8-9. oldal

Évekkel ezelőtt hallottam a címben jelzett felsorolást egy fiatal lelkész magyarázataként, amelyet konfirmandusoknak mondott, amikor a gyülekezetünk szervezeti felépítéséről tanította őket. Elmondta, hogy van „gond” – feladat, megoldandó probléma a gyülekezetben is. És akinek ezt oldania kell a közösségben, az a „gondnok”. Az pedig az Isten kegyelme, ha a gondnok még„gondos” gondnok is. Erre a feladatra hívta el az Isten, erre jelölte, ezt vállalta és erre választotta meg egyházközségi közgyűlésünk Borbély Károly presbiterünket 2020. szeptember 6-án. Sokan ismerjük őt, és a templomba járó közösség minden tagja alkalomról alkalomra rácsodálkozhat vagy éppen igénybe veheti, segítségként használhatja kezeinek munkáját, amelyek szakmája szeretetéről, valamint Isten és egyháza iránt megélt hűségéről is bizonyságot tesznek.

Teheti, mert ahogyan elmondja, nem a magáéból ad. Ő is úgy kapta, örökölte és igyekszik átörökíteni nemcsak lányainak és Isten kegyelméből unokáinak, de a körülötte élőknek is.

„A csehországi deportálásról hazatérő szüleim a saját hátrahagyott családi házuk kamrájában húzták meg magukat. Azt mondták, hogy inkább a kamrában otthon, mint tisztaszobában idegenben. A kollektív bűnösség billogja alatt menni az ismeretlenbe, félelemmel az idegenek közé, aztán jönni haza az ismeretlenbe idegenek közé. Majd 1963-ban építkezni kezdtek a Király püspök utcában a régi portán. 1977-ban pedig szanálták az utcát, blokklakásba kényszerültünk. Szüleim ismét mindent elveszítettek. Édesapám később is meg-megállt a mai napig is élő három fa mellett, amelyek megmaradtak a régi utcában. A mai napig én is meg-megállok mellettük. Ilyenkor is fülembe cseng Édesapám tanítása: „A hitedet és a nemzetiségedet soha el ne add! Fiam, a férfi ott kezdődik, hogy megtartja a szavát.” És főleg így advent idején látom magam előtt Édesapámat, ahogyan a Biblia fölé hajolva olvassa hangosan a történeteket nekünk, gyerekeknek is. A gyülekezetnek évtizedekig volt diakónusa, pótpresbitere, majd presbitere. Tudom, hogy minden nehézség között Istenbe vetett hite tartotta meg, az erősítette és adott neki kitartást élete végéig. Édesanyám imádságos lelkülete kísért végig. Mivel eleven gyerek és kamasz fiú voltam, megvolt a rám szabott verstanítási módszere, ami szigorú volt, de ha nőiszeszélyt vagy zserbót kóstolok, mindig összeszorul a torkom, mert tudom, akármilyen szeretettel is sütötték, nem lesz olyan íze, mint az Édesanyáménak.”

Igen, ott, a kétéves katonai szolgálat alatt lett fontossá az imádság. Ott tanultam meg imádkozni, megszólítani az Istent. Ott vált fontossá az itthoni templom, az Isten háza, a helyem Édesapám mellett az orgona alatt. És amit kamaszként néha kötelességként éltem meg, katonaéveim alatt hatalmas ajándék volt: ott ülni az orgona alatt civilben. Ebben a helyzetben vállaltam volna akár a katonai büntetést is, ha feljelentenek. Hálás voltam mindig a magyarul hangzó Isten szaváért. Ahogy azóta is mindig. Már családként is, feleségemmel, lányaimmal és családjaikkal megvan a helyünk a templomban és a szolgálatban.

A több évtizedes presbiteri szolgálat mellett nagy ajándéka volt Istennek, hogy 2014-2020 között a Komáromi Református Egyházmegye Tanácsának tagja lehettem, abban a történelmi időszakban, amikor a magyar kormány támogatásával újulhattak templomok, parókiák és épülhettek óvodák, bölcsődék. Sok tapasztalatot gyűjtöttem, és módomban állt a hat év alatt végiglátogatni egyházmegyénk minden gyülekezetét a canonica visitatiok alkalmával. Jó volt látni, hogyan élnek a gyülekezetek, és néha nagyon nehéz körülmények között is gondja van Istennek az ő egyházára. Bátorító volt látni, hogy milyen feladatokban, milyen megoldásokban, milyen harcokban állnak helyt a presbitériumok, a gondnokok, lelkészek, gyülekezeteink tagjai. Jó volt látni az építkezéseket, és fájdalmas szembesülni a fogyás tényével, a fiatalabb generáció hiányával a templomokban. Van miért imádkoznunk és dolgoznunk.

A mi gyülekezetünk is egy a többi közösség között, habár a legnagyobb. Isten áldása bennünket is sok területen gazdagított, hiszen megépülhettek intézményeink, és nyújtják szolgáltatásaikat. Ezek is sok áldást, de sok feladatot is magukkal hoznak. Mint minden más közösség, mi is szenvedjük most a járvány következményeit. Vannak, akik elmaradnak, de hisszük, lesznek olyanok is, akik pont ebben a helyzetben döbbennek rá, hogy milyen nagy szükségük van Isten közelségére, a gyülekezetre. Nekünk is megvannak a megoldandó dolgaink. Mivel az egyház az államtól egyre kevesebb támogatást kap, jó lenne felismernünk, hogy a jövőben önellátóvá kell majd válnunk. Ennek egyik módja az egyházfenntartói járulék évenkénti folyamatos emelése. Gondnokként egyik feladatomnak tartom, hogy hangsúlyozzam: idővel a gyülekezetünkben ezt a lehetőséget is fontolóra kell vennünk. Emellett természetesen megvannak a gyülekezetben is, akár egy családban, a mindennapi feladatok, szolgálatok, döntéshelyzetek. Remélem, a lelkészekkel és az új presbitériummal együtt hűségesen és felelősséggel, imádságban tudjuk hordozni gyülekezetünket.

„Igen, mindig mozgékony, eleven, talán túl eleven gyerek is voltam. Fiatalként atlétikáztam, birkóztam, a hosszútávfutást is kipróbáltam, majd a 80-as évektől kezdve versenyszerűen triatlonoztam (úszás, futás, kerékpározás). A mai napig azonban a kerékpározás maradt meg. A leghosszabb táv, amit egyfolytában megtettem, 180 km volt. Szeretem a mozgást, és a sport– legalábbis életfilozófiámban összefonódik - életem másik fontos területével, a zenéléssel. Mindkettőt jellemzi a Korál együttesdala: Ne állj meg soha… és a P. Mobil Az úton menj tovább… című slágere.

Már gyerekként fából gitárt faragtam magamnak. Aztán 14 évesen első nyári munkám béréből megvettem az első gitáromat. Egy éven keresztül magántanárhoz jártam, majd autodidakta módon tanultam meg gitározni. Megvolt hozzá a közönség is, nemcsak az angol parkban, hanem vasárnap délutánonként gitárral a kezemben korzóztunk a baráti körrel a Nádor utcán. Ilyenkor volt „kívánságműsor” is, azt játszottam a repertoáromból, amit tudtam. Később több zenekarban is játszottam és játszom mind a mai napig. Nagy ajándék számomra az is, ha a templomban zenélhetek Isten dicsőségére. Ezt is mindig nagy örömmel és Isten iránti hálával teszem. Ezek azonban nem akadályoznak meg sem a gyülekezeti munkámban, sem gondnoki tevékenységemben. Úgy érzem, a helyemen vagyok, és Istentől kérek bölcsességet gondnoki szolgálataimhoz is.

„Igen a kedves Igém vezet egész életemen keresztül:„Isten úgy szerette ezt a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy aki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Hogyne lenne örömöm, hiszen engem is szeret az Isten, nem veszek el, van örök életem. És ha valamivel éppen harcolok vagy tehetetlennek érzem magam, csak dúdolom a kedves dicséretemet: Ki Istenének átad mindent, és bizalmát csak belé veti, azt csudaképpen őrzi itt lent, ínség, baj közt is élteti…” Éltesse hát Gondnok Urunkat továbbra is egészségben, örömben, békességben, hitben az Úr, hogy úgy legyen gondos gondnoka közösségünknek, hogy a Gondviselő jó Atyánk tenyeréből kapja örökösként az örök élet hitének erejét és ezt örökítse tovább Borbély Károly 2021. szeptember 3-án töltötte be 70. életévét.

Fazekas Zsuzsa