a product message image
{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade

Page 1

előretolt

IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET

hely ő rs é g 2

csak az nem,

IV. évfolyam 9. szám

4

Búcsú Csukás Istvántól

sírhatnak,

Csornyij Dávid versei

5-7

A magyar széppróza napja: novellaíró verseny

akinek fejfája van

2020. február 29.

a férfiak is

vezérvers Dsida Jenő

Tavasz kezdetén Néma várás ül ma a nagy világon. Csókos szellő rengeti vágyam árját, És kínzott szívek panaszos beszéde Tör ki belőlem.

Vérszopó, vad zsarnok a tél. Nem enged Szóhoz jutni. Ámde uralma tűnik S a tavasz kegyes keze nyújt nekem most Írt sebeimre.

Merre jártatok, kicsi, zöld gyümölcsök, Illatos bimbók, fakadó rügyek, mind? Mért nem jöttetek hamarább? Mi vártunk Egyre tirátok.

Együtt (olaj, tempera, 100 × 120 cm, 1975)

portré

Szlama László: „Nekem itt van dolgom” „Kobzán a dal magára vall” – olvashatjuk Arany János A walesi bárdok című balladájában. Hogy Edward király udvarában valóban voltak-e kobzosok, vagy talán csak Arany János kedvelte ezt a hangszert, nem tudhatjuk. Azonban ma mintha reneszánszát élné e különös, lantszerű zeneszerszám, amelynek egyik legmeghatározóbb kortárs képviselője Szlama László Junior Prima díjas népzenész, egyetemi oktató. – A gép- és elektronikus zenék világában ön egy ősi, népi hangszert választott. Hogyan talált rá, milyen volt az első találkozása a kobozzal? – Édesapámnak volt egy citeracsoportja Dabason, és a környékbeli falvakba is járt tanítani. Nővérem és ikerhúgom már ovis korukban pengették a hangszert, én viszont mindig tartózkodtam a zenéléstől, gondoltam, ez túl nehéz, inkább el sem kezdem. Tizenegy éves koromban apám elvitt egy próbára,

hogyha tetszik, maradok, ha nem, nem. A C-dúr skálával és a Gólya, gólya gilicével kezdtünk. Annyira megtetszett, hogy otthon is gyakoroltam, anyukám fel is figyelt erre. Még azon a nyáron elmentünk a Csutorás népzenei táborba, ahol egyből be is kerültem a középhaladók közé. Nagyon fel kellett kötnöm a gatyámat, a gálára rengeteget készültem, de sikerült felnőnöm a feladathoz. Ez a tábor volt az ugródeszka. Pár évre rá ugyanebben a táborban az egyik haverom, Varró

Márk a kezembe adott egy kobozt, mutatott néhány akkordot, kérte, hogy kísérjem a kavalozását [a kaval egy furulyaszerű népi hangszer]. Az ősi atmoszféra, ami ott megteremtődött, miközben játszottam, teljesen magával ragadott. A hangszer megzengette a testemet – szerelem volt első látásra/hallásra. Onnantól át is mentem kobzot tanulni a citera helyett. A tábor után is folyamatosan a kezemben volt a koboz. A citeracsoportom is annyira fellelkesült, hogy alapítottunk

egy moldvai népzenekart. Vettünk furulyákat, kobzokat, dobot, és a tábori oktatónk, Kovács László havonta egyszer foglalkozott velünk. – Kik voltak a tanárai, példaképei? – A későbbi években a Csutorás tábor helyett Moldvába mentünk a zenész barátommal. Itt volt egy ikonikus kobozjátékos, Bolya Mátyás. Nagy példaképem, aki több neves énekessel játszott már együtt, például Palya Beával és Sebestyén Mártával. Nagyon sokat tanultunk tőle. Új világokat nyitott ki számunkra, trubadúr- és moldvai zenéket tanított nekünk. Hazaérve Moldvából várt a hír, hogy a nyíregyházi konzervatóriumban lenne lehetőség nép-

Gódza Csilla zenét tanulni. Elmentem felvételizni. A citera és a koboz rendben volt, a szolfézs bepótolható. Mivel ekkor már másodikos gimnazista voltam, két évet újra kellett járnom, de vállaltam. Úgy érzem, nem elvesztettem két évet, hanem nyertem, mert életem legszebb öt éve volt az ottani középiskolás világ. Időközben képbe jött a Zeneakadémia, ahol indult népzene szak. Elkezdtem tudatosan készülni a felvételire, szerencsére elsőre felvettek; nyolcvan emberből a 14 bejutó között voltam. Öt évig koboz főhangszeresként tanulhattam Kobzos Kiss Tamástól és Bolya Mátyástól. 2014-ben, amikor elsőéves voltam a mesterképzésen, felkértek, hogy tanítsak az akadémián citerát és kobozt. folytatás a 3. oldalon


2

előretolt

helyőrség

gyász

ISTENKE, VEDD TÉRDEDRE CSUKÁS ISTVÁNT!

Ágoston Szász Katalin

Gyerekkorom kedvenc délutánjait mesehallgatással töltöttem. A lemezjátszó törékeny holmi, nagyon óvatosan kellett vele bánni: a bakelitlemezt remegő ujjacskákkal, csak a peremén érintve helyeztem el középre, majd kis ecsettel leporoltam a tűt. Felrecsegett az első néhány másodperc, én pedig már szavaltam is együtt vele, hogy „Üdvözöllek, dicső lovag, szép a ruhád, szép a lovad! Mi szél hozott, mondssza, erre, és mi vajon a szíved terve?”, majd teli tüdőből énekeltem: „Habár nincsen csak egy fejem, / de én ezt már nem szégyellem! / Egy fejjel is lehet sokat / csinálni, sőt okosakat!” Aztán kevesebb mint egy éve ismét remegő kézzel tárcsáztam Csukás István otthoni telefonszámát, hogy verseket kérjek a gyereknapi lapszámunkba. Általában nem szeretek telefonálni, és nagyon izgulós vagyok, de amikor felvette, hangja ugyanolyan kedves és megnyugtató volt, mint a meséi, és szívesen beszélgettem volna vele órákon keresztül. Fénymásolt lapokon, gondosan ös�szetűzve és összeragasztva küldte be a szerkesztőségbe a lapunk számára kiválogatott verseket, melyeket azóta is szeretettel őrizgetek.

tárca

1936. április 2-án született Kisújszálláson. Apja kovácsmester volt, és a kis Csukás István, későbbi elbeszélései szerint, szegény, de boldog gyermekkort töltött a műhely udvarán. A második világháború befejeztével a frissen megalakult békéstarhosi zeneiskolába felvételizett, ahol hegedűművésznek készült. Érettségi után mégsem a Zeneakadémián folytatta tanulmányait, hanem először jogi egyetemre járt, majd átjelentkezett a bölcsészkarra. Végül nem fejezte be felsőfokú tanulmányait, de egy interjúban később azt nyilatkozta, hogy „hálás vagyok a sorsnak az igazi egyetemért, a Hungária irodalmi kávéházért”. Első versei tizenhét éves korában jelentek meg, amikor a Magyar Rádió egy diákköltők részére meghirdetett pályázatán első helyezést ért el. Eleinte csak felnőtteknek írt, írásaiból, irodalmi segédmunkákból élt már húszévesen. 1960-ban néhány társával megalapította és vezette a Fiatal Művészek Klubját, majd dolgozott a Művészeti Alapnál, a Munkaügyi Minisztériumban és a Néphadsereg című lapnál. 1968 és 1971 között a Magyar Televízió munkatársa, 1978-tól 1985-ig a Móra Fe-

renc Ifjúsági Könyvkiadó főszerkesztője volt. Az 1960-as évek közepén, Kormos István biztatására kezdett el gyerekirodalommal foglalkozni, alapító szerkesztője volt a Kincskeresőnek, majd a Kölyökmagazin szerkesztőbizottságának az elnöke, később a Piros Pont főszerkesztője. Közel száz kötete jelent meg itthon és külföldön. Halhatatlan mesefigurákat köszönhetünk neki, akik aztán rajz- és bábfilmek hősei lettek: Mirr-Murr, a kandúr; Pom Pom, Picur és barátaik: Gombóc Artúr, Radírpók, Festéktüsszentő Hapci Benő, Madárvédő Golyókapkodó; a Nagy Ho-ho-ho-horgász és persze Süsü, a híres egyfejű. A meséken kívül írt verseket, regényeket, hangjátékokat, színdarabokat és filmeket is. Irodalmi munkásságát József Attila-díjjal először 1977-ben, Kossuth-díjjal 1999-ben, Prima Primissima díjjal 2011-ben, a Nemzet Művésze kitüntetéssel pedig 2017-ben ismerték el. Budapest, Kisújszállás és Balatonszárszó is díszpolgárának választotta, utóbbi községben gyermekszínházat neveztek el róla. Csukás István évtizedeken át szeretettel, jókedvvel és odaadással

Fotó: Éberling András sütögette hamuban a magyar irodalom és kultúra pogácsáját gyerekek millióinak, és most, hogy elment, fontos, hogy ne feledjük: neki köszönhetően tarisznyáink immár nem üresek többé, és boldog szívvel

FÉLÁLOM

Bencsik Gábor

Éjszaka van, az ágyamban fekszem. Halk zajokkal motoz körülöttem a város, hallom a nyitott ablakon át. Leoltom a lámpát, hogy jobban tudjak figyelni a zajokra. Jó így hallgatni az éjszakát. Nemrég még csöndesen esett, de már elállt. Behunyom a szemem, az oldalamra fordulok, várom, hogy magába merítsen az álom. A nap véget ért, mára már nincs több kötelesség. A gondolataimat, mint a szófogadó kutyákat a téren, elengedem, szaladjanak, amerre tetszik. Nem alszom, de már nem is vagyok ébren. Körém zárkózva kitágul a világ. Hanyatt fordulok, hogy jöjjön a különös érzés, ami már több éjszakán meglátogatott. Érzem, ahogy a testem lassan, minden sietség nélkül felfelé indul, de ugyanakkor süllyed is le a mélybe, éppen azzal a sebességgel, ahogy emelkedik.

Emelkedve süllyedek és süllyedve emelkedem, közben átlényegül körülöttem a világ. Az ágyam szélén ülök, felöltözve. A többiek mind alusznak, egyedül én vagyok ébren. Csöndben csukom be magam mögött az ajtót. Kilépek a rácsos kertkapun, jobbra fordulok, előttem az utca, a vizes aszfalton csillog a lámpák visszfénye. Minden utcalámpa alatt egy fénysziget, egyikről a másikra igyekszem. Az egyik fényszigeten férfi áll, biccentek, ahogy elmegyek mellette, biccent ő is. Nem ismerős az arca. Balról a kenyérgyár magas kéménye sötétlik. Ó, ez a kenyérillat, most megint térdig gázolok benne, mint gyerekkoromban, ha arról fújt a szél. Összetett két tenyeremmel belemerítek, szívom magamba az illatot.

Egy ember közeledik felém a túlsó járdán, nő, nem is nő, lány, rám mosolyog, visszamosolygok, soha nem beszéltünk egymással, pedig mindig szerettem volna, talán majd máskor, most megyek tovább. A kutyája lemarad, utána iramodik, megelőzi, visszafordulva néz rá. Valahol ajtó csapódik, aztán megint csönd. Most nem látni senkit az utcán. Kissé meggyorsítom a lépteimet, kitárom a két karomat, felemelkedem a levegőbe. Már a fák fölött repülök, alattam az utca. Mennyi lámpafénytől világos ablak még éjszaka is! Csak akarnom kell, és fordulok, emelkedem, süllyedek. A tárt karomban semmi fáradtságot nem érzek, kedvemre repülök a város fölött, nézem magam alatt a házakat, a lámpák fényét. Villamos zörög el alattam, darabig követem az útját. A megállóban

ENDRE, ANDRÁS ÉS BANDI Endre csakis az élvezeteknek él. Imádja az olasz, az indiai és a thai konyhát, bár többnyire a magyar konyha fogásaival kénytelen beérni. Persze ha milliomos lenne… De nem az. Méregdrága borokat kortyolgat, ha módjában áll. Például amikor vendégségbe megy ügyvéd rokonához, aki igazi gurman. Nyaranta szeret teraszokon, napernyő alatt üldögélni, kávét szürcsölgetni, nőket stírölni. Telente gyógyfürdőkben melengeti öreg csontjait. Gyakorta jár antikváriumokba, ahol nem szakkönyveket, hanem fotóalbumokat lapozgat. Aktalbumokat. Lenyűgözi a női test szépsége. Endre a munkáját szükséges rossznak tekinti, amit csakis pénzért végez. Így aztán folyton halogatja a feladatok elvégzését, amíg azok a körmére égnek. Inkább filmeket néz. Beleképzeli magát a főhősök helyébe. Gyönyörű színésznőkkel smárol (egy-egy film erejéig beléjük is szeret), és naponta menti meg a világot. Avagy épp ellenkezőleg, megpróbálja elpusztítani. Ez utóbbi jóval érdekesebb, izgalmasabb.

KÁRPÁT-MEDENCEI TEHETSÉGGONDOZÓ NONPROFIT KFT.

IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET

tartsuk magunkat hitvallásához, amelyet néhány éve egy interjúban így fogalmazott meg: „nem muszáj belepusztulni rosszkedvünkbe, a keserűség könnyen átbillenthető derűbe”.

Kár, hogy kevés film végén győzedelmeskedik a gonosz. Szeret lustálkodni, sétálni, nézelődni, egyszóval szereti az édes semmittevést. Mondom, Endre hedonista. (Elképzelem, hogy mindezen jellemvonások felsorolásával feladok egy hirdetést az egyik párkereső oldalon, Endre nevében. Vajon lennének hölgyjelentkezők?) András mindenben az ellentéte. Sokszor azt sem tudja, mit eszik. Ami épp a keze ügyébe kerül a hűtőszekrényben. Dobozos sört iszik, a kávét kettéosztja, a felét reggel, a másik felét délben issza meg. Munkáját rutinszerűen, mégis nagy gonddal végzi. Andrásról nem is tudok többet mondani, lássuk be, sokkal unalmasabb fráter, mint Endre. Endre és András egy munkahelyen dolgoznak, sőt ugyanazt a feladatot végzik. El lehet képzelni, mennyi feszültség származik ellentétes személyiségükből. Hogy csak egyetlen példát említsek, amikor a határidő már szorongatja őket, Endre még mindig filmet néz, teljes beleéléssel, mi-

megáll, nincs sem leszálló, sem fölszálló, csenget, megy tovább. Leszállok egy nagy, kockaforma ház tetejére, lógatom a lábam, hallgatom a csendet, hideg szél simogatja az arcomat, de nem fázom. Minden ablakon belátok, fénydobozokban emberek ülnek, beszélnek, esznek, alusznak, nem látnak engem, nem is tudják, hogy nézem őket. Tovább repülök, fel a gyárkémény tetejére. Tudom, hogy félnem kellene itt fent, mégsem félek. Összehúzom magamon a kabátot, behunyom a szemem, hogy most már befelé tudjak figyelni. Az emelkedésem süllyedve visszatér, lassulva gyorsul, lassulva lassul, végül lecsillapul, megáll. Valami kattan odakint, a zaj visszaránt az ébrenlétbe. Az ágyamban fekszem otthon. Ideje aludni, jó éjszakát.

Varga Zoltán Zsolt közben András már a körmét rágja türelmetlenségében, félelmében. Továbbmegyek: nem csak egy munkahelyen dolgoznak, nem csak ugyanaz a feladatuk, Endre és András egy és ugyanazon személy. Tóth Endre Andrásnak hívják, a két benne élő, antagonisztikus személyiséget praktikus Endrének és Andrásnak nevezni. Ám még ennél is tovább megyek. Tóth Endre András én vagyok. Én, akinek tulajdonképpen meg sem kellett volna születnie. Apám és anyám házassága a tévedés futóhomokjára épült. A szikár, smucig, izgága, éles eszű férfinak nem szabadott volna elvenni a kövér, pazarló, lusta, butuska nőt. Mégis megszülettem. Ekkor összevesztek a névadáson. Apám erőltette az Endrét (természetesen azért, mert így hívják), anyám az Andrást szerette volna. Végül kompromisszumot kötöttek, megkaptam mindkét nevet (persze apámét elsőnek). És ezzel a kockázatot, hogy énem kettészakadjon. Ami, mint láttuk, be is kö-

vetkezett. Óriási mázli, hogy Endrének és Andrásnak ugyanaz a beceneve: Bandi. Ő az összekötő híd, a mediátor, a reménységem, hogy Endre és András nem szakadnak el teljesen egymástól. (Ezeket a sorokat Bandiként írom, és máris csillapítanom kell Endrét, aki kikéri magának a „hedonista” jelzőt, és Andrást, aki az „unalmasabb fráter” miatt háborog. Nem könnyű velük.) Félelmem a skizofréniától nem alaptalan. Apámnál öregkorára bipoláris zavart diagnosztizáltak. Bátyám ennek kezdeti tünetét, a krónikus álmatlanságot már észleli magán. Öcsém háromszor kísérelt meg öngyilkosságot, húgom csak egyszer, másodszor csak kopaszra borotválta a fejét. Apám halála után ismertem meg féltestvérét, egy valódi futóbolondot, aki időnként felhív, és olyankor órákig ömlik fülembe az őrület. Mindazok tükrében, amiket elmeséltem, kérdezem önöktől, de kérem, őszintén válaszoljanak: nem kellene sürgősen szakemberhez fordulnom?

Főszerkesztő: Szentmártoni János  Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca)  Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád  Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László  Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. E-mail: helyorseg.szerkesztoseg@gmail.com, postacím: Előretolt Helyőrség, 1364 Budapest Pf. 71.

2020. február


előretolt

helyőrség

3

folytatás a 1. oldalról

portré Meg voltam illetődve, hiszen még tanuló voltam, és gyakorlatilag az osztálytársaimat kellett tanítanom, de ezt teljesen könnyedén kezelték. Balogh Sanyi szintén ikonikus név volt, az ő könyvéből, a Moldvai hangszeres dallamokból tanultam kissrác korom óta. Ő volt a másik nagy mentorom Bolya Mátyás mellett, aki egyengette az utamat. Megtisztelő, hogy kollégák lettünk. Azóta is tanítok az egyetemen. Időközben a Bartók Béla Konzervatóriumba, a Ward Mária Középiskolába és az Óbudai Népzeneiskolába is felkértek tanárnak. Persze hogy elvállaltam mindet, de ezekből mára kettő maradt, a Zeneakadémia és a Ward Mária Szakgimnázium. – Nemcsak Magyarországon, hanem szerte Európában, sőt Amerikában és Japánban is közönség elé állhatott. Mi a tapasztalata, hogyan fogadták a magyar népzenét, e kis ország kultúráját? – Van egy világtérképem, amelyen, mint a sorsjegyen, kaparni lehet az országokat, és a hátlapjára mindig ráírom, kikkel, hol jártam. Álmom, hogy egy színes világtérképem legyen egyszer. Amerikában először a Magyar Állami Népi Együttessel

voltam 2013-ban, nyugatról keletre huszonöt államban jártunk. Felkértek, hogy elsősorban klarinétozzak, de volt citera, furulya és koboz is, tehát színes szerepem lett ebben a műsorban, nagy örömmel vállaltam. Három hónapos turné volt, és nem csak magyar közösségeknek játszottunk. Imádják a magyar kultúrát odakint. Ezután 2019 novemberében is voltam Amerikában Petrás Máriával és a Szigony együttessel, ezúttal New Yorkban és Washingtonban. Ott beszélni is tudtam a helyi magyarokkal, jobban megismertem a helyzetüket. Megismertem egy kanadai magyar embert is, aki elmesélte, milyenek a körülmények magyar viszonylatban – elég siralmas. Gyakorlatilag aki kimegy, az ritkán kultúrafogyasztó; azért megy ki, hogy dolgozzon, pénzt keressen, megtalálja a szerencséjét. Ők általában itthon sem jártak színházba, kulturális eseményekre, akkor ott kint miért járnának. New Yorkban például hatalmas cserkészközösség van, imádják a népzenét. Washingtonban szintén, bár ott egy picit más a helyzet, nehéz összeszedni az ottani magyarokat. Bárhol járok a világban, azt tapasztalom, hogy különleges dologként élik meg a magyar népzenét, nagyon nagy

szívvel és örömmel fogadják. De nem is kell messzire menni, Romániában is játszunk a Bordó Sárkány csapatommal. Érdekesség, hogy egy időben Bukarestben többet zenéltünk, mint Budapesten. Ott általában román közönségnek játszunk. Mindig lelkesen fogadnak, mert hálásak az élőzenéért. Nagyon sok a gépzene, a looper, a torzítás, és erre a naturális hangzásra van igény, de mégis kevesen játsszák a szomszédban. Gyönyörű helyeket láttam hál’ Istennek, bár kint nem laknék sehol sem. Jól érzem magam mindenhol, de nekem itt van dolgom, magyar közegben, magyar barátokkal és a családdal. – Tavaly díjazott volt a HangHordozók – Énekmondó versenyen; Báger Gusztáv Macskalesen és Lukács Sándor Örökkévalóság című versét zenésítette meg. Azóta állandó résztvevője irodalmi eseményeknek, például a Héthatár irodalmi fesztiválnak, a Tokaji Írótábornak, az Oláh János-emlékestnek stb. Mi motiválta arra, hogy kortárs versek megzenésítésével foglalkozzon, mi alapján választotta ki a műveket?

Forrás: Port.hu – Ez izgalmas, hiszen egy teljesen új világ nyílt ki előttem. A volt barátnőmmel, aki kobzos tanítványom volt, alakítottunk egy duót. Rengetegféle zenét játszottunk; régizenét, népzenét és popot is, de például Utassy József versét is Kátai Zoltán megzenésítésében, picit átalakítva a saját ízlésünkre. Ott már belekóstoltunk a versekbe. Amikor kiírták a pályázatot, én továbbítottam neki, hogy próbáljuk meg együtt. Ő nem igazán tudott mit kezdeni a versekkel, ezért egyedül vágtam bele. Ugyan közjátékokat írtam már dalokhoz, de nem vagyok zeneszerző. Gondoltam, kipróbálom magam; olyan verseket válogattam ki, amelyekben láttam fantáziát. Megzenésítettem őket, bejutottam és még helyezést is kaptam. Hatalmas megdöbbenés volt, hogy ebbe az új világba beléptem és az mások szerint értékelhető volt; igazán megtisztelőnek éreztem. Gondoltam, az én hangszeremmel és ezzel a stílussal nem biztos, hogy mindenki tud mit kezdeni. Feltételeztem, hogy legfeljebb különdíjjal jutalmazzák a produkciómat, mert egy sajátos színfoltja volt az estnek. Amikor ezt meg is kaptam, akkor azt hittem, ennyi volt, de még ráadásként a harmadik díjat is megkaptam. Csodálatos volt, erre végképp nem számítottam. Nemes Attila a zsűriből meghívott külön az Oláh János-estre, kérvén, hogy zenésítsek meg Oláh János-verseket. Eleinte kicsit megrettentem a feladattól. Végigolvastam a könyvet, amit átküldött Attila, és hét verset ki is választottam, hét teljesen különböző karaktert. A kész dalokat elküldtem pár zeneszerző barátomnak, mit gondolnak róluk. Biztató dolgokat írtak, és ez megint csak egy megerősítés volt abban, hogy ez működőképes lehet. A hétből négyet játszottam el az esten, és úgy érzem, bőven lehetne még foglalkozni velük, akár több hangszert is bevonva. Nem tudom megmagyarázni, ez nálam hogyan működik, de nagyon élveztem. Mindegyik vers azt diktálta, amire szüksége volt. – Az idei HangHordozókra várható öntől újabb produkció? – Attól függ, tudom-e vállalni. Az idei évem nagyon sok koncertet tartogat. Áprilisban lesz egy háromhetes amerikai turné, és hogyha erre az időszakra esik a verseny, akkor nem tudok elmenni.

Teremtés I. (pasztell, 70 × 50 cm, 2017) 2020. február

– Milyen tervei vannak a közeljövőre?

– Filharmonikus koncertsorozat is lesz, ahol egy négyfős csapattal az ország különböző területeire vis�szük egyórás műsorban a népzenét általános iskolás gyerekeknek. Bemutatjuk nekik a hangszereket, lefedve az egész Kárpát-medencei hangszervilágot. Nagyon izgalmas projekt. A HolddalaNap zenekarral óvodákba járunk, amit szintén szeretek; a koncertezés mellett meséket mondunk élő hangszeres kísérettel. Nemcsak magyar, hanem andalúz, afrikai és még számos népmesét is előadunk. Úgy mesélünk, hogy bevonjuk a gyerekeket, ők a szereplők. Meseterápia-hangulatú az egész foglalkozás. Mellesleg könyvet is írok éppen, remélem, hogy az országos táncháztalálkozóra megjelenik. A koboz „rendberakásán” dolgozom, példatár lesz középiskolásoknak és egyetemistáknak. Kobzos adatközlőknek nevezzük azokat a mestereket, akik még a hagyományból, nem kottából tanultak játszani a hangszeren, apáról fiúra szállt a tudás. Egy ilyen mesterről írok könyvet, lejegyeztem nyolcvan dallamát. Speciális koboztabulatúrás lejegyzés is lesz benne. Nagy hiány van, nincsen szakirodalom ebben a témában. Fejembe vettem, hogy öt könyvet megírok, aztán átadom a stafétabotot és zenélek tovább. – Mennyire lesz hiánypótló ez a könyv? – A nagyvilágból sokan írnak nekem olyan kérdéseket, hogy miként kell húrozni a kobozt, hogy kell hangolni, milyen húrokat használjanak. Egy idő után fárasztóvá vált, ezért készítettem tíz rövid videót arról, hogyan kell karbantartani a hangszert, mi a történelmi háttere stb. Ezek fent vannak az interneten angol felirattal. Ezáltal adok valamit a világnak, és ez felemelő érzés, még ha költök is rá, de azzal már megtérül, hogy emberek használják és odafigyelnek rá. Remélem, ilyen lesz majd a könyvem is, amely egy kicsit modernebb felfogású: QR-kódok segítségével könnyedén elérhetőek lesznek a videók okostelefonról. – Zenei újdonságokra is számíthatunk? – Lemezek is készülnek: a Bordó Sárkány zenekarral a negyedik albumon dolgozunk, a Pásztorhóra csapatommal pedig a másodikon, valamint a HolddalaNap gyereklemez is úton van már, és jó volna egy versmegzenésítésekből álló szólólemezt összehozni… Van terv bőven. IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET


4

előretolt

helyőrség

vers Csornyij Dávid

Földrajz és minden más A szívem dobogással dombot formált testemen, mellkasomon nyálharmat lengte be a ritka mezőt. S máshol is emelkedtek a hegyek völgyekre várva, közeledtek egymáshoz az arányos partvonalak, a földtest talpai várkapukat képeztek, rövid hadakozással hirtelen egyesültek a kontinensek. Megérkeztek lentről a hófehér hadak, a déli féltekén a lemeztektonikai mozgások hatalmas cunamit okoztak, a Csendes hirtelen hangoskodni kezdett. Megindult az újabb kontinensvándorlás: Szibéria agyagedény arca krátert generált, fagyos tekintete sarkvidékek hangulatát idézi. Sivataggá vált a perzsa szőnyeg, ahol a mámoros szájüreg nedve megrészegítő oázis. Óriás mamutfenyő terem a mezőségen, a Homo sapiens nem bír magával, megrázza, és hóesésben fedezi fel, hogyan ültethető el az élet magva.

Nem megy Egyszerűen nem megy. Valakinek elmondani, hogy láttam Máriát férfiakkal, nem megy. Farizeusokkal hempergett a glóriák sokaságán, körülötte sóval hintették be az angyalok a megváltást. Anyja méhéből Jézus hangyaháton abortált, a bűnbocsánatot uzsorások kezéből kapkodták ki a kanos hipokriták. „Viszlát, Infernó!” A Sátán úgyis csak génmanipulált, nyakában kiscsengős humánokat fogad be a klímaváltozás sújtotta pokolba, és engem, aki bérli ezt a házasságot. Szálkásodnak összekulcsolt ujjaim, arcomon felébred lassan a fény, megrökönyödöm az apostolok cselekedetein, véres csókjelenetek, nő a kereszten, szurkálás, erőszak. A rendező megelégedvén zárja le a főpróbát, a gőzölgő embertömeg pedig nyugtázza, hogy van értelme a mennyei őrületnek.

A föld fiai (olaj, tempera, 100 × 120 cm, 1982)

A férfiak is sírnak Minden négyzetméterre jut egy úr, nedves szemei akár a prémes bakancsok, úgy száradnak az öntöttvas radiátor közelében. Az asztalon fanyar tablettás borok és egyszer lefőzött vizes pálinkák fokozzák az ösztönös elmebajt. Az asszony tálal, s nézi a tébolyt, ahogy a férfiak szovjet katonán vitatkoznak, aki magyarabb volt a magyarnál, mert nem indult a forradalom ellen, s árokba lőtte az egyetlen és igaz ideológia, legalábbis a legkisebbnek így mesélte a nagyapja. „Vond vissza, vond vissza, hogy dögöljenek meg a szovjetek.” A másik zsibbadó ajakkal engedett, de nem felejtette el a bűneiket.

Ketten maradtunk, a félig megivott

A páncéloshadosztály az asztal másik sarkában támadta meg az érzelem könnyed erődítményét: a férfi egy Messenger-üzenet miatt mossa tisztára foltozott kockás ingét. Szánalmas közhelyek hagyták el száját, aztán elcsendesedik. Rögtönzött antipátia, káromkodás, zsebkendő, ütögette férfiatlan, gyenge vállát, a futóbolond dühében dönt, a Tejút 32. szám alatt lakik pszichológusa, elmegy majd oda, értékelhető panasza megér egy órát a csillagkanapén. Csenget, hív automatikusan, nyaralni ment a nyavalyás, 20 fényév múlva esetleg. Bánat lett lelkének hasztalan kovásza.

Ketten beszélgettünk, elmondtam neki, hogy halad

A harmadik nem sír, a sós folyadék nyálával együtt lecsorog a torkán, így éled újra testén és lelkén a gyomorfekély. Végig szótlan a nyúlékony délután.

sem apám, sem nagyapám, sem dédapám,

LAPSZÁMUNK SZERZŐI Ágoston Szász Katalin (1996) szerkesztő, kulturális újságíró Bencsik Gábor (1954) író, újságíró, történész, könyvkiadó Csender Levente (1977) József Attila-díjas író Csornyij Dávid (1991) költő, történész Dsida Jenő (1907–1938) költő Gódza Csilla (2000) költő Kántor Mihály (1974) szakíró Király Farkas (1971) költő, író, műfordító, szerkesztő, újságíró Leczo Bence (1996) író, újságíró Szilágyi-Nagy Ildikó (1978) író, szerkesztő Varga Zoltán Zsolt (1962) szobrászművész, kőrestaurátor, író Világtalan (pasztell, 70 × 50 cm, 2014) IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET

libafesztiválos pálinka már csak megszokásból csúszott le kólával áztatott nyelőcsövünkön. Én haragudtam erre az emberre, csuklóját az alkohol bilincse nem engedte szabadjára, pedig szájában megnyílt a modernitás és az értelmiségi szarkazmus kapuja, elméje lomtárában mégsem győz a racionalitás. Az apját is a pia viszi el, szájrák, szép győzelem, s a rákot, tény, ami tény, azon az estén már én sem kedveltem. Rongyos zoknijából kitüremkedett egy lábujj, úgy mondta el, hogy haldoklik, akit nem szeret. Bőgtem hát én is, ki ne maradjak a sorból, nagyapa-figurámat földbe ültette az élet, arról is elkéstem. az életem. Nem volt idő a fodrásznál, utolsó találkozás volt, szikkadt testéből minden anyagot elszippantott a halál, érzelmeit ásványi anyagokká alakította át, amiatt élt még. Négy év, Bandi, ennyit veszítettem tengerész történeteidből. Az ádámcsutkám már nem látszik, igen, még mindig tanulok, meg néha írok, van egy kis refluxom, sokat köhögök a bagótól, van egy szép barátnőm, majd bemutatom neked, de nincsenek barátaim, most te is földminőségi ellenőr lettél és sajnálom, hogy nem látogattalak meg utolsó napjaidban, de értsd meg, Bandi, képtelen vagyok haldokló emberrel beszélgetni. A hűvös szürke sírból nem válaszolt senki, halottnak érzelmi komposzt? Ugyan. És én este elbőgtem magam, mert rájöttem, hogy a férfiak is sírhatnak, csak az nem, akinek fejfája van.

Éhség D. közbenjárására Járnak a lángok fényvacsorára, de belehalnak a hamutálba. 2020. február


5

előretolt

helyőrség

a magyar széppróza napja A magyar széppróza napját a Magyar Írószövetség kezdeményezésére 2018 óta ünnepeljük, Jókai Mór születésnapján, február 18-án. Kárpát-medence-szerte irodalmi programokat és ünnepi műsorokat rendeznek, a gálaműsort pedig a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartják, ahol – többek között – egy igen nemes vetélkedésen is összemérhetik pennájukat az írók: a felkért szerzőknek ugyanis a helyszínen kiválasztott címre kell viszonylag rövid idő – egy óra – alatt a helyszínen novellát komponálniuk. Idén Csender Levente, Király Farkas és Szilágyi-Nagy Ildikó mérkőztek meg, a tizenegy címlehetőség közül pedig végül A három márványfej lett a feladat. A zsűri (Erős Kinga, Mezey Katalin, Nagy Koppány Zsolt, Rózsássy Barbara és Szentmártoni János) az első díjat Csender Leventének, a másodikat Szilágyi-Nagy Ildikónak, a harmadikat pedig Király Farkasnak ítélte oda, többször is hangsúlyozva, hogy igen nehéz volt a döntést meghozniuk. Lapunk helyszínen tartózkodó munkatársának (akinek külön öröm, hogy a díjazottak közül ketten is rendszeres szerzői az Előretolt Helyőrségnek) más irodalmi orgánumok képviselőivel vívott kisebb közelharca árán sikerült megszereznie a díjnyertes műveket, így Önök most elsőként olvashatják nyomtatásban a három kitűnő, különleges körülmények között, egy különleges napon született szöveget. Jó szórakozást kívánunk!

A HÁROM MÁRVÁNYFEJ A Veszett Ember pultja fölül három márványfej nézett le ránk. Három törzsvendégé. Az egyiket ismertem. Ő volt az én lelkiismeretem, utazóm, barátom, az a kvárnéró kreol, szlávos bőbeszédűséggel mesélő talján, Amanchich Trivulzio, valahonnan Dalmáciából, aki egyszerre hozta el nekünk „három tenger mosta érzést”, a Monarchia, az utazás szabadságát, a nagyvilágot, a királyságot, a matrózok lázadását, a maorikat, Új-Zélandot és Afrikát. Úgy töltöttük el az életünket a Veszett Emberben, hogy mindent tudtunk a nagyvilágról. Sőt még annál is többet. Ki voltunk éhezve a történetekre. Alig vártuk, hogy felbukkanjon az én csókaképű barátom, s kissé félrefordított fejjel mesélni kezdjen. Soha nem tudtuk, hogy amit mesél, az igaz vagy csupán egy élénk fantázia játéka, de nem is érdekelt, csak meséljen, mert történetei nélkül elárvult a lelkünk. Volt egy nap az évben, a magyar széppróza napja, amikor pontban éjfélkor az egyik márványfej megelevenedett, testet öltött és némi gondolkozás után letelepedett a törzsasztalához. A Veszett Emberben kefekötők, tévészerelők, kés- és ollóélezők lézengtek, akik egykor értettek valamihez, volt mesterségük, de mára már idejétmúltak, nem kellettek senkinek, ezért hát beültek az időtlenségbe, mert a Veszett Emberben mindegy volt, hogy hétköznap van vagy hétvége, nappal van vagy éjjel, ott lakott az időtlenség. Ők mondjuk egy kicsit meglepődtek a mutatványon, amikor Trivulzio márványfeje életre kelt, testet öltött, leült a törzshelyére, és kikoppantotta üvegszemét az asztalra, de aztán ahhoz is hamar hozzászoktak. Vince, a kövér kocsmáros, mint régen látott ismerőst üdvözölte Trivulziót és cavalierének szólította, mint régen. – Újra itt van köztünk a drága jó bugiardo! – kiáltotta valahonnan a sarokból egy alak. – Hát merre járt…? – A tengeren! – kiáltotta vissza nevetve Trivulzio. – Hol is hagytuk abba?

Mielőtt bármi történhetett, magasra emeltem két ujjam, s a kocsmáros ebből értett mindent, hozott két grogot, a tengerészek italát, amit az egész kis országban (száz éve nem lévén tengerünk) már csak ebben az egy kocsmában mérnek. Mindjárt levegője lett a Veszett Ember savanykás belvilágának. A grogtól megeredt Trivulzio nyelve, s szépen elkezdte legombolyítani egy régi történet fonalát, amit Isten vagy az ördög tudja, mikor hagytunk abba. Talán valamikor a múlt századelő Budapestjén, amikor még ködlovagok árnyai jártak a pesti éjszakában, s akkor se tudta senki, hogy igazak voltak-e ezek a történetek vagy csupán játékai egy élénk fantáziának. – Hol is hagytuk abba? – kérdezte újra. – Megvan, Afrikánál. – Letöltötte a grogot, és folytatta a történetet: – …mielőtt észbe kaptak fogvatartóim, felkapaszkodtam egy Afrikába tartó hajóra, amin elvetődtem a Kongói Demokratikus Köztársaságba. Ahogy partot értem, elhatároztam, hogy felhagyok a régi életemmel, és tisztességes üzletember leszek. A kimentett pénzből sikerült fakereskedésbe fognom. Kamionnal vittem a láncfűrészeket Kongóba, de amilyen az én szerencsém, a kamion bedöglött az esőerdő felé menet, felfogadtam egy kituba nyelven beszélő busongó négert, aki azzal kezdte, hogy megitta a kocsim hűtővizét, ott ragadtunk a sivatagban, míg be nem köszöntött az esős évszak, effendim. Akkor megtöltöttük a hűtőt, de a sártól nem tudtunk tovább menni. Mikor végre megérkeztünk a busongó falujába, a kituba az egész törzsnek láncfűrész-bemutatót tartott, de olyan ügyesen, hogy levágta az egyik férfi kezét. Nem problémáztak, elkaparták a kunyhó mellé. A másiknak a lábát sikerült térd fölött elfűrészelnie, azt is elkaparták, voltak elegen, nem csináltak belőle ügyet. Tizennégy falustársát kaszabolta le a busongó, mire megtanult a láncfűrésszel bánni, de szerencsére a lehetőséget látták bennünk, nem a károkozót. Nem

Csender Levente azt mondom, effendim, hogy nincs a világon náluk jobb munkaerő, de olcsóbb aligha. Fizetésként egyegy fehér pólót és elemes rádiót kértek… A fa jól ment, hamarosan az afrikai partok és a dél-itáliai kikötők ura lettem, sőt mi több, a kongói diktátor, bizonyos Zumumba is barátjává fogadott. A diktátor annyira megkedvelt, hogy

300 kilométer aszfaltutat építtetett az őserdei irodám és a főváros közé, hogy esténként ne késsek el a kártyapartiról. Küldött terepjárót is sofőrrel, hogy kényelmes legyen az utazás. Az utat katonák őrizték, s csak ketten használhattuk, Zumumba meg én. Ha valaki rámerészkedett, azonnal tüzet nyitottak rá, robbanó golyóval, hogy semmi ne maradjon belőle. Testvériségünk csúcsa az volt, amikor Zumumba megajándékozott egy gyémánt szemgolyóval, amit egy helyi kézműves mester titokban hónapokig csiszolgatott, hogy megszólalásig hasonlítson az igazira. Mindenem megvolt, signore. De boldog lennék ma is, ha az úgy marad. S itt egy könnycsepp gördült ki az üvegszeméből. Trivulzio lelassította a mesét, kissé előre döntötte márvány fejét, s csillogó üvegszeme a tenyerébe pottyant. Hitetlenkedve néztem a szemet, de nem tűnt közönséges üvegnél egyébnek. Ez már nem az, signore, de majd elmesélem, hova lett az igazi, ha egy grogot fizet még… Fizettem. – Virágzott az üzlet, de azok az ágvégre való busongók mindig többet akartak. Már nem volt elég a fehér póló, kellett zöld is, meg az elemes rádió sem, tévét akartak meg mobiltelefont. Aztán, hogy nem kapták meg, egy napon lázadás tört ki. Zumumbát elüldözték, s az utódja, az a gaz busongó törzsfőnök lett, aki megitta a hűtővizemet. Nekem köszönhette felemelkedését, de mégis az a gazember kitalálta, hogy

én kizsákmányolom őket, pedig szó sem volt kizsákmányolásról, effendim, mindenki megkapta a fehér pólóját és az elemes rádióját, aztán tessék, így legyen az ember tisztességes. Kegyvesztett lettem, üldözőbe vettek a busongók, rohantam, ahogy csak bírtam, hogy elérjem az aszfaltutat, ahová még mindig nem mertek rálépni azok a felbőszített assasinók. Az út mellett futottak, gyorsabbak voltak, mint a gepárdok, de én se hagytam magam, tudtam, hogy az életemért futok, s talán el is kapnak, ha el nem érem az óceánt, ami nekem mindig is a menedéket jelentette. Belevetettem magam a vízbe, de higgye el, effendim, amit én se hinnék, ha nem velem történt volna meg, a lábam alól eltűnt a víz, egy utca nyílt meg előttem, úgy éreztem magam, mint ama Mózes a Bibliában, amikor a Vörös-tenger szétnyílt előtte. Szaladtam ezen az utcán, mögöttem a busongók lándzsáikkal, olyan volt ez az utca, mintha örökké tartana. Aztán, mi történt, mi nem, elmaradoztak a busongók, és nem látszott már mögöttem Kongó sem. Teljesen kimerülve értem át a túlpartra. Lefutottam rengeteg kilométert, s mint később kiderült, vagy száz évet. Olyan látvány fogadott a túlparton, effendim, hogy teljesen összezavarodtam. – Most itt állok a PIM-ben, néznek egy csomóan, vesz a tévé, s a zsűri meg mindjárt eldönti, hogy hisz-e a költészet erejében, ki van-e éhezve a lelke a történetekre, vagy nem.

Farsang (olaj, tempera, 120 × 100 cm, 1976) 2020. február

IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET


6

előretolt

helyőrség

a magyar széppróza napja A HÁROM MÁRVÁNYFEJ Április bolondja a hónap végén söpört végig a falun. A susnyásban a rekettyék egyrészt a tavaly májusban összeboronálódott pároktól mocorogtak, másrészt a májusfavadászoktól. Ők idén azt remélték, hogy tavaszi bezsongásukhoz a kirajzó fiatal lányok között partnert találnak. Az udvarláshoz helyi hagyomány szerint bármilyen eszköz használható, hiszen a cél szentesíti. Május eleje az egyértelmű jelképes utalások időszaka. A májusfa utolsó lehetőség azoknak, akik a kiszemelt lánynál üzenetüket nem tudták célba juttatni a szüreti mulatság, a művelődési házas jótékonysági gála, a Katalin-bál, a farsangi mulatság, a falusi toporgók túrája, a fülemülék éjszakája, a digimamik és unokáik, a húsvéti körmenet és a kölnik megáldása alkalmával. Sem a buszmegállóban megállva nem tudták rábírni a lányt, hogy elvihessék a vasútállomásra. A kisábécében hiába kínálták cigivel és energiaitallal. Hiába üldözték facsén, tinderen és a szexneked.hu-n. Ám mindezen igyekezetek kudarca nem szükségszerűen azt jelentette, hogy a méhkirálynő titokban ne lett volna szerelmes a felnyírt hajú, szakállas udvarlóba, akinek izomzata úgy dagadt a sztreccspólóban, mint görög márványszobor a múzeumi vitrin fogságában. Mindez az ügybuzgóság csak azért veszett el, mert a méhkirálynő rettentő mennyiségű elfoglaltsága közepette nem vette észre a méhéhez dörzsölődni kívánó izomkolosszus közeledését. – Viszont, ha május elseje reggelén a bejáratnál piros szalagos fa ágaskodik, azt csak észreveszi, az meg valahogy csak kiderül, hogy ki állította – így gondolkodtak a helyi fiúk, a cicáktól a bikákig, az olimpia eszméjét valóra váltó testszerkezettel, bármilyen állatkának is becézgette őket az aktuális barátnőjük. Személyiségtől függően

hozzákezdtek a májusfa alapanyagának felkutatásához, és az utcák elmaszkírozásához, hogy majd feltűnés nélkül vonszolhassák éjszaka a sokméteres póznákat a lányos házak kapuihoz. Géza és Vali, mivel a vetemén�nyel már elkészültek, a teraszon üldögéltek. Ez volt az első közös tavaszuk, együtt örültek annak, hogy roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már. Együtt engedték szélnek a répa apró magjának egy részét, mert vetőszalagot persze nem készítettek a hosszú téli esték alatt. Inkább másféle szórakozással stimulálták az idegrendszerüket, hogy elég endorfint termeljenek a sötét évszak átvészeléséhez. Vali kávésbögréből mézet kanalazott, Géza pedig gumicukrot mártogatott egy üveg nutellába, és elégedetten hallgatta a madarak méltatlankodását afelett, hogy a májusfáért matató legények megzavarták őket a kert aljában elburjánzó sűrűben. – Mondtam, ugye, kicsi babám, hogy nem kell azt kipucolni, jönnek majd a legények az ecetfákért. És még meg is köszönik! – Szerintem nem tesz jót magának az a sok nutella! Mártsa a mézembe a gumicukrát! – válaszolta Vali. – Itt, a teraszon?! Belátni az utcáról! – próbálkozott Géza. – Jaj már! Maga is bezsongott a májusfázástól? – Én már mindig be vagyok zsongva. Tizenéves koromban állítottam először. – Na, kinek? – A Németh Erikának állítottuk. – Az melyik is? – Tudja, aki később volt is szeretőm, az ágy alatt vártam meg, amíg a felbőszült bikája elmegy, Isten nyugosztalja a szegény Németh Bélát. – Meghalt? – Tudja, ő volt az, aki tavaly télen hóviharban megállt pisilni Kajászónál, de a nyomorult nem talált

Kitekintés (olaj, tempera, 62 × 46 cm, 1982) IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET

Szilágyi-Nagy Ildikó

Trió (olaj, tempera, 100 × 80 cm, 1976) vissza a traktorhoz. Az autópályán lyukadt ki, elütötték. – Emlékszem már. Lerepült a feje, és nem találták meg. – Az-az. Na, ennek a leánynak is már tizenévesen udvaroltam. Jó korán indultunk, de sötétben nem találtunk szép fát. Mert an�nyi eszünk nem volt, hogy nappal válasszuk ki. Láttuk, hogy az idősebb legények egy combnyi vastag májfát eldugtak az árokban, hogy meglegyen, amíg ők a másikat felállítják. Föl is volt díszítve szépen. Kilestük, amíg a másikkal eltávoznak. Hárman megfogtuk, és futottunk vele teljes erőnkből kétutcányit. A legjobb kiállású fiúk voltunk a súlycsoportunkban. Úgy vittük a lopott májfát, mint három Adonisz Damoklész kardját. Csak az volt a baj, hogy ragyogtunk a sötétben, mint valami híres szoborkompozíció, amit a turisták mindig ugyanott simogatnak, és ezért az arcok kifényesednek. Úgyhogy utánunk vetette magát egy-két csoport májusfavadász, de leráztuk őket. Kellett az a májfa, mert azt akartuk, hogy ne csak az arcunk fényesedjen a sok simogatástól, ehhez meg, ugye, menyecske kellett. – Kér egy szörpöt? – szakította félbe Vali, mert tudta, hogy gyenge vendéglátó, és túlbuzgósággal ellensúlyozta. – Vagy egy kis csokit? – Nem, köszönöm, ma már ittam.

– Egészségtelenül keveset iszik – szúrta közbe Vali, de Gézát már magával ragadták az emlékei: – Onnantól már kényelmesen ballagtunk a Németh Erikáék házáig. Egyikünk kitalálta, hogy a májfát kössük hozzá a kerítésoszlophoz, és húzzuk föl kötéllel. De ahogy teljes erővel húztuk, átbillent, és nekiesett a villanyvezetéknek. Összesodorta a drótokat, hatalmas villámlás lett. Leperzselődött a teteje, és megdőlt. Így már nem volt szép – állapította meg Géza, évtizedek távlatából is csalódottan. – Aztán mi lett? Kerítettek újat? – Nem kaptunk rá lehetőséget, el kellett pucolnunk gyorsan. Mert az is baj volt, hogy rádőlt a kéményre, és két-három sor téglát lesodort róla. A téglák meg betörték a cserepeket. De lett még egy kis baj. Fel volt állványozva a ház, a malteros vödör meg nem lett elmosogatva, csak beáztatva, és a segéd a pallón hagyta. A májfa lesodorta az állványt is, és csurgott a nyakunkba a sűrű, malteros víz. – Megkötött? – Ááá, nem tud az már ilyenkor megkötni – legyintett Géza hanyag kőműveseleganciával. Hallgatott, kissé hosszabban, mint az emlékek hevessége erre feljogosította volna, majd révedezve folytatta: – Hanem történt még egy kis baj. Éppen zöldre akarták színezni a házat. A zsákokat a ház mellett

halmozták fel. Az állvány belecsapódott a papírzsákokba, a zöld por meg felszállt sűrűn. Prüszköltünk, semmit nem láttunk, a májfát meg tartani kellett volna, mielőtt még nagyobb baj kerekedik. De nem bírtuk. Ott hagytuk a fát, és futottunk. A fejünk zöld lett, a hajunk meg kemény csigákban megkötött. Úgy festettünk, mint három márványfej. És közben megvirradt. Mindenki, aki elindult a kocsmába, látta, hogyan nézünk ki! Reggel hallottuk, hogy az Erika apja szentségel, hogy micsoda kárt okoztak a májfaállítók. Dehát ő csinálta azt a szép lányt! Nem mondtuk meg, hogy mi voltunk. Egy hétig nem láttuk Isten szép napját, mert az Erika apja a színről ránk ismert volna. – Mikor volt ez? – kérdezte Vali, szirupos szörppel a kezében, bár Géza nem kért inni. – Tizennégy évesek voltunk. Mondja – emelte Géza Valira tekintetét, melyekben apró csillagszórók gyúltak, melyeket karácsonykor nem használt el, mert a feleségének új élettársa akadt –, állíthatnék magának májusfát? – Isten őrizz! – nevetett Vali – Meglátja az egész falu! – Dehát mi baja származna abból magának? – folytatta a fűzögetést a férfi. – Nekem semmi. Maga a nős. – Ja, télleg – nyugtázta Géza, és ebben maradtak. 2020. február


7

előretolt

helyőrség

a magyar széppróza napja A HÁROM MÁRVÁNYFEJ

Meggörbült törzsű, öregedő fák állnak a Kőmál oldalában, kapaszkodnak a homokkődombon megült vékony talajban. Ugyan számunkra teljesen világos, hogy előbb-utóbb bokrok, még azután már csak füvek fogják uralni a terepet, amint idővel lemossa az esővíz a humuszt a kőről, de ez a fák kitartását nem lankasztja. A lombok alatt kövezett ösvények kanyarognak, itt-ott kidőlt-bedőlt korláttal, máshol korlát nélkül. Helyenként rétegszellőztető kutak porladó betongyűrűit látni. Nem mondhatni, hogy lepusztult volna a hely, inkább csak azt, hogy méltatlan egykori önmagához. Felújításra szorul, szokták írni az újságírók a helyi lapokban. A domb aljában, annak is a szélén, épp tízlépcsőnyire a Kőmál alatt futó úttól éli végnapjait az egykor A Víg Darázshoz ajánlott kocsmának helyet adó bodega. Méghozzá a surmóbb fajtából való, amolyan pléhkonténerforma. Vidám élet folyt odabent sok éven keresztül, a mindenkori betérőkön kívül számos bejáratott kocsmabútor is ott tengette délutánjait-estéit. Az ital olcsó volt, valamennyit hitelbe is lehetett kapni, mellé melegszendvics is szerepelt a kínálatban, na meg a konténer egyik fala mellett három gép sorakozott: két pó-

kerautomata meg egy gyümölcsös játékgép. Utóbbiak számítottak a legnagyobb vonzerőnek a törzsvendégek szemében. Akik tisztelték egymást rendesen, s e tisztelet erősebb volt a nyereségvágynál is: ha valamelyikük bedobált egy kisebb vagyont a gépbe, és elfogyott a pénze, a többi játszani vágyó koma inkább megvárta, míg emberünk hazamegy, majd újabb pénzzel vis�szatér, minthogy nyomban rájáts�szon, és elnyerje azt, amit a sors – mi más – a másiknak tartogat. Ezek a férfiak – csak férfiak gyakorolták e szenvedélyt a Víg Darázsban – hittek abban, hogy létezik valamiféle felsőbb erő, amit hol szerencsének, hol valami másnak neveztek, amelyik isteni erővel bíró igazságszolgáltatóként előbb-utóbb meghozza számukra a nagy nyereményt, ami után soha többé nem kell majd a gépekbe dobálniuk a pénzt. Ezeket a kegyelmi pillanatokat mindegyikük előre meg vélte érezni, úgy hetente egyszer, amikor is nagyobb téten nagyobb összeget játszott meg. Ám a megérzéseik koraiak voltak, senki nem tudott olyan jól duplázni a pókergépen, hogy az kidobja álmai vagyonát. A gyümölcsös gép pedig egyszerűen hajthatatlan volt, nem volt hajlandó rendesebb gyümölcssorokat és -oszlopokat kipörgetni, nem

Utca és föld fia (olaj, tempera, 60 × 45 cm, 1963) Lapszámunkat MÁRTON ÁRPÁD festőművész munkáival illusztráltuk. Márton Árpád Gyergyóalfaluban született 1940-ben. Művészeti tanulmányait Marosvásárhelyen a Zene- és Képzőművészeti Középiskolában, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem festészeti szakán végezte, ahol Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként szerzett diplomát 1964-ben. Művei megtalálhatók számos erdélyi múzeumban és külföldi köz- és magángyűjteményben. A Kárpát-medencén kívül New York, Barcelona, Krakkó, Nürnberg, Washington művészetkedvelő közönsége is találkozhatott már műveivel, Csíkszeredában és Gyergyószentmiklóson köztéri alkotásai láthatók. A Romániai Képzőművészek Országos Szövetségének, valamint a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társaságának tagja. A Gyergyószárhegyi Művésztelep egyik létrehozója, tanárként többgenerációnyi 2020. február

Király Farkas beszélve az értékesebb harangokról, BAR feliratú téglalapokból meg hetesekről. És főleg minden játékos álmáról, a rózsaszín márványból faragott gorgófejekre emlékeztető hármas hetesek seregéről. De aztán eljött az a bizonyos ősz. Amolyan párásabbféle idő volt, amikor az ember a szabad idejét már inkább beltéri programokkal tölti ki, mintsem szabadtériekkel. Kánya ilyen napokon szokott benézni a Víg Darázsba. Érdekes fiatalember volt: nem ivott sokat, de nem is keveset, nem beszélt sem túl sokat, sem keveset – s ha néha rákattant a gyümölcsös játékgépre, szinte biztos, hogy nyert. Kitartóan játszott hat-hét órán keresztül, ha kellett, isten tudja, miféle pénzből (hogy dolgozott, abban mindenki biztos volt, ám hogy mi volt a munkája, abban senki), és minden alkalommal nyert egy keveset. Nem voltak ezzel gondok, a tulaj mindig kifizette e kis nyereményeket, mert ezzel másokat is szerencséjük próbálgatására ösztönzött, no meg Kánya sem vitte messzire a kapott pénzt, hanem helyben befektette, meghívta a cimboráit erre-arra, mintha nem akarta volna kivinni a nyereményt a Darázs ajtaján. Olyan nap volt az, amelyik semmi izgalmat nem ígér, sem napsütést, sem esőt, de még egy közepesebb focimeccset sem – semmit, amitől az emberfia kicsit nevethetne, esetleg szomorkodhatna. Kánya aznap is a Darázs felé vette útját. A lokálban nem volt semmi különös: ugyanazok az arcok ültek az asztaloknál, mint legtöbbször az utóbbi évtizedben, ugyanazt itták, esetleg ették, mint mindig. Kányát meglátva a tulaj már nyitotta a sört és töltötte a rumot – ugyanolyan változatlan lendülettel, mint amilyen változatlan lelkesedéssel vette át tőle a fiatalember. Ma játszasz?, kérdezte Kányát. Játszom, Guszti bácsi, töltse fel a szokásossal. Merthogy az induló összeg is mindig ugyanannyi volt. Kánya nagy rutinnal nyomkodta a gombokat. Nagyobb téten játszott, aztán kicsiben, aztán megint nagyon – próbált valamiféle rendszert meglátni abban, hogy milyen sorrendben követik egymást a különböző gyümölcsök meg egyéb képek. Ám egyszerre megtelt a képernyő: előbb három márványfej egy sorban, aztán három egy oszlopban, végül pedig kilenc mezőből nyolcban hármas hetesek virítottak. Az összes kocsmabútor a géphez tolult, megtekinteni a csodát és gratulálni Kányának. Csak Guszti arcáról hervadt le a mosoly: Fiam, ez annyi, mint a nejem félévi bére. Ennyit

Töprengő (pasztell, 70 × 50 cm, 2013) most nem tudok adni. Várnod kell egy-két hetet, azalatt elrendezem, rendben? * Sok idővel később külföldi rendszámú autóból szállt ki az az érdeklődő, akivel az ingatlanos egyezkedett a valaha szebb napokat látott bodega megvételéről. Az üzletember kinézetű idegen körbejárta a kocsmát, a kis teraszt, megrángatta a kerítést, benézett az udvari vécébe. Aztán a helyiség története felől érdeklődött. – Kocsma volt itt régebben, kis családias lokál. Nem is volt vele semmi baj, mígnem sokat nyert játékgépen valaki egyik este – kezdett mesélni az ingatlanos. – Túl sokat, végül is. Mesélik, megegyezett a tulajdonossal, hogy később kapja meg a nyereményét, majd távozott. Csakhogy ezután a tulaj állítólag felhívta egy szekuritis ismerősét, hogy hagynák jól helyben a piros baseballdzsekis és -sapkás fickót, amikor hazaindul a diszkóból. Helyben is hagyták; annyira becsületes munkát végeztek, hogy másnap a piros kabátost a folyóban találták meg. Ám valamiért a tulaj fiának a hullája volt az – gon-

képzőművész kibontakozását segítette. 1964-től rajztanárként dolgozott a csíkszeredai matematika–fizika líceumban és az óvónőképzőben. Alapítója volt a Művészeti Általános Iskolának, majd 1990-ben a Nagy István Zene- és Képzőművészeti Líceumnak, ahol 2001-ig, nyugdíjba vonulásáig tanított. 1997-ben Gyergyóalfalu díszpolgára lett, 2010-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki, 2017-ben Magyar Örökség díjat kapott. Jelenleg Csíkszeredában él és alkot. „Valahol egy olyan utat kell keresni, ami igaz. Például igaz a falum, az emberek, az, hogy milyen egyszerű, tömör világot élnek. A közmondásokkal kapcsolatban például azon kezdtem gondolkodni, hogy máshol kötetnyi filozófiákat írtak, míg nálunk néhány sorban, tömören összefoglaltak mindent, ami fontos. Valahol ilyen gondolkodást kell követni, és ezt viszem végig. Ha már kiválasztottam egy ösvényt,

dolom, hasonlóan voltak öltözve. A tulaj, amint megtudta, agyvérzésben szörnyet halt. Az özvegye árulja a helyiséget azóta is. De nem kell senkinek. Pedig olcsó, és remek a fekvése, abszolút megéri akár szakmai, akár pénzügyi befektetésnek. – Mikor is történt mindez? – faggatja az üzletember. – Ó, rég, úgy bő tizenöt, ha nem húsz éve. Az öltönyös töpreng. – Nézzük meg belülről – kéri. Odabent minden változatlan, csak kissé fakó, poros meg pókhálós. – Megveszem – mondja az ügynöknek. – És mi lett azzal, akit eredetileg el kellett volna tüntetni? – Úgy tudom, eltűnt magától. – Értem – közli az üzletember. Odabent látja a fiúkat az asztalok körül, látja a három játékgépet is. Meg Guszti bácsit, amint kérdi: Ma játszasz? Meg később, a diszkóban Guszti fiát, amint ki tudja hányadszorra mondja neki: – Te Kánya, meddig könyörögjek még, add már el nekem azt a kurva dzsekid, an�nyit fizetek érte, amennyiből három másik kabátot vehetsz…

Fotó: Veres Nándor menjek végig rajta, ha tüskebokrok közt visz, akkor is” – mondta Márton Árpád az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. novemberi lapszámában megjelent interjúban. IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET


8

előretolt

helyőrség

szerkesztőségi terepasztal PÁLINKÁS JÓ NAPOT! Jelentem, sikeresen leszámoltunk a modorossággal. Nem volt könnyű átvágni ezt a gordiuszi csomót, de megérte. Jó mulatság, férfimunka volt, mondaná az angol. A harci helyzet az, hogy nagyon nehéz leszoktatni az emberkéket a nyelvi leleménynek hazudott szóvirágok mértéktelen használatáról. Meg vannak győződve arról ugyanis, hogy efféle külcsínt adni egy szónak módfelett humoros, és ezzel belopják magukat a többi ember, családtagjaik, gyermekeik szívébe. Márpedig ezzel azt kockáztatják, hogy mikor a porontyok kilépnek a világot jelentő deszkákra, életük végéig modoros faterjuk vagy muterjuk billogját kell viselniük. Egy a cél: az olyan tiszta beszély, mint a hegyi patak. Studírozzuk őseink beszédmódját, és kövessük azt. A társas kapcsolataink útvesztőiben bolyongva fontos, hogy ne áldozzunk időt a bájcsevejre, ez ugyanis a modorosság melegágya. Ilyen és efféle szóvirágokkal szoktuk – merthogy mindenki modoros kicsit vagy nagyon – ékesíteni a mondanivalót. Jópo-

fának tartjuk, pedig néha nagyon izzasztó, főleg annak, aki hallgatja. A baj akkor kezdődik, amikor kontroll – nyakló – nélkül kezdjük el használni ezeket a szófordulatokat. Aranyos archaizálni, aranyos magázni egymást, egy Szia, uram! tökéletes nyitánynak tűnhet, de néha gondoljunk bele, mennyire hat természetesnek. A modorosság súlyosabb formája, amikor írásban is érződik az izzadtságszagú jópofáskodás. Valamiért nagyon szeretnénk jó benyomást tenni, de a mesterkéltség miatt inkább csak kínos lesz, vagy rossz érzéseket keltünk beszélgetőtársunkban. Ez a mesterkéltség a legros�szabb, legalattomosabb mindegyik közül: ha életünk minden percét úgy éljük, hogy a legjobb képet adjuk magunkról, életünk részévé válnak a szóvirágok, és nincs menekvés: összeroppantanak, és minden pillanatunkat emberkék, írószerszám, kor- és kórképek, írd és monddok között fogjuk leélni. Ami azért nem jó, mert csak egyszer élünk. Ezért meg kár lenne.

Leczo Bence Bizonyos szakmák valamiért jobban vonzzák a modort. Egy egyetemi előadás elképzelhetetlen mesterkéltség nélkül: az oktató a laza, a kollégák, kolleginák pedig okulni vágynak, előveszik hát a papirost, hogy lejegyezzék a studírumot. Vagy mikor éppen röntgenre várunk, az orvos ránk szól: tartsa az ólomlapot a családi ékszerek elé. Nem könnyű a szexről sem modorosság nélkül beszélni: hancúrléc, örömdomb, kéjnedv. Természetesen az utóbbi mesterkéltségek oka a zavar. Zavarbaejtő a téma vagy a helyzet, és ugyanazzal a jófejkedéssel próbáljuk meg leplezni zavarunkat, amivel be akarunk vágódni. Ez pedig káros. Természetesen az újságírásnak kellene az élen járnia abban, hogy több legyen a kevésbé modoros megfogalmazás, viszont ez sokszor monotonná tenné a szöveget. De igényünk van a tisztaságra, több purista újságírást! És olvassunk sok minimalista prózát: Raymond Carvert, Beckettet, meg Palahniuktól a Harcosok klubját. Képezzük magunkat, hogy többé ne essünk ebbe a mély verembe.

ujj a lap alatt KERTEK ÉS EMBEREK Emberi kapcsolataink ápolása, illetve a kertünkbe ültetett növények gondozása között párhuzamot vonni nem is annyira idegen gondolat, mint amennyire elsőre annak tűnhet. Egy kapcsolat alapjainak meghatározása például ugyanolyan fontos, mint a megfelelő termőtalaj megválasztása. Ahogy a világhírű kertész, Luther Burbank elérte, hogy empatikus gondozásával kaktuszai ledobják a tüskéiket, úgy kell nekünk is kiérdemelnünk embertársaink bizalmát. Az együttérzés, a megértésen alapuló segítségnyújtás pedig minden értékes kapcsolat kulcsa. Ahogy egy szerető gazda sem várja meg, hogy növényei szenvedni kezdjenek, úgy mi sem állunk tétlenül szeretteink nehézségei láttán. A 2008-ban alapított koppenhágai Die Gute Fabrik fejlesztőcsapat alkotói úgy vélték, erre a hasonlóságra bizony érdemes lehet rámutatni, még akár egy videójáték által is. A Mutazione elsőre talán félrevezető lehet, hisz a különféle mutáns teremtmények és egy apokaliptikus meteorbecsapódás kulisszája előtt a legkevésbé számítanánk valamiféle könnyed kalandra. S bár ezek a motívumok egy másik játékban nyomasztók lennének, a környezet itt nagyon hamar otthonossá, lakói pedig szerethetővé válnak. Történetünk hőse, a nyurga tinédzser lány, Kai, akit a készítők olyan apróságokkal is jellemeznek, mint például a tény, hogy az egyik lábán mindig lejjebb csúszik a zokni szára. A bakfis visszatér a Mutazione-szigetre, ahol édesanyja is született. Látogatásának azonban szomorú apropója van, ugyanis nagyapja, akivel még sohasem találkozott, halálos beteg. Nonno IRODALMI–KULTURÁLIS MELLÉKLET

papa az egyetlen és egyben utolsó teljes egészében emberi lény a szigeten. Az aprócska kis települést, mely a sziget ökoszisztémájának központját képező hatalmas fa köré épült, mutáns lények népesítik be. Persze nem volt ez mindig így. Nagyjából negyven évvel ezelőtt egy meteorit csapódott a szigetbe, mely eredetileg afféle turistaparadicsom lehetett. A meteorit hatására pedig a lakók lassan megváltoztak. Nonno annak idején egy csoport tudóssal érkezett a jelenségek tanulmányozására, ahol aztán tudományos tárgyilagossága lassan szenvedéllyé vált. Felesége és lánya végül elhagyták őt, Nonno pedig idővel bennszülötté vált és elvállalta a falu sámánjának, vagyis főkertészének a szerepét. Kai sokáig nem tudja kiszedni nagypapájából, hogy a kertészkedés misztériuma miért is annyira fontos a településnek, ám azt hamar megérti, hogy neki kell átvennie ezt a szerepet. Ebben pedig a sziget színes, változatos lakói tovább buzdítják őt, és így kezdetét veszi hősnőnk kalandja. Kai a szigetet bebarangolva megismeri a helyet, az itt élőkkel való csevegés során pedig a kis közösség történetét, illetve az itt lakók szövevényes viszonyrendszerét tárja fel. Utóbbi dialógusok formájában zajlik, többször választhatunk a lehetséges válaszok közül. Mutazione lakói társalgásaink során egyéniségekké formálódnak, akiknek legtöbbje ugyan kedves és barátságos, ám gondoktól és problémáktól sem mentes. Belelátunk a köztük szövődő románcokba, ízelítőt kapunk a vitáikból és a nézetletéréseikből, valamint közvetíthetünk egymásra régóta neheztelő felek között. Szerepünk tehát ápolni a kapcsolataikat, elsimítani

Forrás (olaj, tempera, 129 × 109 cm, 1972)

Kedves Olvasónk! Kántor Mihály Mindannyiunknak vannak kiemelkedő olvasmányélményei, ame-

a gondjaikat és úgy általában gondozni a közösséget. Kai tevékenységének nagyjából ugyanekkora részét teszi ki a kertészkedés, a sziget színes flórájának ápolása és gazdagítása. Ennek funkciója elsőre hősnőnk számára sem teljesen világos, de a gyakorlatot hamar el tudjuk sajátítani. A sziget felderítése során összegyűjtött magok részletes leírását megtaláljuk a növényhatározónkban. Ebből megtudjuk, hogy az adott mag milyen kerttípusban honosítható, azon belül pedig milyen földet szeret. Fontos figyelnünk arra is, hogy egymás mellé milyen magokat ültetünk. Ha például egy nagyobb típusú növényt túl közel helyezünk egy másikhoz, akkor kellő tér hiányában meg fog állni a fejlődésben. Ilyenkor célszerű lesz átültetnünk máshová, ahol tágasabb élettere lehet. A növényeink emellett a zenére is érzékenyek, tehát bizonyos dallamok mellett gyorsabban gyarapodnak, amit kultivációjuknál szintén szem előtt kell tartanunk. Aláhúzva a kis bioszféra lakóinak egymásrautaltságát, az adott dallamokat Mutazione lakóival folytatott beszélgetéseink során ismerhetjük meg. A játék nyolc fejezetből álló története egy hét eseményeit öleli fel, egy-egy nap pedig valamivel több mint egyórányi játékidőt kínál. Ezalatt nyugodt tempóban, mindenféle kényelmetlen sürgetés nélkül intézhetjük dolgainkat és időzhetünk el a számunkra kedves részleteken. A Mutazione négy kategóriában – többek között a Legjobb vizuális megjelenítés és a Legjobb narratíva – kapott jelölést a március 18-i Független Játékok Fesztiváljának (IGF) mezőnyében. (Mutazione. Platformok: PC, Mac, PlayStation 4, iOS)

lyekhez időről időre visszatérünk, és amelyek iránytűként működhetnek életünk során; gyakorta idézzük őket, hivatkozási pontként tekintünk rájuk, jószívvel ajánljuk barátainknak. Ha szeretné megosztani velünk az irodalommal és kultúrával kapcsolatos gondolatait, vagy beszámolna a legmeghatározóbb olvasmányélményeiről, emlékezetes színházi előadásokról vagy kiállításokról, írjon a helyorseg.szerkesztoseg@gmail.com vagy az Előretolt Helyőrség, 1364 Budapest Pf. 71. címre. A közérdeklődésre leginkább számot tartó, továbbgondolásra késztető írásokat közzétesszük az OLVASÓINK AJÁNLJÁK című rovatunkban. Az olvasói rovatok kivételével a szerkesztőség elsősorban felkérésre küldött műveket fogad.

Zöld lábas (olaj, 44 × 45 cm, 1959) 2020. február

Profile for informmedia

hbn_2020-02-29_mell  

hbn_2020-02-29_mell