Gary Chapman – Arlene Pellicane Képernyőfüggő unokák
Mit mondjunk, mit tegyünk és hogyan fogjunk hozzá?
Harmat
Budapest, 2025
This book was first published in the United States by Northfield Publishing, 820 N. LaSalle Blvd, Chicago, IL 60610 with the title Grandparenting Screen Kids.
A könyv eredeti kiadása: Grandparenting Screen Kids, Northfield Publishing, Chicago.
Translated by permission.
Copyright © Gary Chapman, Arlene Pellicane, 2020
Hungarian edition © Harmat Kiadó, 2025
All rights reserved. Minden jog fenntartva.
Kérjük, hogy a szerző jogait tiszteletben tartva a könyvet ne másolja, és a mű felhasználásához kérje a kiadó engedélyét.
Fordította: Szabadi István
ISBN 978-963-288-905-4
„Már nem Kansasban vagyunk!”
Az Óz, a csodák csodája igazi amerikai klasszikus, a tévé 1959 és 1991 között évről évre levetítette. Azóta rengeteget változtak a képernyőzési szokásaink, vagy ahogy Dorothy fogalmazott: „Totó, valami azt súgja, hogy már nem Kansasban vagyunk!”
Ma már nem gyűlik össze a család a kanapén tévézni. Szívesen emlékszem vissza (Gary) a karácsonyestékre, amikor az unokáimmal együtt néztük a klaszszikusokat. A gyerekeim messze éltek, de karácsonyra mindig hazalátogattak. A közös élmény beindította a beszélgetést, és szép emlékké vált. Annak idején a nagymamámmal (Arlene) kvízműsorokat és bűnügyi sorozatokat izgultunk végig együtt. Öröm felidézni azokat az estéket.
A gyerekek ma saját telefonnal vagy tablettel járkálnak, a sorozatnézés és a videójátékozás magányos elfoglaltság, a képernyőidő javarészt nem közösségi program.
A nagy képernyő a nagyszülőké lehet, az unokák majd laptopon, tableten élvezik a mesét. Egyesek fejlődésként fogják fel ezt, sokakat azonban nem nyugtat meg, nem boldogít a változás. Ha külön eszközöket nézünk egy fedél alatt, az nem összehozza, hanem eltávolítja egymástól a családtagokat, sőt megosztja a családot.
De vajon ez elkerülhetetlen? Nem. A technika hidakat is építhet, nem csak a szakadékot mélyítheti. Vegyük például a videóbeszélgetést! Egy felmérés szerint az amerikai nagyszülők 38 százaléka – ha ritkán is, de – szokott így, online beszélni az unokáival.* Egészen lenyűgöző, hogy a nagyapa egy távoli szigetről is együtt örülhet a nagyvárosban élő unokájával, ahogy élőben nézi a zongorakoncertjét. Az a nagymama, aki otthon van a digitális világban, a közösségi médián keresztül követheti unokáját. Így megtudhatja, kivel barátkozik és mi érdekli, ezáltal pedig mélyebb beszélgetéseket folytathat vele. A rendszeres videóbeszélgetések nyomán karácsonykor nem rég nem látott ismerősként
* Paula Span, „Becoming a Digital Grandparent”. New York Times, 2019. június 5. https://www.nytimes.com/2019/06/05/well/family/ kids-screen-time-grandparents.html.
találkoznak, nem kell megtörni a jeget, a kapcsolatot megalapozta a videócsetelés. A technológia tehát nagy áldás, ha nagy a távolság, de átok, ha egy szobában, külön képernyőket bámulunk.
Mit tegyünk?
Ha az olvasó olyan nagyszülő, aki akár csak egy kevés időt is az unokájával tölt, biztosan tapasztalja a kihívásokat. Ezekben akarunk segíteni.
A Képernyőfüggő unokák önálló könyvként is olvasható, vagy kiegészítve a Képernyőfüggő gyerekek: 5 nélkülözhetetlen kapcsolati készség, amelyre a digitális nemzedéknek szüksége van című kötetünkkel. Amenynyiben pedig ön neveli az unokáját, mindkét könyvet nagy haszonnal forgathatja.
A következő fejezetekben az olvasó megtudhatja, hogyan segítsen, mit mondjon, és mindezt hol kezdje. Az unokáinknak rengeteg szeretetre van szükségük, és minket mint nagyszülőket Isten arra indít, hogy elismerő szavak, testi érintés, ajándékozás, minőségi idő és szívességek által gazdagítsuk az unokáink életét. Ilyen szeretetet egyetlen videójátéktól sem kaphatnak, ahogyan a közösségi médián keresztül sem. Ne engedjük, hogy a populáris kultúra vagy az unokáink helytelen viselkedése eltántorítson! A nagyszülői bölcsesség sosem avul el, és sosem volt annyira nélkülözhetetlen, mint ma.
1.
A játékbirodalom szuperhősei
Mit tehetek, ha az unokám legszívesebben egész nap telefonozna vagy tabletezne?
H
ol is kezdjük? A digitális világ – mint azt bizonyára
mi is látjuk – folyamatosan a gyerekek figyelméért harcol. Nem egy szelet frissen sült sütiről vagy egy pattogtatni való kosárlabdáról beszélünk, hanem a tabletről vagy a telefonról – ők a játékbirodalom szuperhősei. Ezek a karcsú téglalapok megannyi kalandhoz nyitnak utat, hozzájuk képest minden más program unalmasnak tűnik a gyerekek szemében.
Talán emlékszünk még a képernyő uralma előtti időkre. Ha az unokák látogatóba jöttek, olvastunk, színeztünk, pattogatott kukoricát készítettünk, és együtt megnéztünk egy filmet. Ma egészen máshogy zajlik a látogatás. A gyerekek egyetlen dologra vágynak igazán: hogy valamilyen kütyüt a kezükbe vehessenek.
Egyáltalán mi olyan vonzó a tabletben és az okostelefonban? Az ilyen eszközöket kimondottan arra tervezték, hogy az izgalmas, szórakoztató tartalmak által folyamatosan termeljék bennünk az adrenalint. Az agyunk számára a váratlan és váltakozó gyakoriságú jutalom a vonzó, ezt kínálják az eszközök megállás nélkül. Emlékszünk még, milyen izgatottan léptünk oda a postaládához, hátha írt nekünk valaki? Ilyen érzés az unokánknak is, amikor kezébe veszi a telefont: várják a meglepetések, az agya pedig dopaminra, vagyis az örömérzettel összefüggésben álló hormonra szomjazik.
Gyerekkorunkban volt kedvenc tévéműsorunk? Ha véget ért az adott rész, egy hétig kellett várni a következőre. Végig kellett nézni a reklámokat, továbbtekerni nem lehetett, egykor még lenémítani sem. Felvenni sem tudtuk. Harminc perc vagy egy óra, és véget is ért.
Ha az utána következő műsor már nem érdekelt, kikapcsoltuk a tévét, és csináltunk valami mást. A tablet és a telefon nem ad efféle lehetőséget a leállásra, hanem folyamatosan árad az új, izgalmas látnivaló, szinte reklámmentesen. Ha mi nem szakítjuk meg a folyamatot, az unokáink továbbra is nézni fogják a képernyőt, maguktól ugyanis nem fogják kikapcsolni.
A nagyinál másként mennek a dolgok
Talán mi is láttunk már dekorációs táblácskákat a „nagyi szabályaival”: Unokáknak folyamatos kiszolgálás.
Szülők: bejelentkezés alapján.
Korlátlan ölelés és puszifogyasztás.
Nevetni, kuncogni, odabújni szabad. A szakács mindig rendelkezésre áll.
Sütizünk, mesélünk.
Olyannal, hogy Határtalan videójátékozás vagy Képernyőbámulás órákon át biztosan nem találkoztunk. Nagyiéknál nem így kapcsolódunk egymással és kapcsolódunk ki! Mi is összeállíthatunk hasonló házirendet, akár ritkábban látjuk az unokánkat, akár minden második napot velünk tölt. Tegyük egyedivé az otthonunkat a számunkra fontos értékek alapján! Nem muszáj megadnunk magunkat, ha az unokánk még tovább videójátékozna vagy telefonozna. Nálunk a megszokottól egészen eltérő élményeket élhet át, ami nemcsak megvalósítható, hanem kívánatos is lehet.
Képernyőfüggő unokák
Ha nehezen tudjuk kikönyörögni a mobilt az unokánk ujjai közül – akár kisgyerek, akár kamasz –, próbálkozzunk a következők valamelyikével:
Képernyőzóna: Jelöljük ki, otthonunk melyik pontján szabad telefonozni, tabletezni, és melyiken nem.
Képernyőmentes övezet lehet például az étkezőasztal, a konyha, az udvar, a hálószoba és a fürdőszoba.
Képernyőidő: Ragasszuk ki egy cetlire a telefon „nyitvatartási idejét”, például 11 óra és dél között.
Telefonszundi: Kisebb gyerekeknek mondhatjuk azt is, hogy a telefon is szundizni megy. Textilszalvétából hajtogassunk kiságyat az eszköznek, takarjuk be, mondjunk esti mesét, aztán hadd aludjon néhány órát!
Telefonmegőrző: A színházi ruhatárhoz hasonlóan az otthonunkba lépve a gyerekeknek le kell adniuk az eszközüket. Tegyük el a szekrénybe megőrzésre, a kisebbek szórakoztatására még jegyet is adhatunk, hogy később újra átvehessék a tabletet/telefont.
Megeshet, hogy a saját képernyőhasználati szokásainkat is meg kell változtatnunk.
Mielőtt új szabályokat vezetnénk be a képernyőhasználatra, beszéljük át az unokánkkal, lehetőleg egy fagyi mellett! Elsőre talán nem örül a változásnak, sőt előbb-utóbb kitörhet a hiszti is. Tartsunk ki, ragaszkodjunk a határokhoz, és hamarosan megszokja a nagyiék szabályait!
Ha már itt tartunk, megeshet, hogy a saját képernyőhasználati szokásainkat is meg kell változtatnunk. Ha azt várjuk, hogy az unokánk könyvre cserélje a videójátékot, mi viszont megállás nélkül írjuk az üzeneteket, és pörgetjük a híroldalakat, az nem kerüli el a figyelmét.
De mit csináljunk helyette?
A kreatív bloggerek írtak már „pénzmentes” hétvégékről, amikor ingyenes programokat szervez a család. Mit szólna az olvasó egy „képernyőmentes” hétvégéhez (vagy hétköznapokhoz), hogy hosszabb minőségi időt tölthessen az unokájával? Rajzolás, színezés, társasjátékok, meseolvasás, tánc, ének, beöltözés, buborékfújás –ezeket ismerjük. Íme néhány további ötlet, hogy valami tartalmasabbra cseréljük a telefonozással töltött időt:
Séta a természetben. Indulás előtt írjuk össze, mit szeretnénk találni: egy levél, egy cipősdoboznál nagyobb kő, egy vörösbegy stb.! Magyarázzuk el az unokánknak, milyen jót tesz a séta a nagyszüleinek, tehát minél többet járjuk a természetet, annál jobb!
Könyvtárlátogatás. Elfeledett kincs a könyvtár. Rendszeresen kölcsönözzünk könyveket, mindig legyen otthon néhány! Válasszunk magunknak is, hogy az unokáink lássák, mi is szeretünk olvasni! Ha találtak
egy kedvükre való szerzőt, böngésszük át a könyvtári
katalógust az író elérhető művei után kutatva, hogy tudjuk, mit kell keresni a jövőben! Ha az unokánkat különösen érdekli például a természettudomány, az utazás vagy bármi egyéb, azzal kapcsolatban is találhatunk kiadványokat. Remek érzés, ha az előjegyzett kötetek polcán végre ott vár minket is a vágyott könyv!
Krétarajzverseny. Menjünk ki az utcára, és rendezzünk rajzversenyt a járdán! A zsűrizést rábízhatjuk a szülőkre vagy a helyi közösségtől függően akár a szomszédokra is.
Látogatás a tűzoltóságon. A tűzoltóállomásokon bizonyos napokon (például gyereknapon) sok szeretettel várják a látogatókat. Ilyenkor a tűzoltók mesélnek a munkájukról, a gyerekek felvehetik a tűzoltósisakot, és beülhetnek a tűzoltóautóba.
Bújócska. Bújócskázni sokkal viccesebb, ha a nagyszülők is részt vesznek benne. Lehet, hogy a tempót és a lehetséges búvóhelyeket a korunkhoz kell szabni (talán az íróasztal alá már nehezen mászunk be), de a gyerekek is jobban élvezik, ha mi is játszunk.
Fényképnézegetés. Vegyük elő a régi fényképalbumokat, és mutassuk meg az unokánknak a testvéreinket, rokonainkat! Osszunk meg néhány jópofa történe-
tet is! Írjunk levelet, vagy rajzoljunk valamit közösen a fényképeken szereplőknek! Hogy örülnek majd a rokonok, ha levelet vagy rajzot kapnak az unokánktól!
Legóépítő-verseny. Több alkalmat is lefedhet, ha az unokánk valami igazán bonyolultat épít. Ha többen vannak, esetleg összefoghatnak, hogy egy egész jelenetet alkossanak a szüleiknek. A legóalkotásokat letakarhatjuk egy lepedővel, hogy aztán nagy komolysággal, szertartásosan leleplezhessük.
Sütisütés. Van-e ínycsiklandozóbb a sütőből áradó édes illatoknál? Kérjük meg az unokánkat, hogy segítsen kimérni a lisztet, összekeverni a hozzávalókat, formába önteni a tésztát, sőt akár cukormázzal bevonni a tortát! (Tálat kinyalni szabad!)
Jégvárépítés. Az unokánk látogatása előtti este töltsünk meg vízzel néhány jégkockaformát, vagy ő maga is megteheti, ha hetente többször találkozunk. Ha megfagyott a víz, elő a jégkockákkal, és építsünk belőlük várat odakint! Ha meleg van, a jég hamar elolvad, de jólesik majd a hideget érezni a bőrünkön. Télen a jégvár napokig megmarad.
A tablet nem készít fel az életre
Jerry apaként és nagyapaként néhány hétköznapi teendőt szokatlanul elmésen oldott meg. Nem azért vitte magával az unokáit a boltba, hogy bevásároljon, hanem kifejezetten azért, hogy megtanítsa őket vásárolni. „Erről ismeritek fel a finom almát – magyarázta a nyolcéves unokájának, majd a fiúcska tízéves nővéréhez fordulva azzal folytatta: – Ez a csirke jó áron van.”
Szerette volna, hogy az unokái nagy korukban tudják, hogyan kell okosan vásárolni.
Ugyanígy tett a bankban: elmagyarázta, hogyan lehet az automatából pénzt felvenni, és bemutatta, hogyan intéz el egy ügyet a banki tisztviselővel. Ma talán minden korábbinál nagyobb szüksége van a gyerekeknek arra, hogy gyakorlati tanítást kapjanak ezeken a területeken. Nagyszülőként nekünk talán több időnk van erre, tapasztalattal pedig mindenképpen jól állunk!
Az efféle „oktatással” töltött idő a kapcsolatépítésnek, sőt talán a közös imádságnak is kiváló terepe lehet.
Úgy tűnhet, kamaszkorú unokánkat sokkal jobban érdekli a tablet vagy a telefon, viszont tőlünk is rengeteget kaphat:
Tanítsuk meg főzni! A legtöbb fiatal tudja, hogyan rendeljen ételt házhoz, a főzésről azonban fogalmuk sincs. Ajándékozzuk meg unokánkat a képességgel,
hogy öt teljes értékű étkezést tehessen le az asztalra!
Amikor az otthonuktól távol, egy apró lakásban először főznek majd magukra, a nagyszüleikre fognak gondolni.
Játsszunk el egy állásinterjút! Az unokánk öltözzön ki az interjúra, mi pedig értékeljük a megjelenését!
Ezek után a munkaerő-toborzásért felelős munkatárs szerepébe bújva tegyük fel a kérdéseinket, majd adjunk javaslatot a helyes válaszra! A szemkontaktusról se feledkezzünk meg, és addig gyakoroljuk a beszélgetést, amíg az unokánk kényelmesen és magabiztosan nem érzi magát!
Gyakoroljuk a telefonbeszélgetéseket! Sok gyerek mesterszinten írja az üzeneteket és az e-maileket, de ha telefonálni kell, nem találja a helyét, még pizzát rendelni sem mer. Ha meglátogatnak bennünket, gyakoroltassuk a telefonálást, de tisztázzuk velük: a célunk az, hogy könnyedén felvegyék a telefont, nem az, hogy utána ne tudják letenni!
Fogadjuk fel unokánkat személyi edzőnek! A szüleim a hetvenes éveikben járnak (Arlene), és többet kellene mozogniuk, edzőterembe viszont nem szívesen mennek. Ezért aztán a gyerekeim időről időre meglátogatják őket, hogy beiktassanak nekik egy edzést. „Gyerünk, mami! – nógatja Ethan fiam. – Még huszonöt
