előretolt
“
IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
2020. február 8.
4
Urbán Péter novellája
Anya, segíts a századomnak
IV. évfolyam 6. szám
5
Szabó Fanni, Szondy-Adorján György és Regős Mátyás versei
6
Karády Katalinra emlékezünk
vezérvers
“
hely ő rs é g
itt van a tél,
Benyhe István
Fémkohók A város fénye megvakít nem látszanak a csillagok, műfényben botlik el szemünk, nem halljuk az Ég lépteit, csak földalatti hangokat. A lázadás vénebb nálunk, mennyből száll alá a pokol harang és ágyú testvérek, mindkettő célba vesz, de most bronztorkukból más hangja szól. Imák, keresztek, harangszó védik mi van, mit élni jó, s ha nincs szelíd szavukra most megbékíthető támadó, merüljön tűzbe a harang s szaván a szív dobbanása, szunnyadjon el benne mára imádkozó vesperása! Ha kaput tör ránk a horda, ágyúnk kartácsa fogadja! Ágyúba öntött bronzharang álmát kisértő kondulás helyett toroktűz, dördülés, forralja lángtorka szavát! Hevítse címeres csövét életünkért az Úr neve, és harangunkból kelt fohász helyett láncos golyó szeme hatoljon múlt ködén is át, mutatva tűz-monstranciát! Lehetne így is mert lehet, a fém olyan megengedő és minden tűzben olvadó szavunk Ég-rendező erő. Az Égi Olvasztár pedig csak könnyein át néz le ránk. Menny-porból vet öntőformát, fémet kavar biztos keze, csak némán önt, és nem felel, hogy lent az élet élet-e?
Pink-szent (akrilspray, akril, közepes sűrűségű farostlemez, 88 × 88 cm, 2019)
interjú
Legendatöredékek Erdély irodalmából „Kriterion, szépen hangzó ógörög kifejezés, belőle jön a criteriu, kriterium szavunk. A régi Hellászban azt a pontot jelezte, ahol az érték elválik az értéktelentől” – mondta az ars poeticának is beillő névválasztásról Domokos Géza, az ötvenéves múltra visszatekintő erdélyi Kriterion Könyvkiadó első igazgatója. A kiadó a hetvenes-nyolcvanas években a romániai magyarok fontos szellemi műhelye volt, jelentős szerepet vállalt a romániai magyar irodalom magyarországi közvetítésében és abban, hogy a klasszikus és kortárs világirodalom számos, magyarul már megjelent alkotása a romániai olvasóhoz is eljusson. A kiadót 1990 óta H. Szabó Gyula vezeti, vele beszélgettünk Kolozsváron a kisebbségi könyvkiadásról, román –magyar irodalmi kölcsönhatásokról és fordításirodalomról. – 1969-ben alapították meg a Kriterion Könyvkiadót. A szocializmus megerősödési folyamatában ez az időszak nagyon kényes volt a magyar és a román irodalom együtt létezése tekintetében, és
egy kisebbségi kiadóra nyilván fontos szerep hárult. Mi minden történt ebben a korszakban, és mindaz hogyan viszonyul a kilencvenes évek utáni irodalmi élet történéseihez?
– A kiadóról azt kell tudni, hogy a hatvankilences 2215-ös számú kormányrendelet felsorolja, hogy milyen nyelveken kell a kiadónak műveket megjelentetnie, és nincs köztük a román nyelv. Menet közben vette fel a kiadó a ro-
Farkas Wellmann Endre
mán nyelvet, és nem véletlenül. Domokos Gézának meg nyilván másoknak is meggyőződésük volt, hogy a fordításra nagy szükség van. A románból való fordításban könnyű dolguk volt, mert nagyon sokan fordítottak. Már komoly teljesítmények voltak a piacon. A két világháború között ez már megkezdődött, komoly és jó munka folyt, nagy nevekkel, Áprily Lajossal, Dsida Jenővel, Jékely Zoltánnal, de sokan voltak még. Eminescu Esthajnalcsillagának például három kiváló magyar változata is van. Tiszteletet parancsoló erőfeszítése volt ez a
honi magyar költőknek, íróknak. De a másik oldal, tehát a kisebbségi nyelvekből románra fordítás érdekes (vagy jellemző?) módon a húszas évekre nagyon lelassult. Tervszerűség semmi, még magyar klasszikusokból is kevés akadt. Domokos, akinek sok jó, távlatos ötlete támadt, beindította a Biblioteca Kriterion-sorozatot, amelyben módszeresen mind az öt nyelvből fordításokat közölt. Nyilván számszerűleg legtöbb volt a magyar, de németből is sok jó készült, sőt ukránból, szerbből, jiddisből, később törökből és szlovákból is. folytatás a 3. oldalon
2
előretolt
helyőrség
szerkesztőségi terepasztal HOGY MENT-E ELÉBB? Mi ment, ha ment, és hova? Például mi is micsoda briganti társaság vagyunk, hogy lapunk farsangi számában limerickeket mertünk közölni. Jó vaskos, pajzán kis verseket, amilyenek a limerickek úgy általában. Micsoda blaszfémia! Mindeközben elgondolkodom Vörösmarty kérdésén, hogy ment-e a könyvek által a világ elébb, s ha személyes gondolataimat idézem fel különböző olvasmányélményeimből, elszomorít az egyetlen megállapítás, amire jutok – a világ számára a könyvek nem azt hozták el, amire hivatottak lettek volna: a tudást, a köz boldogulását, a szépség élményét vagy egyáltalán a dolgaink jó irányba való elmozdulását. Az utóbbi időkben pedig azt tapasztalhatja bárki, hogy az irodalom is egyre inkább a félreértések terepévé változott, hála az irodalomtudomány nagyvonalúságának, amely az értelmezés gyakorlatát az alkotás szentsége fölé emelte néhány szűk évtized alatt. Konyhanyelven: ma, ha véletlenül kezünkbe kerül egy irodalmi szöveg, és indíttatásunk szerint épp gyalázkodni akarunk, akkor mi sem könnyebb, mint hogy megkeressük e szövegben a nekünk
tetsző támpontokat, és hajrá! Az internet megbírja. Az irodalmat így sikeresen elvettük a szerzőktől és elvettük az olvasóktól is, nagyjából maradt egy „szakmai” olvasótábor, amelyről alább ejtünk néhány szót, és maradt egy olvasóközönség, pontosabban magára maradt egy olvasóközönség, amelyik folyamatosan igyekszik újradefiniálni olvasási szokásait és ízlésvilágát. Miközben mindenhol, minden fórumon megmondják neki, hogy mi is az irodalom, újabban azt is, hogy ki az, aki jó irodalmat ír, és ki az, aki rosszat. Pedig nem is oly rég még olvasónak lenni sem volt túl egyszerű, a kultúrafogyasztás rangot adott, a kultúremberek közé emelte művelőjét. Aztán jött a szakma és megmondta, hogy mi az irodalom. Az olvasó pedig belátta, hogy ha már ez ennyire egyszerű, akkor miért ne lehetne ő maga is a szakma? Hiszen rendelkezik ugyanazzal a felkészültséggel és fegyverzettel, mint azok, akik lépten-nyomon megmondják a tutit, ott nyüzsögnek a közösségi oldalakon, a weboldalak fórumain, uralják a kommentszekciókat bármely felületen. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen ha így van, akkor így van,
Farkas-Wellmann Endre ezt hozta el a demokrácia, ha úgy tetszik, vagyis ez kellett nekünk. Többnyire. Vagy már akinek. Két évtizede próbálom megfejteni ezt a szakmafogalmat, nagyon izgalmas kérdés. Hirtelen mindenki „szakma” lett, aki valaha leírt és kis szerencsével valamely lapban megjelentetett egy írást, egy ilyen háttér ma már egy olvasói fórumon felér a nagydoktori státusszal, a kétszáz példányban megjelent könyv pedig szerzőjét professor emeritusszá emeli e közegben. Szóval két évtizede várom, hogy lássuk már végre konkrétan, ki ez a szakma? Azt tudjuk, hogy a rendszerváltás után gyorsan megszűnt az a tényleges szakmai kontroll, amelyet például a folyóirat-szerkesztőségek gyakoroltak, és megakadályozták a dilettánsokat abban, hogy elárasszák a világot a förmedvényeikkel, és most, amióta elég az, hogy valaki saját magáról kijelentse, hogy ő szakma, a szakmai szervezetek többségén is kimutatható a hordajelleg. Mert valahogy az elhivatott és hozzáértő alkotók közösségei a fenti gyakorlat mentén óhatatlanul magukba fogadták ezt az újszakmaiságot a képviselőikkel együtt.
Elmélkedés az optimális koleszterinszintről (akrilspray, akril, vászon, 100 × 120 cm, 2019) Most meg mindenkié lett az irodalom is, mindenki a legjobban ért hozzá. Az olvasó végképp. Amikor pedig az ilyen-olyan felháborodásokat olvasom, nem is a hozzáértői színvonalon sajnálkozom, hanem azon, hogy az OLVASÓ hozzáértésében odáig jutott, hogy műfaji köve-
telményeken botránkozik meg, mint például a limerick esetében a vaskos humor vagy a pajzán tartalom. Az, hogy a magyar limerickirodalom Orbán Ottótól Faludy Györgyig miről szól, nem is olyan fontos, a kortársakat pedig egyenesen kövezzük meg! Én meg várom a szakmát.
tárca GYÓGYMÓD
Gáspár Ferenc
Tél, tél, tél. Hideg, sötét és borongós. A kutyáját sem veri ki az ember. Legszívesebben otthon ül és indiánregényeket olvas, lélekben ott száguld velük a napsütötte mezőkön, lasszóval fogja a vadlovakat és medvetalpat eszik félig nyersen. A valóságban viszont csöpög az orra, fázik, krákog és köhög, és korán kel a sötétben, mert tanítani megy az iskolába, ahol a gyerekeken kívül egy Influ Enza nevű hölgy buja, ám ha nem is halálos, de a végsőket idéző ölelése várja. Az ölelésnek aztán következményei vannak. Már nemcsak krákogás van meg orrfújás, hanem láz, szövődmény, végtagfájdalom. Homloküreg-gyulladás, arcüreggyulladás. Az ember ül otthon az ágyban, fején takaró, előtte egy fazékban forró főzet… és nem, nem a táltosokat idézi, nem világot akar megváltani, hanem egyszerűen csak inhalál. Kamillával. Persze az is világmegváltás. Én vagyok az én világom. Magunkból indul ki minden, és ehhez nem kell Ady Endrének lenni. Mert ha mi jók vagyunk, üdék és jó illatúak, akkor a többiek is azok lesznek. Akkor a vásott nebulók is jobban elfogadnak bennünket, elhiszik Miltiádészt és Lúdas Matyit, nem akadnak fenn a Pragmatica sanctión és más nehézségeken. De hát: nem és nem! Pedig az ember dönti magába a C-vitamint, és közben átkozza Szent-Györgyit meg az egész világot, az Atyaistent, aki a náthát kitalálta. Mert a vírust még lebírjuk valahogy, de a takonykór tavaszig megmarad. Hogy is írta a költő? O nátha, nátha! Grippe! Katarrhusz! Influensz! Vagy bármi cifra névvel S alakban megjelensz. ------------------------Ugyan mért nem pihensz?
KÁRPÁT-MEDENCEI TEHETSÉGGONDOZÓ NONPROFIT KFT.
IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
Nem pihen bizony kikeletig. Akkor meg már lassan vége az iskolaévnek. Hogyan van vége? Amit a nemzeti ünnepig nem tanítasz meg, arra keresztet vethetsz, oktat egy idősebb kolléga. Mert ugye március tizenötödike után mindjárt tavaszi szünet jön, húsvét, május elseje, nyár. Az ifjúság a napsugaraktól meggyógyul, akár a császár, akit feltehetően kiraktak a napra, hiszen Csontváry azonnal megtáviratozta neki a feltétlen gyógymódot, amint értesült az uralkodó takonykórjáról. Igen ám, de van, hogy nem süt egész télen. Akkor meg mit tegyünk? Nem tudom, hogyan és miképpen leltem rá a fokhagymára. Hogy fokhagymát kell enni. És nem egy-két gerezdet, hanem egy egész fejet, és folyamatosan. A szer – a fokhagyma – viszont rendkívüli módon büdös, ráadásul ha valaki rendszeresen fogyasztja, nemcsak a szája lesz förtelmes szagú, hanem a bőre is úgy szaglik majd tőle, mintha beleheveredett volna valami végtermékbe, vagy legalábbis állatgondozó az istenadta a Nagycirkuszban. A nátha és az a bizonyos grippének is csúfolt nőszemély viszont innentől fogva messzire elkerüli. Akárcsak a kollégák, akik továbbra is jó illatúak, ámde betegek. Ám a metrón, a villamoson egyre több a szabad hely, lassan úgy járok-kelek, mint egy maharadzsa, akinek jöttére azonnal felpattannak az addig unottan terpeszkedő alattvalók. Az iskolában azon veszem észre magam, hogy szinte folyamatosan helyettesítek. Tél vége van, az immunrendszer ekkorra legyengül, leromlik. Nyelvi órákon próbálok megfelelni, ez még csak elmegy, humán beállítottságú lévén elboldogulok valahogy. De egy szép napon szólnak, hogy mutassak be egy kísérletet. Nehezen állok kötélnek, nem az én szakterületem. Addig rágják a fülem, amíg elvállalom. A
dolog egyszerű, fizikaórán bele kell fújnom egy vízi buzogányba, ami olyan, mint egy soklyukú labda, egy kilyukasztott lopótök, csak üvegből, ezzel demonstrálom, hogy a víz egyenlő irányban és mennyiségben távozik, ha előzőleg a kezemmel a lyukakat befogtam, most meg elengedem és belefújok a csőbe. Csuromvíz leszek, de a gyerekek roppant boldogok. Tetszik nekik az elázott tanár. Másnap rám ömlik a higany, Bunsen-égőtől gyullad meg a köpenyem. Ógok-mógok, hogy többé ilyet sosem, de kénytelen vagyok belemenni a játékba, mert mindenki beteg. Lassan egyszemélyes iskola leszek, hol csontvázzal, hol térképekkel rohangálok a hónom alatt, kémiaórán magnéziumot égetek, máskor meg másodfokú egyenleteket körmölök a táblára. Délutánonként néha az uszodában edzem magam. Szemben velem két fiatal lány tempózik kedélyesen. Beszélgetnek. Hogy miért van ennek a víznek ilyen ordenáré fokhagymaszaga. Még nem kell a víz alá bújnom, ők szerencsére nem ismernek személyesen. Az edzőteremben viszont, a súlyzók között egy alkalommal a tréner beleköt egy sporttársba, hogy nem guggol eleget, satnya a lába. – Az enyém pipaszár?! – kiált fel az illető sértetten, és lehúzza a tréningalsót. A srác kicsit messzebb áll, az edzőt viszont hirtelen megcsapja az én förtelmes fokhagymabűzöm. – Húzd fel gyorsan – fogja be az orrát. – Inkább elhiszem! Jó lábad van, ecsém, csak ne told le… – és kimenekül a teremből. A tanítás viszont egészen jól megy. Lassan beleszokom a sokféleségbe, a szagomat pedig kifejezetten megkedvelem. Aztán tavasszal visszatérnek a többiek. Meggyógyulnak a jó illatúak. Először még
megköszönik a sok munkát, amit elvégeztem helyettük. Később viszont kerülni kezdenek. Nem értem, miért. Én továbbra is eszem a fokhagymát, nagyon megszerettem időközben, reggelire vajas kenyérrel, délben a levesbe, természetesen szigorúan nyersen. Úgy hat igazán. Sok lett a szabadidőm, ezért tanulmányokat olvasok a fokhagyma kultúrtörténetéről. Hogy már az ókorban is fogyasztották, az egyiptomi piramisépítők egy alkalommal fellázadtak, mert nem kapták meg a napi fokhagymaadagjukat. A görög birkózók is ették. A magyar harcosokról nem is beszélve, akiknek csata előtt szekérszám érkezett a fokhagyma, s azért fogadták fel mindenütt a korabeli Európában zsoldosnak őket, mert a sok megevett hagyma miatt sosem lettek betegek, mindig számítani lehetett rájuk. A második világháborúban pedig ez volt az orosz penicillin. Viszont egyre többen mondják, hogy büdös vagyok. Hogy már messziről érezni, ha közeledem, és elviselhetetlen. Érdekes, én nem érzek semmit. Nekem ez a növény a legjobb illatú narkotikum, s most mindjárt hazamegyek, és teleültetem vele a kertem. Illata belepi majd először a környéket, az utcát, majd az egész várost, a földgolyót, és akkor már senkit sem fog zavarni. Mindenki ezt nyomja majd, tönkremennek a kábítószer-kereskedők, kihalnak a marihuánaültetvények. Csak a fokhagyma jellegzetes és gyönyörű illata tölti majd be az ájert. Szerelmesek friss zöldellő tavaszi fokhagymát vesznek egymásnak, csokorba kötve, s a költők verset írnak majd a gyógyszernövényhez. Csak azt nem értem, hogy miközben ilyen gyönyörű gondolataim támadnak, miért nem oszthatom meg senkivel őket. Miért maradtam egyedül, miért költözött el mindenki mellőlem? Erre feleljen, aki tud.
Főszerkesztő: Szentmártoni János Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. E-mail: helyorseg.szerkesztoseg@gmail.com, postacím: Előretolt Helyőrség, 1364 Budapest Pf. 71.
2020. február
előretolt
helyőrség
3
folytatás a 1. oldalról
Ezt a Domokos Géza teremtette lehetőség alakította is, arra is figyelt, hogy minden egyes szerzőt egy-egy jó nevű román író, költő ajánljon a román olvasónak. Az volt a nagy szerencse, hogy egy nagyszerű fordítót nyert meg szerkesztőnek. Paul Drumaruról van szó, aki egy váradi zsidó férfi volt, egyébhez nagyon ügyetlen, de fordítani tökéletesen tudott. Kevés magyarral találkoztam, aki szebben beszélt magyarul, és kevés románnal, aki szebben beszélt volna románul, mint ő. Egyébként jellemző, hogy regényt románul írt, publicisztikát pedig magyarul. Ady és József Attila azóta szól románul, amióta ő megszólaltatta őket. (1999-ben kiadtuk egy gyűjteményét, az a címe, hogy Transland – Poeții mei maghiari.) Ő volt ezeknek a könyveknek a szerkesztője, ami szintén nagyon sok jót hozott a kiadónak. Mai szemmel ezek elég szép, három-négyezres példányszámban fogytak, de időnként a húszezret is elérték. Megjelent Sütő András három drámája is, az Anyám könnyű álmot ígér, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat, és még sorolhatnám. Nagyon sok fontos könyv fordítása, mert nem esetleges volt a kiválasztás, hanem egyrészt Domokos nagyon jól ismerte a román irodalmat is, tehát tudta, hogy milyen közeget kell kiszolgálni. Aztán voltak még az olyan bravúrok, mint a Törökországi levelek, amely most már lassan közismert, és amely egyfajta kultúrateremtés volt a fordító, Gelu Păteanu részéről. Talán őt becsülte Drumaru a legtöbbre. Nagyon igényes volt, most nem mennék bele, hogy kiket hogyan minősített fordítóként, de Păteanut nagyon sokra tartotta. Volt egy másik román szerkesztő is, ő velem egy évben (1977) került a kiadóhoz, Gabriel Gafița, aki 1990 májusától diplomáciai karriert futott be. A Krónikában megjelent róla, hogy informátor volt, ő akkor állítólag úgy nyilatkozott, hogy ezt hazafiasságból tette, nem pénzért. Nagyon jó viszonyban állt Domokossal, nagyon sokat jelenthetett róla. De Domokos alapvetően egy nyílt, nem összeesküvő típus volt, akárkit állíthattak rá, az biztos jó jelentéseket írhatott. Gabriel azt mondta, hogy nem tud magyarul, de angolul, franciául és németül beszélt, jó kolléga volt és igényes szerkesztő is, ilyen értelemben hasznára lehetett a Kriterionnak.
– Csak fordításirodalommal foglalkozott ez a sorozat? – Így van, románul eredeti irodalmat azt hiszem, egyet vagy kettőt jelentettek meg, például Nicolae Balotă könyvét a romániai magyar írókról. A fordítások számítottak, volt antológia, próza, vers, de esszé és tanulmány is (Imreh István, Bretter György, Gáll Ernő). Nagyon nagy segítség lehetett Dávid Gyula, aki románból sokat fordított, nagyon jól ismerte a román irodalmat. – Ez a sorozat túlélte a kilencvenes évek változásait? – Igen, de már megszerkesztett kéziratokkal éltük meg a „bukfencet”, azt hiszem, Szabó Gyula Gólya szállt a csűrre (Păteanu fordítása) volt az utolsó darabja a sorozatnak 1992-ben. Drumaru még sokáig dolgozott nekünk, innen is ment nyugdíjba, de már más világ jött. Még jó néhány könyvet adtunk ki az akkori Soros-támogatásokkal, az ő alapítványa, a Nyílt Társadalom – amely még teljesen mást jelentett – erősen támogatta a fordításokat. Minden állam próbálja a maga irodalmát promotálni ilyen-olyan intézményeken keresztül, de a régiók közötti együttműködés már nemigen megy, mi is csak odáig jutottunk el, hogy volt egy-két érdekes tervünk. A kilencvenes években még voltak kapcsolataink ezekkel a közösségekkel, ehhez az Európai Unió jó lehetőséget adott volna, de nekünk már nem maradt rá erőnk, és ahogy látom, másnak sem. – Az olvasási szokások, a társadalmi viszonyulás változott meg? Hogy látszik ez a statisztikákban a kiadó szempontjából? – A mi szempontunkból ez egyértelmű, erre nem igazán tudunk pályázni. A Román Kulturális Intézet nem fogad be román jogi személytől pályázatot. Mi úgy adtunk ki ezelőtt két évvel egy igen jó román regényt, hogy átadtuk a kéziratot egy magyarországi kiadónak, ő pályázott, és közös kiadásként jelentettük meg. De egy kicsit nehézkes a dolog. Nyilván mi is beszűkültünk már. Egy fordítónak nem mondhatom azt, hogy ő csak készítse el a fordítást, mi majd pályázunk és meglátjuk, mi lesz belőle. Ő azt fogja mondani, hogy megcsinálta a munkát, tes-
Bőség (olaj, akrilspray, akril, közepes sűrűségű farostlemez, 104 × 104 cm, 2015) 2020. február
sék kifizetni. Egy szerzőt még lehet azzal türelemre inteni, hogy majd ha kapunk rá pénzt, akkor kiadjuk. Domokos Gézáék tervszerű építkezését mi már nem tudjuk megengedni magunknak. Az is igaz, hogy kiadóként kikerültünk a bukaresti nagy irodalmi körforgásból. Az írókkal való kapcsolat messze nem olyan, mint annak idején volt. (Bár erről érdemes lenne a kolozsvári Koinóniát is megkérdezni, mert ők sokat fordítanak, jó és fontos dolgokat, és ők talán ezt jobban fel tudják vállalni. A lényeg, hogy jól csinálják.) Ez az egyik veszteségünk, én legalábbis annak élem meg. Arra még kevesebb a lehetőség, hogy magyar írót fordítsunk és promotáljunk, lényegében kiszorultunk a román könyvpiacról. 1990-ben létrehoztuk a Kriterion Alapítványt. Ennek lett volna a tiszte a hátországot is megteremteni, meg a regionális együttműködés motorjának reméltük, de másképp alakultak a dolgok, Domokos másképp képzelte el. Mi is létrehoztunk jóval később egy alapítványt, de az messze nem tudta biztosítani a szükséges erőt és az anyagi távlatot. Arról nem is szólva, hogy egy évtizedet elvesztegettünk. Egyre csökkent a kiadó létszáma, és már nem volt kivel lebonyolítanunk a nagyobb lélegzetű projekteket. Ezt azért mondom, mert ebben a mindennapi taposómalomban sok minden elveszett, ami nagyon nagy baj. De az is igaz, hogy amíg nem volt az alapítvány, tíz évig döglődött a kiadó a privatizációs lehetőség és az államiság között. A rendszerváltás utáni idő nagyon keservesre sikerült. Mert Iliescunak – mint a Műszaki Kiadó korábbi igazgatójának – volt egy ötlete, az állami holding, ami a minisztérium fennhatósága alatt levő kiadók nagy részét megtartotta, de attól koldultunk. Volt egy közös bankszámla és nem volt rajta pénz. A terjesztés szétesett, ugyanis nem volt a holding kezében, és azóta sem tudott talpra állni. A pénzek nem úgy mozognak, ahogy egy piacgazdaságban kellene. – Ez önmagában megérne egy beszélgetést, hogy a könyvterjesztés hogyan mozdult el. – Húsz év kellett, hogy rájöjjek, hogy a nagyobb pénz nem a nyomdához vagy a kiadóhoz kell, hanem a nagykereskedelmet kézben tartó céghez. – Az nem titok, hogy egy könyv bolti ára körülbelül a reális értékének a duplája. – Tulajdonképpen igen, mert ha nem volnának a támogatások és a részfinanszírozás, akkor nem lenne tizenöt kiadó Erdélyben, de öt sem. Ez a különbség a magyarországi és az itteni könyvpiac között. A magyarországi összeszedte magát a kilencvenes években. Az Alexandra holding például megoldotta a könyvkereskedelmet, mindenki átkozza, de a vezetője tudta, hogy miként lehet a könyvből pénzt csinálni. Az is mindenképpen jót tett a könyvpiacnak, hogy megjelentek az ötszáz-hatszáz négyzetméteres könyvesboltok, miközben máshol megszűntek. Romániában nem lett nagyker a könyvkiadásból, miközben Magyarországon van négy-öt, az egész piacot kézben tartó cég. (Igaz, az Alexandra közben csődbe ment, jelentős károkat okozva a
Fotó: Farkas Wellmann Endre
interjú
H. Szabó Gyula a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári székhelyén kiadóknak.) Nálunk, Erdélyben, a beindult nagy kiadók saját terjesztési hálózatot igyekeztek kiépíteni és ezek szépen megfojtják egymást. Van legalább 25-30 erős kiadó saját értékesítéssel, amelyek a bukaresti és a romániai könyvvásárokra hurcolják a könyveiket és így tudnak eladni. De szerves, jól működő nagyker nincs. Sok nagyváros van, ahol alig-alig lehet könyvet vásárolni. A romániai könyvpiac első „eredménye” az volt, hogy a megyei könyvterjesztők önállósultak (majd becsődöltek). – A rendszerváltás előtti évekről viszont Mózes Attilától olyan legendát hallottam, hogy a hetvenes évek végén a debütkötete honoráriumából kifizette a lakása előlegét. – Lehet. Korábban – még Attila előtt –, az ötvenes években a párt megfizette vélt vagy igazi dalnokait. Volt egy díjszabásfüzet, mindenféle szempontok szerint, ki mennyit kapjon. Ebben szerepelt, hogy például a vers, egy ív (hétszáz sor) az 2000–7000 lej közötti honoráriummal járt. Egy bányász fizetése akkoriban négy-ötezer lej volt. Ez az ötvenes években volt, Attila idejében már átalakult ez is. De az eladási számokból az látszott, hogy három-négyezer példányt bármiből el lehetett adni. Volt ennek a sorozatnak egy bejáratott neve. Az, hogy ment-e a könyvek által előbbre a világ, ne firtassuk. De ez a húsz év, amit a sorozat megélt, jelent valamit, nagy teljesítmény volt már önmagában is. Hogy igazából a magyar vagy a román köztudatban ez mit jelentett? Nyilván nem sokat, mint ahogy a többi irodalom befogadása sem. – Az irodalom fogyasztása tehát mindig is egyfajta kiváltság volt? – Így van. Nem voltak ezek népkönyvek, de bár ott tartanánk, hogy akkora érdeklődés volna ma
is! Érdekes dolgokra derülne fény, ha az ember megnézné a korabeli recenziókat is. – Mi volt a reális példányszám mondjuk egy regény esetében? – Tíz-tizenkétezer példány volt az átlag. De van, amelyik nyolcvanezret is elért. A Forrás-sorozat kétezer-háromezer példányban jelent meg. Az ismeretlen szerző iránti bizalom ekkora volt, nem a rokonság vette meg. Abban az időben ez kevésnek számított. Minden átalakult azóta, bejött a digitális világ. – Szerintem kilencvenben, a változásokkal együtt a szakmai kontroll is megszűnt. Szerkesztőségek tűntek el, hígultak fel, és amikor felismerte az utca embere, hogy bármit írhat, azt a sarki nyomda kinyomtatja, innen kezdhetett kialakulni az az állapot, ami most az irodalmat jellemzi. – Nem tudom, hogy az összmagyar irodalmat sajnálnom kell-e. Lehet, hogy voltak könyvek, amelyek nélkül jól ellettünk volna. Biztos, hogy jóval kevesebb szerkesztő gondozza a sokkal több könyvet, ami manapság vagy a korábbi évtizedekben megjelent. A másik dolog, hogy a kiadónak az volt a diszkrét bája a bukfenc előtt, hogy nagyon alacsony fizetésért, de egy viszonylag védett munkahelyet jelentett. Rosszabb volt a fizetés, mint a sajtónál, de nem kellett parancsra megírni semmit. Pláne a Kriterionnál. De hát a 90-es esztendőben négyen mentek el egyetemre tanítani. Mert ott volt a helyük. És még sokan mentek el, nemigen volt mivel a fiatalokat magunkhoz csábítani. A német szerkesztőség is elolvadt. Nem sorolom tovább. A kérdőjel ott van az én fejemben is, hogy ki fogja az értéket felmutatni nekünk. A lájk nem az értéket jelzi, csak a demokrácia érzetét adja. IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
4
előretolt
helyőrség
novella MÁR AZ ÓRIÁSOK SE… A lovas kényelmesen léptetett felfelé az enyhén ívelő lankán. A nap nem sütött, sem a ló, sem a lovas árnyéka nem vetült a földre. A dombtetőről a nyeregben ülő szeme elé tárult a város. A homokdűnék közül úgy emelkedtek ki a négy- és tízemeletes panelházak, mintha gyermekkezek rakták volna őket legóból. A férfi szinte mozdulatlanul legeltette szemét a látványon, majd minden sietség nélkül indította gebéjét lefelé a lejtőn. A városban néma csend fogadta a halk patacsattogással érkező lovast. Az aszfalt meleget árasztott, a ló komótosan lépkedett, mint akinek minden mindegy. Lassan kiértek a főtérre. A lovas hirtelen bukkant elő a házak kanyonjából, ezért a téren tömegesen ácsorgó szendvicsemberek megrökönyödve figyeltek föl az érkezésére. A hirdetményekkel nyakukban állók árnyéka hosszan nyúlt el a földön, mintha kora hajnal volna, pedig a nap nem tűzött a szemébe az érkezőnek. A szendvicsemberek szabályos távolságban, egyesével álldogáltak a téren, legtöbbjük kopott, kevesebben megkímélt ruhákban. Mindannyian megviseltnek, elnyűttnek látszottak. A fiatal fiúktól a görnyedt nagyapákig mindenféle korú férfi volt közöttük, nő azonban egy sem akadt. Amint meglátták a lovast, lassan feléje imbolyogtak, mint valamiféle táblákkal ellátott zombisereg. – A gyros csak hétszáz forint! – szólította meg a lovast egy férfi, akinek a tábláján az volt olvasható, hogy „A gyros csak hétszáz forint!”, és egy kép is virított az ütött-kopott, esőáztatta papíron, amely valamikor egy gyrost ábrázolhatott. – Aranyfelvásárlás a Tükös ékszerboltban! – tudósított egy második, akinek szintén pontosan ez a szöveg díszlett a hirdetményén. A lovas lakonikus nyugalommal tekintett körbe a szánalmas emberekből álló tömegen, közben lassú lépésben folytatta útját. A zombiszerű reklámemberek egyre szorosabban vették
körbe, de nem álltak az útjába és nem próbálták megállítani. Mindegyikük azt a néhány szót ismételgette, ami a tábláján volt látható: – Cipőkiárusítás a legnagyobb kedvezménnyel… – Monitorok, laptopok, LCD-kijelzők… – Fuvarozzon a Kosztolányi Transszal! És így tovább. A lovas nem lassított, érdektelenül pillantott hol az egyik, hol a másik hirdetőemberre. Ekkor egy fiatal fiú óvatosan megfogta a ló zabláját, és megállította a türelmesen engedelmeskedő állatot. A fiú, mintha torkában gombóc akadt volna meg, küszködve próbált szavakat képezni. Tábláján csupán ennyi állt: „Fénysebesség autósiskola”. A hangok recsegve, köhögve törtek elő a torkából. Végül egy hangsorrá álltak össze: – Én… Ezt sikerült kinyögnie. A lovas félrehajtotta fejét, majd udvariasan így szólt: – Üdvözöllek! Kit tisztelhetek ebben az „én”-ben? A fiú ismét nyögni kezdett, a gombóc mintha lassan feloldódna gigájáról. A többi táblás férfi szájtátva figyelte a jelenetet, a közelebb állók elhallgattak, csak a kör szélén támolygók ismételgették hirdetésük szavait: – Mőbius motorolaj…; Most vegyen napelemet!; Konyhai eszközök a Szabó Nagykerből! A fiú akadozva rakta össze a mondatot: – Én… nem akarok hirdetni. A lovas vállat vont, majd előrehajolt, és anélkül, hogy leszállt volna a nyeregből, megragadta a fiú hirdetőtáblájának felső peremét, és húzni kezdte a műanyag lapot. A tábla azonban nem vált el a fiú testétől. A lovas összeráncolta barázdás homlokát, levegőt vett, és teljes erővel rángatni kezdte a hirdetményt. Ez azonban továbbra sem engedett, szorosan tapadt a fiú testéhez. A lovas közelebb hajolt, és megvizsgálta a szendvicsembert. A tábla összenőtt a fiú testével a ruha alatt, mintha óriási préssel olvasztották volna eggyé a táblát, a ruhát és az embert.
Lapszámunkat LÁZÁR TIBOR festőművész munkáival illusztráltuk. Lázár Tibor 1980-ban született Óbecsén, az újvidéki Művészeti Akadémián diplomázott, részt vett a svájci L’Ecole Cantonale
IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
Urbán Péter
Óvakodj az epibatidinnel vadászó hölgytől (akrilspray, akril, vászon, 120 × 100cm, 2019) – Sajnos semmit sem tehetek. A fiú szája sírásra görbült, a többi szendvicsember ijedten nézett egymásra, a fiúra és a lovasra, majd hangosan kiáltozni kezdték tábláik szövegét. A lovas nem zavartatta magát, nyugodt léptekkel maga mögött hagyta a felzaklatott, ordibáló tömeget. Az aszfaltjárdán lépdelve áthaladt az ötemeletesek között, feltűntek a hátrébb álló tízesek. A lakótelep ezen részében egy hatalmas kráter terpeszkedett, mint valami elhagyott homokbánya. A
d’Art du Valais posztgraduális képzési programjában, majd az újvidéki Művészeti Akadémián szerzett magiszteri fokozatot. Már diákkorában számos szakmai elismerét kapott, 2011-ben övé let a szerbiai
gebe kényelmesen megkerülte a gödröt, a túloldalon széles föld- és homokhalmok határolták a területet, ezekre léptetett föl a lovas. A házak között tágas tér nyílt, a tér másik végében harminc-negyven óriás ült a földön, és karjukkal hadonászva, handabandázva kockát vetettek. – Lám, lám – dünnyögte a lovas. – Micsoda csúf szélerőművek ezek. Íme, a világromboló környezetvédők hadállása! Olcsó energia, zöld erő! Bizonyára üdvös dolgot mívelünk, ha ezeket a
képzőművészek előző évi legjobb műveit jutalmazó Forum képzőművészeti díj, 2016ban pedig átvehette a Vajdaságban született vagy ott élő festők, grafikusok, szobrászok, képzőművészet szakos tanárok, műkritikusok elismerésére alapított Nagyapáti Kukac Péter-díjat. Több önálló és csoportos kiállítása volt Szerbiában, Magyarországon, Svájcban és Kanadában. Lázár Tibor művein tetten érhető a szándékolt anakronizmus – nem titok, hogy a művészt foglalkoztatják az identitás kérdései, és abból kiindulva, hogy szülőföldjén is a 19. század második fele és a 20. század eleje aranykorként tételeződik, ehhez az időszakhoz és a Monarchia dísztárgyaihoz kapcsolódva teszi láthatóvá az elmozdulás irányait vagy épp a szétesettség réseit. Egy évszázad alatt jelentősen megváltozott az a tárgyi világ, amely körülveszi az embert, akár a falusi, akár a városi környezetet nézzük. Az igénytelenség és az egyenarcúság térnyerésével megjelentek az értékes iparművészeti termékek silány reprodukciói, vagy művé-
gonosz gépezeteket kiirtjuk a föld színéről. Hátranyúlt, esernyő nagyságú és formájú tárgyat vett elő, majd megnyomott rajta egy gombot. A rövid bot nyúlni kezdett, hegye lassan a lovag feje fölé ért, végül teljes hosszában kibontakozott a fegyver. A ráncos arcú férfi a hóna alá fogta a teleszkópos kopját, majd a fejébe nyomott egy letört álladzójú bukósisakot. – A fogyasztói világért előre, Rocinante! A gebe váratlan erővel és sebességgel vágtázni kezdett.
szeti alkotások tűntek fel használati tárgyak dísztőelemeiként – mind-mind a fogyasztói társadalom olyan furcsasága, amely alkotásfilozófiai és művészetelmélti kérdésekhez vezethet. Mit mondanak el rólunk azok a díszek, amelyektől megválunk, mit mondanak a sallangok, amelyekhez ragaszkodunk? Mitől értékes az egyik porcelán, mitől giccs a másik? Egy-egy műalkotás esetében egységes a megőrzésre érdemes hagyomány, vagy hordozhatja-e külön-külön is a forma, az anyaghasználat, a kompozíció vagy a gondolatiság? Miért jut eszembe egy farostlemezre festett akrilképről a gobelin textúrája és csendélet- vagy portrékompozíciója, egy-egy bizarr aktról pedig a madonnaábrázolás? Lázár Tibor minden műve pimasz incselkedés – nem csupán szembesít, hanem az orrunk alá dörgöli, mi mindennel kell végre számot vetnünk az eltartott kisujjú fintorgásainktól kezdve az okoskodó kinyilatkoztatásainkon, szenvelgő identitásválságainkon és hasadt összetartozásainkon át a jelenvalóság felelősségéig. Frappáns, friss, meghökkentő – éberségre int, mint a fricska.
2020. február
5
előretolt
helyőrség
vers
Szabó Fanni
Egység Kikelt magjából földed, ma ősrobbanni fogsz, darabjaidból egységesülök. Befagyasztom folyóidat, folytonos áradásod rengésétől rángatózom. Fekete lyukból teremtesz, fehér óriások lábnyomától pusztul, apad ingoványom. Körbeutazzuk a Napot, gyöngyöző homlokunk túlragyogja a bolygó fényeit.
Szondy-Adorján György
Közegfüggetlen utak Folyami hajókkal versenyeztem, ők úsztak, én szaladtam a parton, lomhán haladtak és fenségesen, akár az óriások, én csak rohantam, akár az ember, aztán elfogyott a part járható, szaladható része és a víz véglegessé vált, akkor egy hajóra álmodtam magam, és lassan eltűntem szemeim elől, ám az utak visszatérnek értünk és a vízbehasított sebek begyógyulnak, amint fájdalmuk megszülik, aztán mély álomba zuhantam, láttam, évek óta ringok már, most ott szaladok a parton.
Házi kedvenc #10 (akrilspray, akril, közepes sűrűségű farostlemez, 99 × 99 cm, 2019)
Regős Mátyás
Maradni minden irányba
A kialvatlanság káros voltáról
Az ember mélyebb hangjai
Anya, segíts a századomnak
Ablakaim mind esőre nyílnak,
Magányló testünkről verd le az átkot,
Sírva fakadtál, rád néztem, mondtam,
Anyám rendet rakna a spalettás ablak alatt,
nem értem a táj locsogását – barátságunk gyökeret vert a parton,
dörzsölöm szemeim, jószágom alszik,
a négy irányt föloldja a víz. A világ nem egyenlő a földdel, egy vagyok a mérhetetlen percen, hadd suhogja föléd magát a füvek nemzetsége, majd várj a kiválasztott földön, a társulás aranyló metszetén, a nejednek virágot viszek és játszani hozom a kölköt. Barátságunk útra kel a vízzel, a négy irány szélbefagyott rózsa,
nagyon mélyen ejtettem az ő-t, hogy borjújátszhatnánk együtt egy sokbábos partit, sírást idézzen, elmosolyodtál és mosolyod vagy itt ez az asztal, hozzad a dákód, lökd a golyóid, én sima, te csíkos, kockás az ernyőn a nyúl füle botja, asztalunk zöldjébe rég beleszórta
hol van a táj szeme fénye és hol van a táj is azóta…
ne bőgjél, hosszan ejtettem az ő-t és mélyen,
magvait az ördög – ő gurul itt most.
gödreibe gyűltek könnyeid, aztán leejtettél egy tányért, persze, szilánkokra tört, azt mondtam, lyukas markú vagy, nagyon jól
Nem bontják már a leveleket, olvasatlanul mennek szemétre, a kályha ajtaja nyikorog, és elropognak benn a karácsonyok. Nem remeg hangoktól a ház, régóta néma a reggel,
hogy alámerüljön és átlyukassza a bizalmat
a pirítós kenyeret megkenik, nem tesznek el jövőre gyümölcsöt.
magadban, elmosolyodtál és a kétely átlépte
Hidegben áll a hintaló, apám kályhája elbukott.
kész művészet egy ilyen egyszerű ételt elsózni,
Ez már a tél, Anya, gerendáink recsegnek a szélben.
mondtam, lassan ejtettem az ű-t, elnyújtva, hogy
Kis katonák a régi polcon, szuronyt szegezve, nyilván.
álmélkodásnak hasson, miképp lehetséges egy nyavalyás levest elsózni a huszonegyedik
Katonáim a fűtetlen szobában ellátás nélkül vesztegelnek.
században, elmosolyodtál és vizet ittunk
Itt van a tél, Anya, segíts a századomnak,
a sóra, azt mondtad, félsz bármit is csinálni,
rakj rendet még a polcokon, a sötétség ellen elveszünk!
csinálhatsz bármit, ne félj, én már így szoktalak meg, mondtam, és szeretem a szokásaimat, aztán már nem mozdult többé a tested, és ittam a vizet a sóra, kisebb kortyokkal, nagyobbakkal, ez már semmit nem jelent, mennyi kegyelemben teremtett
2020. február
idő híján már nem fognak kifesteni.
megnyomtam az ly-t, alaposan megnyomtam,
küszöbünket, majd elsóztad a köménymaglevest,
Házi kedvenc #2 (akrilspray, akril, közepes sűrűségű farostlemez, 89 × 102 cm, 2017)
de omlik a ház fala, bomlik a rend,
és adott otthont, újra és újra.
Tegyél a tűzre, apám, a tűlevél hadd ropogjon, lángost süss, anyám, mert elveszünk! Itt van a tél, Anya, bátrabb ez, mint a régi, erősebb, mint a régi, lassan feladják alulöltözött katonáim, lassan felfalja őket. IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
6
előretolt
helyőrség
in memoriam MI A NEVEM ÉS A FEGYVERNEMEM? Karády Katalinról azért nehéz megemlékezni, mert néha úgy tűnik, mindent tudunk erről a különös nőről, a titokzatossága is csupán egy dramaturgiai lelemény, melyet gondosan belekomponáltak a karakterébe azok, akik annak idején kitalálták a Karády-jelenséget, a szorgos életrajzíróknak köszönhetően pedig úgyis papírra került minden, ami tudható. Száztíz évvel ezelőtt Kanczler Katalin Mária néven Kőbányán született egy cipészmester hetedik gyerekeként. Önéletírása szerint az apja dühében vagy mámorában gyakran szíjjal verte őket. „Ó, mily ujjongó, szívet dobogtató öröm volt az »akcióvonattal« kiutazni Svájcba! Hétéves voltam, amikor először kivittek St. Gallenbe. Öt évet töltöttem ott – kétszer voltam Svájcban, egyszer Hollandiában. Igen, ma már tudom, a gyermekkor tiszta ízeit és friss örömeit messze idegenben kóstolgattam először. Önfeledten játszani, nem félni a lesújtó apai tenyértől, szaladgálni, virágot szedni az esőtől harmatos réten, boldogan mosolyogni, bátran felelni a felnőtteknek, akarni, merni, a »tilos«-tól nem félni, ó, drága St. Gallen, ma is melegebb a szívem tája, ha nevét hallom emlegetni…” – írja a Hogyan lettem színésznő? címmel 1941-ben közreadott vallomásaiban. Már csitriként ott volt benne minden, ami kiemelte őt a kortársai közül – sérelmekből és frusztrációkból is táplálkozó rátarti büszkeség, konok, öntörvényű csak azért is és a felülemelkedés méltósága: „Fejlődtem, csinosodtam. Tanítóim, tanáraim szerettek, azzá a kedvenctípussá kupálódtam ki, akit a többi növendék irigyel és aki vigyázó az osztályban. Valami ösztön súgta, mert senki nem mondta, hogy tisztának kell lenni, nagyon tisztának. Órákig súroltam magamat. Hamarosan úgy éreztem, hogy az iskolában bizonyos vezető szerepem van, a többiek elismernek, irigyelnek és mindenesetre maguk fölött való lénynek tekintenek. Nem mondhatnám, hogy szellemileg tűntem volna ki közülük; sikerem és előretörésem, azt hiszem, onnan eredt, hogy már tizenhárom-tizennégy éves koromban homályosan valami dámaszerűségre törekedtem és ezt öltözködésben, tartásban és viselkedésben alaposan kihangsúlyoztam.” Ebből a közegből igazi dívává, ünnepelt sztárrá válni önmagában
egy szerethető népmese lehetne az egyszeri szegény lányról. Ez a mese azonban sok olyan epizóddal egészült ki, amelyet nem szokás gyerekeknek mesélni. Kanczler Katalin még tizenévesen férjhez ment a nála tizennyolc évvel idősebb Varga András Rezső adóhivatali vámtiszthez, majd alig három év múlva a fiatalasszony költekezései miatt véget ért a házasságuk. Évekkel később egy budai mulatóban figyelt fel rá Egyed Zoltán újságíró-laptulajdonos, aki elhatározta, sztárt csinál a sejtelmes tekintetű, búgó hangú nőből. Tőle származik a Karády művésznév is, ő vitte el Karádyt Csathó Kálmán feleségéhez, Cs. Aczél Ilonához, aki három év alatt megtanította neki a színészet alapjait, de Egyeddel együtt felépítették a Karády-karaktert is – az éneklésen túl megtanították öltözködni és viselkedni is. Színrelépését jól felépített kommunikációs stratégia segítette, az újságírók figyeltek rá, és bár a szakma nem fogadta elismeréssel sem a színházi, sem a filmes alakításait, a közönség azonnal felemelte. A törékeny, kedves szőkeségek között megjelent egy új nőtípus, erős, karakán, sejtelmes, végzetes – megszeretni is nehéz, és elfeledni is. Pletykák keringtek róla, egyesek férfifalónak tartották, mások leszbikus kapcsolatait ecsetelték. A nők utánozták az öltözködési stílusát, hajviseletét, a férfiak a bűvkörébe kerültek, dalai slágerré váltak. „Ez lett a veszted, mind a kettőnk veszte” – dúdolta egy ország 1939 őszén, a Halálos tavasz című film bemutatója után, miközben már hetek óta elkezdődött a második világháború, és olyan borzalmak felé menetelt az emberiség, amit addig elképzelni sem tudott. És épp a háború az, ami igazi súlyt ad ennek a történetnek. Mert itt nemcsak arról van szó, hogy egy üdvöske hogyan válik ünnepelt csillaggá, hogy kerül befolyásos emberek közelébe, vagy milyen ára van ennek a sikernek, hanem a háború borzalmai által válik érthetővé, miért kapaszkodhatott annyi ember ezekbe az érzelmes dalokba és sekélyes filmekbe, milyen kontrasztot jelentett a szerelem végzetességén elandalodni olyankor, amikor másfajta végzet és másfajta pusztulás fenyegetett mindenkit. „Egyáltalában nem biztos, hogy ez az idillikus állapot – pesti híres színésznőnek lenni – sokáig tart
Bonczidai Éva
nálam. Mert egy reggel majd úgy ébredek fel, hogy kitörnek bennem és eget kérnek a nomád ösztönök – és akkor elutazom. Kérem kedves barátaimat és intim ellenségeimet is, hogy ha ez megtörténnék, ne haragudjanak rám, vállvonogatással kell elintézni az egészet, mert ez a nő – ugyebár? – menthetetlen... Képes felülni a vonatra és elutazni Sumatrába, vagy éppen Sydneybe. Vagy, mert éjjel detektívregényt olvas: és a cselekmény Mexikóban játszódik – másnap elutazik oda, kivizsgálni, hogy a regényíró hű pontossággal írta-e le a tájat? Tudom, hogy a sztárélet nem tart örökké és az utam a majdani öregség felé nem lesz rózsákkal telehintve. De egy biztos: az a szabályszerű elszegényedő öregség hiába les rám; én ki fogom kerülni...” – írta Karády Katalin. Primitív, földhözragadt törekvésnek tűnhet ez, de nem abszurdabb, mint bármely más önzés. És épp ez az öntörvényűség és az élet tisztelete tette méltóvá Karády Katalint arra, hogy több legyen, mint egyszeri díva. Mert nem holmi szeszély miatt vett más fordulatot az élete, nem a nomád ösztönök miatt tűnt el a színpadról és a filmvászonról. A vészkorszakban kiállt az üldözött zsidó kollégái mellett, továbbra is munkát adott nekik, később rejtegette a menekülni kényszerülőket. Mindenki rá figyelt, és ezt akkor egyfajta védőpajzsnak érezte. A németek bevonulásával azonban megváltozott minden, fokozatosan ellehetetlenítették. Horthy Miklós kémfőnökének, Ujszászy Istvánnak volt a menyasszonya, amikor 1944. április 18-án, a szövetségeseknek való kémkedés vádjával a Gestapo letartóztatta, három hónapig fogva tartották és kínozták. Vőlegényét, akit szintén letartóztattak, többé nem láthatta. Ez a pár hónap megváltoztatta az életét. Az emberségét azonban nem törte meg – ő úgy harcolt, hogy továbbra is segített, ahol tudott, például lefizette a nyilasokat, és egy gyerekcsapatot mentett meg a kivégzőosztag elől. De már soha többé nem térhetett vissza abba a fénybe, ahol dívaként ragyoghatott. A háború után mellőzték, a korábbi korszak sztárját módszeresen próbálták kitörölni a köztudatból, csak vidéken léphetett fel, ahol olykor a részeg munkások sörösüveggel dobálták. 1951-ben végleg elhagyta Magyarországot. 1968-ban New Yorkban telepedett le, egy kalapszalont vezetett, csak ritkán vállalt fellépést, és visszavonultan élt. Harminc évvel ezelőtt, 1990. február 7-én hunyt el. Sírja Budapesten, a Farkasréti temetőben van. Nagyjából ennyi tudható róla, és ami az időnként újra és újra felcsendülő dalaiból megérezhető. Utólag jóslatszerűnek hat egyik legismertebb slágere is: „Hamvadó cigarettavég, ül a hamutálcán, s csendben végigég. / Kis cigaretta, te hidd nekem el, hogy engem is csak égve dobtak el. / Voltam én boldog, lángoló, bíborpiros ajkat csókra csábító, / Most a szobámban magam vagyok én, / merengek a múltak ütemén.” Nem csak valami giccses nosztalgia készteti az embert arra, hogy
Forrás: Wikipédia újrahallgassa ezeket a dalokat. „Valahol Oroszországban” – búgja Karády, és felsejlenek az elmúlt század veszteségei. Az elszakíttatás, a távol lévő szerettünk iránti aggódás, a megváltás nélküli várakozás alapélménye lett több generációnak. Ezért halkul el minden más, ha előkerül egy-egy régi bakelit. Nem kártékony retróandalodás ez, hanem egy kapcsolódás-tapasztalat: sokan, akik szeretik Karádyt, nem őt, nem is a dalait szeretik, hanem azt idézik fel, hogyan hallgatta ezt otthon a család, miközben valaki hazaérkezését várták, hogyan hallgatták ezt a fogolytáborok és harcmezők poklából visszatért, meggyötört férfiak. A Don-kanyar-
ban elesett magyar katonáknak és az értük imádkozó százezreknek Karády hangja talán ugyanazt jelentette. Maga Karády sem tudhatta, hogy ilyen közvetítő szerep jut majd neki. Ahogy azt sem, hogy múzsa és példakép lehet halála után is. Egyik legérvényesebb vis�szacsatolás Cseh Tamás és Bereményi Géza dala: Tábori lap Karády Katalinnak. 1979-ben, amikor íródott, még kevés szó esett a doni feláldozottakról és arról is, hogy szenvedéstörténetként is elmondható számtalan életrajz: „Posta nincs, se csillag a váll-lapon, / én fekszem itt / és megy a századom, / Második Magyar Hadseregem, / mi a nevem és a fegyvernemem?”
LAPSZÁMUNK SZERZŐI Bonczidai Éva (1985) író, szerkesztő Benyhe István (1954) író, költő, műfordító Farkas Wellmann Endre (1975) József Attila-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő Gáspár Ferenc (1957) író, újságíró Kántor Mihály (1974) szakíró Kertész Dávid (1993) író Lovranits Júlia Villő (1986) író, mesemondó, biológus Regős Mátyás (1994) költő, író Szabó Fanni (1999) költő Szondy-Adorján György (1971) költő, író Urbán Péter (1979) író
Pink sérülés (akrilspray, akril, vászon, 130 × 150 cm, 2019) IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
2020. február
7
előretolt
helyőrség
színház
Szabó Magda Az a szép, fényes nap című drámáját vitte színre a székesfehérvári Vörösmarty Színház
„A KIBEN ÉN GYÖNYÖRKÖDÖM” Ragaszkodni őseink hitéhez vagy alkalmazkodni a Nyugathoz? Megtartható-e a kultúránk? Elvész-e egy nemzet, ha hitet cserél? – olyan kérdések ezek, melyek lassan kinőnek a kocatörténészek „mi lett volna, ha…” gondolatfutamai szintjéről, nemcsak elméleti vita szempontjai István vagy Koppány mellett, hanem érvényes kérdések ma is. Szabó Magda Az a szép, fényes nap című drámája azt a napot rekonstruálja a történelmünkből, amikor egyértelmű, következetes válaszokat kellett adni ezekre a kérdésekre: 994 őszén, az esztergomi fejedelmi rezidencia lakói arra készülnek, hogy másnap illusztris diplomaták és egyházi méltóságok jelenlétében a fejedelem fia, Vajk felveszi a keresztény hitet. Gyilkosságok, egymásnak feszülések, stratégiák és veszteségek – sűrű szövésű dráma ez, még akkor is, ha a szereplők két felvonáson keresztül hajtogatják, dédelgetik a maguk igazát. A darabot nemrég a székesfehérvári Vörösmarty Színház tűzte műsorára kiváló szereposztásban és Bagó Bertalan sokrétű rendezésében. Egy új szemponttal egészítették ki Szabó Magda drámáját, ez pedig a nyilvánosság nézőpontja (dramaturg: Tucsni András). Pálya Pompónia alakításában feltűnik egy külföldi riporter, Klara Ilmaninen, aki élőben tudósítja Nyugat-Európát arról, hogyan válik az egykor rettegett portyázó törzsből keresztény és európai nemzet. Szórakoztató fricska ez, hiszen napjainkból isme-
rős a fontoskodó riporter figurája, aki beéri azzal, hogy elsorolja, kik érkeztek meg a történelmi fontosságú találkozóra, majd pár másodpercben semmitmondó válaszokat csikar ki lényeges kérdések mentén. Az itt élők kultúrájának tiszteletére felszólító plakátokról ismerős szlogenek nem ócska aktualizálást jelentenek az előadásban, nem teszik nevetségessé ezt a törekvést, hanem érzékeltetik, hogy ez mindenkor érvényes igény és szempont lehetett. Okos előadás ez, nem foglal állást, így nemcsak azt éri el, hogy a néző újra lefolytassa magában az István és a régi hithez ragaszkodók közötti vitát, nemcsak érvek és ellenérvek ütköznek, hanem látni engedi a Nyugat szempontját is. Bármi is a döntésünk, az csupán európai szenzáció, egzotikus furcsaság, a mértékadó kultúra cifra rongyokba bújt követei újra és újra rácsodálkozhatnak a nyers erő létezésére. A diplomáciai helyezkedés szép ellenpontja a törzs színrelépéséhez rendelt, erőteljes koreográfia és a sajátosan komponált hangzó tér a mongol torokénekkel, ütőhangszerek dobogásával és a kéthúros, lófejes hegedű (morin khuur) hangjával. Ez szépen tükrözi azt is, hogy a magyaroknak mit jelent az ének, mit jelent a vén Bönge (Derzsi János), az egyetlen ember, aki még ismeri az összes dalt. „Az a szép, fényes nap, az Isten jobb szeme” – dúdolja a lány, amíg Géza fejedelem (Gáspár Sándor) be nem tiltja a pogány dalok éneklését. Ezt a dalt is, melyet
Bonczidai Éva
Géza (Gáspár Sándor), Deodatus (Kozáry Ferenc) és Vajk (Kovács Tamás) ő maga is dúdol, ha egyedül marad. Mit kap a nép a dalaiért cserébe? – fogalmazódik meg a kérdés a nézőben. Pedig tudjuk. Tudjuk, Vajk miért választotta ezt az utat, és tudjuk, hova vezetett, mégis döbbenetes ennek a választáskényszernek a súlya. Ma a magyarok az európai kereszténység egyik legkövetkezetesebb védelmezői, ma, amikor még mindig elvárás a Nyugathoz igazodás, épp ezzel az Európával szemben kell képviselni a kereszténység értékeit. Furcsa tükör ez a darab emiatt is – a hetvenes években ravasz szembesítésként írta Szabó Magda, és bölcs gondolatpro-
vokációként tárja elénk most Bagó Bertalan. Épül egy új világ – a színpadon egy nagyszabású építkezés nyomai (díszlettervező: Vereckei Rita), Vajk (Kovács Tamás) kezében pedig már ott a vázlata azoknak a rendeleteknek, amelyek által megszilárdítja az új országot. Egy bölcs, de véres kezű uralkodó színre lépéséhez asszisztálunk, a nép veszteségei azonban csak felsejlenek. Az igazi ütközet nem a Kelet és a Nyugat között van, hanem apa és fia között. Géza és Vajk közös jelenetei ravasz dramaturgiával komponáltak, Gáspár Sándor és Kovács Tamás kettőse pedig kiváló-
Forrás: www.vorosmartyszinhaz.hu an építi fel e két erős ember összecsapását. Épp az általuk láthatóvá tett emberarcúság miatt válik érezhetővé egy történelmi tény mögött az igen személyes dráma, a szembesülés, hogy nem ismerem a gyermekem, vagy hogy az apám a saját céljait akarja általam megvalósítani. Az apának önvád és tehetetlenség jut, a fiúnak magányos harc és a tudat, hogy az apja nem érti őt. „Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm” – hirdette az Atya Jézus megkeresztelésekor, István viszont már nem tud maga mellett egy büszke atyát, az ő apja hallgat, amikor elindul beteljesíteni az akaratát.
film CSAK ÉN SZEDEK ITT BÉRES CSEPPET? Él egy anekdota, miszerint Enrico Fermi, amikor földönkívüli létformákról beszélgetett kollégáival, feltette a kérdést, hogy ha valóban idegenek jártak a bolygónkon, hol vannak most? Az anekdota szerint a sarokban dohányzó Teller Ede azt válaszolta: Európa közepén, és magyaroknak hívják őket. Annyi bizonyosan igaz a történetből, hogy tudóskörökben nemzetünket sokáig marslakóknak nevezték, ezzel magyarázva, hogy egy ilyen kis nép ennyi feltalálót adott a világnak. Ezen feltalálók sorát bővítette Béres József is, aki a hetvenes években agrármérnök létére korszakalkotó orvosi felfedezést tett. Az ő életét és a Béres Csepp feltalálásának körülményeit mutatja be nekünk Gyöngyössy Bence legújabb filmje, A feltaláló. Az életrajzi filmek – egy-két kivételtől eltekintve (mint például Passer Sztálinja vagy a James Marsh által rendezett A mindenség elmélete) – ritkán maradnak fenn a köztudatban. Ennek legfőbb oka, hogy nehéz látványos közönségfilmet alkotni a műfajban. Gyöngyössy ezzel látszólag tisztában van, A feltaláló nem akar több lenni, mint ami. A biográfiai filmek gyakran abba a hibába esnek, hogy valami akciót, valami abszolút oda nem illő csavart akarnak vinni a történetükbe, ezzel magukat hiteltelenné téve. A mi filmünk nem esik ebbe a hibába, egy érdekes ember érdekes története kerül vászonra. Se több, se kevesebb. 2020. február
A történet tehát esetünkben akkor jó, ha átlagos, épp ezért van sokkal nagyobb hangsúly a színészi játékon. Gáspár Tibor kifogástalanul hozza a vidéki értelmiségi karakterét. A tudóst, aki nem akar nagyra törni, nem akarja megváltani a világot, egyszerűen csak szakértő a maga területén, aki ha tud, segít. S ez adja a film fő motívumát is: ha képesek vagyunk arra, hogy másokkal jót tegyünk, akkor meg kell tennünk. Béres József nem volt orvos – ezt konkrétan ki is mondja a filmben, amikor a „csodacseppért” folyamodók doktor úrnak nevezik –, egyszerűen értette a munkáját, és amikor a szükség úgy hozta, saját eredményeit más területen alkalmazta. Így vált gyógyítóvá. Gáspár előadásában egyszerre találkozik a zseni és a kisember. Bár környezete folyamatosan dicséri szakértelmét, ő mégis szerény marad, nem tör babérokra, nem vesz el pénzt a segítségéért, sőt mikor amolyan menekülő útvonalként felajánlják neki, hogy családjával külföldre költözhet és ott dolgozhat tovább a készítményén, ő inkább marad. Marad Magyarországon, ahol veszélyben az élete, az egzisztenciája – de itthon van. Mi készteti hát agronómusunkat arra, hogy megkockáztatva karrierjének elvesztését, orvosi kísérletekbe kezdjen, ha nem az ambíció? Húga, Irén betegsége (őt Für Anikó alakítja). Irén küzdelme a rákkal ösztönzi Bérest, hogy az agrárszektorban már bizonyított eljárását előbb egereken, majd em-
bereken is alkalmazza, méghozzá eredményesen. Irén esetében egyébként meglepett a szereplőválasztás. Für Anikót eddig merőben eltérő karakterek megformálásában szokhattuk meg, ám most sem kell csalódnunk a színészi teljesítményében. A mellékszereplők közül leginkább Trill Zsoltot emelném ki, aki Nagy Lászlót alakítja. Mikor a párt befolyására Béres egyre szorongatottabb helyzetbe kerül, a kortárs magyar művészvilág az, amely kiáll mellette. Ezt Gyöngyössy filmjében Nagy László alakján keresztül mutatja be, aki Aczél elvtársat is sakkban tartva kel a feltaláló védel-
Gáspár Tibor Béres József szerepében
Kertész Dávid mére. Trill élethűen formálja meg a költőt, pátosz nélküli, de kissé a valósággal párhuzamosan mozgó művészemberként. „Ne izgulj József, írtam neked egy verset” – hangzik el a mondat, a reakció pedig egyáltalán nem csap át szirupos lélekmelengetésbe, Gáspár Tibor Béres Józsefe pont úgy válaszol, ahogyan mindannyian tennénk, mikor egy per előtt állva hasonlóképpen próbálnának megnyugtatni. Technikai szempontból a film nem mutat újat, de a megszokottat jól hozza. Csukás Sándor egyszerű, mégis hatásos képi világgal operál. A zene azonban sajnos hagy kívánni valót maga után. Szokás mondani,
hogy a filmzene akkor igazán jó, ha nem is tűnik fel, de a hiánya azonnal érzékelhető. A feltaláló legnagyobb hibája talán éppen az, hogy az aláfestő zene néhol túl erős, kissé disszonáns hatást kelt. A maga nemében egy mindenképpen hatásos filmről beszélhetünk tehát. A Cseppben az élet című, négyrészes tévésorozatból vágott játékfilm jó korképet alkot a kádári rendszer kissé groteszk világáról, arról, hogy a tehetséges ember hogyan képes felülemelkedni a diktatúra által rákényszerített középszerűségen, nem a sikervágy által, hanem a tenni akaráson, az emberségén keresztül.
Forrás: Pannonia Entertainment IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
8
előretolt
helyőrség
hamuban sült pogácsa ALÍZ MADÁRETETŐJE A nyolcéves Alíz unatkozva üldögélt a napsütéses téli délutánon. A karácsonyfa díszei újra a padlásra kerültek, elfogyott a mézeskalács is, de azért még tél volt – csak hát már nem volt mire várni. Vége lett az ünnepeknek, kezdődtek az iskolai hétköznapok. A kislány szomorkodva bámult ki az ablakon a deres, ködös kertbe. – Legalább most volna a születésnapom vagy a névnapom! Akkor megint várakozhatnék valamire! – sóhajtotta a kislány, de mit volt mit tenni, Alíz nem januárban tartotta a neve napját, és történetesen augusztusban született. A barátai sem értek rá éppen, hogy ővele játszanak, mind síelni utaztak a hétvégén a családjaikkal. A tetejébe megérkezett az igazi, fogcsikorgató hideg is. A karácsonyra kapott új mesekönyveket a kislány már mind elolvasta, apuval megcsinálták a Kis felfedező készlet összes kísérletét, igazán nem tudta, mihez kezdjen egy ilyen hideg, unalmas, téli hétvégén! Ezt a napot csak valami új és sose látott dolog menthetné meg, hogy ne legyen ilyen nyomott a hangulata. És akkor valami mégis történt: elkezdett havazni! Hatal-
mas pelyhekben szakadt a hó, és Alíznak eszébe jutott, hogy milyen jót sétáltak tavaly a hóban Nagymamával! Hiszen vele mindig hatalmasakat lehetett sétálni akár téli, akár nyári délutánokon. Néha elmentek az állatkertbe, egy-egy nagyobb parkba, de legjobban a környéken, a kertes házak között szerettek kalandot keresni, és mindig találtak valami izgalmasat. Alíz rögtön jobb kedvű lett és gyorsan át is telefonált Nagyinak. Amikor Nagyi megérkezett, éppen elállt a havazás, így el is indultak mindjárt. Csak úgy ropogott a hó a talpuk alatt! Hógolyózni Alíz ugyan nem szeretett, de hóembert építettek a közeli parkban. Rögtön többet is! Hónagymamát hóunokával, melléjük egy kiskutyát is, öreg gesztenye lett az orra. Azután pedig nyomokat kerestek a friss hóban. Erre egy hölgy járt, magas sarkú csizmában, arra egy bácsi, hatalmas bakancsban. Amott egy kislány nyoma, a cipője talpa csillagos mintát hagyott a havon. Ott kutyák szaladtak át, egy kisebb kutya és nagyobb is. Nahát, egy cica nyomát is megtalálták! Kisebb és nagyobb szarkalábak: madarak jártak arra. És mintha angyal szárnya volna, olyan csíko-
Lovranits Júlia Villő kat hagyott a madárszárny, ahogy felreppent egy varjú. Ahogy a hátuk mögé néztek, látták a saját lábnyomaikat is, ahogy végigkanyargott az úton: a kis csizma és a nagy, szépen egymás mellett. Ahogy belestek a didergő kertekbe, egyik udvaron különös, apró házikóra lettek figyelmesek, ahol nagy volt a sürgés-forgás! Alíz először azt hitte, manókat vagy koboldokat lát kisurranni a kis ajtón, de nem: madarak voltak! Valaki szépséges palotát épített itt a madaraknak: több szinttel, díszes tetővel és telis-teli magokkal. A vendégek nem is kérették magukat: széncinegék és csúszkák repkedtek ki és be, szép, tarka tengelicek civakodtak a bejáratnál. Alíznak legjobban a kékcinege tetszett: – Nagyikám, olyan az a madár, mint egy kis tavasz a télben! Hiszen olyan a színe, mint a tavaszi ég kékje, hozzá egy kis sárga napsütés! Rengetegszer láttam képen, de élőben, ilyen közelről még soha! Nem lehetne nekünk is ilyen házikónk otthon a teraszon? – Megpróbálhatjuk – mondta bizonytalankodva Nagymama –, de nem tudom, hogy is kezdjünk neki? Otthon aztán mindent megpróbáltak!
A Nagypapa próbálta, fúrt-faragott, de az etető mégsem sikerült. A Nagymama próbálta, varrta, szegelte, de nem ment. De Alíznak végre eszébe jutott valami: – Nincs itthon egy üres gyümölcsleves dobozunk? A tanító néni mutatott egy etetőt tavaly télen, amit dobozból készített, talán nekem is sikerülne! Alíz festett, vágott, ragasztott és a madáretető elkészült: vidáman hintáztatta a szél a teraszon! – Mit tegyünk bele? – Kenyérmorzsát! – javasolta Nagymama. – Kolbászt szalonnával! – próbálkozott Nagypapa. – Egyiket sem! – nevetett Alíz. – Amikor anyáékkal kirándultunk, egy madarász nénitől azt hallottam, hogy se kenyeret, se sós szalonnát nem szabad adni a madaraknak, mert megbetegszenek tőle! Fekete napraforgó, az lesz jó nekik! Gyorsan kitették az eledelt a madáretetőbe, és már szálltak is rá a madarak. Csupa surrogás lett a terasz! Alíz boldogan figyelte őket az ablakból. Azután megpillantott egy hatalmas, fekete madarat, ami a kerítésre szállt.
– Varjú koma, neked ma nincs ebéd, nem férsz be az etetőbe! – viccelődött Nagypapa. – Nem adhatnánk valamit neki is? – kérte Alíz. – Egy kis tavalyi dió van itthon? – Ha így megsajnáltad, vidd ki neki! – húzott elő egy zsákot Nagymama. – Alighanem hozza majd a barátait is! És valóban! Bár a kislány közeledésére felröppent, hamarosan vis�szatért a fekete vetési varjú. És sorra bukkantak fel a kerítésen, hogy aztán komótosan lépegessenek a hóban és fel-felkapjanak egy-egy diót. – A fekete tyúkok – nézte őket vidáman Nagypapa. – Dehogy tyúkok! – méltatlankodott Alíz. – Olyanok inkább, mintha vén varázslók lennének, nagy titkok tudói! Akár így, akár úgy, a diót összeszedték. Éjszaka megint havazott, reggelre apró lábnyomok gyöngysora vezetett az etetőhöz és megrágcsált magocskák jelezték: egy egérke is erre járt! Nagymama ijedt képet vágott, de Alíz boldogan mosolygott magában: – Váljék egészségére! Várjuk őt is szeretettel!
ujj a lap alatt
SZEREPEK ÉS JÁTÉKOK A modern asztali szerepjáték fogalma a hatvanas évek végére vezethető vissza, amikor is két amerikai fiatalember, Gary Gygax és Jeff Perren összeállítottak egy miniatűr figurákkal játszható, középkori csatákat szimuláló stratégiai társasjátékot. A Chainmail rendszere a későbbi bővítésekkel képes volt szimulálni hadseregek összecsapásait, egyéni karakterek párbajait, de voltak szabályai a lovagi tornák és később a fantasy elemek szimulálására is. Utóbbi tulajdonképpen J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Ura világának fantasztikus szereplőit, illetve mágikus motívumait emelte be a játékba. Ez később annyira népszerűnek bizonyult, hogy Gygax külön játékot írt köré, mely elhagyva a miniatűr figurákat inkább egy verbális úton játszható társasjátékká formálódott. A Dungeons & Dragons a mai szerepjátékok szülőanyja lett, nemrég megjelent ötödik kiadása máig a legnépszerűbbnek számít. A szerepjátékok működésének lényege, hogy a játékosok egy kitalált vagy már létező fantáziavilág, történelmi kor vagy akár napjaink egyegy kitalált szereplőjét, azaz karakterét személyesítik meg. A játékosok közül az egyik a játékvezető vagy – ahogy magyarul gyakran hivatkoznak rá – a mesélő. Ő nem egy karakterrel rendelkezik, hanem a játék világát és az azt benépesítő mellékszereplőket mozgatja, a karakterek számára pedig motivációt, bonyodalmat biztosít. A játékosok feladata, hogy a karaktereik ismereteit és képességeit felhasználva megoldják a mesélő által eléjük tárt történet konfliktusait, ám mindezt egymással együttműködve, nem pedig egymással rivalizálva. A történet végén általában a karakterek a teljesítményüktől függően tapasztalati pontokat kapnak, melyekből fejleszthetik a tulajdonságaikat, hogy a következő IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
kalandnak már felkészültebben vághassanak neki. A szerepjátéknak idővel több mellékhajtása is született. Ilyen például az élő szerepjáték, ahol a játékosok már nemcsak egy asztal körül ülve beszélgetnek, hanem kosztümökbe öltözve, afféle amatőr színtársulatként a terepen játsszák el a karakterüket. Az internet elterjedésével megjelent az online fórumos szerepjáték, ahol a mesélő és a játékosok posztok formájában alakítják a történetet, gyakran a világ különböző pontjairól együttműködve. A számítógépes szerepjátékok születése a nyolcvanas évekre vezethető vissza, legtöbbjük magukból az asztali játékokból nőttek ki. Ezekben a komputerizált feldolgozásokban a történetet a játék alkotói írják, a mesélő szerepét a számítógép veszi át, ám a karaktert (vagy némely játék esetében a karakterek csapatát) a játékos készíti el, illetve irányítja. A számítógépes változatok eltérő hangsúlyt szoktak fektetni a szerepjátékok különböző aspektusaira. Vannak, melyek a taktikát és a harcot helyezik előtérbe, máshol a párbeszédek vagy a karakterek döntései élveznek prioritást. Az viszont általánosságban elmondható, hogy a karakterek fejlődése a számítógépes szerepjátékok esetében is fontos vezérelv. Ez a megoldás később annyira népszerűnek bizonyult, hogy teljesen eltérő műfajú játékok is adaptálták. A számítógépes szerepjátékok nyilvánvaló korlátokkal rendelkeznek a játék asztali verziójához képest. Itt a játékos karakterei csak azokkal a helyzetekkel találkozhatnak, melyekre a játék készítői felkészültek, azokon a sztori ágakon haladhatnak, amelyeket kijelöltek, és azokból a dialógusokból választhatnak, amelyeket megírtak. Ezzel szemben az asztali játékban csak a mesélő fantáziája állíthat korlátot
Kántor Mihály a karakterek cselekedeteinek, akik ha el is térnek az előre kitalált cselekménytől, a mesélő még akkor is rögtönözhet nekik, vagy dramaturgiai elemekkel visszaterelheti őket. Mindezen korlátok ellenére a számítógépes szerepjátékok rendkívül népszerűek, elsősorban sokoldalúságuk miatt. Találunk köztük olyan online verziókat, amelyekben egyszerre több száz játékos vesz részt, akiknek karakterei akár egyénileg, akár néhány fős csapatokba verődve indulhatnak kalandokra. Akadnak olyanok is, melyek minden alkalommal – persze előre meghatározott
keretek között – véletlenszerűen építik fel a világot vagy annak egy részét. Így a játékos soha sem fog kétszer ugyanazokon a pályákon mozogni, a világ bizonyos mértékig mindig kiismerhetetlen marad. Ezzel szemben állnak az úgynevezett sandbox játékok, melyek egy tágas, részleteiben és szereplőiben alaposan kidolgozott világba helyezik el a karaktert. Itt a legnagyobb a szabadság, oda utazunk, ahová akarunk, a történet a szereplőkkel folytatott párbeszédeken keresztül bontakozik ki, tevékenységünk során pedig megváltoznak a viszonyrendszerek
és átrajzolódnak az erőviszonyok. Rajtunk áll, hogy hősök, gonosztevők vagy a kettő között húzódó szürkezóna szerencsevadászai leszünk. Az elmúlt évtizedek során a számítógépes szerepjátékok látványos fejlődésen mentek keresztül. A mögéjük felrajzolt világok nemcsak külsőségeikben, de összetettségükben és részleteikben is sokat gazdagodtak, a történetek között pedig egyre gyakoribb a komolyabb, fajsúlyosabb téma, ahol az erkölcsi és morális döntések is árnyaltabbak. A műfaj közel negyvenéves korára elérte felnőttkorát.
Protein (akrilspray, akril, vászon, 130 × 150 cm, 2018) 2020. február