Sziszifusz és a meddőség - … amikor a szikla mindig visszagurul

Szeghy Krisztina

Sziszifusz és a meddőség

… amikor a szikla mindig visszagurul

Sziszifusz – vagy inkább Sziszüphosz - története a görög mitológiából valahogy mindig nyomasztóan hatott rám. A tragikus hős, akit arra ítéltek, hogy egy hatalmas sziklát görgessen fel a hegy tetejére, csak azért, hogy az a csúcs előtt mindig visszaguruljon… és kezdheti állandóan újra az egészet. Talán semmi sem illusztrálja jobban egy nehezített fogantatással küzdő nő életét, mint ez a mitológiai jelenet. Ő is minden erejével, reményével és kitartásával tolja a maga szikláját minden egyes hónapban, bízva abban, hogy egyszer tényleg elérheti a célját: anyává válhat.

A meddőség lelki háttere: a szikladarab és a hegy

A meddőség érzelmi kihívásai nem csupán arról szólnak, hogy a pár tagjai hiába várnak hónapról hónapra a gyermekáldásra. Egy ilyen út tele van reménnyel, csalódással, bizonytalansággal, és véget nem érő kérdésekkel: „Miért pont velünk történik ez?”, „Nekünk miért nem sikerül, ha másoknak olyan könnyen megy?”, „Lehetek valaha édesanya?!”.

Nézzük például Anna (a nevét megváltoztattam) és a férje esetét, akik több évnyi sikertelen próbálkozás után fordultak egy meddőségi centrumhoz. Egyoldali petevezeték elzáródás és a férjnél talált problémák miatt lombikprogramot javasoltak nekik. Annának az első kezelés során már a stimulációs szakaszban olyan problémákkal kellett szembenéznie, amelyekkel az eddigi élete alatt sosem: például a tűfóbiája ellenére minden nap injekciókat kellett szúrnia a saját hasfalába, emellett küzdött az olyan hormonális mellékhatásokkal, mint a puffadt has, vagy az önkéntelen (és utólag nagyon szégyellt) dühkitörések vagy sírások, amelyeknek általában a férje volt a tanúja és elszenvedője.

És persze ott volt a remény: végre segítséget kaptak, most már biztosan sikerülni fog. Azonban a mikor elérkezett a tüszők leszívásának a napja, kiderült, hogy elkéstek, nincs mit leszívni… Az orvosilag indított próbálkozás hetekig tartó testi-lelki munkája egy pillanat alatt szertefoszlott, és vált értelmetlenné. Anna először összeomlott, majd újraépítette magát, és mint Sziszüphosz, ismét a hegy lábánál találta magát, és kezdhette elölről az egész folyamatot. „Mit csináltam rosszul? Miért nem figyeltek jobban az orvosok? Miért pont velem történt ez?” – kérdezte magától újra és újra, miközben próbálta összeszedni a bátorságát egy következő körhöz. Anna eddig 4 sikertelen lombikon van túl.

Minden lombikozó nő Anna. És minden „Anna” ugyanezt csinálja végig, csak más okból: van, aki PCOS miatt, van, aki korai petefészek kimerülés következtében kényszerül rá (bár még csak 28 éves), van, aki azért, mert a férjénél nagyon kevés, és rossz minőségű spermiumot állapítottak meg. Mindegy, hogy ki miért kerül a meddőségi központba, mindenki automatikusan jegyet vált az érzelmek hullámvasútjára.

Az érzelmek hullámvasútján

A meddőség legkegyetlenebb része talán a remény és a csalódás folyamatos, hónapról hónapra történő váltakozása. Azok, akik ezzel küzdenek, egy idő után belefáradnak, belefásulnak az állandó várakozásba. Minden hónapban várják az ovulációt, a lombik centrumba kerülve a vizsgálatok eredményeit, a stimulációs szakasz végét, a leszívás eredményét, az embriók fejlődését, hányan maradnak, melyikük hány napig jut el, lesz-e vajon beültethető, és végül azt a bizonyos két hetet, amely után eldől, hogy a terhességi teszt pozitív lesz-e.

Júlia és Gábor (szintén álnevek) több lombikprogramon vannak túl. Az elsőnek semmilyen eredménye nem lett, a másodiknál a beültetett embrió elkezdett ugyan fejlődni, de a terhesség korán megszakadt, és elvesztették a babát. (Aki átéli, igen: nekik már baba volt, és nem embrió.) Harmadik próbálkozásra az orvos két embrió egyszerre történő beültetését javasolta, de a teszt ismét negatív lett. Júliáék most újabb, több százezer forintba kerülő vizsgálatokat végeztetnek magánúton, hátha találnak valamilyen testi akadályt, amit az eddigi vizsgálatok során még nem fedeztek fel. Júlia úgy fogalmaz, hogy minden egyes menstruációs ciklus végén kicsit meghal benne valami, és egyre nehezebb elhinnie, hogy valaha még ő is édesanya lehet. „Az eddigi életemet úgy éltem, hogy ha megküzdöttem valamiért, annak mindig volt eredménye. Jó munkahelyet szerettem volna – két diploma kellett hozzá, és meglett. Jogosítványra vágytam – megtanultam vezetni, és meglett. Nyelvvizsgát szerettem volna – rengeteget tanultam, és meglett. De ez az a terület, ahol bármennyit rakok is bele, azt élem meg, hogy az irányítás nem az én kezemben van.”

A kívülállók és a meg nem értett fájdalom

A nehezített fogantatással küzdő párok gyakran úgy érzik, hogy a külvilág egyszerűen nem érti meg őket, és sajnos az esetek nagy részében ez valóban így is van. Az a barátnő, aki karácsonyi üdvözletként egy cuki képet küld, amelyen a kéthónapos kislányával és a férjével pózol egy karácsonyfa előtt, nem érti, hogy min megy keresztül a barátnője, és micsoda fájdalmat idéz elő benne egy ilyen fotóval.

Megszámolni sem lehet, hányszor hallanak a lombikprogramban részt vevő hölgyek hasonló mondatokat: „Ne stresszelj rá, akkor majd sikerül!”, „Ha nem görcsölnél rá ennyire, már rég összejött volna”. Ezek a mondatok – bármennyire is jó szándékkal hangzanak el – sokszor csak olajat jelentenek a tűzre, hiszen azt sugallják, hogy a „párnak rossz a hozzáállása”, vagy éppenséggel létezne egy „könnyebb út”, de ők direkt a nehezebbet választják.

Pedig ez a helyzet ennél sokkal bonyolultabb, és rengeteg lemondással jár a pár számára, sokszor éveken keresztül. A „szikla” nemcsak fizikailag nehéz, hanem érzelmileg is. Minden kudarcnál egyre megterhelőbb újra próbálkozni, mert amellett, hogy valamennyi sikertelen próbálkozás lelki sebeket hagy maga után, testi fájdalommal is jár, amelyre egyre nehezebb a nőnek rászánnia magát, hiszen már tudja, mire számíthat.

Az empátia szerepe: mit tehetnek a kívülállók?

Talán a legfontosabb az ítélkezésmentes elfogadás. Mindig abban kell támogatni a párt, ahol éppen tartanak. (Én magam is ezt teszem a Babahívogató Program keretében.) Egy lombikprogramot végigcsinálni nem „kényelmes alternatíva”, hanem egy küzdelem, amely sokszor fizikailag, anyagilag, és érzelmileg is rettenetesen kimerítő. Nem tudhatjuk, milyen sziklákat görget egy pár maga előtt, de megadhatjuk nekik a lehetőséget, hogy biztonságos érzelmi közegben beszéljenek róla, ha akarnak. Ne faggatózzunk, ne nyomasszuk a párt a kérdéseinkkel, ne akarjunk kéretlen tanácsot adni, ne tukmáljunk „csodaszereket”.

Ha Sziszüphosz történetéből tanulhatunk valamit, az talán az, hogy az emberi kitartás még akkor is csodálatra méltó, ha a végeredmény nem garantált. Egy meddőséggel küzdő nő (vagy pár) nap, mint nap teszi, amit meg kell tennie – és ehhez sokkal több erő és bátorság kell, mint azt a legtöbben gondolnánk. Soha nem biztos, hogy a szikla fennmarad a hegy tetején, de ha melléjük állunk, talán kicsit könnyebbé tehetjük a görgetését.