitelesek”. (…) A kapcsolat legkönnyebben kimutatható gyökerei természetesen az ős-Helikonisták közé tartozó Makkai Sándorhoz és közben felnövekedett ához, Makkai Lászlóhoz vezetnek vissza. Előbbi a Magunk revíziója megírásával a Hitel egyik szellemi fő gyökerét alkotta meg, a pedig az első kis Hitel szülőatyjának mondható, s mindketten munkatársai voltak és maradtak a későbbi Hitelnek, Makkai László éppenséggel, mint a negyedik legtöbbet publikáló szerző, de nyomós érvekkel járul hozzá az összetartozáshoz Tamási Áron egész tevékenysége is. Makkai Sándor – mint egy előző molinón már olvashattuk – írja: „A kicsi a gyönge, a szétszaggatott csak akkor remélhet, ha a legnagyobbat, a leghősiesebbet, az egyedül egyesítőt, a naggyá tevőt van bátorsága vállalni.”A gondolat ma annyit vitatott értelmezése dolgában éppen egy másik, a Helikont és a Hitelt összekapcsoló személyiség, Tamási Áron szavaira gyelmeztetnék a Cselekvő erdélyi ifjúság című nagyfontosságú, ötrészes cikksorozatának a Hitel ataljairól írott cikkéből, annak záró sorait idézve (…) „Pedig bármilyen vakmerőnek látszik, az erdélyi magyar szellem hivatástudását én elsősorban abban látom, hogy a magyar műveltség új formáit Erdély alakítsa ki. Igen – »merjünk nagyok lenni«.” Világos, hogy Tamási itt milyen „nagyságra” gondol. A Hitel és Helikon körén kívülről szintén kaphatunk támpontot annak megértéshez, hogy Makkai és követői a nagyságnak milyen útjaira céloztak akkor. Itt Németh László segítségére gondolok, aki mindkét csoportosulást jól ismerte. Ő is leírta, hogy a magyarság megmaradásának remélt útja egy egész Európát megmenteni képes cselekvés irányában keresendő és a „kovász nemzet” szerepének felvállalására bíztat, melynek alternatívája a pusztulás lehet.

Kemény János Makkai László a Helikon alapítója a Hitel alapítója

Tamási Áron A Vásárhely Találkozó szervezője

Kiss Jenő A Helikon titkára és a Hitel szerkesztője

Nem mellékes itt idéznem a Hitelt alapító Makkai Lászlónak, a Helikon későbbi tagjának szavait a Hitel álláspontjáról, melyet a lap második számában jelentetett meg 1935. január 15-én. Az Álláspont című írás alcíme: Bevezetés a Hitel világnézeti cikkeihez. A szerző így ír: „Bevallom, hogy amikor »világnézeti« cikkem megírására gondoltam, szorongás fogott el: Vajon meg lehete birkózni a világnézet szó összes visszhangjával, melyeket kiejtése ma felver; vajon nem mosolyogtatja-e meg vagy nem bosszantja-e fel a világnézeti vesszőfutásokban kifáradt embereket? (…) ízléses ember a mai konjunktúrában, ha van világnézete, belül hordja, nehogy összetévesszék az »eszmék« vigéceivel.” (Tagadhatatlan aktualitású szavak) „Kérdéseink négy egymásbahelyezkedő közösség, négy koncentrikus kör problémái. Európai emberiség eszméi, középeurópai gátlások és lehetőségek, magyar hagyományok és kötelességek, erdélyi valóságok (…) A négy közösség hagyományai közt minden megvan, amiből egyéniségünk és a kor hozzáadásával új világot teremthetünk. (…) nem a megvolt vagy meglevő valóságok követésére szólítjuk fel a mieinket. Európa története céltalan kalandokkal és gaztettekkel van tele. Közép-Európa soha sem vált valósággá, a magyarság nem fejtette ki soha képességeit, Erdély és erdélyiség nemesebb értelemben mindig csak jámbor óhaj maradt.”

A Szász villa, Kolozsvár a Hitel

Profile for LIMAR6

HITEL nemzetpolitikai szemle története  

Szerző: Dr. Szász István Tas, Grafika: Kelemen Gábor Támogató: Bethlen Gábor A

HITEL nemzetpolitikai szemle története  

Szerző: Dr. Szász István Tas, Grafika: Kelemen Gábor Támogató: Bethlen Gábor A

Profile for limar6
Advertisement

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded