4-5. oldal

Vajon hogy érzi magát lelkészünk a gyülekezetben 17 év egyházvezetői szolgálat után? Milyen nehézségei vannak, milyen lelkiséggel közelít felénk? Milyen lesz templomunk a felújítás után? És mivel tölti a szabadidejét? Fazekas László emeritus (azaz örökös) püspökkel sok interjú készült az utóbbi időben -, azonban egy se közelítette meg a gyülekezet kérdéseit. Ezt szeretnénk most beszélgetésünkkel pótolni.

Több szempontot figyelembe véve, sokat gondolkodva és imádkozva hoztam meg döntésemet. Azt vettem észre, hogy kezdek túlságosan is rutinossá válni, ez pedig nem helyes. Ettől mindenképpen szabadulni kellett. Ezenkívül az egyháznak szüksége van frissítésre, új erőre. 17 év szolgálatomat igyekeztem szív szerint, lelkiismeretesen elvégezni: itt volt az ideje, hogy átadjam a helyem. Az egészségi állapotomat is romlónak láttam. Emellett zavart az is, hogy nagyon kizökkentem a gyülekezet életéből.

Pontosan erről a székről és az ehhez való ragaszkodásról van szó. Megboldogult, szeretett gondnokasszonyunk mondogatta: „Aki magas székre ül, előbb-utóbb a fenekével kezd el gondolkodni”. Az ember nagyon könnyen hozzászokik ahhoz, hogy egészen másképp beszélnek vele, ha magas tisztséget tölt be. Ez túlságosan is vonzó. Nem akartam a hiúság csapdájába esni. Minden ember életében van egy időszak, amikor még megfontoltan, minden körülményt és tényt latba vetve értékelni tudja, hogyan tud hozzájárulni egy közösség előre viteléhez – és mi az, ami már nehezebbé válik. És ekkor tud józanul dönteni. Később már átlendülhet egy holtponton, és elsodorhatja az indulat: jaj, csak megmaradjak annak, aki voltam! Számomra ez volt a mérvadó: ne legyek gátja annak, hogy egyházunk épüljön, csak azért, mert én vagyok A Tapasztalt. Egyébként nem volt egyszerű döntés. Sokat vívódtam, imádkoztam; nem szerettem volna Isten akaratával ellentétesen cselekedni. Nos, teljes lelki nyugalommal tudom kijelenteni: jól döntöttem. Úgy érzem, Isten régi-új feladatra indított és készített fel, ami pedig nem más, mint a gyülekezet pásztorolása. Ez is fontos tisztség az egyházon belül, sőt. Hiszen az evangéliumi lelkületet, isteni kegyelmet személyesen kell átadnunk másoknak.

El kellett telnie egy kis időnek, amíg lecsengett bennem az a fajta izgatottság, hogy már nem csörög állandóan a telefon, nem pörög az agyam a teendőkön. Sokkal nyugodtabb vagyok, kevesebb stressz ér. Most is sokat dolgozom, jövökmegyek, csak egy szinttel lejjebb –ami koromhoz mérten is testhezállóbb. Többet szolgálok istentiszteletek alkalmával. Bibliaórákat tartok felnőtteknek, és foglalkozom az ifjúsággal (hittanórák és konfirmáció előkészítő). A komáromi gyülekezetnek három külső intézménye van: az idősek otthona, az óvoda, és a bölcsőde. Ez utóbbi kettőben én tartom az áhítatokat és hitmélyítő előadásokat az alkalmazottaknak. Rendkívül fontos, hogy ezekben a külső intézményekben a keresztyén nyomvonalat kövessük. Ezenkívül itt vannak a gyülekezet adminisztratív ügyei, és az építkezés: templomunk felújítása előtt állunk. Lassan-lassan átlátom a helyzetet minden téren. A gyülekezet vezetésének legnehezebb része jelenleg az, hogy újra ki kell építenem, meg kell erősítenem az emberi, személyes kapcsolatokat. Az elmúlt 12 év alatt kiszakadtam a gyülekezet életéből – most egyfajta újraismerkedés zajlik. Többek közt a fiataloknak is meg kell szokniuk engem, és nekem is őket.

Fiatalabb már nem leszek, de talán, ha beszélgetések alakulnak ki, érzékelni tudom, hol tartanak szellemileg, értékrendbelileg a mai fiatalok. Ez lehetőséget ad, hogy átgondoljam, hogyan szolgáljak közöttük. Látom, hogy vannak érzékeny pontok, kérdések. A ma fiataljainak ugyanúgy szükségük van példaképekre, iránymutatásra, mint régen. Ezt pedig a múltban és ma is Isten igéje adja. A Szentírás nem változott. Erre építek. A célom nem az, hogy hozzájuk fiatalodjak, hanem hogy útmutatást nyújtsak. Bízom benne, hogy működni fog.

Ha Isten éltet, a következő évben meg tudjuk valósítani a torony, valamint az utcafront felőli homlokzat felújítását. Azért ezzel kezdünk, mert ez a legbonyolultabb része: részben le kell zárni hozzá a Jókai utcát is. Az épület további, külső részeire a következő években kerül majd sor. Már csak az építkezési cégek árajánlatait várjuk. Anyagilag megterhelő lesz, lévén, az utóbbi hónapokban a duplájára emelkedett az építkezési anyag ára.

A műemlékvédelmi hivatal tanulmánya szerint az épület eredeti színe fehér volt, az ablakok és a kovácsoltvas kapu pedig zöldek. Ezt kell visszaállítanunk. Az ablakok és a kapu zöldje hasonlítani fog a már patinás réztorony árnyalatához. Templomunk tehát fehér színű lesz, zöld ablakokkal és kovácsoltvas kapuval, felül pedig szintén zöld toronnyal. Bizonyára szép lesz. Izgatottan várom. Egy templom építése, felújítása minden lelkész életében rendkívüli esemény. Ráadásul a mi templomunk a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház legnagyobbja, így szimbólum is; emellett pedig országos jelentőségű történelmi épület. Minden szempontból fontos, hogy rendbe legyen téve. Végső célunk egyébként a teljes, külső-belső felújítás. A külső szépítés meg fog valósulni a következő években. A belső felújítás a műemlékvédelem miatt azonban újabb, évekig elhúzódó folyamat lesz, amelyre talán már az én szolgálatom ideje alatt nem kerül sor.

Püspökként úgy loptam a szabadidőt magamnak – és ez most is így van, bár most már kicsit jobb a helyzet. Az én kedvtelésem a kertészkedés, illetve a horgászat, amit együtt űzünk a feleségemmel. Ha azt mondom, „horgászat” – azt jelenti: szabad vagyok. Olyankor nincs semmi, csak ülök, nézem a vizet, a természetet, nyugalom van és csönd. Szükségünk is van a sok nyüzsgés után az ilyen jellegű kikapcsolódásra. A másik „hely” pedig, ahol ki tudok kapcsolódni, az a családom.

Nagy öröm, hogy összetartó család vagyunk. Gyermekeim jönnek és kopogtatnak, most már a házastársaikkal együtt, akiket szintén nagyon szeretünk. Például a járvány idején, amikor mindenki be volt zárva, ott ültünk együtt a nappalinkban, jókat nevettünk, beszélgettünk, társasjátékokat játszottunk. Napi kapcsolatban állunk mind a gyermekeinkkel, mind a kis unokánkkal. Isten megáldott minket ezen a téren. Látom a gyermekeim előrehaladását, gyarapodását. És nem utolsó sorban: hithez való ragaszkodását. Ez nagyon fontos nekem.

Az Istennel való kapcsolatom. Például azok a pillanatok, amikor igehirdetésre készülve kinyílik előttem egy ige – és már tudom, miről kell beszélnem másoknak. Vagy amikor rácsodálkozom a jelenlétére, kisebb-nagyobb csodáira. Gyógyulásokra. Mindezekből újra és újra erőt tudok meríteni, folyamatosan belső örömmel tölt el, és inspirálóan hat rám. Az Istenbe vetett hit ad értelmet és örömet mind a munkámban, mind emberi kapcsolataimban, mind pedig a családi életemben.

Dráfi Anikó