“
előretolt
IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET
hely ő rs é g 2
csak az nem,
IV. évfolyam 9. szám
4
Búcsú Csukás Istvántól
sírhatnak,
Csornyij Dávid versei
5-7
A magyar széppróza napja: novellaíró verseny
akinek fejfája van
“
2020. február 29.
a férfiak is
vezérvers Dsida Jenő
Tavasz kezdetén Néma várás ül ma a nagy világon. Csókos szellő rengeti vágyam árját, És kínzott szívek panaszos beszéde Tör ki belőlem.
Vérszopó, vad zsarnok a tél. Nem enged Szóhoz jutni. Ámde uralma tűnik S a tavasz kegyes keze nyújt nekem most Írt sebeimre.
Merre jártatok, kicsi, zöld gyümölcsök, Illatos bimbók, fakadó rügyek, mind? Mért nem jöttetek hamarább? Mi vártunk Egyre tirátok.
Együtt (olaj, tempera, 100 × 120 cm, 1975)
portré
Szlama László: „Nekem itt van dolgom” „Kobzán a dal magára vall” – olvashatjuk Arany János A walesi bárdok című balladájában. Hogy Edward király udvarában valóban voltak-e kobzosok, vagy talán csak Arany János kedvelte ezt a hangszert, nem tudhatjuk. Azonban ma mintha reneszánszát élné e különös, lantszerű zeneszerszám, amelynek egyik legmeghatározóbb kortárs képviselője Szlama László Junior Prima díjas népzenész, egyetemi oktató. – A gép- és elektronikus zenék világában ön egy ősi, népi hangszert választott. Hogyan talált rá, milyen volt az első találkozása a kobozzal? – Édesapámnak volt egy citeracsoportja Dabason, és a környékbeli falvakba is járt tanítani. Nővérem és ikerhúgom már ovis korukban pengették a hangszert, én viszont mindig tartózkodtam a zenéléstől, gondoltam, ez túl nehéz, inkább el sem kezdem. Tizenegy éves koromban apám elvitt egy próbára,
hogyha tetszik, maradok, ha nem, nem. A C-dúr skálával és a Gólya, gólya gilicével kezdtünk. Annyira megtetszett, hogy otthon is gyakoroltam, anyukám fel is figyelt erre. Még azon a nyáron elmentünk a Csutorás népzenei táborba, ahol egyből be is kerültem a középhaladók közé. Nagyon fel kellett kötnöm a gatyámat, a gálára rengeteget készültem, de sikerült felnőnöm a feladathoz. Ez a tábor volt az ugródeszka. Pár évre rá ugyanebben a táborban az egyik haverom, Varró
Márk a kezembe adott egy kobozt, mutatott néhány akkordot, kérte, hogy kísérjem a kavalozását [a kaval egy furulyaszerű népi hangszer]. Az ősi atmoszféra, ami ott megteremtődött, miközben játszottam, teljesen magával ragadott. A hangszer megzengette a testemet – szerelem volt első látásra/hallásra. Onnantól át is mentem kobzot tanulni a citera helyett. A tábor után is folyamatosan a kezemben volt a koboz. A citeracsoportom is annyira fellelkesült, hogy alapítottunk
egy moldvai népzenekart. Vettünk furulyákat, kobzokat, dobot, és a tábori oktatónk, Kovács László havonta egyszer foglalkozott velünk. – Kik voltak a tanárai, példaképei? – A későbbi években a Csutorás tábor helyett Moldvába mentünk a zenész barátommal. Itt volt egy ikonikus kobozjátékos, Bolya Mátyás. Nagy példaképem, aki több neves énekessel játszott már együtt, például Palya Beával és Sebestyén Mártával. Nagyon sokat tanultunk tőle. Új világokat nyitott ki számunkra, trubadúr- és moldvai zenéket tanított nekünk. Hazaérve Moldvából várt a hír, hogy a nyíregyházi konzervatóriumban lenne lehetőség nép-
Gódza Csilla zenét tanulni. Elmentem felvételizni. A citera és a koboz rendben volt, a szolfézs bepótolható. Mivel ekkor már másodikos gimnazista voltam, két évet újra kellett járnom, de vállaltam. Úgy érzem, nem elvesztettem két évet, hanem nyertem, mert életem legszebb öt éve volt az ottani középiskolás világ. Időközben képbe jött a Zeneakadémia, ahol indult népzene szak. Elkezdtem tudatosan készülni a felvételire, szerencsére elsőre felvettek; nyolcvan emberből a 14 bejutó között voltam. Öt évig koboz főhangszeresként tanulhattam Kobzos Kiss Tamástól és Bolya Mátyástól. 2014-ben, amikor elsőéves voltam a mesterképzésen, felkértek, hogy tanítsak az akadémián citerát és kobozt. folytatás a 3. oldalon