Mintha múlóban lenne a vihar, ami meghatározta mindannyiunk életét, és amely alapérzéssé formálódott bennünk az elmúlt három hónap során. Krízishelyzetben éltünk. Sokszor azt éreztük, hogy összecsapnak a fejünk felett a hullámok, a vihar derült égből érkezett. És ami talán a legnagyobbb megpróbáltatás volt számunkra, hogy nem láthattuk a végét, hisz néha alig láttunk tovább pár napnál – pár óránál, a körülmények változása bármelyik pillanatban bekövetkezhetett. Egyre szűkebbé vált az a tér és idő, amit kontrollálni tudtunk. Krízishelyzetben ennek megfelelő üzemmódban működtünk, és most, a külső korlátozások enyhülésével, megpróbálunk visszarendeződni a normalitás világába. Egy bejegyzésben olvas-
tam Korzenszky Richárd bencés szerzetes egyik példázatát, mely nagyon szépen ábrázolja belső stabilitásunk kibillenését. „Az indiánt hosszú vándorútja során eg y autó felvette és percek alatt elrepítette úti céljához. Az indián ekkor leült az árok szélére, hosszan üldögélt, s a kérdésre – Mit csinálsz? Mire vársz? – ekképp sóhajtotta el magát: – Várom, hog y utolérjen a lelkem!” Sokunkban fogalmazódhatott meg valami hasonló. Fokozott
készültségben, feszült, szorongásokkal terhes bizonytalan állapotban éltünk. Egyszerre éreztük a minket körülvevő világ lelassulását, és ugyanakkor azt, hogy felgyorsulnak az események annyira, hogy ki is csúszhatnak a kezünkből. Percről percre új hírekkel, helyzetekkel, előírásokkal kellett megküzdenünk, amely szorongóvá, néha dühössé vagy kétségbeesetté tett bennünket. Átélhettük a tehetetlenség, az üresség érzését, mintha valami nagyon fontosat veszítettünk volna el, mintha elhagytuk volna a lelkünket. Remélem, nem így történt. De az bizonyos, hogy időt kell adnunk magunknak, mint a példázatbeli indiánnak, el kell csendesednünk, és meg kell keresnünk magunkban azokat a kapaszkodókat, amelyek képesek kirángatni minket a krízis üzemmódból, és visszaterelni a biztonság, a nyugalom, a hatékony működés normalitásába. Sok szakemberrel együtt mi is feltehetjük a kérdést, hogy vajon nevezhetjük ezt visszarendeződésnek? Vajon valóban rend volt eddigi életünkben? Ha a saját életemet helyezem górcső alá, el kell ismernem, hogy a mókuskerék hajszoltsága jellemezte, mind a munkahelyemen, pedagógusként, mind anyaként, házvezetőnőként, feleségként, sokszor még a baráti kapcsolatokban is az elvárásoknak való megfelelés volt a felgyorsult, #lenemaradjaksemmiről, a #csakatökéletesajó rohanás fő mozgatórugója. Gondolom, nem voltam egyedül. Ma már közhelyesnek hangzik, hogy a civilizáltnak hitt, felgyorsult és hektikus világ,
az információval túlterhelt fogyasztói társadalom felőrli a lelkünket. Ez lett volna a REND? A krízishelyzet megállásra, lelassulásra kényszerített. Sokan lehetőséget kaptunk a magunkkal szembeni adósságaink törlesztésére, elnapolt tennivalóink elvégzésére, amelyeket a rohanó életmódunk következtében folyton csak halogattunk, mondván, ha majd több időm lesz, ha majd nem kell annyira rohanni... Minden apró siker, megvalósítás büszkeségel tölthet el bennünket, segít, hogy hatékonyabbnak érezzük magunkat. De nem kerülhettük el, hogy megálljunk egy pillanatra, és feltegyük magunknak a kérdést, hol vagyok, merre tartok ebben a kialakult helyzetben, milyen módon szolgál engem, mire tanít meg a megváltozott, feje tetejére állt világ? Mert mindent felkavaró változás tanúi, elszenvedői vagyunk, olyan pillanatokban élünk, amelyek választóvonalat húznak múlt és jövő közé. De a viharos tenger egyszercsak lecsillapodik, és mi áthajózva rajta egy új valóság szereplői leszünk. Sokan úgy vélik, hogy egy szebb, új világ következik. Van erre reális esélyünk? Kijöhetünk jól belőle? 3