And the twelve points go to… Switzerland!

Gyurkovics Eszter

And the twelve points go to… Switzerland!

Az Euróvíziós Dalfesztivál már rég nem arról szól, ami miatt létrehozták, töprengtem magamban, miközben a legutóbbit néztem a német tévében. 2010 óta rendszeresen nyomon követem ezt a showműsort, mert visszaadta a zenébe vetett hitemet az, hogy az előtte lévő évben egy hegedűművész, Alexander Rybak nyerte meg norvég színekben a versenyt, amely hangszer a dalának szerves részét képviselte. Ezelőtt ugyanis csak rosszat hallottam erről a rendezvényről, legfőképpen azt, hogy ez csak a politikáról meg a pénzről szól. Hogyan lehet már a zenét is ennyire elrontani, tettem fel az akkor még naiv, épphogy huszonéves kis fejecskémmel a kérdést, és nem akartam hinni a megmondóembereknek. Magam akartam véleményt alkotni, az elejétől a végéig megnézni, saját élményeket szerezni. A további reményt adó élő hangszereken át a jóképű nyerteseken keresztül a szakállas nőig sok mindent láttam már, 14 év alatt volt miből táplálkoznom. Egy kis ESC-körkép következik.

Az eredeti ötlet

A Eurovision Song Contest, röviden ESC egy 1956 óta minden évben megrendezésre kerülő nemzetközi zenei verseny, ami csak 2020-ban maradt el a pandémia miatt. A fesztivált a második világháborút követően azzal a szándékkal hozták létre, hogy a nehéz idők után az európai országok közötti együttműködést támogassák, méghozzá határokon átívelő televíziós közvetítések segítségével. Ennek első lépése volt az Európai Műsorsugárzók Uniójának (European Broadcasting Union, röviden EBU) 1950-es megalapítása, majd az ezt felügyelő bizottság létrehozása, végül a fesztivál megtervezése. Az alapötlet szerint mi más is hozhatná össze az embereket, mint a zene? (Nos, a kaja meg a pia is, de ez tévén keresztül sajnos kivitelezhetetlen.) Az 1951 óta megrendezett olasz Sanremói Dalfesztivált, mint rendezvényt vették alapul, és formálták át nemzetközi jellegűvé. Ezt egyben az élő televíziós közvetítés technikai kísérletének is szánták, ami a műholdas sugárzás előtti időkben eléggé kockázatos elképzelés volt.

Az első dalverseny eredményhirdetése zárt ajtók mögött zajlott, és csak a nyertes nevét hirdették ki. A második évtől vezették be az eredményjelző táblákat, és tették átláthatóbbá a szavazási rendszert, majd a harmadik évtől vált szokássá az, hogy a nyertes országában rendezik meg a következő megmérettetést.

A kezdetleges, bár sikeres technika a fesztivállal együtt fejlődött: 1968-ban közvetítették először színesben az eseményt, 1985-től műholdon, 2000-től meg streamingen is. Azóta megjelentek a szélesvásznú és a HD-felbontású közvetítések is, és a jövő még bizonyára rengeteg technológiai újítást tartalmaz.

Az első versenyen 7 ország vett részt, és a hatvanas években beállt az állandó 16 és 18 közötti versenyzői létszám. Majd egyre többen érdeklődtek Európa földrajzi határain kívülről is, míg végül annyian kedvet kaptak, hogy 2004-től egy, 2008-tól két elődöntőn át szortírozzák a végleges résztvevőket.

Idén, 2024-ben már a 68. ESC-t sugározták, így a rendezvényt hivatalosan is a leghosszabb ideje futó, évente megrendezett televíziós műsorként és a világ legnézettebb nem sport témájú műsoraként tartják számon, amely eredménnyel a fesztivál a Guiness Rekordok Könyvébe is bekerült. És még egy kis statisztika: összesen 52 ország vett részt legalább egy versenyen, az egy évre jutó legtöbb versenyző száma pedig 43 volt – nem csoda hát, hogy bevezették a két elődöntős rendszert. Ám a döntőben részt vevő országok számát 26-ra maximalizálták, hogy a kitöltő showműsorral és a szavazások közvetítésével se tartson tovább az adás négy óránál, a mi időzónánk szerint 21:00-01:00-ig. Még a köztévé is nehezen bírja ki ennyi ideig reklámok nélkül.

A szabályok

Minden résztvevő országnak be kell küldenie egy dalt a versenyre, ami nem jelenthet meg kereskedelmi forgalomban az adott év előtti szeptember elseje előtt. Ez a szabály biztosítja azt, hogy csak új dalok kerülhetnek a mezőnybe, amik még nem értek el sikereket. Maga a zeneszám nem lehet több három percnél, a színpadi produkcióban legfeljebb hatan vehetnek részt, és az előadóknak be kell tölteniük a 16 évet.

A kiválasztási kritérium minden országnál eltérő. Valahol csak egy belső, szakmai zsűri hoz döntést, valahol a közönségre bízzák a dolgot, megint máshol meg egy vegyes döntésen alapuló dalválasztó formátumot hoznak létre erre a célra, Magyarországon például 2012 és 2019 között megrendezésre került A Dal című műsor.

Izgalmasabb kérdés az, hogy mely országok vehetnek részt egyáltalán a fesztiválon. Hogyan kerülhetett be például Ausztrália, Izrael és Marokkó, amikor ezek nem is Európához tartoznak? Ugyanis én sokáig azt hittem, ez a fő kritérium. Aztán némely utánaolvasás után kiderült, hogy minden aktív EBU-tag jogosult a részvételre. Aktív tagnak számítanak azok az országok, amelynek adásai a saját országuk háztartásainak legtöbbjében elérhető. Ez egy koordinátákkal, fokokkal és földrajzi mértékegységekkel, szabad szemmel is jól körülhatárolható terület, amit a mellékelt kép is szemléletesen ábrázol.

Vagyis a részvétel nem az Európán belüli földrajzi elhelyezkedéstől függ, és az Európai Unióhoz sincs semmi köze. Ezért vehet részt több olyan ország is a rendezvényen, amik földrajzilag kívül esnének öreg kontinensünkön, pl. a Nyugat-Ázsiában elhelyezkedő Ciprus vagy Izrael, az Ázsiához is tartozó Törökország és Oroszország, valamint az EBU néhány észak-afrikai országot is magában foglaló nemzetei, pl. Marokkó.

Léteznek olyan EBU-tagsággal rendelkező országok, akik egyszer sem vettek részt a versenyen: Algéria, Egyiptom, Jordánia, Libanon, Líbia, Tunézia és a Vatikán – ez utóbbit nem viccnek szánom, a szabály szerint tényleg felléphetnének egyházi személyek is. Ők szánnák viccnek, ha valóban megtennék, de az biztosan emlékezetes fellépés lenne.

Ausztrália az egyetlen, EBU-tagsággal nem rendelkező ország, akit többször is meghívtak, hogy ne érezze magát ez a kontinens olyan egyedül. Kíváncsi lennék, vajon tényleg ott rendeznének-e egy EUROvíziós dalfesztivált, ha Ausztrália nyerne.

Ám nem minden országnak kell mindezeknek a kritériumoknak megfelelnie, legalábbis az előszűrések alól létezik mentesség: az adott évi versenyt rendező ország automatikusan bejut a döntőbe, és az ún. „Big 5” is, a verseny legnagyobb pénzügyi támogatói, amelyek az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, Olaszország és Spanyolország. Ez nem feltétlenül áldás, mert ha az adott dal előzetesen semmilyen szakmai visszajelzést nem kap, csúfos kudarcot vallhat a döntőben, ha a nemzetközi zsűri és a közönség is kevésre értékeli. Németország például az utóbbi években nullán zárt, és Spanyolország sem dicsekedhet olyan sok ponttal.

A nyelvre vonatkozó szabályok egy időben folyamatosan változtak. Azt sosem szabták meg, hogy csak és kizárólag angolul szabad énekelni, a nyolcvanas években viszont kötelezővé tették azt, hogy az adott ország a hazájában hivatalosan elismert nyelvek egyikén énekelhet csak. A nyelvhasználatra vonatkozó szabályt végül 1999-ben törölték, így bármely természetes vagy mesterséges nyelven előadott dal elfogadott. Igen, kitalált vagy halandzsa nyelv is szóba jöhet, amivel 2003ban élt egy belga csapat, az Urban Trad, amely ötletükkel egészen a második helyig jutottak, és a 2006-os holland induló, Treble még váltogatta is ezeket: a dalát félig angolul, félig egy kitalált nyelven adta elő. És ha azt hinnénk, hogy az európai embernek az angolhoz szokott füle előnyben részesíti az angol dalokat, tévedünk: 2017-ben egy portugál dal, 2021-ben egy olaszul elénekelt, 2022-ben meg egy ukránul előadott produkció lett a nyertes.

A szöveg tartalmára viszont vonatkozik pár megkötés: egyetlen politikai, vallási, ideológiai vagy bármilyen hovatartozási rendszert sem szidhat. Lehet, hogy néhányan azért választottak mesterséges nyelvet, hogy büntetlenül elküldhessenek mindenkit… oda?

A dalok műfaji kategóriájára vonatkozóan viszont nincs előírás, és még véletlenül sem a popzene dominál. A rockon keresztül a metálon át a rapig és a folklorisztikus népzenéig minden stílus fellelhető. Némely mezőnyben még „károgós” heavy-metal banda is játszott, vagy operai hangerősséggel és hangmagassággal rendelkező énekesnő is fellépett.

A dalverseny igazi nyertesei

Nem akarok az ABBA-val jönni. Aki nem kíséri figyelemmel az ESC-t, az is tudja, hogy ők így lettek híresek. Na jó, a teljesség kedvéért elmondom, hogy 1974-ben nyertek a Waterloo című számukkal, és így indult be a karrierjük. De sokszor elfeledkezünk Celine Dionról, akire szintén az 1988-as svájci győzelme után figyeltek fel. Julio Iglesiast is így fedezték fel, aki ráadásul „csak” negyedik helyezést ért 1970-ben spanyol színekben, és Olivia Newton-John is csak az angliai, 1974-es negyedik helyezése után kapta meg élete szerepét a Grease-ben. Ezen kívül még rengeteg előadónak indult be még ha nem is nemzetközi, de hazai karrierje, miután szerepelt az ESC-ben.

Szerencsére mai példákat is tudok említeni. A kétszeres győztes svéd Loreen számait a mai napig játsszák a rádiók, és nem hagyhatom szó nélkül a három évvel ezelőtti győztes csapatot, az olasz Måneskint sem. Nem(csak) azért, mert odavagyok a frontemberért, hanem mert a győzelmükkel egy új korszakot indítottak el a zenében. A mai énközpontú és egyelőadós világban merő újdonságnak számított, hogy egy négytagú zenekar nyert, ráadásul nem is popzenei, inkább alternatív rock stílusban. Lendületes, szókimondó, fiatalos banda, és a rengeteg önsajnáltató, balladisztikus és kínosan meghatni akaró melódiák helyett a fiataloknak pont ilyen könnyed, mai, provokatív stílusra van igénye, akik hétköznapi problémákat dolgoznak fel, és nem a világot akarják megmenteni. Nemzetközi karrierjük beindulása után már csak angol számokat vesznek fel, ők komponálták a 2022-es Elvis film zenéjét, teltházas koncerteket adnak már az USA-ban is, és sorra zsebelik be a díjakat és a tévés fellépéseket is.

Érdekességképp, mint annyi minden más ESC-adatról, a győztesekkel kapcsolatban is hozzáférhetők a statisztikák, amely szerint Svédország meg Írország vezet, mindketten 7-7 győzelemmel.

Mi egyszer sem nyertünk, ám azt vajon tudjuk, hogy mi az eddigi legjobb rekordunk? Magyarország 1994 és 2019 között vett részt az ESC-ben, mert ekkor lettünk EBU-tagok. Ezalatt a 25 év alatt Bayer Friderika juttatott el minket egészen a negyedik helyezésig, a Kinek mondjam el vétkeimet? című számával. Az ezutáni előadóink nagyjából a középmezőnyben végeztek, néhol több, néhol kevesebb sikerrel. A 2020-as kihagyás után országunk úgy döntött, egyelőre nem vesz részt az ESC-ben többé, mert nem ért egyet a dalfesztivál mai üzenetével. Ezennel el is érkeztünk a kedvenc pontomhoz, ami:

Az ESC kritikája

…ami cikkem lényege, és a felütésben feltett kérdésemre egy válaszpróbálkozás: ha ma az ESC nem a zenéről szól, akkor miről?

A „zene összehozza Európát” - koncepció egy rendkívül idillikus és jóindulatú kezdeményezés volt, egészen addig, amíg bele nem szivárgott a politika – hacsak nem volt benne a kezdetektől. A pontok nem feltétlenül magának a dalnak, hanem a szimpatizáns országnak szólnak. A skandináv államok mindig pontozzák egymást, a német ajkú területek is támogatják a másikat, és Románia meg Moldova kéz a kézben sétálnak.

Ám a bizonyos országok között fennálló állandó politikai konfliktus az ESC-ben is megmutatkozik. Az hagyján, hogy az ellenséges országok nem adnak egymásnak pontokat, de a különböző támadó jellegű politikai lépéseik miatt többször pénzbírságot szabtak ki rájuk, összeférhetetlen viselkedés miatt kizárásban részesültek, vagy a dalszöveg megváltoztatására kötelezték őket, az előbb említett szabály miatt.

Régen Jugoszlávia fenyegetés által kapott pontokat néhány országtól, utána az Örményország és Azerbajdzsán közti feszültség állandó szereplői voltak a fent említett manőverek, nem is beszélve a jelenleg is zajló orosz-ukrán háborúról. Az ESC-bizottság „Európára való tekintettel” 2022-től nem engedi az orosz részvételt, és az akkor induló orosz énekesnő a zene nevében kérte ki magának ezt az „értelmetlen” döntést. Véletlen lett volna, hogy ebben az évben Ukrajna nyert?

Izrael részvétele is állandó feszültségforrás az európai nemzetek között, mivel sokan ellenzik a jelenlegi izraeli kormány politikáját. A kérdéses országban minden évben tüntetnek a részvétel ellen, és állítólag az a néhány arab ország, akik jogosultak lennének részt venni a versenyen, Izrael jelenléte miatt bojkottálják a sajátjukat. Az ország kihirdetése és szereplése után fújolást is lehet hallani az élő közvetítés alatt a közönségtől, és a legutóbbi versenyen a holland indulót a fellépés napján zárták ki a versenyből, mert ellenségesen viselkedett az izraeli előadóval szemben.

Jómagam már többször eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha a nemzetiségek megjelölése nélkül közvetítenék a dalokat? Ahol csak és kizárólag a dal lenne a lényeg, nem pedig a nemzeti színek. Ez a látásmód (hallásmód) vajon mennyire írná át a statisztikákat?

Sokan kritizálják az előadásmódot is. A zenei stílusok keveredése mellett egyre inkább a túlzásba vitt folklór és a giccs vette át a szerepet, ahol a látvány-és pirotechnika szinte már kötelező elemmé vált. A jelmezeket az öncélú magamutogatás jegyében viselik, a látványnak semmi köze nincs a dal szövegéhez, vagy olyan a látvány, ami a megbotránkoztatáshoz túl erőltetett. Az idei finn versenyző például alul semmiben táncolt a színpadon, az ír előadónő meg egy komplett ördögűzést imitált.

Ezek nem (csak) az én kritikáim, viszont mindenre tudok egy átfogó választ adni: az ESC történetében az eddigi legtöbb pontot (758) a portugál Salvador Sobrel kapta 2017-ben arra, hogy ő csupán énekelt. Egyes egyedül, egy szál mikrofonnal, ingermentesen, statiszták és látványelemek nélkül, néhány érdekes gesztikulációval és a hátteret kitöltő LCD-kijelzővel maga mögött állt ki, és nyerte meg a versenyt.

Sok néző és ország számára mindezek mellett túlsúlyba került a rendezvényen a nemek és a szexualitások keveredése. Például Törökország vallási okokra hivatkozva nem vesz részt ebben többé 2013 óta, és kis hazánk meg 2019-ben lépett fel utoljára. Az EBU-tagságért felelős magyar MTVA ugyan semmi konkrét tényezőt nem nevezett meg ez ügyben, de az internetes sajtó azzal magyarázta ezt a döntést, hogy Magyarország számára az ESC „túl meleggé” vált, és hogy országunk még nem készült fel az LMBTQ+-t is magában foglaló, nyugat-európai társadalmi értékekre. Olyasmiről is cikkeztek, hogy anyagi megfontolásból maradunk távol a rendezvénytől, de ezt sokan kifogásnak érzik.

Már 1998-ban botrányt váltott ki az izraeli Dana International, mint az első transzszexuális győztes, és ez a győzelem egy egész szivárványszínű lavinát indított el: innentől kedve egyre többen vállalták fel szexualitásukat, bár azokban az időkben még „csak” meleg és leszbikus létezett. Aztán 2014-ben jött a szakállas nő, Conchita Wurst első helyezése, tíz évvel később meg a szoknyás pasi, a svájci Nemo győzelme. Amikor a svájci zászló mellett egy nonbináris lobogóval egyetemben vonult be (merthogy ilyen is létezik), már sejtettem, hogy az elfogadás jegyében ő fog nyerni, hiszen az egész produkció az ő nemi hovatartozásának kétségbeesett kereséséről szólt. Sajnos, nem sajnos, igazam lett. Győzelme botrányokat, ellenérzéseket és tüntetéseket váltott ki, de magát a dalt senki sem tudná eldúdolni.

De ha a zene ízlés kérdése, akkor a szexualitás miért ne lehetne az?

Mitől lehet egy dal egyáltalán győztes? A fülbemászó dallamtól? A szövegétől, az üzenetétől?

Az előadó(k) karizmájától? Vagy tényleg csupán a nemzetiség és a mögötte álló politikai közeg számítana?

Én továbbra is nézni fogom. Németországban, ahol élek, egészen másképpen állnak ezekhez a nemi keveredéses kérdésekhez. Nekem már nem fáj, nekem már fel sem tűnik. Nekem igenis tetszik a show, a sok látványelem. Élvezem nézni a különböző stílusú ruhákat, a koreográfiát, a táncosokat. Ennyi kultúrát egyszerre nem látni máshol. Kifejezetten szeretem a nem túlzásba vitt folklorisztikus dallamokat, és ízlelgetni néhány zeneszám szövegének a mögöttes tartalmát, már ha értem. Számomra az ESC nem a nemek keveredéséről, hanem a dallamok keveredéséről szól. Az igényesebb melódiákba világzenét hallok bele, néhányat le is töltök, és új előadók zenéjével ismerkedek meg. A playlistemen ukrán, litván, francia, olasz, sőt norvég dalok is szerepelnek.

Erről kéne, hogy szóljon.