augusztus 19. kedd
Kaposfest Times A Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál napilapja
English content
Page 5 >
Búcsúzóul
“Most akkor hadd hallgassák az emberek ezt a zenét, és majd látni fogják, mit kell tenniük, hogyan válasszák szét a fontos és nem fontos dolgokat.”
Igaz, hogy a kofferem nagyjából már útra készen várja a holnapi indulást, engem viszont az elmúlt egy hét élményei nem engednek, mintha szabályosan ideláncolnának Kaposvárhoz. Néhány röpke pillanat erejéig el is játszottam a gondolattal, hogy itt maradok, tegyék csak fel nélkülem a csomagomat a buszra, rakják ki a fővárosban, ha lehet, akkor a Szerdahelyi utcában, én ugyanis még nem vagyok hajlandó hazamenni! Szeretném minél tovább magamba zárni ezt a barátságos közeget, még egyet koccintani azokkal a hihetetlen emberekkel, akiket itt ismerhettem meg, és nem utolsósorban még egy picit tovább részese lenni annak a
Dmitrij Sosztakovics
varázslatnak, amit itt éltem át. Amíg ugyanis ezeket a búcsúsorokat fogalmaztan, hirtelen belém hasított a felismerés, hogy a legnagyobb ajándék, amit a Kaposfesttől kaptam az, hogy megtanított teljesen más távlatokban gondolkodni a zenéről, igazi komolyzenerajongót faragott belőlem. Nem arról van szó, hogy előtte ne hallgattam volna klasszikus darabokat, de a szeretetemet a fesztivál egészen más magasságokba emelte. Ennek pedig többek közt azok a fantasztikus művészek az okai, akik - az idén csaknem kilencvenen - minden egyes koncertet úgy muzsikáltak végig, mintha csak a Carnegie Hallban, vagy a világ más ismert koncerttermében let-
tek volna és nem egy közép-európai kisváros kultúrintézményében, vagy hovatovább, egy eldugott vidék, a Kassai Völgy fedett lovardájában, melynek – tegyük hozzá – fantasztikus az akusztikája. Kevés a hely és az idő is hozzá, hogy felsoroljam az összes olyan élményt, amit a fesztivál egy hete alatt átéltem, de biztos vagyok benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Szóval, amíg a zárónapot megelőzően az utolsó tételeket hallgattam Brahms fantasztikus f-moll zongoraötöséből Kokas Katalin, Maxim Rysanov, Oleg Kogan és Latica Honda-Rosenberg tolmácsolásában, egy dolog járt csupán a fejemben: köszönöm, Kaposfest!
Brácsás vicc
– Miért olyan rövidek a brácsás viccek? – Hogy a hegedűsök is megértsék őket.
„Szerelemből választottam” Gondolat, tűz, jóság – ha választania kell, ezzel a három szóval jellemezné magát. Generációja egyik legkarizmatikusabb brácsaművészeként tartják számon, aki hangszerét hatévesen választotta, mint mondja, szerelemből. Szerinte egy olyan ember sincs a földön, aki ne élne kételyek vagy lemondások nélkül, ugyanakkor azt gondolja:
mindig értékelnünk kell azt, ami megadatott. Szülőhazája, Ukrajna mellett Moszkvában, Londonban, sőt egy ideje Budapesten is otthonra lelt. Ezúttal Maxim Rysanov brácsaművésszel beszélgettünk a kulisszák mögött.
Folytatás a 3. oldalon. >
„Nincs a világon olyan fesztivál, ahol ne fordulnának elő malőrök, de a Kaposfest közönsége minden alkalommal hihetetlen türelemmel kezeli ezeket a helyzeteket. Lenyűgöző a hozzáállásuk, a lelkesedésük, a híres kaposvári tapsvihart pedig mindig hatalmas öröm hallani!”
Alina Ibragimova