7
előretolt
helyőrség
a magyar széppróza napja A HÁROM MÁRVÁNYFEJ
Meggörbült törzsű, öregedő fák állnak a Kőmál oldalában, kapaszkodnak a homokkődombon megült vékony talajban. Ugyan számunkra teljesen világos, hogy előbb-utóbb bokrok, még azután már csak füvek fogják uralni a terepet, amint idővel lemossa az esővíz a humuszt a kőről, de ez a fák kitartását nem lankasztja. A lombok alatt kövezett ösvények kanyarognak, itt-ott kidőlt-bedőlt korláttal, máshol korlát nélkül. Helyenként rétegszellőztető kutak porladó betongyűrűit látni. Nem mondhatni, hogy lepusztult volna a hely, inkább csak azt, hogy méltatlan egykori önmagához. Felújításra szorul, szokták írni az újságírók a helyi lapokban. A domb aljában, annak is a szélén, épp tízlépcsőnyire a Kőmál alatt futó úttól éli végnapjait az egykor A Víg Darázshoz ajánlott kocsmának helyet adó bodega. Méghozzá a surmóbb fajtából való, amolyan pléhkonténerforma. Vidám élet folyt odabent sok éven keresztül, a mindenkori betérőkön kívül számos bejáratott kocsmabútor is ott tengette délutánjait-estéit. Az ital olcsó volt, valamennyit hitelbe is lehetett kapni, mellé melegszendvics is szerepelt a kínálatban, na meg a konténer egyik fala mellett három gép sorakozott: két pó-
kerautomata meg egy gyümölcsös játékgép. Utóbbiak számítottak a legnagyobb vonzerőnek a törzsvendégek szemében. Akik tisztelték egymást rendesen, s e tisztelet erősebb volt a nyereségvágynál is: ha valamelyikük bedobált egy kisebb vagyont a gépbe, és elfogyott a pénze, a többi játszani vágyó koma inkább megvárta, míg emberünk hazamegy, majd újabb pénzzel vis�szatér, minthogy nyomban rájáts�szon, és elnyerje azt, amit a sors – mi más – a másiknak tartogat. Ezek a férfiak – csak férfiak gyakorolták e szenvedélyt a Víg Darázsban – hittek abban, hogy létezik valamiféle felsőbb erő, amit hol szerencsének, hol valami másnak neveztek, amelyik isteni erővel bíró igazságszolgáltatóként előbb-utóbb meghozza számukra a nagy nyereményt, ami után soha többé nem kell majd a gépekbe dobálniuk a pénzt. Ezeket a kegyelmi pillanatokat mindegyikük előre meg vélte érezni, úgy hetente egyszer, amikor is nagyobb téten nagyobb összeget játszott meg. Ám a megérzéseik koraiak voltak, senki nem tudott olyan jól duplázni a pókergépen, hogy az kidobja álmai vagyonát. A gyümölcsös gép pedig egyszerűen hajthatatlan volt, nem volt hajlandó rendesebb gyümölcssorokat és -oszlopokat kipörgetni, nem
Utca és föld fia (olaj, tempera, 60 × 45 cm, 1963) Lapszámunkat MÁRTON ÁRPÁD festőművész munkáival illusztráltuk. Márton Árpád Gyergyóalfaluban született 1940-ben. Művészeti tanulmányait Marosvásárhelyen a Zene- és Képzőművészeti Középiskolában, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem festészeti szakán végezte, ahol Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként szerzett diplomát 1964-ben. Művei megtalálhatók számos erdélyi múzeumban és külföldi köz- és magángyűjteményben. A Kárpát-medencén kívül New York, Barcelona, Krakkó, Nürnberg, Washington művészetkedvelő közönsége is találkozhatott már műveivel, Csíkszeredában és Gyergyószentmiklóson köztéri alkotásai láthatók. A Romániai Képzőművészek Országos Szövetségének, valamint a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társaságának tagja. A Gyergyószárhegyi Művésztelep egyik létrehozója, tanárként többgenerációnyi 2020. február
Király Farkas beszélve az értékesebb harangokról, BAR feliratú téglalapokból meg hetesekről. És főleg minden játékos álmáról, a rózsaszín márványból faragott gorgófejekre emlékeztető hármas hetesek seregéről. De aztán eljött az a bizonyos ősz. Amolyan párásabbféle idő volt, amikor az ember a szabad idejét már inkább beltéri programokkal tölti ki, mintsem szabadtériekkel. Kánya ilyen napokon szokott benézni a Víg Darázsba. Érdekes fiatalember volt: nem ivott sokat, de nem is keveset, nem beszélt sem túl sokat, sem keveset – s ha néha rákattant a gyümölcsös játékgépre, szinte biztos, hogy nyert. Kitartóan játszott hat-hét órán keresztül, ha kellett, isten tudja, miféle pénzből (hogy dolgozott, abban mindenki biztos volt, ám hogy mi volt a munkája, abban senki), és minden alkalommal nyert egy keveset. Nem voltak ezzel gondok, a tulaj mindig kifizette e kis nyereményeket, mert ezzel másokat is szerencséjük próbálgatására ösztönzött, no meg Kánya sem vitte messzire a kapott pénzt, hanem helyben befektette, meghívta a cimboráit erre-arra, mintha nem akarta volna kivinni a nyereményt a Darázs ajtaján. Olyan nap volt az, amelyik semmi izgalmat nem ígér, sem napsütést, sem esőt, de még egy közepesebb focimeccset sem – semmit, amitől az emberfia kicsit nevethetne, esetleg szomorkodhatna. Kánya aznap is a Darázs felé vette útját. A lokálban nem volt semmi különös: ugyanazok az arcok ültek az asztaloknál, mint legtöbbször az utóbbi évtizedben, ugyanazt itták, esetleg ették, mint mindig. Kányát meglátva a tulaj már nyitotta a sört és töltötte a rumot – ugyanolyan változatlan lendülettel, mint amilyen változatlan lelkesedéssel vette át tőle a fiatalember. Ma játszasz?, kérdezte Kányát. Játszom, Guszti bácsi, töltse fel a szokásossal. Merthogy az induló összeg is mindig ugyanannyi volt. Kánya nagy rutinnal nyomkodta a gombokat. Nagyobb téten játszott, aztán kicsiben, aztán megint nagyon – próbált valamiféle rendszert meglátni abban, hogy milyen sorrendben követik egymást a különböző gyümölcsök meg egyéb képek. Ám egyszerre megtelt a képernyő: előbb három márványfej egy sorban, aztán három egy oszlopban, végül pedig kilenc mezőből nyolcban hármas hetesek virítottak. Az összes kocsmabútor a géphez tolult, megtekinteni a csodát és gratulálni Kányának. Csak Guszti arcáról hervadt le a mosoly: Fiam, ez annyi, mint a nejem félévi bére. Ennyit
Töprengő (pasztell, 70 × 50 cm, 2013) most nem tudok adni. Várnod kell egy-két hetet, azalatt elrendezem, rendben? * Sok idővel később külföldi rendszámú autóból szállt ki az az érdeklődő, akivel az ingatlanos egyezkedett a valaha szebb napokat látott bodega megvételéről. Az üzletember kinézetű idegen körbejárta a kocsmát, a kis teraszt, megrángatta a kerítést, benézett az udvari vécébe. Aztán a helyiség története felől érdeklődött. – Kocsma volt itt régebben, kis családias lokál. Nem is volt vele semmi baj, mígnem sokat nyert játékgépen valaki egyik este – kezdett mesélni az ingatlanos. – Túl sokat, végül is. Mesélik, megegyezett a tulajdonossal, hogy később kapja meg a nyereményét, majd távozott. Csakhogy ezután a tulaj állítólag felhívta egy szekuritis ismerősét, hogy hagynák jól helyben a piros baseballdzsekis és -sapkás fickót, amikor hazaindul a diszkóból. Helyben is hagyták; annyira becsületes munkát végeztek, hogy másnap a piros kabátost a folyóban találták meg. Ám valamiért a tulaj fiának a hullája volt az – gon-
képzőművész kibontakozását segítette. 1964-től rajztanárként dolgozott a csíkszeredai matematika–fizika líceumban és az óvónőképzőben. Alapítója volt a Művészeti Általános Iskolának, majd 1990-ben a Nagy István Zene- és Képzőművészeti Líceumnak, ahol 2001-ig, nyugdíjba vonulásáig tanított. 1997-ben Gyergyóalfalu díszpolgára lett, 2010-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki, 2017-ben Magyar Örökség díjat kapott. Jelenleg Csíkszeredában él és alkot. „Valahol egy olyan utat kell keresni, ami igaz. Például igaz a falum, az emberek, az, hogy milyen egyszerű, tömör világot élnek. A közmondásokkal kapcsolatban például azon kezdtem gondolkodni, hogy máshol kötetnyi filozófiákat írtak, míg nálunk néhány sorban, tömören összefoglaltak mindent, ami fontos. Valahol ilyen gondolkodást kell követni, és ezt viszem végig. Ha már kiválasztottam egy ösvényt,
dolom, hasonlóan voltak öltözve. A tulaj, amint megtudta, agyvérzésben szörnyet halt. Az özvegye árulja a helyiséget azóta is. De nem kell senkinek. Pedig olcsó, és remek a fekvése, abszolút megéri akár szakmai, akár pénzügyi befektetésnek. – Mikor is történt mindez? – faggatja az üzletember. – Ó, rég, úgy bő tizenöt, ha nem húsz éve. Az öltönyös töpreng. – Nézzük meg belülről – kéri. Odabent minden változatlan, csak kissé fakó, poros meg pókhálós. – Megveszem – mondja az ügynöknek. – És mi lett azzal, akit eredetileg el kellett volna tüntetni? – Úgy tudom, eltűnt magától. – Értem – közli az üzletember. Odabent látja a fiúkat az asztalok körül, látja a három játékgépet is. Meg Guszti bácsit, amint kérdi: Ma játszasz? Meg később, a diszkóban Guszti fiát, amint ki tudja hányadszorra mondja neki: – Te Kánya, meddig könyörögjek még, add már el nekem azt a kurva dzsekid, an�nyit fizetek érte, amennyiből három másik kabátot vehetsz…
Fotó: Veres Nándor menjek végig rajta, ha tüskebokrok közt visz, akkor is” – mondta Márton Árpád az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. novemberi lapszámában megjelent interjúban. IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET