Bibó István élete és munkássága

Tehetséges, színes, sőt zseniális ember sok van Magyarországon, kiváló írók, zenészek, tudósok, festők.

Római jellem egy: Bibó.

-18-

A kelet-európai kisállamok nyomorúsága (1946)

Abban a görcsös félelmi állapotban, mely elhiszi, hogy a szabadság előrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét, nem lehet élni a demokrácia javaival. Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. Közép- és KeletEurópa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni. A zavartalanul szabad, félelemmentes politikai élet kibontakozása a legkülönbözőbb pontokon beleütközött volna ezeknek a nemzeteknek a félelmi komplexumaiba; vagy valami háborús összeszedelőzködést tett volna bizonytalanná, vagy megnehezítette volna valamilyen félelemben fogant agresszív külpolitika továbbfolytatását, vagy labilissá tett volna valamilyen hamis politikai konstrukciót, melynek hamisságát a nemzeti félelem nem engedte leleplezni, vagy túl nagy lehetőséget adott volna a nemzeti egységet fenyegető s a nemzeti kerettel szemben idegen, közönyös vagy ellenséges nemzeti kisebbségeknek stb. stb. Így a félelem, a veszély állandó érzésében szabállyá vált mindaz, amit az igazi demokráciák csak az igazi veszély órájában ismernek: a közszabadságok megkurtítása, a cenzúra, az ellenség „bérenc”-einek, az „áruló”-nak a keresése, a mindenáron való rendnek vagy a rend látszatának s a nemzeti egységnek a szabadság rovására való erőltetése. A demokrácia meghamisításának és korrumpálásának a legváltozatosabb formái jelentek meg, a legszubtilisabb, gyakran nem is tudatos módszerektől egészen a legdurvábbakig: az általános választójognak a demokratikus fejlődés ellen való kijátszása, egészségtelen és nem tiszta szempontokon nyugvó koalíciók és kompromisszumok rendszere, az egészséges közösségi akaratképződést meggátló vagy meghamisító választási rendszerek vagy választási visszaélések, puccsok és átmeneti diktatúrák.

In: Bibó István Válogatott tanulmányok Magvető kiadó 1986.

II. köt. 220.o

-19-

FOGALMAZVÁNY 1956. OKTÓBER 27–29.

Az erőszak s annak minden megnyilvánulási formája, állami kényszer, személyes élethalálharc, forradalom, háború, mind az ember félelemben fogant gyűlölködéséből és hatalomvágyából fakad, semmilyen vonatkozásban sem lehet öncél és önérték, hanem természete szerint alapvetően rossz. S alapvetően kártékonyak mindazok az ideológiák, melyek a kényszer bármilyen formáját, a kényszer alkalmazását, a személyes élethalálharcot, az osztályharcot vagy a népek fegyveres háborúit öncélnak, önértéknek, a történelem belső értelmének, a történelmi fejlődés egyetlen lehetséges útjának tekintik, s amelyek ennek alapján az erőszakot, az ellenfél izzó gyűlöletét, az ellenfél megsemmisítésére s a hatalom megszerzésére irányuló mindent legázoló akaratot dicsőítik. Minden erőszak alkalmazása, élethalálharc, forradalom, háború, még ha meg is old valamilyen helyzetet, mindig a rosszabbik megoldás egy lehetséges jobbik helyett, értéke tehát mindig csak relatív; jobb lefolytatni a harcot, mint megmaradni emberhez méltatlan helyzetekben, de minden halálos harcot nem oktalan örömujjongással, hanem komoly alázattal kell értékelni, tudván, hogy erre azért került sor, mert a jobbik megoldást mi vagy mások, vagy mi és mások együtt nem találtuk meg. Az emberiség eddigi fejlődése az erőszak különböző formáinak minden előző várakozást meghaladó fokozatos megszüntetésére mutat lehetőséget; a halálos harc öncélú dicsőítése, még azzal is, hogy ez lesz a végső, retrográd és embertelen.

A forradalom sem lehet ilyen módon öncél, és ha állandóvá válik, önmaga értelmét semmisíti meg. A szabadság ügyéért indított forradalom egyetlen értelme az, hogy jobb híján pillanatnyi erőszakkal megdönt egy önmagát túlélt hatalmi szervezetet, amelynek hitele a tömegekben annyira alá van ásva, hogy a forradalmi erőszak megszűnése után már helyreállani többé nem tud. Ha azonban egy forradalom pillanatnyi erejében elbizakodva elkezd a tömegek köztudatában meg nem érett, tetszés szerinti elgondolásokat keresztülerőszakolni, melyeket csak az erőszak állandósításával lehet fenntartani, akkor önnön értelmét semmisíti meg, a szabadságnak nem növelését, hanem csökkentését jelenti, visszamenőleg igazolja azt a túlélt hatalmat, melyet megdöntött, és szerencsétlen esetben annak visszatértét is előidézheti.

Dicsőséges forradalom csak az lehet, mely ebbe a hibába nem esik. E felismerés jegyében a francia forradalom egy rendkívüli jelentőségű, de indulása után nemsokára sínjeiről elszabadult, magát és ellenfeleit felesleges rémületbe ejtő, végül ellenforradalmi diktatúrát kiváltó, szerencsétlen kimenetelű forradalom; a bolsevista forradalmak, melyek eredendően diktatúrával indultak s

-20-

azt a végsőkig fokozták, céljukat tévesztett, a szabadság ügyét diszkreditáló forradalmak. Nekünk, magyaroknak e pillanatban, ha nem engedjük át magunkat az erőszakalkalmazás mámorának, kezünkben van az a lehetőség, hogy a 20. század első pozitív, dicsőséges forradalmát vigyük diadalra.

In: Bibó István Válogatott tanulmányok Magvető kiadó 1990.

IV. kötet 145.o

-21-

Zsidókérdés Magyarországon 1944 után (1948)

A felnőttség és szabadság ott kezdődik, amikor meglátjuk a merőben előzmények által meghatározott cselekedeteink silány voltát, kezdünk felelősséget vállalni és szabadon, felelősen cselekedni. Mindezt keresztényül úgy mondják, hogy a bűnös ember az eredendő bűn rabságában cselekszik, s még a jó cselekedete is a törvények kényszere alatt születik, tehát értéktelen; a megváltott, szabad ember viszont lélekből és szabadon cselekszik. Ugyanezt marxistául úgy mondják, hogy az ember cselekedeteit osztályhelyzete határozza meg, ha azonban felismeri osztályhelyzetét, úgy tudatosan állást foglal, s ha osztályhelyzete a történelmi fejlődés ügyének szolgálatára indítja, ezt immár tudatosan teszi, ha pedig osztályhelyzete a történelmi fejlődés ügyével szembeállítja, akkor osztályával szembefordul.

Ebben az értelemben kell felvetnünk a magunk, a nemzetünk, a társadalmunk felelősségének a kérdését.

Ha a magyar nemzet valóban egy tisztán jobbágyszellemű, nyájszerű, a felelősség kérdését uraira és megszállóira toló társadalom, akkor nem érdemes a felelősségvállalásról beszélnünk, s ha felvetjük, el fogja utasítani. De én nem hiszem, hogy a magyarság a nyájszerűségnek s az elnyomottságnak ezen a mélypontján állott volna s állana. Bármennyire is nem tudta az utolsó száz esztendőben a maga felemelkedésének az igazi útját megtalálni, közben szüntelenül és nagyon tudatosan kereste azt, és a nagy szellemeknek nem kis száma járt az élen ebben a keresésben. S bármennyire elkeserítően éreztük is azt a zsákutcát, amibe a magyar politikai és társadalmi fejlődés az utolsó évszázadban, különösen az utolsó évtizedekben, leginkább pedig a második világháború folyamán beleszorult, újból meg újból vártuk és reméltük, hogy végül mégis adódik valami, ami kiváltja azt a jobbat, amitől úgy éreztük, hogy nem pusztult el teljesen. Igaz, végül a felelőtlenségnek, a helyzetet felismerni és helytállni nem tudásnak az a mértéke, amit az ország 1944-ben felmutatott, meghaladta legrosszabb várakozásunkat is. Ha azonban több vagy kevesebb joggal merhettünk várni ennél jobbat is, mint ahogyan nálunk minden külső jel szerint nem jobb nemzetek mutattak ennél jobbat is, s azóta a magyarságban is újból megmutatkozott sok minden, ami reményt keltő, akkor mégiscsak van értelme felelősségvállalásról beszélni és azt remélni, hogy ez nem marad ebben az országban egészen visszhangtalanul. (...)Ebben a helyzetben egyet lehet csinálni: megállapítani és elvállalni a felelősség reánk eső, személyes részét. Megállapítani pl. azt, hogy mindaz, amit e sorok írója akár lelkiismeretből, akár kérésre segített vagy segíteni próbált, milyen siralmasan és szánalmasan kevés, mennyire mögötte marad annak, -22-

amit kellett és amit lehetett volna, mennyire meg van terhelve sok hiábavaló óvatossággal és jóra való restséggel, mennyire hiányzott belőle az, hogy a jóakarat megéreztetésének az igyekezetén túlmenően, mindenestül vállalja egy-egy hozzá forduló gondját, és kezébe vegye a megmentését, és az esetleges kockázatokba is mennyire inkább csak belecsúszott, mintsem szembement volna velük. Szükséges, hogy mindenki megcsinálja magának ezt a mérleget, s a hangsúlyt ne arra helyezze, hogy mik az érdemei vagy a mentségei, s ezek hogyan egyenlítik ki a vétkeit vagy a mulasztásait; hanem egyszerűen csak arra, hogy mi mindenért felelős, vagy mi mindennek a felelősségében részes. Így talán utóbb mégis kialakul egy tisztább, bátrabb és a felelősséggel inkább szembenéző, együttes nemzeti számvetés is.

In: Bibó István Válogatott tanulmányok Magvető kiadó 1986.

I. kötet 660. o

-23-

Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem (1948)

Egy közösség lényegét nem az adja meg, hogy a közös jelleget, a közös jegyeket a tagok valamiképpen a homlokukon viselik, hanem a közösségben, mint közös vállalkozásban való részesség. Alkati vonások, nemzeti jellegzetességek tudatosítása helyett sokkal fontosabb azt tudatosítani, hogy mi mindent csinálhat egy közösségből a valóság helyes érzékelése, a tehetetlenség, hazugság és félelmek zárt köreiből való kitörés, feladatok vállalása, értük való helytállás, közös erőfeszítés és közösségi teljesítmény. Ezért haszontalan, sőt szánalmas az a közkeletű beállítás, mely azzal búsong a magyar alkotóerők különböző akadályain, hogy „milyen kár pedig, mert milyen tehetséges, milyen eredeti, milyen zseniális ez a nemzet”. Mondjuk meg végre egyszer, hogy ennek így semmi értelme nincsen, sőt egyszerűen nem igaz. Tehetségről, eredetiségről, zsenialitásról csak kibontakozóban lévő adottságokkal kapcsolatban érdemes és lehet beszélni: hogy bedugult lehetőségekből milyen csodák lehettek volna vagy lehetnének, azt mondhatja, aki akarja, és hiszi, aki akarja, de ez nem tehetség, nem eredetiség, nem zsenialitás. Semmi sem terméketlenebb, mint magunknak ez az érdekességgel való felsallangozása, ez az „elátkozott királyfi” módjára való viselkedés, mely egyrészt a tehetetlenség önmagát ünneplő kibúvója, másrészt a régi, Nagy-Magyarországra méretezett magyar és úri felsőbbrendűségi tudatnak egy kósza maradványa. E lelki beállítás számára mindig megrázkódtatást jelent, hogyha szembekerül azzal a ténnyel, hogy egy bizonyos távolságról nézve magyarnak lenni semmivel sem érdekesebb, mint mondjuk lettnek vagy albánnak. Ami pedig egyáltalán nem borzasztó, mert ha lettek vagy albánok vagyunk, akkor sincs más dolgunk, mint az, hogy a valóságot szemügyre vegyük, s a dolgunkhoz hozzáfogjunk, s ha ezt meg tudjuk tenni, akkor tehetségesek vagyunk, akkor érdekesek vagyunk, s akkor kibontakozik igazi alkatunk.

In: Bibó István Válogatott tanulmányok Magvető kiadó 1986.

II. kötet 615.o

-24-

Magyarország helyzete és a világhelyzet (Emlékirat)

Magyarország helyzete az egész világ botrányává lett.

Botránya a magyar helyzet a nyugati világnak. Idestova tíz év óta vallja a nyugati világ, hogy kelet-európai országok az egypártrendszernek a Szovjetunió segítségével náluk bevezetett kormányformáját nem maguk választották és nem kívánják, s idestova tíz éve tartja ez országok lakóit reménységgel, hogy előbb-utóbb valamiféle maguk választotta más kormányformához kell eljutniuk. Azt nem ígérte nekik, hogy atomháborút fog indítani érettük, sem arra nem hívta fel őket, hogy eszetlenül fegyvert fogjanak. De azt magukban foglalták ezek a biztatások, hogy ha egyszer a világpolitikai helyzet és e népek komoly fellépése ezt lehetővé teszi, akkor a nyugati világ teljes gazdasági, politikai és erkölcsi súlyát beveti annak érdekében, hogy e népek ügye szőnyegre kerüljön és számukra kielégítően megoldódjék. A magyar forradalom megteremtette egy ilyen tárgyú világpolitikai alku minden feltételét és jogcímét. Most utólag divat jobbról és balról is sajnálkozni a magyar forradalom esztelen lendületén, mellyel túlfutott például a lengyel akció mértékén. E sajnálkozásnak sok értelme nincs, mindenekelőtt azért nem, mert a lengyel ügy és a magyar ügy kölcsönhatásban vannak és éppen a magyar ügy okozta megrökönyödés tette lehetővé, hogy a lengyel ügy meg tudott állni ott, ahol megállott. De egyébként is a magyar forradalom nekilendülését nem saját oktalansága, hanem a vele szemben álló államvezetés és karhatalom konoksága és vérengzése váltotta ki, s e forradalom annak ellenére, hogy előkészítetlen és szervezetlen volt és egy eszetlen vérengzésre volt válasz, meglepően józan, emberséges és mértéktartó volt.

In: Bibó István Válogatott tanulmányok Magvető kiadó 1990.

IV. kötet 215.o

-25-

Az európai társadalomfejlődés értelme (1971-72)

A politika volt mindmostanáig az emberi életnek az a területe, amelyik a legszívósabban ellenállt annak, hogy tudományt lehessen belőle csinálni. Pontosabban a tudomány régebbi, primitívebb formáit lehetett alkalmazni a politikára is, a tudomány kezdőlépéseit meg lehet tenni a politikában is. Lehet tapasztalatokat gyűjteni, lehet ezeket a tapasztalatokat rendezni, szortírozni, csoportosítani. A szerzett tapasztalatanyag alapján intuitív módon lehet rendező elveket, lehet átfogó koncepciókat találni. Azonban a politikában hiányzik annak a biztos lehetősége, ami ezek után a kezdőlépések után egy ismeretanyagot tudománnyá tesz: hiányzik az egzakt kísérlet lehetősége. A kérdést világosan feltevő, azonos feltételek mellett megismételhető egzakt kísérlet lehetősége, amely az intuitív úton megadott elgondolást végül is igazolja vagy cáfolja. A politikában ezek a kísérletek: forradalmak, háborúk, reformok, államszervezeti kísérletek, alkotmányok, tömegmozgalmak formájában zajlanak, melyeket egzakt formában megismételni, azonos módon újraképezni úgyszólván lehetetlen, és ezen a ponton a tudománnyá tételre irányuló minden kísérlet eddig fennakadt. Azok a sémák, amelyek a politika tudományos sémájának az igényével lépnek fel, nem jelentenek többet, mint bizonyos tapasztalatanyagokra alapozott általánosságokat, amelyeket az illető általánosságok vallója a történelemben tetszés szerinti példákkal igazolhat, és az ellenlábasa tetszés szerinti ellenpéldával cáfolhat. Mindezeknek a sémáknak a meggyőző erejét ma sem dönti el más, mint a példák összességéből adódó meggyőző erő, és a szó mai értelemben vett tudomány állapotától az ilyen értelemben vett politikai koncepció vagy politikai elgondolás messze van.

Egy ilyen séma például, hogy a világtörténelem osztályharcok sorozata, vagy akár egy másik, hogy a világtörténelem Isten megváltó tervének a lebonyolódása, vagy a világtörténelem az anyagi javak fölhalmozódásának a folyamata, bármilyen ilyen séma önmagában nem bizonyítható és nem cáfolható, példát lehet fölhozni rá a végtelenségig, de éppúgy az ellenkezőjére, pl. arra, hogy a világtörténelem osztálykompromisszumok sorozata, erre is végtelen mennyiségű példát lehet hozni. A kérdés tehát nem itt dől el, a kérdés ott dől el, hogy egy ilyen átfogó koncepció alapján valaki megszerkeszt egy magyarázatot a politikum fejlődésére nézve, és a politikatudomány művelője mikor ilyen átfogó koncepciót megszerkeszt, akkor nem az a következő lépése, hogy lehetőleg minél több szóbeli skolasztikus vita keretében kezdje azt igazolni; a legfőbb feladata az, hogy olyan szuggesztív -26-

meggyőző erővel prezentálja, hogy az emberiség kisebb vagy nagyobb részét rá tudja venni az ennek alapján való kísérletek megindítására. Olyan helyzetben van, mint egy fizikus, akinek van egy állítólag zseniális elgondolása, amely azonban rendkívül költséges a kikísérletezés szempontjából, ennélfogva pénzzel rendelkező embereket kell rábeszélnie arra, hogy a szükséges kísérlethez a szükséges anyagi eszközöket rendelkezésre bocsássák.

A politikaelmélet művelőjének egész nemzeteket vagy embercsoportokat kell rábeszélnie arra, hogy saját életük alakításában az ő elgondolásait megvalósítsák, és ennek a megvalósításnak a során kerül a szóban lévő koncepció közelebb ahhoz, hogy igazolást nyerjen – még mindig messze maradván az egzakt igazolhatóságnak attól a fokától, ami a természettudományokat vagy akár egyes társadalomtudományokat is jellemez. Semmi sem veszedelmesebb tehát a politikában, a politika elméletében és gyakorlatában, mint az, ha egy ilyen séma, egy ilyen koncepció egyszerűen tudományosnak deklarálja magát, és hívőit olyan félrevezető és veszedelmes bizonyosságba ringatja, amely bizonyosságnak ezen a területen nincs meg a lehetősége. Aki ilyen félrevezető bizonyosságban él, az szükségképpen hamis helyzetben él. Nemcsak a politika gyakorlati művelőjének, de a politika elméleti művelőjének is szükségképpen meg kell őriznie a politikai állásfoglalás, a politikai cselekvés ki nem iktatható, intuitív, szuggesztív, művészi elemeit. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy mindez szükségképpen a szélsőséges érzelmi kilengés állapotában és hangulatában kell hogy történjék. A politika a maga összes művészi, szuggesztív, intuitív elemeivel együtt lehet és kell is, hogy nagyon nyugodt legyen; lehet nagyon ésszerű, nagyon mérlegelő, nagyon racionális is, de ugyanakkor mégis tudnia kell azt, hogy azok a kísérletek, amikre az emberiséget buzdítja, emberek tömegeinek a bőrére mennek, ennélfogva soha a tudományos egzaktságnak arra a fokára, amire a természettudomány, nem juthatnak el. S mivel az emberek bőrére mennek, tehát sokkal fokozottabb felelősséggel kell, hogy történjenek. Éppen ezért nincs nagyobb ellensége egy ilyen fölfokozott felelősségnek, mint az a bizonyos gyermeteg, önelégült elbizakodás abban, hogy valaki vagy valakik tudományosan egzakt politikai program birtokában vannak, és ezt gondolkodás, felelősségtudat és töprengés nélkül az emberiség boldogítására fordíthatják, és erre nekik valamiféle kulcsuk van.

In: Bibó István Válogatott tanulmányok Magvető kiadó 1986.

III. kötet 7.o

-27-

Elit és szociális érzék (1942)

Mindenekelőtt próbáljuk meg tisztázni azt: mi az elit helye a társadalomban? Kétségtelen, hogy eddig még az emberiségnek semmilyen része nem csinált kultúrát és társadalmi szervezetet valamiféle elit nélkül. Hogy ennek az elitnek a feladata a társadalom vezetése, az szinte közhely. A társadalomnak azonban elsősorban nem azért van elitre szüksége, hogy legyen, aki vezesse: erre akad vállalkozó akkor is, ha elit nincs. Voltak olyan társadalmak is, amelyekben a vezetői kiválasztást minden különösebb rend nélkül a legprimitívebb s a legelsődlegesebb emberi képességek és indulatok irányították: az lett a vezető, aki valamilyen fizikai és szellemi képességével terrorizálta vagy szuggesztiója alá tudta vonni a közösséget, s addig maradt vezető, amíg egy nála erősebb ki nem ütötte a nyeregből. Az elit feladata azonban több és szélesebb, mint a társadalom vállalkozásainak, akcióinak a vezetése.

Az elit legfőbb szerepe az, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon. Erre a szerepre pedig már csak valamilyen elit, vagyis valamilyen értékelési rend szerint kiválasztott embercsoport alkalmas: az értékelési rend tudja csak biztosítani az elit által adott példák és minták érvényességét és kötelező erejét.

Hogy milyen szempont szerint választja ki a társadalom a maga elitjét, ez népenkint és koronkint változhatik aszerint, hogy mi az illető társadalomnak a meggyőződése az emberi értékesség kritériumai felől. A megkülönböztető szempont lehet a születés, a vagyon vagy az öröklés intézménye révén kombinálva mind a kettő. Lehet valamely különleges nevelési rendszeren, próbákon, vizsgákon való átmenetel, lehet valamely vallásos szervezet, világnézeti közösség, beavatott társaság, politikai párt tagsága.

Bármi is a kiválasztó szempont, minden elit nyugodt és termékeny működésének az az első feltétele, hogy az elit kiválasztását igazoló értékelési rend mögött olyan eleven társadalmi közmeggyőződés álljon, mely ezt az értékelést magáévá teszi, s az elit kiválasztottságát egészében elismeri. Másik feltétele az elit nyugodt és termékeny működésének az, hogy a társadalom valóságos szervezete az elfogadott értékelési rendnek egészében megfeleljen, s az elit tagjai a társadalom szervezetében olyan helyeket foglaljanak el, ahonnan valóban képesek is a társadalmat irányítani, reá hatni s vezetői tevékenységük mögött a követés nagyfokú valószínűségét kiváltani.

Az értékvilágnak és a valóságos társadalmi helyzetnek ez a kettős hátvédje kell mindig ahhoz, hogy az elit zavartalan önbizalommal, töprengés nélküli hivatástudattal és ép társas érzékkel tudja a maga szerepét betölteni. Hiába van egy társadalmi réteg a hagyomány, a beidegzettség és a

-28-

tényleges helyzet erejénél fogva a társadalmi irányításhoz szükséges pozíciók birtokában, ha a társadalom már nem ismeri el azt az értékelési módot, melynek alapján a társadalom adott rendje létrejött, s nem fogadja el azokat az értékszempontokat, melyek alapján az elit kiegészíti önmagát. Ilyenkor egyszerre felvetődik az a vád, hogy a legfontosabb pozíciók betöltésénél nem az „érdem” és a „tehetség” szempontja érvényesül. Valójában az történik, hogy a vezető réteg és a társadalom másképpen értékelnek, s ha ez bekövetkezett, akkor az a vezető réteg annak a társadalomnak a szó erkölcsi értelmében már nem elitje. Hiába van meg viszont az emberek egyik vagy másik csoportjának az az öntudata, hogy az értékek „igazi,” „helyes” rendje szerint ő hivatott a társadalom vezetésére, ha e mögött az öntudat mögött nem áll a társadalom kulcspozícióinak a birtoka és a társadalom tagjainak a követésre való készsége: ilyenkor az elitminősültség legfeljebb az idők sodrában érhetik és erősödhetik meg, de a társadalom életében még nem jelent valóságos irányító szerepet is. Egyes szellemileg kiváló embereknek az az öntudata, hogy ők a társadalom „igazi”, „szellemi” elitje, vagy az öntudatos proletároknak az a szilárd hite, hogy „reájuk van a jövő vetve”, gyakran válik puszta, terméketlen igénnyé azért, mert csupán elvben vagy reményben létező szerepüket előlegezve máris egyedül azt tartják a társadalom valódi értékei szempontjából fontosnak, ami az ő csoportjukban történik.

Az önelégültség állapotában pedig eleve nem fejlődhetnek ki azok a képességek, melyek a társadalom termékeny irányításához szükségesek.

Hogy tehát az elit teljesíthesse feladatát, egyaránt szükség van mind a két tényezőre: az érvényes társadalmi értékrend igazoló-erejére és a valóságos társadalmi vezetői helyzetek zavartalan birtokára. E két tényező a társadalom életében egybefonódik, s ezt az egybefonódást azok a társadalmi jelenségek közvetítik, melyek általában lehetővé teszik, hogy a társadalomban értékek és valóságok együttes és egymást erősítő hatást tudjanak kifejteni: a társadalmi eljárások és módszerek, társadalmi problémák megoldására kialakult konvenciók, a társadalmi összeütközéseket enyhítő s az összeműködést erősítő viselkedési minták.

In: Bibó István Válogatott tanulmányok Magvető kiadó 1986.

I.kötet 225.o

-29-

Bibó István visszaemlékezései 1956 Ebben a forradalomban először is – meggyőződésem szerint – hiányzott minden vezérkar. Sem ellenforradalmi vezérkar nem volt, sem forradalmi vezérkar nem volt.

Hiányzott a tudományosan vagy egyáltalán tudatosan megfogalmazott ideológia, és hiányzott a hatalmi vákuum betöltésére készen álló garnitúra.

Utóbb pár emberrel találkoztam, aki állította, hogy itt vagy ott vagy amott ilyen és olyan formában ő irányította az eseményeket, de ezt rajtuk kívül soha mástól nem hallottam, és meghökkenve vettem észre, hogy nem tudom, hogy minden forradalomnak-e, de ennek a forradalomnak volt valamiféle olyan közszelleme, amelyik úgy irányította az embereket, hogy azok észre sem vették.

Ennek egészen furcsa adalékai voltak, kezdve azon, hogy városszerte betört üvegablakok, betört boltablakok mellett ékszerek voltak érintetlenül napokon keresztül a városban, és aki elvitt valamit, az odatette az árát, mindez egy ilyen morális feszültségnek az állapotát mutatja.

Hallottam erre olyan magyarázatot, hogy ez azért volt így, mert az egész bűnöző alvilág a barikádokon harcolt.

Nem tartom ezt a magyarázatot sem elegendőnek, sem helytállónak, annál is inkább, mert ennek az országnak a más tulajdonával szemben való igen laza erkölcsei közismertek. Ahhoz, hogy például valaki a kirakatból elemeljen valamit, nem kellett volna alvilági bűnözőnek lennie, és elegen elmentek ott a kirakatok előtt. (…)

Egyszóval itt volt egy közszellem, amelyik több volt az embereknél, és az embereket arra indította, hogy túlnőjenek önmagukon. És ugyanakkor, miközben ideológiája nem volt, én elég világosnak láttam az értelmét és célját, és igyekeztem ezt minél világosabban ideológiai értékű szinten is megfogalmazni, anélkül, hogy közben ne lettem volna tisztában azzal, hogy én is egyike vagyok azoknak, akiket ez a közszellem arra indított, hogy saját magukon túl tudjanak lépni. Életútinterjú (1976-78) In: Huszár Tibor: Bibó István. Beszélgetések, politikai-életrajzi dokumentumok, Magyar Krónika kiadó 1989. 160. old.

-30-

Az európai egyensúlyról és békéről (Hagyaték)

A politikai hisztéria kiindulópontja mindig a közösségnek valamiféle megrázkódtató történelmi tapasztalata, éspedig nem akármiféle megrázkódtatás, hanem olyan, melyről a közösség tagjai úgy érzik, hogy annak elviselése és a belőlük származó problémák megoldása a közösség erejét meghaladja. Az olyan közösség, mely a maga erőivel, legyenek azok nagyok vagy csekélyek, jól és biztonsággal tud élni, éppen úgy, mint az egészséges egyén, a katasztrófákból megerősödve kerül ki, mert realista módon megkeresi az őt ért baj okait, levonja annak tanulságait, elviseli azt, amit elemi csapásnak ismer fel, vállalja az erkölcsi felelősséget azért, amit a maga hibájának tulajdoníthat, elégtételt szerez az őt ért igazságtalanságért, napirendre tér afelett, amin nem változtathat, lemond a megvalósíthatatlan ábrándokról, s kitűzi és megoldja az előtte álló feladatokat. Az egyensúlyozott közösség tehát, még ha igen heves és lázas jellegű reakciókat mutat is, végül megoldja a problémáját, azaz nem esik hisztériába, mert hiszen a hisztéria éppen a probléma elől való kitérést jelenti. Ezért nem minősíthetők egészen politikai hisztériáknak a francia és orosz forradalmak, bármi heves megrázkódtatást jelentettek is, bármilyen súlyos kilengéseket okoztak is országuk politikai fejlődésében, s bármennyire mutattak is részletekben hisztérikus folyamatokat. Azt a közösségi problémát ugyanis, mely a francia, illetőleg az orosz forradalom magja volt, ti. a személyes uralmi helyzetek nélküli közösségi élet kiépítését, illetőleg az osztály nélküli társadalom felépítését, a francia, illetőleg az orosz közösség végül is megoldotta. A francia forradalom, mely lényegileg 1789-től kezdve a Dreyfus-pörig terjedt, főleg első fázisában (1789–1814) volt hisztérikus jellegű, azonkívül különösen a francia, de bizonyos mértékben az orosz is hisztériás tüneteket mutatott külpolitikai téren.

A politikai élet egészét eldöntő, csaknem krónikussá váló hisztériák klasszikus területe azonban Közép- és KeletEurópa.

Hogy egy megrázkódtatás miért haladja meg valamely közösség teherbíró képességét, annak igen sokféle oka lehet: a megrázkódtatás váratlan és nagy volta, a belőle adódó szenvedés megérdemeletlensége, igazságtalansága vagy aránytalansága, a belőle származó problémák súlyossága, a közösség éretlen kamaszlelkülete, megelőző, félrevezető történeti tapasztalatok, melyek túl nagy reményeket vagy alaptalan optimizmust plántáltak el a közösségben stb. stb.

Az ilyen túl nagy megrázkódtatás a szóban forgó közösség politikai gondolkodásának, érzelmeinek és szándékainak a megrögzülésével és megbénulásával jár, melyben a megrázkódtatás emléke, helyesen vagy helytelenül levont tanulsága válik uralkodóvá, valamint az a vágy, hogy a

-31-

közösség százszázalékos garanciát kapjon afelől, hogy a katasztrófa nem ismétlődhetik meg. A gondolkodás, az érzelmek és az aktivitás tehát betegesen hozzákötődik egyetlenegy élmény egy bizonyos értelmezéséhez.

Ebben a megrögződött, bénult állapotban az aktuális problémák megoldhatatlanná válnak, ha bármilyen vonatkozásban vannak a kritikus ponttal. Ezt azonban a közösség csakúgy, mint az egyén, nem képes bevallani, és nem is meri magának bevallani. Belemenekül tehát valami álmegoldásba, a megoldás illúziójába, s kitalál valami formulát vagy kompromisszumot, melyekkel összeegyeztethetetlen dolgokat próbál összeegyeztetni, gondosan kímélve azokat az erőket, melyek a valóságban a megoldás útjában állnak, éppen azokat, melyekkel a megoldás érdekében meg kellene küzdenie. Ezek azok a helyzetek, mikor egy ország úgy tesz, mintha egységes volna, holott nem az, úgy tesz, mintha független volna, holott nem az, úgy tesz, mintha demokratikus volna, holott nem az, úgy tesz, mintha forradalomban élne, holott tesped. Az ilyen hamis helyzetben élő közösség mindinkább ferde viszonyba kerül a realitással; az eléje kerülő újabb problémák megoldásánál nem abból indul ki, ami van és ami lehet, hanem abból, aminek képzeli magát, ami lesz vagy ami szeretne lenni. Így lassan képtelenné válik arra, hogy bajainak és kudarcainak az okát az okok és okozatok normális láncolatában megtalálja, és minden bajára olyan magyarázatokat keres, melyek a józan értelem és a tények színe előtt nyilván hamisak, de lehetővé teszik, hogy a hamis helyzetben élő közösség hamis helyzetét fenntarthassa. Az, hogy egy hamis helyzetben élő közösség „valamivel nem néz szembe”, nem azt jelenti, mintha a szóban forgó tényt nem vették volna észre, és nem mondták volna sokan. Hanem azt jelenti, hogy a hamis helyzetben lévő közösség közvéleménye vagy irányadó véleménye kifejleszt bizonyos szólamokat, melyekkel a neki kellemetlen megállapításokat újból meg újból elüti vagy letorkolja. A hisztérikus világkép zárt és tökéletes: megmagyaráz mindent, és igazol mindent, s mindaz, amit állít, s mindaz, amit előír, tökéletesen megfelel egymásnak.

Minden stimmel benne. Csupán egyetlenegy hibája van.

Nem azért stimmel benne minden, mert megfelel az igazi értékeknek és a való tényeknek, hanem azért, mert egy hamis helyzet követelményeit foglalja rendszerbe, és pontosan azt mondja, amit a helyzetben élő hallani akar. A közösségek életében az ilyen hamis helyzet és hamis világkép lassan tartós kontraszelekciót hoz létre: előtérbe hozza a hamis kompromisszumok embereit, az összeegyeztethetetlen dolgokat összeegyeztető formulák mestereit, a hamis realistákat, akiknek realizmusa mögött valójában csak erőszakosság, ravaszság vagy csökönyösség van, s többek között előtérbe hozza azokat is, akikben a közösség hisztériája valamilyen egyéni hisztéria formájában is visszhangot talál; a másik oldalon viszont a helyzetet tisztán látó, tisztán megítélő egyéniségeket terméketlenségre szorítja, mert vészjeleik visszhangtalanul pattognak le a hisztériás világkép zártságáról és önmagának való elegendőségéről. A -32-

hisztérikus közösségekben mind erősebb lesz a hamis önértékelésre való hajlandóság; maguk előtt be nem vallott tisztelettel néznek az életerős és feladataikkal szembenézni tudó közösségek teljesítményei felé, ugyanakkor azonban ennek megfelelően kész örömmel fogadnak mindent, ami őket – lehetőleg a valóság rovására – felmagasztalja.

In: Bibó István Válogatott tanulmányok Magvető kiadó 1986.

I. köt. 376.o

-33-

Bibó István visszaemlékezései

A márianosztrai fogház volt az egyetlen, ahol a börtönőrök részéről a gyűlölködők létszáma lényegesen több volt, mint másutt. A legenda szerint a márianosztrai fogházban valaha ki volt írva, hogy „Ne csak őrizd, gyűlöld is őket”.

Ilyen kiírást én már nem láttam, de ez nagyon el volt terjedve.

A márianosztrai fogház egyébként az ún. osztályidegenek fogháza volt. Mi nem ilyen minőségünkben kerültünk oda.

Nem voltak osztályidegenek általában a munkáskáderek és az értelmiségiek. Azok nem voltak osztályidegenek.

Viszont azok voltak a katonatisztek, a csendőrök, a földbirtokosok, bármiféle kapitalisták, de ez néha odáig ment, hogy osztályidegen lehetett a fűszeres vagy egy kiskereskedő is. Az „osztályidegen” egyébként egy nagyon furcsa kategória volt, minden szociológiai értelmességet nélkülözött. A leggroteszkebb helyzet a jegyzők körül volt, mert a jegyzők gyermekei is osztályidegenek voltak.

Volt egy kedves rabtársam, Annus István, őt először Márianosztrára tették, mert a papája Békéssámsonban volt jegyző, de aztán kiderült, hogy csak segédjegyző volt, erre áttették megint Vácra, a váci fegyházba. Kiderült azonban, hogy apját Erdély visszacsatolása idején rövid időre Erdélybe helyezték, és ott valóban jegyző volt. Erre visszatették Márianosztrára. Akkor megint kiderült, hogy ez az erdélyi jegyzőség, ez csak olyan behelyettesítés volt, és nem tartós minőség, és ő igazán jegyző csak a felszabadulás után lett, mégpedig a nemzeti bizottság választotta azzá. Erre megint visszatették a váci börtönbe.

Most éhségsztrájkos minőségében volt Márianosztrán.

Az egész azzal kezdődött, hogy egy év büntetést kaptam, egy évig se levél, se beszélő nincsen. Ez volt a fegyelmi büntetés, amit talán még Vácon kiosztottak – nem tudom pontosan. No most, megérkeztünk Nosztrára és ott volt egy komoly, ádáz fegyőregyüttes; ez volt a legkeményebben és szigorúbban rendezett börtön. Semmiféle újság, folyóirat elő nem fordulhatott. Séta közben egy csikkfelszedésért minimum három nap sötétzárka járt; én is egyszer egy cellatársamnak csikket akartam fölszedni, azonnal megkaptam a három nap sötétzárkát. Aztán később kaptam még tíz nap sötétzárkát – most már pontosan nem tudom, hogy miért. Tehát a sötétzárka csak úgy záporozott. Ez volt az a börtön, ahol soha sétát, fürdőt el nem mulasztottak, és ahol az előző börtönökhöz képest pazar koszt volt. Miközben érezhetően gyűlöltek bennünket. Az előbb említett Annus Istvánnal voltam együtt – mindketten elég derűs kedélyűek voltunk, úgyhogy dicshimnuszokban törtünk ki, mikor vaníliás stíriai metélt vagy a rántott hal vagy a rántott máj megérkezett.

Márianosztrán voltak különböző forrófejű fiatalok. Én nem -34-

tudom, mi indította őket arra, hogy egy napon a szomszéd cellában elbarikádozzák magukat, és kikiabálják a cellaablakon keresztül a szabad mezőre: „mondjátok meg, itt minket kínoznak, üldöznek”, „jogtalanságok történnek velünk” … vagy valami ilyet.

A gondolat rendkívül ötletes volt, mert azokon a szabad mezőkön a börtönőrök hozzátartozói művelték különböző illetményföldjeiket, úgyhogy nagyon jó ötlet volt ezektől segítséget kérni. Ezeknél azután a börtönőrök óriási érőfeszítéssel kifeszítették az ajtót, lebontották a barikádot és meglehetősen nagy kiabálások közepette elvitték őket, mire a börtön – a börtönök ilyenkori szokása szerint – dörömbölt. A kidörömbölés, az a raboknak éppolyan ősi joga, mint az éhségsztrájk. Hát ez is megtörtént. A következő nap nagy invesztigáció, vizsgálat volt, hogy ki dörömbölt. Itt megint úgy jártam, mint az éhségsztrájknál; én egyet vagy kettőt ütöttem az ajtóra a becsület kedvéért, mert rettentő ijedős cellatársam volt. Így aztán én is bekerültem azok közé, akik azt vallották, hogy kidörömböltek. Ezek után történt meg az egyetlen megveretésem.

Leidézett a börtönnyomozó engem és Kertész Dezső földeáki orvost és közölte, hogy fegyelmi büntetést fog nekünk kiosztani, ami abból állt, hogy a falhoz kellett hajolnunk és gumibottal kaptunk a hátunkra. Nem tudom, hogy nekem az öregségemet respektálta-e, de én jóval kevesebbet kaptam, mint Kertész Dezső. Azt a keveset is elég rosszul viseltem, mert az alsó vesetájékra kaptuk az ütést, és én reflexszerűen minden ütés után fölugrottam egyenesbe. Erre, hogy legyek szíves lehajolni, kaptam a fölső hátamra egy másik ütést, olyannyira, hogy megveretésemnek a nyomai két egészen külön csíkban voltak láthatók, mihelyt abbahagyták az ütést, egy lent, egy fent … Csúnya kék, lila, fekete ütésnyomok voltak, nem véreztek. És ezek után a nyomozó közölte velem, hogy ő egy nagykunsági kubikus származék. Ő ismeri a mesterségét, és ha ő akarja, akkor én a sarokban fogok nyivákolni és saját ürülékemben és vizeletemben úszni. Ezt is el tudja érni.

Mindez engem mély szomorúságra gerjesztett, mert hiszen valamikor én rettentő szenvedélyesen vettem részt a munkáskáderek gyors átképzésében, és ha elgondolom, hogy ezek közt akadtak olyanok, akiket Rákosiék arra tanítottak meg, hogy hogy lehet egy embert a sarokban vinnyogó, magát összecsináló ronccsá tenni, akkor ez nagyon szomorú eredmény. Azért tudtam, hogy zömét nem erre tanították meg, de azért ez nagyon lehangoló volt. Különösen ez az oktatás a verésen belül.

Azt hiszem, hogy ez után volt az, hogy megjelentek a nyomozók a Fő utcáról és elkezdtek nyomozni a mi nagy összeesküvésünk után, amivel a váci éhségsztrájkot kirobbantottuk.

Az én egész nyomozásomat korábban a Fő utcában az jellemezte, hogy a leghalványabb törekvés nem volt arra, hogy bármiféle koholt dolgokat próbáljanak rám bizonyítani, mert hiszen bőségben voltak a tények, és -35-

a nyomozóinkat láthatóan boldoggá tette, hogy nem koncepciós pereket csinálnak, mert hiszen nem ők találták ki azt, amit mi bevallottunk. Az én ügyemre speciálisan azt mondhatom – de erről korábban beszéltem - , hogy az egész nyomozati jegyzőkönyvet az elejétől a végéig diktáltam. Ez is stimmel.

Megjelentek Márianosztrán a Fő utcai nyomozók, hogy ezt az összeesküvést kinyomozzák, és itt már sokkal nagyobb mértékben jelen volt a koncepciógyártás szelleme. Igaz ugyan, hogy itt is tényekről volt szó, a váci éhségsztrájk tényéről. De hát hogyan képzelték ők azt, hogy a váci éhségsztrájk a népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedés?

Egyszer nyíltan megkérdeztem, hogy hogy jön ez össze?

Erre kifejtették nekem, hogy ez úgy jön össze, hogy a váci éhségsztrájkkal egy olyan országos mozgalmat akartunk elindítani, ami végül a népi demokrácia megdöntésére vezethetett volna, és én ebben, fő szervezőként, a kiküldötteimen keresztül vettem részt.

Mire mondtam, hogy semmi érintkezésem nem lehetett a rabok tömegeivel, hiszen a fordítók izolálva voltak a többi raboktól. Hát – hangzott a válasz – a „kiküldötteimen keresztül” irányítottam a váci éhségsztrájkot, mint egy leendő fölkelés magját.

Mint később hallottam, ugyanezt a vádat szegezték Rácz Sándorral szembe, aki talán a sátoraljaújhelyi együttesben volt, avagy a Fő utcaiban, nem tudom; mire Rácz Sándor azt felelte: „az nem úgy nézett volna ki, ha én szervezetem volna”.

Az ellenem felhozott vád azért is humoros volt, mert –mint már említettem – az éhségsztrájk utolsó napján, az utolsó étkezésnél értesültem az egészről. A kihallgatásnak a hangneme egyébként sokkalta rosszabb volt, mint a Fő utcaié; provokáló, agresszív, sértő volt; állandó letorkolás, kétségbevonás. Úgyhogy emlékszem, nagyon fölizgattam magam, és reszkettem az indulattól. Mikor replikáztam, egy dologra tértem mindig vissza: kérem, tessék bíróság elé vinni, boldog leszek, ha bíróság elé viszik, mert én nem tudom elképzelni, hogy létezik olyan bíróság, aki ezt a bűncselekményt meg tudja állapítani. Kb. két vagy három ilyen kihallgatás volt, és hárman, négyen is jelen voltak a kihallgatók közül. Aztán abbamaradt, nem lett folytatása. Életútinterjú (1976-78) In: Huszár Tibor: Bibó István. Beszélgetések, politikai-életrajzi dokumentumok, Magyar Krónika kiadó 1989. 175.old

-36-

Az európai társadalomfejlődés értelme (1971-72)

Szeretnék kitérni a szabadságjogoknak arra az európai rendszerére, amelyet lényegében az angol politikai gyakorlat és a francia forradalomnak az ideológiai programja együttesen dolgozott ki. Ennek döntő elemei a hatalmak elválasztása, az általános választás útján létrejövő népképviseleti parlament, a parlamentnek felelős vagy valamilyen módon a nép által kiküldött és visszahívható vagy határidős végrehajtó hatalom, a végrehajtó hatalomtól független bíráskodás, amelynek a hatásköre valamilyen formában kiterjed magára annak a hatalomnak az aktusaira is; a mindeme intézmények ellenőrzését lehetővé tevő szabad sajtó, gondolat-, gyülekezési és egyéb szabadságok, kiterjedt helyi önkormányzat, amelyek mind egymással összefüggő, egymást láncszerűen kölcsönösen tartó rendszert alkotnak, amiből egyetlenegy elemet sem lehet úgy kiemelni, hogy azzal az egész láncolat és az egész rendszer kárt ne szenvedjen. Ez a rendszer nemcsak, hogy nem szorítható ilyen rövid lejáratú átmeneti jelenségekre, amilyenek a kapitalizmus és az uralmon lévő nagyburzsoázia vagy a polgári ideológia, hanem ezeknél sokkal messzebbre nyúlik vissza a múltba és remélhetőleg előre a jövőbe. Úgy minősíthető ez az egész rendszer, mint a nyugati kultúrkör egyik legvitánkívülibb, egyik legtartósabb, egyik leghitelesebb, leghumánusabb, legkevesebb veszélyt fölidéző nagy teljesítménye, amelynek – bár végső kicsengésében sok antiklerikális elem közepette jött létre – a végső gyökerei abban a társadalomszervező munkában gyökereznek, amelyet a kereszténység Nyugat-Európában elindított. Pontosabban: a végső gyökerei a görög-római politikai gyakorlatban gyökereznek, de azt tovább építette a keresztény inspirációjú társadalomszervezés, és ebben az értelemben a szabadságjogoknak ez a rendszere talán az egyetlen komolyan sikeres megvalósulási formája a kereszténység erőszakmentességet hirdető erkölcsi programjának. A történelem nem ismer még egy ilyen rendszert, amelyik a politika világát és ezen keresztül az egész társadalom életét ilyen mértékben megszabadította a felsőség és a másik ember erőszakától való állandó félelemtől, amelyik ilyen mértékben lehetővé tette volna, hogy a politikai hatalom birtokosai erőszakos halál és vesztőhely nélkül tudják átadni helyüket olyanoknak, akik erre az adott pillanatban alkalmasabbaknak látszanak, és ilyen mértékben lehetővé tegye a népnek, hogy döntő pillanatban a kedvére nem való politikai hatalmasoktól megszabaduljon. Természetesen szó sincs arról, hogy a szabadságjogoknak és a demokráciának ez a rendszere azt jelentené, hogy a demokrácia intézményén keresztül a nép közvetlenül cselekszik. A hatalmat továbbra is egy bizonyos kisebbség gyakorolja, ez a kisebbség azonban

-37-

nem elmozdíthatatlan, és ez a nagy teljesítmény. A szabadságjogokon alapuló demokrácia nem akadályozza meg azt, hogy a hatalmon lévő kisebbség ügyes manipulációkkal sok mindent keresztülvigyen, amit a nép közvetlenül nem tűzött ki magának célul, de igenis alkalmas annak megakadályozására, hogy a hatalmon lévők a nép világos akaratával szögesen szemben álló dolgokat valósíthassanak meg.

In: Bibó István Válogatott tanulmányok Magvető kiadó 1986.

III. kötet 61. o

-38-

Az európai társadalomfejlődés értelme (1971-72)

Mi adja egy forradalmi erőszak indokoltságát és jogosultságát? Ha figyelembe vesszük azt, hogy minden erőszak, minden gyűlölet lényegében az ember félelemmel eltelt torz lelkiállapotából fakad, akkor el kell utasítanunk minden olyan elképzelést, hogy az erőszaknak, mint erőszaknak magában felszabadító, alkotó hatása van, és bizonyos fajtájú társadalmi haladás erőszak nélkül egyszerűen el sem képzelhető. Minden termékeny társadalomszervezés alapja az a felismerés, hogy az emberek között leküzdhetetlen érdekellentétek nincsenek, csak görcsös félelmek vannak, esetleg olyan görcsös félelmek, amelyek megmerevedett társadalmi szituációkra épülnek, azonban nem valóságos érdekellentétekre, hanem megmerevedett társadalmi szituációkból fakadó érdekellentétekre. A forradalmi erőszak tehát akkor és csak akkor hasznos és termékeny, ha azért látszik szükségesnek, mert egy bizonyos szituációban egy megmerevedett hatalmi szituáció gyors és egyik pillanatról a másikra való felbontását, szétrombolását teszi lehetővé.

Ebben a szituációban a forradalmi erőszaknak az a szerepe, hogy egy ellenállhatatlannak, félelmetesnek, hatalmasnak és tekintélyesnek látszó hatalmi gócról, amelyiknek valójában már nincs funkciója, egyetlen vagy néhány erőszakos gesztus erejénél fogva megmutatja, hogy annak sem funkciója, sem ereje nincsen, ezáltal egy óriási felszabadulást, lélektani és tettleges felszabadulást hoz létre az alávetettek körében, és megnyitja azok alkotói előtt az utat. Csakis akkor termékeny egy ilyen forradalmi erőszak, ha pillanatnyi, és ez után a feladata után nem folytatódik.

In: Bibó István Válogatott tanulmányok Magvető kiadó 1986.

III. kötet 40. o

-39-

Bibó István visszaemlékezései

A forradalom értelme az a pillanatnyi erőszak, mely egy önmagát túlélt, belsőleg korhadt, de kifelé még impozáns hatalom megdöntéséhez szükséges, és a politika művészetének legmagasabb foka az ilyen pillanatok teljes vagy részleges meglétének felismerése. A világtörténelem sikeres forradalmai túlnyomó részben ilyen jellegűek.

Legenda az, melyet a vérontás kedvelői találtak ki, hogy sohasem volt olyan hatalom, mely komoly élethalálharc nélkül feladta volna pozícióját; történeti példák sokasága van az ellenkezőjére. A jó forradalom kritériuma éppen az, hogy megfelelő pillanatban tudjon megállni, mert ez minden közösségi mozgásnak alaptörvénye, egy idillikus kirándulásnak éppen úgy, mint egy véres csatának vagy győzedelmes hadmozdulatnak. A forradalom éppen azzal fut mellékvágányra és semmisíti meg elért eredményeit vagy hamisítja meg kitűzött ideáljait, ha enged a megtapasztalt sikeres erőszak kísértésének, beleszeret az erőszakba, és ahelyett, hogy az elért eredményeket biztosítaná és átengedné a társadalmat annak az általános megkönnyebbülésnek, ami az ilyen túlélt hatalmak megdőlése után előáll, állandósítja az erőszakot új meg új, általa felismert „helyes” célok érdekében, melyet immár nem egy fennálló hatalommal, hanem az egész társadalomnak vagy jelentős részének az ellenállásával szemben kénytelen érvényesíteni. Ilyen körülmények között túl sok kiontott vér bizonyosan rontja a forradalom értéket, s bár a teljes vértelenség, amire egy példát tudok, a magyar 1848. március 15-ét, elég ritka határeset, a forradalom értékét magában bizonyosan nem rontja el. Életútinterjú (1976-78) In: Huszár Tibor: Bibó István. Beszélgetések, politikai-életrajzi dokumentumok, Magyar Krónika kiadó 1989. 211.old.

-40-

Zsidókérdés Magyarországon 1944 után (1948)

Ha van felelősségünk, akkor minden taktikázás nélkül kell vele szembenéznünk, mert csak így válhatunk felnőtt nemzetté, s a magunk erkölcseit csakis ezen az úton hozhatjuk rendbe. S nagyobb távlatban nézve bizonyosak lehetünk afelől is, hogy a világnak velünk szemben való megbecsülését s akárki mással való összemérésünket végül nem az fogja meghatározni, hogy mennyit vallunk be és mennyit tagadunk vagy magyarázunk el, hanem az, hogy milyen komolysággal és határozottsággal állapítjuk meg a magunk felelősségét, mert csak ebben az esetben várható komolyan, hogy országunk egy következő alkalommal más, méltóbb arcot tud mutatni.

In: Bibó István Válogatott tanulmányok Magvető kiadó 1986.

II. kötet 657.o

-41-