R adikális g ondolatok nyomá ba n
Nem is sejtettem, hogy számtalan hallgatótársunkkal együtt a közelgő polgárjogi mozgalom és a vietnami háború elleni tiltakozás magjait vetettük el. Egyetemünkön mi voltunk a Hallgatók a Demokratikus Társadalomért (SDS) előfutárai és későbbi vezetői. Ez a közösség minden szempontból radikális kihívást jelentett a fennálló hatalmi rendszer számára, s úgy éreztem, hogy a kultúránk élvonalában vagyok, és a világ megváltoztatására készülök. E közösség tagjaként személy szerint az alapvető igazságot kerestem, amelyhez az életemet szabhatom. Olyan igazságra vágytam, amely biztos fogódzót nyújt és értelmet ad az életemnek – arra az igazságra, amely lehetővé teszi, hogy ne csak létezzem, hanem valóban éljek. Azt akartam, hogy az életem számítson, hogy tehessek valamit a világért. Nem szerettem volna elvegyülni a tömegben, a szokásos hétköznapi dolgokkal töltve életem hátralevő részét. Olyan lelki igazságokat kerestem, amelyek célt és szenvedélyt visznek az életembe. A járatlanabb úton akartam menni. Meggyőződéssel, radikálisan akartam élni. Eleinte lelkesedtem ezért a közösségért. Az élet nagy kérdéseit boncolgattuk, s buzgón és örömteli izgalommal olvastam a különböző szerzők könyveit, melyek a lét értelmét tárgyalták. Korábban sosem küzdöttem meg eltérő életfilozófiákkal, s a tanulmányaink kitágították a gondolkodásomat, és szellemi kihívást jelentettek nekem. Ám ahogy teltek-múltak a hónapok, lelohadt a lelkesedésem. Tanulmányaink középpontjában szinte kivétel nélkül az egzisztencialista filozófia állt. A szótár szerint az egzisztencializmus egy XX. századi filozófiai irányzat, amely „különféle tanokat ölel fel, de arra összpontosítja figyelmét, hogy elemezze a kifürkészhetetlen világegyetembe ágyazott egyéni létet, valamint az egyén szorult helyzetét, akinek szabad akaratából fakadó tetteiért anélkül kell vállalnia a 13