Móricz Zsigmond és ... (Kiállítási katalógus, mely a kiállítás teljes anyagát tartalmazza)

Leányfalu 70

1910-től

az évek a falu Erdély a Monarchia a nyár a házasság a sport a rokonok Budapest a népszerűség az érettségi Ady Karinthy a színház az utazás a pénz

Móricz és...

Ezen a weboldalon megtalálja a kiállítás teljes anyagát.

A kiállítást a Magyar Művészeti Akadémia támogatta.

A kiállítás nem kívánja Móricz teljes életét és életművét bemutatni – több szeretne lenni egy képekkel feldúsított életrajzi vázlatnál vagy wikipédia-szócikknél. Ehel yett Móriczot különböző kapcsolatokban kívánja megmutatni, olyan tablókon, amelyek a korszak egészéről, az író életének tereiről, életéről és egyes műveiről is mesélnek. szöveg: Szilágyi Zsófia olvasószerkesztő: Wospil Adrienn grafika: Kelemen Gábor

Leányfalu 70

Móricz és az évek június 29-én született Csécsén (a későbbi Tiszacsécsén)

1879 Túristvándiban él nagyanyjával és nagybátyjával 1884 Prügyre költözik, 1886 ahol újra a szüleivel és testvéreivel él megkezdi gimnáziumi tanulmányait, a debreceni református kollégiumban 1890 a Sárospatakon élő családjához költözik, 1892 ott folytatja a gimnáziumot Kisújszállásra költözik, nagybátyjához, a gimnáziumigazgató Pallagi Gyulához, 1897 átiratkozik az ottani gimnáziumba Kisújszálláson érettségi vizsgát tesz 1899 Debrecenben, majd Budapesten folytat A Los Angeles-i olimpián győzte pólócsapat 1932 teológiai, jogi tanulmányokat, 1899-1900 a bölcsészkaron is hallgat órákat a Kultuszminisztérium segédhivatalnoka 1900 óraadó tanár Kisújszálláson, majd a Statisztikai Hivatalban dolgozik 1902 megbízást kap a Kisfaludy Társaságtól, népköltési 1903 gyűjtőútra megy az Újság szerkesztőségének tagja 1903-1909 1905 házasságot köt Holics Eugéniával (Jankával) meghal első kisa 1906 megszületik második kisa, 1907 Andor Bálint második kisa is meghal 1908 felfedezi őt a Nyugat szerkesztője, Osvát Ernő, 1908 megjelenik a lapban a Hét krajcár című novellája, majd kiadják azonos című novelláskötetét is megszületik első lánya, Virág 1909 Hét krajcár Sári bíró telket vásárol Leányfalun, 1911 majd házat épít itt Sárarany megszületik második lánya, Gyöngyi 1911 haditudósítóként a frontra megy 1914-15 megszületik legkisebb lánya, Lili 1915 december 1-én az akkor megalakuló Vörösmarty Akadémia alelnöke lesz; 1918 a Néplap egyik szerkesztője januárban a Kisfaludy Társaság tagjává 1919 Légy jó mindhalálig választják, majd szeptemberben kizárják Tündérkert 1925 áprilisban felesége öngyilkos lesz Kivilágos kivirradtig, Úri muri házasságot köt Simonyi Mária színésznővel 1926 Osvát Ernő halálát követően, átveszi a Nyugat szerkesztését, 1929 megkapja az egyenként 500 fonttal járó Babits Mihállyal közösen Rothermere-díjat, Krúdy Gyulával megosztva 1932 Barbárok átadja Babits Mihálynak Rokonok 1933 a Nyugat szerkesztését az Írók Gazdasági Egyesületének elnöke lesz 1933 megismerkedik utolsó szerelmével, 1936 Litkei Erzsébettel decemberben végleg Rab oroszlán 1936 Leányfalura költözik Szabó Páltól megvásárolja a Kelet Népe Erdély I-III. 1939 folyóiratot, haláláig a lap főszerkesztője örökbe fogadja Litkei Erzsébetet, Árvácska, Rózsa Sándor 1941 majd a át, Litkei Imrét is szeptember 5-én, Budapesten, 1942 a Korányi klinikán meghal 1909

1910

1911

1920

1922

1928

1932

1932

1936

1939

1941

Móricz és

Leányfalu 70

...a falu

„Paraszt sohasem voltam.”

A Los Angeles-i olimpián győzte pólócsapat 1932 Móriczot a falu és a parasztság írójaként tartjuk számon – valóban falun született, Magyarország egyik legkisebb, Az író emlékháza és szobra akkoriban egy nyelvű és egy vallású falujában, Csécsén, Szatmárban. Élt aztán Túristvándiban, majd a szabolcsi Prügyre került. Míg Csécse „tündérszigetként”, addig Túristvándi, és különösen Prügy, szenvedéseket hozó, traumákat okozó helyként maradt meg az emlékezetében.

Prügyön átélte a kiközösítést, szembesült azzal is, hogy lenézik a családját a módosabb rokonok. A paraszti létet „Azontúl már gyeltem a magánéletek tragédiáit is a belülről nem ismerte, nem végzett gyerekként paraszti költészet által feldolgozottak mellett.

S egyre jobban munkát, apja ácsmesterként próbált megbízatásokat megismertem magát a falu életét.

Rájöttem, hogy ez az szerezni. Szülőfalujába mindig visszavágyódott, de nem élet nem olyan ragyogó és napsütéses, mint amilyennek a sokszor tért vissza, a távolság is elrettentette. 1929-ben, az vendég, a rövid ideig átsuhanó szemlélő látja.

Ma is 50. születésnapjára rendezett ünnepségen pedig azt is megvannak füzeteim, amelyekből, ha kinyitom, szomorúan vette tudomásul, hogy a trianoni döntés egyszerre csap rám a daloló nép és a szenvedő nép.” következtében Csécséből határfalu lett, ő maga pedig (Szentiváni kúria, Nyugat, 1930/11.) meglehetősen idegenül mozog az emlékeiben olyan varázslatos faluban.

Móricz számára az első, megdöbbentő szembesülést a falu „Paraszt sohasem voltam. Az én apám talán csak hatéves mély válságával az szatmárököritói tűzvész jelentette: a koromig volt paraszt, vagyis földműves, azután inkább szatmári faluban 1910-ben 325 ember égett halálra, iparos volt, s ő maga földmunkával, azt hiszem, többet nem is mikor a falusi bálon, hogy zetés nélkül ne jöhessen be foglalkozott, kivéve egy korszakot, mikor megvette a senki, beszegezték a csűr ajtaját, és így a hirtelen Kerepsét, egy negyvenholdas tagot Zemplénben, Imregen. keletkezett tűzben nem tudtak menekülni az emberek Ekkor pedig én már nem voltam otthon, így csak pár napig (a katasztrófa A fáklya című regényébe is belekerült). láttam az eredményeket aratás után...”

(Naplófeljegyzés, 1938. november 15., Leányfalu)

„Magyarországnak Budapesttől legtávolibb helye Tiszacsécse – mondja Móricz Zsigmond olyan hangsúlyozással, amelyben benne van, hogy külön fontosságot tulajdonít kis Magyarországon ennek a távolságnak. – Tetszik nekem, hogy Tiszacsécsére egy nap alatt lehet csak eljutni, reggel hét órakor indul az ember és este hét órakor érkezik meg.”

(Beszélgetés az ötvenéves Móricz Zsigmonddal díszpolgárságáról és szülőfalujáról, Az Est, 1929. június 28.)

Tiszazugi arzénes asszonyok a börtön udvarán

„Csécse kis kálomista falu, ahol még zsidó boltos sem volt, mint ahogy nem volt egyetlen katolikus ember sem a községben. Egyszer eljött a szomszéd faluból egy katolikus nő és a gyerekek úgy néztek rá, mint valami csodára: nini, egy pápista asszony!” (Tiszaeszlár rémülete, a Pityi zsidó, Feldmesser Pinkász és egy zsidó szerkesztő a nagy magyar író regényes életében. Móricz Zsigmond vallomása a magyar zsidóságról. Egyenlőség, 1929. július 6.)

A falut akkor ismerte meg mélyebben, amikor a Kisfaludy Társaság megbízatását teljesítve visszament gyermekkora helyszínére, hogy ott folklóranyagot, dalokat, balladákat, meséket gyűjtsön: ekkor kezdett leépülni benne a nem kis részben irodalmi olvasmányaiból összerakott, idilli falukép.

Móricz 1929 végén, 1930 elején végigülte tudósítóként a tiszazugi méregkeverő asszonyok persorozatát, majd írt erről a Pesti Naplónak, illetve a Nyugatnak: az egész országot megrendítő gyilkosságsorozat ügyében a nyomozás 1929-ben, névtelen levelek alapján indult, a rendőrség 57 gyilkosságot tárt fel. Az áldozatok becsült számát 100 és 300 közé teszik, de az exhumálásokat leállították. A korabeli sajtó az eseteket elsősorban szerelmi gyilkosságokként tárgyalta, holott az áldozatok közt nemcsak férjek és szeretők, de csecsemők, ápolásra szoruló felnőttek és már munkaképtelen öregek is voltak.

Az eset sokakban összezúzta a tiszta falu-bűnös város ellentétet is.

Az egykézés jelensége is foglalkoztatta Móriczot, úgy ítélte meg, hogy ezzel a magyar falu lassú halálra ítéli önmagát: a harmincas években regényt készült erről a válságtünetről írni, a kéziratos hagyatékban fennmaradt tervezet, amely egyetlen A3-as lapból áll, rajta A kripta címmel és a parasztregény műfaji meghatározással. 1938-ban pedig leutazott az Ormánságba, hogy az ott élőkkel beszélgetve kerüljön közelebb a jelenség megértéséhez.

Móricz és

Leányfalu 70

Erdély

A Los Angeles-i olimpián győzte pólócsapat 1932

„az erdélyi út olyan szép, álmomban sem kívántam többet. Nincs olyan kicsi falu, ahol ne ismernék a nevemet. Itt Kolozsváron pláne ömlik utánam a nép, mint egy kifestett színésznő után.”

Móricz életművének egyik legfontosabb darabja az Erdély trilógia, amelynek első kötete, a Tündérkert, 1922-ben jelent meg, de a terve már 1913-ban körvonalazódott az íróban (két kötet követte még, A nagy fejedelem és A nap árnyéka). Az Erdély a trianoni békeszerződésre adott írói válaszként is felfogható: Móricz könyvtárnyi szakirodalmat olvasott el Bethlen Gáborról és koráról, évekig gyűjtötte az anyagot, és szeretett volna megmutatni egy olyan történelmi alakot, akit képesnek látott a magyarság összefogására, a szintézisalkotásra. Az olvasmányai közt Bethlen levelezése ugyanúgy ott volt, mint Kemény János fejedelem önéletírása, Péchi Simon Psalteriuma vagy a Török Kata boszorkányperéről fennmaradt peranyag: Bethlen Gábor képe bekeretezve lógott a szobája falán, a család és a barátok képei mellett. Igaz, ő maga sem tagadta, hogy Bethlen Gábor és Báthory Gábor kettősébe „beleírta” saját magát és Adyt is.

De Móricznak nemcsak Erdély múltjával volt szoros kapcsolata, hanem a jelenével is, élő kapcsolatokat ápolt az erdélyi értelmiséggel.

1914-ben Kós Károly meghívására Sztánán járt, az ottani protestáns bálon ismerte meg Zrumeczky Dezsőt, Kós Károly építésztársát. A leányfalui ház tervének elkészítésével a Kós köréhez tartozó Fehérkuti Bálintot bízta meg, aki a terveket Zrumeczkyvel és Torockai Wigand Edével együtt alakította ki.

Kós Károly és felesége épp Leányfalun volt, amikor megérkezett a hír, hogy Szarajevóban megölték Ferenc Ferdinándot. Kós írta fel a kis ház verandájának ajtajára, hogy „Nőjön nagyra ez a ház”: ettől kezdve az ide ellátogatók, a korszak hírességei Rippl Rónaitól Bartókig, mindannyian aláírták az ajtót.

Móricz többször ellátogatott Erdélybe, már a húszas évek közepén is tett egy körutat, de a Székelyföldre csak 1941ben jutott el. Marosvásárhelyen Tolnai Lajossal kapcsolatos emlékek után kutatott (az írót szerette volna kiragadni a szerinte méltatlan feledésből), tervezett egy erdélyi képeskönyvet is (ez a munka végül nem készült el). 1942-ben egészségi állapota miatt már Litkei Erzsébetet küldte Kolozsvárra maga helyett. 1942. szeptember 8-i temetésén a búcsúbeszédek egyikét, az erdélyi írók megbízásából Kós Károly mondta el.

„A trianoni szerződés teljesen rombadöntötte a régi magyar világot. Azt a világot, amely bennem élt. Én, az író, ismertem egy Magyarországot, amelynek a térképen szép kenyéralakja van, vagy inkább szívalakja; főerei a Duna és Tisza; amelynek van 63 vármegyéje, van neki Alföldje, Felföldje, Erdélye, Horvátországa, vannak mágnásai és parasztjai, vannak magyarjai, németjei, tótjai, nemzetiségei; amelyet véleményem szerint nem kormányoztak bölcsen, de könnyen lehetett volna jobbra fordítani az útját; ‒ amelyik minden pórusomat betöltötte; ‒ amelybe szerelmes voltam; ‒ amely éjjeli álmaimban is benne élt. S amelyből semmi sem tudott volna eltávolítani, csupán a halál.” (Julianus barát útirajza)

Móricz és

Leányfalu 70

...a Monarchia

A Los Angeles-i olimpián győzte pólócsapat 1932

Móricz élete nagyobb részét az Osztrák-Magyar Monarchiában élte le – közel negyvenéves volt már, amikor a magyar történelemnek ez az időszaka lezárult. A „boldog békeidők” évekig természetes közegként vették körül, miként nemzedéktársait is: lázadoztak a jól kiszámítható, rendezett, éppen ezért kevés váratlansággal és izgalommal kecsegtető élet ellen, amelynek az értékeit leginkább csak az elvesztése után, vagyis az első világháború kitörése, az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése után látták meg. Nem véletlenül született annyi, a tizenkilencedik század végén játszódó regény az 1920-as években: Kosztolányi Aranysárkánya és Pacsirtája mellett ilyenek Móricz híres dzsentriregényei is, a Kivilágos kivirradtig és az Úri muri.

Ezeket a regényeket olvasva a húszas években már tudták, hiába tűnt sokáig úgy, hogy ez a világ öröktől fogva létezik, és vége sem lesz soha, sokkal közelebb van a fordulat, mint a szereplők képzelik.

A Monarchiában felnőttek alapvető élménye volt a soknyelvű, soknemzetiségű közeg – a szabadkai Kosztolányival vagy a kassai Máraival szemben Móricz gyermekkori alaptapasztalata mégis az egynyelvűség, a tisztán magyar nyelvű környezet volt. Bécsben sokszor megfordult a Monarchia szétesése után is, és egyszerre élt meg különös ismerősségérzést a Budapestre városszerkezetében is hasonlító fővárosban, és látta saját magát és a magyarokat „barbároknak” az osztrákokhoz képest.

A Monarchia későbbi szétesését az ott élő sokféle nyelvű, nemzetiségű emberek, köztük számos író, már akkor egyértelműnek tekintette, amikor 1914. június 28-án, megérkezett a hír Gavrilo Princip merényletéről. Móricz Leányfalun, a Dunán, egy csónakban értesült az eseményről, és (állítólag) az első reakciója az volt, hogy „kitört a háború”. A Jószerencsét című regényét hagyta félbe a háború kezdetekor, egy bombává átalakuló óra képével zárva le a töredéket: az idő felgyorsulásának alaptapasztalatát remekül megmutatta ezzel. Később haditudó-sítóként a fronton is megfordult, Vérben vasban című kötete az ott született írásait gyűjti össze, és a vonatokon szállított fakoporsók képével indul. Az egyforma koporsók a különbségeket elmosó háború szimbólumai lesznek, a mondatokban sorjázó sárga-fekete pedig a birodalmi schwarz-gelbet megidézve a Monarchia pusztulásáé: „az ég szürke, vad tél, lóg a feketeség, sárga karszalagoknak is a közepe fekete; a sárga gondok mélyén is fekete komolyság.” (Koporsók a pályaudvaron)

„Akkor rámeredt a falon függő naptárra, s azt nézte: Június. Később a számot nézte: 7. Nézte, de nem gondolt hozzá semmit. Azt úgyis tudta, hogy péntek van, s azt is, hogy a Millénium nagy esztendeje.” (Úri muri) „Tegnap az Opera hátsó sarkán mentem el a Sacherből kifelé: egyszercsak elszorult a szívem, s elállt a lélegzetem. Képzelje, hasonlít ez a hely a budapesti Opera-sarokhoz, ahol maga most is minden nap próbára megy.” (Naplófeljegyzés, 1924. augusztus) „A Stephanskirche kerítésén lógott egy kis plakát, hogy egy katolikus Gesellenverein Weinachts-Spielt tart.

Megnéztem, s meg vagyok döbbenve.

Először is mint magyar. Nálunk ez éppen hogy hiányzik, mint a Stephanskirche. Mégis barbárok vagyunk.”

(Naplófeljegyzés, 1929. január 6.)

„Az óra üveglapját behomályosította szorongató ujjaival, elővette mellénye felső zsebéből a kis szarvasbőrdarabot, s az új, gyűrött, recés szélű sárga bőrdarabbal, amelyet egy szép, büszke, címeres állat oldaláról nyúztak le, gondosan megtörülgette az órát. Így metszik majd le az emberről a bőrt, fogják is, skalpozni fogják talán egymást az emberek, a legműveltebbek, a legkulturáltabb nemzetek ai... mert mindenki ugyanúgy tele van őrjítő bajokkal e nyomorult világban, mert a dögvész e sűrített levegőjében más nem hoz megkönnyebbülést, csak a még szörnyűbb nyomorúság, és mert vadul, veszettül áhítja már az ember a kultúra e fonák uralmában a kulturálatlanság barbár kéjét; és az nagyszerű érzés lehet, késsel állani egy nemes emberi testnek, és kimetszeni belőle egy darabot... kivágni egy a nyelvet, amely oly ékesen tudott szólni, és srapnellt okádni a tömeg fölé, hogy negyvenen omoljanak bőgve egymásra.”

(Jószerencsét)

Az osztrák–magyar hadsereg különböző egységeinek katonái 1914-ben

Móricz és

Leányfalu 70

...a nyár „Csak nyáron tudok írni – meséli. – Minden nagy munkámat nyáron írtam.”

A Los Angeles-i olimpián győzte pólócsapat 1932

Móricz Zsigmond nyáron született – valószínűleg egy nevezetes napon, június 29-én, Péter-Pál napján, amikor hagyományosan megkezdődött az aratás. Ezt a dátumot kizárólag a családi emlékezet őrizte meg, az iratokban és az anyakönyvben a július másodikát találjuk, vagy a július hatodikát, amikor megkeresztelték. Mindenesetre Móricz szimbolikusnak érezte a születési dátumát, ahogy azt is, hogy épp vasárnap és délben jött a világra: az Életem regényében pogány ünnepként írt az aratást kezdő napról. Egész életében nagyon szerette a nyarat, amit felnőttként már legtöbbször Leányfalun töltött. Nyáron tudott a legjobban dolgozni: talán nem véletlenül találunk számos regényében olyan leírásokat a nyárról, hogy szinte érezzük a hőséget, amikor olvassuk ezeket a sorokat. „Csak nyáron tudok írni – meséli. – Minden nagy munkámat nyáron írtam.”

(Százezer szál szegfű van Móricz Zsigmond kertjében, Színházi Élet, 1928/30)

„Hatalmas meleg volt. A nap szinte szétcsattant, szikrázott és égetett, s oly bőven ontotta az égi tüzet, hogy az emberek, de különösen a papok, majdnem szétolvadtak.” (A fáklya) „Mit olvas most, mivel szórakozik, Zsiga bá?

A nappal kelek, a nappal fekszem. A kertészem jelentése az olvasmányom. Avval szórakozom, hogy leülök a kelkáposzta, meg a karol mellé és lesem, hogy dagad, hogy nő a levele.” (Életéről és művéről beszél leányfalusi kúriáján a 60 éves Móricz Zsigmond, Az Est, 1938. július 2.)

„Az Alföld nehéz levegője, az égett sertészsírszagú levegő szuszogott, fortyogott körülöttük s bennük. Nemcsak a szobában, a lelkekben is.

Hogy tudjon az ember logikusan gondolkozni ebben a nyári aszályban, ebben a tikkasztó dunsztban, amely leborítja, mint a méhkast a kénes gáz, az egész várost valami krómsárga légkörrel, ciángázok alvó vad gyilkával? Tunyán, bután, izzadtan mered maga elé az ember s nincs fontossága a legfontosabb dolgoknak sem, s e miatt vagy hirtelen tragikusra fordul minden, vagy maga a szent tragédia is kopár unalommá perzselődik. Porrá züllik itt minden, ennek a homoktengernek a levegőjében kavarognak a sziklák, a szirtek, górcső alatt szörnyű s ormótlan borzalmak, bár por, csak por, csak por.” (Forró mezők) Móriczot Rózsahegyi Kálmán 1911-ben vitte ki először Leányfaluba, az építkezés 1912 nyarán kezdődött, Móricz Virág elmondása szerint augusztus 28-án már be is költözhettek az „egyszerű és takaros” kis házba, amely később bővítésekkel, hozzáépítésekkel növekedett meg, hozzávásárlásokkal egyre nagyobb lett a telek is. A házat évekig elsősorban nyaralóként használták: a Színházi Élet című lapban rendszeresen jelentek meg tudósítások, riportok a Leányfalun nyaraló pesti művészek vidám életéről, ezekben rendszeresen felbukkantak Móriczék is. Élete utolsó éveiben Móricz, ahogy ma mondják, „életvitelszerűen” itt élt már egész évben: 1936 karácsonyán végleg kiköltözött. A kert már elég korán akkorára nőtt, hogy kezdeni kellett valamit: termeltek itt szőlőt, krumplit, hagymát, margarétát eladásra is, hogy aztán sokszor rázessenek ezekre a kísérletekre. Móriczot első felesége, Holics Janka gyelmeztette is, hogy a kerttel folyamatosan törődni kell, nemcsak akkor, ha éppen nincs kedve írni. De Móricz művekké is szerette volna alakítani a kertjét: a mezőgazdasági munkára felvett munkásokat rendszeresen beszéltette, feljegyzéseket készített a történeteikből. Kertem regénye címen egy regényt is tervezett, de ebből aztán csak hat lappal készült el. „A hajóállomásról beérve a kápolna baloldali részén mindjárt, Móricz Zsigmond cserepes tanyája virit, piros tetejével sárgán. Belül a verandán kedves csendélet – féllábu babák tömegében gyerekek játszanak, és Móriczné harisnyát köt, Móricz Zsigmond nem akarta elárulni, hogy mivel tölti idejét, csak azt kegyeskedte, hogy nem fog rajta még a nap se. Ámde a feleségétől megtudtuk, hogy hadimilliomosnak készül, hagymát termelt a kertjében és a termés eredménye 6, azaz hat mázsa.” (Szigethy Erzsi: Élet Leányfalun, Színházi Élet, 1918/33)

Móricz és

Leányfalu 70

...a házasság Holics Janka

1905-25

Móricz írja

1926-37(42)

Móricz kétszer kötött házasságot – és egész életében foglalkoztatta a kérdés, hogyan lehet megtanítani azt a ataloknak, hogy a házasságban elmúlik a szerelem. Holics Jankával 20 évig élt házasságban, öt gyermekük született – első két kisuk még egyéves kora előtt meghalt, ezután született meg három lányuk, Virág, Gyöngyi és Lili. Holics Janka 1925-ben öngyilkosságot követett el, és ez majdnem kettétörte Móricz írói pályáját is. A korabeli sajtó is nagy gyelemmel kísérte a történetet – kitudódott Móricz vonzalma a szép színésznő, Simonyi Mária iránt, akit aztán 1926. június 29-én vett feleségül, de már korábban álhírek jelentek meg az egybekelésükről.

„Móricz Zsigmond a következő sorok közlését kéri: Külföldről hazaérkezve azzal a szenzációval fogad az egész világ, hogy közben – lapok szerint – feleségül vettem egy szép, előkelő, s ragyogó tehetségű művésznőnket. Mivel sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy e hírt megerősíthessem, lovagias kötelességem azt dementálni. Én magam egyelőre síremléket építek, s nem oltárt. Tisztelettel Móricz Zsigmond.” (Az Est, 1925. augusztus 7.) .

„Pedig megesküdött rá, hogy feleségem lesz, de maga menyasszony akar lenni egy életen át, eskü előtti állapot. Pedig már másnap reggel disznót kell etetni az asszonynak, igenis, ez a dolga, s ha nem végzi, hazaküldik: mert a menyasszony azért boldog, hogy asszony lehet, erős, munkás, kiszolgáló feleség.”

(Naplófeljegyzés, 1925. január 19.)

Simonyi Mária

Könnyű lenne Móricz két házasságát azzal az ellentéttel leírni, amely Móricz korából és műveiből öröklődött a mai olvasókra is hogy Holics Janka lenne az otthonteremtő, nyugalmat árasztó boldogasszony, Simonyi Mária pedig a férakat vonzó, csábító szépasszony. De ne felejtsük el: egy idő után Simonyi is feleség lett, ahogy azt sem, hogy nem szabad Móricz első házasságát kizárólag a tragikus vég felől megközelíteni. Ha a Móricz-házaspár levelezésének első éveit végigolvassuk, a kapcsolatukat irigylésre méltónak, szinte idillinek látjuk. És a Simonyival kötött házasság is a nagy szenvedélytől az elhidegülésig jutott el tíz év alatt. Móricz házasságai meglehetősen sok anyagot szolgáltattak az írónak ahhoz, hogy házasságok válságait írja meg már pályája kezdetén, például A galamb papnéban, majd később is, a Rokonokban, az Úri muriban, a Rab oroszlánban. És a korszak maga is a házasság változásával, a szerelmi házasság problémájával küszködött: a polgári házasság válsága a sajtó rendszeres témája volt akkoriban.

„Ugyan: képes lenne ő még egyszer szerelemre?...

Aligha. De hisz akkor vége az életnek... Tizennyolc év óta eszébe sem jutott a szerelem. Robotba szeret.

Mélyen elgondolkozott. Ennyi volt az élet?

Voltaképpen még nem is élt. Annyi az élete, mint a paraszté, aki tavasszal kivirít, mint a növény, s ezzel le is van zárva az élete. Megházasodik.

Dolgozik, gyerekeket kap, azokat felneveli, és csendesen megöregszik s meghal a télben.”

(Rab oroszlán)

Móricz és

Leányfalu 70

...a sport „És most mondjanak, kérem, egy számot, mennyi fogyott el Debrecenben a debreceni regényből hat hónap alatt? // Nem találták el... Három példány. az öt könyvkereskedő közül, akit felkerestem, csak kettő rendelt példányt, egyik kettőt, a másik egyet, s félév alatt nem rendeltek utána új példányokat.

Ellenben volt egy könyvesbolt, ahová már nem tudtam elmenni: az huszonötöt rendelt. Igaz, ez sem rendelt utána. // Hogy legyen ilyen körülmények közt egy író a kortársak szemében s szívében otthon? // Egy futballmeccsen Debrecenben is megjelennek tízezren. Mit kellene egy írónak megírnia, hogy olyan izgalmat okozzon, mint az a kétszer tizenegy ú, aki a labdát rúgja?”

(Az író és a köz)

A Los Angeles-i olimpián győzte pólócsapat 1932

„Az író az életét a betűtengeren éli le. Övé a könyvtár és az éjszaka.

Az az író, aki strandolni megy és evez és sportol, az nem lesz író.”

(Peches kor, Pesti Napló, 1934. július 22.)

Az 1920-as, 1930-as években fokozatosan és mélyrehatóan megváltozott az iskolai tornához, a tömegsporthoz való viszony, kezdett eltűnni a szellem és a test kiművelésének korábban igen erőteljes szembeállítása. Nem véletlen, hogy számos Móriczműben rátalálunk a kultúrának és a sportnak, a műveltségnek és a testművelésnek erőteljesen átalakuló viszonyára. Móricz ráadásul, bármennyire kívülről szemlélte is már gyermekkorától a paraszti kultúrát, mégiscsak a paraszti hagyományba nőtt bele: a sporthoz való viszonyát erősen meghatározta, hogy az iskolai testnevelés, és különösen a labdarúgás térnyerését sokan az archaikus paraszti kultúra széthullásával kötötték össze. Móricz a sport iránti érdeklődés növekedését azért is aggodalommal szemlélte, mert úgy vélte, emiatt csökken a könyvek, az irodalom presztízse.

Móricz maga nem végzett sporttevékenységet, a szó mai értelmében semmiképp: a testedzés számára a gyaloglást (gyalogló csizmáját ma a Pető Irodalmi Múzeumban őrzik), a gőzfürdőbe járást, a lengőtekézést jelentette, illetve időnként úszott is, Leányfalun, a Dunában. De ezzel semmiben sem különbözött a nemzedéktársaitól, a Nyugat első nemzedékéhez tartozó írók nagyon hasonlóan viszonyultak sport és kultúra kapcsolatához. A Barkochba című Esti Kornél-novellában Esti a atal írókat saját generációjával részben szintén a sporthoz, a testhez, az egészséghez való viszonyon keresztül állítja szembe: „Mi folyton cigarettáztunk, rontottuk magunkat, szép és rút szerelmek lázában égtünk. Ők nem dohányoznak, tornáznak, korán megnősülnek. Mi naponta ötször-hatszor meg akartunk halni. Ők inkább élni szeretnének, ha lehetne.” „Affektálom, hogy öreg vagyok, hogy fájnak a csontjaim, tegnap a gyerekkuglin 59 ponttal vertem meg Máriát, ami óriási eredmény, mert rendesen csak tíz pont körül szokott mozogni a differencia.” (Naplófeljegyzés, 1933. június 29.)

Móricz egész életében az egészséges test mítoszát építgette önmagával kapcsolatban. 1890-ben, miután 11 évesen Prügyről a debreceni református kollégiumba került, fél év után kénytelen volt tanulmányait megszakítani, mert annyit betegeskedett. Hazavitték a családjához, ahol, saját bevallása szerint, egy iszapos, rádiumtartalmú tavacska gyógyította meg, a disznóól mellett – innen eredeztette feltétetlen bizalmát a gyógyfürdőkben, az iszappakolásban, illetve vonzalmát a hévízi tó iránt. Az 1926 és 1929 közti naplófeljegyzésekben már kimondottan sokat panaszkodott betegségekre, leginkább ízületi csúzra és köszvényre, de ekkor is hangsúlyozta, hogy tizenkét éves kora óta sosem volt beteg, leszámítva a Pestre kerülését, amelyet többnapos szörnyű fejfájás kísért (ez a „tehetség krízise volt”, magyarázta meg), valamint a trombózisát, és néhány náthát. „Én a testemmel szerződést kötöttem, hogy én végzem a magam dolgát, ő is végezze a maga dolgát. Én nem töltök bele semmi mérget, se alkoholt, se bacilusokat, már nem is dohányzom, amióta ő gyelmeztetett, hogy neki ez nem ízlik; este rendes időben lefektetem, semmi rendellenes dologra nem kényszerítem – ezért ő köteles engem jól kiszolgálni.. még azzal se zavarjon, hogy megtanuljam, ki ő, s mi a ziológiája...” (Utazás a koponyám körül, Az Est, 1937. április 23.)

„Reggel 8-kor el kellett menni fürdőbe, jól kiizzadtam, lemasszíroztattam magam s – rémes, 88 kiló vagyok. Ez a maximális súlyom. Ennyi voltam 1914-ben, mikor kitört a háború, aztán lementem úgy 75-ig. Azóta sosem híztam fel ennyire, ma értem el újra a 88-at. Mégis muszáj koplalni. Nehéz a lábaknak. 167 cm mellett sok. 20 kg fölösleg.” (Naplófeljegyzés, 1929. január 13.)

Ausztria-Magyarország 0:2 1918

Móricz és

Leányfalu 70

...a rokonság

Móricz család 1895 A Los Angeles-i olimpián győzte pólócsapat 1932

Minden népmesének az a tendenciája, hogy a szegény elmegy királynak.

A parasztsorból való kivándorlás felfelé: ez a mese.”

Móricz gyermekkorát három felmenője határozta meg. Az apja, Móricz Bálint, ez a kicsi, sokat káromkodó, a paraszti sorból kifelé törekvő, minden gyerekét taníttató „paraszt-vállalkozó”, aki nem volt sorozható, vagyis nem érte el a 150 centimétert. Az anyja, Pallagi Erzsébet, a református paplány, aki többről, jobb sorsról, magasabb életnívóról, a faluból való kitörésről álmodott. És az anyai nagyanyja, a tekintélyes özvegy papné, Pallagi Józsefné Nyilas Katalin. Móricz sokat töprengett szülei házasságán, azon, hogyan élhetett együtt két ennyire különböző ember: a Móricz-ágat a felemelkedő, a NyilasPallagi ághoz tartozókat a süllyedéstől rettegő csoportként határozta meg. De mindenképp úgy gondolta: ahhoz, hogy ő maga Tiszacsécséről indulva budapesti író lehessen, a szülei energiájára és kitörni vágyására is nagy szükség volt. „A Móriczok a mélységből emelkedtek fel odáig, hogy a napnyugati portán a falu irányadó szintjéig feljuthattak.

A Pallaghyak a magasból ereszkedtek egyre jobban le, míg végre odáig süllyedtek, hogy nívójuk már beleolvadni látszott a keleti telken, a falu szürkeségébe. S akkor jött a két pólus közötti érintkezés, mely az apám energiáját arra használta, hogy felrobbantsa a Pallagi-csoportot s a szélrózsa minden irányába dobja szét őket, hogy aztán az a fertőzés, amit viszont ő kapott a Pallagi-pólustól, az ő falubeli életét is megszüntesse, s explodált a Móricz-sors is, hogy kirepüljön a család a világba.” (Életem regénye)

Móricz Bálint a paraszt-vállalkozó apa

A Móricz-házaspárnak kilenc gyermeke született, Zsigmond volt az elsőszülött, őt követte hét ú, majd legkisebbként érkezett egy lány, Ida. Heten érték meg a felnőttkort. Móricz Zsigmond olyan családeszményt örökölt, hogy annak, aki „feljebb kerül”, jobban él, minden erejével segítenie kell nemcsak a szűkebb, de a tágabb családját is pénzzel, összeköttetéssel, nyaralási lehetőséggel, taníttatással, mikor mire volt szükség. Így vitte el Móricz Bálint Pallagi Gyulát, a sógorát a református kollégiumba tanulni, így segítette Pallagi Gyula aztán Móricz Zsigmondot, és költöztette Kisújszállásra, ahol akkoriban már iskolaigazgatóként dolgozott, hogy az ottani gimnáziumban érettségizhessen. És Móricz maga így segítette egész életében nemcsak a saját gyerekeit, de a testvéreit és az ő gyerekeiket is, bármilyen nehezére esett is ez időnként. A Rokonok című regénye mögött az időnként fojtogatóvá váló családi összetartás élménye is ott van.

„az apám rendkívüli szerencsémre árva volt, s nem kapta meg a szabályszerű nevelést. [...] Minden népmesének az a tendenciája, hogy a szegény elmegy királynak. A parasztsorból való kivándorlás felfelé: ez a mese.” (Életem regénye)

„Élt, mint egy elátkozott királykisasszony, mint Csipkerózsika, a töviskerítés mögött. De nem aludt, mert dolgoznia kellett; serény anyja és kemény nagybátyja keze alatt az özvegy papné gyerekei folyton a mezőn voltak, s napról napra jobban érezték, hogy lecsúsznak menthetetlenül a parasztéletbe.” (Életem regénye)

„Ma is, mikor egyik szegény öcsém kisgyermeke eljön hozzám, és nem illeszkedik be a házi vidámságba, lelkiismereti furdalást érzek, mint mindenkor, ha csak felvetődik is a gondolat, hogy a testvéreim s azoknak gyermekei nem részesülnek mindabban, amiben én, és családom belső tagjai, nálam: ugyanezt az érzést érzem, hogy bűnös vagyok, mert egyedül kávézom: magam külön a kisszéken fogyasztom el a nagyanyám által rám hagyott bögre kávét.” (Vázlatok az életem regényéhez)

Móricz és

Leányfalu 70

...Budapest „azt hiszem, hogy Budapest ma is még egy igen nagy kisváros”

„Mikor Budapestre kerültem, 1900-ban, ebben a nagy városban véghetetlenül idegennek éreztem magam. Valósággal zikai fájdalom volt, ahogy az utcákat róttam, s nem ismertem rá előbbi életemnek semmi ízére, illatára, reményére és tartalmára.” (Népköltés gyűjtői) Bár Móricz műveiből az olvasók többségének a falu vagy a kisváros jut eszébe jellegzetes helyszínként, ha a lakhelyeit nézzük, a legtöbb időt fővárosi lakosként töltötte el. Első budapesti lakását, pontosabban egy lakás egyetlen szobáját még 1900-ben bérelte ki, jogászhallgatóként: egy évig lakott a Nádor utca 15-ben.

Az író szülei és testvérei, mikor Sárospatakról a fővárosba költöztek, a centrumtól igen távol, Kispesten éltek.

Házasemberként aztán Móricz ferencvárosi lakos lett: első közös otthonuk Holics Jankával az Üllői út 91-es számú házban volt, majd 1911-ben átköltöztek az Üllői út 95-be. 1926-ban Móricz második feleségének, Simonyi Máriának az elegáns, ötszobás lakásába költözött, a Fővám tér 2-3. számú házba, ahol közel tíz éven át élt.

1935-ben költöztek feleségével egy kisebb lakásba, a Horthy Miklós útra. Többé-kevésbé budai lakossá pedig azután vált, hogy Simonyi Máriával a szétválás mellett döntöttek, vagyis 1936-tól. Ezt követően élt egy ideig a Bartók Béla út 50-ben, utolsó budapesti lakása pedig a Margit körút 39-ben volt, de ekkor már csak vendég volt a fővárosban (ezt az utolsó lakást valójában a lánya, Virág bérelte), hiszen az utolsó években a korábban nyaralóként használt leányfalui ház lett az otthona.

a Reviczky utcai ház belseje, ahol a Rab oroszlán játszódik (mai állapot)

Utcai piac Kelenföldön 1930-as években Nehezen szokta meg a nagyvárosi életet, és sokáig úgy érezte, íróilag sem tud közel jutni Budapesthez, nem képes a fővárosban játszódó regényt írni – fordulat akkor következett be nála, amikor rájött arra, hogy Budapest is vidék. Ekkor kezdett el vidékről Budapestre költöző, vagy a peremkerületekben élő hősöket megírni. így született meg a Rab oroszlán, A fecskék fészket raknak, az Ágytakaró, a Házasságtörés, Az asszony beleszól, a Jobb mint otthon. Budapesten, a szegények, a városi proletárok közegében játszódnak Móricz Csibe-novellái is, amelyeket a Litkei Erzsébettől „kapott” történetekből írt: igaz, Móricz a naplójában rögzítette azt a pillanatot is, amikor, úgy a tizedik novella után, rájött, hogy Csibe nem pesti lány, valójában falusi, vagyis ugyanúgy vidékről került a fővárosba, mint az ő legtöbb Budapesten élő hőse. „Nézte a lépcsőházat. Oly szűk, hogy ebbe nem is fognak liftet építeni soha. Szűk és meredek lépcső.

Vörösmárvány-lépcső. Régi ház lehet. Ez még talán abban a régi időben épült, mikor ez az utca a városon kívül esett... Valamire emlékezett, hogy már egyszer megállapította, hogy Pest valaha, száz év előtt még csak a Múzeum körútig terjedt. Ami azon kívül volt, az már külterület volt. Itt már kertek voltak... Pedig, ahogy most egy lélegzettel, itt a vörösmárvány-lépcsőn kitágította magát Budapestté - hol van ide még a Nagykörút is?...

Jóval távolabb, mint a Múzeum körút. Távolabb, mint az Egyetem tér, a Károlyi kert: a város szíve...

S azontúl kifelé, hol van az Orczy út? Kilométerekre... s még kijjebb a Hungária körút? S már a város azon a vonalon túl is kiterjeszkedett...

Mekkora nagy... s ő a kültelken lakik: a Reviczky utcában.” (Rab oroszlán)

Móricz és

Leányfalu 70

...a népszerűség

Móricz a Könyvásáron 1930 (mozgókép)

Móricz generációjának kivételes népszerűség jutott: a pályájukat még az első világháború előtt kezdő írók, akik újságíróként vagy színházi szerzőként is tevékenykedtek párhuzamosan, a könyvéhség, a nagy példányszámok idején indultak az írói pályán. Folyamatosan jelen voltak a korabeli sajtóban, nemcsak saját írásaikkal, megjelent és készülő műveikről született híradásokkal, riportokkal, de magánéletük történéseivel is: mai szóval élve „celebként” léteztek. Az egyik legnagyobb példányszámú lap, a Színházi Élet rendszeresen megkérdezte Móriczot is a vicces vagy komolyabb körkérdésekben: volt olyan, hogy arról érdeklődtek nála, vádolták-e meg már plágiummal, de olyan is, hogy azt kérdezték, szerinte mi a jókedv titka, vagy milyen a viszonya a tavaszhoz. Olyan cikket is találhatunk, amely arról értesíti az olvasóit, „hogy Móricz Zsigmond, a nagy magyar regényíró, leányfalusi birtokán megbetegedett: súlyosabb természetű lábrándulást szenvedett és most ágyban fekszik.” Fel is hívták őt telefonon, így az újság olvasói közvetlenül az írótól tudhatták meg a részleteket. „Csakugyan beteg vagyok, itt fekszem az ágyban, vizesruhába pakkolva.

Tegnap délután szénát gyűjtöttem.

A kisgazdának most, eső idején, nagyon fontos a kevés lucernája. Tudniillik, – folytatta csöndes iróniával – ha lekaszálja, a rendben rothad, ha nem, a lábán. Nagyon szeretem a szénagyűjtést, huszonhét esztendeje mindig magam végzem. Tegnap aztán a trombózisos lábam, amellyel már annyit vesződtem, munka közben megrándult és ma reggelre úgy megdagadt, hogy előreláthatóan néhány hétig itt őrizhetem az ágyat.

Ha két héttel megúszom a bajt, igazán örülhetek. Nagyon fáj a lábam és még jobban az, hogy nem tudok ott lenni a ma esti Szabó Dezső ünnepségen. Írtam neki.

A köszöntőmet most azután más olvassa fel a Városi Színházban, egyébként a rádió is lemezre vette, valamikor később közvetítik is majd. Szörnyen rosszulesik, hogy itt kell rostokolnom. Lemaradok a választásról, meg a könyvnapról is.” (Az Est, 1939. május 24.)

Ahogy a nevemet meghallják, úgy bámulnak rám, mint valami kísértetre.

Móriczhoz kapcsolódik az első magyarországi könyvbemutató megrendezése is, legalábbis a korabeli sajtó tudósítása szerint: Az Est 1931. december 6-án arról adott hírt, hogy 2 nappal később megrendezik „az első magyar könyvbemutatót Az Est kiadóhivatalában (Erzsébet körút 18-20)”, a főszereplő pedig a frissen kiadott Forr a bor, illetve Móricz Zsigmond és Vaszary Piri színésznő lesznek. Magyarázatképpen hozzáfűzték a hírhez: „Külföldön régi szokás, hogy nemcsak a színdaraboknak, hanem a könyveknek is bemutatót rendeznek.”

Móricz érzékelte a népszerűségének árnyoldalait is: 1938. januárjában, mikor az egykézésről elhíresült Ormánságba tett kirándulást, hogy a helyszínen ismerkedjen meg az ott élőkkel, ezt írta egy levélben 1938. január 12-én: „Különben helyzetem nagyon meglepő a nép előtt. Ahogy a nevemet meghallják, úgy bámulnak rám, mint valami kísértetre. Nem akarják elhinni, hogy valósággal én vagyok annak a névnek a gazdája, nem hiszik, hogy személyesen láthatnak. Minden faluban valósággal felfordulás következik be, s csak erről beszélnek. Kérdem reggel a borbélyt, míg borotvál: Mi újság a faluban?... Feleli: Az, hogy ön itt van, mindenki csak arról beszél.” Nemhogy elvegyülni nem tudott már, de úgy néztek ott rá, mint a legnagyobb magyar íróra. (Igaz, jegyezte meg csodálkozva, egyetlen kötetét sem látta azokban a házakban, amelyekben megfordult – a „nagy író” képzet kialakulásához feltehetőleg nem is a művei elolvasása kellett, hanem a róla szóló, fényképes tudósítások a különféle napi- és hetilapokban.) De hasonlóképpen szíven ütötte az is, még 1934-ben, amikor meglátott egy fotósorozatot a Pesti Naplóban saját lakásáról, és hirtelen kívülállóként tudta szemlélni önmagát.

Rádöbbent, hogy a lakása „egyáltalán nem hasonlít egy parasztíró lakásához”, sőt: „a bemutatás szinte megijesztett, oly hamisnak tűnt fel előttem: valami dúsgazdag, boldogan élő tőkésnek az életét mutatja.” (Naplófeljegyzés, 1934. május 28.)

Móricz és

Leányfalu 70

...az érettségi „A mai érettségi egy félelmes szörny, amely megemészti a diák lelkét.” 1931

A Debreceni Református Kollégium könyvtár olvasó terem

Móricz a dolgozószobójában ír (mozgókép)

Móricz a négy elemi iskolai osztály elvégzése után került gimnáziumba, a debreceni református kollégiumban kezdte meg tanulmányait 1890-ben. Három keletmagyarországi város református kollégiumában, illetve gimnáziumában végezte el a nyolc osztályt, ahogy 1938ban, egy születésnapi interjúban összegezte: „Három faluban végeztem el a négy elemit és három városban.

Debrecenben, Sárospatakon és Kisújszálláson a református kollégiumot. Szóval húszéves koromig hat különféle tiszta magyar kálvinista világban éltem, azután jöttem Pestre.” (Az Est, 1938. július 2.) Végül Kisújszálláson érettségizett le 1899-ben, ahol utolsó két gimnáziumi évét töltötte, itt élt nagybátyjával, Pallagi Gyulával, és nagyanyjával, Nyilas Katalinnal az igazgatói lakásban.

Iskolai élményeit Móricz trilógiában tervezte megírni – a Légy jó mindhalálig el is készült, 1925-ben pedig belekezdett a Kamaszokba, de a regényből mindössze négy rész jelent meg a Nyugatban, aztán félbemaradt.

1931-ben jelent meg az érettségiző Nyilas Mihályról és az osztálya által elkövetett érettségi csalásról szóló Forr a bor, ezt 1936-ban követte a szintén a nyolcadikos gimnazista Misiről szóló Bál, 1939-ben pedig a két regény egyesítéséből született meg az a mű, amelyet Forr a bor címen emlegetünk ma: az 1931-es Forr a bor közepére illesztette Móricz a Bál című regényét.

„A mai érettségi egy félelmes szörny, amely megemészti a diák lelkét. S a tanárok nagy része az utolsó évet arra használja, hogy megrémítse s önbizalmától megfossza a keze alá adott ifjúságot. // Egyik budapesti leányiskolában pár éve a következő mulatságos és iszonyú eset volt. A tanárok és tanárnők minden órán s minden percben azt vágták a diáklányok fejéhez: Ez kérem érettségi anyag! // Egy napon belép a terembe egy tanárnő s meglepetve látja, hogy az egész osztály díszruhában van. Fehérben és ünnepiesen. Nem értette a dolgot, de méltóságán aluli volt, hogy megkérdezze, miért. Arra gondolt, talán valami igazgatói ünnep van, amiről ő nem tud. // Folyik az óra. // Egyszer csak azt mondja: Kérem, jó lesz megtanulni ezt is, mert ez is érettségi tétel. // Ebben a pillanatban feláll az egész osztály s előlép a vezérszónok s azt mondja: Tanárnő őnagysága kérem, mi elhatároztuk, hogy azt a napot, mikor az ezredik kijelentést kapjuk az érettségiről, megünnepeljük. Egész évben jegyeztük, hogy hányszor említik az érettségit s mivel mára esedékes volt az ezredik, mára felöltöztünk. Tanárnő őnagysága mondta ki ezredszer az érettségi fenyegetést.” (Magyar írók sátora, Nyugat, 1931/17) Móricznak sem a korabeli oktatási rendszerről, sem az akkori érettségi szisztémáról és gyakorlatról nem volt jó véleménye: sokat írt a „kényszertanárokról”, akik „sok kis Arany Jánosként”, többre hivatottnak érezve magukat szenvedtek az iskolákban, kárhoztatta, hogy magolásra kényszerítik a diákokat, komoly hibának tartotta, hogy nem tanítják meg őket rendesen idegen nyelvekre (ő maga is egész életében szenvedett attól, hogy egyetlen idegen nyelven sem tudott jól kommunikálni), viszont kötelezik őket az ógörög és a latin nyelv tanulására.

A Légy jó mindhalálig filmváltozatához kerestt a produkció megfelelő gyerekfőszereplőt. Kétezren jelentkeztek. A zsüriben ott volt Móricz is.

(Színházi Élet 1936)

Móricz és

Leányfalu 70

...Ady Ady Endre temetése (mozgókép)

„Sokszor voltam vele együtt és soha nem csökkent az az erős szuggesztív varázs, amely lényéből áradt.” 1929

Móricz és Ady barátsága legendás – a magyar irodalomban Pető és Arany baráti kapcsolatához mérhető. Már a két író is rájátszott a Pető-Arany barátságra, és a kortársak is úgy vélték, Ady úgy üdvözölte az irodalomba belépőt és első novelláskötetét, a Hét krajcárt, mint annak idején Pető Arany Jánost és a Toldit. Amikor Móricz először pillantotta meg Adyt, még Debrecenben, akkor is azt mondták neki (állítólag), hogy ő az új Pető: aztán a Vér és arany című kötetet elolvasva jött rá, hogy ilyen költészetet szeretne művelni ő is, de Adyval nem tud versenyre kelni. Így inkább a prózaírás mellett döntött, bár verseket időnként írt később is. Móricz a legjobb barátját egy nagyon nehéz időszakban, 1919. januárjában vesztette el, egy szomorú, januári hétfőn, senkit sem meglepve, mégis váratlanul. Adyt 1919. január 29-én temették. A barátok akkor is bíztak a csodában, reménykedtek, hogy valahogy mégis felépül a nagybeteg, akinek nem volt elég az akkorra már harmadlagos vérbaj, elérte az egész Európát végigfertőző spanyolnátha is. Amint megérkezett a halálhíre a Liget Szanatóriumból, a legjobb barátja, Móricz Zsigmond, azonnal intézkedni kezdett, hogy minél nagyobb szabású legyen a temetés: végül Adyt a Magyar Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel, onnan kísérte a tömeg, gyalog és hajadonfőtt, egészen a Kerepesi temetőig, végig a Múzeum körúton, a Rákóczi úton.

Móricz Virág visszaemlékezéséből tudjuk, hogy az apja zokogva olvasta fel a búcsúbeszédét, zokogva mondta az utolsó mondatokat is, Isten veled, Ady Endre, Isten veled, Bandikám!

De voltaképpen sosem búcsúzott el tőle: amikor 1938-ban megkérdezte egy újságíró, kit szeretett a barátai közül az életében a legjobban, azt válaszolta, hogy „Ady Bandit és a feleségét, Csinszkát. Velük élek, velük vagyok minden nap. Ők nem mentek el. Csak éppen úgy veszem, mintha évek óta már nem találkoztunk volna.” (Életéről és művéről beszél leányfalusi kúriáján a 60 éves Móricz Zsigmond, Az Est, 1938. július 2.)

Ady halála után pár évvel a Tündérkert című regény első olvasói (például Laczkó Géza, 1922-ben), már úgy látták, hogy Bethlen Gábor alakjában önmagát, Báthory Gábor gurájában pedig Ady Endrét írta meg Móricz. Nem tagadta ezt ő maga sem.

Az irodalmunkat nagyon megosztó vitába is beszállt Móricz, barátja védelmében: Kosztolányi Az írástudatlanok árulása.

Különvélemény Ady Endréről című írása a Zsolt Béla főszerkesztette A Tollban jelent meg, 1929. július 14-én, a lap által Adyról indított ankét részeként. Móricz nem A Tollban szólalt meg a vita kapcsán, nem is esszét vagy vitacikket írt, hanem interjút adott D. Kocsis Lászlónak: ebből a megszólalásából is kiderül, hogy imádott barátja iránt mindvégig, még halála után is rajongott.

„Ady Endre, mint ember, bűbájos volt. Odaadás, beleolvadás volt benne azzal szemben, akihez közeledett, önmagának valami olyan föltétlen átadása, ami csak nőknél van… Semmi zárkózottság, semmi tartózkodás, semmi fenntartás nem volt modorában. Ellenben szikrázó intelligencia, hallatlanul bátor, csúfolkodó fölényesség és egyben – valójában az elhivatottságnak soha nem múló fölénye. Sokszor voltam vele együtt és soha nem csökkent az az erős szuggesztív varázs, amely lényéből áradt.”

(A legnagyobb harcos meghalt és tovább harcol! D. Kocsis László interjúja Móricz Zsigmonddal, Pesti Napló, 1929. július 18.)

„A betegszoba mély csönddel csap rám, sötétből a világosba lépek, mégis megdöbbenés.

Emberek állanak, megdöbbenve néznek, fakó emberek, hosszú sovány arc hajlik felém, szólalni nem mer. Fehér hölgy rajzol az ablakban, odanézek, ahova ő néz, s a szívembe ült a valóság, hiszen tudtam, de mégis, ez iszonyú, Ady hullája.

Egy merev test a puszta ágyon, mélyen a vaságyon, fekete szegény tetem, egy lepedővel betakarva, a fekete, kendővel felkötött arc, odavetve az ágyra, hidegen, a haja a barna párnán.

Borzasztó, tényleg halott.

Nem merek visszanézni, hogy ő is látja, takarnám, akarnám meghazudtolni a halottat előtte, ki mögöttem áll, Mona Lisám, Ady halott.

Leveszik a kendőt, már eléggé fagyott, jobbról nézem, halott, balról nézem, halott, rémüldözve lélekben járom körbe, halott, halott.

Halott.

Halott, s lassan új objektummá lesz. Amint felismerem az idegen tömegben a múltat, egyre közelebb ér hozzám, lassan már él.

Döbbenetes. Új test, új ember, soha nem láttam, ő biztos, de ez egy más, egy új s szép.

Egész új s merész.

A halál kiváltotta belőle a költő szilaj dacát.”

(Ady Endre a ravatalon, Nyugat, 1919/4-5)

Móricz és

Leányfalu 70

...Karinthy

Karinthy Frigyes meghalt, az istenek elveszítették egy megafonjukat.

A Nyugat kapcsolati hálója az utókor által is jól ismert barátságokból és váratlan, meglepő kapcsolódásokból szövődik össze. Köztudott, hogy Ady és Móricz barátok voltak, ahogy Kosztolányi és Karinthy számos legendában ránk maradt barátsága is jól ismert. Az már kevésbé köztudott, hogy hiába veszett össze Móricz és Kosztolányi többször is, épp Arany János és Ady Endre kapcsán folytatva le verbális párbajokat, Kosztolányi mégis kijelentette a Barbárokról, hogy remekmű, Móricz meg odaállt írótársa ravatala mellé, hogy, miként a Pesti Napló fogalmazott, „csendesen, szomorúan, néhány megilletődött szép szóban” mondja el a búcsúját. A feszültségeket, az ellentéteket, akár a politikai szembenállást felül tudta írni a másik teljesítményének a tisztelete. A nyugatosok körében a baráti kapcsolatok dinamikusan változtak, elhidegülések, sértődések bontottak meg barátságokat, néha a nők ziláltak szét szorosnak hitt viszonyokat, de az egymás iránti szolidaritás elcsendesítette, ha csak időlegesen is, a másik személye, megnyilvánulásai miatt érzett dühöt.

Karinthyhoz Móriczot egészen más jellegű kapcsolat fűzte, mint Adyhoz, még ha mindvégig barátjának tekintette is mindkettejüket. Adyért rajongott, Karinthytól a felszabadult együttlét örömét kapta meg: „ahogy megláttuk egymást, már nyerítettünk, mint ló az abraknak: előre vártuk, hogy most jól érezzük magunkat”.

Karinthy ugyanakkor a folyamatosan pénzgondokkal küzdő író volt Móricz számára – de Karinthy saját magáról is ezt a képet alakította ki, a Színházi Élet vicces körkérdéseiben legtöbbször azt a szerepet osztotta önmagára, hogy ő az az író, aki folyton a határidőkkel küzd, és csak pénzért dolgozik.

Móricz az Utazás a koponyám körül című regényről Az Estbe írt méltató kritikát, itt fejtette ki a véleményét a valóság irodalommá alakításáról, a pusztán látszólagos szerkesztetlenség művészetéről.

„Örültem Karinthynak, most valahogy jobb bőrben van, úgy látszik, kapott egy kis pénzt. […] Vagy egy órát beszéltünk, s írók szokása szerint kizárólag anyagi dolgokról. Nem akart egyébről beszélni.”

(Naplófeljegyzés, 1935. február 5.)

„Alighanem ezért ment apám Nyugat-estet tartani Miskolcra, és hogy megijedve nem volt, az biztos.

Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes jött még szerepelni a Móricz házaspáron kívül. Ez volt az első eset, hogy mint ügynök a Nyugat kirándulóit kísértem. És minden más emléket elhomályosít az az utazás, mert Karinthy és Kosztolányi, mint két vásott gimnazista, egész úton kiapadhatatlan mókákkal ugratták egymást. Soha ember a vonaton többet nem kacaghatott, mint mi öten.”

(Móricz Virág: Apám regénye)

„Mert az rendben van, a Kosztolányi temetésén még cigarettára gyújtottál idegességedben, úgy gondoltad, otthon vagy, mi? S én már két éve lemondtam a dohányzásról, mit csinálok a te temetéseden, te drága, szeretett barát. Félek, sírni fogok.

Megszűnt az értelem, korunk egy dolgon munkálkodik: ezen. Karinthy Frigyes meghalt, az istenek elveszítették egy megafonjukat. No nem baj, nem tart már soká: csak míg élünk.” (Pesti Napló, 1938. augusztus 30.)

Móricz és

Leányfalu 70

...a színház „Ellenben a bukott darabot megnézte 25 000 ember.”

Elterjedt vélekedés, hogy Móricz drámaírónak sikertelen, kevéssé jelentős volt: holott élete során több színházban is nagy előadásszámot értek meg egyes darabjai.

Kiemelkedően sikeresnek a Sári bírót, a Nem élhetek muzsikaszó nélkült, és a Légy jó mindhalálig színpadi változatát minősíthetjük. Persze, a Sári bíró sikeréhez a bíróné szerepében Blaha Lujza, a Légy jó mindhaláligéhoz a Nyilas Misit alakító Vaszary Piroska jelentősen hozzájárult: a színházi siker sosem egyetlen emberen, jelesül a szerzőn múlik, és mindig csak egy adott korszakban értelmezhető. A siker és a bukás viszonylagosságát, ha a regényekből eladott példányokhoz viszonyítunk, pontosan érezte Móricz maga is.

Móricz nem csupán drámaíróként, de rendszeres színházlátogatóként, színikritikusként, a húszas évek közepétől pedig egy színésznő férjeként is része volt a korabeli színházi életnek, amely számos gonddal küszködött akkoriban. A színház, a drámaírás válságáról, arról, hogy üzlet-e a színház, rendszeresen viták zajlottak (például a Nyugatban, 1928-ban és 1930-ban is). Az is foglalkoztatta a színházról gondolkodókat, milyen hatással lesz erre a művészeti ágra a mozi: Móricz A leányzó nem halt meg, csak újjászületett című írásában (Színházi Élet, 1932/52) azt fejtette ki, hogy a mozi népszerűvé válása nem a színházak megszűnését okozza majd, hanem a megújulásukat hozhatja el, hiszen átveszi a tömegszórakoztatás feladatát. Így, vélte Móricz, a korábbinál ugyan kevesebb helyen, de „a magasabb és nemesebb művészetnek lesz kísérleti helye” a színház.

„az Úri muri mint regény és darab egy napon indult. A regény jó, a darab rossz. Darabnak is rossz. És mégis, a regényből nyomtak 3000 példányt, s van belőle eladatlan 1000. Ellenben a bukott darabot megnézte 25 000 ember.”

(Naplófeljegyzés, 1929. január 1.)

„Azt kérded, kedves Szerkesztő úr: mondjam meg, melyik volt a legmagasabb részlet a «Nem élhetek muzsikaszó nélkül» előadásában.

A legelső, ami eszembe jut, Vízvári Mariska, mikor azt mondja Zsani néni hangján, hogy: Ááááá…

Az az «ááá» még eddig minden este megkapta a nyíltszini tapsot. De meg is érdemli, mert az a hang egy egész világot jelent.

A mondat, ami a szövegben van, ugy szól, hogy:Itt nincs más Zsani néni. Válok az uramtól.

Válni!... Ilyen ajándékot adni a gaz féraknak!... Ááááá… Erre a hangra tör ki az emberekből a taps. Ki is próbáltam vidéken. Ha a színésznő ezt az «ááá»-t jól ki tudta mondani, tapsot kapott. Ha nem mondta ki, még nevetést sem kapott, mert akkor a mondatok végére tartogatta a közönség a kacagást.” (A legragyogóbb pillanat, Színházi Élet, 1929/18)

Móricz és

Leányfalu 70

...az utazás „...egyszerre becsületbeli kötelességnek érzem, hogy azonnal menjek és lássak mindent.”

Móricz vasúti szabadjeggyel utazva számos magyar városban, faluban megfordult, a trianoni határokon innen és túl. Már első feleségével nyugat-európai nászutat tett (az itt szerzett élményeiből írta meg nevezetes, Babits Mihállyal a Garda-tón című esszéjét), Simonyi Máriával pedig Bécsen keresztül egészen Olaszországig jutott el, 1926-ban. Igaz, keltett benne némi szorongást, hogy bár németül is, franciául is jól olvasott, Bécsben már a pincérrel sem tudott szót érteni, pedig egyébként otthon érezte magát az osztrák fővárosban, amely Budapestre emlékeztette.

Bár már életében több regényét lefordították idegen nyelvre, könyvei nem hódították meg a külföldieket. „Egy kirakatban megláttam az 1.50 Schillinges könyv közt két könyvem, a Gold im Kote és Hinter Gotter Rücken. Elszörnyedtem. Otthon két fő büszkeségem, hogy sose volt antikvárnál könyvem. Itt csak ott van. – No, lesz ez majd másképp is. […] Az én alakjaimnak itt meg kell szerettetni magukat valami igen nagy dologgal, nincsenek itt itthon. Inkább előlegezett ellenszenv fogadná őket, mint rokonszenv.” (Naplófeljegyzés, 1929. január 6.)

Móricz azonban nem pusztán turistaként járta be Magyarországot és az elcsatolt területeket. A kassai Renaissance Kultúregyesület meghívására tett, 1926. novemberi, Kassán kezdett, majd Ungváron, Munkácson, Beregszászon folytatott utakkal ébredt föl a Trianon utáni bénultságból, ekkor határozta el, hogy „kinti” és „itthoni” esteken ad hírt arról, miként élnek az elcsatolt területeken élők és a tőlük elszakított anyaországiak. De ezekkel az általa „Julianus barát túráknak” elnevezett utazásokkal nemcsak a trianoni határok két oldalán élőket kívánta volna „modern Julianus barátként” összekötni: a közönséggel való közvetlen kapcsolattartás egy új írói stratégia részét is képezhette. Az utakra szinte mindig magával vitte Simonyi Máriát is, ő pedig a sajtó gyelmét vonzó látványos díszlet volt (öltözködése, sminkje, hangszíne az estekről beszámoló újságcikkek állandó témáját jelentette, akár fér, akár nő volt a tudósító) és az estek aktív résztvevője is, Móriczdrámarészleteket mondott, Móricz-verseket szavalt a gondosan összeállított programban.

„S mi történik: valaki nálam van októberben, egy elszakított területi magyar s nekem igen kedves: szóba kerül ez az én egész elfogódottságom. Azt mondja rá: Mindenesetre kényelmes álláspont: ez a magyar politika álláspontja... Nekünk azonban ott meg is kell tudni élni.

S erre az egy szóra szétomlik az egész hétéves lelkiállapot, egyszerre becsületbeli kötelességnek érzem, hogy azonnal menjek és lássak mindent.”

(Julianus barát útirajza, Nyugat 1927/11)

Ezeknek a Julianus barát túráknak, és a nyomukban születő újságcikkeknek komoly következményük lett: egyre többen támadtak Móricznak azért, hogy megkérdőjelezi a területek visszacsatolására irányuló törekvéseket, amikor autonóm kulturális fejlődésről ír. 1931. tavaszán megindult ellene a legkomolyabb ütközet: nem pusztán vezércikkekben támadták, leghevesebben talán a Magyarság főszerkesztője, Milotay István, vagy Pekár Gyula, a Pető Társaság elnöke, de 1931. április 2-án Zemplén vármegye törvényhatósági bizottsága, majd sorban utána többek közt Borsod-Gömör, Kishont, Csongrád, Jász-NagykunSzolnok is határozatot fogadott el arról, hogy Móricz Zsigmond hazaáruló. Nem sokkal később aztán Móricz arra kényszerült, hogy nyilvánosan bocsánatot kérjen a nemzettől.

Móricz és

Leányfalu 70

...a pénz „Tudunk pénzt keresni, s nem tudunk vele bánni.”

Móricz abban a korban élt, amikor az írók már és még meg tudtak élni az irodalmi tevékenységükért kapott pénzből – persze, csak akkor, ha megfelelő kiadói szerződéseket tudtak kötni, újságíróként dolgoztak, darabokat írtak, és, kis túlzással, „halálra dolgozták magukat”. Különösen a harmincas években lett rendkívül nyugtalanító kérdés az írói szegénység, de Móricz az Írók Gazdasági Egyesületének elnökeként az Írók Temetkezési Egyesületét is létre kívánta hozni.

„A magyar írókról – csak elhaltakat említek most, Krúdyt, Karinthyt, Kosztolányit, Szinit, Surányit – régóta az a gyanúm, hogy halálra dolgozzák magukat.

Kétségbeejtő.” (Nagy Lajos, Híd, 1942. október 1.)

„Tudunk pénzt keresni, s nem tudunk vele bánni.

Ha mi így vagyunk, nyilván ez is általános emberi tulajdonság. Mért lennénk kivételek?

1. Szeretünk dolgozni. A munkát manuális határokban számítva. Pl. szeretünk írni, rajzolni, számolgatni. Nem szeretünk olyan munkát, amihez nem kell a kezet igénybe venni: pl. tanácskozni, tárgyalni, spekulálni.

2. A magunk munkájának elérhető jövedelmét a legmagasabb fokig ki tudjuk használni. […] De nem tudunk másfajta jövedelemre még gondolni sem: kereskedés, panama, percent, mások munkájának kihasználása.

3. A kezünkbe került pénzt úgy kezeljük, mintha ingyen jött volna. Nem értékeljük s nem becsüljük. Jó érzést ad kidobni. Különösen hencegésből. A pénz számunkra olyan, mintha ebül gyűlt szerdék volna.

Holott magunkra nem költünk.

Igénytelen napszámosok vagyunk, akik mindent elkövetnek, hogy elherdálva a ránk bízott kincset, visszasüllyedjünk a napszámosnívóra.”

(Móricz Zsigmond levele az öccsének, Miklósnak)

Móricz élete nagy részét kiadókkal kötött szerződések alapján kapott honoráriumokból, előlegekből, írásaiért, köteteiért kapott jövedelemből élte le: aztán azzal szembesült, már a harmincas évek végén, a Kelet Népe szerkesztőjeként, hogy a körülmények gyökeresen megváltoztak. Nem ez volt az első komoly változás élete során, hiszen kiadót is többször cserélni volt kénytelen, de ekkor arra kényszerült, hogy „családi gazdaságként” működtessen egy lapot és kiadóvállalatot. Olyan elképzelései is voltak, hogy a leányfalui kertjét hasznosítva veszi magára a gazdálkodó író szerepét.

Azokat az irodalmi és sajtóviszonyokat látta széthullani, amelyek közt egész írói működését felépítette, és ezért azt fontolgatta, hogy a kertművelés archaikus modelljéhez térne vissza. Ezért szerette volna fejleszteni a kertészetét is – de ezeknek az elgondolásoknak a megvalósítására messze nem az 1940 és 1942 közti időszak volt a legalkalmasabb. A pénzről regényt is szeretett volna írni, Mammon címmel, végül nem készült el vele, viszont több tőzsdéről szóló novelláját olvashatjuk el (Vasárnap reggel, Előleg munkára, Rettenetes).

„– Igen, annak idején azért mentünk erre a pályára, mert a család meggyőződése szerint nem szerettünk dolgozni.

Mind a ketten nevetnek, és vidáman néznek egymásra. Mint két kölyök, akik becsapták a... Kit is?... Saját magukat.

– Becsapott bennünket az élet. Volt tíz év ebben a században, amelyik elhitette velünk, hogy szükség van az íróra, éppen úgy, ahogy szükség van minden foglalkozási ágra... Az emberek olvastak. Sőt, ahhoz, hogy olvashassanak, könyvet vettek. Sok, sok könyvet vettek, és akkor drágák voltak a könyvek... jutott az árukból az írónak is...” (Írók, ha találkoznak, Magyarország, 1933. december 3.)