PÉNTEKI IMÁDSÁG Mindenható Isten, kiben elmúlás nincsen, hajolj le hozzám! Ím, itt vagyok én, ki nem vagyok mindenható, és biz elmúlok, mint a mező virága, melyet a szél megszáraszt, és elsodor. A názáreti Jézus szenvedése miatt minden péntek fekete keretben van, s a kereszten kifeszítve vinnyog mindenkori saját szenvedésem. Tudom, hogy elmúlunk, de mégis fáj. Fájnak az eltelt napok és hetek, az elmúlt korszakok, a mártírrá lett hősök, a ráncos kezű nagyszülők, s a kigúnyolt igaz eszmék. Elfogadom, hogy elmúlunk, de mégis perelek, amikor elveszed azt, aki még gyermek és fiatal. A teremtés hajnalán velem nem így egyeztél meg. Kétségeskedek, Istenem, bocsásd meg nekem. Tényleg kell szenvedni ahhoz, hogy értékelni tudjuk az örömöt? Valóban el kell engedni azokat is, akik még maradhatnának? És miért a jókat üti el az autó, támadja meg a megfoghatatlan kór? Miért nem a sorozatgyilkosokat, a kábítószercsempészeket, a striciket, a diktátorokat, a vérfertőzőket ragadja el megmagyarázhatatlan, de mégis fellebbezhetetlen végzet? Tudom, Istenem, túlléptem a határt. Az én véges elmém másképp teremti a rendet, és másképp osztja a gondviselést. Istenem, úgy fohászkodom hozzád, mint a régi, hites nagy öregek: ha keresztet adsz, adjál erőt is a kereszt elviseléséhez. Ámen. Székely Kinga Réka
89