Háborúban elesni

Serfőző György

Háborúban elesni

Talán idén nyáron történhetett, mikor egy kedves barátommal sétáltam egy közeli parkban. Szép idő volt, fényes napsütés és a kánikulai melegek még nem helyezték ránk nyomásukat. Szokásunk a mai napig, hogy időnként hosszú és nehéz mélyfúrásokba bonyolódunk a lehető legváltozatosabb témákban. Ennek a szokásnak hódoltunk akkor is, s ahogy a kövér pázsit és a lusta szélben ringatózó fák lombjai alatt baktattunk a következő kijelentés hagyta el kartársam száját. Pontosan nem tudnám idézni, de lényegét tekintve arról szólt, ha eszkalálódna ez a szomszédos háború, akkor ő szívesen bevonulna és részt venne az ország területi integritásának megvédésében. Ez komoly szöget ütött a fejembe, nem csupán azért, mert tanárember volt, s militáns hajlamok árnyéka sem vetült rá soha, vagy mert békés és békeszerető embernek ismertem meg, akitől az erőszak épp oly távol áll, hanem mert kijelentése sokrétű és mély lelki eredésből fakadt.

Jobban kifejtve, annak a szituációnak gondolata (ami szomszédunkban maga a véres valóság), hogy egy idegen hatalom fegyveres csapatai fenyegetik a hazánk egészét, ebbe beleértve családtagjainkat, felebarátainkat és életmódunkat, s ezzel szemben önként felvesszük a harcot dacolván a kockázattal, önmagában igen archaikus és közhelyes. Mondanom sem kell, itt többről volt szó. Egy ilyen helyzetben önként kockáztatni, talán egész életünk legnagyobb téttel bíró vállalása lenne, hisz az életünk veszthetnénk. Valami különös módon mindketten egyetértettünk abban, hogy az életünk kockáztatása, esetleges elvesztése, ebben a szituációban egy jó és felelős döntés volna, ezen túlmenően pedig vágyunk is arra, hogy ezt a nagy tétet megtehessük.

Ugyanis az ember, ha egy olyan jóléti társadalomban él, amiben csak a pénzünk veszthetjük, de szintúgy csak pénzt nyerhetnénk, az életét és annak súlyát túl könnyűnek érezheti a mindennapokban. Mindamellett hiába vannak rá elképzeléseink, nehéz volna hatással lennünk arra a demokratikus, vagy republikánus államszervezetre, ami körülvesz minket. És különben is, egy fogyasztóval több vagy kevesebb, mint számít?

Ez a kisebbrendűségi érzet semmisülne meg a fent említett szituációban, mikor az elhatározásuk igen is számítana, s nem csupán az államnak, de saját magunk előtt is.

A fegyveres konfliktusban való részvétel, ilyen megfontolás útján a klasszikus Akhilleuszi dilemmát juttatta eszembe, miszerint: vagy soká élsz boldogan családot alapítasz és öregen halsz meg, neved pedig végleg feledésbe merül, mikor utószó ejtik ki, vagy elhajózol Trójába, s ott biztos elveszel, fiatalon, de neved örökké fennmarad. Na persze nem feltételezem ugyanezt a célt senki emberfiától, de az kifejezetten kíváncsivá tesz, hány honfitársam, hány európai tenné ma voksát a rövidebb élet mellett, mennyien tartják jelentősebbnek így távozni az élők sorából?

Az ebben a kérdésben mérvadó, hogy bár az emberi civilizációkkal egy idősek a fegyveres konfliktusok, megítélésük manapság meglehetősen negatív, mely tény nem csoda, hiszen a legutolsó globális konfliktusunk minden romantikáját kigyomlálta az európai köztudatból. Az emberek többsége, ha megkérdeznék, elítélné és felesleges, barbár dolognak tartaná, ami nem megoldás. Ezzel szemben megmaradt a nyers kíváncsiság, az érdeklődés, sőt. A harc élményének szimulálására akad világszerte online és offline lehetőség is, melynek piaca is figyelemreméltó jelenség. De a háború romantikája Európában nem létező fogalom, épp emiatt foglalkoztat olyannyira kartársam megjegyzése. Ebben ugyanis nem ihlette sem a társadalom, sem a kultúra. Ez egy individuális jelenség, ami a békés élet elviselhetetlen könnyűségéből született.

A magam részéről tartozok egy vallomással. Fiatalkorom óta lenyűgöznek a fegyveres konfliktusok, koroktól és égtájaktól függetlenül. Rengeteg könyvet és dokumentumfilmet fogyasztottam és fogyasztok a mai napig e témában, igy az aktuális eseményeknek sem csoda, hogy rendszeresen utánanézek. Mostanra ez a rajongás természetesen árnyalódott, így a továbbra is fennálló rajongás mellé az elvi és erkölcsi kérdések is felmerülnek.

A fegyveres konfrontációk szükségességére mindenesetre nehéz elfogadható magyarázatot adni. Bár kedvelem azon orwelli elképzelést, miszerint, míg egy háború elveszíthető, a kor államai nem engedhetik meg maguknak, hogy a katonai hatóerejüket közvetlen vagy közvetetten gyengítsék. Így természetes versenyben kell állniuk a technológia, a szervezettség és a logisztika területén, mely jelentős előrelépéseket eredményezett eleddig is a társadalom egészének szempontjából. Ez növeli az átlag életszínvonalat, ami pedig fontosabb, megakadályozta az olyan rémállamok létrejöttét, mint például Észak-Korea. Magyarázatnak mindenesetre csekély, de facto megállapítani, hogy néha kell, muszáj, pedig nem mond semmit egy pacifista, globalista egyénnek, aki a nemzeti szuverenitást sem tartja sokra. Talán az egyetlen helytálló érv, miszerint a hadakozás természetes emberi igény és így a versengés a túlélés egy formája, gondoljunk csak vissza, mikor gyerekként háborúsdit játszottunk.

Orwell elméletére visszatérve talán nem túlságosan megbotránkoztató állítás, hogy az atomháborút sem lehet megnyerni. Az atom vész réme évtizedek óta fenyeget minket, s bár olybá tűnik nincs valós kockázata, a lehetősége bőven elég volt ahhoz, hogy a világ zöme a diplomáciának adja a konfliktusrendezés feladatát. Bár sok más módon lehet és zajlik ma is “háború”, a két világégés óta széles katonai konfliktus Európa közelében nem igen volt, mert atommal nem lehet háborút nyerni s ezért nem is érdemes belekezdeni.

Ami pedig az ukrajnai háborúból megvonható, hogy az egyéb haditechnológia túlfejlett, s kétoldali bevetése által kioltja egymást. Sokszor a gyalogságé a főszerep, e téren pedig épp oly véres, mint korábban. Az emberélet pedig a haditechnikával ellentétben alig kerül valamibe. De azért nem is pazarolják, s ahol csak lehet, igyekeznek védeni, ám mostanra, mikor a szomszédos hadviselő felek ember veszteségei (cseppet sem biztos számadatok szerint) elérték az egy millió főt, ez a kijelentés idézőjelbe teszi önmagát.

A modern hadviselés nehéz, véres, költséges, lassú és hatalmas cinizmusra vall azt állítani, hogy ez csak üzlet. Az elesettek számadatai mindig és mindenkor elkeserítik a humanista szelleműeket. Annak a sok elveszett életnek a gondolata, melyek utánozhatatlan és felbecsülhetetlen szellemi értéke kiradírozódott a világból, borzasztó gondolat. S nem csupán napjainkban, de visszamenőleg is. Annak az ukrán és orosz katonának az élete, melyet egy kósza golyó vagy repesz szakított el a világtól lényegi összefüggésbe kerül az elmúlt korok emberével, kit egy nyílvessző épp ott érte, ahol nem fedte páncél. Persze a középkori élet gyakorta volt rosszabb, mint maga a halál, az egyén élete azonban végső soron továbbra is olyasmi volt, amihez ragaszkodott. Erre a gondolatra jön a kezdeti kijelentés, s ezzel az árnyalattal kimozdít a humanista szorongásból. Egy hosszú élet végén, amit munkával, családalapítással, betegeskedéssel, szórakozással és más effélével tölt az ember, léte nagyobb jelentőségét alig látva, vajon nem fordul-e meg fejében bevonulni a támadó, vagy védő oldalán, vagy protestálni, lázadni, életét valami ideáért, általános ügyért áldozni. Vagy eszébe jutott-e a kényszerrel toborzott parasztnak, polgárnak, mielőtt a golyó leterítette, hogy talán az áldozata többek életét megóvja, netán teszi jobbá? Mit gondolhattak, a felesleges áldozat jobb, mint az értelmetlen halál? Aztán pedig, hogy tisztességes emlékezni rájuk? Életüket így, vagy úgy, de valami céllal vesztett egyénekre, netán esztelenül feláldozott áldozatokra? Mert ha egyszer is megfordult fejükben, hogy van értelme helyzetüknek, saját maguk szemében biztosan nem volt hiábavaló haláluk. Szomorú és kár, de nem hiábavaló.

Sovány vigasz ez tudom, de valahol kevésbé hangzik tragikusnak és nem érzek semmi ideát vagy pátoszt abban, hogy betegségben, autóbalesetben, alkoholmérgezésben, kábítószer túladagolásban, vagy egyebekben életünk veszteni inkább mondható feleslegesnek és értelmetlennek. Ezek bekövetkeztére pedig jóval nagyobb a lehetőség, arra pedig hogy magunk vállaljuk őket, nem beszélhetünk.