Móricz Zsigmond élete és munkássága

1879 1884 Túristvándiban él nagyanyjával és nagybátyjával 1884 Prügyre költözik, ahol újra a szüleivel és testvéreivel él 1886 Megkezdi gimnáziumi tanulmányait, 1890 a debreceni református kollégiumban A Sárospatakon élő családjához költözik, ott folytatja a gimnáziumot 1892 1897 Kisújszállásra kerül, nagybátyjához, a gimnáziumigazgató 1897 Pallagi Gyulához, átiratkozik az ottani gimnáziumba Kisújszálláson érettségi vizsgát tesz 1899 Debrecenben, majd Budapesten folytat 1899-00 teológiai, jogi tanulmányokat, a bölcsészkaron is hallgat órákat a Kultuszminisztérium segédhivatalnoka 1900 1902 óraadó tanár Kisújszálláson, 1902 majd a Statisztikai Hivatalban dolgozik megbízást kap a Kisfaludy Társaságtól, 1903 népköltési gyűjtőútra megy Az Újság szerkesztőségének tagja 1903-09 1905. január 5-én házasságot köt Holics Eugéniával (Jankával) 1905 1905. decemberében megszületik első gyermekük, 1905 András Zsigmond Levente augusztus 16-án agyvelőgyulladásban meghal első kisa 1906 Erdő-mező világa. Állatmesék július 13-án megszületik második kisa, Andor Bálint 1907 szeptember 17-én második kisa is meghal, 1908 megjelenik a Nyugatbana Hét krajcár című novellája szeptember 23-án megszületik első lánya, Virág Hét krajcár.

Elbeszélések 1909 telket vásárol Leányfalun, majd házat épít itt Az Isten háta mögött. Regény, Sárarany. Regény 1911 február 8-án megszületik második lánya, Gyöngyi Boldog világ. Állatmesék A galamb papné. Regény 1912 Harmatos rózsa. Regény 1913 Kerek Ferkó. Regény haditudósítóként a frontra megy 1914-15 április 27-én megszületik legkisebb lánya, Lili 1915 Mese a zöld füvön. Elbeszélések Nem élhetek muzsikaszó nélkül. R és E 1916 A tűznek nem szabad kialudni. Novellák a háborús id 1917 Árvalányok. R, A fáklya. R, Szegény emberek. E A szerelmes levél. KisR és E, 1918. december 1-én az akkor megalakuló Vörösmarty 1918 Akadémia alelnöke lesz; a Néplap egyik szerkesztője Vérben, vasban. Kis képek a nagy háborúból ban a Kisfaludy Társaság tagjává választják, majd szeptemberben kizárják 1919 1920 Légy jó mindhalálig. R Tündérkert–Szépasszonyok hosszú farsangja.

1922 Történelmi regény a XVII. század elejéről Egy akol egy pásztor. E, Házasságtörés. KisR, 1923 Jószerencsét. R áprilisban felesége öngyilkos lesz 1925 Pillangó. Idill június 29-én házasságot köt Simonyi Mária színésznővel 1926 Kivilágos kivirradtig. R 1929. november 13-án, Osvát Ernő halálát követően, Az ágytakaró. KisR, Úri muri. R 1928 átveszi a Nyugat szerkesztését, Babits Mihállyal közösen 1929 Forró mezők. R 1930 1931 Forr a bor. R megkapja az egyenként 500 fonttal járó Barbárok. E, Rokonok. R 1932 Rothermere-díjat, Krúdy Gyulával megosztva február 7-én átadja Babits Mihálynak a Nyugat szerkesztését 1933 az Írók Gazdasági Egyesületének elnöke lesz 1934 Az asszony beleszól. R A boldog ember.

R , Erdély.

Történelmi Rtrilógia 1935 szeptember 25-én megismerkedik utolsó szerelmével, Litkei Erzsébettel Bál. R, Komor ló. E, Rab oroszlán. R 1936 decemberben végleg Leányfalura költözik 1937 Betyár. R 1938 Míg új a szerelem. R, Pipacsok a tengeren. R Szabó Páltól megvásárolja a Életem regénye.

R 1939 Kelet Népe folyóiratot, haláláig a lap főszerkesztője örökbe fogadja Litkei Erzsébetet, majd a át, Litkei Imrét is 1941 Árvácska. R, Rózsa Sándor a lovát ugratja. R 1942. szeptember 5-én, Budapesten, a Korányi klinikán meghal Rózsa Sándor összevonja szemöldökét.

R 1942 szeptember 7-én, a budapesti Kerepesi úti temetőben helyezik június 29-én született Csécsén (a későbbi Tiszacsécsén)

végső nyugalomra

Tiszacsécsén, Péter-Pál napján Móricz Zsigmond egy kicsi magyar faluban, Tiszacsécsén született, 1879. június 29-én. Nagyon büszke volt a születési dátumára, amely azonban kizárólag a családi emlékezetben őrződött meg, az iratokban és az anyakönyvekben nem. Hivatalosan július másodikán született, legalábbis minden papírjában ez, vagy a keresztelésének dátuma, július 5-e szerepel.

Tiszacsécse

az ukrán-magyar határon, a Tisza mellett található település. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye székhelyétől, Nyíregyházától, északkeletre, mintegy 109 kilométerre található, a Szatmári-síkságon. A legközelebbi várostól, Fehérgyarmattól 28 km-re van.

Tiszacsécsei református templom belseje (napjainkban)

délben tizenkét órakor lett meg a gyerek Nem véletlenül szerette az író a június 29-ét, Péter-Pál napját: a paraszti kultúrában azért is nevezetes ez a dátum, mert hagyományosan ezen a napon kezdődik az aratás. Ahogy az Életem regényében írta, édesanyja is nagyon büszke volt rá, hogy elsőszülött a egy nevezetes napon született: „hogy igazolja magát, egész pogány hitet alkotott, hogy Péter és Pál nem is voltak zsidók, ezek a mesékben a Jézus magyar kísérői voltak. Magyarok, ezért lett az ő napjuk a magyar aratási nap. Ezen a napon állanak búzába, ha esik, ha fúj. Ha az időjárás nagyon elkésett, akkor a Péter-Pál lova mérgesen nyerít végig a mezőkön. Roppant büszke volt azért édesanyám, hogy a a éppen egy ilyen neves napon lett a világra.

Pláne, hogy ebben az évben Péter-Pál még vasárnapra is esett. Dupla ünnep s hozzá: délben tizenkét órakor lett meg a gyerek.” Az író egész életében Péter-Pál napját ünnepelte születésnapként: nem azt várta, hogy felköszöntsék, ő adott ajándékot szeretteinek, gyakran írt ilyenkor ünnepélyes leveleket lányainak, kezdett bele újabb regénybe.

A Monarchia Móricz az Osztrák-Magyar Monarchiában született, és közel negyvenéves volt már, amikor a magyar történelemnek ez az időszaka lezárult. A „boldog békeidők” évekig természetes közegként vették körül, miként nemzedéktársait is: lázadoztak a jól kiszámítható, rendezett, éppen ezért kevés váratlansággal és izgalommal kecsegtető élet ellen, amelynek az értékeit leginkább csak az elvesztése után, vagyis az első világháború kitörése, az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése után látták meg. Nem véletlenül született annyi, a XIX. század végén játszódó regény az 1920-as években: Kosztolányi Aranysárkánya és Pacsirtája mellett ilyenek Móricz híres dzsentriregényei is, a Kivilágos kivirradtig és az Úri muri. Ezeket a regényeket olvasva a húszas években már tudták, hiába tűnt sokáig úgy, hogy ez a világ öröktől fogva létezik, és vége sem lesz soha, sokkal közelebb van a fordulat, mint a szereplők képzelik.

A Monarchiában felnőttek alapvető élménye volt a soknyelvű, soknemzetiségű közeg – a szabadkai Kosztolányival vagy a kassai Máraival szemben Móricz gyermekkori alaptapasztalata mégis az egynyelvűség, a tisztán magyar nyelvű környezet volt. 1929. július 6án az Egyenlőségnek, a magyar zsidóság politikai hetilapjának címoldalán hosszú interjú jelent meg vele Tiszaeszlár rémülete, a Pityi zsidó, Feldmesser Pinkász és egy zsidó szerkesztő a nagy magyar író regényes életében. Móricz Zsigmond vallomása a magyar zsidóságról címmel. Móricz, Berend Pál kérdéseire, mesélt arról, hogy a gyermekkorát mennyire homogén világban, kizárólag magyar reformátusok közt élte le, olyan közegben, ahol még a katolikust is idegenkedve nézték.

Móricz így írt róla: „Énnekem Csécse marad a tündérsziget, ahová mindig visszavágytam, ahová mindig úgy tér vissza az emlékezet szárnyán a lelkem, mint a boldogság és a béke kedves szigetére.”

A mai Tiszacsécse egy nádfedeles kis parasztházán találunk egy Móricz-emléktáblát, amelyet 1952-ben avattak fel: az író azonban nem ebben a házban született. Móricz valódi szülőháza, a tornácos, gangos, zsindelytetős anyai ház lebontásra került. S hogy miért van jelentősége a születés pontos helyszínének? Mert a kicsi, nádfedeles, alacsony házikó sugalmaz valamit: a szegénységből, paraszti sorból indult író képét égeti bele a látogatókba és mindazokba, akik könyvekben, képeslapokon, hűtőmatricákon találkoznak a házzal.

Az emléktábla-avatás idején még állt a zsindelytetős, tornácos, a falu átlaga fölötti életnívót mutató Pallagi-ház is. Az a ház pontosan jelezte, és ha nem hagyták volna elpusztulni, jelezné ma is, hogy Móricz anyai ágon nem paraszti sorból származott: anyai nagyanyja Nyilas Katalin volt, Pallagi József csetfalvai lelkész özvegye, Nyilas József református prédikátor lánya.

1952-ben a házban élők leszármazottai szerint még a fákat is kivágták a ház elől, hogy jól látszódjék majd az emléktábla, aztán mégis máshová, a Móricz-családdal ugyancsak kapcsolatba hozható, a paraszti származást demonstráló házra került az emléktábla, és maradt ott mindmáig.

Az Osztrák-Magyar Monarchia területe Európa térképén

A faluvégi kislegény és az álmodozó paplány

„az apám rendkívüli szerencsémre árva volt, s nem kapta meg a szabályszerű nevelést.” szülei házassága

az anyja és az anyai nagymama

Móricz szülei házasságát és saját személyiségét is az ellentétes pólusokra gyelve igyekezett megérteni és megmutatni. A parasztságból felemelkedő apai, és a nemességből lezuhanó anyai ág, a kelet és a nyugat, a legkisebb és a legnagyobb ház, a parasztú és a nemes kisasszony – számos ellentétpárt felhasznált ennek a teóriának az igazolására, hogy aztán közülük néhánynak a hamisságát (vagy legalábbis a bennük rejlő túlzást) maga is beismerje. Kétségtelen, hogy Móricz Bálint és Pallagi Erzsébet egymásra találása elég okot adott a töprengésre: ahogy uk az Életem regényében leírta, egész életében a szülei házassága foglalkoztatta leginkább.

A gyerekek taníttatásához, a paraszti sorból való kiemeléséhez az édesanya is szükségeltetett, aki jobb sorsról, magasabb életnívóról, a faluból való kitörésről álmodozott, és akivel kapcsolatban író-a így fogalmazott az Életem regényében: „ő, a gyenge, erőtlen és tehetetlen kis paplány, le tudta győzni a parasztistent és a gyermekeit ki tudta emelni a kapa-kasza rabságából, s föl, fölvitte, mint a mesék griffmadara valamennyit, a toll és tinta üdvözítő, vagyis kényelmes kultúrájába.” Hogy ez a két nagyon különböző neveltetéssel, élet-eszménnyel rendelkező ember egymásra találjon, ahhoz az anyai nagymamára, a tekintélyes özvegy papnéra, Pallagi Józsefné Nyilas Katalinra is szükség volt.

az apa Az 1851-ben született Móricz Bálintra ma azt mondanánk, a paraszti sorból kiemelkedett kisvállalkozó volt, aki csak saját erejére támaszkodhatott, hiszen négyéves volt, mikor az apja kolerában meghalt. Igaz, még egy év sem telt el, és az anyja újra férjhez ment, az apai örökségként megmaradt ház pedig kezdeti tőkeként szolgált a családalapításnál, vagyis árvasága nem pusztán magárahagyottságként, legalább ennyire felszabadító erőként is értelmezhető. Móricz Bálint az egyes szakmák fogásait önállóan sajátította el, azt is maga határozta el, hogy ács lesz, úgy jelentvén ezt ki, hogy még semmit nem épített meg: mintha már ebben is a mentalitását előlegezte volna meg, aki 12 évesen kijelentette, író lesz, anélkül, hogy műveket létrehozott volna. Móricz Bálint sokszor bukott bele újabb és újabb ötleteibe, sosem gazdagodott meg, viszont, ha igen nehezen is, de mindig talpon maradt, el tudta tartani egyre gyarapodó családját. Az elsőszülött Zsigmondot hét ú és egy lány követte, az összesen kilenc gyermekből hét a felnőttkort is megérte, ami az akkori statisztikákat gyelembe véve igen jó arány volt. A még akkori szemmel is feltűnően alacsony (nem ütötte meg a sorozásnál a mértéket, vagyis 150 centinél kisebb volt), de annál nagyobb hangú Móricz Bálint öntörvényűsége a szerint árvaságából, törvényenkívüliségéből következett.

Számos irodalmi műben találunk a művészet iránt vonzódó, a saját életükből elvágyódó nőalakokat – ilyennek látta Móricz is a saját édesanyját, és ilyen nőalakot látunk Kosztolányi Dezső: Szegény anyám csak egy dalt zongorázik című versében is.

Egy árva dalt. Azt veregeti folyton, és megbicsaklik elefántcsont ujja a fekete-fehér elefántcsonton. És elfelejti, próbálgatja egyre, és szállni vágy, mint vérző sas a hegyre, mert szállni tudna, szállni és röpülni, de visszahúzza újra ezer emlék.

Ezt zongorázta kisleány-korában, s mikor apuskával egymást szerették.

Ezt próbálgatta, amikor születtem, és megtanulta, elfeledte csendben.

Jaj, mennyi vágy van benne, hosszu évek.

Egy szürke dalban egy szent, szürke élet.

Hogy össze nem rogy a szobánk alatta, hogy össze nem rogy menten, aki hallja.

E dalban az ő ifjusága halt el, s a semmiségbe hervadt vissza, mint ő.

Kopog-kopog a rossz, vidéki valcer, és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő.

Tiszacsécsei református templom (napjainkban)

Pallagi Józsefné Nyilas Katalin

A négy gyermekkel özvegyen maradt asszony férje halála után visszaköltözött Csécsére kérte meg testvérét, Nyilas Istvánt, hogy vegyen ott neki házat – ez lett aztán Móricz valódi szülőháza. Ő tervelte ki azt is, hogy „beemeli” a családba Móricz Bálintot vejeként, feltehetőleg éppen a különállást, a paraszti létből kiemelkedés vágyát látva meg benne. És Móricz Bálint meg is tette azt, amire az anyósa számított: a Pallagi-úk nem lettek parasztok, sőt, Gyula egészen az iskolaigazgatói székig emelkedett, és nem lett paraszt egy sem Móricz Bálint hét felnőttkort megért gyermekéből. A Móricz Bálint és Pallagi Erzsébet által alapított, de valószínűleg Nyilas Katalin által „kitalált” és erősen uralt család Tiszacsécsén kezdte meg közös életét, de útjuk továbbvezetett Prügyre, Sárospatakra, majd Budapestre is. Mindeközben Móricz Zsigmond még Túristvándit és Kisújszállást is megjárta. „A Móriczok a mélységből emelkedtek fel odáig, hogy a napnyugati portán a falu irányadó szintjéig feljuthattak. A Pallaghyak a magasból ereszkedtek egyre jobban le, míg végre odáig süllyedtek, hogy nívójuk már beleolvadni látszott a keleti telken, a falu szürkeségébe. S akkor jött a két pólus közötti érintkezés, mely az apám energiáját arra használta, hogy felrobbantsa a Pallagi-csoportot s a szélrózsa minden irányába dobja szét őket, hogy aztán az a fertőzés, amit viszont ő kapott a Pallagi-pólustól, az ő falubeli életét is megszüntesse, s explodált a Móricz-sors is, hogy kirepüljön a család a világba.” (Életem regénye)

„az apám rendkívüli szerencsémre árva volt, s nem kapta meg a szabályszerű nevelést. [...] Minden népmesének az a tendenciája, hogy a szegény elmegy királynak. A parasztsorból való kivándorlás felfelé: ez a mese.” (Életem regénye) „Élt, mint egy elátkozott királykisasszony, mint Csipkerózsika, a töviskerítés mögött. De nem aludt, mert dolgoznia kellett; serény anyja és kemény nagybátyja keze alatt az özvegy papné gyerekei folyton a mezőn voltak, s napról napra jobban érezték, hogy lecsúsznak menthetetlenül a parasztéletbe.” (Életem regénye)

Az iskolák

„Én nem akarok debreceni diák lenni tovább” A három református kollégium Móricz a négy elemi iskolai osztály elvégzése után került gimnáziumba, a debreceni református kollégiumban kezdte meg a tanulmányait, 1890-ben. Három kelet-magyarországi város református kollégiumában, illetve gimnáziumában végezte el a nyolc osztályt. Ahogy 1938-ban, egy születésnapi interjúban összegezte: „Három faluban végeztem el a négy elemit és három városban.

Debrecenben, Sárospatakon és Kisújszálláson, a református kollégiumot. Szóval húszéves koromig hat különféle tiszta magyar kálvinista világban éltem, azután jöttem Pestre.” Végül Kisújszálláson érettségizett le 1899-ben, ahol az utolsó két gimnáziumi évét töltötte. Nagybátyjával, Pallagi Gyulával, és nagyanyjával, Nyilas Katalinnal az igazgatói lakásban élt.

Iskolai élményeit trilógiában tervezte megírni – a Légy jó mindhalálig el is készült, 1920-ban jelent meg először: szerzője határozottan felnőtteknek szánta. 1925-ben pedig belekezdett a Kamaszokba, de a regényből mindössze négy folytatás jelent meg a Nyugatban, aztán az első rész befejeződött, de a mű félbemaradt. 1931-ben jelent meg az érettségiző Nyilas Mihályról és az osztálya által elkövetett érettségi csalásról szóló Forr a bor, ezt 1936-ban követte a szintén a nyolcadikos gimnazista Misiről szóló Bál, 1939-ben pedig a két regény egyesítéséből született meg az a mű, amelyet Forr a bor címen emlegetünk ma: az 1931-es Forr a bor közepére illesztette Móricz a Bál című regényét.

Légy jó mindhalálig Bár Móricz egyik legismertebb mondata a „nem akarok debreceni diák lenni” lett, az író életének valóságában nem volt olyan üldözéstörténet, mint a Légy jó mindhaláligban. A Debrecenhez való viszonya rendkívül árnyalt volt (egyébként már a Debrecent meggyűlölő, korábban kollégista mivoltára büszke Nyilas Misié is az a Légy jó mindhaláligban). Ha azt nézzük meg, milyen életrajzi történést alakított regénnyé Móricz, akkor azt látjuk, hogy üldöztetéssé, sőt, a költővé válás előfeltételévé változtatott egy kisebb iskolai teljesítményromlást, illetve édesapjának azt a racionális döntését, amelynek köszönhetően ő is újra a családjához került, Sárospatakra.

A Légy jó mindhaláligban Nyilas Misiben óriási feszültségek vannak, a kisú szorong, nagyon sokat sír, nem véletlenül: a regénybeli iskolát felszabdalják a Misinek szorongást okozó társadalmi ellentétek. A tudásának köszönhetően egymás mellé kerülhet ugyan gazdag és szegény, egymás mellé ülhet, sőt, barátkozhat is Orczy, Nyilas és Gimesi, de az ellentétek megmaradnak köztük így is, Misi feszeng, amikor Orczyéknál tesz látogatást. Sőt, még a tanárokat is feszélyezik esetenként a náluk sokkal jobb körülmények közül érkezett úrigyerekek: „Szüts Istók rábámult, lihegve és magából kikelve, mint egy vadkan. Konstatálta, hogy a gyereknek nomabb inge van, mint másnak, s nomabban van fésülve, szóval, hogy ez «úri majom», és az úgy felbőszítette, mint bikát a veres posztó: személyes sértésnek tekintette, pályavégzetlensége, paraszt eredete és titkos iszákossága kritikájának, hogy ez az úriú így mer vele packázni, s most egyszerre reá fordult minden dühe.” De még mindig annak a könnyebb, aki legalább tartozik valahová, aki bele tud simulni valamelyik társadalmi csoportba. Nyilas Misi úgy érzi, neki sehol sincs helye, „ő már otthon sem számított a parasztok közé, ő, szegényke, olyan félvér, se nem paraszt, se nem úr, vagy inkább, ahogy ő kezdi érezni: telivér, mindkettőbe egyformán tartozik.” A tudása révén megszerzi Misi az osztály második tanulójának pozícióját, de ekkor meg arra döbben rá, voltaképpen innentől kezdve minden lehetőség, meghívás, odafordulás a pozíciójának szól, és nem önmagáért jut neki: „Valami rettenetes igazságtalanságot érzett ebben: az élet legnagyobb kegyetlensége viharzott le benne: saját magát elválasztva látta a második helytől.

Mindaz, amit eddig kapott, az nem neki szólott, hanem annak a helynek, ahol ül az osztályban. Mindegy, hogy ki ül ott. Akié az a bizonyítvány, az kapja meg az ingyenes bentlakást, az ingyenes konviktust, az ösztöndíjat, a szobafőnök különös gyelmét, a tanárok érdeklődését, a Nagy úr megbecsülését; az kapta meg a felolvasómunkát, és ebben a percben kétségbeesett sikoly volt a szívében: görcsösen kapaszkodott ahhoz a helyhez.”

A korszakban számos műnek lett helyszíne az iskola, és fontos hőssé vált a tanár, nemcsak Móricznál – csak néhány példa: Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem (1916) Babits Mihály: Tímár Virgil a (1922) Juhász Gyula: Orbán lelke (1924) Kosztolányi Dezső: Aranysárkány (1925) Márai Sándor: Bébi avagy az első szerelem (1935) Komlós Aladár: Néró és a hetedik A (1935)

érettségi Móricznak sem a korabeli oktatási rendszerről, sem az akkori érettségi szisztémáról és gyakorlatról nem volt jó véleménye: sokat írt a „kényszertanárokról”, akik „sok kis Arany Jánosként”, többre hivatottnak érezve magukat szenvedtek az iskolákban, kárhoztatta, hogy magolásra kényszerítik a diákokat, komoly hibának tartotta, hogy nem tanítják meg őket rendesen idegen nyelvekre (ő maga is egész életében szenvedett attól, hogy egyetlen idegen nyelven sem tudott jól kommunikálni), viszont kötelezik őket az ógörög és a latin nyelv tanulására. „A mai érettségi egy félelmes szörny, amely megemészti a diák lelkét. S a tanárok nagy része az utolsó évet arra használja, hogy megrémítse s önbizalmától megfossza a keze alá adott ifjúságot. // Egyik budapesti leányiskolában pár éve a következő mulatságos és iszonyú eset volt. A tanárok és tanárnők minden órán s minden percben azt vágták a diáklányok fejéhez: ‒ Ez kérem érettségi anyag! // Egy napon belép a terembe egy tanárnő s meglepetve látja, hogy az egész osztály díszruhában van. Fehérben és ünnepiesen. Nem értette a dolgot, de méltóságán aluli volt, hogy megkérdezze, miért. Arra gondolt, talán valami igazgatói ünnep van, amiről ő nem tud. // Folyik az óra. // Egyszer csak azt mondja: ‒ Kérem, jó lesz megtanulni ezt is, mert ez is érettségi tétel. // Ebben a pillanatban feláll az egész osztály s előlép a vezérszónok s azt mondja: ‒ Tanárnő őnagysága kérem, mi elhatároztuk, hogy azt a napot, mikor az ezredik kijelentést kapjuk az érettségiről, megünnepeljük.

Egész évben jegyeztük, hogy hányszor említik az érettségit s mivel mára esedékes volt az ezredik, mára felöltöztünk.

Móricz az érettségi után végzett teológiai, jogi tanulmányokat, járt a bölcsészkarra is, diplomát azonban sosem szerzett.

Válaszutakon – a pályakezdés nehézségei „Ó, milyen más volt Pető Sándor, aki szerencséjére ifjan halt meg, s lehetett mindvégig sugárzó ifjú” A várakozás Móricz 9 hosszú évig, az érettségi letételétől, 1899-től egészen 1908-ig várakozott arra, hogy be- és elfogadja őt az irodalmi élet. Bebocsátásra várt valahova, amit pontosan meghatározni sem tudott, és abban sem lehetett biztos, észre fogja-e venni, ha már bent van, nem kívül. Hiszen arra fokozatosan ráébredt, nem annak szeretne része lenni, amire akkoriban irodalomként gondoltak: ebben az időszakban egyre távolabbra került a népnemzeti iskola epigonjaitól, akik közé egyes akkor született művei alapján maga is jó eséllyel tartozhatott volna.

12 évesen határozta el, hogy író lesz, és mintha minden más pályában fenyegetést látott volna. Belekezdett ugyan, nem is egyszer, teológiai tanulmányokba, járt egy ideig a jogi egyetemre, dolgozott Kisújszálláson segédtanárként két hétig, miközben Pesten bölcsészhallgató volt, aztán Budapesten hivatalnokként. Gyűjtött Szatmárban népdalokat és meséket, írt gyerekeknek verses meséket és felnőtteknek újságcikkeket, de mindegyik irányból visszafordult: mintha azt érezte volna, hogy ezek a munkák eltérítik a valódi szándékától.

Interjúkban gyakran kérdezik meg az írókat a pályakezdésükről – Esterházy Péter (1950-2016) például így beszélt róla: „Azt látom magamon, hogy egyre színesebben beszélek ezekről a kérdésekről. Katasztrofális. Hogy ugye lett volna ez a novella, urfauszt, és hogy én mindig is írónak gondoltam magam, meg hogy húszéves korom táján még azt sem tartottam fontosnak, hogy az író írjon, és hogy nyilván akkor voltam a legjobb író… Még azt se mondom, hogy ez nem mind így igaz.

Fontoskodás fontoskodás hátán… a gyökerek és a márványtábla helye a szülői házon… Gyorsan a kérdésre hárítom a felelősséget.”

Az öt választás „Úgy gondolom, ma vagyok ötödször a válaszúton.

Első volt, mikor nem akartam bemenni az érettségi vizsgára, mert attól féltem, ha bizonyítványom lesz, kénytelen leszek egyetemet is végezni, pályára menni és állást vállalni, – s nem leszek író. Gyula bátyám minden energiáját összeszedte s megmagyarázta, hogy attól még lehetek író, «különben is annyi tehetséggel, ami neked van, az érettségizettek nyolcvan százaléka lehetne íróvá».

Második, mikor otthagytam a teológiát.

Harmadik: mikor a hivatalnoki pályát.

Negyedik: 1909-ben az újságírást. Mind az írásért. Ötödik ma: otthagyom az epikát a drámáért. Ez az év teljesen a színpadi munkáé.”

Pető Móricz számára az ideális pályakezdést Pető indulása jelentette. Csodálattal nézte, elődje mennyire megtalálta önmagát a fővárosban (ő maga nagyon nehezen barátkozott meg Budapesttel), meg azt is, mennyire hirtelen robbant be az irodalmi köztudatba. A Nyugat indulása, majd a Hét krajcár megjelenése idején Móricz már majdnem 30 éves volt, jóval túlhaladta tehát a „Pető-kort”. A kettejük közti „korkülönbségre” később is gyakran kitért, egy Kiskőrösön tett látogatása kapcsán például így: „milyen szerető mosollyal néznék most harminchárom évem hegyiből, suhanc huszonhat éveid friss dombjára, s kövéredésem melegágyában hízott megelégedésem tunyaságából a te szikár indulatod tüzére...”

Az első említés a Tolnai Világlapjában

Megelőzöttség-tudat Móricz pályakezdésébe ráadásul, ismét éppen Petőhez kapcsolódóan, a megelőzöttség-tudat is belevegyült.

Saját bevallása szerint élesen emlékezett arra a pillanatra, amikor rájött, az „új Pető” nem ő lett, hanem – Ady Endre: „S egy erős, fekete út láttam, kissé feltűnően széles kalapban s nagy galléros köpenyben, amint éppen továbbment s eltűnt a kollégium sarkán. / – Ki az? / – Az új Pető. / Megdöbbentem. Fájó irigységgel néztem újra a helyre, ahol már nem volt ott. Megelőztek?... –

„S egyre jobban megismertem magát a falu életét” „Rájöttem, hogy ez az élet nem olyan ragyogó és napsütéses, mint amilyennek a vendég, a rövid ideig átsuhanó szemlélő látja.”

Móricznál a parasztsághoz kötődés sokkal inkább tudatosan kialakított szerep volt, mintsem készen kapott hagyomány: leginkább akkor alakította ki egyedi látásmódját a paraszti életről, amikor a Kisfaludy Társaság megbízatását teljesítve visszament gyermekkora helyszínére, hogy ott folklóranyagot, dalokat, balladákat, meséket gyűjtsön. Semmilyen hangrögzítő berendezés nem volt nála, vagyis dallamokat nem vett fel, csak, részben gyorsírással, feljegyzéseket készített kék fedelű jegyzetfüzeteibe.

Felnőttként népdalgyűjtő útjai során az ott tapasztaltak és az irodalmi falu- és parasztélményeit ütköztetve kezdett szembenézni azzal, hogyan lehet parasztokról, faluról írni. Ahogy egy 1933-as, Nyugat-beli írásában kifejtette, „faluimádattal”, az olvasottakból kialakított ideálképpel érkezett meg a faluba, amikor 1902-ben népköltési gyűjtésre kapott megbízást. S ott a mesék világát vélte megelevenedni a gyönyörű nyarat és az aratást látva, majd szembesült azzal, hogy nem a varázslatos mesék, hanem a tragikus balladák világába érkezett. És ekkor értette meg azt is, hogy a vendég faluképe sosem lehet azonos az ott élőével. „Azontúl már gyeltem a magánéletek tragédiáit is a költészet által feldolgozottak mellett. S egyre jobban megismertem magát a falu életét. Rájöttem, hogy ez az élet nem olyan ragyogó és napsütéses, mint amilyennek a vendég, a rövid ideig átsuhanó szemlélő látja. Ma is megvannak füzeteim, amelyekből, ha kinyitom, egyszerre csap rám a daloló nép és a szenvedő nép.”

Móricz öt utat tett 1903. nyara és 1907. tavasza közt, az első volt a leghosszabb, ez 1903. július 15-től egészen szeptember elsejéig tartott, utána általában két-három-négy hetes volt egy-egy útja, 6-8 faluban készített feljegyzéseket és gyűjtött anyagot. Ezeken az utakon ébredt rá arra is, hogy a korábbi, paraszti tematikában (is) alkotó szerzők, például Mikszáth Kálmán faluképétől el kíván távolodni – még akkor is, ha a saját korában is, később is sokszor összevetették, sőt, összekeverték őt Mikszáthtal. „- Olvasni szokott?

- Ha van időm. Paraszt-dolgokat. Attól az írótól, aki azokat a szép paraszt-történeteket írja. Hogy is hívják?

- Mikszáth?

- Nem! Az a bajuszos bácsi...

- Móricz Zsigmond?

- Igen, az egy nagyszerű író.” (Bácskai Magda újságíró beszélgetése Rökk Marika színésznővel 1935-ben)

„gátlások nélkül, pökhendin kevertük össze Móriczot Mikszáthtal s viszont (nyilván: ha egyszer M-mel kezdődik mind a kettő! erről talán már mégse mi tehetünk!)” (Esterházy Péter, a saját iskolás éveiről, 1988-ban) Utolsó gyűjtőútjain kezdett el a mesék iránt kiemelten érdeklődni. A Pető Irodalmi Múzeumban őrzött hatalmas hagyatékban két dosszié rejti a kéziratban maradt meseanyagot. A gyűjtőutakon használt kék füzetek vannak az egyikben, bennük többnyire vegyes anyaggal: a mesék piszkozatai egy füzetben szerepelnek népdalokkal, sőt, eszközökről készült leírásokkal, adatközlőkről készített rajzokkal. Nemcsak a mesék érdekelték, de a mesemondók is – a mesegyűjtés tapasztalata, a mesék mély ismerete pedig számos regényében felfedezhető, például a Pillangóban, a Rózsa Sándorregényekben vagy A boldog emberben. És írt ő maga is verses meséket: ezek először, 1906-ban, Erdő-mező világa címmel jelentek meg, majd másodszor, 1912-ben, kissé kibővítve, Boldog világ címmel, a Nyugat kiadásában. Olyan mesék voltak itt olvashatóak, mint a mai óvodások által is ismert Iciri-piciri és a Volt egy török, Mehemed.

Bartók Béla 1906-ben kezdte meg szervezett gyűjtőútjait, fonográfot már ekkor is használt. Járt Békés megyében és a Dunántúlon. 1912-ig folyamatosan, minden évben gyűjtött magyar népdalokat, eljutott erdélyi falvakba is, illetve a Beregbe. Kiemelkedő jelentőségű az 1910-es felvidéki gyűjtése.

Paraszt sohasem voltam.

1934-ben ezt írta Móricz a naplójába: „Olvasom a Reymont Parasztok c. regényét most. Naponta néhány oldalt olvasok el belőle, őszintén gyönyörködtet, de elég belőle néhány oldal egy szuszra. Én egy falut így soha nem ismertem, s nem szórakoztatott volna, hogy ennyire egyszerűen és mindennapiságában tisztán írjam meg. Nekem a falu azonnal, mint minden miliő, csak keret, amelyben saját lángomat szítom fel.

Jacek Malczewski: Wladyslaw Reymont 1905

Paraszt sohasem voltam. Az én apám talán csak hatéves koromig volt paraszt, vagyis földműves, azután inkább iparos volt, s ő maga földmunkával, azt hiszem, többet nem is foglalkozott, kivéve egy korszakot, mikor megvette a Kerepsét, egy negyvenholdas tagot Zemplénben, Imregen. Ekkor pedig én már nem voltam otthon, így csak pár napig láttam az eredményeket aratás után...” „Az embereknek csak az imponál, ha a szegény ember gyermeke elindul a mese útján, és eljut odáig, hogy feleségül veszi a király legkisebbik leányát, és aztán boldogan él, ha meg nem halt... Mondd meg, hova jutottál te? [...] Én azt elmondhatom, hogy Isten segítségével jól házasodtam. Annyi sok fejércseléd közül a legjobbat választottam ki. Hálát adhatok az Istennek, hogy ebbe a szerencsébe részeltetett, hogy lelki boldogságot adott... Mert Kőmíves Erzsi vót... Mert huszonöt év nagy idő, de huszonöt év alatt egyszer felleg nem jött az én homlokomra ümiatta... Ezt nem tudom, melyik királynak milyen lánya adta vóna meg az ő urának...” (Móricz Zsigmond: A boldog ember)

Találkozás Osvát Jenővel „Kedves barátom, engedje meg, hogy az előbbi írását kicseréljem ezzel.”

(Osvát Ernő) Móricz hosszúnak és gyötrelmesnek élte meg azokat az éveket, amíg várt rá, hogy végre befogadja az irodalom. Így amikor megjelenhetett a Nyugatban első novellája, a Hét krajcár, amelyet egy korábban leadott novellája helyett fogadott el közlésre Osvát Ernő, szinte csodának érezte a legendás szerkesztő beavató gesztusát. De azért ne higgyünk el mindent az íróknak a pályájuk kezdetéről később megírt emlékeiből: hiába beszélt az irodalomba lépéséről Móricz mindig úgy, mint a hosszas várakozás után meseszerű hirtelenséggel bekövetkezett fordulatról, nem egyik pillanatról a másikra vált modernné, nem egy pillanat alatt szakított a régi, népnemzeti iskolával. A hezitálás régi és új közt, ahogy Móriczot, úgy a Nyugat egészét is jellemezte a kezdeti időszakban, a legtöbben közülük egyszerre több lap munkatársai voltak, írtak a Nyugatba, de konzervatív, a Nyugat modernségét elutasító lapokba is.

A Nyugat folyóirat 1908-ban indult, bár az első lapszám már 1907. karácsonyán megjelent. A szerkesztők annyira nem bíztak a lap megmaradásában, hogy nem írtak programcikket, és az első évfolyamnál a címlapon ott volt: a „Figyelő új folyama”. A lap aztán 1941-ben, Babits Mihály halálakor szűnt meg.

Volt ebben a kezdeti időszakban olyan esemény is, amely jelképi erővel mutatta meg, hiába minden elszánás, a Nyugat gárdája nem lett egy csapásra „modernné”: Hatvany Lajos és Osvát Ernő voltak a főszereplői a Nyugat egyik legkülönösebb koniktuskezelő eseményének, a belső irodalmi vitát lezáró kardpárbajnak. A meghasonlottság, amit ez a kardpárbaj jelképi erővel mutat meg, a Nyugat történetében mindvégig, és a lapnak ebben a korai időszakában is jelen volt: a Nyugat megindulása pillanatától viták kereszttüzében állt, az „ellen-Nyugatoknak” nevezhető lapokban és a napisajtóban folyamatosan támadások érték a nyugatosokat. De a Nyugat mellett más fórumokhoz (akár az „ellen-Nyugatokhoz”) kötődés és a belső viták ellenére rendkívül fontos és a Nyugat erejét mutató jelenség az a szolidaritásvállalás, ami sokszor lendítette át a lapot már kilátástalannak tűnő, akár a megszűnéssel fenyegető helyzeteken.

Ady Endre Levélféle Móricz Zsigmondhoz „Rád furcsa emberek furcsán gyelnek: Ma te vagy a tévő és jótékony gyermek, Nyugat csapatjának keleti zászlója, Mi nagy csatázásunk nagy igazolója, Néha kényeskedő, de magyar hatalmú, Nyugatba tört magyar s duzzadt bizodalmu, Papnak indúlt lélek, de szabad, pacsirtás Szentírásos ember, kinek szent az írás.

Ma te vagy a magyar s rendkívüli követ, Ma benned sarjadnak az ős magyar tövek.

Ha tán bolondítnál s igazi se volnál, Mert szépen hazudtál, engem igazolnál.”

„Elek Artúr rögtön vitt másnap a szent New Yorkba, ahol várt a főpap…

Ott találkoztam először Osvát Ernővel. […]

Hallatlan udvarias volt, nem egy társaságbeli úriember udvariassága, egy apa gyöngédsége, aki fogadja a megjött út…

Nagy pápaszeme volt, s már deresedett, kévékben fésülte fel a hajak ezüstjét, mintha ezüst termett volna magas homlokán. Nézett s mosolygott. Soká nézett, s nem szólt, csak meggyelt a pápaszemén át, s valami együtt fakadt közös titok, valami egymásrataláltak ősismeretsége volt azonnal jelen.

Még meg sem szólalt. Már megelőztem. Zsebembe nyúltam, s odaadtam az új írást. […]

Az arca feszült volt, görcsösen feszült, minden idegszál, minden izom megfeszült rajta – a szeme kidagadt, az üveg lencséjén túl fantasztikusan kidagadt vámpírszemek, kis barna karika, nagy fehér gömbök, feszült idegszálak remegtek meg néha arcizmain…

Mint egy nagy kielégülés után, lankadtan lélegzett föl, hogy befejezte. Rám nézett; komolyan, élesen…

S én, akinek az írását ez napig mindenütt visszaadták, ugyanolyan komoly, harcos, vad lázzal néztem vissza rá.

Akkor levette a szemüvegét, s letette az asztalra.

Benyúlt a zsebébe, s azt mondta kurtán: – Kedves barátom, engedje meg, hogy az előbbi írását kicseréljem ezzel.”

1906: Erdő-mező világa. Állatmesék 1909: Hét krajcár. Elbeszélések 1911: Az Isten háta mögött. Regény 1911: Sárarany. Regény 1912: Boldog világ. Állatmesék 1912: A galamb papné. Regény 1912: Harmatos rózsa. Regény 1913: Kerek Ferkó. Regény

Az első világháború előtti

sikerkorszak „Majd elintéződik minden. Jön egyik nap a másik után.”

Leányfalui ház és kert

Móriczot, saját bevallása szerint, a leányfalui telken álló (ma már nem látható) diófa „győzte meg” a vásárlásról: „Nem bírtam a fától menekülni, csábított, babonázott, a szülőföldemről mesélt, mert a Tiszaháton a diófa a szent fa, s diófa kultuszban nőttem, szilva és dió. Még az apám ment tutajon rakomány szilvával és dióval egész Szegedig…”

Ebben az első időszakban Móricz színvonalban is, írásmódban is nagyon eltérő műveket írt: a modernizmushoz erősen köthető Sárarany (1911) után például, mintha évtizedeket lépett volna vissza az édes lányregénnyel, a Harmatos rózsával (1912). Emögött azonban nem egyszerűen a hezitálást kell látnunk régi és új közt.

Mivel Móricz látta, hogy gyors egymásutánban adhat ki új könyveket, elővehette és újraírhatta korábban félretett műveit – ezért is érzékelhette már a korabeli kritika a különös tarkaságot ebben az időszakban.

Az Isten háta mögött Az ebben a korszakban született regényei közül kiemelkedik Az Isten háta mögött: itt az események hiánya, a nagy fordulatok elmaradása a legfeltűnőbb. Bovaryné-újraírás ez a regény, várnánk, hogy legyen benne házasságtörés, a regény azonban éppen a megcsalás hiányát állítja a középpontba. Nem csalja meg a férjét Veresné, holott alkalma és kedve is lenne hozzá, amikor pedig egy házasságtörés az albíró és a közjegyzőné között mégis megtörténik a regény végén, „nem vagyunk ott” mint olvasók, vagyis az eseményről csak szereplői megszólalásokból értesülünk.

Mondhatnánk azt is, hogy pletykákból szerzünk róla tudomást, hiszen itt egy megkettőzött, az esemé-nyekben és a pletykákban felépülő regényvilággal van dolgunk, és ez a történések elbizonytalanodásához is erősen hozzájárul.

Flaubert

Stendhal

Móricz egyik legtermékenyebb, anyagilag mindenképp a legsikeresebb korszaka volt a Nyugatba kerülésétől az első világháború kitöréséig tartó hat év. Ezt nemcsak a kezdés lendületével lehet magyarázni. A később soha vissza nem térő könyvéhség, a kultúra iránti igény is állhatott mögötte. Ez az időszak anyagi értelemben és létszámban is a család gyarapodását hozta el: erre az időszakra tehető a leányfalui telek megvétele és a ház felépítése is (legalábbis az első, később többször bővített házé).

Móriczot Rózsahegyi Kálmán 1911-ben vitte ki először Leányfaluba, az építkezés 1912. nyarán kezdődött, augusztus 28-án már be is költözhettek az „egyszerű és takaros” kis házba (amelyet aztán több ütemben bővítettek, a hozzávásárlásokkal megnőtt a telek mérete is).

Tolsztoj

Az a hat év

Aztán Veresné mégis öngyilkosságot kísérel meg a regény végén (miként Bovaryné és Anna Karenina), de az asszony életben marad. Ez pedig nemcsak azért teszi tragikus helyett nevetségessé a sorsát, mert kiderül, hogy ebben az elképzelt felvidéki kisvárosban, Ilosván nincs vonat, ami elé az asszony odavethetné magát, nincs olyan magas ház, amelyikből kiugorva sikeres öngyilkosságot hajthatna végre, de amiatt is, hogy mindezt egy tót (szlovák) szolgáló meséli el. Veresné sem Anna Karenina, sem Emma Bovary sorsát nem kapja meg, ugyanígy nem lesz a másik fontos szereplőből, az asszony unokaöccséből, Veres Laciból sem Julien Sorel (Stendhal Vörös és fekete című regényéből). A gimnazista út Móricz regényében nemhogy nem végzik ki a francia regényhőstől eltérően, de el sem ítélik, ki sem csapják az iskolából az éjszakai bordélyház-látogatás miatt. Ügyét eltusolják közös megegyezéssel: „Nem akarom, hogy éppen mikor egy házasságtörési dráma van a városban, hát éppen most iskolai botrány is legyen! Azért vagyok tán az igazgató, hogy az ilyen dolgokat eltussoljam.” Miközben ebben a két szereplőben benne volt annak a lehetősége, hogy sorsuk alakul valamilyen irányba, hogy elmozdulnak valamiféle beteljesülés, majd tragédia felé, a regényt a változatlanul maradó Veres tanító indítja és ő is zárja be. Ahogy a regény elején, úgy a végén sem tudja, miért szólítja őt az albíró Bovari úrnak, s ahogy a regény elején, úgy a végén sem tudjuk meg, mi, olvasók, min tűnődik, illetve mitől lesz végül „szórakozott”.

Flaubert Bovarynéja eredetileg 1857-ben jelent meg, magyarra viszont csak 1904-ben fordította le Ambrus Zoltán.

Az Isten háta mögött világát egészében a körkörösség, az örökös ismétlődés jellemzi, senki sem tart sehonnan sehová.

Miután Veresné elvesztette a reményt arra, hogy megváltozzék az élete, egykedvűen csak az egymásra következő napokat látja maga előtt: „Majd elintéződik minden. Jön egyik nap a másik után.” Veres Laci szintén azt érzi, hogy a „fantázia paradicsomából” kiűzetve a halálba került át: „És irtózva nézett ezekre a úkra, akik már mind keresztül kellett, hogy menjenek ezen a kiábránduláson, amin ő ma esett át, és mégis jókedvűek és izgatottak és vágyakoznak, élnek, várnak, keresnek. Mit, mit? mi van a halál után? // Úgy látszik, a halál után jön az élet. Már ő is rendes, közönséges ember tud bizonyára lenni, meghaltak a nagyszerűségek, most már nem vár túlzott valamit semmitől”. Mintha Veresné és Laci a képzelet és a korábbi irodalmi minták világából kizuhanva most vette volna tudomásul, hogy Ilosván él, a halál világában, ahol az iskolát a régi temető helyére akarják építeni, s amelynek lakói ugyanúgy a „halál jegyében élnek”, mint Kosztolányi Pacsirta című regényének hősei. A pusztuló Monarchia kisvárosának megírására már a tízes évek elején, vagyis jóval Kosztolányi sárszegi regényei (Aranysárkány, Pacsirta) előtt tett Móricz igen sikeres kísérletet.

Az első világháború idején

„„Princip jól célzott. Pontosan az életünk közepébe” (Márai Sándor) Kitört a háború Amikor Gavrilo Princip végzetes lövései eldördültek Szarajevóban, 1914. június 28-án, egy gyönyörűnek induló nyári vasárnapon, Móricz épp Leányfaluban volt, családja és néhány barátja társaságában. A merénylet híre (hiába nem állt rendelkezésükre sem mobiltelefon, sem internet), megdöbbentően gyorsan terjedt.

Móriczot (ha hihetünk lánya, Virág emlékeinek, aki mindössze öt éves volt 1914-ben) a Duna közepén érte el a hír. Már első reakciója éleslátásról tanúskodott: „Leányfalun persze másról beszélgettek, mint Sztánán [Kós Károllyal – Sz. Zs.]. De vidám nap volt az mégis. / Ebéd után lementek a Duna-partra, beültek a ladikba, melyet evezővel hajtott a révész. A pócsmegyeri református paphoz készültek. Mikor a ladik a folyó közepén csobogott, valaki bekiáltott a partról: Megölték a trónörököst! / A krónika szerint apám azt mondta: – Kitört a háború. / És kitört a háború.” Gavrilo Princip szarajevói akciója egy egész világot robbantott fel, a számos népet tömörítő Osztrák-Magyar Monarchiát, és vele együtt egy életformát, kultúrát söpört el.

Haditudósító Móricz maga haditudósítóként ugyan kiment a frontra, de nem harcolt a háborúban. Több írótársával osztozott azon a sorson, hogy a háború alatt a testvéréért kellett aggódnia: több testvére is részt vett a háborúban, és már 1915-ben gyászszöveget volt kénytelen írni: A Műteremben. Pasztell, a testvéri sorban utána következő öccsenek, Istvánnak, 1915 őszén a harctéren bekövetkezett halálára született.

Schöpin Aladár Katona öcsémnek című írása ugyanabban a Nyugat-számban jelent meg, 1914. szeptemberében, amelyben eredetileg Kosztolányi Öcsém című verse is, Fenyő Miksa pedig az 1914 megjelentetett szövegében mintegy mentegetőzve szúrta közbe, hogy igaz, ő maga nincs a fronton, három testvéröccse viszont ott harcol. Nem pusztán az a lényeges itt, hogy a megidézett, megszólított, szövegbe emelt vérek a fronton voltak, legalább ennyire az, hogy az írók maguk viszont – a hátországban. Miközben aggodalomtól és lelkiismeretfurdalástól gyötrődtek, gyávának, fératlannak vagy akár hadiszökevénynek bélyegezhették őket, és azt is el kellett viselniük, hogy az őket érő vádak a szövegeik fogadtatását is befolyásolják.

A Császár és a magyar miniszterelnök

Néhány alkotás a magyar- és világirodalomból az első világháborúról: Jaroslav Hašek Švejk (1923) Zilahy Lajos Két fogoly (1926) Markovits Rodion Szibériai garnizon (1928) Kuncz Aladár Fekete kolostor (1931) Roger Martin du Gard A Thibault család (1922-1940)

„...míg a háború tart, nem lehet írni.

Most gyelni kell.”

A világháború idején Móricz azt érezte, nem lehet tovább olyan módon, olyan műfajokban írni, mint korábban. Ennek hatására születtek a Tükörként megjelölt szövegei. Hogy milyen szövegek is ezek? Leginkább úgy határoznám meg, hogy kézzel írt feljegyzések beköttetett együttese, az élet rögzítésére tett kísérlet, utcai benyomások, kávéházi meggyelések egymásutánja, társaságbeli pillanatképek, otthoni jelenetek írásos lenyomata – sokszor olyan nyelven megírva és olyan témákat érintve, amelyek a kor irodalmi normái szerint nyomtatott művekbe nem fértek bele. A Tükör-kötetek Móricz írói válaszát jelentették az első világháború kitörésére: még akkor is így van ez, ha a Tükör-kötetekhez közelíthető feljegyzések 1918 után is felbukkannak. Móricz úgy gondolta, a háborúban megváltozott élet más írói magatartást követel meg: „Apám folyton mondta, nyilván úgy is érezte, hogy míg a háború tart, nem lehet írni. Most gyelni kell.”, írta Móricz Virág. Ebből a „gyelemből”, illetve a felfordult élet rögzítésének vágyából kezdtek el íródni a Tükör-kötetek.

De nemcsak Tükör-szövegeket írt Móricz a háború idején.

Akkoriban született novelláiból már saját kora kiemelte az egyik háborús novelláskötetének címét adó Szegény embereket, a Nyugat 1916. december 16-i számában, vagyis a háború közepén megjelent, mégis annak következményeit felmutató novellát. (Persze, a háború elhúzódását egyre csüggedtebben észlelő kortársak nem tudhatták, hogy olyan sok van még belőle hátra.) A Nyugat 1924. február 16-i Móriczszámában két írás is ezt az azóta gimnáziumi tananyaggá, érettségi tétellé vált művet választotta tárgyául. Karinthy Frigyes Fenyő Miksának ahhoz a véleményéhez csatlakozott, hogy a Szegény emberekért Móricznak Nobel-békedíjat kellett volna kapnia. Miklós Jenő írásából pedig megtudhatjuk, milyen hatása lehetett ennek a szövegnek, ha 1916. végén egy frontkórházban olvasta valaki: „Emlékszem, ez a könyv, vannak sorsos találkozások, a trencséni katonakórház foszlott szalmazsákján ért utol. A kórház teli felvagdalt, jajgató, papírrongyokba kötözött, öreg, szegény emberekkel, katonákkal. Az ágyak könnyben és vérben főttek. És még mindig, mindig tartott a háború. Az ágyakból a haldoklókat megint kifordították a frontokra. És újabb és újabb sebesültek jöttek, nyöszörgő árnyékok befordult, üveges szemekkel. Egy veszprémi öreg szanitéc virrasztott az ágyamnál. Pipázott és aludt, néha fáradtan lefordult a székről és tovább pipázott. Egy éjszaka lassan... sillabizálva... olvasni kezdtem neki... a Szegény embereket. Úgy éreztem, kivág az ágyból, ha valakinek el nem olvasom. Szanitécem bólogat... hallgatja... aztán feláll: Ez a háború.

Legubbad megint... A végin kérdi: Ki írta vóna?

Móricz Zsigmond mondtam csendesen.

Maóric úr? Hm. Hát áldja meg érte az Isten!

Ezt a régi, szegény áldást hozom most Móricz Zsigmondnak.”

(Miklós Jenő)

Sebzetten, a háború után „A magyarság a történelem folyamán öt krisztusi sebet kapott: Muhi, Mohács, Kismajtény, Világos és Trianon.”

Az első világháború vége meglehetősen rossz állapotban és helyzetben érte Móriczot, aki 16 kilót fogyott a háború alatt. Egyik öccse, István meghalt Doberdónál, testvérei közül Miklós Erdélybe, Ida Bécsbe, Dezső Amerikába költözött.

A Tanácsköztársaság után Majd újabb csapások érték: a Tanácsköztársaság időszaka után, 1919. augusztus 19-től 25-ig vizsgálati fogságban volt, Szentendrén.

Fogvatartói nem is tudták pontosan, mivel vádolhatnák meg, tőle igyekeztek megtudni, miként „szolgálta a bolsevizmust” – vádemelés nem történt, de arra elég volt ez az egy hét, hogy a kommunista-gyanú ráragadjon Móriczra. Az elfogás oka saját elmondása alapján ennyi volt: „Voltaképpen nem volt ellenem semmi vád, vagy gyanú, csak az, hogy a kommün utolsó napján felvettem azt az 56 000 koronát (ami járt a kiadótól). Ebből következtették, hogy nagy kommunista voltam, és emiatt fogtak el, zártak be és nyomoztak egyéb bűnök után.” 1927. szeptember 4-én is kitért rá a naplójában, hogy csak a neki a Légrády testvérektől járó honoráriumot szerette volna megkapni, de, mivel a Légrádyak nyomdája, lapjai a Szellemi Termékek Országos Tanácsának részévé váltak, így csak hozzájuk fordulhatott, hiszen a pénzre családfenntartóként és írásai jövedelméből élő alkotóként egyaránt szüksége volt. A kommunista-gyanút ekkor már humorral is tudta kezelni: „akkor lettem volna igazi kommunista, ha lemondok a könyveim után járó jövedelemről.”

Ráadásul ekkor komoly és friss személyes veszteségeken volt túl.

Januárban legjobb barátját, Ady Endrét vesztette el, márciusban pedig édesapja, Móricz Bálint halt meg váratlanul.

Ady Endre 1919. január 27-én reggel halt meg, a Liget szanatóriumban. A temetése két nappal később volt: a Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel. Gyászbeszédet mondott többek közt Móricz és Babits; a koporsót négyfogatos gyászhintó vitte át a Kerepesi temetőbe.

A temetésről szóló lmbe itt lehet belenézni

Trianon után A trianoni határrendezésre íróként számos szövegében reagált.

Reakcióként fogható fel egy 1926-os írása, a Pesti Naplóban 1926. december 25-én megjelent Öt sebek!, amely a következőképpen zárul: „A magyarság a történelem folyamán öt krisztusi sebet kapott: Muhi, Mohács, Kismajtény, Világos és Trianon. Ez az öt seb nem a kiválasztottság isteni szimbóluma volt, hanem valóságos öt halálos szúrás, mindenik elég arra, hogy egy faj elvérezzen bele, hacsak az életereje nem oly roppant szívós, hogy kiheverje.” Válaszként fogható fel az Erdély-trilógia is, amelynek első kötete, a Tündérkert 1922-ben jelent meg, de már 1913-ban elkezdte tervezgetni, rengeteget olvasott hozzá. 1920. június 4-e után azonban a regény teljesen más kontextusba került, mint a tervezgetés kezdetén: Bethlen Gáborral egy mintaadó, a magyarságot összetartó, szintézisteremtő személyiséget igyekezett megalkotni. A Bethlen köré szervezett regényeiben egy összefogást szorgalmazó történelmi személyiséget állított a középpontba – ahogy a Kosztolányi Dezső szerkesztette Vérző Magyarország antológiába adott novellájában, az Egy akol, egy pásztorban sem ellenségképet építgetett, hanem az összetartozás lehetőségeit kereste.

De még egy 1935-ös regénye is a trianoni határrendezés fájdalmára adott válaszként fogható fel. A boldog ember utolsó mondata így hangzik: „Arról nem tehetsz, hogy az ember az ország szolgálatában elég, mint a kicsiny gyertyaszál. Ebben mindnyájan osztályos társaid vagyunk e megtöretett kis trianoni csonka hazában.” A főszereplő, Joó György világát kettévágja a határrendezés: a térképre ránézve látjuk, hogy Tiszacsécse, Milota, Uszka, Tiszabecs, Magosliget 1920 után Magyarország határain belülre, Nagypalád, Feketeardó, Tiszabökény, Nagyszőlős viszont a határokon kívülre került. A gyermekkorától folyton vándorló, „szerencsét próbáló” Joó György örökös mozgását bénították meg a felhúzott határok – a regény utolsó mondata nem véletlenül jelöli meg a trianoni határrendezést a boldogság lezárultának okaként. Móricz maga a húszas évek végén szembesült azzal Tiszacsécsén, az ötvenedik születésnapjára rendezett ünnepségen, hogy gyermekkora világát kettévágta az új határ.

24-25 19

Fenyegető kettétörés

„Mintha egy vad Móricz regényt olvasnék: először életemben vettem észre, mi az.”

Kosztolányi Dezsőné Márffy Ödön festménye

Kosztolányi Dezsőné a következőket írta az írófeleségekről: „Egy-egy írófeleség arcképe amúgy sem érthető meg önmagában, mert bizonyos fokig vetülete, tükörképe az író férjnek, s legtöbbje annak játékszere, méghozzá elrontott játékszere is, esetleg egymást kölcsönösen rontó gyermekek s játékok egyben.

Sérült gyermekek, sérült játékok.”

Simonyi Mária Holics Eugénia Margit, akit leginkább Janka néven ismerünk, 1883-ban született, a 22. születésnapján lett Móricz Zsigmond felesége. Öt gyermeke született, két kisát temette el. 1925 áprilisában, harmadik öngyilkossági kísérletekor már nem tudták megmenteni.

Móricz a Búzakalász című darabjának próbáin ülve gyelt föl a főszereplőre, a szép színésznőre, Simonyi Máriára, akibe beleszeretett. 1924-25-ben személyesen is, íróilag is igen válságos, zaklatott időszakot élt át. Ekkoriban menekült el többször a feleségétől (hol Debrecenbe, hol Bécsbe), átélte Holics Janka öngyilkossági kísérleteit, majd halálát, intenzív levelezésbe kezdett Magoss Olgával, a Debrecenben megismert polgárasszonnyal, rajongott Simonyi Máriáért, majd kiábrándult belőle, eltemette szeretett édesanyját, fontolgatni kezdte, hogy Magoss Olgát kellene feleségül vennie. A „regény” közhelyes, ezek után némileg mégis meglepő zárlata, vagyis a Simonyival 1926. június 29-én megkötött házasság már kiszorult ennek a két évnek a keretei

Magoss Olga

De Móricz ebben az időszakban nemcsak önmaga magánéleti válságába zártan, szinte a világról tudomást sem véve élt a saját életregényében: ezekben a válságos években született a Kivilágos kivirradtig, a félbehagyott, ám csonkán is közzétett Kamaszok, valamint a Pillangó; a drámák közül a Búzakalász, a Vadkan, a soha be nem mutatott Ámor és Psyché, a nevezetes (hiszen Holics Janka öngyilkosságát közvetlenül megelőző, talán részben előidéző) Gaea című novella.

Viaskodás a színpaddal Móricz és Blaha Lujza 1911

„A regényben az író mesél, a színpadon a színészek mesélnek, a lmen az élet szólal meg.” (Móricz Zsigmond) Színházi sikerek Bár Móriczot hajlamosak vagyunk sikertelen, nem jó drámákat író szerzőként számon tartani, voltak élete során több színházban bemutatott, nagy előadásszámot megért darabjai. Kiemelkedően sikeresnek a Sári bírót, a Nem élhetek muzsikaszó nélkült, és a Légy jó mindhalálig színpadi változatát lehet minősíteni – persze, a Sári bíró sikeréhez a bíróné szerepében Blaha Lujza, a Légy jó mindhaláligéhoz a Nyilas Misit alakító Vaszary Piroska jelentősen hozzájárult. A színházi siker sosem egyetlen emberen, jelesül a szerzőn múlik, és mindig csak egy adott korszakban értelmezhető. A siker és a bukás viszonylagosságát, ha a regényekből eladott példányokhoz viszonyítunk, pontosan érezte Móricz maga is.

Ahogy a naplójában írta: „az Úri muri mint regény és darab egy napon indult. A regény jó, a darab rossz. Darabnak is rossz. És mégis, a regényből nyomtak háromezer példányt, s van belőle eladatlan ezer. Ellenben a bukott darabot megnézte 25 000 ember.”

A közönségsiker A siker akkoriban kizárólag közönségsikert jelentett, a színházak nem állami dotációból, hanem a bevételeikből működtek. Móricz esetében pedig szó sem volt arról, hogy kizárólag az íróasztala mellett ülve, a színpadtól gőgösen elzárkózva próbálta volna elképzelni, milyenek lesznek a mondatai a színpadon. A sikert a nézők és a színpad egybelobbanásaként Osváth Ernő képzelte el: ezért ülte végig az Úri muri számos előadását, kezében drámája szövegével és egy ceruzával, jegyezgetve a lapszélre, mikor tapsol a közönség, mikor nevet. Minden erejével alkalmazkodni akart a színpadhoz, ezért kívánt szórakoztató, zenés, happy enddel záruló darabokat írni, ezért tette félre a mély, súlyos témákat boncolgató terveit (például a Dózsa Györgyről tervezett darabját), ezért gondolkodott színészekben és színházakban, vagyis hozott létre a jelennek szóló, talán az öröklétben és utókorban gondolkodó irodalomtörténet számára érdektelen színházi műveket.

„A regényírók nem is tudnak darabot írni.

Se Jókai, se Tolsztoj, se Balzac, se Thomas Mann... És én mégis, most már húsz éve kísérletezem a színpaddal. A Sári bíró óta több kísérletet tettem, hogy olyan esetben, mikor nem bírtam elérni a tollal, amit akartam, a színpad segítségével közelítsem meg. Az egyfelvonásosoktól eltekintve, két komoly próbám volt: a Búzakalász és a Vadkan. Mind a két esetben úgy éreztem, mint a trenírozó, hogy most már majdnem... Csak még egyszer próbáljuk...

Remélem, hogy az Úri murival sikerült ez a csak még egyszer.” (M.ZS.)

Móricz és Molnár Móricz irigyelte a korszak legsikeresebb drámaírójának, Molnár Ferencnek a sikereit. A hagyaték lapkivágatos gyűjteményében (itt vannak a Móricz által a lapokból kivágott és megőrzött írások) maradt fenn egy hír, a Pesti Napló 1929. október 9-i számából: „Egy év leforgása alatt száz előadást ért meg a Kamaraszínházban és a Nemzeti Színházban Móricz Zsigmond vígjátéka, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül. A kedd esti jubiláris előadást a Nemzeti Színházban tartották meg s a színházat megtöltő közönség egész este ünneplésben részesítette Móricz Zsigmondot és a kiváló együttes valamennyi tagját.” A gondosan megőrzött fecnin, a lapszélen Móricz kézírásával ez olvasható: „Ha Molnárról volna szó, két hasábot írnának.”

A Sári bíró szereplőivel 1923

Móricz és Blaha Lujza 1911

„Nincs az az Osztrák-Magyar Monarchia, amelynek a két fele ennyire különbözött volna, mint a kétféle Nyugat.” (Németh László) A menedzser Az első Nyugat-szám, amelyen Móricz neve szerkesztőként szerepelt, 1929. december elsején jelent meg, az utolsó pedig 1933. február elsején.

Ha Móricz Nyugatnál eltöltött éveiről olvasunk, leginkább az tűnik fel, mennyire nem az írások kiválasztásának esztétikai kérdéseivel, a szövegek megítélésével foglalkozott – sokkal inkább a pénzügyek, a terjesztés, a népszerűsítés gyakorlati kérdései foglalták le, mintha egy személyben lett volna a lap gazdasági igazgatója, propagandistája és kreatív menedzsere.

Arról, hogy egy szöveget milyen elvek alapján szerkesztett be a lapba, keveset mondott, nem is tartotta az effajta döntéseket pontosan leírhatónak – levelező-partnerének, a debreceni Magoss Olgának írta egy levelében: „Én a Nyugatban csak olyan írást akarok közölni, ami nekem is adott valamit. Én a Nyugat legkiválóbb régi munkatársainak is visszaadtam a kéziratát, ha az csak konvenció és rutin volt. Ellenben egy csöppet sem zavar, ha soha nem hallott nevű ifjak jönnek, ha az írásuk hoz valamit.

Nem tudom, és nem is lehet megmondani, mi ez a valami. Ezt nem lehet az iskolában rendszeresen tanítani, az ember a szívével érzi meg, mi az.”

Csak egyetlen példa arra, milyen lehetett Móricz a atalokkal, hogyan kezelte sajátjaként a lapot, valósággal „gazdaként” fellépve, sorsokat egyengetve, felelősséget vállalva, zsebből zetve az írásokért. Az eset még akkor is nagyon szép, ha némi óvatossággal kell olvasnunk Gelléri Andor Endre remek könyvét, az Egy önérzet történetét (hiszen némileg ki- és átszínezve mesél a múltról). Gellérinek a Nyugat 1930 október 16-i számában megjelent, A szállítóknál című novellájáról szól a történet:

Osváth Ernő

Gelléri Andor Endre esküvöi képe „Hazafelé jöttem Pestről, s ugyanarra a villamosra szállt fel Móricz Zsigmond is. A Lukácsba ment, hogy reumás tagjait fürdőztesse. Én hetet-havat összehordtam, de Móricz lehúzott magával a villamosról: Piszkos mind a két füled – mondta , gyere csak be te is a fürdőbe.

Most aztán elkomolyodott: Mi van a pénzszekrényszállítókkal? Mit akarsz te azon javítani, amikor ezt a tündéreid hordták a papírodra? Ne légy már olyan végtelenül beképzelt, hogy a remekműnél is többet akarj.

A zsebébe nyúlt, és harminc pengőt adott át: A novella az enyém. Ha rossz, én zetek rá a boltra. Csókolom az édesanyád kezét.” (Gelléri Andor Endre)

Közös munka Babitssal 1930. elején, mikor még alig kezdődött el Babits és Móricz közös szerkesztői munkája, felosztották egymást közt a lapot, az öt ívből egyet tartottak fenn egy folytatásokban közölt regénynek, két ív lett Babitsé, pontosabban a verseké és a kritikáké, két ív Móriczé, vagyis a novelláké és a cikkeké. Bár voltak vitáik, és négy év után Móricz ott is hagyta a Nyugatot, elvi nézeteltéréseik ellenére meg tudták őrizni a lap egységét.

Magyar Írók Sátora Az 1931/12-es számtól új rovat indult a Nyugatban –a Magyar Írók Sátora. A cím ötletét az adta, hogy 1931. májusában a Nyugatot meghívták a nemzetközi vásárra, amelyet a Városligetben rendeztek ezerháromszáz kiállító, főleg kisiparosok részvételével. A sátorban könyveket árultak, az írók és családjaik részvételével és segítségével, voltak felolvasások is – és a kezdeti szerencsétlenkedések után (rossz volt az akusztika, egyes írók féltek a tömeg elé állni), viszonylagos sikereket értek el, mind a közönség megszólításában, mind a bevételben. És Móricz máris terveket kezdett kovácsolni, ahogy írta: „egyre nagyobb arányokban foglalkoztat a terv, hogy az üzletet teszem a Nyugat főmunkájává”. Olyan kérdéseken töprengett folyamatosan, amelyek a magyar írók egzisztenciáját, a magyar irodalom szervezeti kereteit, az író-kiadó-olvasó viszonylatot érintik. Ez volt a beköszönés: „Új rovatot nyitunk a Nyugatban. A magyar irodalmi élet parlamentjét indítjuk meg, s munkánk, ha úgy tetszik irodalompolitika lesz. Aktuális problémák felvetése, megpendítése, hozzászólások és megvitatások.

A magyar író sorsa sohasem volt rózsás, de ma nagyon keserves. Két malomkő közt őrlődik az író: a gazdasági nyomor és a politikai nyomás közt. A közönség nem vesz könyvet, s akiknek módjukban van, hogy megakadályozzák, nem is engedik, hogy megszülessen a könyv.

Most itt áll egy hatalmas írótábor kétségbeesve és reménytelenül. Se kenyere, se szabadsága. Se jövője.

Maga sem tudja, mért él és mire nézi a napot.

Ebben a rovatban az életnek ezeket a kis, vagy nagy dolgait fogjuk megtárgyalni. Célunk az igazság kutatása és a megoldás keresése.

S hogy ez a munka könnyebben menjen, ezek a cikkek főleg névtelenek lesznek. Nem zárjuk el a lehetőségét, hogy aki akarja, névvel is alájegyezhesse indítványát, de az ilyen természetű munkásságnál nagy segítség, ha a felelősséget a lap szerkesztősége vállalja s az irányzatot a lap szellemisége szabja meg. Ebben az esetben én magam vállalom e rovatnak a felelősségét.”

Zeneakadémia, Nagyterem. 25 éves a Nyugat folyóirat, ünnepi est.

A harmincas évek Budapestjén „Mihelyt egy téma elcsépelődik a színpadon, rögtön átveszi az élet.” (Bródy Lili) Lakások Móricz első budapesti lakását, pontosabban egy lakás egyetlen szobáját még 1900-ben bérelte ki, jogászhallgatóként: egy évig lakott a Nádor utca 15-ben. Az író szülei és testvérei, mikor Sárospatakról a fővárosba költöztek, a centrumtól igen távol, Kispesten éltek. Házasemberként aztán Móricz Zsigmond ferencvárosi lakos lett: első közös otthonuk Holics Jankával az Üllői út 91-es számú házban volt, majd 1911-ben átköltöztek az Üllői út 95-be, itt következett be az asszony öngyilkossága is, 1925-ben. 1926-ban Móricz második feleségének elegáns, ötszobás lakásába költözött, a Fővám tér 2-3. számú házba, ahol tíz éven át élt. Többé-kevésbé budai lakossá pedig azután vált (nem sokkal azt követően, hogy újságcikkben írta meg 35 éve tartó Budára vágyódását), hogy Simonyi Máriával a szétválás mellett döntöttek, vagyis 1936tól. Ezt követően élt egy ideig a Bartók Béla út 50-es számú házban, utolsó budapesti lakása pedig a Margit körút 39-ben volt, de ekkor már csak vendég volt a fővárosban (ezt az utolsó lakást valójában a lánya, Virág bérelte), hiszen az utolsó években a korábban nyaralóként használt leányfalusi ház lett az otthona.

Hol van maga a város?

Móricz Budapest-képe válaszként is felfogható a századforduló Budapest-regényeire, azoknak az íróknak a műveire, akik közül a Budapest költői című cikkében Heltai Jenőt, Kóbor Tamást és Molnár Ferencet említette név szerint, s akik, szerinte, a város mélységeit nem tudták megmutatni: „Ez azonban Budapestnek, a milliós városnak csak egy rétege. A tengernek a színe, a hulláma, a tajtékja. De hol van a mély tömeg? Hol van maga a város? Hol a millió?”

A modern nő Budapesten játszó regényei a harmincas években születtek, szinte kivétel nélkül: ilyen az Ágytakaró, amely még 1928-as, A fecskék fészket raknak 1931-ből, Az asszony beleszól 1933-ból, a Jobb mint otthon 1934-ből, a Rab oroszlán 1935-ből. A rövidebbhosszabb regényekben, amelyek a gazdasági válság utáni, a szegény és a még mélyebb elszegényedéstől rettegő Budapesten játszódnak, már egészen más nőalakokat látunk, mint, például, a Sáraranyban: a hivatalba, moziba, kávéházba járó nőt; az anyát, aki szembekerül modernizálódó lányával; Osváth Ernő vagy azt az anyát, aki abban bízik, hogy a nőkre osztott mártírszerepből majd egyre önállóbbá váló lányai fognak kilépni. Hiába próbálnánk tehát megérteni őket a korábbi művekre annyira jellemző boldogasszony-szépasszony ellentét alapján.

Az új nézőpont A harmincas évek elejének Móricz-regényei azt bizonyítják, hogy ekkortájt az író sokkal inkább a keresés, mint a válság helyzetében volt. Kereste azt, mit tud íróilag kezdeni Budapesttel és az ott élőkkel; mennyiben tud más nézőpontot felvenni, mint korábbi műveiben, vagyis képes-e a fér nézőpont helyett a nőihez közelíteni. Küzdött ugyanakkor azért, hogy a atalabb nemzedék szemével is képes legyen látni a korabeli helyzetet.

A Meseautó című lmet 1934-ben Móricz legalább kétszer megnézte. „Modern népmeseként” értékelte, felfedezve benne a „szegény lányból bankigazgatóné lesz” sémát. Ennek a sémának a kiüresedését jelzi Bródy Lili A Manci című 1932-es regényének egyik szereplője is, Vidor Erzsi, a Pesti Újság emancipált újságírónője.

Persze, aztán ebben a regényben is épp ez a séma lép működésbe végül, mintegy azt sugallva ezzel, hogy A Manci már nem egy teremtett világot ad az olvasónak, hanem az életet magát: „Mihelyt egy téma elcsépelődik a színpadon, rögtön átveszi az élet. A Nórát kezdetben nem hitték el, aztán egyremásra jelent meg a színpadon a meg nem értett asszony, aki elmegy… Ma már nem törődik a meg nem értett, távozó asszonyokkal a színpad, de annál többet törődnek a válópöri statisztikák. A gépírókisasszonyvezérigazgató kombinációt ha ma írnák meg piruló színpadi szerzők, akkor már elszaladna a közönség. Az élet pedig most kezd ilyeneket csinálni… Olyan ez, tudja Manci, mint az, hogy a párizsi divat két hónap mulva ér Pestre és megint két hónap mulva a vidékre, ˗ hogy valami női hasonlatot mondjak.” (Bródy Lili: A Manci)

Bródy Lili (1906–1962): bankhivatalnok volt, majd 1926tól a Pesti Napló belső munkatársa. Népszerű, a modern nő életéről szóló regényeket írt a harmincas években.

Ilyen volt A Manci (1932) és a Felesége tartja el (1932).

Fortepan / Fortepan

Barbárok „Ez az elbeszélés is csupa vízió és hallucináció.”(Kosztolányi Dezső)

Arra, hogy miért írta meg Móricz egyik leghíresebb novelláját, a Barbárokat, nem lehet egyértelmű választ adni. Az viszont biztos, hogy abban az időszakban a barbárság és a kultúra viszonya erősen foglalkoztatta – márcsak a tiszazugi méregkeverők ügye miatt is. A tiszazugi méregkeverő asszonyok „központja” Nagyrév volt, ahova Móricz, aki nemcsak a tárgyalóteremben kívánt tájékozódni a történtekről, el is látogatott 1930 januárjában. A nyomozás 1929-ben, névtelen levelek alapján indult, a rendőrség 57 gyilkosságot tárt fel. Az áldozatok becsült számát 100 és 300 közé teszik, de az exhumálásokat leállították, mert az ügy kezdett ijesztő méretet ölteni. A korabeli sajtó az eseteket elsősorban szerelmi gyilkosságokként tárgyalta, holott az áldozatok közt nemcsak férjek és szeretők, de csecsemők, ápolásra szoruló felnőttek és már munkaképtelen öregek is voltak.

A perbe fogott asszonyok A tárgyalássorozatot Móricz erősen színházszerűnek látta, az egyik asszonyt például a Nyugatban így írta le: „Előkelően, gőgösen, sápadtan, tragikai mozdulattal lép be, mint a tragédia hősnője a színpadra.” Az asszony belépőjét és vallomását közönség fogadta, ahogy közösségként vette körül a gyilkosokat a falu annak idején.

De a bíróságon atal, szép úriasszonyok zsibongtak és ítélték el a gyilkost, a Tiszazugban pedig az ősi, barbár szabályokat követő nőkből alakult „törvényszék” döntött a sorsok felett Móricz szerint.

A tiszazugi méregkeverők tárgyalássorozatának tapasztalata több ekkortájt született, a Barbárok című kötetbe beválogatott novellája mögött ott van.

Tapasztalaton egyszerre értem a társadalmi kérdésekkel és a nyelvvel való szembesülést.

A kötet egyik mindmáig legerősebb értelmezője, Kosztolányi Dezső azonban egy határozott mozdulattal lesöpört az asztalról mindent, ami a Barbárok szövegén kívülre mutat, és kizárólag írásműként közelített a novellához.

Kosztolányit leginkább a novellabeli „víziók” érdekelték, a szóhasználat, amelynek köszönhetően elborzadunk, mikor „gyerekként, emberként” emlegetik a holttesteket. Két író egymás műveire fordított gyelmét pedig ahhoz hasonlította, ahogyan az egyik asztalos szemléli a másik által készített rózsafa, reteszes dobozt.

A tiszazugi méregkeverők persorozatáról szövegek is, lmek is készültek: József Attila Tiszazug című verse (1929) Háy Gyula Tiszazug című drámája (1945) Paczolay Béla A Senki szigete című lmje (1997) Saád Katalin Csupaszon című regénye (1997) Astrid Bussink holland lmrendező The Angelmakers című lmje (2005)

„mindenki rokon”

lmfeldolgozás

1954 2005 „Sietve indultak a szegény ember megmentésére.” (Móricz Zsigmond) A támogatás kultúrája Móricz olyan családeszményt örökölt a szüleitől, amely a testvérek, unokatestvérek, nagybácsik, sőt, a házastárs rokonainak feltétlen tiszteletét, segítését „írta elő” – a sikeresebbnek, a jobb anyagi helyzetben lévőnek akár erején felül is támogatnia kellett a gyengébbet, elesettebbet. Maga Móricz is egy ilyen gesztusnak köszönhette, hogy a kisújszállási igazgatói lakás kényelmében élhette le gimnazista élete utolsó éveit – nagybátyja, Pallagi Gyula adósságot törlesztett ezzel, hiszen őt meg a sógora, Móricz Bálint emelte ki a paraszti sorból és vitte el a debreceni református kollégiumba. Pallagi Gyula, persze, abból a szempontból intő példa is lehetett volna, hogy a sorsa gyelmeztetett rá, miként vihetnek valakit a halálba a mások miatt vállalt adósságok. Móricz sem tudott, egészen haláláig szabadulni attól az önként vállalt, de családjától „örökölt” feladattól, hogy felemelkedvén segítenie kell a többieken, azokon, akikkel, lehet, még nem is különösebben mély személyes szimpátia vagy vérségi kötelék kapcsolja össze, hanem a rokonság bűvös fogalma. Olvashatunk ennek a mentalitásnak a megmutatására alkalmas részleteket magában a Rokonokban is:

Panama-csatorna 1893. február 9-én ítélték el Párizsban Ferdinand de Lesseps-t és társait a Panama-csatorna megépítése körüli pénzügyi visszaélések miatt. A politikai botránnyá duzzadt per kapcsán született meg a korrupció és csalás szinonimája, a „panamázás” kifejezés.

„Mit ér az egész élet, ha az ember magában áll s nem tud azoknak az eszményeknek élni, amelyek eltöltik s amelyekért érdemes élni. Ő a testvéreit valóban kimondhatatlanul szereti.

Nem is gondol arra, hogy ő maga véletlenül annyival tehetségesebb az öccseinél, hogy azok elmaradnak mellette.

De ha még úgy volna is, nem azért van egy fészekalja gyermekben egy kiválóbb, hogy az a többi elesetteken és gyöngéken segítsen?”

Még ha lehet is túlzás abban a kijelentésében, hogy volt időszak, amikor negyven embert tartott el az írógépével, A rokonság mint öröm és tehertétel tehát nem köthető egyetlen időszakhoz Móricz életében – mégis úgy tűnik, hogy éppen a harmincas évek elejére, a Rokonok írása idejére vált ez a kérdés különösen nyomasztóvá: „1930 nyarán folyt a regény első vázlata a Pesti Naplóban, negyvenöt folytatásban. Ebben az időben voltak legjobban terhére a rokonai.

Osváth Ernő Segített rajtuk, de megírta őket. Mint mindig, most is életkörülményei adták regénye ötletét. Itt voltak körülötte felnőtt testvérei, unokatestvérei, sőt távolabbi és előző generációhoz tartozó atyjaai is. És lassan felnőttek a gyerekei… Mennyit rettegett, hogy mi is olyanok leszünk, mint a többi rokon! Megelőző ápolással igyekezett bennünket ettől visszatartani.” (Móricz Virág) „Ma is, mikor egyik szegény öcsém kisgyermeke eljön hozzám, és nem illeszkedik be a házi vidámságba, lelkiismereti furdalást érzek, mint mindenkor, ha csak felvetődik is a gondolat, hogy a testvéreim s azoknak gyermekei nem részesülnek mindabban, amiben én, és családom belső tagjai, nálam: ugyanezt az érzést érzem, hogy bűnös vagyok, mert egyedül kávézom: magam külön a kisszéken fogyasztom el a nagyanyám által rám hagyott bögre kávét.” (Vázlatok az életem regényéhez)

panamaregény De a Rokonokat „panamaregényként” is lehet olvasni, nemcsak az író rokonságfelfogását láthatjuk mögé.

Móricz korának azzal kellett szembenézni, hogy a dualizmus időszakának elmúltával sem oldódtak meg azok a problémák, amelyeket a modernizálódás folyamata hozott felszínre a 19. század végén. Azt a dilemmát, hogy szinte lehetetlen erkölcsileg ki nem kezdhető módon átugrani a szakadékot, amely egy adott állást betöltőtől elvárt életforma és az álláshoz járó csekély zetés között van, megmutatja Kopjáss István sorsa is.

Néhány korrupciós ügyekről (panamákról) szóló irodalmi mű: - Jókai Mór Fekete gyémántok (1870) - Babits Mihály Kártyavár (1923) - Móricz Zsigmond Rokonok (1932) - Szálinger Balázs Százegyedik év (2008)

A második házasság csendes válsága „Az iskolában fogják tanulni a kislányok a nevét, születését, életét.”(Móricz Zsigmond) Simonyi Mária nem kezdőként, hanem ismert színésznőként, kisebb színházi csillagként lett Móricz felesége. A pályaelhagyásra, például Kosztolányi feleségével, Harmos Ilonával szemben, ezért sem gondolt, és nem követelte ezt meg tőle a férje sem. Sőt, éppen férje darabjaiban játszott továbbra is, felolvasóestjeinek állandó fellépője volt, egy néhány mondatos szerepben még a Légy jó mindhaláligból készült 1936-os lmben is felbukkant. Ugyanakkor, még mielőtt a házasságba Mária beleegyezett volna, Móricz felhívta rá a gyelmét, hogy mostantól nemcsak a jelennek, de a jövőnek is játszik: „Egyre azonban gyelmeztetem. Soha nem fogja elkerülni, hogy arcképe minden irodalomtörténetben benne ne legyen.

Az iskolában fogják tanulni a kislányok a nevét, születését,

Simonyi Mária 1888-ban született. 1910-ben végezte el az Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémiát.

Játszott a Magyar Színházban, az Új Színházban, Kassán és Brassóban, később a Belvárosi és a Renaissance Színházban, a Vígszínházban, a Művész Színházban.

1926-ban lett Móricz Zsigmond felesége. 1937-től külön éltek, de hivatalosan sosem váltak el. 1959-ben hunyt el, Budapesten.

Móricz első feleségével Holics Jankával Az írófeleségekre talán a lehető legnagyobb tehertételként nehezedett a modellé válás esélye: Móricz két feleségének különösen kijutott abból a dicsőségből, hogy a kortársak a férj műveit kulcsregényekként olvasták, így őket látták meg egyes nőalakokban akkor is, ha más néven szerepeltek, vagy történelmi alakokként bukkantak fel. Ebben a vonatkozásban leginkább Holics Jankát szokás emlegetni Móricz állandó modelljeként, vagy, az újabb kutatások nyomán, olyan asszonyként, akinek a mondatai szétszóródtak az életműben – Osváth Ernő Simonyi Máriát leginkább a hiánnyal, a csalódással szokás összekapcsolni, hiszen hajlamosak vagyunk elhinni Móricznak, amit állított, vagyis azt, hogy nem tudott „belőle” regényeket írni, mivel az asszony nem „szállította le” neki azt a színházi regényt, amelyre vágyott. Így, hiába vette el Máriát, mégis mindig, még az első felesége halála után is, Jankát alakította regényalakká – állította Móricz.

Második feleségével Simonyi Máriával és lányával

Ettől még, persze, téma lett ő is: kapott, egyfajta „elbocsátó, szép üzenetként” egy olyan regényt (Míg új a szerelem), amelyet 1937. nyarán a Pesti Napló közölt először folytatásokban, és ahol az egyik főszereplőt, Városy Ágnest nemcsak akkor, de azóta is Simonyi Máriaként olvassák a legtöbben. A szép színésznő regénye ez, akit neves művészférje, Dus Péter (a regényben nem író, hanem szobrász) az első feleségének halála után vett el, majd szinte azonnal, már a nászúton kiábrándult belőle.

Dus Péter a feleségét az egykori hódító uralkodóhoz, Mátyás királyhoz hasonlítja: „Ó, Ágnes remek nő. Egy hete, hogy itt vagyunk Bécsben, de nekem úgy tűnik fel, hogy Ágnes meghódította Bécset, mint Mátyás király, és most már élvezi.”

Igaz, a színésznő kizárólag a testével tud hódítani, mivel nem tud németül. Bármennyire lenyűgözi a külsejével a bécsieket, esélye sincs arra, hogy színésznőként, teljes valójában érvényesüljön: a testével arat pillanatnyi sikert, egy ruhavásárlás alkalmával, amelyet csak egy alkalmi tolmács, egy pesti asszony segítségével tudnak lebonyolítani. „– Azt mondja – tolmácsolta a pesti asszony –, hogy kár, hogy a művésznő nem beszél németül. Bécsben kimondhatatlan sikere lenne… Hogy egész Bécsben nincs még egyik ilyen szép akt.

Nagyon büszke, hogy a tökéletes modellruha minden igazítás nélkül úgy fekszik a művésznőn. // Ágnes kimondhatatlanul boldog volt. Ez a siker, hogy Bécsben is győzött, egészen elragadta.” Ebben a vonatkozásban nagyon fontos az az írói döntés, amelyet később Móricz maga is hibásként értékelt, vagyis, hogy Dus Péter nem író, hanem szobrász. Olyan művész tehát, aki, feleségével ellentétben nincs a magyar nyelvbe bezárva: mintha még ezzel is fokozni szerette volna a kontrasztot Móricz a házaspár két tagja közt.

Ráadásul a hódító Ágnes a regény végére mégiscsak ahhoz a Mátyáshoz válik hasonlatossá, aki Bécsben halt meg, és nem ahhoz, aki meghódította a várost. Dus Péter számára a felesége, de még inkább a házassága ravatalává változik Bécs. Hogy a színésznő mindezt miként éli meg, arról az olvasó nagyon keveset, majdnem semmit sem tud meg, a szobrász sem kíváncsi rá különösebben, mit gondol, mit érez a felesége.

„Csibe-Árvácska-Erzsike: a Móricz Zsigmond utolsó költeménye.” (Németh László) Az új forrás Móricz 1936-ban találkozott Erzsikével: a lány nem egyszerűen modellje, szeretője, később örökbefogadott lánya, de „adatközlője”, regények, novellák, drámák anyagának „szállítója” lett. Nemcsak műveket írt az elmondott történetekből, de megváltoztatta a lány életét is, és éppen ezzel a tettével vezette a kiapadás felé az újabb művek forrását: Csibe abban a pillanatban, hogy Móriczcal találkozott, elkezdett távolodni attól a léttől, ami miatt érdekes lett az író számára.

Móricz halála után Litkei Erzsébet megnyitotta a Móricz Zsigmond könyvesboltot. Itt a háború alatt a férjével, Keresztes Károllyal illegális nyomdát működtettek, hamis szállítási és katonai papírokat gyártva sok ember életét mentették meg. Litkei Erzsébet e tevékenységéért posztumusz Jad Vasem díjat kapott a jeruzsálemi Jad Vasem Intézettől. Az Apor Vilmos téren, a nyitott könyvet formázó emlékművön olvasható a neve.

Falukeresés A Pygmalion-eset Csibe életanyagából Móricz nem sokkal első találkozásuk után írt egy darabvázlatot, a tervben a Pygmalion-mítosszal magyarázva saját elképzelését: „Pygmalion-eset. A káromkodó szabadszájú kislány, aki magától csinálja meg saját neveltetését.” Nemcsak a Csibéről született drámaterv mérhető azonban a legendás Pygmalion-király, és az elefántcsontból kifaragott, Aphrodité által életre keltett Galateia történetéhez: Csibe és Móricz „valódi” találkozása erősen emlékeztet Liza és Higgins G. B. Shaw Pygmalion című drámájában olvasható találkozására. A noteszos Higgins ugyanúgy Liza beszédére gyel fel, mint Móricz, aki Németh László szerint „noteszában hordja az ihletét”. Amikor Móricz megpillantotta éjjel, hazafelé gyalogolva Csibét a Ferenc József-híd közepén, azonnal a beszédére összpontosított: „ránézett, nagyot nézett, és azt mondta: – Az anyja szemit, jó volna beleugorni a Dunába. Már az első szava remek, jobb mint Rozika, és még nagyobb szükség van rá.”

Móricz 1937-ben különvált a feleségétől, kiköltözött Leányfalura végleg, ahol Csibe lett a „gazdaasszony”. De élete utolsó időszakában nem egyetlen helyen kísérelte újra megtalálni az elvesztett falut. Leányfalu mellett a Budapesthez Tiszacsécsénél sokkal közelebbi Zagyvarékas lett az a település, ahol faluélményhez jutott ekkortájt. A két helyszín ráadásul nemcsak személyes életének egy-egy állomását jelenti, de mind Leányfalu és az ottani kert, mind Zagyvarékas, ahová Csibét és kisát látogatni járt, művekké vagy műkezdeményekké alakult.

Ezzel a „falukereséssel” nem irodalmi programot kívánt teljesíteni – személyes élete alakult úgy, hogy Máriával a különélés mellett döntve Leányfalura költözött, illetve Csibe a iránt felelősséget érezve fordult meg rendszeresen Zagyvarékason. Ha fel is foghatjuk a két falura való rátalálást úgy, mint kivonulást a városból, visszavágyódást a gyermekkorba, nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy Móricz, csakúgy, mint annak idején gyerekként, mindkét helyszínen tökéletesen kívülálló maradt: a pesti író érkezett meg Zagyvarékasra vasárnaponként, és a pesti író tett többnyire sikertelen kísérleteket arra, hogy úri nyaralóból állandó leányfalusi lakossá és rendes parasztgazdává váljék.

„Ady, Kaffka, Kosztolányi, Osváth Ernő és Babits Mihály után Te is korán hagytál el bennünket.”(Illyés Gyula) Agyvérzés Móriczot az első agyvérzés Leányfalun érte – elvesztette beszédképességét, és az egyik keze lebénult. Az ezt követő, pár napig tartó időszakról írta a lánya, Móricz Virág: „Egész délelőtt haragosan feküdt. A jeges tömlőt lerángatta magáról.

A testét könyvekbe temette. Széles díványa belső polca tele volt mindig a kéznél tartott könyvekkel, újságokkal. Ép kezével magára húzgálta, amit ért. S még válogatott is benne: Ady piros Összes verseit a mellére, a szívére tette, kinyitva.

Készült a halálra.” Innen vitték be a Korányi klinikára, ahol 1942. szeptember 5-én meghalt. A temetésére két nappal később került sor.

A temetés A Magyar Nemzet 1942. szeptember 8-i száma a következőképpen tudósított a temetésről: „Budapest közönsége és a magyar irodalmi közvélemény nagy részvétével kísérték utolsó útjára hétfőn délután Móricz Zsigmondot. Már a kora délutáni órákban gyülekezni kezdett a közönség a Kerepesi úti halottasház előtt, egyszerű emberek jöttek el, munkások, külvárosi asszonyok: a nép. Az írói világ is gyülekezni kezdett és egymásután jelent meg Bánffy Miklós, Kós Károly, Heltai Jenő és az élő magyar irodalom számtalan jelessége. Félöt tájban megérkezett a gyászolócsalád s nyomban utánuk jött dr. Antal István propagandaügyi miniszter, aki tolmácsolta Móricz Zsigmond családjának részvétét. Rengeteg koszorú borította a koporsót, melyet a Jókai lepel fedett. Többek között koszorút küldött Szinyei Merse Jenő kultuszminiszter, a Magyar Szemle Társaság, az Országos Magyar Sajtókamara, az Erdélyi Szépmíves Céh, a Kisfaludy Társaság, a Magyar Pen Club, a Magyar Csillag folyóirat, Márai Sándor, Zilahy Lajos, özv. Babits Mihályné, az Otthon Írók Köre, Északi Fűtőház mozdonyvezető kara, a Magyar Színpadi Szerzők Egyesülete és még sokan mások.

A sírnál Féja Géza, Harsányi Zsolt, Kárpáti Aurél, Kós Károly, Antal István, Szabó Lőrinc

Ravasz László püspök igehirdetés után költői szárnyalású beszédben parentálta el a magyar irodalom nagy halottját. A géniusz végzetéről beszélt, arról, hogy Móricz Zsigmond szabad ember volt, független divattól, koreszmétől, kiadótól, környezettől, magában élt és magában alkotott. Tudta, hogy az alkotás örök szenvedés, örök szomorúság és az alkotás tragikuma: reménytelen küzdelem az élettel.

A sírnál többek között búcsúbeszédet mondott Szabó Lőrinc a Sajtókamara nevében, Németh László a Kelet Népe nevében, Alszeghy Zsolt az Athenaeum megbízásából, Féja Géza a Magyarország szerkesztősége nevében, míg Illyés Gyula a Magyar Csillag és a régi Nyugat gárdája nevében mondott utolsó Istenhozzádot Móricz Zsigmondnak. „Ady, Kaffka, Kosztolányi, Osváth Ernő és Babits Mihály után Te is korán hagytál el bennünket. Pedig még mindig nagyon kevesen vagyunk s még mindig kevés az alkotás. Újulj meg bennünk, ne hagyj el bennünket.”

Móricz Zsigmond emlékének ápolására alakult 1987-ben a Móricz Zsigmond Kör, mai nevén a Móricz Zsigmond Társaság, amelynek a székhelye Leányfalu; Nyíregyházán működik a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület. Országszerte számos általános és középiskola, színház, utca viseli az író nevét. Szobra van többek közt Budapesten, Tiszacsécsén, Debrecenben, Kisújszálláson.

Kültéri kiállítás Leányfalun, 2019.

Illyés Gyula után Kárpáti Aurél a Magyar Pen Club nevében búcsúztatta Móricz Zsigmondot, „a búza át”. Utána Földessy Gyula a debreceni Ady Társaság, Harsányi Zsolt a Színpadi Szerzők Egyesülete, Medveczky Bella a Ráskay Lea Társaság s Veress Péter a népi írók nevében beszélt. Kós Károly az erdélyi írók megbízásából mondott utolsó istenhozzádot s mint említette, az erdélyiek még külön ajándékot is köszönnek Móricz Zsigmondnak, mert úgy érzik, hogy élete legnagyobb mondanivalóját, az erdélyi trilógiát nekik szánta. Utolsónak a legifjabb írógeneráció nevében Hámory Zoltán beszélt, aki Örvös Lajos alkalmi versét szavalta el.

Utána Móricz Zsigmond koporsóját elhantolták.”

Vajon Ravasz Lászlónak volt-e igaza abban, hogy Móricz magában élt és magában alkotott, vagy Illyés Gyulának, aki a Nyugat „csapatába” helyezte be őt? Mások pedig más közösségek tagjaként búcsúztak tőle, hiszen volt családapa, újságíró, színpadi szerző, a Kelet Népe szerkesztője – sokaké volt tehát, íróként ugyan szükségszerűen magányra ítélve, mint minden alkotó, és mégis, egész életét családban és kisebbnagyobb közösségekben leélve. Független szellem, valóban, aki olyan mennyiségű szöveget hagyott ránk, hogy mostanra sem jelenthetjük ki magabiztosan, ismerjük az egész Móriczéletművet – 75 évvel a halála után is azt érezhetjük időnként, kopog valahol az írógépén, hiszen új Móricz-könyvek keltenek izgalmakat, mai olvasók várják a naplójának egy-egy új kötetét. És függött ő, bármit is mondott Ravasz püspök, a saját korától: erősen függött, amikor együtt kívánt működni a színházban a színészekkel meg a közönséggel, amikor meghallgatta, amit a kiadója az olvasók elvárásairól mondott, elsősorban pedig akkor, amikor gyelt arra az irodalmi intézményrendszerre, amelynek egyik legfontosabb alakítója is lett. Éppen ezért nem pusztán olvasni és újraolvasni jó a szövegeit, de kivételesen izgalmas foglalkozni vele: az életművén és a sorsán keresztül egy egész korszakra láthatunk rá. És nem pusztán a korszak irodalmára – azon is elgondolkozhatunk, milyen utat járt be a Tiszacsécsén született kisú, vajon mennyire tipikus, vagy mennyire egyedi az a társadalmi emelkedéstörténet, ami egészen az irodalmi elit közepére vitte őt.

Ne hagyj el bennünket, kérte beszédében Illyés – és Móricz máig nem hagyta el irodalmunkat. Emlékezzünk arra, ahogyan Kosztolányi Dezső búcsúzott el a Móriczot is felfedező és az írói pályára állító Osvát Ernőtől:

„Csak szavait ismétlem. Éljen a magyar irodalom.”