FOTOGRÁFIAI VISZONYOK.101 Fotográfia. Novellák, írások, elemzések, gondolatok a fotográfiáról. by Galerie Bolt

FOTOGRÁFIAI

VISZONYOK

101 F O T O G R Á F I A I S M E R E T L E N É S A M A T Ô R S Z E R Z Ô K T Ô L

NOVELLÁK, ÍRÁSOK, ELEMZÉSEK, GONDOLATOK, A FOTOGRÁFIÁRÓL DETVAY & HANGYÁL

F O T O G R Á F I A I

V I S Z O N Y O K

101 FOTOGRÁFIA ISMERETLEN ÉS AMATÔR SZERZÔKTÔL

O V E L L Á K

Í R Á S O K

G O N D O L A T O K

E L E M Z É S E K,

F O T O G R Á F I Á R Ó L

B O L T

K I A D Ó

F O T O G R Á F I A I V I S Z O N Y O K N

O V E L L Á K

Í R Á S O K

G O N D O L A T O K

E L E M Z É S E K

F O T O G R Á F I Á R Ó L

101 F O T O G R Á F I A I S M E R E T L E N É S A M A T Ô R S Z E R Z Ô K T Ô L

U D A P E S T

B O L T

2 0 0 7

K I A D Ó

egy

fényképész

aranyfürdôjébe arcképem amely

elestén PARTI

NAGY

és Lajos

nap

mártalak

bamba égen

ôszi

ostyám

áthalad

borostán

•

Szerkesztette: Detvay & Hangyál Grafikai terv: EUGÈNE Lektorálta: Borus Judit Nyomda: H T S A R T

Külön köszönet: Baranyay András Beke László Csorba Csilla Hajdú József Lokodi Ákos Lüllik Judith M+M Auer Tom Lantos

A könyv kiadását támogatta: Arktisz Stúdió c3 Kulturális és Kommunikációs Központ Fôvárosi Közgyûlés Kulturális Bizottsága H T S A R T press Petôfi Irodalmi Múzeum Terézvárosi Mûvelôdési Közalapítvány

BOLT K

I S B N

9 6 3

A K

L T

9 0 0 9

G T

5 4

A L É R

•

I S S N

I A

1 0 0 0

K P

1 2 1 8

I A L

D D

4 5 6

V Á N Y A Á

I N

G A L É R I A

125

FARKAS ZOLTÁN

ELÔSZÓ

129

KARINTHY FRIGYES

135

BÁLINT ALADÁR

141

KOSZTOLÁNYI DEZSÔ

147

KREILISHEIM GYÖRGY

163

KRÚDY GYULA

171

MÁRAI SÁNDOR

179

NAGY IGNÁC

191

FARKAS ZOLTÁN

199

KRÚDY GYULA

217

FARKAS ZOLTÁN

101

223

BÁLINT ALADÁR

105

227

KARINTHY FRIGYES

111

237

ÉLETRAJZOK

117

247

KÉPJEGYZÉK

(BEKE LÁSZLÓ) TÁBORI RÓBERT (I–C.)

EGY

BESZÉLGETÉS

100

LEFÉNYKÉPEZETT GONDOLAT

BÁLINT GYÖRGY A

EGY

MIT

SZÁZÉVES FÉNYKÉP

BERCZIK ÁRPÁD

VANDÁR

ERNÔ, ARANYOM

LENGYEL GÉZA A

HOZZÁSZÓLÁS

Nôi arckép a kisvárosban

FÉNYKÉPÉSZETI

A FOTOGRÁFIÁHOZ

IGNOTUS SZÉKELY ALADÁR FÜST MILÁN A

KIÁLLÍTÁSON

SZÉKELY ALADÁR

FOTOGRAFUSOK DÉMONAIRÓL

JUHÁSZ GYULA

MUTAT A SZÍVFOTOGRÁFIA?

MUNKÁSFOTOGRÁFIÁK

FOTOGRÁFIA

DÉRY TIBOR

ÉVES A FÉNYKÉPEZÉS

DAGUERREOTYP

FOTOGRÁFUS

PARTI NAGY LAJOS

EGY FÉNYKÉPÉSSZEL

GYORSFÉNYKÉP

PHOTOGRAPHUS ÉLETÉBÔL

BRÓDY SÁNDOR

FÉNYKÉPÉSZET

PÉCSI JÓZSEF

KÉP ALÁ

TÁBORI RÓBERT (I–T.)

MODERN FOTÓMÛVÉSZET

IMPRESSZIONISTA

FOTOGRÁFUSNÁL

BÁLINT GYÖRGY

BEVEZETÔ

FOTOGRAFÁLT GONDOLAT

FOTOGRAFIÁK KARINTHY FRIGYES KÉPÍRÁS

FÉNYKÉPEI

B E V E Z E T Ô

TALÁLT KÉP, TALÁLT SZÖVEG Valahol, valaki, valamikor lefényképezett valakit vagy valamit. A valaki fontosnak tartotta, hogy valamit megörökítsen. Azután évekig a kép felé sem nézett. Egy nap valaki mégis rátalált. Érdekeset nem lelt rajta, nem ismerte sem az alkotót, sem a képen szereplôket. Számára nem volt semmiféle jelentése. Kidobta a negatívot a kukába. Azután érkezett másvalaki, akinek felkeltette érdeklôdését a szemétben heverô lelet. Vajon ki lehet a képen? Ki fényképezte? És miért? Mit talált akkor fontosnak az alkotó és mitôl vált egy idô után mégis érdektelenné? Az új valaki letisztította a koszos negatívot, és csipeszre tette egy számára ismeretlen emberi élet picinyke szeletét! És hagyta száradni. Másvalaki pontosan nem tudta, mi lesz a sorsa az új szerzeménynek, de úgy érezte, megmentett valamit a teljes pusztulástól! Ez az érzés jól esett másvalakinek. Szándéka egyelôre nem tiszta, hogy mit kezd a kinccsel, amire rátalált. Másvalaki szereti a könyveket. Ô maga is készít ilyesmit. Olyan szépeket. Képekrôl szólót. Egyszer aztán saját képességei révén másvalaki szándékai megvilágosodtak. Talált képekhez szöveget kell keresni. De milyet? Szöveget nem lehet csak úgy, a szemétben kotorászva találni. Másvalaki kutatni kezd a magyar irodalomban. Nem kis meglepetés, hány és hány kiváló magyar író írt a fotográfiáról szöveget. Novellát, esszét, cikket. Másvalaki olvas. Márait, Bálint Györgyöt, Füst Milánt, Kosztolányit, Juhász Gyulát. Olvasás közben látja a szöveghez rendelhetô képeket, amelyeket valaki, valamikor, valahol lefényképezett. Aztán valaki kidobta, és másvalaki megmentette ôket. Valószínûleg Márai nem ismerte a valakit és nem láthatta a képeket, és az is lehet, hogy valaki soha nem olvasta Bálint György írását. És itt jön másvalaki szándéka és képessége arra, hogy arcpirító bátorsággal tegye egymás mellé az ismeretlen valakit és az ismert zsenit. Másvalaki szervezôje lett egy óriási találkozásnak, új és régi, ismeretlenek és ismertek között. Helyzetbe hozta ôket és viszonyt teremtett köztük. E találkozásból is kiderül, hogy szükségünk van a valakikre! De az még mindig nem elég! Másvalakik nélkül, ha megfeszülünk, sem sikerülhet!

E L Ô S Z Ó

Lehet, hogy csak játék régi és új fotókkal. Lehet, hogy nem több, mint egy tipográfiai ötlet a fotográfia szolgálatában: kísérlet fénykép és szöveg új kapcsolatának létrehozására. De az is lehet, hogy valaminek a kezdete. Detvay Jenô érdekes jelenség az ezredfordulós magyar fotóéletben. Alapvetôen fotográfus, de folytat másfajta mûvészeti tevékenységet is, vezet egy BOLT nevû galériát, melynek inkább kiadványai, mint kiállításai vannak, sok szálon kötôdik Franciaországhoz, de e szálakat megpróbálja idehúzni. Egyáltalán, egyfolytában tenni akar valamit a magyar fotóért. Mert mit is csinál ebben a könyvben, ezzel a könyvvel? Ami elsô látásra elég furcsa: vannak írások, meg vannak képek. Az írások egytôl egyig a fotográfiáról szólnak, jeles magyar szerzôktôl, köztük sok számomra ismeretlen. Ennek külön örülök, mert idônként valaki összeválogat egy csokorral hasonló fotónovellákból, de úgy látszik, még rengeteg vár újrafelfedezésre, sôt animálni is lehetne újak létrejöttét (ahogy ezt például a Digitális Fotó Magazin is szorgalmazza). Az írások mellett, elôttük meg közöttük fotók vannak, de sohasem úgy, ahogy én csinálnám: a szöveghez más illusztrációkat vennék, a képekhez meg más szövegeket, de akkor nem én lennék Detvay Jenô, aki ennél a munkánál is részben mûvészként viselkedik. Detvay, aki itt elsôsorban szövegválogató és szerkesztô, úgy rakja össze a szöveget és a képet, hogy egy összefüggô képszövegfolyam keletkezik: van külön szöveg, de sohasem több, mint egy oldal, vannak külön képek, szöveg melletti képek, és a legfurcsábbak a szövegcímlapok alatti képek, mert azok többnyire nagyítások más fotókból. Detvay kiválogat és talál képeket, azokból kiszed valamit és elhomályosítja ôket. Ezzel általánosítja ôket, idôtlenné és sejtelmessé teszi ôket, magáévá teszi ôket. Ezt csinálja a szövegekkel is. („A homályosság fokozatai”: Detvay valami esszenciálisat érez meg korunk képi világából. Mintha fényképi világunk két óriási halmazra válna szét: „élesekre” és „életlenekre” vagy „homályosakra”, és mintha az utóbbiak kezdenék képviselni, szinte kizárólagos érvénnyel a „régiséget” és a „mûvészetet”…) A mûvészi gondolkodás megfigyelhetô a munka szürreális és abszurd költôiségében is, amely ilyen képaláírásokban érhetô tetten: „kígyó az ablakban”, „habozás fejesugrás elôtt”, „csirkével a fejemen” stb. Ennek a könyvnek Magyarországon tulajdonképpen Nádas Péter, Esterházy Péter, Mészöly Miklós vagy Krasznahorkai László mûfajának kellene lennie, de így együtt egyikük sem tudná megcsinálni.

A könyv nyitó képe egy nyitott, éleire állított fényképalbum fotója, belátunk a lapjai közé. Nem lehet tudni, hogy könyv-e vagy fotóalbum. Következésképp errôl a könyvrôl sem lehet tudni, hogy könyv-e vagy album. Mi illusztrál mit? A szöveg a képet, vagy a kép a szöveget? Én jobban szeretem, ha a szöveg illusztrálja a képet, de lehet, hogy mások fordítva vannak vele. Itt lehet, hogy egyik sem illusztrálja a másikat. (Erdély Miklós egy ikerpár fotója alá ezt írta: „X.Y. kisasszony nyilatkozata: Én nem ábrázolom a nôvéremet.”) Detvay Jenô (és a felesége, aki ebben a könyvben is a munkatársa) itt saját magát adja, mint több, és mint kevesebb, mint egy fotográfus. Mert errôl van szó. De ebben a munkában ráadásként talán egy új mûfaj születését is megsejthetjük: fotóskönyv, mely nem album, nem is konceptuális „mûvészkönyv”, hanem valami, melyben a szöveg és a fotó egyenrangú, amelyrôl már Moholy-Nagy is álmodott. A könyv végén viszont van egy definíció a fotóról. Ha ezt Detvay Jenô írta, akkor nekem akár fölösleges is szövegmagyarázatokat gyártani, mert ez a mondat mindent felülír. De akkor is Detvay Jenô érdeme, ha nem ô írta, csak találta. Mert nemcsak látványt és képet tud találni, hanem szöveget is. Szívesen vennék majd egy következô, sokkal nagyobb olvasó- és nézôkönyvet is. Beke László

T Á B O R I A MINDENFÉLE

R ó b e r t (I–C.) FOTOGRÁFUSNÁL HASZNOS

ÚTMUTATÁS

Kevés, civilizált körülmények közepett élô ember mondhatja magáról, hogy még nem nézett farkasszemet a fényképezô masinával. Jóllehet a törvényhozás csupán egyetlen esetet állapított meg, mikor a fotográfia muszájszámba megy, a legtöbb ember magában érzi annak szükségét, hogy vonásait az utókor számára megörökítse és nem várja be, míg rendôri asszisztenciával végzik rajta ezt a mûtétet. Annyit tud mindegyik, hogy ilyen esetben illik nyájas arcot vágni, kivéve azt az egy esetet, mikor a rendôrségnél fotografálják, de hogyan kell máskülönben viselkedni, azzal nagyon kevesen vannak tisztában, sokszor még maga a fényképész sem, s ezért helyénvaló lesz néhány gyakorlati útmutatás. Az elsô kérdés, hogy tisztába jöjjünk magának a fényképnek a formájával. Legszokásosabb a következô három formátum: a mellkép, a térdkép és az egész alakot ábrázoló fénykép. Legcélszerûbb a mellkép-forma, mivel ott a fej a legnagyobb és a fényképnél mégis elsôsorban az a döntô, hogy milyen az emberi arc és hogyan sikerül a jellemzô vonások hû visszaadása? Az egész alakot ábrázoló fényképnél nagyon kell ügyelni arra, ha vajjon elônyös-e a testalkat. Különösen a hosszú lábak okoznak sok galibát és alkalmasak arra, hogy aránytalanságuknál fogva elcsúfítsák, nevetségessé tegyék azt, aki épp az ellenkezôt várja a képmásától. Nôknél kisebb a veszedelem, mivel a szoknya eltakarja a kifogásolható hosszúságú lábakat, de férfiaknál annál szembeötlôbb. Miért is az utóbbiaknak azt tanácsoljuk, hogy csak akkor fényképeztessék le magukat álló helyzetben, ha egészen biztosak arról, hogy testük a plasztika szabályai szerint van megalkotva, máskülönben sokkal elônyösebb rájuk nézve az ülô helyzetben való fölvétel. Nagy fontosságú másodsorban, különösen a hölgyek szempontjából, a készülôdés. Nem akarjuk ezzel azt mondani, hogy nem akadnak az urak sorában is olyanok, akik grand toilettet csinálnak, mielôtt kiszolgáltatják magukat a fényképezô masinának. Ismerünk egynéhány olyant, aki felölti a frakkot és a fehér nyakkendôt, elmegy a fodrászhoz, a bajuszkötôt fölrakja és jó ideig elpepecsel a szépítôszerekkel, de a dolog természete mégis úgy hozza magával, hogy elsôsorban a nôk fordítanak kiváló gondot külsejükre, mikor elmennek a fotográfushoz. A legelsô, mire ebbôl a szempontból kiváló figyelmet kell fordítanunk, a haj elrendezése. Itt az a körülmény döntô, ha vajjon a saját magunknak gyönyörûségére készül-e a fölvétel, vagy pedig azzal a célzattal, hogy másvalakit boldogítsunk vele. Ha csak saját kedvtelésünket követjük, lehet a frizura akármilyen szokatlan, föltéve, hogy illik annak, aki viseli. De ha emlék akar lenni, kerülni kell minden idegenszerûséget, mert máskülönben úgy hat, mintha az illetô álöltözetet viselne. Sok hölgy púdert használ fotografálás elôtt, hogy az arcnak bizonyos kellemetlen színváltozásait elpalástolja. Különösen azok élnek ezzel az elôvigyá-

zattal, kiknek arcán a szeplô nagyon is dominál. Azzal mentegetik eljárásukat, hogy elég baj a szeplô a valóságban, minek még az arcképen is. Nagyon is megbocsátható ez a szempont, de azért a közönséges púder használata mégsem ajánlható ilyen esetben. Ha maguk nem tudják, mit tegyenek, kérjék ki mindenesetre a fotográfus tanácsát, mert kevés úgynevezett hajpor felel meg a fotografálás céljainak. Ha csak egy kicsit is sárgába hajlik a púder színe, a fényképen feketét mutat az a rész, melyen alkalmazták. Jobb annál egy nedves kendôzô szer, mely úgy készül, hogy az úgynevezett blanc fix porát vízzel vékony kenôccsé kavarjuk, egy kis kölnivizet hozzá vegyítünk, továbbá a meszes színû sápadtság alhárítására egy kis finom pirosítót. Az egészet az arcra dörzsöljük, megszáradni hagyjuk, aztán pedig puha selyemkendôvel eltávolítjuk a fölösleget. A tiszta kármin használhata nem ajánlható, mivel az is feketét mutat a fotografián. A ruházat kérdése nagyon bonyodalmas és általános szabályokat igazán nehéz fölállítani részére. Elsôsorban természetesen az a kérdés mérvadó, hogy mi illik az illetônek és mi nem. De ez egymagában korántsem intézi el a kérdést, mert a fényképészeti lemez érzékenysége még inkább mérvadó. A színek ott egészen másként hatnak, mint az emberi szemre. A túlságosan erôs piros szín, a narancs szín és a rikító sárga a lemezen feketét mutatnak, a világoskék és világos ibolyaszín ellenben fehéret. Az ellentétes színek ellensúlyozzák egymást, úgyhogy a nagyon fehérbôl és nagyon feketébôl szürke lesz. Azok a kosztümök tehát, melyeknek hatása nagyon is erôs, vagy pedig a nagyon is gyenge színellentétekben rejlik, nem alkalmasak arra, hogy a fényképezésnél viseljék. Legjobb hatásúak az úgynevezett neutrális színek. A tiszta fehérnél jobb a krémszín, a sima fehér szöveteknél elônyösebb a könnyû, hullámos, nevezetesen a csipkével borított. A legtöbb ember, mikor fényképezteti magát, abban a hitben él, hogy az új ruha és az új fehérnemû nagyon elôsegíti a fotografáló készülék mûködését. Nem is említve, hogy az illetô hiúságát legyezgeti, ha egészen új, divatos viseletben örökítheti meg vonásait. Az utóbbiaknak lehet, hogy illik, de a fotográfiának sehogy sincs elônyére. Az új öltözet, különösen az új férfiviselet, nélkülözi a könynyûséget, mereven hat, mert nem simul eléggé a testhez. Az egészen új ing hófehér színe pedig a fotográfián szürkésen mészszínûvé válik. Legajánlatosabb tehát a már viselt ruhának használata és az olyan fehérnemûé, mely legalább fél napig van használatban. Így elkészülve vegyük elô a bensô embert. Iparkodjunk, hogy lehetôleg nyugodtak legyünk, mikor elmegyünk a fényképészhez, kerüljünk minden izgalmat, óvakodjunk mindentôl, ami túlságosan gyorsítaná a vérlüktetést. Lassan menjünk el odáig, s ha a fotográfusnál hosszabb ideig kell várakoznunk, ne türelmetlenkedjünk, hanem nézzük azalatt az ottlévô képeket vagy töltsük az idôt olvasással.

Mert a jó fényképnek elsô föltétele a tökéletes lelki egyensúly és a kedély harmonikus nyugalma. Mivel a legritkább ember nem annyira mûvész, hogy önmagától meg tudja ítélni, mely helyzet felel meg leginkább a plasztika követelményeinek, kövessük a fényképész utasításait, kinek ebben a tekintetben, a gyakorlat megadja a szükséges tudást. Ha ô ajánlja az úgynevezett fejtámasztót, ne tiltakozzunk ellene, mintha anélkül sokkal biztosabb volna a magatartásunk. Ez csak önámítás és onnan származik, hogy csupán a támaszkodás alkalmával vesszük észre testünk önkénytelen mozgolódását, mely azután a támaszkodás nélkül sokkal erôsebb és zavaróbb volna. Mikor pedig a fényképész által jelzett irányba nézünk, ne akarjuk elnyomni a szemek természetes és el nem fojtható rezgését, mivelhogy az erôlködés miatt nézésünk merev lesz. Nyájasabban is nézhetünk a szokottnál, mert a magunkra erôszakolt nyugalom úgyis komolyabb kifejezést ad arcunknak. Akinek pedig nehezére esik egy kis tárgyra, például egy zsebórára egyfolytában irányítani tekintetét, az nagyobb tárgyat is választhat szempontnak, de akkor sem túlságosan nagyot, hanem csupán olyat, melyen megpihen a szem, anélkül, hogy elkalandoznék. Ha elkészült a fölvétel, nincs annak sem célja, sem haszna, hogy a fényképészt kérdésekkel ostromoljuk: sikerült-e a fölvétel? Ha nem sikerült, a fényképész úgyis más fölvételt készít, ha pedig olyan hiba van benne, melyet a lemez nem árul el, elôbb úgysem vehetô észre, mint mikor már elkészült az elsô nyomat. A kész kép megítélésénél csaknem kivétel nélkül az a sajátság észlelhetô, hogy az illetô, ki a fotográfusnak ült – nincs vele megelégedve. A legtöbb ember kevésbé ismeri a saját vonásait, mint azokét, kikkel naponta érintkezik. Minden ember csakis a tükörbôl ismeri arcát, amely pedig csak elölrôl mutatja a vonásokat. Ha több tükröt használ, teljes világításban látja az arcát ugyan, de baj az, hogy ez a világítás idegenszerû kifejezést ad vonásainak. Legjobb tehát, ha a fénykép megítélését másokra hagyjuk, leginkább olyanokra, kik nemcsak bizonyos ünnepi alkalommal láttak és megfigyeltek bennünket, hanem a mindennapi életben is. Egészen más a helyzet, mikor otthon csináltatunk magunkról pillanatnyi fölvételt. Ilyenkor nemcsak elesik az a bizonyos szorongó érzés, mely a hosszabb készülôdéssel együtt jár, de a milieu hatása is hozzájárul a kép sikeréhez. A magatartás rendesen könynyebb és szabadabb lesz, az arckifejezés természetes, a póz ki van zárva. Azért is, akinek csak módjában van, a saját otthonában vétesse le magát. Mert ha az mûteremben készülô fényképnek megvan is kétségtelenül az a elônye, hogy jobban beállítják és a világítás is megfelelôbb, az az ember, ki a jellembeli hûséget és természetességet kívánja fotográfiájától, jobban jár, ha megszokott környezetében fényképezteti le magát. 1901

B Á L I N T

G y ö r g y EGY

KÉP

ALÁ

Az ifjú Kosztolányi arcképét látom egy új francia könyvben. A könyv 1937bôl való, a kép 1909-bôl. Kosztolányi Dezsôt sokszor láttam az utolsó, tíz-tizenöt év alatt – de ezentúl, ha rágondolok, mindig csak ezt a képarcát fogom látni, azt hiszem, hogy ez a hiteles az igazi. Vonzó és nyugtalanító arc, ábrándos és mégis kihívó, lágyan dekadens és mégis élesen férfias. Nemcsak a költô homlokát, szemét, orrát mutatja, hanem verseit, novelláit és tanulmányait is. Sôt, egy kissé már azokat a mûveit is, melyeket jóval késôbb írt, élete utolsó korszakában, a legmélyebbeket és legfájdalmasabbakat, az Édes Anna és a Hajnali részegség. A festô, Tihanyi Lajos mintha már akkor érezte volna a költô vonásaiban ezeket az eljövendô remekmûveket, mint ahogy a tenyérjós érzi a bôr kusza vonalaiban a sorsot. Mindezt, mondom, most egy francia könyv teszi idôszerûvé. A könyv címe: Tihanyi, és a párizsi magyar festôrôl szól. A mûvész évtizedek óta él odakint, és úgy tudom, süketnéma. E könyvben, mely válogatott képeit közli, mégis szuggesztíven szólal meg és magyarul. Ez utóbbit a francia elôszó írója, Robert Desnos is észrevette. Többször visszatér Tihanyi magyarságára. Van benne valami az ôsi hegyek keménységébôl – írja. Nem éppen kimerítô jellemzés, de fontos, hogy elhangzott. Fontos, mert a párizsi kritikus észrevette a nagyon párizsias festmények magyarságát. Több évtizedes Párizs-réteg alól kiérezte az eredetit, a különöst, a zavarba ejtôt. Ha mi nézzük a festô képeit, talán nem vesszük észre, de a francia szemlélô figyelmét nem kerüli el. Tihanyi képeiben nincs semmi magyaros – mint ahogy nincs Kosztolányi Édes Annájában vagy Kuncz Aladár Fekete kolostorában sem, melyek nemsokára franciául is megjelennek. Ezek a mûvek nem magyarosak – de magyarok. Bugac nélkül. Csak egészen belül magyarok, a szemléletük formájában, a képzettársításuk módjában, a hanglejtésükben, az önkéntelen reflexeikben. Ha elolvassuk Kosztolányi vagy Kuncz Aladár prózáját, megállapíthatjuk, hogy akár francia is lehetne. De amikor a francia fordításra kerül sor, kiderül, hogy a munka szinte leküzdhetetlenül nehéz. Van valami e nagyon kifinomult, nagyon európai mondatokban, amit a fordítók alig tudnak visszaadni – valamit az ôsi hegyek keménységébôl. Az édes Anna a legeurópaibb formátumú legfranciább magyar regények közé tartozik, de ha kimért és elôkelô mondatainak belsô zenéjére jobban odafigyelünk, rá kell jönnünk, hogy ez a zene Arany Jánoshoz áll a legközelebb. Van valami megható és nagyon örvendetes abban, hogy néha az ilyen európaian magyar és magyarul európai alkotások is eljutnak Nyugatra, nemcsak a bugacian magyar vagy a hollywoodian európai tákolmányok. Mert szellemi exportunk, sajnos, legtöbbször két véglet között csapong: a rajkózenekar és a bohózat-story között. Hogy mást is tudunk, hogy egyebet is közölhetünk Euró-

pával, sôt Amerikával, erre nagyon kevesen gondolnak és nagyon keveset. Pedig az igazi magyar szellemre szívesen figyel fel a világ, ha néha eljut hozzá. Ez a szellem nem egzotikus, de nem is kozmopolita. Magyarul európai, mint ahogy a másik franciául európai, a harmadik meg oroszul. Magyarul európai, éppúgy mint a magyar szegény paraszt, mely sohasem népies, legfeljebb akkor, ha a dzsentrit, a polgárt és a külföldi turistát kell szórakoztatni, parancsra és fillérekért. Mondom, meghatódtam egy kissé, mikor Tihanyi Kosztolányi-képével találkoztam a francia könyvben. Talán többet is jelentett számomra, mint alkalmat, hogy elgondolkozzam mûvészeti és irodalmi kérdéseken. Bizonyos mértékben érzelmi üggyé vált. Újra felidézte bennem azt a közösségérzést, ami megnyilvánul mindnyájunkban, akik baloldalian gondolkozunk, megvan egészen mélyen, csak nem szeretünk beszélni róla. Csendesen, de erôsen érezzük, hogy tartozunk valahová. Egy fizikai és szellemi tájhoz, mely elidegeníthetetlenül a miénk. Néhány mezô vagy domboldal, amit talán csak a vonatablakból láttunk: egy-két kép, szobor és regény; egy budapesti utcaszöglet; néhány Vörösmarty vagy Ady-strófa; egy-egy nagyon régi népdal a legújabb gyûjtésekbôl: színehagyott ruhájú, csendes parasztok és félmeztelen külvárosi gyererekek, akiket szavak nélkül is megértünk: az alanyi és tárgyas ragozás, a hangrendi illeszkedés és az ikes igék, melyeket a külföldi oly nehezen tanul meg – nagyjából ez az, amit sohasem lehet elvenni tôlünk, amitôl nem tudunk, és nem is akarunk megszabadulni, és amit a legtöbbször meghamisított, leggyakrabban félrehangsúlyozott szóval szoktak jelölni: haza. 1937

T Á B O R I A

R ó b e r t (I–T.)

LEFÉNYKÉPEZETT

GONDOLAT

Ha valaki huszonegy éves korában már mint föltaláló szerepel, az csakis amerikai lehet. Nálunk abban a korban vizsgákkal van elfoglalva az ifjú, vagy lirikus verseket ír. A fehér ház boszorkánymesterének – így nevezik túl az Óceánon a nagy Edisont – van egy fia. Újévkor töltötte be huszonegyedik esztendejét s tudják-e, hogy min töri eszét a gyerek? Azon, hogyan lehetne lefényképezni az ember gondolatait. Igazi amerikai probléma: aki elôször hallja megemlegetni, mosolyog rajta, de hát Napóleon is kinevette Wattsont a gôzhajó eszméje miatt és mikor Szent Ilona szigetére vitték a legyôzött világhódítót, mégis az elsô gôzhajóval találkozott útjában. Mondják, hogy ekkor fölsóhajtott. Ha komolyan vettem volna ezt az embert, mikor fölajánlotta találmányát, most is lábaimnál heverne a világ. Alig egy éve az ifjú Edison még az apjánál dolgozott, de aztán önállósította magát. Ha beválik a találmánya, amirôl csakugyan nem vesztegette hiábavalóságra idejét. De mielôtt a találmányáról beszélnénk, mutassuk be magát az ifjú föltalálót. Edison Tamás föltûnôen hasonlít atyjához: ugyanaz a finom arc, amely csupa ideges élet és ugyanaz az élénk gesztus, továbbá a beszédnek rövidsége és a világos kifejezések nemkülönben a fehér ház boszorkánymesterének vallanak. Ami pedig életrajzi adatait illeti, a fiatal Edison maga mondta el azokat egy nála járó angol újságírónak: – Egyetemi tanulmányokat soha sem végeztem, mert már tizenkét éves korom óta az apám laboratóriumában dolgoztam. Ha nem érem utól nagyságát, valóban nem ô rajta múlik, hanem csakis az én gyarlóságomon, mert ô mindent elkövetett, hogy magához hasonlóvá tegyen. Maga tanított mindent megmutatott az egyszerû szegcsinálástól a legszubtilisabb mehanikai munkáig. A múlt esztendôben, mikor egyszer így szólt hozzám: – Fiú! A Loner Bradwayon berendeztem számodra egy laboratóriumot. Holnaptól kezdve ott fogsz dolgozni és mindent elkövetsz, hogy kibírjad a versenyt velem. Légy meggyôzôdve, hogy nem foglak kímélni és viszont elvárom tôled, hogy olyan konkurrenciát csinálsz mûhelyemnek, aminô csak kitelik tôled. Mert ideje már, hogy rólad külön is beszéljenek. Nem maradok veled együtt, mivel nem akarom, hogy amíg fiatal vagy, a te találmányaidat nekem tulajdonítsák, éppúgy, mint nem szeretném, ha vénségemre a magam babérjával fiam homlokát ékesítenék. Rajta hát, kezdjük meg a becsületes versengést! De ne higgyék ám, hogy Edison fia az egész idô alatt, hogy elment az atyjától, egyebet sem tett, minthogy egy találmányon törte volna a fejét, bár olyan hatalmas is az, mint a gondolat fényképezésének eszméje. Bizony, kikerült az ô

laboratóriumából azóta néhány igazán praktikus, bár nem világfölforgató dolog is. Így egy olcsóbb fûtési rendszer, egy aranytisztítógép és még kéthárom hasonló közhasznú apró találmány. Mert Edison Tamás elsôsorban mégiscsak amerikai, és elve, hogy az eszmény kedvéért nem szabad megfeledkezni a mindennapi gyakorlati életrôl. Más szóval, mint minden amerikai, ô is jelesül ért a pénzcsináláshoz. Valamikor, gyermekkorában még azt hallotta Edison Tamás, hogy annak a tárgynak a képe, amit behatóan, hosszabb ideig és akaratunk egész erejével, de csak egy szemmel nézünk, lerajzolódik annak a nyitva maradt szemnek a recehártyájára és ott egy ideig látható. Ez volt hatalmas fölfedezésének a kiindulási pontja az elsô szem a logikai láncolatban. A második az a föltevés, hogy a szem és az agy bensô érintkezése folytán a szem az a pont, ahol a gondolatnak alakja és formája legjobban lerajzolódik. Ha tehát volna egy erôs akaratú ember, aki ezt a formát oda tudná fixirozni a szemhártyára, azt onnan könnyen lehetne lefotografálni. Mindenekelôtt fölkeresett egy olyan embert, akit világos gondolkodásúnak is tudott. Mikor rátalált, egy saját találmányú fotografálókészülék elé ültette, aminek lényege az ô titka, és azt mondta neki, hogy fikszirozza összes gondolkodási képességét egy tárgyra, olyan akaraterôvel, amennyi csak kitelik tôle. A fényképezôkészülék pár perc múlva egy halványan körvonalazott ezüst pénzdarabot mutatott: egy ezüst shillinget. S a fiatal ember kijelentette, hogy ô teljes akaraterejével csakugyan egy shillingre gondolt. Mikor a második kísérletet megtette, már egy finom rézsodronyból készült hálót tett a fiatal ember fejére, a haját rövidre nyírta és a sodronyháló végét összekapcsolta egy villamos teleppel. Pár perc múlva a fotográfkészülék lemezén halvány, bizonytalan körvonalú formák jelentkeztek: a csapongó és formálódó gondolatok képmásai. Legalább annak tartja ôket Edison Tamás. – Nem vagyok még annyira – mondta –, hogy egész biztonsággal tekintsem ezeket az árnyakat a gondolatok fényképének, mert nem elég jellemzôk. De meg vagyok gyôzôdve, hogy helyes úton járok és hogy célt fogok érni. Sok függ attól, hogy mennyire sikerül majd a készülékem tökéletesitése. Addig folytatom kísérleteimet, amíg odáig jutok, hogy teljes bizonyossággal mondhatom: Itt van a század nagy férfiainak gondolatmenete képben megörökítve. Lehet, hogy pár hónap múlva már ott leszek, lehet, hogy beletelik egy-két esztendô, de végül mégis célt fogok érni. Egy kiváló francia szaktudós, akit fölkértek, hogy mondjon véleményt Edison Tamás kísérleteirôl, így szólt:

– A dolgok sok ember szemében bolondságnak tûnik föl és magam is azt mondanám, hogy humbug, ha nem volna kapcsolatos az Edison névvel. Ez a név már sok meglepetést szerzett nekünk és akármilyen csodás dolgot tudat a viselôje, nem merek az abszolút tagadás terére lépni. Mert az Edisonokkal szemben a tagadás mindig veszedelemmel jár. 1898

B Á L I N T A

G y ö r g y SZÁZÉVES

FÉNYKÉP

Kissé szórakozottan ünnepelte meg a fénykép századik születésnapját a civilizált világ, mely mostanában mással van elfoglalva. Csak a franciák foglalkoztak alaposabban és lelkesebben a centenáriummal. Nemzeti ügyüket: a fényképezést a francia Daguerre találta fel 1839-ben. Mindenki ismeri azokat a finom, rézmetszetszerû arcképeket, melyeket dagerrotípiának neveztek annak idején. Száz év alatt csodálatosan fejlôdött e szép francia találmány. Lehetôségeinek és tárgyválasztásának nincsenek határai. Ma már mindent lefényképezhetünk: alpesi naplementét és kolerabacilust, szép nôk lábát és ugyanezeknek a nôknek állampolgársági bizonyítványát. Életünk elképzelhetetlen volna fényképezés nélkül. Daguerre találmánya éppoly alapvetô, szerves része a mai civilizációnak, mint a telefon, az autó vagy az írógép. A százéves jubileum alkalmából elgondolkozhatunk: mit is köszönhetünk tulajdonképpen a fotográfiának? Általában azért becsülik sokra, mert megörökít. Mindent megörökít, amit csak akarunk: régi utazást, ujjlenyomatot, lakodalmi ebédet, kirándulás színhelyét, nagybácsit, csecsemôt, farsangi mulatságot. Múló pillanatokat és múló embereket ment át abba az aránylag rövidlejáratú örökkévalóságba, amit egy család élete jelent. Mindenki nézegetett már régi családi képeket: a maga családjáét és idegenekét. Az elôbbiek többnyire fájdalmasan hatnak, az utóbbiak többnyire komikusak. Minden régi családi kép ünnepélyes, ha másért nem, hát az egykorú bajuszok vagy ruhafodrok miatt. Az ünnepélyesség mindig kétélû: megrázó lehet, ha saját érzéseink vagy érzéseink emlékei vannak mögötte: de kínosan nevetséges, ha semmi közünk hozzá. A régi családi fényképeken az ünnepélyesség furcsán keveredik az intimitással; ezért vegyes az érzelmi hatásuk. A családi festmények és szobrok hatása tisztább, zavartalanabb – talán mert nem hasonlítanak oly agresszíven. De a fénykép, mint tudjuk, nemcsak az egyén életébôl örökít meg fontos mozzanatokat, hanem a társadaloméból, a világéból is. Egy-egy nevezetesebb eseménnyel képrádió száguldja körül a földtekét, hogy megtörténte után néhány órával már mindenki láthassa, fillérekért. Ennek méltatásául csak annyit, hogy Caligula, a perui conquistadorok, Rettenetes Iván és a boszorkányégetôk arcvonásait és nagy cselekedeteit nem láthatta sok millió példányban a világ, de azért mégis megvolt valahogy. Igaz viszont, hogy errôl és az ezzel kapcsolatos dolgokról nem a fényképezés tehet. Daguerre találmánya, mint mondják, tárgyilagos: lerögzíti a valóságot, minden melléktekintet és hátsó gondolat nélkül, dokumentumszerûen. Azt hiszem, ez nem igaz. A fényképnek sok elônye és értéke van, de a tárgyilagosság, a dokumentumszerûség nem tartozik ezek közé. Megvallom: éppen ezért becsülöm sokra, ezért

érdekel néha szenvedélyesen. Géppel történik, objektívnek nevezett üveglencse segítségével – és mégsem a gép számít benne, hanem az ember, aki a kezében tartja. Ízlés, ötlet, vérmérséklet, világnézet és pillanatnyi hangulat: mindez sokkal több szerepet játszik a fényképszületésnél, mint az objektív. A fényképezés nem tudomány, nem dokumentumgyûjtés, nem tényállásfelvétel, hanem mûvészet. Egy régi esztéta mondta, hogy a mûvészi alkotás tulajdonképpen kiválogatás, a fölösleges anyag kiselejtezése. A fényképész, mint minden mûvész, szuverén önkényességgel selejtezi a maga nyersanyagát. Önkényesen, egyéni elgondolás szerint hagy ki, húz alá, hallgat el, hangsúlyoz, kicsinyít, nagyít, torzít, nehezít, légiesít. Ugyanazt a modellt boszorkánynak fényképezheti az egyik fotográfus, és tündéri fogkrémreklámnak a másik. Ugyanazt a jelenetet a legellentétesebb propagandák szellemében ábrázolhatják ellentétes gondolkodású fényképészek gépei. De, eltekintve az ilyen nem mûvészi célzatosságoktól: mennyi ellentétes ábrázolási módszert, mennyi elütô stílust ismer már a modern fotográfia, a részletezô anyagszerûségtôl a költôi hangulatfestésig, sôt, a zenei elvontságig. Szinte hipnotizáltan forgatom néha a korszerû fotógyûjteményeket. Daguerre mai követôi olyan gazdag sokoldalúsággal tudnak mindent kifejezni, hogy néha, ritka pillanatokban, még az objektív valóságot is kifejezik. De nem gyakrabban, mint a festôk vagy a költôk. Legtöbbször ôk is csak véleményt mondanak a valóságról, hol éles, kegyetlen kritikát, hol lírai szerelmi vallomást. Lelkesednek, gúnyolnak, ábrándoznak, vádat emelnek, játszanak – ki zseniálisan, ki ügyetlenül. Száraz, unalmas emberbôl sohasem lehet jó fényképész, bármilyen finom és drága a gépe. A legtárgyilagosabb fénykép is jobban hasonlít a fényképészre, mint a tárgyra. Daguerre tehát hiába élt és dolgozott? Ellenkezôleg. Találmánya új mûvészettel gazdagította az emberiséget, és bebizonyította, hogy mindig az ember, a személyiség a döntô, és nem a gép. Sok modern gondolkozó ijedten szemléli a technikai haladást, és elgépiesedéstôl félti az embert. Figyelmükbe ajánlom a fénykép százéves fejlôdését. Legyenek nyugodtak: minden látszat ellenére nem az ember válik géppé, hanem a gép válik emberivé. A robotember rémképe alaptalan – helyette itt a gép, melynek egyéni véleményei és szívügyei vannak. 1939

B E R C Z I K EGY

Á r p á d

PHOTOGRÁFUS

ÉLETÉBÔL

MALHEURESK

Uram, ez a kép rossz – nem kell. De nézze csak meg jól. Ajánlom magam. Jön egy másik: Ez a kép igen világos. – Higyje el, a legszebb színezetû. Én setétet akarok. – Tessék, sötét. Hisz ez koromfekete. – Alászolgája – s elrohan. Jön egy harmadik. Uram, megtiltom, hogy arcképemet a kirakatba kitegye. – De az igen szépen sikerült. Az nekem mindegy. – S ön meg is engedte. De most nem engedem meg, ha ki nem veszi, betöröm az üveget. – Isten önnel. Így megy az egész nap. – Baj után baj, minden évben 365-ször rohanok a Dunához, kétszer bele is ugrottam már, de látván, senki sem akar kifogni – kiúsztam, harmadszor azt nem teszem meg s ha a város mégse állít mentô eszközöket – matrikáimra esküszöm! belefullasztom magamat. Figyeljenek uraim, mi történt velem a múlt szerdán, nem kívánom senkinek, vért izzadtam 12 óra hosszát. Kopogást hallok. Szabad – (az entréeért nálam nem fizetnek, fôleg, ha bejött) – szép nô, mint aki most is ateliembe egy fiatal ember karján belép. Vegyen le minket 12 példányban – szólt a gardedame. 10 perc alatt megvolt. Becses nevüket kérem. Erre zavarba jöttek. Én Zalay Nándor vagyok s ez a hölgy testvérem – szólt végre az ifjú. – A képek jövô szerdán lesznek készen. Eltávoztak. Két héttel rá, megint szerdán a legbékésebb foglalkozásaim közepette valaki felrántja ajtómat, s azon ugyanazon nô rohan be egész zilált állapotban. Formalitás kedviért megijedek. – Mi lelte, asszonyom? Ah uram! férjem nyomomban van, megtalálta azon képet, melyen együtt vagyunk levéve vele – tudja, vele?... – De hiszen testvére?

Dehogy az, dehogy. Kérem hát, legyen oly jó és mentsen meg, ne tudassa vele Nándor nevét, mert megöli – férjem vadállat, hozzákényszerítettek, s én azóta boldogtalan vagyok emiatt... – Értem, elég... Vén férj – szép fiatal feleség; az ilyet mi photographusok jól értjük. Lépteket hallok, szent ég, ez férjem. Rejtsen el hamar! – De hová? – ah, ide – s azzal betoltam azon kis kamarába, hol képeink készülnek, s melyek ajtajára ez szokott írva lenni: Idegeneknek tilos a bemenet; ide csak nem fog bemenni a dühönc, gondolám, s azon percben ajtómon iszonyú Othelo-physiognomiával berohan – a férj. Uram. – Parancsoljon, azonnal leveszem önt, tessék kissé leülni. De én... – Egy perc alatt megvagyok s oly szépen veszém le önt. Ne fecsegjen. – Tucatja 9 frt, féltucat 5 forint. Ej uram, én nem jövök magamat lephotographiroztatni. – Nem? – kérdem tettetett álmélkodással. Persze hogy nem. – Tehát mivel szolgálhatok? Azzal egy képet tartott elémbe, melyet jól ismertem s szóla – nem, ordíta: ismeri ez ifjút? – Melyiket? – hebegém. Úgy hiszem, a képen csak egy van. – Az ám. Nos? – Tetszik? Ismeri? – Nem én. De önnek kell ôt ismernie, mert ön vette le, itt van a kép hátán bélyege. – Ah! ah! – csodálkozám. Fog ön felelni? Brr! hogy tud ez ordítani. – Bocsánat, én nem tudhatom minden egyes nevét, ki magát nálam lefényképezteti. Nem is kell, csak ezét tudja. – Éppen ezzel nem szolgálhatok.

Hol van üzleti könyve, a kép hátulján meg van a matrice száma; meglássuk milyen névvel van bejegyezve. Jaj! ez megfogott. – Mentegetôznöm azonban nem lehetett, nekifogtunk tehát a keresésnek, mely hála isten! semmi eredményre sem vezetett, mivel a veszedelmes könyvet sikerült eltennem kéz alól. Ön nekem nevét délután meg fogja mondani, ha nem, megölöm; e kedves vigasztalással az ajtónak indult. Ah! ebben a pillanatban a sátán sugallatára Laura – így hívták nejét – a kis kamrában elkezdett görcsösen köhögni. Mi ez? szólalt meg gyanakodó vendégem... a vén férjek rendesen gyanakodók. – Semmi – biztatám – segédem, ki ott dolgozik. Segédje? önnek nôsegédjei vannak? mert az a köhögés nôtôl eredt, igen, nôtôl... ez a sátán még a köhögésben is Lavater. – De-de-dehogy… szólék zavarral. Ön megijedt. – Le-legkevésbé sem. ...Válaszoltam egy impertinensen erôltetett mosollyal. Hiába tagadja, én látni kívánom segédjét. – Valóban? Kétségkívül. – De a laboratóriumba, mint a feliratról is láthatja, idegeneknek tilos a bemenet. Én nem vagyok idegen. Hm! milyen familiáris. – Nem – ön nem láthatja meg ôt. Mi? ön nem engedi? – Nem, én... Úgy erôszakot használok. Hah! pompás egy gondolat jutott eszembe. – Uram... szóltam titkolózva – ez igen kényes ügy... Kényes ide, kényes oda. – De hallgasson meg, az a nô, a ki ott van... Tehát mégis nô. – Igen, de az – kedvesem. Kedvese? – kérdé, és oly szemtelenül végignézett rajtam, mintha el se akarta volna hinni. Biztosít, hogy az? – Esküszöm. Úgy nem nézek be, ily dolgokban a lovagiasság tiltja az interventiokat. – Ön nemes férfi – szóltam könnyebbülten.

S ô már az ajtó felé indult, midôn – egy székre pillantva – azon fatális széken ...oh égi irgalom! nejének Shawlját pillantja meg, melyet az véletlenül elejthetett. El valék veszve. S ez a kendô – ez a shawl? ordítá, mintha csak a felsô c-t akarta volna kivágni, hogy jött ide e kendô? – Ez a kendô – ez a? Igen ez ez ... – De uram – szóltam – ez is az ô kendôje. Kié? – No azé a ki ott benn van. – Oly zavarban voltam, hogy szokásom ellenére azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy leány. Tehát kedvese-e? – De kérem – uram. Jó hogy tudom, meg fogom látni dulcineáját. – Ez lehetetlen. Elôttem semmi sem az, s én parancsolom önnek – nyissa ki azon kamrát, különben szétmorzsolom, mint eddig photographust szét nem morzsoltak soha. – Igazi braziliai! – Nem tehetem. Nem? úgy én teszem meg – s azzal odarohan, kinyitja az ajtót és – férj és nô szemben állnak, – most kezdôdött csak a vihar. Mit keres itt asszonyom? Kedves férjem! Kedves, persze most kedves vagyok hûtlen! várjatok, ennek megadjátok az árát, – szólt tajtékzó ajakkal, s azzal megfogva nejét, ugy odapederte a másik sarokba, mintha csak ott született volna. – Ez a nô tehát kedvese? – Pardon, én azt nem állítám. Ön még hazudni is mer? – De már kérem, ez túl megy a határon. Kedvese önnek feleségem? – Nem – de... Most értem, e hûtlen nô kettôt, hármat is szeret, jól van, majd megtanítom én. Irgalom! ezt Laura sikítá. Önt pedig, fényképíró uram, úgy ketté vágom, hogy sohse nyit több ateliert. – Kitelik tôle ...Holnap itt kezdi. – Sohse siessen, nem sürgôs.... S most jer velem, asszony.

Ez volt a tigris utolsó szava, elôttem a világ kékbe, zöldbe folyt össze s nem láttam többé semmit – semmit. Másnap vártam tigrisemet azon nem alaptalan elôérzetben, hogy én iszom meg a komédia levét, de biz ô nem jött. – Nagyon csodálkoztam. Csak harmadnap olvasám az újságokban, helybeli lapjainknak szeretetre méltó sajátságuk, hogy minden hírt két nappal késôbb hoznak: Egy sajnálatra méltó eset adta magát elô múlt csütörtökön. Z...y N...r úr párbajban Darázsi József urat veszélyesen megsebesíté, az indokokat még csak alig sejthetjük, a tettes külföldre menekült. Ennyit a lapok. Magánúton azonban megtudtam, hogy Nándor úr nem egyedül szökött meg, hanem – Laurával. Legyen aztán valaki photographus, mikor ilyen élményei vannak. 1863

B R Ó D Y

S á n d o r A

FOTOGRÁFUS

Amikor zsíros hagymán paprikát pirítanak – ezt a szagot éreztem. Mi dolog ez Berlinben? Itt a házban magyar él. Kinyitottam az udvari ablakot, hogy megtudjam, honnan jön hazám jószagú üzenete. Kissé különös volt a ház, amelyben akkor laktam. Jórész olyan hölgyek éltek benne, akik éjjel táncoltak francia címû tánctermekben. Nevük, ruhájuk, az erkölcseik: minden francia, ôk maguk mégis németek. Délután, ha felébredtek, a májusi napban, az ablaknál szárították szegfû-teával mosott hajukat, és könyvet olvastak melléje. Némi légfürdôt is vettek hellyel-közzel. Amelyiknek leghosszabb és legbujább volt a haja, gondoltam, az magyar köztük, és ablakából jön a honi üzenet. Intettem neki magyarul. Németül felelt, hogy nem, tévedés, a szomszédban. Oda mindjárt felmentem, és igen roszszul fogadtak. Egy férfit és egy leányt találtam a lakásban, amely konyhából és fürdôszobából állott. A férfi mondta: – Borgia professzor vagyok, de az nem baj! Nem volt egy foga sem, és lehet, hogy csak ilyenfélét mondott. A leány nem mondta meg a nevét, és nem adott kezet, de a kelleténél talán több foga is volt, és azokat csaknem összeszorítva mondá: – Ön magyar? Nekünk nincs semmi pénzünk. – Pénz – dohogta a professzor – annyi lesz, amennyit akarunk. Most, egyelôre is van valamink, amit senki pénzért meg nem vásárolhat. Sem férfi, sem nô – nem. A te alakod? Az atya meggörbítette, majd merevre egyenesítette a gerincét – fáradsággal –, mint egy szélütött vén kandúr. Meghajolt a leánya elôtt, és az nem is mosolygott. – Mibôl él ön? – kérdé tôlem a leány. – Én írok. – Igen – mondá a professzor –, ez olyan a férfiaknál, mintha a nô-hölgy azt mondja: színmûvésznô vagyok. Kontrollálni a dolgot bajos. – És mibôl – ha szabad kérdenem – élnek önök? – kérdeztem kissé ingerülten, mivel láttam, hogy kissé gyengén táplálkoznak: hagymás és paprikás krumpli volt az egész diner. – A gyomrom, az a hazához köt, egyéb semmi. Ahol az embernek jó, ott a hazája. Mi és Lukrécia – Lukrécia – ismételte még egyszer –, világpolgárok vagyunk. De kölcsön nem kérünk senkitôl, nem is adunk. Holnap a lányomról tíz fölvétel van. – Én anzixnak ülök! – mondá a lány igen egyszerûen. Mintha igen közönséges dolog volna az, ha egy tizenhét-tizennyolc éves leány atyjával együtt abból élne, hogy képeslevelezôlapokon sokszorosítják a képét. – Már megvan mint Shakespeare nagy nôalakjai, Goethe nôi, félig mint nemzeti viselet, több hetéra, néhány szent, Lukrécia Borgia, két-három meghalt királyné,

egy nevezetes és jó gyilkosnô, a tavasz, a hit, a kacérság és a szendeség. Mert ez a leány – doktor úr – minden, minden nô egy személyben. Maga a Mindenség! – Az nem! – szólt a leány szárazon, de nem szégyellte magát. – Most egy másodrendû levelezôlap-gyárban dolgozunk, de ez nem tart soká. Otthon nem tudják, az ország mit produkált e fiatal leányban. A nagykövethez már egyszer bementem, de ô nem volt bent. Semmit se ér ez a magyar diplomácia. Én professzor vagyok. Bennem a szín és a rajz tehát minden. A leányom azonban több, ô maga a Szín és a Rajz. Eredetileg fotográfus vagyok. De a gépeimet adóban és egyébben… Kell otthon fotográfia? Mindenki más és szebb akar lenni, mint amilyen. – Az atyám az utóbbi idôben már csak engem fotografált. Összesen kétezerszázszor. – Tízezerszer akartam, de a platni elfogyott. Százezer se volna sok. Az ilyen fiatal nônek minden öt percét le kellene örökíteni. Mindig más, új, fejlôdik. Ebbe bele kell bolondulni. A leány ôszintén igent intett a fejével. Most megnéztem, és érthetônek találtam, hogy egy öreg férfi, fôképp, ha az atyja, nagy gyönyörûséget találjon benne. A legszebb színben, az aranybarnában úszott az egész, kissé erôteljes, de mégis keskeny alak. A nyaka és a keze villant ki az egészbôl. A szemöldöke, a szája és a foga is kirikított, mintha ezek nem organikus, hanem festett színek lettek volna. Közelebb léptem hozzá. – Jó – mondá a leány –, ön is azt hiszi, hogy festve vagyok. – Megnyálazta a szemöldökét, és beharapta a száját. Mindezt mosoly nélkül. A fogatlan kandúr azonban nevetett. – A színes fotográfiát föl fogom találni – a kedvéért! – Igen, atyám, tudom, atyám! – mondá a leány, és evett a krumpliból; engem is megkínált. Ettem velük. Viszont az eddig forgalomba hozott képeslevelezôlapok ott lévô példányait meg akartam vásárolni készpénzért. Borgia – mért Borgia? azt nem tudom – elutasított. – Ezek az én példányaim. Ezektôl meg nem válok. Beteszik velem a koporsóba. – És mit csinál a kisasszony, mikor nem fotografálják? – Semmit. Várok. – Mire? – Semmire. – Az élettôl nem kíván, nem akar semmi? – A frivolitást kikérem magamnak! – tüsszögte az öreg és elkomorodott. – Én nem óhajtok férjhez menni.

– Mert nincs férfi, aki megérdemelné, aki méltó volna hozzá. Egy lett volna, de beteges volt, kicsi és kövér, régen meghalt. – Atyám Napóleont gondolja! – szólt a leány komolyan és pirulás nélkül. – És a tavasz, kisasszony? Mely hatást tesz önre a tavasz itt Berlinben, ahol annyi és oly olcsó a virág, és mindenki él vele és ami összefüggésben van mindezzel? – Mi nem ismerünk itt senkit. Öt márkát kapok a gyárban minden fölvételért, a kosztümöt leteszem, fölveszem ezt, ami rajtam van és hazajövök. Néha sétálunk a nagy kávéházak elôtt, ahol bent muzsikálnak. Ha élvezni akarunk, elmegyünk a képtárakba, és ott atyám fölkeresi azokat a képeket, amelyek hozzám hasonlítanak… – Szegény Rembrandt és szegény Rubens. Hendrikjével, Saskiával, Fourmenttel dolgoztak! Tehenek! Ha ismertek volna valakit, aki – az enyém, az én munkám! – szólt az öreg, és üres hangja egyszerre megtelt. És a mellére ütött, de oly erôsen, hogy beleköhögött. A leány átfogta a nyakát, az ölébe ült, és onnan beszélgetett velem. Mind kevesebbet, mind szárazabban. Mintha ott se lettem volna. Egymással beszélgettek, kibékültek, nevettek is. Végezetül ki is néztek, és arra se voltak kíváncsiak, hogy eljövök-e máskor is? Elmentem, sôt, kémkedtem is utánuk. Kivallattam a táncoló leányokat, a házmestert, sôt, privát detektívet is fogadtam, hogy megtudjam: mi ez? Itt Berlinben, ilyen házban és most, e különösen hô májusban egy tökéletes nôi teremtés él, akinek szépsége olcsó képeken sok millió példányban vibrál e parázna életben, és ô maga nem kíváncsi a tavaszra, a csókra, az életre, amely körülötte és biztosan benne is forr. Bezárkózik egy korcs aggastyánnal, aki félig kényelmetlen bolond, másik felében tisztátalan és beteg állat. Mi ez és miért? Mert az apja? Bizonyos, hogy rendben vannak a papírosaik, mert a rendôrség itt Berlinben nem tûr semmi rendellenességet, miatta szerelembe és bûnbe fúlhat az egész város, de együtt lakni csak azoknak szabad, akik törvényesen egymáshoz tartoznak. A fotográfus és a leánya, most már kétségtelen, hogy egymáshoz tartoznak, a törvény, a vér és a hit legerôsebb kötelékeivel úgy összekötözve, szinte egy test, egy szú ette, korhadt és penészes ágon valami furcsa, húsos virágfej. Nem lehetett ezzel beszélni, tehát annál inkább megpróbáltam. Nem engedtem ôket élni, színeket fedeztem föl az öreg elégetett fekete képein, a leánynak szerelmes magyar könyveket vittem, és ha már a magam számára nem lehetett, próbáltam megszerezni valaki számára, aki fiatal, még ismeretlen és majd csak eljön. Próbálkozott is egy-két fiatalember, alantas jellemek, szegény mesterségûek, köztük jómódú és csinos is. Még rosszabbul bántak ezekkel, mint velem, mert én nagyon hízelegtem és telje-

sen behódoltam a furcsa konyhalakók eszmekörének. Úgy beszéltem a leány néma szépségérôl, mint valami aktív mûvészi alkotásról, mint a zsenirôl, ahogy az apja. Így tartottam egy darabig a pozíciót, amíg jött egy képeslevelezôlap-gyûjtô, valami nagyon gazdag ember fia; nem lehetett több húsz-huszonkét évesnél. A kép után talált rá a modellre, és meg akarta tôle venni lefotografáltatásának jogát, örök áron. Kezdetben azt hitték, hogy szerelmet akar, és nagyon gorombák voltak vele. Késôbb elvált, milyen komoly ember, és semmi rosszat nem akar, keveset beszél, csókról, ilyesmirôl semmit, csak a tárgyról. Új és echt kosztümöket hozott, kevésbôl, de annál drágább anyagból álló ruhadarabokat. A leány szakszerûen, úgyszólván elôttünk öltözködött, szemérmességének egy részét kiölte a különös mesterség, amelyet már évek óta folytatott. Vállát és mellét, sôt, a lábait is megmutatta, egész elefántcsontszínû térdéig, de hozzáérni nem lehetett. A gazdag férfi tettette magát – éppen úgy, mint én –, hogy nem is akar. Azonban nagy ravasz fiú lehetett, és én láttam, mint küzd vele az apa, akit a leány külsejének adorálásában egyszer-egyszer fölül is múlt. Kísérleteket tett arra nézve, hogy – mesterséges világításnál – a leány árnyékát is lefényképezze, külön felvételeket csinált a hátáról, kezérôl, külön a keze és a kis lába ujjáról is. – Ez tud! – mondá a nô. És egyszer az apja elôtt – és én elôttem – belemarkolt a fiatalember szôke hajába. – Önnek fehér a homloka! – mondá, és nyitva feledte az ajkait. Lélegzett, élt: elôször láttam ezt. Nagyon gyorsan ment a többi. Egyszer a leány nem az apja sorvadt nyakát ölelte át, és nem annak a száraz ölébe ült. Zavartan nevetett, és pardont kért az atyjától, de ottmaradt a fiatalember ölében. Sôt, továbbment, egyszerre elkiáltotta magát – mintha apparátus elôtt ülne: – A csókos nô! És megcsókolta a fiút. Az atyja elkényszeredetten nevetett, és én is. Aztán borzasztó csend lett. – Bocsánatot – szólalt meg Borgia –, ez ciankáli dolog. Elég kisebb adag is, de egyszerre. Magának, Világszép, választania kell köztem és e fiatal svindler között, akinek pénze nincs, vagy ha van, lopja. Ha akarja, nem leszek önnek se az igazgatója, se az atyja többé. Nemde? – szólt felém fordulva. A leány fölállott, és folyamatosan, mint aki készült erre a beszédre, szólt: – Atyám, én elmegyek Kain úrral, ô méltányol engem, és én is ôt. – Vigyázni fogok az alakjára, én értem ôt legalábbis úgy, mint maga. Ami pedig a pénzt illeti, nem kívánom, hogy ön, mint az alkotó, károsodjék. Kárpótlásról lehet szó…

A fiatalember csekket szakított le, írt alá, és át akarta nyújtani. A fotográfus elhárította magától, és teljesen érthetôen mondá: – Most, gyorsan, menjenek. Éppen este van. Ez jó – maguknak. Kezelni és csókolódzni akartak, nem tûrte. Állt a küszöbön a nyitott ajtónál, és én vele. – Professzor, maga férfi, maga atya, ezeknek most jó lesz, magának most boldognak kell lennie! – Az vagyok! – mondá az ôsz kalandor, de most már kevésbé érthetôen. Nem marasztott többé. – Tessék menni, mert most már én is aludni akarok erre. Egy jó nagyot a vízióra. Én mûvelt ember vagyok – ha ön nem tudná –, érettségim is van. Tudom, ilyenkor erre aludni kell. A gyönyörû vízióra a gyönyörû leányról, aki miatt ez az öreg csavargó újra föl akarta találni magát a forró és fényes napot. Nem tudta, de ha tudta volna is, hiába! Ez a kín, ez a vád benne volt az öregember szemében, mint a szegény kóbor kutyáéban, amikor ezt – okkal vagy ok nélkül – agyonütik. – Miért, minek, mi ez? A szem, a szín alázatosan kérdi. Azonban meg vagyok nyugtatva. Nagy és hoszszadalmas baj itt nem lesz. A hagymás, paprikás krumplit a fotográfus gázon fôzte. Van itt gáz, és annak minden csapja kinyittatik az éjjel. Szín és rajz ôrült öreg kontárja, minden szépség kicsinyes és semmis ahhoz a nagy fekete folthoz, a legfenségesebb vízióhoz képest, amelybe belejutsz még ez éjjelen. Nem is szóltam a házmesternek. Menjen minden a maga rendes útján. Ha ez a vándor magyar el akar menni, menjen! El is ment. 1913 körül

P A R T I

N A G Y

L a j o s

VANDÁR

ERNÔ

ARANYOM

Talán egy nájlonbôröndnyi fénykép, talán egy akvárium. Semmi sincs a végleges helyén, csak a borúraderûs lemondás, hogy igen, hogy hát akkor a dolgoknak ez a helyük. Ez a helyzavar. A kortársnak, ki érintett még és elfogult, neki életünk vasédes káosza, a kései érdeklôdônek pedig, ki rálát majd és kiteríti majd, idôtapéta csak, legjobb esetben bogárgyûjtemény. Ha még kíváncsi lesz rá. Nincs egy nézet, mondja az utazó, bizonyos Barthos, tiéd se egy. Csak a nézegetés van, s hogy te magad vagy valamilyen. Pontosan, a sétáló szem van, s persze a szem füle, hangok, járdák, beállítások, arcok. Szagok, fények, karéj kenyér, fôtt kukorica kék fazékban, egy üres kabát, bûnbak saláták, keramit, tûzoltószertár, otthonka, gyógyfürdô. Egy széles, földszintes, akácfákkal szegett utca kocsmával alumíniumból és mûanyagból, egy fagylaltozó BISTROfelirattal. Égôpiros ajtód, slingelt függönyöd. Adélka tisztára ínhüvelygyulladást kapott a fagylaltos kanáltól, egyedül van a pultnál február elejétôl, s nem álmodik mást hetek óta, mint hogy vanília-puncs, vanília-puncs, és hogy nyakig visszeres. Bizony, Vandár Ernô, aranyom. A fotó, de még egy szál vékonyka fénykép is, telt, néma, hozzáférhetetlen. Csúszkál a vékony, fényes rétegen a fény, sétál a szem. Mint üvegen a légy, elôtte ott a tág világ, látom és nem birtokolhatom, van és hozzáférhetetlen. S ha volna is mozdulat kiborítani és fölhasítani, gondolja Barthos úr, és zuhogna rád a látvány ebbôl az elpattant akváriumból, hát állnál csak, s nem a történetben, csupán annak vizes, zöld, arany és kavics romjain. Ami odatúl élet, üveghús és sejtelem, az itt csak nyálka lenne, egy elvetemedett paszpartu négyzetében a leeresztett, zavaros csend. S csak a feltört kaleidoszkóp büdös kristályait tologatná szégyenkezô kezed az asztalon. De nincs, és jó, hogy nincs ilyen mozdulat, csak közelítés van, feltételezés, fedés, kitakarás. Hogy leveszed a képrôl a magad nézetét. Távolság, mely áthidalhatatlan, s mert változtatható, mintha önkéntes lenne. Tapintat, mely perverz kíváncsiság. Akit a képen látsz, akit sétáló szemed hazavisz, az nincs a képen. S akit utólag kitalálsz, nem az, akirôl a fénykép készült. A nézeted mindenképp deformáció. Aki elképzel, illetve kiegészít, az elrajzol. Mégsem törheti rá az akváriumra az üveget. Mert más az akváriumtörés engesztelhetetlen vágya és más az akváriumtörés. Égôpiros ajtód, slingelt függönyöd. Ebéd utáni csönd egy kisvárosban, mikor hirtelen csönd támad, illetve csak a verebek diskurálnak, s egy betonkeverô harákol messzirôl, a városszélrôl, azt mondják a helybéliek, hogy a föld alól, nem tudni, ki csinálja, de évtizedek óta. Elvetôdni ilyenkor egy fényképész mûterme elé nem csoda, váratlan mégis. Háta mögött az utca, amint azt az üvegen látja Barthos úr, kicsi térré öblösödik, s a kirakat portréi belesimulnak a túloldal görbén és összevissza tükrözött ablakaiba. Kleiderné, Gyöngyvarróné, Hajagosné, nem sorolja, véletlen kollekció.

Mikor belép az üvegajtón, a fényképész épp dolgozik, belámpázza a pálmafás sarkot, aztán mint rózsaszín és fekete bábokat igazgatja el a kanapén a szögletes, rosszul szabott apát, a vékonyarcú anyát a kopogós dauer alatt, ki tán fölkent az alkalomra valami rúzst, de púderozni nyilván elfelejtett, s közéjük az egyforma, kenyérbél gyerekeket. Vandár Ernô egykedvû és udvarias. Csak úgy, mintha otthon, mondja, ez a legfontosabb, s hogy engedjék el az arcukat, hagyják a szemüket élni, csillogni, fôleg ha külföldre megy, ugye, a sorozat. Nem nyúzza ôket öt percnél tovább, mégis sietve, megkönnyebbülve vonul ki a család, leszegett fejjel, libasorban. S csak az utcán veszik föl a kabátot. Vandár Ernô leoltogatja a lámpákat. Látja, amirôl a fénykép szól, már nincs a képen, mondja. Nincs, bólogat Barthos úr, s hogy valóban, a szemek, én mégsem azokban érzem otthon magam, talán inkább abban a tetten ért várakozásban, ami rögzíthetetlen. Naná, uram, naná. Magának tudnia kell, hogy a fénykép mindig láthatatlan, bármit is mutat, bárhogyan, soha nem a fényképet látjuk. Életünk teli viselt ruhával. Molyillat és levendula, elmorzsolt Munkás-cigaretták, zsebek, szürkére mosott tízforintosok. Kleiderné épp a mosogatáshoz készül, mikor megreccsen neki a kombináltszekrény, vagy hát tudja is ô, de be kell menni a lefüggönyözött szobába, kinyitni, és akkor kiborul az egész, az ô egész múltbeli életük családostól, ömlenek ki azok az örökre hajtogatott ruhák, hiába csak ruhák, hiába üresek, mégis. Mégis sírva kell fakadni, meséli a Gyöngyvarrónénak, sírva, édes Nusikám, pedig ott kinn szalad minden, a koszos edény, a vasalás, hát mintha az én egész családom masírozott volna ki onnant, az Árpi ballagási ruhája, azt írta, hazajön Európába, csak szedje össze kicsit magát, a halott uram a nyári kalapjában, aztán az én bogaram, a Janikám elsô pólyája, meg az apja neki a sildes sapkájában, tudja, a nagyobbik fiam, akit otthagyott a felesége, nem is tudjuk, hol él, kivel van, nem is akarjuk tudni a büdös ribancát, Janika a mienk. Kleiderné nem érti, mit keres ott neki a nagyszekrényben az a kiszívott katonaing, Rásó Dezsô, raktáros az Épszernél, lakik az udvari lakásban, sokat járt be hozzájuk az ô ura halála után, de errôl nem beszél, van pletyka úgy is. Meg az öreg Kárász Mihály kék svájcisapkája, ki társbérlôjük volt, aztán egy ilyen szociális házba került, talán meg sincs már, a papika, így mondtuk neki, jött késôbb a fia, a Kárász, egy kibukott pártkáder, fenyegetôzni, hogy kirúgatom magukat, Kleiderék, hogy mi az ô apukáját otthonba dugtuk, így mondta, apukámat, de nem látogatta soha, dehogy. Csak jött néha cirkuszolni, de tisztára alkoholistán, alig gyôztük lerázni. Egyszer, egy kora tavaszon, ott bukott föl az utcán a Stranczék elôtt, elaludt. Azt se tudtuk, él-e. A Janika nagyon sírt, oda akart volna menni a kis jószívével, de nem hagytam, még mit nem, részeg állat, ilyenekkel strabancolt el az anyikád, gyere, egyél frutit, aranyom! És így tovább, Nusikám, rámdûlt

nekem az egész szekrény, itt volt nekem mind a ruhájukkal, hát ugye, hogy valahogy sírni kelletett, pedig megvannak, jól vannak, mégis sírni, hogy vajon kilógja-e magát ebbôl a tengernyi hajtogatásból az ember, s hogy mi mindent is kéne, uramisten, ebben az életben visszamenôleg kivasalni, ô meg csak dugdossa, rakosgatja, de hát hogyan is lehet visszagyömöszölni, ami egyszer már? Mikor kilépnek, Barthos úr megint megáll az apró kirakat elôtt. Várja, hogy Vandár Ernô bezárjon, bámulja a gyárihibás üveget a túloldali ablakokkal, az olykor kipúposodó függönyökkel, csak a Gyöngyvarróéké rezzenetlen. Az ezüsthajú Gyöngyvarróné papagájt tart a kezében, szürkét, és akkorát, mint egy gyerekesernyô, mit lenyalt hajú fiúcskák hordoznak a hón alatt záporgyanús vasárnapokon, szomorú, szürke tollmamlaszt, kinek nagy néha van egy homályos szava, amit aztán az aszszony ujjongva följegyez a zsebkönyvébe. Hurrikán? Azt mondottad, Pityuka, hogy hurrikán? S a Gyöngyvarróné ilyenkor boldog, órákig nevet s kérdezgeti a papagájt, na, Pityuka, hát milyen lesz az idô vasárnap? Na? Hur? Hurr? De nincs válasz, néha hónapokig nincs, Gyöngyvarróéknál az egész élet egy lapos zsebkönyvbe belefér, addig, hogy imádott Pityukánk 1979. május 17-én csöndesen elment, tizenhárom nehéz szót hagyván maga után, úgymint rebetli, hurka, borsodó – a többi sajnos el van maszatolva, rádôlt egyszer a körömlakk, de hát úgyis tudja fejbôl, el se lehetne azt felejteni. Láttam magát délután, Vandár Ernô, aranyom, a fekete kalapjában, egy idegen emberrel ment az Aranyszarvas felé a fényképészetbôl, s majd elrepült a kezük, úgy magyaráztak, láttam a buszállomásról, anyámat kísértem ki meg a sógorasszonyát, várták a buszt, szegények, két kövér fekete macska, mûbôr táska, kardigán, harisnya, fekete az is, holott huszonnyolc éve özvegyek, befôzött paradicsomot hoztak, ki tudja miért? Csupa piros minden, vérrel álmodom és punccsal, egyedül vagyok a pultnál abban a rohadt marcipánszagban és csúszok, csúszok. Suhanok? Még hogy suhanok! Nem is tudtam soha korcsolyázni, nagyon kedves a Rásó bácsi, elég nekem a vanília-puncs, meg az ínhüvelyem, úgyhogy tessék csak hazavinni azt a konyakosmeggyet nyugodtan. Égôpiros ajtóm, slingelt függönyöm, ezt hallom egész nap, ezt bôgetik itt egész nap, a zenegépet, és én akkor csak a maga ajtajára gondolok, holott a mienké a piros, és csak a felvételekre gondolok, amiket csinált, igen, a ruhátlanokra a kanapén, meg a vadrózsák között a romnál, s hogy mûvészin bánt velem, hogy érdek nélkül tetszettem, mint táncosnô magának, pedig hát mi vagyok én? Egy szomorú fagylalt-automata, egy hervadó decsirozi, de maga úgy bánt velem, mint egy hegedûtanár, anyám agyonpofozna, ha tudná, lássa, azt álmodom, hogy fellépek Anconában, a Paradisóban, ahogy maga mesélte, szól az esztrád, a tenger lágyan ringatja – dehát tudja.

Fekszem sokat álmatlanul, és pereg a vakolat, mikor a kôhelikopterek elröpülnek a város felett, és látom, hogy az én arcom van ott a plafonban, a malterban, mosolygásom maszatos lárva, de én csak magát keresem, a maga karikás, sétáló szemét, ahogy szomorúan elbocsátott a hivatása elôl, vagyis útjából. Így járunk, ámbár itt volt ez a Marika a kávégépen, ez a kis álszent molett, aki kettôig se számol, most meg elvette egy röntgenorvos, jaj, nem azért mondom, dehogy. Hanem mondja, egyáltalán megismer még ruhában is engemet? Egész éjjel ugat egy kutya, és fáj a csuklóm és fáj a visszerem, s nézem sokat a maga felvételeit, és pontosan emlékszem arra, amit mondott, hogy a fénykép gépiesen megismétli azt, ami a valóságban soha nem ismétlôdhetnék meg. Hát igen, Vandár Ernô, aranyom. Én már csípôbôl soha nem fogok nevetni. Tíz perc biciklijárás az ipari rom, mondja a fényképész a Barthos úrnak az Aranyszarvasban, a kávé fölött. Úgy lehet, mindenki tudja, hogy mi volt az valójában, de nem beszélnek róla. Emlékmûvé hallgatták. Abban, kérem, öt óvodára való beton van, már bocsánat, hogy beleszólok, szól bele a pincér, sötét arcú, kék szemû öregember, s hogy nem itt kezdte az Aranyszarvasban, azt látni a kezén. Úgy van, bólogat, nagyjából tíz perc biciklin, de cefet egy beton, ledobja a földet, a gazt, famunkát, nyilászárót, s lóg ki, mint egy mammutfog. Azt az emlékezet meg nem forgatja. Se kastély, se kripta, hát bunkernek bunker. Úgy, úgy, ipari emlékmû, ezt lehet mondani. De nem ám, hajol föléjük a pincér, nem ám, hogy én sétálnák arra éjszaka! Nincs olyan pénz. Voltak mindenféle beszédek, hogy egyszer-egyszer kijön az alagútból egy csille, jobban mondva egy olyan síneskocsi, cájgruhás elhunytakkal. Azok leporolnak, a sok, szomorú ember, vagyhát halott, és levegôznek a bokrok között. Szárítják a kapcáikat. Aztán sokáig semmi. De mondanak mindent, az emberiség. Úgy van, kérem, nyomott hangulatú hely, nagyon nyomott. Emlékezet? Uram, vannak súlyok, amikre ha muszáj se lehet emlékezni. Ha meg nagyon nyom, érti, ott belül, hát inkább szálljon le a biciklirôl és tolja. Igen, pont tíz perc kényelmes tempóban, bár ezt ô nem tapasztalatból mondja. S hogy na ja, éppenséggel van, aki ki szok járni, kíváncsiságból, vagy ki tudja. Egy ilyen örökös özvegyasszony-forma, az jön, vagyis megy, úgy mondják rendszeresen. Lerakja a biciklijét, a virágját, és áll a gazban, nem tudom, de két órát is egyfolytában. Beszélik, hogy biztosan van ott halottja. De hát kinek nincs? S hogy nem is lehet, kérem, mindent megérteni. Higgye el, egyszerû téglagyár volt, mondja Vandár Ernô Barthos úrnak csöndesen. Azok, magának legyenek mondva, uram, azok az egyszerû téglagyárak, fordul el a pincér, már bocsánat. Isszák a kihûlô kávét, hallgatnak, besüt a nap az alacsony, agyonkorszerûsített kávéházba. Lófaszt, csattan föl egy pozsgaarcú nô az ablaknál, nem lehet nem

odanézni. Hubertust iszik, és fröcsögve, sziszegve magyaráz egy lomha, gumitokás fiatalembernek. Ugyan, Hedvig, hát én ölbe veszem magát, amikor csak akarja, mondja a férfi és rágyújt. Ölbe? Hogy ölbe? Hát lófasz a maga ölébe, édes. Tudja, nekem hány félpár cipôm maradt parlagon? Tizennyolc. Én már akkor is, ötvennyolcban is többet jártam harisnyanadrágban, mint maga iskolát, kisfiam. Tetszik érteni? Lobog a nô vörös kontya a napsütésben, kiabál, a szalvétatartóval veri az asztalt. Apikám törzstiszt rendôr volt, bajszán rózsák, szívében galambdúc, magának tudni kell, legalább ez mit jelent, szakadj meg szív, mentôautóból esett ki, ha érti, vitték Baracskáról kórházba infúzión, kitépte, kiszállt, koponyatörésben. Boldogult apikám, agyalapi, és sír a nô, fölfújva sír, mint az amerikai rágógumi. Nem is hinné el, mondja a vendégének Vandár Ernô, hogy fél lába van. Énekesnô volt itt valamikor, azt mondják, szerelmi bánat, mindenesetre ivott, alácsúszott. Régen sokat fényképeztem, tisztára Marylin Monroe-arca volt, azt itta el. Rásó Dezsô hanyatt fekszik az udvari lakásban, konyakosmeggyet eszeget, úgy nyomja el az álom. Most nem azt álmodja, amit rendesen, hogy rohan valami vízmosásban és dobálja el az egyenruhát, hálisten, nem azt. Hanem hogy görkorcsolyapályát nyit, megveszi az Épszer-csarnokot, egészen amerikai rendszerût, coca cola, hideg limonádé, kaktuszlikôr. Nyitva este kilencig, modern stílusú zene szól, meg régi is, vegyest, siklanak a népek a marcipánzöld nyári jégen. S azt álmodja, hogy arra ébred, valaki korcsolyázik neki éjszaka azon a pályán. Fölkel, fölkap valamit, megy a Damjanich utcába, macskák futnak ki a lába alól a sarkon, nem tudja, talán a Hajagosné sziámija, a többit nem ismeri, s az a sziámi is, mint valami puha, nyikorgó fény, már messzirôl hallja, hogy szól a Roll Paradiso, s tárva a vaskapu. Ott köröz a szép Nyáry Adél, suhan, pörög ruhátalanul a zöld homályban a súlyos, lomha melleivel, egy aranylánc van a bokáján, semmi más. És a korcsolya. Égôpiros ajtód, slingelt függönyöd, szól a zenegép, lássa Adélka, csak eljött, azt álmodja, s hogy hirtelen már a bistróban vannak, narancspiros tréningruhában, Calgary-felirattal áll ô ott a pult elôtt, hozza neki az Adél a kókuszlikôrt, én, Adélka, magát szerzôdtetem, úgy döntöttem, hagyja mostan azt a traubis-rekeszt, több részes, nagy varieté, bianco ajánlat, csak késô este, a szépérzékû, felnôtt közönségnek, turistacsoportok, szervezés, kezdetben akár bikiniben is, míg meg nem jön a bátorság, Adélka, jól képzelje el, szól a zene, és maga mint a sellô, mint a suhanó arany azon a hûvös, szerelmes marcipánon. Arra ébred, hogy morog a kutya, s hogy jön a Sanyi a zöldségeskocsival, itt tartja a Kleideréknél a kispincében, meg itt az árut, persze, barátságból, s leveszöldségért, ilyesmiért, amit a Kleiderné elfôz. Arra ébred, hogy átaludta a délutánt. Haja-

gosné egész sorozatot rendel, talán utoljára, s nem maga miatt, hanem a Mimikéért, kifésüli, piros masnit köt rá, kitakaríttat a Strancz Arankával, holott csak ötre várja Vandár Ernôt. Elrendez mindent, kávét, aprósüteményt, aztán odaül a zongorához moherkendôben, az ô válla már nem érdekel senkit, nem igaz? S hogy igen, akár zongorázhat is a felvételek alatt, belefog egy keringôbe, táncolni kezdenek a vitrinben a koros, szürke poharak, behunyja a szemét, s mint habos, farsangi valóság buggyan ki a zongorából a Muki-pezsgô kacagása, a sok-sok tangólampion, az egész hajdani tûzoltóbál Ursulafürdôn. Játszik a Mimikének, ingatja a fejét, nézzenek oda, Dolmányi, maga be akar rúgatni az uram háta megett! Hát tudhatja, hogy én egy kiskörömnyi likôrtôl is csuklom és kiveresedek, ne kínáljék hát, Dolmányi, ne! Csak azon az egy tûzoltóbálon öt Lord Rothermere volt, s persze Flórián egy rakással. A lapos cigánybográcsnak úgy kotorták el a havat, a tûznek a szertár mögött, persze, szakemberek, s mint pipafüstre, mint a legprímább pipafüstre, úgy szökdöstek ki a halléhez az asszonyok, csak sálban, kiskabátban, légszomj ürügyén. Ikrával volt, s persze tejjel gazdagon. Úgy rotyogott a téli délutánban, mint a haragos, vörös nap, s húzott le a pernye a kerteken, lágyerôs, férfias krombi-minta. Már jól benn a hangulatban, két foxtrottal a halvacsora után jött a hír, túl tehát szemek lábbadásán, ipszilonszálkán, mikor vastagon megül, s kétessé tömörödik az az isteni illat, mi foszfor, s paprika, paprika, akkor jött a hír, hogy ég a Hajagos-malom, s egyszerre csak futni kezdtek azok a súlyos, mázsagáláns emberek, s hányták le a cilindert, a maskarádét káromkodva. Hogy ég a képviselô úr malma Ursulafürdôn. Veri a vitrint az iskolás keringô. Hajagosné azután, hogy porig égett mindenük, nem fôzött liszttel évekig. S még késôbb is csak erôs szívszorulással. Mondotta is a Katzenstein doktornak: én láttam lisztet pirítódni, aranyom. Ha rántást látok, ez az akkori uram jut eszembe, ahogy szalad gatyában a csendôrökhöz és sír, azóta habarok. Csöngetnek, jön a fényképész egy idegen emberrel, hát ha szakmabeli, jól van, csak a macskát szeresse, van kávé elég. Strancz Aranka úgyszólván vigyázzban áll a belsô udvar síkos, kukoricafényes keramitján. Fél mázsa nedves pihetoll, tömött, kicsi babzsák. Belemorzsolta a kukoricát a kék fazékba, most fôl neki bent. Szédül olykor, erôs lábgyengeség fogja el, de elgondozza magát, mint bárki. Szálegyenes haját minden áldott reggel kifésüli, sprôd, mint az üveggyapot, csak a vége, az sárgul, túl van az ôszön, úgy sárgás. Sport-kávét reggelizik, a vasárnap mindig baromfi-farhát, mise után ráér beleszaggatni a daragaluskát. Két nagylavórnyi virágot ápol, eljár a kismolett Máriához, lassan mind odahordja, ôneki. Mondja is a fiatal plébi, Aranka, ilyen szépet egy se hoz. De nem is. Rakatott föléje nejlont, a kis Mária fölé, ne folyjon rá az eresz,

volt öröm, a Sanyit kérte, hogy segítsen neki fölizélni, de az be nem menne efféle rendes helyekre, hát megkért egy ilyen ismeretlent a Szentháromság-téren, húsz forintért föl-e rakja? Mert konok, de nem bolond, arra a Strancz Arankák rá nem érnek. Varrt, amíg a szeme bírta, néha még fölhajt egy-egy nadrágot, kiereszti a Hajagosné szoknyáit, ingyen, de nem szívesen. Igen, konok. Ott áll nekifeszülve a világnak, otthonkában, rékliben. Odaáll az isten elé is, ha kell, bárki elé, ôrmester úr, házparancsnok úr, szovjetkatona úr, eressze ki a Sanyit, mert én addig itt állok, egy hétig is moccanatlan, nem alszok, nem eszek, itt állok vigyázzban és nagyon erôsen gondolok az én istenemre, eressze haza a Sanyit! Akkor haza is jöhetett, az autóról lökte le az a katona, igaz, utóbb elkódorgott mindenfelé, iparba, Dunapentelére, de most itt van, nem kell tôle semmi, de itt van, bontásokban vesz részt, meg zöldséggel kereskedik, megvan neki is a maga élete, olyan, amilyen, de megvan. Igen, így álltam, mondja a Kleidernének, nem távoztam, nem mozdultam. Az uram is meg a Sanyi is? Nem mozdultam, egyszer csak az ember nem hagyja. Pedig olyan szelídnek akarna lenni, mint pont az a kismolett Mária, az a szép kis keze, szent arca, szent ruhája. Volt pedig baja annak is a magáéval. Igen, egy lavór virág neki, a másik megy oda, tudja a Kleiderné, a Bunkerhoz. Onnan nem jött haza a Strancz János, hova máshová vigye? Így állt, ahogy most áll, a síkos keramiton, azt mondja, sose csúszott el, otthon az ember nem csúszik el, legföljebb egyszer majd eldôl. Barthos úr ül a befóliázott Kossuth-szobornál, csattog az elszabadult nejlon, libeg a hosszabbodó alkonyatban, mint a fiatal, tavaszi vizek. Be kell a szobrokat kötözni télire, megfogja különben a fagy, s a kôbetegségre nincs orvosság. Nézi a gyógyfürdô hátsó ablakait, ahogy még utoljára fölgyújtja ôket a nap, s nézi az éppen árnyékba borult játszóteret. Estére a fényképészhez megy vacsorára. Messze, a kopott, zöld hintáknál meglátja az asszonyt, kinél szobát kapott, irhasapkában, krombi-kabátban álldogál, vinné haza a Janikát. Keress meg, mamika, keress meg! És bújik el a kisgyerek a hinta mögé. Az asszony ráncolja a homlokát, topog a hinta körül, hát hol lehet, hol lehet, istenkém, az én bogaram, s mert fáznak már, hamar magához öleli a Janikát, gyere kis anyátlan árvám, melegítek neked kakaót. Épp megy le a nap, mikor eltûnnek az Ofotért mögött, Kleiderné és a kisbundás unokája. Elsétál a Gyógyfürdô felé, benéz a thermál-oldalon. Egy kismondén víziszínház üres folyosói. A kádszobákban köszvényillat, százados testhomály, elszáradt krémek avasa. A folyosón észreveszi a délutáni, kopogósra dauerolt asszonyt, aki Vandár Ernônél hiába próbálta elengedni a szemét, mert dafke se, és mert szorította a körömcipô, ez az egész hülye ötlet, hogy épp ma kell fényképezkedni, másképp nem ér ki a fölvétel Kanadába, az ura húgához, minden évben kell neki

egy ilyen kép, s pont március tizenötödikére, tíz éve mindig, s nem lehet ellazsálni, a csomagok miatt. Köpenyben van, mélyre hajolva mossa a ragyogó követ, háttal a napnak. Jó ez a meleg a hátának, azt gondolja. S hogy egész forró lesz tôle mindene. S mintha szabályosan benyúlna neki a köpenye alá ez a borzas, kölök nap. S hogy akkor el kell vörösödni és meg kell rándulni, ezt gondolja, és hozzá kell vágni a vödröt. Édes Piros, hát a gyerekem lehetnél, te állat, megmondom, ne félj, anyádnak. S látja szinte, hogy a merénylô száján szivárog a vér, ahogy a vödör, az a vohadt vödöv felsértette az ínyét. S hogy akkor be kell vinnie ezt az új kabinosfiút egy üres masszírozóba, ínyét fölszárítani, kis hülyém, te, hát ne görcsölj! Szent ég, micsoda marhaság, ez fut rajta át, de a lábujjától a haja tövéig, s mikor megrázkódik, s fölegyenesedik az üres folyosón, akkor lesz sötét. De édes jó istenem, ki csókolja ki a keserûsót egy iksz éves, egyszerû és tisztességes asszony köldökébôl? Állnak este a mûteremben, már a vacsora után, Vandár Ernô lelkesen mutogatja a régi felvételeit, felhôk figurációi, elmart, fekete angyalszobrok ellenfényben, kérlek, merôben dinamikai problémák, amiket ha esztétikumba fordítunk, akkor, ugye, és magyaráz, bort isznak, tegezôdnek. A vendég udvariasan bólogat, s a fényképész válla fölött hosszan nézi a labor ajtaját, hol csiptetôkön szárad a délutáni család, feszengenek, homlokuk pattanásos, rózsaszín balta, és szúr a mosolyuk. Mondd, szerinted meztelen arcunk jog vagy fogyaték, kérdezi Barthos úr. S hogy nem, semmi, csak úgy eszébe jutott. Strancz Aranka hazafelé tart a plébániáról a Malinovszkij utcán. Néha megáll, hogy érzi-e a talpával azt a bizonyos meleget. És többször is érzi. Hogy hol szállt le január végén a kôbeteg angyal. Leszállt, vagy csak úgy jött a régi temetôbôl, a városszéli kövek közül, esetleg pont onnan, nem tudhatni, de egyszer csak ott volt a buszmegállóval szemben. Egy agyonsikált kôbaba, koksz-szobor. Akkor éjjel tényleg hallott valami furcsa csattogást, aznap éjjel pont, mesélte a Hajagosnénak porszívózás közben, amikor feltörték az Épszer-csarnokot. Tetszik tudni, olyasfajta csattogást, mint az elszabadult kerti fóliák. S másnap csak nézte azt a beteg követ, közel ment, még hogy a szobrok nem öregszenek, mondta, hát te, kis Málika, te is de pocsékba mentél. Ott ácsorgott a régi úttest föltört, szétdobált kövei között a virágjával, a barna cekkerével. Megette ezt a kôszú, nénike, odavaló, bele az útalapba, mondták neki a munkások, és csóválták a fejüket. Strancz Aranka alig volt nagyobb annál a kônél, de azt gondolta, hogy fogja és hazalopja, valaki csak segítene, talicskában hazatolatja, megfizetné. De nem volt, akit megkérjen egy ilyen dologra, azonkívül, mondta Hajagosnénak, hát nem is nagyon merte megérinteni, olyan volt valahogy, mint a ráspoly, úgy érezte az ember, hogy megkapja a leprát vagy mit, ha hozzáér. De én mondom

magának, hogy tiszta meleg volt a teste, márhogy a kô. És igenis, januárban, bizonygatta a Hajagosnénak, ô ott állt, negyven centire, és érezte ezt a meleget, hogy ez a kô melegebb ônála, pedighát mi meleget összeszerez magának az ember, hogy ott lent majd ne fázzon! De ezt a Hajagosnénak nem akarta mondani. Különben egy napig tartott az egész, nem tovább. Másnap hajnalban jöttek a munkások a markolóval, és beledúrták az útalapba. De ahányszor csak Strancz Aranka végigmegy a szép, széles Malinovszkij utcán, azt gondolja, hogy megérezné a melegérôl, hová is temették ezt a kis Málikát pontosan. Az udvari lakásban még ég a villany, mikor hazaér Kleidernéhez az a szállóvendég. Rásó Dezsô nehezen alszik el, nézi a falat, a plafont. Mint kisgyerekkorában az ég figurázását, bárány, mozdonyfüst, krokodilus. Csak mostanra már sokkal kisebb minden, táskás és iparszagú. A felázott, elfáradt vakolat. Malterosládák emléke, laza csuklóké, ormótlan fagylaltos kanalaké. Aztán a simítófa, s lassan a kidrapposodás, majd a festék. Elsô szobák hengerelt virágai. Arany, sötétmustár, budaiföld. Jó enyves festék. A malter elôbb fárad el, s talán még a tégla is. Nagy markológépek járnak errefelé. Egyszercsak jönnek a kertek alól, megállnak az udvar fölött, büdös, olajos csillagok, az ég figurái éjjel. Itt fordulnak meg, égetik a lámpát, s ülnek rajtuk szép sorban az overállos emberek. S reped meg a fal. Ma éjjel végig a vízmosást álmodja és az egyenruhát, csak a zöldhajnal hívóvizébôl jön elô megint Nyáry Adél. Meztelenül van és elfogadja a konyakosmeggyet. Azt álmodja, hogy ott alszik neki az Adélka a szobában, ô meg kimegy az udvarra, álldogál, nézi, nem repedt-e meg tényleg a fal, az udvari lakásé. S hogy akkor találkozik azzal az emberrel, aki itt szállt a Kleideréknél, odamegy hozzá trikóban, pizsamanadrágban. Maga görkorcsolyaügynök, mondja neki, van egy tervem, ne menjen el addig! Barthos úr mosolyog, rázza a fejét, tenyérrel törli a harmatot az autó szélvédôjérôl, kusza tisztásokat maszatol a harmatba, lásson. És sokáig csak hallgat ebben az álomban. Rásó Dezsô meg odahajol hozzá, egyre közelebb és közelebb. Mit tud maga, mondja meg ôszintén, kérdezi, mit tud maga, errôl az egészrôl? Maga idekíváncsiskodik, odaérdeklôdik, lát ezt-azt, de tudni mit tud, tessék mondani, minderrôl? Mert teszem azt, például itt lát engemet gatyában, svájcisapkában, egy vén trottyost, ugye, de annyit se tud rólunk, mint ez a pincetetô, vegye tudomásul. Barthos úr inkább sietôs, mint szomorú, nyitja a kocsiajtót, s mielôtt beülne, viszszafordul. Kleiderné vendégszobájában hosszan csörög a vekker. Jön a Strancz Sanyi az árujáért, krákog, szipákol, zörög az idegen kulccsal. Világosodik. Látja, kérem, ezért tartottam lehetetlennek, hogy a fotográfiáról beszéljek, legföljebb egy fényképrôl lehet beszélni. Ha. Nagyonis ha, mondja Barthos úr. 1994

L E N G Y E L

G ﾃｩ z a

FOTOGRﾃ：IA

Az amatôr-fényképészek, akiknél lelkesebben a maga foglalkozását senki sem ûzi, a Mûcsarnokban rendeztek nagyon gazdag kiállítást, amely, amilyen változatos mindenki számára, olyan tanulságos lehet mindazoknak, akik értenek a filmek, lemezek, kodakok és állványos gépek kezeléséhez, akik elôtt megnyílt a különféle nyomások titka. A Mûcsarnok helyében mi át nem engedtük volna a termeket a fotográfusok céljaira. Mert ami az utóbbi idôben mûvészet címe alatt ott ki volt állítva, selejtes és közömbös és értéktelen volt az nagy átlagában. Ez a fénykép-gyûjtemény pedig változatos, gazdag, igen jó a maga nemében. Jobb, mint amik megelôzték, a téli, tavaszi és egyéb évszakokhoz kötött tárlatok. Mire való provokálni az ilyen összehasonlítást? A maga rovására senki sem köteles nagylelkûnek lenni. A Mûcsarnok igen önzetlenül fogadta be a fotografusokat, de egyúttal igen rossz taktikusnak bizonyult. Ha felteszik azt a kérdést, hol járunk, nézünk, szórakozunk szívesebben: a végkép gyenge képek, vagy a jó fotografiák között, erre csak egyféleképen lehet felelni és a felelet nem a selejtes festôkre kedvezô. Azonban – azonban a fényképek között viszont az látszik meg, hogy ez a mesterség új, céljai, lehetôségei, alapvetô elvei nem tisztázottak. Arról már vitáztak eleget, mûvészet-e a fotografálás vagy sem, holott ez a meghatározás magát az elvet semmivel sem viszi elôre. A rézkarcnak és a fametszeteknek nem ártott meg, hogy sokáig nem tartották a nagy kompozíciók készítésével egyenrangúnak. A fotografálás is a fejlôdés csúcsára emelkedhet e meddô vita eldöntése nélkül s amilyen hatalmasan növekszik jelentôsége, a tudásnak, az ismeretszerzésnek, a kulturában való tájékozódásnak éppen olyan nevezetes tényezôje lesz, mint a mûvészet, az írott tudomány. Így, ahogyan most ismerjük és ahogyan ezen a dús és lebilincselôen érdekes kiállításon jelentkezik, éppen éppen nem artisztikus hatású. Nagyon is hasonlít a szokványos mûtárgyhoz, a képhez, a rajzhoz, az akvarellhez. Már pedig tudjuk: ami nagyon hasonlít, ami egészen olyan, a valóditól az áll legmeszszebb. A prém, amelyet alig lehet megkülömböztetni az igazitól, kellemetlen és csúnya, ellentétben a becsületes posztókabáttal; az épület malterborítása artisztikusan formálható, de tûrhetetlen, mikor szebb, mint az igazi kô. A fényképezés az optikai ábrázolásnak gépies módja. Azzal, hogy a mûvész szemét, agyát és kezét bizonyos részben, mégpedig az ábrázolási processzus legfontosabb részében a gép helyettesíti, nem rosszabb, de nem is jobb, de más, határozottan más. A gép fôelônye a részletezés, a pontosság, a mindent észrevevés. A géppel fel nem fegyverezett ember akárhogyan iparkodik, erôlködik, kínlódik, nem tud mindent észrevenni. A modern festô és rajzoló mûvészetet ennek a tökéletlenségnek a felismerése és méltánylása jellemzi. Mert nem látunk mindent, egész figyelmünket a döntô jelentôségûre fordítjuk, összehúzzuk a szemünket, valósággal rövidlátókká igyekszünk

válni a festôi megfigyelés idejére, csak hogy ne zavarjanak bennünket a fölösleges apróságok, csak hogy annál jobban ki tudjuk emelni a nevezetesebb összefüggéseket, akár színrôl, akár vonalról, plasztikus formákról van szó. Ez az öntudatos részlet-mellôzés okozza azt, hogy a legtöbb modern kép a régiekhez képest szinte vázlatos, bár egészében annál kifejezôbb. A fotografáló gép azonban a legparányibb formákat is a legnagyobb könnyûséggel írja fel, anélkül, hogy a fontos arányokon, elrendezésen változtatna. A gépnek ezt az alapvetô elônyét elhanyagolni indokolatlan és a fotográfia természetével ellenkezô. A modern fotografusok azonban csaknem mind, nagy túlbuzgalommal veszi ki a lemezbôl a hûségesen felfogott részleteket és nagyítással, durva papír használatával – a fénykép egyenesen megköveteli a sima papírt – ravasz és nehéz eljárásokkal kapnak verge másolatot, amely a csalódásig hasonlít a festô vázlatához, az impresszionista képhez, amelyet a kéz munkájától alig lehet megkülönböztetni. Végeredményben mégis meg lehet különböztetni, s ha nem volna lehetséges, annál rosszabb, annál nyilvánvalóbb a rosszhiszemûség s az egész igyekezet annál kevésbé szolgálja a külön, becsületes fényképészeti célt. Minél kevesebb szóval minél többet mond egy festmény, annál jobban érdekel bennünket. A fotográfia éppen részleteivel kelti fel a figyelmet. Azon keressük a lehetetlenül kicsiny dolgok nyomait is, attól megköveteljük a teljes alaposságot, hiszen gép, hiszen nem esik terhére, hiszen nem jelent emberi kínlódást, verejtéket. A fotográfikus képeknek festményszerû kierôszakolását mi egészen elhibázottnak tartjuk. Hogyan váltak mégis oly divatosakká? Nem másként, mint hogy a gép kezelôi egy idegen világba, a kézzel teremtett képek közé pislogtak át s az ott uralkodó, ott megokolt irányokat mint üres divatokat a maguk számára is lefoglalták. A hibát gyakran a színezés súlyosbítja. A színes fotográfia, a közvetlen, az igazi kolorisztikus felvétel, ez a gyönyörû eredményeket ígérô találmány még nagyon kezdetleges fokon áll. Üveglemezre sikerül csupán, három alapszín segítségével közvetíteni – halaványan – a való színpompáját. Az a mutatvány, amelyet a kiállítás belôle ád, rendkívüli érdekes és becses, minden primitívsége ellenére, mert valódi, mert bizonyos, hogy amit a daguerreotypiából a mai tökéletes fotografáló mûvelet kifejlôdött, a színek észrevevése és megkötése is el fog érni belátható idôn belôl a csúcsra. Vannak azonban – feltûnôen nagy számmal – hamisan színezett fotográfiák. Hogy egyszerûen ecsettel rakták-e fel a festéket, vagy rendkívüli nehéz és komplikált nyomtató eljárásokkal, az mellékes. A gépies felvétel és a szabad színezés soha össze nem egyeztethetô ellentétben vannak egymással s megint: minél jobban hasonlít a kiszínezett fotográfia az akvarellhez, annál bántóbb, anyagszerûtlenebb, hamisabb.

Általában ez a sok fotográfia a meddô mûvészkedés fölösleges voltát s azt bizonyítja, hogy a fénykép akkor igazán hasznos, akkor érdekes, ha bizonyos meghatározott céllal készül, ha legalábbis emberi, egyéni arcok mása, méginkább, ha a puszta hangulatkeltésen kívül más okok miatt is jelentôséggel bíró tájakat örökít meg minden részletükkel, ha tudományos regisztrálást segít elô, pontos és megbízható adatgyûjtést tesz lehetségessé speciális ábrázolása utján, melynek precizitását emberi kéz munkája meg sem közelítheti. A fotografálás felhasználása nyilván óriási mértékben fog növekedni, idôvel talán a térképezô is egyszerûen fotografál a magasból, a léghajóból, a repülôgéprôl – már ma is készítenek térképet fotográfikus felvételek alapján; a múzeumok színes fotográfiákban mutatják be – oktatás céljából – a meg nem szerezhetô képeket. A mikroszkópikus felvételekrôl a csillagászati képekig hihetetlenül tágas a tér s a fotográfia, amilyen fiatal korra nézve, annyira nélkülözhetetlen segédeszköze a modern kultúrának. Gyors fejlôdése ellenére, nagy egyszerûsége miatt, talán nem is méltányolják eléggé, holott nélküle még ügyetlenebb és botorkálóbb lenne az életünk. Sok ál-mûvésznél, sok silány mûvésznél többet köszönünk neki, általában mást köszönünk, következésképen mûvelôinek legelsô feladata, hogy ezt a mást megértsék s legkevésbé olyan hatásokra vágyakozzanak, amelyeket középfajta piktorok már annyiszor kompromittáltak. 1910

D É R Y HOZZÁSZÓLÁS

T i b o r

FOTOGRAFIÁHOZ

Ahogy nekiülök e cikk megírásának, elsônek – minthogy az ember legelôször témája genezisével foglalkozik – az jut eszembe, hogy fogalmam sincs róla, hogy ki találta fel a fényképezôgépet. Miért? Ha illik tudnom, hogy ki fedezte fel Amerikát, ami a világnak az ötödrésze, miért szabad ignorálnom azt, aki egy egész világot fedezett fel, egy világot, mely addig ép oly ismeretlenül lappangott az úgynevezett valóság rétegei alatt, mint ahogy Amerika hosszú teste húzódott meg süketen az óceán párái mögött, míg Kolumbusz meg nem érintette kalandor ujjaival. Azt sem tudom, mikor történt e felfedezés, Amerika elôtt vagy után s legföljebb annyit sejtek, hogy még mindig kiaknázatlanabb, mint emez. Civilizációnk tele van titkokkal, melyek oly magától értetôdôkké váltak a mindennapi használat folyamán, hogy észre sem vesszük ôket. Azt sem tudom tulajdonképpen, mi is a fényképezés (s vajjon a sok millió közül, akik fényképeznek, hányan tudják?) s épp oly kevéssé ismerem a lencse, a lencse elôállításának, a fénytörésnek, a fényérzékeny papírnak, pozitívnak, negatívnak s még hány száz ismeretlen részletnek komplikált törvényeit, mint ahogy nem ismerem testem legegyszerûbb funkcióit sem, mint ahogy teszem föl, nem tudom azt, hogy miért ásítok, ha unatkozom, hogy micsoda fiziologiai értelme van annak, hogy szájam akkorára nyílik, csak azért, hogy levegôt nyelhessen, mint amekkorára legvadabb éhség idején semmiféle chateaubriand kedvéért sem tudnám kitátani. Nem ismerjük azt, ami körülöttünk s bennünk van, nem ismerjük saját magunkat sem s mégis egyre újabb Amerikák után vágyódunk. Hogy mennyire nem ismerjük a legkézenfekvôbb, a legegyszerûbb, a látható világot sem, hogy legpontosabban mûködô érzékszervünk, a szem is milyen felületesen és önzôn mûködik, csak abból a szögbôl s csak annyit választva ki ebbôl a látható világból, amennyire a legszigorúbb ökonómia szerint szükségünk van, hogy mennyire nem ismerjük még a világ felületét sem, arra a fényképezô lencse tanít meg legjobban. A szemünk nem lehet tárgyilagos, a szemünk átalakítja a világot. Azt látja meg, jobban mondva, azt regisztrálja a látottakból, amire szükségünk van, ami ellen védekeznünk kell, vagy ami hasznunkra lehet. Ha a déli forgalom idején végigmégy az Andrássy úton, legföljebb ha minden tizedik ember vesz észre, a többi kilenc nemcsak hogy nem veszi tudomásul üzleti vagy higiénikus sétádat, de a szó szoros értelmében nem is lát meg s aki meglát, az is legföljebb, mint forgalmi akadályt, tested általános körvonalait s mozgásod irányát veszi tudomásul. Ha az Andrássy úton abban az órában történetesen csak személyes ismerôseid sétálnának, az arányszám már megjavulna, már hárman vagy négyen látnának meg tíz közül, mert már nem vagy közömbös látvány, már érdekek fûzik ôket hozzád, szükségük van rád (akkor köszönni fognak) vagy védekezniük kell ellened (mert hátha pénzt akarsz kölcsönkérni). De ha helyetted déli tizenkét

órakor egy oroszlán sétálna végig az Andrássy úton s ha akár a legnagyobb csendben s a legbékésebb szándékkal sétálna is az autóbuszok között, százat lehet tenni egy ellen, hogy tíz ember közül legalább kilenc meg fogja látni s a tizedik legföljebb azért nem, mert a Dreyfus-pert olvassa épp az újságjában. Azt látjuk meg a világból, amit meg kell látnunk. S aszerint, amit meg kell látnunk, más és más szögbôl, más és más síkját látjuk meg az egésznek. Ha mezítláb kellene végigmenned ugyanezen az Andrássy úton, teljességgel ki van zárva, hogy ne vennéd észre az aszfalton heverô gombostût, amelyet cipôben semmi körülmények között sem méltatnál figyelmedre. S néhány napi ilyen Kneipp-kúra után csodálkozva állapítanád meg, hogy az Andrássy út, felülrôl nézve, milyen új, ismeretlen világot rejtegetett eddig talpaid alatt. A világ tehát több és más, mint amilyennek ismerjük s ezt a többletet s ezt a másmilyenséget van hivatva megmutatni a fényképezô lencse. Erre csak a modern fényképészet jött rá s a legnagyobb elragadtatással, saját örömeiben dúskálkodva regisztrálja most ezt a felfedezését. Azon a hivatásán kívül, amit eddig jól-rosszul elvégzett: az emlékek rögzítésén (s a szigorúan tudományos fényképezésen) kívül, itt kezdôdik az új lehetôség: a fényképezés, mint mûvészet. S ebben a gondolatsorban értelmezendô, a fotográfiára alkalmazva, a modern tárgyilagosságra való törekvés is. A fényképész, saját tiszta és szigorú eszközeivel, a fénnyel és árnyékkal élve, nem a látható világ megszokott elemeit építi át, egy új világot komponálva – ez a festô feladata, hanem megismertet ennek a látható világnak számunkra idegen rétegeivel, azokkal, amelyeket az emberi szem különbözô okokból nem ismer. A világ tele van ismeretlen világrészekkel s minden sarokban egy kaland lapít. A jó fényképésznek vakmerônek és leleményesnek kell lennie, mint egy sarkutazónak, nyitva kell tartania a szemét, mintha az ôserdôben járna s nem szabad attól félnie, hogy kalandozásai közben meglátja az Andrássy úton láthatatlanul sétáló oroszlánokat. (Egy lírai megjegyzés. Az író bevallja, hogy gyáva s utólag megijedt, mert bevallotta, hogy nem tudja, ki találta fel a fényképezést. Megkérdezte több mûvelt barátját s barátnôjét, akik még gyávábbak voltak mint ô s különbözô neveket hazudtak ijedtükben. A leggyakrabban elôforduló a Daguerre-é volt. De a KonversationsLexikon szerint Niépce, a Grand Larousse szerint egy Fabricius nevû alkimista, más lexikonok szerint meg mások találták fel elsônek a fényképezés alapelvét, míg Daguerre csak tökéletesítette az eljárást. Tehát? De ez nem fontos. Még mindig nem tudom, hogy mi az a fényképezés.) 1930

100

I G N O T U S SZÉKELY ALADÁR

101

Székely Aladár egy derék fotográfus ember, kinek mûvészete abban áll, hogy nem mûvészkedik a fotográfiával, s képeinek az az egyéni s ezzel megint mûvészi vonásuk, hogy nem tolja beléjük egyéniségét. Tudniillik: a fotográfia csak így lehet igaz, ami ebben a különös esetben mûvészit jelent. A festô a maga látása, a maga érzése, a maga kedve szerint fest s képe annyira mûvészi, amennyire magát bele tudta tenni. Ezt azonban a fotografus a priori nem teheti, mert végre sem ô az, aki a képet írja, hanem a nap, a lencse, a megérzô vegyület. A fotografus legfeljebb beleárthatja magát a gépek dolgába, festôi vagy jellemzô vagy mi egymás beállítással, aztán, ha a lemez megvan, retouche-sal. Ezzel azonban nem egyéniséget visz beléjük, hanem valamilyenre nyalja a képet, s kifejlôdik így – amire egy vitatkozásunkban Márkus László figyelmeztetett – az egyéniségtelen koca-mûvészkedésnek, a giccsnek, egy borzalmas új változata. Ez elôl menekülés és pedig egyéniségbe való menekülés csak egy van: a lefotografálandónak egyéniségébe való, abba, ahogy ez az egyéniség kifelé látási képül megjelenik legkülönbféle részleteinek mozaikköveiben – vagyis: a realista, a – ha úgy tetszik – naturalista fotográfia; igen jó lencse, de elôtte semmi erôltetett beállítás, utána semmi retouche. Ez Székely Aladár gondolatmenete, s igen jó, igen mûvészi igen frappáns arcfényképekben váltja valóra. Persze, ezek a reális fotográfiák nem mindenkinek kedvére valók – ki-ki jobb szereti felebarátját látni így, mint saját magát –, de mégis mind többen kezdik megbecsülni a Székely Aladár kérlelhetetlenségében a mûvészi becsületességet s ezzel – a mûvészetet, s a szépen nekilendült magyar fényképírásban mind több szem és több megrendelés fordul az ô nyers, de erôs képei felé. S ezt meg kell írni, mint ahogy nem szabad magára hagyni semmi becsületességet és semmi mûvészetet. 1910

102

103

104

F Ü S T A

FOTOGRAFUSOK

M i l á n DÉMONAIRÓL

105

Egy kedves fotografusnál voltam a minap. Azt kérdezi tôlem, hogy mit szólok gyönyörû démonaihoz? Mondani se kell, hogy e démonok olyanok mûterme falán, mintha azt akarnák mondani szegény nézôiknek s így nekem is: óh földi lény, áhítat elôttem, mert én nem húsból-vérbôl való vagyok, én csupa hableány vagyok. S egyik az égre néz, mintha földi gondolat már nem is bántaná, a másik megtépett szempilláival maga elé réved, mintha a túlvilági szerelem magasztos fénylépcsôit látná maga elôtt. – S hogy én, szegény öregúr, mit szólok ehhez? A következôket feleltem a fotografusnak: – Volt egyszer egy nagyon szigorú, kicsi kislány, három év körüli, Nino nevû, afféle nagyszemû zordon filozófus, mint amilyen a gyerekek közt nem egy van. S ez a Nino egy alkalommal még zordonabb és sötétebb volt, mint eddig. Ott állt a tornác közelében s úgy látszott, nagyon töri valamin a fejét. – Mi leli vajjon ezt a gyermeket? – kérdezték úgy a szülôk, mint vendégeik. – Valaki megsértette talán? Vagy valamely újabb filozófia fészkelte be magát gyönyörû fürtös, busa kis fejébe? – Mert nagyon fennköltnek is látszott ám, szinte égi látomás világolt sötét szemébôl. Végre hát oda is ment hozzá valaki s megkérdezte tôle szelíden: – Ninoka édes, min gondolkozol, lelkem? Amire Ninoka fel is vetette gyönyörû fejét, sugaras, égi tisztaságú szemét is rávetette a kérdezôre és így felelt neki igen zordonul: – Azt gondolom magamban, hogy: szalámi. Ezt elmondtam a fotografus úrnak és hozzátettem: – Látja, uram, így vagyok én a démonaival is. Én már öregúr vagyok és sajnos, jól tudom, hogy égi tisztaságú homlokuk mögött, hogy áhítatos szemük könnyes ködein túl mi gondolat jár a fürtös fejükben. Fiatalember még nyilván azt hiszi, hogy a túlvilági szerelem, vagy a szerelmi haláltól való megdicsôülés, – egyszóval csupa olyan finomságok, amelyekre az ô szegény esendô lelke nem is képes. Én viszont azt hiszem, hogy Ninoka esete világít rá jobban a titkaikra, mert bizony én, öreg bûnös, azt hiszem: ha megkérdeznôk tôlük s ôk is ôszinték tudnának lenni, mint Ninoka, ôk is csak azt felelhetnék nekünk: – Azt gondoltam magamban, hogy: csokoládé, nylon-harisnya, finom bécsi szelet, habtortácska jegeskosárban, meg effélék. – No de mit tehetünk? 1947

106

107

108

109

110

J U H Á S Z

G y u l a FOTOGRAFIÁK

111

Én úgy szerettem rendezgetni ôket, Fekete album szürke erdejében, mely halkan zizegett, mint csöndes ôskert. Ó arcok, amint némán, egyre néznek, Örökre néznek és a végtelenbe, Mert ide lopta ôket egy igézet. A földi másuk jár, kél, tova, messze, Tán hervad, mint a dérvert ôszi rózsa, Vagy melegíti ôt napod, szerencse. Így mindig maradnak mosolyogva, Vagy mindig mélán komolykodva néznek, Amíg pereg, pereg a homokóra. És rámköszönnek ôk is, kik nem élnek. Ez itt apám, mint ifjú katona, Arcát pirosra festé régi mester, Ily virulón nem láttam én soha. Tán elfakult, míg annyi éve ment el, Hogy engemet ringathatott a térdén, S tovább vánszorgott nyügös életemmel. Ez ifjú arcon is, a szeme mélyén, Jövô ború felhôje veti árnyát, S a szeme fénye bánatos lidércfény. A korai halál párkái várják, És én vagyok, sötét költô, fia, kin nem segít se asszony, se imádság. Az élet neuraszténia. Im itten egy régi daguerrotip kép: Petôfi a pipával Debrecenben, Magasztos és dicsô költôi ínség.

112

Egy másikon széljárta köpenyegben Búcsúzik a szegény szülôi háztól. E képeken oly sokszor elmerengtem. Boldog Petôfi, ki éhezve fázol, De végig melegít egy szent lidércláng, Egy forró hagymáz hírrôl és hazáról. S amíg mi többi, új, fájó poéták, Sebzett ideggel virrasztunk az éber Álmok vak éjén, ô gyôzôn lenéz ránk. Ki elment idején, huszonhat évvel. Itt távol tájkép, tóval és hegyekkel, Oly vadregényes és valószínûtlen, És rajta házaspár, sok víg gyerekkel. Galambok turbékolnak nyári égen, És a képen mindenki mosolyog, A talmi bárány is a talmi réten. Ó mosolyok, ti ódon mosolyok, Ti talmi örömök, mik elmulátok, Mi dolog ez, mi szomorú dolog? Ma úgy tekintek már kábulva rátok, Mint Andersenmesék rajzára néztem, Én koravén fiú, kit sújt az átok. Ó érzem én, hogy mindörökre végem, Borom kifolyt, Rózsám elhervadott, És csillagom megindult már az égen. És jaj nekem, de már bús sem vagyok. 1918

113

114

115

116

K A R I N T H Y

F r i g y e s KÉPÍRÁS

117

Egy bécsi szálloda elegánsan berendezett szobájában, a fal mellett, a csengô jelzôtáblácskáján fedeztem fel azt a kis újítást, amirôl, mikor jobban odafigyeltem, mindez eszembe jutott: – vízcseppben egy világ, egy szállodacsengôben a jövô zenéje! Mindenki tudja, hogy a szállodaszobák csengôje mellett, a falon, cédula szokott lenni, amin, tekintettel az idegenekre, három-négy nyelven magyarázzák a lakónak, hogy a szobalánynak egyszer kell csengetni, a pincérnek kétszer, a londinernek háromszor. Ebben a bécsi szobában a jelzôtáblán írás helyett három jól sikerült kis rajz látható, három csengô mellett: egy szobalány, egy pincér és egy londiner ábrája. Magyar, német, francia, angol ebbôl a három ábrából világosan megérti, mirôl van szó – ha szobalány kell, ezt a csengôt nyomom meg, ha londiner kell, amazt. Fölösleges háromszor vagy négyszer ugyanazt kifejezni, más nyelven. Ez az újítás nemcsak kedves és eredeti, hanem nagyon okos dolog is, és annak számára, aki gondjain túl, gondolkodni is ráér, széles perspektíváját nyitja meg a lehetôségeknek. Mennyivel kedvesebbé, egyszerûbbé és közérthetôbbé lehetne tenni például a hivatalos feliratok szövegét, ha szó helyett képben közölnék a közönséggel! A Kihajolni veszélyes! több nyelvû felirata helyett egyszerûen rajzocskát lehetne illeszteni a vasúti ablakpárkányra: a rajzon kihajoló embert, akinek fejét éppen lecsapja a távírópózna. A megszûnt és hatásavesztett Garde aux voleurs helyett mennyivel szuggesztívebb és egyszerûbb volna holmi ügyes képecske, ami szemléltetôen mutatná, milyen könnyen lophatják ki tolongásban a pénztárcámat – és így tovább, és így tovább. Mert, világ kezdete óta, képnek és rajznak megvan az a nagy elônye a betûvetéssel szemben, hogy független a nyelvek Bábelétôl: ami az emberben és az ô cselekedeteiben fizikai valóság, az a világ minden részén mindig ugyanaz volt, azt mindenki rögtön megérti, ha ábrázolva látja. Nagyon téved a makacs fejlôdéstörténész, mikor az egyiptomi hieroglif-módszert a közlés és konzerválás kezdetleges állapotának tekinti, ennek a módszernek egyik oldalági leszármazottja csak az, amit ma írásnak nevezünk: egészében fennmaradt, s – errôl akarok éppen beszélni – századunkban, úgy látszik, hatalmasabb lendületnek indul, lényegének természeténél fogva, mintsem valaha álmodhatta volna a világ. Állítom, hogy a képpel, ábrával való közlés rendszere már napjainkban is nagyobb szerepet játszik a tömegeket felvilágosító és szórakoztató kultúrában, mint a más és más nyelveken, más és más érvekkel jelzett fogalmak elvont közlési módja: az írás. Az ábra eszperantója, ez a valódi világnyelv, a maga helyén érzéki és fizikai

118

valóságok kifejezésében óriási léptekkel hódítja meg a világot s a világ mindenkori, tudatlan gyermekét, a Nagy Tömeget, egyre biztosabb sikerrel oktatja a képes ábécé, ez a most készülô hatalmas enciklopédia, melynek címszavait a konkrét, a fogalmakat képletesen kifejezô ábrák alkotják. Ez a hatalmas lendület tagadhatatlanul a fotografálás felfedezésével kezdôdik. Az a tény, hogy a szemünk által látható valóság egy másodperc alatt nemcsak hogy ábrában rögzíthetô, de rögzítettségében milliószor sokszorosítható – ha mûvészi szempontok helyett csak gyakorlati szempontból nézzük a dolgot –, szükségképpen diadalmas vetélytársává kellett hogy váljon a valóságot szavakkal körülíró híradásnak. A képeslap szédítô világsikere, az a fejlôdés, hogy a világlapok egyre nagyobb teret adnak az illusztrációknak, egyszerûen abban leli magyarázatát, hogy fölöslegessé teszi az elképzeltetés és elképzelés fárasztó munkáját, amikor közvetlenül, szemünk számára, a tudat erôfeszítését kikapcsolva, szinte azt mondhatnám, helyettünk megemésztve nyújtja a valóság illúzióját: egy jól sikerült fotográfia a bokszmérkôzésrôl valóban többet ér nekem, ha tudni akarom, mi az a bokszmérkôzés, mint egy ugyanerrôl szóló kéthasábos riport írásban, amire nemcsak a szememmel, hanem az eszemmel és képzeletemmel is figyelni kell. Jól sikerült fotográfia – hát még a jól sikerült mozgókép! Tágabb értelemben a képírás döntô gyôzelmének elôfutárja ez az alig huszonöt éve kibuggyant néhány centiméter széles és sok száz millió kilométer hosszú folyó, mely máris sokszorosan körülcsatornázta a Földgolyót. A mozgókép megindulása több, mint képírás: a képpel való beszéd, a képes beszéd dialektikájának új fejezete nyílik meg az emberek érintkezésének történetében – még tapogatózva se látni, mit jelent, hová vezet. Új mûvészet? Új kultúra? Közelebb kerül egymáshoz gondolat és képzelet – test és lélek, szív és értelem, testi és lelki szenvedés és boldogság? Fölfelé vezet vagy lefelé ez a lépcsô? Az emberállat vagy az emberisten kibontakozását jelzik ezek az útjelzôk? Ki tudja! Az egyiptomi obeliszkek és szarkofágok tarka képekkel teleírt márványtömbjei közt ott ül a sima, se szóval, se képpel önmagát el nem áruló, hallgató Szfinx, emberfejével és állattestével, maga elé meredve. 1926

119

120

121

122

123

124

F A R K A S A (ÍRTA

MODERN ÉS

Z o l t á n FOTOMÛVÉSZET HEVESY IVÁN)

ILLUSZTRÁLTA:

125

Az európai képzômûvészet új áramlatainak megértôje és elemzôje, Hevesy Iván, ebben a könyvében mindenkinek mûvészetével, a fényképezéssel foglalkozik. Azzal a kifejezési eszközzel, amely a mûvészi alakítás képességeivel nem rendelkezô, de mégis mûvészi hajlandóságú embernek – persze meglehetôsen szûk korlátok között – némi módon ád arra, hogy az alakítás örömét valamiképpen élvezhesse. Hevesy arra törekszik, hogy a mûvészet utánozgatásából saját önálló útjára vezesse a fényképezést, mert ennek igen sok olyan önálló lehetôsége van, melyet eddig nem vett észre és inkább idegen utakon járt. Élesen elkülöníti egymástól a festôi és fotografikus látást, hogy megteremtse a tiszta fénykép esztétikáját. De mégis éreznünk kell, hogy az új tárgyilagosságnak elôbb a festészetben érvényesült elvei nélkül, ez az új fényképesztétika nem született volna meg. És ez nem is lehet másképpen, eddig is úgy volt, hogy a fénykép mint jelentôségben sokkal, de sokkal hátrább következô, de nagyjából ugyanazon tárgyi tartalommal foglalkozó kifejezési mód, a szabadabbat és gazdagabbat követte. Hevesy elméleti fejtegetéseit sok hasznos gyakorlati tanáccsal egészíti ki, és választékos, önmaga készítette fényképekkel illusztrálja. Könyvét haszonnal forgathatja mindenki, aki a mechanikus fényképezés sivár unalmán túl szeretne jutni. 1934

126

127

128

K A R I N T H Y IMPRESSZIONISTA

F r i g y e s FÉNYKÉPÉSZET

129

Ez egy új divat a mûkedvelô és mûvészi fényképezés terén – több, mint divat, irány és iskola, új stílus, képe a korszellemnek, mint a valódi mûvészetekben. A nagy csoportképek, monumentális kompozíciók ideje lejárt. Ez az újfajta fényképezés – elôször német és francia képeslapokban bukkantak fel ezek az ábrák, most már nálunk is látni – kicsinyben keresi a nagyot. Impresszionista fényképezésnek is lehetne nevezni, mert nem a tárgy adja meg a felvétel érdekességeit, hanem a felvevô szeme és szeszélyes ötlete, amivel észrevett valami jelentéktelennek látszó részletet, detailt, a nagy dolgok között. Királyok bevonulása, világszépségek arcképe, Zeppelinrôl lekapott, madártávlatból exponált metropoliszok, északi-sarki tájak, bálna – és elefántcsordák helyett egy félig szívott cigaretta, hamvadóban a hamutálca szélén. Kisfiú orra, amit hozzányom az üveghez, ahogy befelé bámul a kirakatba. Papírszelet az aszfalton, ahogy emelgeti a szél. Egyetlen szál kinyíló bimbó az ág csücskén, közelrôl, egyetlen napsugár pászmájában, mely kelyhébe világít. Tündöklô férfikalap az elôszoba fogasán. Toilette-asztalon üvegcse, fodorító vas, egy ottfelejtett fél pár kesztyû. Lábnyom a homokban, kavicsok közt. Aztán még érdekesebbek, amik olyanformán tartják szemünk elé közönséges, mindennapi cikkek és tárgyak valamelyik részletét, hogy elsô pillanatban egészen másnak gondolná az ember, mint ami valójában. Egy hajkefe szôrszálai egészen közelrôl. Ha ránézel, fenyôerdôt vélsz látni, óriási szálfák merednek ég felé. Persze, kellô nagyításban kapod a képet. Havas hegygerinc, szédítô szakadékokkal egy szelet vajas kenyér letört csücskének bizonyul – túlvilági, borzalmas sárkány, apokaliptikus szörnyeteg rémít halálra a képen, míg ki nem derül, hogy cirpelô kis tücsök vagy pici bogárka fejét nagyította meg kissé a modern fényképész. Legutóbb óriási sikere volt egyik német képeslapban egy fényképsorozatnak, amit a leghíresebb teniszbajnokok mérkôzésérôl vettek fel. A képeken nem a két bajnokot, csak azokat az árnyékokat lehetett látni, amit játék közben vetítettek a napfényben úszó pályatestre: groteszk, furcsa, jellemzô vonalak és foltok, amikre eddig senki sem gondolt, s amikben pedig éppen úgy benne van a játékosok egyénisége, vagy talán még jobban, mintha szembeállították volna ôket a masinával. Ennek az új mûvészetnek, úgy érezzük, jövôje van. Nálunk még ügyetlenül tapogatóznak az amatôrök. Még nem szokott hozzá a szemük, bátran és elfogulatlanul venni észre apró motívumokban a nagy mûvészi lehetôséget. Támogassuk ôket.

130

131

132

Adok néhány témát, fényképész urak és hölgyek, tessék megkeresni, rajtakapni, lekapni. Tessék lefotografálni – ha már árnyékról van szó – ama szebb idôknek elôrevetett árnyékából, ha csak egy picurkát is, amikrôl lelkes honatyáink beszélnek. A követ, ami leesik majd szívünkrôl, ha a jóslat valóra válik. Politikust, ha fotografálsz, ne az egészet és ne az arcát mindig, ez már unalmas. Fotografáld le a derekát, amit beadott. Fotografáld le azt az egyetlen szál füvet, azt az egyetlen szál fát, amelyhez szaladgáltunk mindannyian, hogy segítsen rajtunk. Halnak csak a fejét, hogy meg se sántuljon. Szélhámosnak csak a füle mögét, a vajjal. Vedd észre a gerendát, s ne túlozd a szálkát. Az impresszionizmus nem ismert értékben és fontosságban különbséget – neki, mint egy istennek, egyformán kedves a molypille s a nagy diplomata. Nekünk, elfogultaknak a kisebb kártevô tetszik jobban, persze. Tehát fotografáld le a Dunába ugró ácslegénynek a kisujja hegyérôl a körmét, ahogy a karfába karmol. A féltékeny szerelmes zsebében a bicskát, félig kinyílt állapotban. A talpig úriembernek ismert gavallérnak – a talpát. Addig nagyon unalmas az egész, a talpáig – hátha ott van valami érdekes? Szerelmed tárgyának fülcimpáját, esetleg hûlt helyét a kereveten, miután elcsábította tôled egy autóügynök. A kulcsot a zárban, fordulat közben, amivel az ügynököt becsukták. Szerelmed bôrébôl egy darabot, az arcán, miközben éppen magyarázza, hogy mindig téged szeretett, azért jött vissza hozzád. Régi dicsôségünket, amint késik. (Plain obscure). S végre, ha valami egészen jelentéktelen apróságot akarsz lefotografálni, fotografáld le egyik drámaíró szemében a másikat. 1930

133

134

B Á L I N T

A l a d á r PÉCSI JÓZSEF:

F É N Y K É P E Z Ô

M Û V É S Z E T E

135

Az utolsó tíz-tizenöt esztendô alatt komoly és számottevô fejlôdésen ment át a fényképezés. E fejlôdésnek a technika tökéletesbülése és nem kisebb részben a képzômûvészeti kultúra intenzitásának növekedése volt a fô tényezôje. A technikai fejlettség fokozódása módot adott a fényképezônek arra, hogy motívumait szaporítsa és tökéletesebben adja vissza mindazt, ami lencséjén átszûrôdött. A képzômûvészeti kultúra nagyobb fejlettsége pedig (ami egyúttal az ízlés javulását is jelentette) megjavította a látást, más szemmel, más érzéssel nézte a fotografus az embert, az embert környezô dolgokat, mint annak elôtte. A szemlélet e módosulásának egyik legfontosabb következménye az volt, hogy oly jelenségek felé irányult a fotografus figyelme, amelyek a piktúra számára bizonyos vonatkozásban értéktelenek, a fényképezés számára azonban artisztikumot tartalmaznak. A piktúra megtisztult, a fényképezés pedig gazdagodott e szelekció folyamán. A fotografusokat azonban könnyen megtéveszti a képzômûvészeti elemeknek ez az átáramlása, az artisztikus érzést erôs és tudatos kontroll kell hogy irányítsa, különben hamis útra téved, idegen területen kalandozik. Könnyen megtörténhetik, hogy fáradozása felemás eredménnyel jár és banálissá válik ugyanakkor, mikor artisztikus akar lenni. A fotografusok, akiknek jó részét megzavarta a mesterség és a mûvészet helytelen értelmezése, úgy hiszem, sokat tanulhatnak Pécsi József új könyvébôl, mely kimerítô módon tájékoztatja az olvasót a fotografus ízlésének lerombolásáról és megtisztulásáról és a képzômûvészet és a fotografálás kapcsolatáról és általában mindarról, ami a mûvészi fényképezésben problematikus. Pécsi József maga is gyakorlati ember és így amit mond, annak a tapasztalás adja meg a súlyát, az elméleti részt is alaposan ismeri és tanítja is a fényképezést. A könyvnek mintegy fele rövidre szabott mûvészettörténelem. A képzômûvészet mindegyik ágazatát, a történelmi fejlôdés minden fázisát ismerteti. Természetesen legrészletesebben a festômûvészettel foglalkozik, azzal a mûvészettel, amelynek a fotografáláshoz a legtöbb köze van. Megállapításai, ha nem is minden esetben helytállók, a laikusok számára mégis tanulságos, amit mond. A fotografus érdeklôdését felkelti, és ami a legfontosabb, minden egyes esetben feltárja azokat az értékeket, amelyeket a képzômûvészetbôl a fotografusok a maguk számára hasznosíthatnak. Ismerteti e munkák tanulságait és nagy szeretettel, szinte túlzott áhítattal foglalkozik a képzômûvészet nevesebb szereplôivel, azok alkotásaival. Pécsi aránylag keveset foglalkozik könyvében a fényképezés mesterségbeli részével. Annál több súlyt helyez arra, hogy kortársainak képzômûvészi tudását növelje és ízlésüket megjavítsa. Türelmes tanító és nem riad vissza attól, hogy a fontosabb mozzanatokra ismételten visszatérjen, természetesen mindig más

136

és más kérdéssel kapcsolatban. Gondos részletességgel ismerteti a fényhatás kiaknázását, az elhelyezkedés fortélyait, a szövetek, ékszerek, bútorok szerepét stb. stb. Külön fejezetet ír a képszerûségrôl, a portrérôl. Könyvének utolsó fejezete, mely – legalább a címe szerint – a fényképezés technikájáról szól, szintén át van szôve képzômûvészeti vonatkozásokkal, régi mesterek példáira utal, ecsetvonások szélességével, festékfelrakással foglalkozik, litográfiákra, fametszetekre hivatkozik. Mindezt csak azért, hogy minél biztosabb alapot adjon a fényképezô artisztikus érzéseinek és tudatossá tegy mindazt, ami benne ösztönös. Pécsi több fényképét beiktatta a könyvébe. E képek nagy része technikailag kifogástalan és artisztikus. Azonban az egyik képe jellemzôen mutatja, a mindenáron akart artisztikum hibáit. Benkhardt festômûvész családját ábrázolja a kép. Benkhardt szék mellett áll és a széken egy csésze. A csészének e képen semmiféle fontossága nincs, sem a képszerûség, sem az elhelyezkedés egyensúlya nem teszi indokoltá, hogy az üresen hagyott széken, amelyne nem az a rendeltetése, hogy tárgyakat helyezzenek rája, egy csésze álljon árván, cél nélkül. A kényelmetlenség érzését kelti a szemlélôben és affektáltnak tetszik. 1917

137

138

139

140

KOSZTOLÁNYI BESZÉLGETÉS

EGY

Dezsô

FÉNYKÉPÉSSZEL

141

– Milyen fényképek ezek? – Amint látja – szól a fényképész –, nôk. Csupa nô. Leányok, asszonyok. Soványak, kövérek. Szôkék, feketék, vörösek. Hetvennégy darab. – Az ön fölvételei? – Nem. Ezeket úgy kapom. Minden hónapban. Az az úr hozta, aki most ment el. Nem ismeri? – Nem. – Nagyon érdekes ember. Eredeti ember. Gazdag ember. Sok milliója van. Két éve. Azt hiszem, szilvalekvárból és petróleumból. Csempész – és a fényképész jellegzetes mozdulatot tesz a zsebe felé. – Igen. De még mindig nem értem, mit jelent ez a sok fénykép. – Mindjárt megérti. Ha ön azt olvassa, hogy vidéki, elôkelô földbirtokos fiatal lány tisztességes ismeretségét keresi, akkor ez az úr van mögötte. Ha gazdag budapesti gyáros magányos délutánjairól panaszkodik, akkor szintén ô beszél. És ha egy bánatos poéta eseng a gyöngébb nem felé, akkor megint ô fordul a nôkhöz ezen a már nem szokatlan úton. Ô az ezerarcú lélek, a burlingtoni jaguár, minden. – Ön pedig? – Én átnézem a képeket. Ez az úr tudniillik nagyon el van foglalva. Egész hónapban. Szófiától Berlinig, Bécstôl Bukarestig cikázik, és havonkint csak pár napra térhet vissza kényelmes budapesti lakásába. Ekkor garmadával várják a fényképek. Nem hetvennégy. Hanem hétszáznegyven. Leül lámpája alá, melyre lila selyemernyô borul, rágyújt egyiptomi cigarettájára, és osztályozza, selejtezi, rostálja a gazdag anyagot. Nem kis munka. Vannak, akik elsô pillanatra nem tetszenek. Ezeket eldobja. Hozzám csak a szépek, a nagyon szépek kerülnek, kik megállották a tûzpróbát. – Miért? – Hogy megállapítsam, csakugyan olyan szépek-e. Manapság a vetélkedés nagy és tisztességtelen is, a retus erôsen mûködik, s általa a legcsúnyább nôbôl is szépet varázsolnak. Ezt csak szakértô szeme veheti észre. Nézze, például ez a nôcske csupa elmosódó folt, hatásos szemfényvesztés, a valóságban nem sokat ér. Aligha hozhatom javaslatba. Emez azonban becsületes képet küldött. Csinos is lehet. De nem az ô ízlése. Bizalmi állást töltök be, tulajdonképpen nem is illik beszélni róla. Hiszen nagyon jól fizet. Szóval, így kell kiválasztanom minden hónapban. A hetvennégy közül alig marad hét. – Aztán? – Aztán az a hét eléje kerül. – Az ön rendelôje, fényképész úr, csakugyan érdekes ember. Azt hiszem, miatta van az egész mai élet. Le kellene fényképeznie ôt is, szilvalekvárkoszorúval

142

homlokán, petróleumglóriában. Nem tréfálok. Az ókorban, mikor elsüllyedt a klasszikus mûveltség, csak a latin császárok éltek, aztán a reneszánszban, a középkor csôdje után a Mediciek, Sforzák és Borgiák uralkodtak, kik nyugodt lélekkel lôtték le ablakukból az embereket, és mérgezték meg az asztalnál vendégeiket, ma pedig, hogy egy nem kisebb kor pusztult el, minden erkölcsével és hagyományával együtt, ô gyôzött a sokkal kényelmesebb eszközeivel, s mindnyájan csak ôt szolgáljuk, ön, aki neki dolgozik, én, aki róla beszélek, s ezek a szerencsétlen némberek, kik körüludvarolják millióit. Kicsoda korunk hôse, ha nem ô? Önnek azonban szép feladata van. Mutasson e rongyos, rosszul táplált angyalokkal, e hektikás, vérszegény, fáradt fényképekkel szemben több elnézést. Engedje az éhezôket színe elé, hogy a haldoklók üdvözölhessék Caesart. Legyen irgalmas, fényképész úr. Udvari fényképész úr… 1922

143

144

145

146

KREILISHEIM 100

ÉVES

György A

FÉNYKÉPEZÉS

(A szerzô mindeddig kiadatlan rádióelôadása 1940-bôl)

147

Nemrég volt a századik évfordulója annak a napnak, amikor a párizsi Tudományos Akadémiában bejelentették, hogy a francia kormány megvásárolta Daguerre találmányát, a fényképezést, a század egyik legnagyobb technikai csodáját, és azt nagylelkûen a világnak ajándékozta. A találmányt ujjongva fogadta egész Párizs. A kor legnagyobb tudósai és mûvészei éppoly csodálattal adóznak az új természetábrázoló eszköznek, mint a közönség. Az irodalmi szalonokban mindenki a fényképezésrôl beszél, de csak igen kevesen értik a lényegét. Lélegzetfojtva és megrendülve állják körül a csillogó ezüstlapocskát, amelyen halványan és finoman bontakoznak ki egy kép körvonalai. Az emberiségnek egy ôsi vágyálma valósult meg, amely éppen olyan idôtlen idôk óta kísértett az emberek agyában, mint a repülés, vagy a távolbalátás utáni vágyódás. Daguerre megállította a rohanó és örökre eltûnô pillanatot. Ezüstlemeze ketrecébe zárta azt a látomást, amely csak egyszer villan fel elôttünk, hogy aztán visszavonhatatlanul a semmibe zuhanjon. Igen, ez csoda volt, kétségkívül csoda. A közönséget nem érdekelték a vegyi és optikai formulák, amelyek a csodát magyarázták, hanem ünnepelték Daguerre-t, a nagy varázslót. Elhalmozzák kitüntetésekkel, a képviselôház 6000 frank évjáradékot szavaz meg részére. A legkiválóbb természettudósok és vegyészek biztosítják arról, hogy találmánya beláthatatlan jelentôségû. Ingres, a festô, amikor az elsô daguerreotypiát meglátja, kijelenti, hogy ez az a pontosság, amelyet mindig el szeretett volna érni képeivel. De az egyhangú hódolat karénekét rövidesen diszonáns hangok zavarják meg. Franciaországban Bayard, Angliában pedig Fox-Talbot maguknak követelik a találmány elsôségét. Isidore Nièpce pedig vádiratot ad ki, amelyben egyenesen azzal gyanúsítja Daguerre-t, hogy halott apja találmányát ellopta és saját neve alatt tette közzé. Heves és elkeseredett vita indul meg arról, hogy ki a feltaláló. Ez a vita száz éven át folyt, és máig sincs végképp eldöntve. Nem is lesz soha. Daguerre éppoly valódi feltalálója a fényképezésnek, mint Bayard, Fox-Talbot, vagy Nicéphore Nièpce. A mai fényképezés azonban nem Daguerre, hanem Fox-Talbot találmányából fejlôdött ki. Daguerre ezüstlapja ugyanis csak egyetlen példányban készült, és nem volt sokszorosítható. Fox-Talbot papírnegatívjáról pedig nagyszámú pozitív képet lehetett másolni. A daguerreotypiának nem voltak igazi mûvészei. A talbottypiával azonban már a fényképezés létezésének legelsô éveiben halhatatlan remekmûveket alkotott egy skót mûvész: David Octavius Hill.

148

Hill a fényképezés elsô és talán máig is legnagyobb mûvésze. A fényképezéssel csak mellékesen és néhány évig, kb. 1843–48-ig foglalkozott. Fényképein megelevenedik az egész korai viktoriánus korszak, megelevenedtek Dickens regényhôsei. A mai fényképezô megilletôdve áll ezek elôtt az arcképek elôtt. És ez a tisztelet még mélyebb, ha ismeri azt a különbséget, ami az ô felszerelése és Hill kezdetleges eszközei közt van. Az ötvenes években új nagy mûvésze támad a fényképezésnek Franciaországban: Nadar. Nadar felszerelése jóval tökéletesebb már, mint Hillé volt, de ugyanolyan mûvészi akarat, ugyanolyan biztos ízlés vezeti gépét. Nadar rendkívül mozgékony szellem. Felszáll az elsô kísérleti léghajókkal a magasba, és elkészíti a világ legelsô légi felvételeit. De leszáll a föld alá is, és Párizs katakombáiban megszületnek az elsô fényképek mesterséges fénynél. Noha ennyire kalandos természet, mégis a portré, a lélekábrázolás a fô mûködési területe. Az ô lencséje azonban már kíméletlenül élesen rajzol, és stílusa sem romantikus többé, mint Hillé volt, hanem realista. A fényképezés technikája szédítô iramban kezd fejlôdni. A vegyészek és optikusok csodát csodára halmoznak, és olyan lehetôségeket nyitnak meg a fényképezôk elôtt, amilyenekrôl azelôtt álmodni sem mertek. Nicéphore Nièpce elsô felvételét 1825-ben még 8 és 1/2 óra hosszat világította meg. És micsoda homályos, bizonytalan képet kapott! Daguerre ezüstlapja már tiszta, részletekben gazdag képet mutat, de még nála is egy óra a megvilágítási idô. Ô maga eleinte csakis mozdulatlan tárgyakat fényképez. Az elsô portréfényképezô mûtermet Draper és Morse, a távíró feltalálója, nyitják meg New-Yorkban, 1839-ben. Az ô szerencsétlen paciensüknek még félóra hosszat kellett ülnie, mozdulatlanul, behunyt szemmel, a tûzô napfényben. A fényképészeti lencsék fejlôdését a magyar Petzvál József, egyetemi tanár indítja meg, aki zseniálisan megszerkesztett objektívjét Voigtlaender optikussal készíttette el. Ô indította útjára azt a rohamos fejlôdést, amely a megvilágítási idôk folytonos rövidülését eredményezte, és oda vezetett, hogy ma már a másodperc egymilliomod részét is meg tudjuk rögzíteni, de minden jó amatôr gép is a másodperc ezredrészéig mûködô pillanatzárral van felszerelve. A régi fényképészeknek azonban nem volt ilyen könnyû a dolguk. Modelljeiket számos csavarral, fogóval és villával kellett mozdulatlanná rögzíteniük. Ezek a szerkezetek és a fényképezés többi fogyatkozásai kihívták maguk ellen a rajzolók gúnyját, akik kenyerüket féltették a fényképezés versenyétôl. Különösen Daumier haragudott a fényképezésre, és szellemes gúnyrajz-sorozatban támadta a találmány mûvelôit és a közönséget, amely oly nagy lelkesedéssel fogadta az új technikai csodát.

149

150

151

1869-ben már a szabad természetben való fényképezés is divattá válik. Az új hordozható gép prospektusa büszkén hirdeti, hogy az egész felszerelés nem nyom többet 24 kilónál, és szállításához nem szükséges sem ló, sem kocsi, hanem háton hordozható. Az amerikai George Eastman, a celluloid film késôbbi feltalálója, így írja le az akkori fényképészeti kirándulásait: Abban az idôben az ember nem vitte magával a fényképezôgépét, hanem úgyszólván kísérte a felszerelését, amelynek a gép csak egy része volt. A szabadban való fényképezéshez nemcsak erôs izomzat, hanem bátor szív is kell. Ahol csak felállítottam a gépem, mindjárt nagy tömeg vett körül, mintha csodaszereket áruló kuruzsló lennék. Ilyen technikai nehézségek mellett érthetô volt, hogy a szabadban való fényképezéssel csak kevesen foglalkoztak, és a nehéz feladat vonzotta a kiváló szellemeket. Magyarországon is a legelsô amatôrfényképezôk közt olyan neveket találunk, mint báró Eötvös Lóránt, a nagy fizikus és Lóczy Lajos, a világhírû földrajztudós és utazó. Micsoda szent lelkesedéssel végezték ezek a nagy magyar tudósok ezt az önként vállalt nehéz feladatot! A fényképészt attól a tehertôl, hogy sötétkamráját mindig magával kelljen cipelnie, Richard Maddox, angol orvos találmánya, a száraz lemez szabadította meg. A lemezeket ezentúl gyárilag készítették, és hónapokig használhatók maradtak. 1884-ben Eastman, a Kodak gyár megalapítója, feltalálja a celluloidfilmet, ami ismét hatalmas fordulatot jelent a fényképezés fejlôdésében. A celluloidfilm lehetôvé teszi a sorozatos felvételeket és így a mozgófénykép kifejlôdését. De ugyanakkor a film révén válik lehetôvé a gépek méretének tetszés szerinti csökkentése is. A századfordulón a Kodak gyár piacra hozza az elsô kézi gépet. Jelszavuk: Ön csak nyomja meg a gombot, a többi a mi dolgunk. Az új amatôrök tízezrei már nem tartoznak a legfelsô szellemi elithez, de azért legnagyobbrészt mûvelt emberek. Felvételeiket valamennyien maguk dolgozzák ki, és rendszerint a fürdôszobában kezdetlegesen berendezett sötétkamráikban türelmesen pepecselnek órák hosszat. Magyarországon is ezt az átalakulást látjuk. A hetvenes években, a hivatásos fényképészeken kívül, még csak néhány amatôr dolgozott. Bécsi cégek utazó ügynökei látták el ôket felszereléssel és anyaggal. A magyar cégek közül elsônek Caldermi és Veszprémi Samu festékkereskedô kezd el foglalkozni fényképészeti vegyszerek eladásával, 1878-ban. Utóda, Pejtsik Károly meglátja a fényképezésben rejlô nagy lehetôségeket, és üzletét teljesen fényképészeti szakkereskedéssé alakítja át. Pejtsik üzleti prospektusai valóságos tankönyvei voltak a régi magyar amatôröknek. 1899-ben, Széchy Gyula festô és Gál Adorján tanár vezetésével megalakul a Photo-Club, a magyar amatôrfényképezés további fejlesztésére. Egy-

152

idejûleg Pejtsik megalapítja a Fényképészeti Szemlét, az elsô magyar amatôr fényképészeti szaklapot. Az amatôrségnek ez a hôskora a világháborúval fejezôdött be. A világháború után már igen nagy tömegek igen kevés, vagy semmi hozzáértéssel vették kezükbe a fényképezôgépet. Ezek az amatôrök azonban már valóban nem csináltak mást, csak megnyomták a gombot. A fényképezésben a filmipar óriási, az egész világot behálózó fejlôdése a javítások egész sorát eredményezte. A filmeket a végsôkig tökéletesítik, és igen nagy fényerejû lencséket szerkesztenek. 1925-ben megjelenik a piacon a mozifilmre dolgozó Leica fényképezôgép, a német Leitz gyár alkotása. Az új kis képméretet felkapják, és számtalan hasonló típusú gépet gyártanak. Ezek a miniatûr gépcsodák nagy fényerejû lencsékkel, elektromos megvilágításmérôkkel távolba fényképezô és nagylátszögû objektívekkel, a másodperc ezredrészét is megrögzítô pillanatzárakkal és a technika számtalan más csodájával vannak felszerelve. Az új jelszó: Kis negatív, nagy kép. A néhány négyzetmilliméteres negatív elmaradhatatlan kísérôtársa a nagyítógép. Abban a mértékben, ahogy a fényképezés technikai része könnyebb lett, tudatlan dilettánsok özönlötték el a szakfényképészi pályát is. A fényképezôk ízlése, a képek mûvészi értéke nagy mélységekbe zuhantak le. Természetesen, a mûvészi értékeknek ebben a hanyatlásában nem a technika volt a hibás. De a technika túl gyorsan fejlôdött, és az emberi lélek, a fényképezés esztétikája nem tudta nyomon követni ezt a 120-as tempót. A fényképészet mûvészi fejlôdése nem tartott lépést a technikai fejlôdéssel, és a fényképezés elsô mûvészi korszakát hosszú hanyatlási korszak követte. Ezt a mûvészi hanyatlást Disderi, párisi fényképész fellépése indítja meg. Már fellépése avval kezdôdik, hogy tönkreteszi a Párizsban mûködô mûvészfényképészek egész sorát, Nadartól a Le Gray fivérekig, avval a kétes értékû találmányával, hogy az eddigi nagy fényképalak helyett bevezeti a névjegy nagyságú fényképet, az ún. potrait de visit-et, és üzletét az ipari szervezéstôl eltanult nagyüzemi alapokra fekteti. Evvel a fényképek árát egy huszadára csökkenti, és a mûvészi fényképészeket, akik nem hajlandók tömegmunkára, üzemük bezárására kényszeríti. Disderi nem egyéneket fényképez, mint Hill, vagy Nadar, hanem típusokat. Tipizáló hajlamainak segítségére jön a müncheni Hanfstaengl találmánya, a retusálás is. Alaposan visszaél ezzel a lehetôséggel, és öregnek, fiatalnak, férfinak, nônek egyforma simára keni az arcát. Disderinek óriási sikere volt. Sôt, a véletlen is segítségére siet, és egy váratlan esemény a végsôkig fokozza népszerûségét. III. Napóleon olaszországi hadjáratára indult, serege élén. Egész Párizs népe az utcán tolongott, és kis zászlókat lobogtatva, éljenezve köszöntötték a fényes had-

153

154

sereget. Elôl a császár, hófehér paripán, után lovas testôrök, kivont karddal, ragyogó mellpáncéllal, csillogó sisakokban, majd a színpompás lovasság, a kék kabátos, piros nadrágos gyalogság végtelen sorai és végül a dübörgô ágyúk. A Boulevard des Italiens-en egyszerre megtorpan a menet. A császár megállítja paripáját, leugrik róla, és kemény léptekkel besiet a 8-as számú házba. A hadsereg oszlopain vezényszavak repülnek végig, és a katonák pihenjállásban várnak. Félóra múlva megjelenik a császár, felpattan lovára, és a sereg ismét megindul. Természetesen egész Párizs kíváncsi rá, hogy mit csinált a császár a Boulevard des Italiens 8. számú házban. És hamar megkapják rá a választ: lefényképeztette magát Disderinél. Az udvar siet utánozni a császárt és követi ôket a gazdag és szegény polgárság végeláthatatlan sora. Ma is ott van még minden párizsi család fiókjában, a családi fényképalbumban, néhány Disderi-kép. Évtizedekig maradt uralmon a Disderi által megteremtett hazug fényképészeti irány, és a fényképészet mûvészi hírét, amit a fényképészet hôskorának szereplôi oly sok fáradsággal építettek fel, teljesen romba döntötte. De a nagyszámú fényképezô amatôr egyre jobban megtisztítja a közönség ízlését. Egyesületekbe szervezkednek, kiállításokat rendeznek, és ezen a réven kialakul egy új, természetesebb fényképészeti ízlés. Magyarországon is a PhotoClub megalakulását nyomon követte számos hasonló egyesület alapítása Budapesten és a vidéken. Sok házi kiállítás után már a 90-es években is, 1902-ben nyilvános fényképkiállításokat rendeznek Budapesten és Székesfehérvárott. 1904ben nagyszabású fényképészeti szemle indul meg Kohlman Artúr szerkesztésében, Az Amatôr címmel. 1905-ben pedig megalakul, gróf Esterházy Mihály támogatásával, a Magyar Amatôrök Országos Szövetsége. A korai magyar amatôrök között feltûnôen nagyszámban szerepelnek nôk és középiskolás diákok. A Szövetség elsô alelnöke is nô: Okolicsányi-Kuthy Dezsôné. A nagyrészt fiatal amatôrök mind szívvel lélekkel az új fényképészeti irányokat támogatják. Tóth Béla, az író és amatôrfényképész, a Pesti Hírlap és Az Amatôr hasábjain élesen támadja a megcsontosodott szakfényképészeket, és felállítja három híres pontját: 1. Dinamittal kell felrobbantani a hivatásos fényképészek ôsi mûterem berendezését; ama bizonyos svájci ház meg pálmaliget háttereket, a görög oszlopokat, az urnába omló függönyöket, a trónusokat és a tiroli hidacskákat, mert ez a miljô hazug… 2. Nem szabad felebarátunkat az objektív elôtt ama hagyományos festôi és merev állásokba kényszeríteni… nem kell többé kôember. 3. Pusztuljon az embergyilkos retouche. Embergyilkos azért, mert a képbôl kiöli a legfôbbet: az embert; az ami megmarad, csak lárva.

155

A megváltozott ízlésnek a hivatásos fényképészek végül kénytelenek engedni. Dührkoop, hamburgi szakfényképész az elsô, aki ki meri mondani, hogy tanulni kell az amatôröktôl. Sutba dobja a díszleteket, és mûtermét valódi bútorokkal rendezi be. Így, ebben a természetesebb környezetben, természetesebb beállításokban és túlzott retusálás nélkül készíti el képeit. Magyarországon a Dührkoopiskola egyik legkiválóbb követôje Székely Aladár, akinek sok kitûnô Ady-fényképet köszönhetünk. Az utóbbi három évtizedben kialakult fényképészeti ízlés mértéktartó, és nem igyekszik utánozni semmilyen festészeti irányt, hanem pusztán fényképészeti hatásokkal akar sikert elérni. A mûvészi fényképezô az egyes tárgyat a jelenségek tömegébôl kiválasztja, elszigeteli, kiemeli, jelentôssé teszi, lelket ad neki: szeretném tudni, mi mást csinált valaha a mûvészet, a mûvészek? Természetesen nem könnyû dolog a mûvészi fényképeket a fényképek nagy tömegébôl kiválogatni. Mert a fényképezôgép nem olyan eszköz, mint az ecset vagy a toll, hanem csodálatos módon mûvész közbenjötte nélkül is képes valamilyen képet készíteni. Korunk egyik igen jellemzô vonása a fotóriport nagy szerepe. A közönség szinte már el sem hiszi, hogy megtörtént egy esemény, ha nem lát róla képeket. A napilapok és képes folyóiratok mindennap a képek végtelen tömegét öntik az olvasók elé. De a nagy államokban milliós példányszámokban jelennek meg olyan folyóiratok is, amelyekben a kép a fôrész, és a rövid szöveg csak a képeket magyarázza. A magyar fotóriporterek ma a legelsô helyen állnak az egész világon. A legnagyobb képes lapok legügyesebb fotoriporter sztárja sok helyütt magyar. A fotoriport kitermelte korunk új hôsét, a hadi fotóriportert. A haditudósítók megírhatják beszámolóikat mások elbeszélése nyomán is, arcvonal mögött, a fotoriporternek azonban ott kell lennie gépével a legelsô vonalakban, a rohamcsapatok közt. Ebben a mesterségben igen nagy a halandóság. Az újdonság izgalma és a régmúlt dolgok képének látásakor érzett szomorúság különös módon keveredik bennünk, ha a múlt század megfakult fotóriportjait forgatjuk kezünkben. A korai fotóriportok közé sorozhatjuk azokat a daguerreotypiákat, amelyek a Petôfirôl és az 1848-as szabadságharc hôs tábornokairól készültek. Az ötvenes évek után már minden jelentôsebb eseményt megörökítenek a fotóriporterek. A krími háborút, a szuezi csatorna megnyitását, Juarez bevonulását Mexikóba, a londoni kristálypalota felavatását, Párizs ostromát már mind fényképeken láthatjuk. Különösen megindítóak a múlt századbeli amerikai fotóriportok, mert ezek a fiatal Egyesült Államok hôskorát ábrázolják. Ma sok filmet játszanak, amelyek a múlt

156

157

századbeli Amerikával foglalkoznak, de egyik sem tud olyan hatást tenni ránk, mint ezek a megsárgult fényképek. Ott látjuk Lincoln Ábrahám öles alakját, nyers, de nemes vonásait. Ott látjuk Brady Hétezer fényképén Észak és Dél háborúját. Látjuk az óriás kéményû, apró mozdonyokat, az úttörôk ekhós szekereit és magukat a honalapítókat redingot-ban, cowboykalapban, hatalmas pisztollyal az oldalukon. Megilletôdve érezzük, hogy ezekkel a régi, halvány képekkel valami nagy dolog kezdôdött el, és ezek a névtelen fényképészek már a Történelemnek dolgoztak. És mik még a fényképezés alkalmazásai? Mire használják még a fényképezést? Mindenre. A csillagvizsgálónak éppoly elengedhetetlen segédeszköze, mint a baktériumvadásznak. Az imprimé anyagok készítésénél éppúgy használják, mint a porcelángyártásnál. A nyomdász éppoly kevéssé tudna már a fényképezés nélkül élni, mint a reklámtervezô vagy a térképkészítô. Az orvos lefényképezi testünk belsejét, a tanító fényképekkel ismerteti meg velünk a világot. És nem olvassuk-e naponta az újságokban, hogy a hadviselô felek egész repülôrajokat kockáztatnak csak azért, hogy fényképfelvételeket kaphassanak az ellenséges vonalakról? A fényképezés annyira át-meg áthálózta már életünket, hogy nélküle egész más arca volna civilizációnknak. Száz évvel ezelôtt, amikor Daguerre feltalálta a fényképezést, mindenki úgy ünnepelte, mint valami csodát. És a csoda nem fakult meg, nem vált megszokottá száz év alatt sem. Ma is megborzongunk, ha a fényképezés legújabb csodáiról szóló híreket halljuk. Itt van az angol Ilford gyár találmánya, az infravörös-fényképezés. Ennek segítségével Angliából lefényképeztek francia tájakat. De az infravörös sugarakkal koromsötétben is lehet fényképezni, és az ilyen sugarakra érzékeny lemez meglátja a részünkre láthatatlan titkos írásokat, meglát bennünk olyan betegségeket, amiket csak a jövôben fogunk megkapni. A francia Tudományos Akadémia elôtt olyan mozifelvevôgépet mutattak be, amely 50 000 felvételt készít másodpercenként, a német Eggert tanár pedig lefényképezte a puskagolyó kilövésének útját, és a másodperc tízmilliomod részét rögzítette meg lemezén. A fényképezés elôtt nincs már lehetetlenség. A fénykép megtanult mozogni, beszélni, sôt, a távolbalátás feltalálása óta, repülni is. Le tudják már fényképezni a hangot, a szagokat, a melegséget. De a fényképezés átalakulására nézve a legnagyobb a színes fényképezés jelentôsége. A módszer nem egészen tökéletes még ugyan, de vegyészek ezrei dolgoznak állandóan javításán, és kétségtelen, hogy nincs már messze az az idô, amikor a természet színpompáját fekete-fehérre egyszerûsítô fényképészet a múlté lesz már. 1940

158

159

161

162

KRUDY MIT

MUTAT

Gyula

SZÍVFOTOGRÁFIA

163

Gimfi – talán éppen egyik leszármazottja az öreg Himfinek – miután önkéntes tûzoltói évei és vôlegény kora óta nem fotografiroztatta le magát, elhatározta, hogy a fotografáló masina elé áll. Mint a korral, tudományokkal haladó ember, olyan fotográfiát szándékozott magáról készíttetni, amilyen fotográfia akkoriban még ritkaság volt a városban – az arca helyett igazi valóját, a szívét és annak állapotát, a benne rejtôzô gondolatokat, érzéseket, szenvedélyeket szándékozott megörökíttetni, hogy majd jubiláns korában elmerenghessen valamely kedves, régi emléken. (Amikor a Lili címû keringô ütemeit zömmögi magában: Ó, mily bohó valék...) Egyelôre pedig nôismerôseit lepi meg az új felvétellel. 2.

Már a bevezetésbôl látható, hogy Gimfi nem volt mindennapi ember. Fél füllel hallott valamit a szívfotográfusokról, és hallomását mindjárt értékesítette is, amikor a szívfotográfust egy pincében felkereste. Mert a szívfotográfus nem az ég és napfény közelében dolgozik, mint a bársonykabátos, harmonikás nadrágú, mefisztószakállú arcképfotográfus, hanem mélyen a föld alatt, fehér orvosi kabátban; tudományosan, hogy a kuncsaft többnyire szorongást érez már a belépésnél. – Hm – mondta Gimfi is, amikor a különbözô villamos batériák között körülnézett –, még itt maradok a végén. – Nem kell félni, ön a kétezredik Budapesten, akirôl felvételt csinálunk – mondta a Doktor, aki a pincében a szívügyeket kezelte. Ezután felkérte Gimfit, hogy vesse le cipôjét bal lábáról (amelyet majd egy tál vízben helyeznek el), vesse le az ünnepélyhez felvett ferencjózsef kabátját, sôt fodros ingét is. A vajszínû kesztyûk feleslegesek kezén, mert két kezét ugyancsak vízbe kell dugnia, amikor a fogorvosi székhez hasonló székbe leül. – És keresztülvezetjük Gimfi úron az áramot. – Hm – mondta Gimfi. – Ha mégis valami baj történne, szóbelileg úgy intézkedem, hogy egyik házamat a Nyugdíjegyesület örökölje. Aztán leült a régi Beregszászy zongora nagyságú masina elé; a villamoslámpák kialudtak, s a gép berregni kezdett, mint Az ember tragédiájában. (Vagy Az ördög piruláiban?) 3.

Gimfi a produkció után hálásan zsebre vágta azt a papírszalagot, amelyet úgy húzogattak elô a szívgépbôl, mint akár a régi távírászkisasszonyok (Vanda kisasszony, aranyzsinóros zubbonykájában és Podolinban) a régi papírszalagokat a rejtelmes jelvényekkel, amelyekrôl meg lehetett tudni, hogy az 567-es vegyes-

164

165

vonat hófúvásba került, vagy azt, hogy a disznóvásárt Piczekkel megcsinálta egy régi kereskedô. Gimfi a sürgönyszalag tanulmányozásához fogott: – Hm, hadd lássuk, mit sürgönyöz a szívem? – Nem sok jót – felelt volna egy sürgönyjelekhez értô szívtávirász. De nem így Gimfi, aki mindig csak jó sürgönyöket várt életében. Gabonakereskedôktôl vagy közelgô hölgyektôl, sorsjegyesektôl vagy az anyósától, aki lábtörés miatt nem utazhat. 4.

Nézzük, mi volt Gimfi sürgönyében, amelyet a szívétôl kapott. A papírszalag, amelyre a szívtávirat jelei felsorakoztak, három részbôl állott. Az elsô részben apró, egymás mellett sûrûn elhelyezkedô ráncocskák, mint valami régi harisnyastoppolás emlékei, a szívverés mindennapi élete ábrázoltatott. – Gimfi mindjárt mondta is magában: így folydogál a vérem hétköznaponként, így mendegélnek a mindennapok, amelyek között csak annyiban lehet különbséget tenni, hogy az egyiket Szerdának, a másikat Csütörtöknek hívják. Olyan az egész fejezete a szívem ezen életmódjának, mint a nagyon csendes, vidéki postahivatalban a távírókészülék magányos kopogása. Senki se hallgat rá, mert tudják a hivatalban, hogy a készüléknek nincs különösebb mondanivalója. De bôvebb vizsgálat után észrevette Gimfi, hogy a mindennapi jelek között van ám egy szökôkutacska is (mintha egy potyka ugrott volna ki a csendes folyóból). Ez mégiscsak egy nônek a jeladása lesz! – gondolta, amint végigfutamodott nôi ismeretségein. – Különös, hogy utánam jött a fotográfushoz is. 5.

– De nézzük a második számú képecskét is – mondta Gimfi, amint tovább bontogatta a papírtekercset, szíve történetét, mintha valami könyvtárban ülne, ahol régi történeteket olvasgatna. – Oáh! – kiáltott fel régi úriember módjára. – Itt már kezdek magamra ismergetni. Mintha csak frizurámat, a göndörített barkóimat, hevülékeny bajszomat, fodros nyakkendômet és fehér pikémellényemet látnám ezen a fotográfián. (A papírszalagon lévô jelvények tornyocskákat és völgyecskéket mutattak, mint valami szenvedélyes vallomás képeit. Egyenetlenül sorakoztak egymás mellé, amilyen általában az élet.) – Persze, a toronyból völgybe jutunk – kiáltotta Gimfi, amikor a tornyocskák alatt meghúzódó gödröcskéket szemügyre vette. – Minden tornyocska alatt van a bánatnak is völgye, amelybe menthetetlenül bele kell zuhannunk a toronyban járás örömei után. A szomorúság, a csömör, az unalom völgyecskéit éppen úgy be kell járnunk, mint az élet tornyait. Igaz, hogy néha nagyon is mély a völgy,

166

ahová jutnánk – és mindig egyedül, magányosan, mert az embernek a szomorú útjait mindig magára hagyottan kell megtenni –, de íme, a völgy mélyébôl már látszik az újabb tûhegyû tornyocska. Nem alhatunk el Rip van Winkle módjára a völgyben (pedig, becsületemre, jólesnék kissé megpihenni), újabb élmény, újabb kaland, tornyocska vár az élet mendegélésében. – Az újabb tornyocska szinte kihívólag lekiált: Ide gyere fel, ha tudsz! – integet valaki a toronyból. Talán éppen a mindenkori királynô, akit az ember a szívében hord? – És a mély völgybôl, az ernyedés, a bánat, a semmittevés völgyébôl ismét a toronynak rugaszkodik a lovas – mint valami kacsalábon forgó várnak… Pedig tudja, hogy a tornyocskából éppen úgy le fog zuhanni, mint a többi toronyból, amelyeket idáig bejárt. 6.

A harmadik számú szívfotográfiánál üvöltött örömében csak Gimfi igazában. (Csupa rendszertelen vonalak az élet menetébôl, a szív munkájáról; a vérkeringés valódi képe egy olyan emberben, mint Gimfi volt, aki voltaképpen csak látszólag válogatott az élet falatjai között, mindenbe beleharapott, ami elébe került.) – Oáh! – ismételte többször Gimfi, amely jeladás nála a legnagyobb megelégedést jelentette. – Most remekelt igazán a szívfotográfus bácsi, amikor annak az emberkének utazásait megörökítette, aki véremben lakik, s nagy kalapban, nagy bottal jár a különbözô kalandok után. Most megcsíptem ôkelmét, akit olyan régen keresgélek, mert nem hagyott sohase békében. – Gyere csak, kisöregem, aki az élet nyugodalmas síkságairól (ahol csak valahogy eléldegéltem) mindig a legveszélyesebb talajra csalogattál. Tótországiasan görbe országutakra, ahol ember legyen, aki a szekeret hajtani tudja. – Mintha csupa lakodalmas vagy névnapos népség járna ezen az úton... A részeg ember megy ilyen vonalban az úton, egyik oldalról a másik oldalra, és mindig azt mondja magában: Nem loptam én életemben. De, ha a hegyen lát egy virágot, nyomban nekifutamodik a hegynek. Viszont a gyaluforgácsos házakba bekandikálván: szomorúan jön ki, mert végeredményben minden kocsma egyforma. Majd szép leányhoz mászna fel a háztetôre. De csak egy pillanatra, mert nyomban elhajtják. – Kár, hogy az ilyen rendetlen ember sohasem töri ki a nyakát. Doktor Veres, akinek rendeletébôl a szívfotográfia készült, megnézte Gimfi barátunk fotográfiáját, és így szólt: – Ha némi kötelezettségei volnának önmagával, a társadalommal szemben – hogy szerencsétlen családjáról ne is beszéljünk –, legyen szíves nyomban beszüntetni az ivást és a dohányzást. A kúra többi pontját már közöltem önnel. 1932

168

169

170

MÁRAI

Sándor GYORSFÉNYKÉP

171

A búcsúsokkal, akiknek örömére minden évben felütik sátraikat a városban a vásárosok, egyidejûleg érkeznek a gyorsfényképészek, a fekete kendôvel, a kerekes lábakon mozgó, ócska és tekintélyes terjedelmû, pókhasú masinával, a pálmával, melyhez hozzá lehet dûlni, a kasírozott autóval, melybe be lehet ülni, a múlt századbeli szalonbútorzattal, melyen helyet lehet foglalni és igényükkel, mely nem ernyedt el az idôben s változatlanul megköveteli az emberiségtôl, hogy vágjon barátságos arcot. Az emberiség, akármily zord is sorsa e pillanatban, engedelmeskedik a gyorsfényképész óhajának s barátságos arcot vág. Az emberi arc, melyet a gyorsfényképész megörökít, száz éve változatlanul barátságos. Szakértôk a mûfaj rémuralmának nevezik az ilyen tüneteket. Maga a búcsú és a vásár, a gyorsfénykép kerete, idôtlen mûfajok: a középkorban a kultúra háziszereit vitték a vásárosok búcsúnapokon városrólvárosra, mézeskalácsot, a bábosok remekeiket viaszból és tésztából, a cipészek a lábtyüket, a kegyszerárusok kis Szent Antalokat; vitték a Könyvet, a profán és az egyházi könyvet, a lélek eledelét s vittek hozzá édességet és kendôzéshez való szereket, pántlikát, perselyt s hajnövesztô pomádét. Mindezt olcsóbban, biztosabban és egyszerûbben megkapni már, Grönlandban éppen úgy, mint Nápolyban, a vegyeskereskedôktôl és az áruházak segédeitôl; de a vásári kereskedô makacsul baktat ma is a lovasszekérrel várostól városig, ládákban cipeli áruját, nem törôdik a nagyipar versenyével, a vonat elszalad mellette, a repülôgép hiába cikázik feje fölött, az árut mintegy címzettôl címzetthez szállítja, mint a középkorban, makacs hittel. Aki hisz, üdvözül. A vásáros, mint mûfaj, nem ment tönkre az idôben; a bábosok néha elpusztulnak, vagy csôdbe mennek, de a mûfaj él. A gyorsfényképész mintegy száz év elôtt csatlakozott ehhez a mûfajhoz, szerényen és konokul. Száz éve kíséri a vásárosok szekereit, állítja sátrát, kiakasztja bekeretezett remekeit, csalétekül, lefegyverzô ôszinteséggel. Száz év elôtt a fotografusok jórészt öreg szivardobozok segítségével fényképeztek; mûvészek, mint a skót David Oktavius Hill vagy a francia Nadar, használt ládákból faragtak masinát, valamilyen hibás és homályos nagyítóüvegen szûrték át a világképet, amely így, lerögzítve a lemezre, homályos és festôi maradt. A gyorsfényképész ragaszkodik a festôiséghez. A világot ma is oly homályosan látja, mint az emberi szem. Eszeágában sincsen tárgyilagosságra törekedni. Mûvész maradt; nem ritkán bársonykabátot visel még ma is, lepkenyakkendôt, korpás hajat, lengô fürtöket. Mozdulatai, melyekkel birtokába veszi és megrögzíti a világot, fellengzôsek és hanyagok. Savakban áztatott ujjaival fölényesen int az ijedt, elfogódott emberiségnek s kéri, pillantson mereven a gépbe – se följebb, se lejjebb –, s mosolyogjon hozzá, mintha nem lenne semmi baj. Az emberiség, kínjában, mosolyog. A lelket, mely a kósza és mulandó anyagban, a testben keresi a kifejezést, mintegy üstökön ragadja a gyorsfényképész; minden jólsikerült gyorsfénykép – s melyik nem az? –

172

173

174

látlelet. A fotografus szemünk elôtt komponál, mint a régi mûvészek, sértôdöttség nélkül, megengedi, hogy bepillantsunk a mûhelybe, az alkotás tégelyébe. Íme, az ember! – mondja és megnyomja a gumilabdát. Csakugyan, ilyen az ember. Az esôben álljunk meg sátra elôtt s vizsgáljuk meg, milyen az ember? A bekeretezett képek ünnepi pillanatában mutatják a modellt, óriási választék, minden korban, minden állapotban, a bölcsôtôl a koporsóig. Szembeszökô, hogy elégedetlen sorsával, természetes állapotával; vágyik valamire... Az élemedett kisgazda a pálma törzséhez támaszkodik, mint egy moziszínész a nagy felvétel másodpercében, Nizzában. A kisgyermek huszárnak öltözött fel, kardját villogtatja, készen reá, leölni az összes gonosz embereket, beleértve a négereket és a cseremiszeket is, mindenkit, akit csak ér és talál valahol, ahogy ez helyes és illik egy kisgyermekhez, akibôl késôbb felnôtt lesz. A cselédek meghatóak és szomorúak. Egymás kezét fogják, legszívesebben kettesével állanak a gép elé, mintha el akarnák oszlatni ezzel a jelképes összesimulással az élet magányának rémképét, a földi szolgálat, a mosogatás és portörlés gályamozdulatainak föloldhatatlan spleenjét. És olcsóbb is így, kettesben! S nem olyan védtelenek! A külvárosi kereskedôsegéd díszruhában Király Ernôt játssza, amint mulat. Aztán anyák, támadó és szigorú pillantással, mint akik kötelességüket teljesítik. Szerelmesek, a lujszéz kanapén, ahogy szeretnék, ahogy elképzelték, dermedt áhítattal a szalonbútorok között, nyitott szájjal és merev pillantással, mintha a gép leleplezné végre a titkot, életük szomorú titkát, azt, hogy nem bírják el a magányt és szükségük van valakire. Kínos titok... Duhaj pajtások, a merevgörcs állapotában, kést rántanak. Józan János családja körében, ijedten, mint akit tetten értek. Bajadér, fátyolban, melyet úrnôjétôl, a tisztességes asszonytól lopott el, tisztességes asszony nagyon enyhe dekoltázzsal, távollevô férjnek, családi használatra. Egészen buta, öreg ember, amint nagyon figyelmesen és értelmesen hajol a telefonkönyv fölé. Fiatal ember, pomádés hajjal, fekete ruhában, övé az élet; talán ezért pillant a gépbe ilyen kétségbeesetten. Ami az arcokban közös, százéves, idôtlen, az a zavar. Valamit nem értenek egész pontosan; az egyéniség zavara ez, a megrögzített mulandóság rosszhiszemû feszengése. A gép számon tart valamit, ami egy pillanattal elébb még nem volt s egy pillanat múlva már nem lesz ilyen. Retus nélkül tartja számon, a bonckés kegyetlen közönyével tárja föl és bontja ki az arcból a lelket. Benn a városban, drapériák között, mûtôszerû mûtermekben, óvatos belgyógyászok és virtuóz lélekidomárok dolgoznak a fotografus maszkjában s mindent elkövetnek, hogy a páciens ne tudja meg a leletbôl, mi baja s ne fájjon úgy a mûtét. Itt a külvárosban, a sátorban, érzéstelenítés nélkül operálnak; ez itt tömegrendelés, olcsó és brutális... Ismerd meg magad! – mondja a gyorsfényképész. És hozzáfûzi, hadarva, mint aki már maga sem reméli: Barátságos arcot kérek. 1935

176

177

178

NAGY

Ignรกc

DAGUERREOTYP

179

A fönnebbi gondolatok csakhamar annyira földeríték lelkemet, hogy legjobb kedvvel üdvözlém ismerôsömet, kivel a fényképkészítôhöz kelle mennem s ki már szállása kapuja elôtt várakozott rám. Azonnal útnak indulánk a mûvészhez s az alatt nem keveset elmélkedtünk ezen új találmány fölött, mely által Daguerre valóban halhatlan érdemet szerze magának, már csak azért is, mivel ezzel a hazugságnak számos faját megszüntette és az ocsmány hízelgés egy nemét alapjában rendítette meg. Ha most például valaki távol menyasszonyának arcképét óhajtja látni, csak fényrajzban követelje azt s meg lehet gyôzôdve, hogy nem fog zsákban macskát vásárlani, mert a nap, valamint nem szégyenli saját foltjait mindenki által látatni, úgy mások foltjait sem engedi elpalástoltatni, ha sugárai ecset gyanánt használtatnak. Minden úgynevezett nagy férfit is ily rajzban kellene örökíteni, hogy halála után nagylelkûséget, szilárdságot, nemesszívûséget és egyéb dicsô jellemvonást ne hazudhasson homlokára a mûvész, mikrôl, míg élt, szót sem tapasztaltak kortársai. Bizony csodálatos, hogy épen jelen korunkban, melyben minden csak színlésen alapszik, találtaték föl az igazság ezen tükre, mégpedig francia által, kik mindig a hízelgés nagymesterének tartattak! Még csodálatosb mindazonáltal az, hogy e találmány oly rendkívül gyorsan elterjedt, dacára annak, hogy épen az igazság az, mitôl a mostani gyarló emberek leginkább irtóznak s e tüneményt csak két szempontból magyarázhatni meg, az egyik neve hiúság, a másiké divat. Nincs ugyanis ember a türelmes föld hátán, ki a hiúságot nem ismeri, csak hogy azután a fokozatok különbözôk, melyek szerint az külsôleg mutatkozik; különösen pedig abban valamennyi ember egyenlô, hogy saját becses arcával tökéletesen megelégszik, mi talán onnan származik, hogy minden embernek csak egy arca van s azt nem igen cserélheti ki. Ennélfogva tehát egy sem irtózik a valótól, mert azt gondolja, hogy a nem szép arc is jobb az arcátlanságnál. De ezenkívül a divat is ezen új modor mellett nyilatkozott és így szükségkép terjednie kelle, mert ezen zsarnok hatalma alól nem szereti magát az ember kivonni, fôkép ha még azonkívül – mint itt – az olcsóság is mellette harcol. Mikép fog majd az utókor csodálkozni, ha a tömérdek arcképet látja! Bizonyosan azt fogják gondolni, hogy Magyarországnak a tizenkilencedik században rendkívül sok nevezetes embere volt, kikrôl a történeti évkönyvek irigységbôl, vagy isten tudja mi okból hallgatnak! Szerencsés találmány, melynek segélyével két jó forintért minden ember az utóvilágra és annak nyelvére juthat! És hány ember lehet az által mûvészszé! Valamint minden harangozó egyszersmind zenész, úgy a képírók ezen új faja is a mûvészek hosszú sorát szaporítja. De már helyszínén vagyunk, menjünk a harmadik emeletre, mert az isteni mûvészet magosra, egészen az istenekhez, szokta az embereket emelni, vagyis itt a legfelsô emeletre. Ott, mindjárt a lépcsô eléjén ily tartalmú irat függ: Kéretnek a

180

t. cz. uraságok, hogy itt méltóztassanak belépni és ne menjenek a – szám alatti kontárhoz, ki inasom volt, mûvészetemet eltanulta s most saját rovására dolgozik és igen rosz képeket csinál. – Íme, mire vetemül a kenyéririgység! Hol a céhek zsibbasztó hatása nem öleli sírba az iparkodást, ott piszkos haszonlesés vet neki gáncsot és ugyanazon eredményt szüli. Azért is az ócsárlotthoz menjünk tehát, mert a kezdôk mindig jobban iparkodnak, mint azok, kik már bôvében vannak a jól fizetô keresetnek. A szoba mûvészi rendetlenséget tanúsít, mindenütt csak készületeket és eszközöket láthatni s ezek közt embereket, kik már négy óra óta várakoznak, hogy arcképök tíz másodperc alatt elkészüljön. Ezen várakozási idô alatt a kész és készülô arcképek fölött mûértô bírálatokat hallatnak, melyek gyakran igen furcsák ugyan, de azért mégis csakugyan bírálatok. Halljunk néhány ily megjegyzést. – Ez igen jól sikerült kép. – X… kereskedôé. – Valóban rendkívül sikerült és nem is oly komor kifejezésû, mint a többi képek rendesen lenni szoktak. – Elhiszem, mert nem mutathat az komor ábrázatot, ki már harmadszor jutott ügyesen csôd alá. – Vagy úgy! – – Ez igen csinos kép. – Úgy tetszik, mintha ismerném azon hölgyet, kit ábrázol. – Oh, én is ismerem, ez a vadászkürtbeli szobaleány képe. – Ah, férjecském, te tehát ismered azon szobaleányt? – Oh, hihetôleg csak az utcán láttam. – Hihetôleg? – Azaz, bizonyosan. – De hát ez kicsoda? – X… gróf kapusa. – Lehetséges-e? – Jól ismerem. – Kapus! – Hja, olcsóbb ajándékot alig adhatna mosóné kedvesének. – Igaz. – S az ily ajándék azonkívül még úrias is. – Úgy van. – De hát ezen kihívó tekintetû pompás hölgyecske? – Ah, ez titok. – Titok?

181

182

– Igen. – És három példányban van itt. – Az is titok. – De miért? – Már csak megsúgom. – Halljuk. – E három példány három utca számára készült. – Hogyan? – Úgy van és a három utcában három bolt számára. – Talán csak nem címerül? – Oh, nem. E kép mind a három bolt elôtt az üveg rakszekrénybe függesztetik, mintegy ily aláírással: Tiz másodperc alatt készült. A mûvész lakása itt megtudható. Ára két pengô forint. A szép kép föltûnik és így sokan tudakozzák a mûvészt és illetôleg lakását. – Természetesen. – Mellesleg azután vagy a boltban, vagy a mûvésznél a szép eredeti után is tudakozódnak némely kíváncsiak s megtudván lakását, meg is látogatják, meg akarván gyôzôdni, hogy az eredeti is csakugyan oly bájos-e, mint a kép. – Hát ezen pohos úr ugyan kicsoda? – Nem ismerem. – Ön sem ismeri? – Nem. – Én sem. – Mi sem. – Csodálatos. – Éppen nem, ez csak onnan van, mivel azok, kiknek idejök van rendkívüli meghízásra, rendesen semmit nem tesznek, mi érdemes lehetne arra, hogy saját becses személyökön kívül még más valaki is ismerje ô terjedelmességöket. – Hahaha! – És e szép hölgy? – Ismerem ôt. – Ugyan kicsoda? – Énekesnô. – Olasz? – Nem, pesti. – Lehetetlen, hiszen még soha nem láttam színpadon. – Nem is igen lép ô fel. – Tehát nem rendes énekesnô?

183

184

– Sôt igen, valóságos szerzôdött énekesnô. – És miért nem énekel? – Mert ha énekelne, úgy azonnal megszûnnék énekesnô lenni. – Hogyan? – Úgy van, az igazgatóság csak azért fizeti ôt, hogy ne énekeljen s a közönség ez által mélyen lekötelezve érezheti magát. – Hahaha! Ily megjegyzések közt lassan ugyan, de mégis eltelik az idô s a várakozók szépen egymás után helyet foglalnak a halhatlanító széken. Íme, most egy fiatal katona ül le, fekete frakkban és fehér nadrágban s így szól a mûvészhez: – Uram, én polgári öltözetben ülök ugyan, de mégis szeretném, ha a képen látszanék, hogy katona vagyok. – Oh, azon könnyen segíthetni – mond udvariasan a mûvész –, háta mögé kardot függesztünk a falra. – Gondolja ön, hogy ez érthetô jel lesz? – Mindenesetre, sôt még érthetôbb, mint ha oldalán függne, mert a mai világon mindenütt szegen rozsdásodik a hadseregek kardja és vér helyett csak tenta folydogál a politikai harctéreken. A katona ezen fölvilágosítással beéri és leül s arcát nevezetes férfias kifejezésre erôteti. A mûvész nekiirányozza mûszerét, a fedôt hirtelen lekapja, hat lépést hátrál, hat lépést közelít, a fedôt hirtelen ismét fölteszi s a katona föláll és nagyot nyújtózik. A nagy munka megtörtént. A mûvész a képet kiveszi, a várakozók oda rohannak s látják, hogy a lapocskán van – semmi. – Ah, tökéletesen hasonlít! – hangzik minden ajakról, alkalmasint csak azért, hogy mielôbb ôk is székre juthassanak s a harcfinak ne juthasson eszébe, új képet kivánni. A mûvész más szekrénybe rejti a képet, melyen még csak semmi van és kénesô útmutatása szerint fôzi, aranyolvasztékban és íme, itt is bebizonyul, hogy az arany semmibôl is tud valamit csinálni. A kép kivétetik s már van rajta valami, ekkor minden ajak ismét kiált: – Ah, tökéletes! A harcfi pedig elégülten jártatja körül szemeit. Most még egyszer tûzre és vízre teszik a képet és e két ellenséges elem ugyancsak mûködik; a víz forr, a tûz sustorog s a katona kész, mit itt arra is lehetne magyarázni, hogy csak tûz teremhet valódi katonát. Ekkor harmadszor hangzik a: – Tökéletes! A katona fizet és távozik s helyét csinos asszonyka foglalja el a nevezetes széken. Mivel azonban arcánál sokkal szebb kecsekkel is bír s a szobában rendkívüli

185

hôséget érez, tehát nyakkendôjét leveszi s keztyûit lehuzza. Itt is minden úgy megy, mint a katonánál, azon egy kivétellel, hogy az elsô kép nagyon feketének, a másik szerfölött halványnak, a harmadik rendkívül komornak s a negyedik csak meglehetôsnek találtatott, miben a hölgyecskének csakugyan igaza is volt, mert mind a hármat sem adnám az eredetinek egyetlen nyájas pillantásaért. Most egészen új jelenet következett, szeretô férj és szeretô nô ábrázolták le egymást, kölcsönösen akarván egymást arcképökkel meglepni, hogy mindketten két példányban bírják egymást, mi már csak azért is nevezetes, mivel vannak házasok, kik az egyetlen eredeti példányban is ugyancsak sokalják egymást. Egyébiránt azok fölvilágosítására, kik talán furcsának látják, hogy a meglepetést egymás jelenlétében eszközlik, meg kell jegyeznem, mikép a férj, mint hallám, rendkívül féltékeny s világért sem bocsátná szeretett hitvesét egyedül ily mûvészhez, mivel attól tart, hogy hamarjában majd más számára is hasonló kellemes meglepetést készíttet; és meg kell vallanunk, hogy ez valóban igen veszélyes találmánya a furfangos franciáknak, mert a törvénytelen szellemi meglepetéseket rendkívül könnyíti. A férj képe igen sikerült s a nôé is; midôn azonban mind a kettô már rámába is volt foglalva, a nô rögtön észrevette, hogy szemei kissé homályos kifejezésûek s addig beszélt, míg végre férje is átlátta e megjegyzés alaposságát. A nô tehát újra ült, de az új kép sütését s fôzését már nem akará bevárni, mondván, hogy e pillanatban egyik barátnéjához kell férjével sietnie. Azon meghagyással távoztak tehát, hogy másnap cseléd által fogják a két képet elvitetni s hogy a nem sikerültet semmisítse meg a mûvész. Mondják, miképp a mûvész ezen utóbbi parancsot különösen jól megérté s a nem sikerült képet épen nem semmisíté meg, mert tapasztalásból tudta, hogy a nô találni fog majd alkalmat annak elvitetésére, hihetôleg valamely – barátnéja számára. Ezután sajátszerû csoportozat következett, egész család – mindenestôl. Vastag anya, vékony apa, négy gyermek, egy csecsemô, egy kanárimadár és egy bozontos pisze orrú pincser. – Uram –, így szól az érzékenység megható hangján a családapa –, mi mindnyájan egy képen akarunk lenni. – A madár is? – kérdé a mûvész. – Igen, az cukrot fog enni a kis Ricsi szájából, ez igen regényessé teszi a képet. – De a kanári mozogni fog. – Természetesen. – Úgy a kép nem sikerülhet. – De hiszen megfizetjük. – Még sem lehet.

186

– De miért nem? – Lehetetlen, az okokat azonban hosszas lenne elôadnom és itt még sokan várakoznak. – Holt kanárit kellene tehát szerezni. – Oh, én azt kezembe nem veszem –, kiálta postasíp hangján a kis Ricsi. – Hm, hm, ez nagy baj. – Eh, mit – szóla most türelmetlenül a családanya –, meg kell lenni; Ricsi erôsen tartja majd a kanári lábát és az okos madár bizonyosan nem fog mozdulni. Próbáljuk csak meg, hiszen megfizetjük. – Úgy van, mindenesetre megfizetjük, egy pár nyomorult forint nem a világ. – Ám legyen, nem bánom, de elôre is tudom, hogy nem fog sikerülni. Hiába, a szeretetre méltó család nem tágított s a kísérletnek meg kelle történni. Két szék állítatott egymás mellé, az egyiken az apa foglalt helyet, mindegyik térdére egy-egy gyermeket ültetve s a csecsemôt magosan dobogó atyai szívéhez szorítva. A másik széken az anya ült, ölében a pincsert tartva, melyben a két nagyobb gyermek állott, kiknek egyike, Ricsi, meggörbített mutató ujján az álmos kanárit tartá, ajkai közt pedig cukrot mutatott neki. A mûvész még egyszer szabadkozott ugyan, de végre csakugyan megnyitá a szekrényke csúcsát, miután az egész családnak mozdulatlanságot parancsolt. A szobában halotti csend uralkodott, oly nagy feszültséggel várta mindenki a történendôket. A kép szokott idôre a másik szekrénykébe vándorolt s kevés pillanat múlva onnan is ki, és a bámulók szemei elébe került. – Hiszen ez nem madár, hanem inkább bôregérhez, vagy békához hasonlít. – A pincsernek nincs feje. – A nagyságos asszonynak két orra van. – Ricsi kisasszonynak két feje. – Szent isten, a téns úrnak három szája lett! – Hahaha! És valóban úgy volt, a kép oly csodás szörnygyûjteményt ábrázolt, hogy azonnal megvásárlám s ritkaság gyanánt mutogatom még most is minden mûvészetbarátnak. A szerencsétlen család szörnyen zúgolódott, a mûvész lehetôségig mentegetôzött és igen sajnálá, hogy nem szabad a várakozók kacajába vegyülnie; mi pedig nyájas olvasó, ha úgy tetszik, a szép Eszterhez siethetünk most, mert a találkozás ideje már közelít s a nem sikerült családi fényrajzot úgysem tehetjük sikerültté. 1908

187

188

189

190

FARKAS

Zoltán

MUNKÁSFOTOGRÁFIÁK

191

A Munka címû folyóirat a köréje csoportosuló munkásfényképezôk felvételeibôl nemrégiben kiadott egy füzetnyit, amivel igen érdekes bizonyságot szolgáltatott arra, hogy a fényképezés mennyire tért hódított még az élettel küzködô néposztályokban is, de egyúttal arról is tanúskodik, hogy a fotografálásban uralkodó ízlés mennyire megvaltozott a legutóbbi években. Nagyon nehéz volna általánosságban meghatározni, hogy mi a fényképezés. Hiszen a teljesen gépszerû ismétléstôl kezdve a majdnem szabaddá vált képszerû alkotásig annyi válfaja és annyi átmenete van, hogy termékei egy kalap alá semmiképpen sem foghatók. Minket ebben a rovatban természetesen csak mûvészeti vonatkozásai érdekelnek és így a Munka A mi életünkbôl címmel kiadott elsô fotókönyvét is csak ebbôl a szempontból beszéljük meg. Azzal mindenki tisztában lehet, hogy még a képszerû hatásokra törekvô fényképezés sem jelent teljesen szabad és korlátlan mûvészetet, mint ahogy például a festészet az. A festômûvész minden korlátozástól mentesen, csak lelkiségétôl determinálva alkot, a fényképész azonban két irányba is köti helyzete, egyrészt az optikai kép kalitásaival, másrészt pedig a fényképezô gép lehetôségeivel. De ezen a mindenesetre erôs korlátozottságon belül a felvételt készítônek még mindig eléggé tág keretek között áll módjában az, hogy önönmagát, a kor ízlését, vagy társadalmi körülhatároltságát belévigye a felvételbe. Az alakításnak ez a lehetôsége, bár mint mondottuk, kissé korlátozott módja, bizonyos mûvészi színt vihet belé a fényképbe, ami még nemrégiben is azt a túlzott felfogást eredményezte, hogy a fotografálás is mûvészet. De ha ez minden vonatkozásban nem is igaz, kétségtelen az, hogy a mûvészethez hasonló vonások benne is érvényre tudnak jutni. Ez magyarázza azt részben, hogy a fényképezés a technika szolgáltatta bámulatos haladás teljes kihasználásával mért terjedt el napjainkban olyan szinte bámulatos nagy mértékben. Hiszen a pusztán sportszerûen, szórakozásból, vagy emlékszerzésbôl ûzött fényképezésen túl nagyon sokan valami nemesebb intencióból is fotografálnak: a bennük élô kisebb-nagyobb képzômûvészeti hajlandóságok kielégítéséért. Rajzolni, vagy mintázni csak keveseknek adatott meg, de sokan rendelkeznek azzal a tehetséggel, hogy valamely jelenséget képszerû beállításban hangsúlyozzanak ki fényképeiken és így az alkotásnak legalább látszatát élvezhessék. Ez a tendencia ezeken a munkásfotográfiákon is jól észlelhetô. Túl minden dokumentumkeresésen, túl minden szocialista irányú propagandatörekvésen, túl minden világfelfogásbeli hangsúlyozottságon, ezek a fényképek még ha tudattalanul, sôt néha tudatos célok ellenére is, képszerûek, vagy egy régi, elkoptatott, de örökké igaz szóval: szépek is törekednek lenni. Persze a mai képszerûség egészen más, mint az ami még nemrégiben is divatos volt. Talán még egy évtized elôtt is az úgynevezett mûvészi fotográfia majdnem minden törekvésével a fes-

192

tészetet majmolta. Ami festôi téma volt, az volt a fényképészeti is, tájképben, portréban és csendéletben egyaránt. Ahogyan a festôk láttak, úgy látott a fotografus is, miközben teljesen megfeledkezett arról, hogy a fényképezésnek vannak olyan sajátosságai, melyek önállóan is kihasználhatók és olyan széppé alakíthatók, amit a festészet nem tud nyújtani. A fényképészeti ízlés gyökeres átalakulása azonban nem önmagától jött: ismét egy képzômûvészeti irány utánzásában született meg. Az új jelszó az új tárgyilagosság jelszava volt. Ennek kérlelhetetlen naturalizmusát a fényképészeti felvétel kegyetlen és hûvös hitelességével nem volt nehéz utánozni. Sôt, nem egy vonatkozásban, a legkérlelhetetlenebb megvalósítását követelô alapelvet, a hûséget a géppel könnyebb volt megközelíteni, mint a kéz lassú és kevésbé biztos munkájával. De nagy tévedés volna azt hinni, hogy ebben az új tárgyilagosságban a képszerû beállításra való törekvés és ezzel az egyéni, vagy mondjuk osztályszerû kiválogatás lehetôsége lecsökkent volna. Sôt fokozott mértékben tudott érvényesülni a merészen egyszerû és hétköznapi, vagy propagandaízû témák kiválogatásában és a kép ama gyakran meglepôen új kivágásában, amellyel az a valóságból egy-egy motivumot kiragadott, mert hiszen ez a fényképezés is csak motívumokkal tud és akar hatni. Az eddigi fotografálásnál jóval kevesebbet kendôz és hallgat el és nem törekszik a festô ecsetjének sajátságait másolni, hanem a gép szolgáltatta feltételen precizitásra támaszkodik. A Munkának e fotókönyve ennek az új fotografáló iránynak egy érdekes válfaját mutatja. Csupa alulról jött, legtöbbnyire csak önmagát iskolázó embernek állásfoglalása az élet jelenségeivel szemben. A természet ma még nem igen érdekli ôket, már annál a gyökeres szakításnál fogva sem, amellyel az eddigi fényképezéssel szembehelyezkednek. Betartják a maguk elé írt programot; életük történéseit, helyzeteit, jelenségeit, tárgyait ragadják meg és alakítják a fényképezô gép segítségével képpé. Teljes technikai tudással és gyakran eredeti és megkapó ízléssel is. Néha még belé-belé tévednek a régebbi mûvészet szolgáltatta jelenetnézés, vagy zsánerszerûség kereteibe is, de igen gyakran merész és meglepôen új nézési helyzetekre építik fel képeiket. Egy-egy dolgozó munkás merész alul vagy felülnézetben, meglepôen festôi kihajlásban vagy nekilendülésben e rovat szempontjából mindenesetre többet és mûvészileg igazabbat adnak, mint a nyomornak kegyetlen naturalizmussal felvett olyan dokumentumai, melyek mögül nagyon gyakran kisír az osztálytendencia; ami lehet igen kitûnô szocialista érdem, de mûvészi alakítás szempontjából vagy közömbös, vagy néha még inkább ártó tünet. Ha végignézzük ezt a füzetet, lehetetlen meg nem állapítanunk, hogy minden egyéni különválás mellett is a felvételeknek van valami ennél erôsebben jelentkezô

193

194

195

közös jellemvonásuk. Van bennük valami kollektivitás, ami egyáltalán nincsen ártalmára mûvészi értéküknek, hanem ellenkezôen: javukra válik. Egy mai nap mindjobban elôretörô társadalmi rétegnek erôs öntudata és önbecsülése nyilvánul meg bennük, ami jókora lendületet és az egyénin túl általánosabb igazságot ád szépségüknek. 1932

196

197

198

KRÚDY NÔI

ARCKÉP

Gyula

KISVÁROSBAN

199

Esôs tavaszi délután – a liget fái messzire ködben, árnyban úsznak, alkonyat felé Szindbádnak levelet hozott a posta. Hegyes, apró betûk, mint megannyi kanárikörmök a borítékon, odabévül fehér kartonlap, aranyozott sarkokkal, amilyen papiroson a grófnôk vagy a nagyon szegény varrókisasszonyok leveleznek. A madárkakörmök e szavakat jelentették: Kedves Szindbád, harmincadik születésnapja alkalmából fogadja szerencsekívánatait Lenkének. – Szindbád kétszer-háromszor megforgatta kezében a levelet, megnézte a postabélyegzôt, egy felsôvidéki városka neve a bélyegen, megnézte az aláírást, és nem volt feledékeny ember, egyszerre mindenre emlékezett. Lenke tíz esztendô elôtt, lánykorában egyik szent és érintetlen szerelme volt az ifjú Szindbádnak. Fekete szemû, fekete hajú és illatos szájú hölgy volt. De legelsôbben mégis inkább kis kezére emlékezett, amelyet esti sétákon gyakran tartott a felöltôje zsebébe dugva. Puha és finom ujjaival sokat játszadoztak Szindbád ujjai a kabátzseb sötétségében, sôt többször szájon is csókolta egy régi templom mögött (ahonnan a ködbe borult temetô látszott árnyékszerû kôoszlopaival), mielôtt az esti sétáról hazáig kísérte volna Lenkét. A régi templom falában egy középkori várúr sírja volt elhelyezve, és ott állott maga a várúr is, talpig kôben, kôszakállal és kôpáncélban a kripta ajtajára faragottan. A templomnak mohos zsindelyfedele volt, és örökkön nedvesség csurgott róla. A kövek hidegen, nedvesen, fázósan kopogtak lábaik alatt, amíg a régi templomot estenden megkerülték, hogy a félhomályban, a temetô tájékán egy-két csöndes és hosszú csókot váltsanak… Szindbád késôbb a Lenke városkájából más világtájak felé vitorlázott, és csak néha-néha jelentette egy levélke, hogy Lenke még él, dolgát pontosan végzi a postán, de a régi templom felé már nem sétál. Aztán egyszer Szindbád éjjel, vonaton, félig alva, félig ébren útitársakat hallott beszélgetni feje felett, és valaki éneklô hangon mesélte, hogy Lenke abból a bizonyos városkából férjhez ment egy felsô-magyarországi orvoshoz. Szindbád fáradtan aludt, és csak félálomban, a vasúti kerekek kattogásában hallotta ismétlôdni: Lenke férjhez ment… Lenke, Lenke… De mivel igen fáradt volt, és különben is régen elfelejtette az ócska templomot és környékét, nem tudott teljesen felébredni. Reggel azt hitte, hogy az egész dolgot csak álmodta. Nos, most ez a bizonyos Lenke írt Szindbádnak tíz év múlva, és szépen bebizonyította, hogy még nem felejtette el ifjúkori szerelmét – talán elsô szerelmét, amit a nôknél nagyon nehéz megállapítani, és bebizonyította, hogy eleget gondolt reá, hisz születésnapját is számon tartotta. Szindbád, a hajós abban az idôben még nagyon szeretett utazgatni. Tehát aznap este vagy másnap – de semmi esetre sem késôbben – vonatra ült, a hálófülkében lefeküdt, és éjfélig csendesen aludt amaz ismeretlen, messzi városka felé utazva, ahol Lenke lakott.

200

201

Éjfélkor felébredt, és nyújtózkodva, ásítozva nézegetett ki a rohanó vonat ablakából a tavaszi éjbe. A tájon nagy, barna hegyek sorakoztak, és az éjszaka félhomályos volt, mert valahol a magasban, nagyon messzire, vékony felhôk mögött a hold bujdosott. Nagy fák futamodtak el szeme elôtt, amely fáknak koronája fehér párában látszott libegni. Kis bakterházak szaladtak el a sötétségben, mint az éjszaka rohanó vizén a gyermekek papírcsónakjai. Az ár a törpe bokrokat és sövényeket szemkápráztató sebességgel ragadta tova. A nagy hegyek a távolban komolyan, méltóságosan ringatóztak tova, mint a lassújárású viharfellegek az égboltozat oldalán. Késôbb egy folyó tûnt fel a mélyben, amely kanyarogva futott a vasúti töltés mellett. Gyakran csak fekete árnyéka látszott a folyónak, mint az esti országúton poroszkáló juhászkutyának. De a kanyarodóknál, ahol a folyó kibújt az árnyékból, ezüstös karikák, fehér halpénzek ringatóztak a folyó hátán, hogy gyorsan eltûnjenek a messziségben. Egy fekete, nyurga híd, mint valami hosszúlábú bogár állott a folyó vizében. A vasúti mozdony rekedten, tompán búgott bele a kerékkattogásba. A kalauz csöndesen jelentette Szindbádnak, hogy az állomás közeledik. A kocsiból, amely az állomásról a fogadóba vitte, vajmi keveset látott Szindbád a városból. Egy hosszú utcán földszintes házak aludtak sorjában, mint megannyi csöndes, öreg asszonyságok a templom utolsó padsorában. A sarkon bolt, fekete vasajtókkal és pipázó törökkel, amely a gyalogjáró fölé tolt táblán ringatózik. A köveken erôsen döcög a kocsi, friss éjszakai szél fúj valamerrôl. Szindbád szemébôl kiszáll az álom, és csodálkozva kérdi magában: – Vajon miért jöttem én ebbe a városba? Késô délelôtt kelt fel, és céltalanul ôgyelgett a piacon, ahol éppen hetivásár volt. Halinás tótok, ráncos szoknyájú falusi asszonyok csizmákban és nagykendôvel mászkáltak elôtte. A gyalogjárón sár volt, a háztetôkrôl nedvesség csurgott alá, a piac közepébôl frissen, ragyogva, mintegy megmosakodva emelkedett ki egy pirostetôjû torony. A fehér óralapokon csillogtak az aranyozott mutatók. Egy sarkon sárga ház állott, benne fûszeres bolt az Arany oroszlán-hoz címezve, és a falon a város fotográfusának kirakata. Szindbád mindig szerette a fotográfus kirakatokat. A külvárosban gyakran álldogált ismeretlen emberek arcképei elôtt, és szeretett olvasni az arcokról, szemekrôl, homlokokról. A kis város fotográfusa koszorú alakjában csoportosította az arcképeket. A koszorú peremén a férfiak képei. Mennyi érdekes, mulatságos, jellegzetes arc! Csak Felsô-Magyarországon találni ilyen érdekes típusokat. Büszke homlokok, gôgös sasorrok és megvetô tekintetû szemek a díszmagyaros képeken. Aztán látni ugyan-

202

azokat az arcokat polgári ruhában: szmokingban vagy vadászkabátban. Csakhogy az arcok ekkorára szelídebbek, kedélyesebbek, vidámabbak lettek. A kabáton virág, és a nyakkendôk gondosan megkötve. Akinek gyûrûje van, melltûje van, szép kézelôgombja van, azt lehetôleg kitünteti a képen. (Egy mellényzsebbôl még ezüst szivarkatárca is kandít.) A legtöbb fotográfián látszik, hogy nem unalomból, idôtöltésbôl készült a mester kamrájában, hanem fontos, életbevágó alkalmakkor, midôn valakinek emlékül arcképet kellett adni: talán a menyasszonynak, talán a tovább pályázó színésznôknek vagy talán csak a kassza tündérének. A fiatalabb urak legalábbis olyanformán mosolyognak a képeken, mintha örökkön-örökké készen volnának arra, hogy a nô évekig, késô öregségéig az arcképüket fogja szemlélni, sóhajtozva és elmerengve. A megyei hivatalnokok vadászkalapban, a doktorok szemüveggel és az ügyvédek komoly redingotban láthatók a kis városka fényképésze kirakatában. És az a kiviaszkolt bajuszú, középen kettéválasztott, bodorított fürtözetû férfiú, kezében glacékesztyûvel és frakkmellényben selyemkedôvel – bármi legyek, ha nem a városbeli táncmester. A férfiak koszorúján végighaladván, Szindbád az arcképek bokrétájában most a hölgyek csoportjához érkezett. (Középen nevetgélô pólyás babák, meztelen lábú kis kölykök, inges rózsabimbók mosolyogtak. És a koszorú kellô közepén egy komoly, kopasz, rendjeles úr: a polgármester vagy az alispán. Ám meglehet, hogy maga a derék fényképész volt ô.) A nôk arcképei szív-vidámító és tanulságos látványnak ígérkeztek. Néhány nôegyleti öreg hölgytôl eltekintve, csupa csinos és kellemetes arcok néztek a kirakatból farkasszemet Szindbáddal. Fehér ruhás nôk, kezükben csipkenapernyôvel (amelyet néha válluk fölött kinyitottak, midôn is mindkét kezükkel megfogták az ernyô széleit), csipkés nyári kalapok, derékon láncok, ékszerek: ezek voltak többnyire az asszonyok. Mintha a kalapviselet a fotografáló mûhelyben csupán az asszonyok szabadalma volna, a leányfélék kalap nélkül jelentek meg. Ím, itt egymás mellett két barátnô (ha nem volnának azok, nem kerülhetnének egymás mellé), az egyiknek imakönyv, a másiknak gyöngyvirág a kezében. Csöndes, ábrándos mosollyal néznek a tengerpartról, a strandról – talán éppen az ostendeirôl – Szindbád arcába. A háttérben a tenger, rajta ringatózó hajó… E háttér csaknem valamennyi nôi fotográfián feltalálható. Vajon miért szeretik a nôk a tengert? – kérdezte magában Szindbád. A jó barátnôk bizonyosan nagyon szeretik egymást manapság is, hisz elvétették volna képüket egymás szomszédságából, ha ez nem így volna. És Szindbád azt kívánta magában, hogy szeressék még egymást sokáig. Majd egy pepitaruhás hölgy következik, olyan karcsúan és hetykén támaszkodva a könyvesasztalra, mint valami lovarmûvésznô. Késôbb pisze és mosolygó bakfisok. Lentebb egy ábrándos vénleányszerû hölgy, aki, ha Szindbád nem csalatkozik,

203

204

205

sok festéket rakott arcára a fotográfus mûtermében. Egy fogait mutogató hölgy – talán a városi tanárnô – hátratett karokkal, mellette a galambot tartó leányka kosztümben, a legutolsó farsangi bálról. És most megállott Szindbád, mert a kirakatból, a sok nôi fotográfia közül valaki búsan, csöndesen, melankolikus mosolygással nézett a szeme közé. Fekete selyemderék volt rajta, és a kezében fekete csipkelegyezôt tartott. Fekete haja bodrosan emelkedik ki homlokából, és a széken, amelyen hátradôlve ül, jól látszik nehéz selyemszoknyája. Finomság lengte körül a fekete hajú asszony alakját, és Szindbádnak jólesett, hogy a háttérbôl hiányzott a tenger a hajóval... Mert Lenke volt az, aki a fotográfus kirakatából e tavaszi délelôttön kissé fáradtan, kissé hervatagon és valószínûleg jól bepúderozott arccal Szindbáddal szembe nézett. A fotográfus, akinek mûtermében csakhamar megjelent, hogy arcképet csináltasson, rövidesen felvilágosította, hogy a feketeruhás hölgy senki más, mint dr. Szolyvai Mártonné, a járásorvos felesége. A madárka kirepült a fotografáló masina fekete csövébôl, és a mester megköszönte Szindbádnak a felvételt. A körorvos a város végén lakott, egy furcsa kis utcában, amelynek az egyik oldalán bokrokkal, fákkal benôtt mély árok húzódott. Kertek és tavaszi pompában virágzó gyümölcsfák. A cseresznyefák és a szilvafák csodálatos köntösben álltak a kertekben, a szél meghintázta a virágos gallyakat, amelyeken bizonyára fehér kis tündérleányok foglaltak helyet ez idôben. Piros kerítés mögött, egy nagy nyárfa szomszédságában zöldfedelû ház állott, kívül az orvos fekete fehér táblája: Szindbád csöndesen meghúzta a csengô fogóját, és valahol gyorsan pattogva – mint csöndes tó vizén a tavaszi zápor – szólalt meg egy kis csengô. Egy fehér, göndörfarkú kis kutya szaladt elsônek az ajtóhoz. Barátságosan, vidáman nevetett a látogatóra, és kétszer felugrott a földrôl. Azután egy csizmás, lompos, vörös, szeplôs legény bandukolt elô, és tempósan megfordította a kulcsot a zárban. – Az orvos úr? – Most nincs itthon, de nemsokára hazajön. Tessék megvárni. Szindbád fellélegzett. Így gondolta, így tervezte: az orvos nem lesz otthon, és ô beszélhet az asszonnyal. A kerti kavics ropogott a lába alatt, rend és tisztaság mindenfelé. A nagy nyárfa alatt támlás pad, elôtte földbeásott asztal, mint a regényekben. Az üvegajtó rézkilincse fénylett, és az ablakokban rózsaszínû meg fehér csipkefüggönyök látszottak. Csöndesen ment el a ház elôtt, az ablakok elôtt, és valahol egy ablakon (inkább érezte csak, mint látta) megmozdult a csipkefüggöny. A várószobában egy nagy, gömbölyû arcú óra ketyegett a falon, a hosszúlábú fekete mutatók kifent bajuszhoz hasonlítottak, és Szindbád csöndesen leült a sarokba.

206

– Férjemet keresi? – mondta egy kellemes, mély hang egy függöny mögül. Egy szônyegajtó nyílott meg, és Szindbád elôtt japán pongyolában, fehér kezén egy zöldköves gyûrûvel, simán, koszorúba font hajjal Lenke állott. – A férjemet? – kérdezte még egyszer, és csöndesen elhalaványodva, közelebb lépett. A zöldköves gyûrû, mint egy csillag, mind közelebb jött Szinbádhoz, és a férfi csak ült, és csöndesen, összeszorított ajakkal nézte a megzavarodott aszszonyt. Még mindig nem szólt, pedig az asszony már elôtte állott, olyan közel, hogy púderezett arcán a frissen odacsapott rizspornak a körvonalai is meglátszottak, valamint a szeme szögletében a hervadás hajszálvékonyságú vonalkái. – Furcsa… ön olyan ismerôs, uram – mormogta Lenke. A férfi ekkor fölállott, és a fejével bólintott. – Igen, én vagyok: Szindbád, akit ön várt, asszonyom. Az asszony idegenkedve hátralépett. – Bizonyisten, nem vártam – mondta gyorsan, és nagyot lélegzett. – Hiszen azt sem tudtam, hogy még él ön, uram. Hogyan kerül ide? Istenem, milyen furcsa a véletlen játéka! Sohasem szokott ön eszembe jutni… Miért is jutna az eszembe? És az elôbb, amikor a csengô szólott, valahogyan ön jutott eszembe. A kis kutyám is elvakkantotta magát. Mintha azt mondta volna: Szindbád. – A kis kutyája! – szólott Szindbád, és csöndesen mosolygott. Lenke a szék karjára támaszkodott, és lopva a tükörbe vetett egy pillantást. Nagyon fehér karját, amelyet csak könyökéig takart el a pongyola ujja, felemelte, és zöldgyûrûs kezét simára fésült hajához érintette. Szindbádnak egy vidéki színésznô jutott az eszébe, aki ilyenformán állott egyszer régen elôtte, mielôtt meghallgatta volna… Furcsa, gondolta Szindbád, lehetséges, hogy Lenke is a városka színházában tanulta ezt a megállást és karmozdulatot. – Hát hogy van, Szindbád? Miért keresi az uramat? – kérdezte nyugodtan az aszony, és most már összekulcsolta fehér kezét, és meghintázta a szék támláján. – Álmatlanságban szenvedek… És nem hoztam magammal morfiumot a vidékre. Ez volt látogatásom célja. – És éppen hozzánk vetôdött? Mikor annyi orvos lakik a város belsô területén? Mi csak afféle parasztorvos vagyunk, hozzánk csak falusiak meg szegény emberek járnak. De megélünk. Csak ketten vagyunk, és nekem nincs semmi igényem. Hisz ismer: lánykoromban is mindig a tavalyi kalapomat hordtam. – Igen, emlékszem… – Elég boldogok vagyunk, korán lefekszünk és mélyen alszunk. Ezen a környéken csönd van, legfeljebb a kutyák ugatnak éjszaka. – Azelôtt szerette a színházat és a báli termet…

207

208

209

210

211

– A délelôtteimet elfoglalják a háziteendôk, délután heverészek, olvasgatok, sohasem unatkozom. Nyári estéken a nyárfa alá ülök, és hallgatom a nyárfa hangjait. Az én leghûségesebb udvarlóm az udvarunkban álló öreg nyárfa. – Egykor szerette a táncot és a tiszteket, akik aranyos ruháikban pompásan táncolnak. – Eszembe sem jut, hogy némelyek másképpen élnek, mint mi élünk. Drága ruhákat hordani, automobilon robogni és ékszerekben gyönyörködni: nem az én természetem. Igaz, hogy szép a nagyváros csillogása, fénye, pompája, de álmodozni, elmerengeni csak itt lehet, a csöndes otthonban. A színházakban szépen énekelnek, de nem alussza ki magát az ember másnapra. A bálteremben a tánczene hangjaira gyönyörûen repülnek a párok, de manapság már mindenféle új táncok járják, amelyeket hasonlítani sem lehet a szép valcerhez vagy a pompás mazurhoz. Miért kívánkoznék tehát a báli termekbe? Szindbád hallgatagon fürkészte Lenke arcát. Szemét, haját, fehér nyakát lassan végignézte, és formás kis félcipôjén megpihent a tekintete, míg az asszony csöndesen a szoknyája alá húzta a lábát. Aztán a zöldköves gyûrûbe nézett Lenke, mint egy szembe, és sóhajtó, halk hangon rebegte: – Bizonyisten, nagyon boldog vagyok. Szindbád felemelkedett, és a kezét nyújtotta az asszonynak. – Már elmegy? Nem várja meg az uramat? Szindbád az asszony kezét lágyan megcirógatta. – Hiszen én csak a maga kedvéért jöttem ide. A levelébôl, amelyet írt a születésnapomra, azt következtettem, hogy el akar mondani valamit… Nos, eljöttem, és most már tudom, hogy mi történt tíz év alatt. Mindenesetre jobban járt, mintha esetleg hozzám jött volna feleségül. Én másképpen szeretem az életet. Egy nagy nyárfa hangjai nem mindig elégítenek ki, és az álmodozást és elmerengést is csak módjával szeretem… – Tehát elmegy?… Pedig… – Nos? – Semmi. Csak azt hittem, hogy az uramra is kíváncsi lesz… Vagy talán mond valamit, ami megnyugtat, megvigasztal, mielôtt végképpen elmenne, hogy többé sohasem lássam. Valamikor nagyon hittem önnek, és a hangjában volt valami, ami lecsillapított, és boldoggá tett, ha szomorú voltam. Szindbád lassan simogatta az asszony tenyerét, amely forró volt és száraz… – Hát hogy vagyunk azzal a mély alvással? Lenke lehajtotta a fejét. – Kanálszámra szedem az orvosságot, hogy aludni tudjak. De a többi mind igaz, amit mondtam.

212

– És a színházak, bálok, szép ruhák és tündöklô ékszerek?… – Egy gyûrûm van. Ez a zöld. Talán azért szeretem olyan nagyon, mert egyetlen. És vajon kinek a kedvéért öltöznék itt divatosan, szépen? Az egész városban nincsen egyetlen valamire való férfi sem, akivel szóba állhatnék. Nekem mûvészek, írók és nevezetes férfiak udvaroltak egykor – hisz tudja… – Bálkirálynô volt a mûvészek bálján. Az asszonynak kipirosodott a homloka, és a szeme furcsán megcsillant. Hirtelen leereszkedett a székre, és bánatosan mondta: – Lássa, ezért akartam végre magával beszélni. Hallani akartam valamit arról az eltûnt, álombeli világról. Mondja, mit csinálnak Pesten? Mondja, jutottam valakinek eszébe? – Nekem, sokszor, mindig – mondta most Szindbád az asszony füléhez hajolva, és a hangját mélyítette, halkította. Lenke egy másodpercre lehunyta a szemét, és csöndesen sóhajtott. – És tíz évig váratott magára, Szindbád... Pedig hányszor láttam álmomban, hányszor vártam, hányszor reménykedtem, hogy egyszer, még egyszer látni fogom. Mikor néha Pestre mentünk, mindig magát kerestem a színházakban, a mulatóhelyeken és a vacsorázóhelyeken… És soha – soha nem láttam. Ha gondolt volna rám, ha álmodott volna rólam, akkor eljött volna… Csalfa volt, Szindbád, mint mindig. Szindbád már éppen esküdni akart, midôn a kis kerti ajtó csikorgott, és a kavicsos úton látható lett az öreg doktor széles alakja, bô esôkabátja és ernyôs sapkája. – Az uram!… – rebbent fel Lenke. – Remélem, még látjuk egymást, Szindbád… Ugye, még nem utazik el? Szindbád a fejével intett, és Lenke kisietett a várószobából a szônyegajtón. – Mi a fenét akar ez az ember tôlem? – dörmögte szokásosan, félhangon, vastag deres bajusza alatt a körorvos, amikor Szindbádot meglátta. Szindbád estére elutazott a városkából. A körorvos receptjét eltette a tárcájába, és a vonaton, de meg azután is, gyakran gondolt Lenkére, a kis kerti házra és a kifent bajuszú órára. És ugyanakkor mindig egy furcsa, erôs parfômnek az illatát érezte, amely az asszony nyakából áradt. Szindbád néha nem szerette az erôs parfômöket. 1911

213

214

215

216

FARKAS

Zoltán

FÉNYKÉPÉSZETI

KIÁLLÍTÁSON

217

A Tamás galériában négy hivatásos, kedvelt budapesti fényképész mutatta be különben is jólismert munkásságát. Mind a négyen szakfényképészeinknek úgynevezett mûvészi gárdájához tartoznak. Törekvéseik nagyjában megegyezôk. A technikai virtuózitást pózoló beállítással kötik össze és képeikbe mentôl több nagyvilági regényességet iparkodnak belévinni. A természetbôl elôkelôséget rendeznek és lehetôleg alkalmazkodnak valamely, a festészetben már jól bevált komponálási mód sablonjaihoz. Így persze ôszinte ábrázolásokat nemigen kapunk tôlük, inkább csak rutinos ügyeskedéseket. Akaratlanul is a múlt század derekának régi, becsületes fotografiái jutnak eszükbe, ezek az albuminpapírra másolt, egyszerû, minden cicoma és hókuszpókusz nélkül készült, de nagyon emberi fényképek, amelyek készítôi nem mûvészkedtek, hanem egyszerû, ôszinte és alázatos szolgái voltak mesterségüknek és nem motoszkált fejükben az, hogy a mûvészettel külsôséges versenyre keljenek. A Kovács-szalonban érdekesebb kísérleteket láthattunk. Három munkásember, akikrôl a Kassák Lajos írta kis magyarázó cédula büszkén hangoztatja, hogy jó szocialisták, a mai, annyit körülvitázott új tárgyilagosság törekvéseivel állot elô. Minden egyéni érvényesülés vágyától mentesen még csak meg sem nevezik az egyes képeken magukat, ezzel is hangsúlyozva, hogy kollektív érzület kifejezôi akarnak lenni. Majdnem mindenben szembe kívánnak fordulni a polgári osztály édeskés ízlést kielégítô fényképészeti modorossággal, megtisztítani a fényképezést a mûvészkedés pózaitól is. Elvetik az eddigi fényképezgetés számos babonáját, például nagyon észrevehetôen ott, ahol nem törôdnek a ferdén tartott fényképezôgéptôl egymásba futtatott párhuzamos vonalakkal. Nem játszanak rembrandti félhomályokkal, vagy barokk vonalrendezéssel, nem erôszakolnak az élesen rajzoló lencsére impresszionista körvonaltalanságot, egyszóval nem régi festôi példák utánozgatásával mulatozgatnak. Mesterségbeli ügyeskedésben távol állnak a másik kiállító csoporttól, mely bizonyára fölényesen nézi le gyakori ügyetlenségüket. De bizonyos, hogy jóval ôszintébbek amazoknál, bár a szkeptikus szemlélônek észre kellett vennie, hogy mint minden szembefordulás alkalmával történni szokott, programjuk tudatossága ôket is nem ritkán csinált képszemléletre csábítja. Nyersen és gyakran durván jönnek, de mindig frissen és a látásnak új lehetôségeit mutatják be, mert hiszen ôk sem olyan engedelmes rabszolgái annak az abszolúlt és nem lehetséges tárgyilagosságnak, mint ahogyan azt elképzelik. Mintáikból, a mai legújabb festôi törekvések ízlésemlékeitôl nem tudnak teljesen szabadulni, bár lerí róluk, hogy mindenképpen megvetik és kerülni szeretnék a komponálást, akárcsak a fotografikus képszerûség eddigi sablonjait. De olyan képeik mellett, amelyek semmiben sem különböznek a rendes riportszerû képek unalmától, vannak

218

219

220

bôven olyanok is, amelyek ezt az abszolúlt tárgyilagosságot nagyon is válogatva és beállítva tálalják fel. Ha a külföldi hasonló törekvésekhez viszonyítjuk ezt a munkás-fényképkiállítást, meg lehetünk vele elégedve. A mi nyomorúságosan korlátozott viszonyaink között néhol eléri a nyugati színvonalat, mert néhány valóban ôszinte emberi dokumentumot szolgáltat. 1931

221

222

BÁLINT

Aladár

SZÉKELY ALADÁR

FÉNYKÉPEI

223

Emlékezzünk vissza a hatvan-hetven év elôtti divatos folyóiratok mellékleteire, híres emberek, költôk, mûvészek, politikusok litografált arcképeire, acél és rézmetszetekre, kabátfelhôkbe burkolt, kalandos hajviseletû, bodros nyakkendôben feszengô urakra. Távolba nézô tekintetük, mikor a mûvész elôtt álltak, az utókor felé meredt, testtartásukban, arcuk kifejezésében maga a halhatatlanság fagyott meg. Mindegyikük reánk, az ítélkezô, késô nemzedékre apellált, mintha semmit sem akart volna tudni a maga világárol. Mindegyik más akart lenni, mint társa, talán más is, mint saját maga. Egy-egy ilyen arcképsorozat ma körülbelül úgy hat, mint azonos maszkban felvonuló idegen emberek álarcos menete. A legtöbb arc stereotip megismétlôdés. A kiélezett, felfokozott, Egyéniség e sokszorozódásban a romantika minden járuléka mellet is típussá devalválódott. Legalább mi annak látjuk. Hogy az utánuk következô generációk pontosan azt látják-e majd meg a mi korunk nevezetes embereinek arcképébôl, mint mi, nem tudhatjuk. Talán nem is fontos. Annyi azonban bizonyos, hogy azok látását nem fogják annyira megzavarni a lényegtelen külsôségek, az ábrázolt egyéniség karakterét megzavaró momentumok. (Képzômûvészeti alkotásoknál természetesen más szempontok is tekintetbe jönnek.) A modern fotográfia mesterei bizonyára azzal az érzéssel állnak szemtôl szemben az emberrel, mint a jó portréfestô. És nyilván nagy önmegtagadásunkba kerül, hogy hamis útra ne tévedjenek, ne kanyarodjanak a képzômûvészet ösvényeire. Erényük éppen a tisztánlátás, a karakter felismerése. Ami a jó fotografusról elmondható, leírható, az pontosan ráillik Székely Aladárra, aki úgyszólván a legelsô azok között, akik felismerték, hogy meddig lehet tágítani a fotografálás határait. Nem véletlenség, hogy a legtöbb író, festô, szobrász fotografiája az ô mûhelyébôl került ki. Ahogy ô kikereste és megtalálta a szellemi életet élô emberek arcában lappangó, homlokán égô titkos jegyet, megkapó karakterisztikumot, éppen olyan megértésre, méltánylásra talált azok részérôl, akik minden újra értékesre, csalhatatlan ösztönükkel gyorsan ráakadnak. Székely Aladár két vaskos kötetben kiadja e fotografiákat. A most megjelent elsô kötet, a válogatás tendenciája szerint, az idôsebb és beérkezett írók és mûvészek arcképeit foglalja magában. Újat mondani e kitûnô arcképekrôl alig lehet. Legfeljebb Fényes Adolf, Kernstok Károly, Ujházi Ede, Móricz Zsigmond fotografiáit jegyezzük fel, amelyek a legkiválóbb és legemlékezetesebb darabjai e sorozatnak. 1916

224

225

226

KARINTHY A

Frigyes

FOTOGRAFÁLT

GONDOLAT

227

Fejemhez kaptam. – Tudom már! – kiáltottam. – No mi az, kedves kísértetem? – Tudom már, mi az, ami hiányzik nekem – s persze, most már értem azt is, miért feledkeztem meg róla. Három hete, hogy itt bolyongok magával, drága Gyûszûvirág, az Ige háromezerötszázadik esztendejében, hála a kegyed finom és nagylelkû ötletének, elsôrendû szelleminkarnálógépével (amit, ha jól értettem, nagybátyjától kapott születésnapjára) éppen az én igénytelen személyemet látta jónak felidézni és életre kelteni a második évezred utolsó századának sok kiváló egyénisége közül… – Jaj, csak ne olyan cifrán, kedves barátom, tudja, bár a maguk kedvéért elég jól megtanultam az ó-eszperantót – ezt a bonyolult gondolatszerkezetet nem bírom. Tehát mi az, ami hiányzik? – Már napok óta motoszkál bennem, öntudatlanul. Igaz, annyi új benyomás ért, érthetô, hogy merôben megfeledkeztem… Káprázott elôttem a világ… De most… Tudnia kell, a magma korában úgynevezett költô voltam… Gyûszûvirág elnézôen legyintett. – Hát mit gondol, nem azért idéztem fel? Hiszen a nevét se tudtam… Az ókori nyomtatványban, aminek egy részét régésztanárunk átfordította nekem, találtam két képet, ami érdekelt… Megszorítottam a kezét. – Köszönöm. Elôször történik, hogy értelmét látom, annyi évszázad után, boldogtalan életemnek… Akkor hát meg fog érteni… Három hét alatt körülbelül képet kaptam (ahogy maguk mondják) a maguk jelenének s az én jövômnek társadalmi, kulturális és technikai állapotáról… Kezdem érteni, hogy él együtt és külön, ennek a századnak csodálatos nemzedéke… Láttam légi városaikat és jártam a tenger mélyén lebegô üdülôkben, megtanultam lélegezni villamos kopoltyúval és oxigénsûrítôvel… Pazar csodák a számomra. S néhány igazán finom és nagyszerû emberrel ismerkedtem meg, ükunokáim közül, akiknek értelme és szelleme… De hiszen éppen ez az… Most ötlik fel bennem elôször: honnan veszi e kor mûvelt fia, szellemi arisztokratája kifinomult mûveltségét és lelki hajlékonyságát? Élôszóban közvetített mûvészi élményekben máris volt részem: a színpad sötét terébe vetített valóságnál tökéletesebb színészek néhány remekmûvével megismerkedtem… De mindez mégis csak ábra és hang… inkább képzômûvészet… S most a szó is eszembe jutott. – Gyûszûvirág – mi van az irodalommal? Három hete járok itt és még egyetlen sor írást se láttam – egyetlen könyv, egyetlen újságlap nem kerül a kezembe…

228

Csodálkozva nézett rám. – Hiszen éppen most mondta, hogy a színházba… – No igen, értse meg, tudom, hogy az is mû, bár élôszó közvetíti… De a könyv, értse meg, a könyv és az újság… Vállat vont. – Hát mi a külömbség Aztán hirtelen, mint aki észbekap: – Ahá, már értem! Maga azokat a közlési formákra gondol, amik nem egyszerre, sok emberrel közvetítik a mûvész mondanivalóját… hanem egyenkint, különkülön… Igaza van, könyv, azelôtt úgy hívták… Még ma is sokan szeretik ezt a kifejezést… Hát miért nem szólt? Elvihettem volna egyik könyvpalotába… hopp! Tudja mit, bemegyünk egy könyvkereskedésbe és megvesszük Karvalykörömnek, a divatos szerzônek legújabb mûvét… – Könyvkereskedés? – lelkesedtem. – No lám! Mégsem csalódtam! Két perc múlva egy elegáns bolt elött ereszkedett le zsiroszkopunk. Gyûszûvirág elôrefutott, követtem. A segéd elôzékenyen sietett elénk. Körülnéztem. Keskeny acélsodronyokon apró, dobozforma tárgyak függtek, nagy tömegben, a kör alakú helyiség falairól, tetôtôl a padozatig. – Tessék, indítsa meg … – Indítsam meg?!… Azt akarja mondani… lapozzam fel? – Ugyan kérem… Nem látja azt a kis üveglencsét, a fedôlapon?… Nézzen bele, emelje füléhez a zsinort, ami itt lóg… aztán nyomja meg, a könyv sarkán a gombot… Ámulva engedelmeskedem. S a következô pillanatban a csiszolt lencsén túl, életnagyságú, élesen világított tájkép tárul fel szemeim elôtt, zöld hegyek, messze kék égbolt… Halk közeledô berregés… a hegy mögül repülôgép bukkan fel… közeledik… Leszáll, szép ifjú nô pattan ki belôle… A fûbe ül, mélyen sóhajt… Aztán tûnôdve megszólal: Ó istenem… Mintegy megbabonázva referálom Gyûszûvirágnak, amit látok és hallok. Megértôen bólint. – Igen… mindig ilyenfélképpen kezdôdnek a regényei… Én már régen nem olvastam tôle semmit… az utóbbi idôben népszerû hatásokra utazik… De elég színes képzelete van… Mi történik aztán? A doboz csodavilága. Aladinlámpás káprázata tovább pereg. Most szobát ábrázol a ködfátyolgép… Sápadt leány hever a pamlagon… Váratlanul eltûnik a kép, ôszirózsalugasban a szél suhog… Csodálkozva közlöm Gyûszûvirággal, ajkát bigyeszti.

229

230

231

– Nem érti? Ez egy hasonlat volt. Elég kopottas. No de persze… most jut eszembe, magának, aki még hozzá van szokva ahoz a világhoz, amelyben keservesen közvetve, elvont szavakat idézô betûkkel mondta el szerzô a történetét… magának mindez kissé szokatlan… Értse meg, már az évezred elején rájött az irodalom, hogy leírni ezt egy szép lány jött be a szobába… ennél egyszerûbb, ha megmutatom a képet, amit idézni akarok… Ami a dolgok technikáját illeti… hiszen errôl nyilván nem tud… Ölembe ejtettem a dobozt, amit ôk könyvnek neveznek: fölényesen szóltam közbe. – Ne fáradjon, el tudom képzelni… a magam idejében úgynevezett fantáziám révén voltam némiképp elismert… Ebben a dobozban nyilván hajszálvékony fonálra van felvéve a regény, hangban, színben és fényben…gombnyomásra megindul a szerkezet s a regény cselekményét éppenúgy levetíti, kis helyen, mint annak idején a mi mozgóképszínházainkbam… – No igen. Az írók rájöttek, hogy elképzeltetni valamit, közvetve, átfordítva szavakra, sokkal bonyolultabb dolog, mint egyszerûen megmutatni… A legôsibb korban, az egyiptomi képírás idején, sejtették a helyes utat… – Értem, ne is folytassa, magam is gondolkoztam ezen, valamikor: hiszen minden szó eredetében érzéki képbôl származik… az irodalom visszatér ôsforrásához… Hanem tudja, jó drága lehet manapság egy könyv elôállítása… – Mért lenne különösebben drága? – Már megbocsásson… eljátszani egy egész hosszú regényt… mennyi színész. Kellék, utazás, táj, esetleg építkezés… Óriási munka, mindezt összeszedni, megrendezni, kiállítani, próbálni, míg a felvétel elkészül… – Értem már…! Maga persze nem tudja a legfontosabbat… – Mit, az istenért? – Az évezred legnagyobb találmányát… No várjon. Most már igazán kiváncsi voltam. De nem felelt kérdéseimre, beállította a leszállót – percek mulva földalatti csarnokban kötöttünk ki. Fehér köpenyes segéd sietett elénk. – Parancsol szépséged? – Van szabad léleklátó? – Erre tessék. Furcsafényû fülkében fantasztikus masina, lencsék és karok bonyolult egyvelege. Lent kerevetféle. – Feküdjön ide – parancsolja Gyûszûvirág. Kábultan engedelmeskedem. Villany perceg, belém kapcsolnak valamit, zsibbadást érzek, sötét lesz körülöttem. Aztán mintha oxigént lélegzenék, hevesen dobogni kezd a szívem… ugyan-

232

akkor, mintegy részegségben, varázsos hangulat ömlik el bennem… emlékek és gondolatok öntenek el… Életem nagyszerûsége, élményeim csodája világossá válik… látom magam, mint kisgyermeket, a régi pesti uccán, égô arccal sietni a Szív uccai iskolába, tele dobogó vággyal, ittas reménnyel, kíváncsian… És ekkor Gyûszûvirág hangját hallom. – Érdekes… mi ez a régi ucca? Ez nagyon régen lehetett… milyen alacsony házak… és ez a kisfiú… aki a falak mellett kóvályog… nini… kérem élesebbre… hogy hasonlít magához… most felnéz az égre… persze! Ez maga, mint kisfiú… magára gondolt… Felordítok. – Gyûszûvirág… maga látja, amit gondolok?! Amire emlékszem? – Ne kiabáljon, összezavarodik a kép… ugyan mit csodálkozik? Hiszen, ha jól emlékszem, a maguk korában is tudták már, hogy az agyvelôben elraktározott benyomások gondolatok képek csak… Megrögzített képek… Miért ne válhatott volna lehetségessé, hogy a gondolat és emlék belsô mechanizmusa által a koponya falára vetített mozgóképet felfogjuk, átalakítsuk, ernyôkre gyûjtsük – végre le is fotografáljuk? No ne ijedjen meg… most nincs felvétel… csak a kép keresôjében néztem meg az expozíciót… Valami duruzsol a fülemben – mi ez, ájulás környékez. – Gyûszûvirág… – dünnyögöm keservesen… – Gyûszûvirág… És még hallom a hangját a ködön keresztül. – Élesebbre… szerelô úr… élesebbre… a kép homályosul – várjon csak, nini… egy nô… hopp!… hiszen ez én vagyok… ó… rámgondol… milyen kedves tôle… és még hozzá… szemtelenség!… kérem, azonnal kapcsolja ki… az egészet… nam vagyok kíváncsi… azonnal kikapcsolni! 1932

233

234

235

236

BÁLINT Aladár (Nagypeszek, 1881, dec. 2. – Budapest, 1924. ápr. 20.) Író, újságíró, kritikus. Gyári hivatalnok, majd 1919-ig az Országos Munkásbiztosító tisztviselôje. 1919-tôl haláláig a Népszava belsô munkatársa. A Tanácsköztársaság idején a Corvina Uj Könyvek címû rovatát vezette. Cikkeit és novelláit több korabeli újság és folyóirat közölte. A Nyugatba képzômûvészeti, zenei és irodalmi kritikákat írt. Fôbb írásai: M. Város (novellák, Madarász Emillel együtt, Bp, 1906); Képekrôl munkásoknak (Bp., 1907); Kernstok Károly életrajza (Bp).

BÁLINT György (Budapest, 1906. júl. 9. – Sztarij Nyikolszkoje, 1943. jan. 21.) Író, újságíró, kritikus, a baloldali publicisztika kiemelkedô képviselôje. 1924–1939-ben az Est-lapok munkatársa, közben többször járt külföldön. Szépirodalmi és publicisztikai munkásságának színtere a kommunista Gondolat (1935 és 1937) között) és a polgári ellenzéki sajtó, fôleg a Pesti Napló volt. Német nyelvû írásait az Arbeiterzeitung, az Eulenspiegel, a Frankfurter a Volksstimme, a Kunst und Volk, a Neue Bücherei és a Pester Lloyd közölte. Tudósította a Daily Express címû angol lapot, valamint az amerikai Hearst-lapokat. 1941-ben Tokajba rendelték munkaszolgálatra, innen Újverbászra vitték, majd leszerelt. 1942-ben letartóztatták. Kiszabadulása után a gödöllôi munkaszolgálatos táborba vitték, ahonnan Ukrajnába hurcolták. Sztarij Nyikolszkoje kórházában halt meg. Fôbb mûvei: Strófák (versek, 1929); Az idô rabságában, Jégtáblák, könyvek, koldusok (1937); Az állatok dicsérete (1940). Válogatott cikkgyûjtemények: Emberi méltósággal (1947); A szavak felkelése (1954); A toronyôr visszapillant (I–II., 1961).

BERCZIK Árpád (Temesvár, 1842. júl. 8. – Budapest., 1919. júl. 16.) Novellista, színmûíró, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Jogi tanulmányokat folytatott, 1864-tól a helytartótanácsi, 1867-tôl a miniszterelnökségi sajtóosztály tisztviselôje, majd 1887-tôl vezetôje lett. A Kisfaludy Társasaság tagja (1873). Írói pályáját versekkel kezdte, írt elbeszéléseket is. A Borsszem Jankó állandó munkatársa, a Pesti Napló heti tárcaírója (1870–1872), de igazán nagy elismerést színdarabjaival érte el. Elsô sikere A fertálymágnások (1867) címû operett. A Kisfaludy Sándor szerelmérôl szóló Himfy dalaival (1898) megteremtette a magyar irodalomtörténeti tárgyú vígjátékot. Fôbb mûvei: Az igmándi kispap (népszínmû, 1881); Nézd meg az anyját (vígjáték, 1883); A Protekció (vígjáték, 1885); Himfy dalai (vígjáték, 1898).

237

BRÓDY Sándor (Eger, 1863. júl. 23. – Budapest, 1924. aug. 12.) Író, drámaíró, publicista. A középiskolát nem fejezte be. Elsô cikkei egy vidéki lapban jelentek meg. Novellákat írt. 1884-ben Pestre költözött. A Magyar Hírlapnál kapott állást. 1888-ban Kolozsvárra utazott, három évig élt ott. Szerkesztette az Erdélyi Híradót (1889), az Erdélyi Képes Újságot és a Kolozsvári Életet (1889), ezután a Magyarországot (1889–1890). 1890-ben ismét Budapestre került. 1903–1905 között Ambrus Zoltánnal és Gárdonyi Gézával szerkesztette a Jövendô címû, hetilapot, amely a Nyugat megindulásáig a modern, haladó polgári irodalom legfontosabb orgánuma volt. A forradalommal, a Tanácsköztársasággal egyértelmûen rokonszenvezett, mégis bécsi emigrációba kényszerült. 1923-ban tért haza. Színmûvei nagy sikert arattak. Fôbb színmûvei: A dada (1904); A tanítónô (1908); A medikus (1911). Fôbb írásai: Az egri diákok (1854); Az ezüst kecske (1858); Egy férfi vallomásai (1899); A nap lovagja (1902); Királyidillek (1902); A sas Pesten (Válogatott írások).

DÉRY Tibor (Budapest, 1894. okt. 18. – Budapest, 1977. aug. 18.) Író, Baumgarten-díjas (1947), Kossuth-díjas (1948). 1917–1919 között számos verse és novellája jelent meg a Nyugatban. A Tanácsköztársaság bukását követôen letartóztatták, szabadulása után 1920-ban emigrációba ment. Bécsben a Bécsi Magyar Újság munkatársa lett. 1923-ban Párizsba, 1926-ban az olaszországi Perugiába költözött, itt írta meg Az óriáscsecsemô címû mûvét, a magyar avantgárd drámairodalom kiemelkedô darabját. 1926-ban visszatért Budapestre, de a késôbbiekben is sokat utazott külföldre, hónapokra és évekre is. 1934-ben Bécsben részt vett a Schutzbund felkelésében, s elkezdte írni A befejezetlen mondat címû háromkötetes regényét. Magyarország német megszállása után (1944) bujkálni kényszerült. 1950-ben és 1952-ben jelent meg a Felelet címû eredetileg tetralógiának tervezett regényének I. és II. kötete. 1956-ban a forradalmi munkás-paraszt kormány ellen lépett föl, ezért 1957-ben kilencévi börtönbüntetésre ítélték. Büntetését 1961-ben felfüggesztették, majd teljes amnesztiát kapott. 1963-ban Szerelem címû novellagyûjteménnyel tért vissza az irodalmi életbe. Több külföldi akadémia választotta dísztagjává (Berlin, Hamburg, Mainz). Fôbb mûvei: Simon Menyhért születése, elbeszélés, Bp., 1953; Talpsimogató, színmû, Bp., 1954; A ló meg az öregasszony, elb, Bp, 1955; Niki. Egy kutya története, elbeszélések, Bp., 1956. A kiközösítô (1966); Ítélet nincs (önéletleírás, 1969); Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról (1971, drámai változat 1972); Kedves bóper (1973); A napok hordaléka (publicisztika, 1972); Újabb napok hordaléka (publicisztika, 1975).

FARKAS Zoltán (Aranyosmarót, 1880. júl. 21. – Budapest, 1969. márc. 28.) Mûvészeti író, a mûvészettörténeti tudományok kandidátusa. Budapesten végzett bölcsészettudományi tanulmányokat. 1911-tôl jelentek meg mûvészeti kritikái a Vasárnapi Újságban. 1919-tôl a Szózat címû újság, 1930-tól a Nyugat mûvészeti munkatársa. Több tanulmánya jelent meg a Napkelet, a pozsonyi Fórum és a Magyar Mûvészet címû folyóiratokban. Kritikusa volt a Nyugatnak, a Napkeletnek és a pozsonyi Fórumnak. Fôbb mûvei: Bajza József élete és mûvei (1912); Tiziano (1912); A biedermeier (1914); Medgyessy Ferenc (Ars Hungarica sorozat, 1934); Magyar festôk (magyar nyelven 1941, franciául 1944); Munkácsy Mihály (1941 és 1943); Paál László (1954); Csók István (1957); A romantika festészete és szobrászata (1959); Egry József (1959, 1969); Daumier (1960); Degas (1967), Rodin (1972).

238

FÜST Milán (Budapest, 1888. júl. 17. – Budapest, 1967. júl. 26.) Író, költô, Baumgarten-díjas (1932, 1935, 1946), Kossuth-díjas (1948). 1912-ben a budapesti egyetemen jogi doktorátust szerzett. 1908-ban jelent meg elsô írása a Nyugatban. Elzárkózott a világ eseményeitôl, a költészetet szuverén birodalomnak vallotta, a kor eseményei mégsem hagyták érintetlenül. 1918-ban az ôszirózsás forradalom idején megszervezte a szellemi munkások tanácsát – Alkotó Mûvészek és Tudományos Kutatók Szövetsége – elnevezéssel. A fehérterror alatt iskolájában fegyelmit indítottak ellene, majd visszahelyeztékállásába, de ô ezután nyugdíjazását kérte (1920). Majd kitanulta a szûcsmesterséget. A húszas évektôl kezdve bejárta Európa nagyobb városait. 1935-ben kezdte írni A feleségem története (Bp., 1942) címû regényét. A II. világháború idején Budapest ostroma alatt bujkálni kényszerült. Naplójának tekintélyes része megsemmisült. 1948-ban a budapesti egyetemen az esztétika magántanárává habilitálták, egy ideig a Képzômu˝vészeti Fôiskolán adott elô. 1951-ben Shakespeare-kollégiumokat is tartott, lefordította a Lear királyt, megírta Shakespeare-tanulmányát. 1949–1955 között egyetlen könyve sem jelent meg, az irodalmi életbôl kirekesztôdött, éppúgy mint a harmincas években. Összegyûjtött mûveinek kiadása 1955-ben kezdôdött meg. Utolsó mûve, a Szexuál-lélektani elmélkedések, elôször a párizsi Magyar Mûhelyben jelent meg 1970ben. Emlékére felesége költôi jutalmat alapított, amelyet minden évben az Írószövetség két költônek ítél oda. Fôbb mûvei: Összes versei (1958); Összegyûjtött mûvei (kiadása folyamatosan 1955-tôl); Válogatott mûvei (sajtó alá rendezte Kis Pintér Imre, 1978); Napló (I–II., 1976); Válogatott versei (válogatta, szerk. és bevezette Somlyó György, 1979).

IGNOTUS (Pest, 1869. nov. 2. – Budapest, 1949. aug. 3.) Kritikus, költô, író. Apja a Pester Lloyd fôszerkesztôje volt. Budapesten jogot végzett, majd újságíró lett. 1891-tôl A Hét, 1902-tôl a Magyar Hírlap munkatársa, 1908-ban Hatvany Lajossal és Fenyô Miksával megalapította a Nyugatot. 1919-ben az ellenforradalom elôl Bécsbe emigrált, s mint osztrák újságíró, illetve dramaturg dolgozott. Az 1920as évek végén, az 1930-as évek elején szembekerült a Nyugat új szerkesztôségével. 1937. februárjától a polgári radikális Magyar Hírlap cikkírója. A hitlerizmus elôl 1938-ban ismét emigrációba kényszerült. New Yorkban telepedett le, ahol elnyerte a város irodalmi nagydíját. 1948-ban a magyar állam hazahozatta, de ekkor már halálos beteg volt. Fôbb mûvei: A Slemil keservei (1891); Vallomások (1895); Változatok G-húron (1902); Olvasás közben (1906 és 1922); Feljegyzések (1909); Kísérletek (1910); Színházi dolgok (1912); Egy év történelem (1916); Ignotus verseibôl (1918); Ignotus novelláiból (1918).

239

JUHÁSZ Gyula (Szeged, 1883. ápr. 3. – Szeged, 1937. ápr. 3.) Tanár, költô, hírlapíró. Elsô verseit a Szegedi Napló közölte. Egyetemi hallgató korában sokat dolgozott ifjúsági folyóiratokba. Középiskolai tanári oklevelének megszerzése után nem kapott fôvárosi állást, csak vidéken taníthatott: Nagyváradon ismerte meg szerelmi lírájának fô ihletôjét, Sárváry Anna színésznôt. Késôbb vidékrôl fôvárosi lapokba, fôleg a Magyarságba és az Est-lapokba küldte írásait, verseit. Súlyos idegbaja elôször 1914-ben, majd azután többször is öngyilkossági próbálkozásokba kergette. 1917-tôl haláláig állandóan Szegeden élt, a szegedi hírlapok munkatársa. volt. 1918-ban a szegedi Nemzeti Tanács tagja, a Radikális Párt elnöke. A proletárdiktatúra alatt a szegedi Nemzeti Színház direktóriumának egyik vezetôje. A forradalom utáni években üldözték. Verseken kívül színdarabokat, krokikat, irodalmi humoreszkeket és paródiákat is írt. Regénnyel kísérletezett (Orbán lelke). 1922-ben fôszerkesztôje a Magyar Jövendô címû szegedi szépirodalmi és társadalomtudományi folyóiratnak. Háromszor is kitüntették Baumgarten-díjjal. (1929, 1930, 1931). Ô figyelt fel legelôször József Attila költôi tehetségére. Utolsó évei visszavonultságban teltek. A sok igaztalan mellôzés, üldözés és a magány felôrölte idegzetét, végül öngyilkos lett. Fôbb mûvei: Versei (1907); Új versek (1914); Ez az én vérem (versek, 1919); Késô szüret (versek, 1919); Nefelejcs (versek, 1921); Testamentum (versek, 1925); Hárfa (versek, 1929); Holmi (vegyes prózai mûvek, 1929); Fiatalok, még itt vagyok (versek, 1935); Örökség (válogatott prózai írásai, I–II., 1958); Babits–Juhász–Kosztolányi levelezése (1959); Összes versei (Bp., 1959); Összes mûvei (kritikai kiadás, I–III. 1963).

KARINTHY Frigyes (Budapest, 1887. jún. 24. – Siófok, 1938. aug. 29.) Író, költô, mûfordító, kritikus. 15 éves korában a Magyar Képes Világ közölte egy fantasztikus regénykísérletét (Nászutazás a föld középpontja felé). Érettségi után rövid ideig az egyetemen matematikai, fizikai és orvoskari elôadásokat hallgatott. Újságíró lett. Az Ujság, késôbb a Budapesti Napló munkatársa (1908). A Nyugat írócsoportjához csatlakozott. Hírnevét Így írtok ti (1912) címû irodalmi karikatúrakötete alapozta meg. A proletárdiktatúra után a Pesti Napló munkatársa. Humoros karcolataiban és egyéb prózai írásaiban, verseiben a radikális polgári humanizmus álláspontjáról ostorozta. Támadta a társadalom elembertelenedését, az elnyomást, a fajmítoszt, a fasizmust (Nem mondhatom el senkinek, 1930; Üzenet a palackban, 1938 stb.). 1936-ban súlyos agymûtétet hajtott végre rajta Stockholmban Olivecrona agysebész (errôl szól az Utazás a koponyám körül címû mûve, 1937). A mûtét után két évvel váratlanul agyszélüdés érte. Fôbb mûvei: Martinovics (elb. költemény, 1908; elôször teljes terjedelmében 1947); Nem mondhatom el senkinek (versek, 1930); Üzenet a palackban (versek, 1938). Regények: Utazás Faremidóba (1916); Capillária (1921); elbeszélések, tárcák, humoreszkek, irodalmi karikatúrák: Esik a hó (1912); Görbe tükör (1912); Tanár úr kérem (1916); Így láttátok ti (1917); Krisztus és Barabbás (1918); Gyilkosok (1921); Jelbeszéd (elb., 1921); Minden másképpen van (1929); Hasmûtét (1933); Még mindig így írtok ti (1934); Mennyei riport (1937) Színpadi mûvek: Holnap reggel (Békéscsaba, 1916; Madách Színház, 1919) Vérmezô (bemutató 1919); Kiadatlan naplója és levelei (Babits Mihály bevezetôjével, sajtó alá rendezte Ascher Oszkár, 1938).

240

KOSZTOLÁNYI Dezsô (Szabadka, 1885. márc. 29. – Budapest, 1936. nov. 3.) Költô, író, mûfordító, újságíró. 1906-ban Négyesy-szeminárium stítusgyakorlatain ismerkedett meg Babits Mihállyal, Juhász Gyulával, Oláh Gáborral. 1904-ben Bécsben folytatott egyetemi tanulmányokat. Elbeszélésgyûjteménye 1908-ban (Boszorkányos esték) jelent meg. Számos napilap és folyóirat részére írt vezércikkeket, tárcákat, irodalmi és színházi kritikákat. Az ellenforradalom gyôzelme után rövid ideig az Új Nemzedék munkatársa, a Pardon rovatnak a szerkesztôje, majd a Pesti Hírlapnál folytatta tevékenységét. A húszas években egyre-másra jelentek meg verseskötetei, elbeszélésgyûjteményei és regényei. Tagja volt a Kisfaludy Társaságnak (1928), a La Fontaine Társaság társelnöke, a magyar PEN Club elsô elnöke (1930). Édes Anna, Pacsirta, Aranysárkány címû regényeit filmre vitték. Fôbb mûvei: Versek: A szegény kisgyermek panaszai (1910); Kártya (1911); Mágia (1912); Mák (1916); Kenyér és bor (1920); A bús férfi panaszai (1924); Meztelenül (1928); Szeptemberi áhítat (1939); Kosztolányi Dezsô. Válogatott versei (sajtó alá rendezte Vas István, 1954); Kosztolányi Dezsô összegyûjtött versei (sajtó alá rendezte Vargha Balázs, Bp, 1964); Elbeszélések, rajzok: Kosztolányi elbeszélései (sajtó alá rendezte Réz Pál, 1965); Kosztolányi hátrahagyott mu˝vei (I–XI., kiadta és bevezette Illyés Gyula és Illés Endre, 1940–1948). Regényei: A rossz orvos (1921); A véres költô (1922); Pacsirta (1924); Aranysárkány (1924); Édes Anna (1926). Mûfordítások: Modern költôk (1814); Idegen költôk (1937). Levelezés: Babits–Juhász-Kosztolányi levelezése (sajtó alá rendezte Belia György, 1959).

ÍKREILISHEIM György (1913–1945) Egy Szántó nevû fényképész mûtermében tanoncoskodott pár hónapig, de jobban érdekelte a fotográfia elmélete és története, mint a gyakorlata. Jogot végzett, majd három évig az Olasz Kulturális Intézet titkára. Itt ismerkedett meg 1936-ban a Pécsi-tanítvány Dr Aczél Mártával, Kálmán Kata unokatestvérével, aki két év múlva feleségül vett. Kerényi Károly, Szerb Antal, Bálint György, Reisman Marian tartozott baráti körükhöz. A zsidótörvény idején elbocsátották állásából, háromszor hívták be munkaszolgálatra. Haár Ferenc segített neki és feleségének fotósként elhelyezkedni Ausztráliában, de kivándorlási kérelmüket elutasították. Cs. Szabó László kérésére fotótörténeti elôadásokat tartott a rádióban, megírta a Régi Magyar fényképezést, amit 1941-ben adott ki az Officina. A könyvrôl több méltatás is megjelent a szaklapokban. 1942 júniusában vitték munkaszolgálatra harmadszor, most már egyenesen a Don-kanyarhoz, ahol 1945 telén meghalt.

241

KRÚDY Gyula (Nyíregyháza, 1878. okt. 21. – Budapest, 1933. máj. 12.) Író, hírlapíró, a modern magyar prózaírás kiváló mestere. A vidéki lapokban már gimnazista korában jelentek meg írásai. Rövid ideig Debrecenben, majd Nagyváradon újságíró. 1896-ban költözött Budapestre, ahol haláláig élt és dolgozott. Munkatársa számos folyóiratnak és a Nyugatnak is. Hírnevet és igazi közönségsikert a Szindbádsorozat és az 1913-ban megjelent A vörös postakocsi címû regényével szerzett. 1919 elején rövid ideig felelôs szerkesztôje a Néplap címû gazdasági hetilapnak. Félszáznál több regényt, mintegy háromezer elbeszélést, több ezer cikket, karcolatot, krokit és hét színdarabot hagyott hátra. Az arany meg az asszony címû egyfelvonásosából Kenessey Jenô operát készített. Fôbb mûvei: Üres fészek és egyéb történetek (elbeszélés, 1897); A víg ember bús meséi (novellák, 1900); Az aranybánya (regény, 1901); A podolini kísértet (regény, 1906); Pajkos Gaálék (elbeszélés, 1906); A magyar jakobinusok (regény, 1910); Színdbád ifjúsága (1911); Szindbád utazásai (1912); A vörös postakocsi (regény, 1913); Összegyûjtött munkái (I–VIII. 1914); Aranykéz utcai szép napok (novellák, 1916); Napraforgó (regény, 1918); A kápolnai földosztás (riport, 1919); Asszonyságok díja (regény, 1919); Hét bagoly (regény, 1922); A tegnapok ködlovagjai (korrajzok, 1925); Válogatott munkái (I–X. 1925); Boldogult úrfikoromban (regény, 1930); Az élet álom (elbeszélés, 1931); Írói arcképek (I–II.; sajtó alá rendezte Kozocsa Sándor, 1957); Pest-Budai séták (tárcák, válogatta:Kozocsa Sándor, 1858); Utolsó szivar az Arabs szürkénél (I–II., elbeszélés, válogatta Barta András és Szauder József, 1965).

LENGYEL Géza (Heves, 1881. jan. 4. – Budapest, 1967. nov. 12.) Író, újságíró, kritikus. 1902-tôl újságíró a nagyváradi Szabadság címû lapnál. 1906-tól a Budapesti Naplóban, 1914-tôl a Pesti Naplóban jelentek meg cikkei. Írásai a Huszadik Században, a Vasárnapi Újságban és az Új Idôkben is megjelentek. Kezdettôl a Nyugat fômunkatársa volt. Életmûvében jelentôs helyet foglal el mûkritikusi tevékenysége. Kiállítási kritikáit az 1960-as évektôl a Mûvészet címû lap közölte. Magyarra fordította Kuprin, Brandes mûveit, Zola válogatott mûvészeti írásait. Fôbb írásai: Véletlenek (novellák, 1910); A csodatevô könyv (elbeszélés 1912); Kis házak között (regény 1912); Ady a mûhelyben (1957); Magyar újságmágnások (1963); A szép mesterségek kezdete. Ferenczy István sorsa (életrajz, 1964).

242

MÁRAI Sándor (Kassa, 1900. ápr. 11. – San Diego, 1989. febr. 21.) Író, költô, újságíró, az MTA tagja (1942, 1945–1948, posztumusz, 1989), Kossuth-díjas (posztumusz, 1990). Rövid ideig bölcsészhallgató volt a Pázmány Péter Tudományegyetemen. A Tanácsköztársaság idején rendszeres újságírói tevékenységet folytatott irodalmi kérdésekrôl írt napilapokba (Magyarország, Vörös Lobogó), folyóiratokba (Nyugat). 1918-ban Kassán megjelent elsô verseskötete (Emlékkönyv). 1919-ben elhagyta Magyarországot, elôször Lipcsében, 1921–1922-ben Frankfurtban, 1923-ban Berlinben folytatott egyetemi tanulmányokat. Írásait 1928-tól a Révai Testvérek Irodalmi Intézete gondozta. Írói munkája mellett nagy vonzóerôt jelentett számára az újságírás. 1925–1936-ban az Újság publicistája volt. 1936-tól 1943-ig a Pesti Hírlap munkatársa volt, a Vasárnapi Krónika írója. 1945–1948-ig a Magyar Nemzetnél folytatta újságírói munkáját. Az 1940-es években jelentkezett színdarabjaival. A német megszállás után (1944) felváltva élt Budapesten és Leányfalun. 1943 tavaszán kezdett memoárjainak írásához. A naplóírás életmûvének jellegzetes mûfaja lett. Az elsô kötet (Napló, 1943–1944) Illés Endre gondozásában 1945-ben jelent meg a Révai Könyvkiadónál. 1948 nyarán, miután Horváth Márton hadat üzent a polgári irodalomnak és Márairól becsmérlô kritikát írt, emigrációba szorult. 1948–1950-ben Svájcban élt, 1950-tôl Olaszországban, a Nápoly melletti Possilipóban. 1952-ben New Yorkban telepedett le. 1957-ben kapta meg az amerikai állampolgárságot. Többször visszatért évekre Olaszországba, Salernóba. 1980-tól végleges lakóhelye a kaliforniai San Diego lett. 1951 és 1967 között Candidus néven a müncheni Szabad Európa Rádió magyar osztályának külsô munkatársa volt. Minden mûvét magyarul írta. Naplóiból az utolsó kötet 1983-ban jelent meg. A Garrenek mûve (I–II, Toronto, 1988) 1934–1949 között írt regényciklusának átdolgozása, öt regényét foglalja magában: Zendülôk (1930), Az idegen emberek (1931), Féltékenyek (1937), Sértôdöttek (1947), Jelvény és jelentés (1948). 1948 után nem járult hozzá mûvei mo.-i megjelentetéséhez. Gyógyíthatatlan betegsége elôl önként ment a halálba. Színházaink újra mûsorra tûzték színmûveit. Fôbb mûvei: Csutora (regény, 1932, 1991); Egy polgár vallomásai (regény, 1934, 1990); Válogatott munkái I–XI. (Bp., 1939–1943); Szindbád hazamegy (regény, 1940, 1992); Vendégjáték Bolzanóban (regény, 1940, 1991); Az igazi (regény, 1941, 1992); Mágia (elbeszélés, 1941); Ég és föld (aforizmák, 1942); A gyertyák csonkig égnek (regény, 1942, 1990); Röpirat a nemzetnevelés ügyében (1942); Füves könyv (prózai epigrammák, 1943, 1991); Sirály (regény, 1943); Napló. 1943–1944 (Bp., 1945, 1990); Ihlet és nemzedék (tanulmányok, 1946, 1992); A nôvér (regény, 1946); Európa elrablása (útirajzok, 1947); Medvetánc (elbeszélés, 1947); Vasárnapi krónika (New York, 1955–1956): San Gennaro vére (regény, New York, 1965); Napló. 1945–1957 (Washington, 1958, Budapest, 1990); Napló. 1958–1967 (Róma, 1968, Bp., 1992); Ítélet Canudosban (regény, 1971). Rómában történt valami (1971); Föld, föld! (visszaemlékezések, 1972, 1991); Erôsítô (regény, 1976); Napló. 1968–1975 (1976); A delfin visszanézett. Válogatott versek 1915–1977 (München, 1978); Judit… és az utóhang (regény, 1980, 1992); Jób… és a könyve (hangjátékok, televíziós játékok, München, 1982); Harminc ezüstpénz (regény, 1983); Napló, 1976–1983 (1985).

243

NAGY Ignác (Keszthely, 1810. okt. 7. – Pest, 1854. márc. 19.) Író, szerkesztô, a Magyar Tudományos Akadémia tagja (1840). 1829-tôl a pesti egyetemen jogot hallgatott. Német neveltetése ellenére magyarul kezdett írni. 1842-ben a Kisfaludy Társaság tagjává választotta. 1835–1836 között segédszerkesztôje a Rajzolatoknak, majd 1837 és 1844 között a Jelenkornál szerkesztô. 1831–1848 között a királyi kamara tisztviselôje, 1848 tavaszán pénzügyi fogalmazó, 1849-ben Windischgrätz alatt cikkeket írt a Pesti Hírlapba. 1849-ben érdemeiért lapengedélyt kapott. Ekkor indította meg a szabadságharc utáni elsô szépirodalmi lapot, a naponta megjelenô Hölgyfutárt. Fôbb mûvei: 1843: Beszélyek. 1–3. Pest, 1844: Torzképek. 1–4. 1845: Pest Bors és paprika. Pest, 1845: Hajdan és most. 1–2. Pest, 1846: Menny és pokol (humoreszkek). Pest, 1848: Szúnyogok (karcolatok). Pest, 1852: Nagy Ignác vígjátékai. Pest.

PARTI NAGY Lajos 1953. október 12-én született Szekszárdon. Irodalom–történelem szakon végzett Pécsett, 1977ben. 1979-tôl 1986-ig a pécsi Jelenkor címû folyóirat egyik szerkesztôje volt. 1986 óta szabadfoglalkozású íróként él Budapesten. 2001–2002-ben egy évig Berlinben élt, DAAD-ösztöndíjasként. Tíz könyve jelent meg, legutóbb a Hôsöm tere címû regény (Magvetô, 2000) és a Grafitnesz címû verseskönyv (Magvetô, 2003). A Digitális Irodalmi Akadémia és a Széchenyi Irodalmi és Mûvészeti Akadémia tagja. Díjai többek között: Déry-díj, József Attila-díj, Szép Ernô-díj, Magyar Köztársaság Babérkoszorú Díja, Magyar Irodalmi Díj, Magyar Köztársaság tisztikeresztje

TÁBORI Róbert (Bácsalmás, 1855. nov. 10. – Bp., 1906. máj. 24.) Író, újságíró (I–c. –i –t. íróí álnév). Egyetemi tanulmányait Bécsben és Budapesten végezte. Újságírói pályáját Bécsben és vidéki lapoknál kezdte. 1890-tôl a Pesti Napló belsô munkatársa és 1895-tôl az Új Idôk helyettes szerkesztôje. Számos regénye, novelláskötete jelent meg. Külföldi szerzôk munkáiból magyarra, magyar írók mûveibôl németre fordított. Fôbb mûvei: Az élet folytatásokban (r., Bp., 1890); Ildikó (dráma, Temesvár, 1890); A negyvenéves férfiú (Bp., 1897); Beszédes Klára (novellák, Bp., 1905); Kétféle igazság (elb. Bp. 1911); Magyar vitézek Párisban.

244

246

Ismeretlen, Repülô 1937 körül BARANYAY András gyûjteménye

Ismeretlen, 1902. szeptember 4–5. M+M AUER gyûjteménye

Ismeretlen, 1902. szeptember M+M AUER gyûjteménye

Ismeretlen, Zenész 1975 körül BOLT G gyûjteménye

Ismeretlen, Esküvô 1 1975 körül BOLT G gyûjteménye

Ismeretlen, Esküvô 2 1975 körül BOLT G gyûjteménye

Ismeretlen, Élô halott 1902 M+M AUER gyûjteménye

247

248

Ismeretlen, Svájci katonák, Hilda 1902. október 12. M+M AUER gyûjteménye

BARANYAY Endre, Baranyay Péter 1941. július. BARANYAY András gyûjteménye

BARANYAY Endre, Baranyay Péter 1941 BARANYAY András gyûjteménye

Ismeretlen, 1980 körül BOLT G gyûjteménye

Ismeretlen, 1901. szeptember 29. M+M AUER gyûjteménye

Ismeretlen, 1901 M+M AUER gyûjteménye

Ismeretlen, 1980 körül BOLT G gyûjteménye

Ismeretlen, Metro 1 1980 körül BOLT G gyûjteménye

Ismeretlen, Metro 2–3 1980 körül BOLT G gyûjteménye

Ismeretlen, Metro 4–5 1980 körül BOLT G gyûjteménye

Ismeretlen, Metro 6–7 1980 körül BOLT G gyûjteménye

249

Ismeretlen, Metro 8 1980 körül BOLT G gyûjteménye

Ismeretlen, Pályaudvar 1 1975 körül BOLT G gyûjteménye

Ismeretlen, Pályaudvar 2–3 1975 körül BOLT G gyûjteménye

250

Ismeretlen, Pályaudvar 4–5 1975 körül BOLT G gyûjteménye

Ismeretlen, Pályaudvar 6 1975 körül BOLT G gyûjteménye

Ismeretlen, 1980 körül BOLT G gyûjteménye

Ismeretlen, 1975 körül BOLT G gyûjteménye

Ismeretlen, Ady 1980 körül BOLT G gyûjteménye

103

Ismeretlen, 1985 körül BOLT G gyûjteménye

107

Ismeretlen, 1980 körül BOLT G gyûjteménye

109

THÚRY Levente, 1971. szeptember 10. BARANYAY András gyûjteménye

115

Ismeretlen, Performance 1 1980 körül BOLT G gyûjteménye

121

251

252

123

Ismeretlen, Performance 2 1980 körül BOLT G gyûjteménye

127

Ismeretlen, 1920 körül BOLT G gyûjteménye

131

BARANYAY Endre, Baranyay András 1941 BARANYAY András gyûjteménye

132

BARANYAY Endre, Baranyay András 1942–1943 BARANYAY András gyûjteménye

139

Ismeretlen, Zugliget 1929. június BOLT G gyûjteménye

144

Ismeretlen, Kalapos nô 1 1900. július M+M AUER gyûjteménye

145

Ismeretlen, Kalapos nô 2–3 1900. július M+M AUER gyûjteménye

Ismeretlen, Színház 1–2 1980 körül BOLT G gyûjteménye

150

Ismeretlen, Színház 3–4 1980 körül BOLT G gyûjteménye

151

Ismeretlen, Színház 5–8 1980 körül BOLT G gyûjteménye

157

Ismeretlen, Színház 9–12 1980 körül BOLT G gyûjteménye

157

Ismeretlen, Színház 13 1980 körül BOLT G gyûjteménye

159

Ismeretlen, Színház 14 1980 körül BOLT G gyûjteménye

160

Ismeretlen, Színház 15–16 1980 körül BOLT G gyûjteménye

161

253

254

165

Ismeretlen, Kígyó 1980 körül BOLT G gyûjteménye

168

Ismeretlen, Kígyó, 1–2 1980 körül BOLT G gyûjteménye

168

Ismeretlen, Kígyó, 3–4 1980 körül BOLT G gyûjteménye

168

Ismeretlen, Kígyó, 5–6 1980 körül BOLT G gyûjteménye

168

Ismeretlen, Kígyó, 7–8 1980 körül BOLT G gyûjteménye

169

Ismeretlen, Kígyó, 9–10 1980 körül BOLT G gyûjteménye

169

Ismeretlen, Kígyó, 11–12 1980 körül BOLT G gyûjteménye

Ismeretlen, Kígyó, 13–14 1980 körül BOLT G gyûjteménye

169

Ismeretlen, Kígyó, 15 1980 körül BOLT G gyûjteménye

169

ANDÓ István, Andó nagypapa, 1 1975 körül BOLT G gyûjteménye

173

ANDÓ István, Andó nagypapa, 2 1975 körül BOLT G gyûjteménye

174

ANDÓ István, Andó nagypapa, 3 1975 körül BOLT G gyûjteménye

177

Ismeretlen, 1 1980 körül BOLT G gyûjteménye

182

Ismeretlen, 2 1980 körül BOLT G gyûjteménye

184

255

256

189

Ismeretlen, 3 1980 körül BOLT G gyûjteménye

195

Ismeretlen, 1980 körül BOLT G gyûjteménye

197

Ismeretlen, 1980 körül BOLT G gyûjteménye

201

MÉSZÁROS Géza László, 1975 körül BOLT G gyûjteménye

205

MÉSZÁROS Géza László, 1975 körül BOLT G gyûjteménye

209

MÉSZÁROS Géza László, 1975 körül BOLT G gyûjteménye

211

MÉSZÁROS Géza László, 1975 körül BOLT G gyûjteménye

215

Ismeretlen, 1980 körül BOLT G gyûjteménye

219

Ismeretlen, 1980 körül BOLT G gyûjteménye

220

BARANYAY Endre, Baranyay András 1938. szeptember 6. BARANYAY András gyûjteménye

225

Ismeretlen, 1–2 1970 körül BOLT G gyûjteménye

230

Ismeretlen, 3–4 1970 körül BOLT G gyûjteménye

231

Ismeretlen, Cserhát 1938 BOLT G gyûjteménye

235

257

K O R T Á R S

M A G Y

bolt@c3.hu

A R

www.c3.hu/~bolt

F O T O G R Ă F I A

A R K T I S Z

S T U D I O

www.photographie-internationale.com

a b c @ a r k t i s z . h u

t y p o g r a p h y

HOUSE PRINTING

ivan@htsart.hu

…HOGY

L PARTI NAGY

…HOGY

A FÉNYKÉP A FÉNYKÉP GÉPIESEN GÉPIESEN MEGISMÉTLI MEGISMÉTLI AZT, AMI AZT, AMI A VALÓSÁG- A VALÓSÁGBAN SOHA BAN SOHA NEM NEM ISMÉTLÔDHET ISMÉTLÔDHET NÉK NÉK MEG… MEG… L PARTI NAGY

BOLT

GALÉRIA F O T Ó M U˝ V É S Z E T I ALAPÍTVÁNY

265

T Á B O R I R Ó B E R T B Á L I N T A L A D Á R B Á L I N T G Y Ö R G Y B E R C Z I K Á R P Á D B R Ó D Y S Á N D O R D É R Y T I B O R F A R K A S Z O L T Á N F Ü S T M I L Á N PARTI NAGY LAJOS I G N O T U S J U H Á S Z G Y U L A KARINTHY FRIGYES KOSZTOLÁNYI DEZSÔ KREILISHEIM GYÖRGY K R Ú D Y G Y U L A L E N G Y E L G É Z A M Á R A I S Á N D O R N A G Y I G N Á C

3990 Ft

BOLT

BUDAPEST

2007

G A L É R I A