MI VAN AZ UNALOM MÖGÖTT?

Landgraf Arnold

MI VAN AZ UNALOM MÖGÖTT?

- Az unalom az tényleg unalom, vagy valami más?

Mintha ez a szó manapság teljesen kiveszett volna a mai kor fogalomköréből. És itt egyaránt gondolok a fiatalabb és az idősebb nemzedékre. Az idősebb nemzedéknél is okoz problémát az unatkozni nem tudás, viszont ebben a cikkben leginkább a fiatalabb nemzedéknél észrevehető néhány, az unalommal kapcsolatos jelenségre szeretném ráirányítani a figyelmét Kedves Olvasó.

Az egyik, hogy ma sok szülő úgy gondolja, hogy a gyermekük figyelmét valamivel folyamatosan le kell, hogy kössék, mert akkor jó szülő, ha mindig ad valamilyen programot, hogy a gyerek véletlenül se unatkozzon. Ez a fajta „kényszer érzet” néhány tíz évvel ezelőtt egyáltalán nem volt jellemző. Hiszen akkor egyszerűen kiküldték a gyereket az udvarra vagy a játszótérre és közölték vele, hogy foglald el magad. A fenti „túlgondoskodás” odáig vezetett, hogy gyermekeinktől elvettük annak a lehetőségét, hogy unatkozzanak. Ami talán első hallásra ellenérzést válthat ki belőlünk, azonban, ha egy kicsit belegondol Kedves Olvasó rögtön kiderül, hogy ez a gondolat akár még igaz is lehet. Ugyanis az unalom sok képességünknek vagy képességeink kifejlesztésének lehet az alapja. Vegyük például a kíváncsiságot, vagyis mennyire tudunk odafordulni egy-egy új dolog felé. Itt sokak érvelnek azzal, de hát éppen a változatos programokon keresztül adom meg a gyereknek, hogy kialakuljon a kreativitása. Ez így még igaz is, azonban a gyerek nem az egyszeri programon való részvételen keresztül sajátítja el, hogyan legyen kreatív, hanem úgy, hogy otthon valamelyik szülővel együtt végezve a tevékenységet lesheti el, hogy anya vagy apa hogyan csinálja ezt vagy azt a dolgot. Gyermekeink mindent lemásolva tanulnak meg. Ezért gyermekünk azt fogja megtanulni, amilyen példát lát otthon a mindennapokban. Így ne csodálkozzunk, ha a gyerek folyton a telefonon lóg vagy tévét néz, ha tőlünk is ezt látja (akinek nem inge, ne vegye magára).

Persze tudom, hogy anno nem volt ennyi lehetősége a szülőknek, hogy a legkülönbözőbb programokra elvihessék a gyereket. És azt is tudom, hogy jelentős mértékben megváltozott a gyermekek lehetősége is, mert az önmagát lefoglaló „kreatív” (igaz néha vitatott kimenetelű) tevékenységet, mára kiszorította a mobiltelefon használata. Ami ugyan a technológiai fejlődés következménye, azonban, ha önmagunkba nézünk észrevehetjük, hogy mi szülők is jócskán benne vagyunk ebben. Egyrészt sokszor túl korán adjuk a gyermek kezébe a kütyüt, másrészt egyszerűbbnek tartottuk ezzel lekötni a gyermek figyelmét, mintsem kreatívan részt venni a gyermek lefoglalásában. De eltűntek a különböző hobbik és olyan tevékenységek is, amiket korábban még otthon végeztünk el. Mivel mostanra elkényelmesedtünk, ezért inkább készen megvesszük, vagy mással elvégeztetjük azt, amit mi magunk is megcsinálhatnánk. Valamint az ilyen hobbi és „kézműves” tevékenységekkel szemben megjelentek az extrém sportok és az olyan már-már életveszélyes tevékenységek, amiknek a célja leginkább az adrenalin termelés fokozása, ami egyfajta kábítószerként működik az unalom elűzésére. Ráadásul így az agy és az idegrendszer képtelen pihenni, mert ezeknek az erős ingereknek a hatására folyton a szimpatikus idegrendszert stimuláljuk, ami hosszútávon nem sok jóhoz vezet. Mindezek következtében a mai fiatalabb korosztálynak vajmi kevés esélye van arra, hogy bármilyen kézzel végezhető kreatív tevékenységet végezhessen. A kézzel végzett különböző tevékenységek pedig javítják a kéz ujjainak finom összerendezett mozgását, vagyis a finommotorikát, ami viszont segíti az agyi tevékenységet és a kreatív készségeink kialakulását. Ugyanakkor terapeutaként és mentorként azt is látom, hogy mindenkiben megvan a kreativitás, csakhogy a kreativitás nagyon széles skálán mozogva nyilvánulhat meg. Ezért érdemes időt szánni arra, hogy ezt magunkban felfedezzük, továbbá segítsünk gyermekeinknek is felfedezni magukban a kreativitást. Ennek okán érdemes odafigyelni arra, hogy ha mi valamiben nem tudjuk megnyilvánítani a kreativitásunkat, igyekezzünk elfogadni, hogy gyermekünk képes lehet rá és adjunk neki esélyt, hogy ezt megnyilváníthassa.

Mindezeken túl egy kicsit még tovább menve, ha rábízzuk a következő generációra, hogy majd ők kitalálják, hogy mit, hogyan csináljanak, mert így majd a kreativitásukat fejlesztik és ezzel együtt megadjuk nekik a „szabadságot” az önálló cselekvésre, az csak káoszhoz fog vezetni. Ugyanis a gyerek nem fogja tudni kitalálni ennek a földi világnak a működési szabályait, mert azt csak megtanulni tudja. Ennél fogva azt nekünk kellene megmutatni. Ehhez azonban nekünk is jobban kellene ismernünk azt a REND-et, amitől sajnos már mi is eltávolodtunk. Így gyermekeinknek csak töredékesen tudjuk megmutatni azt a keretrendszert és azokat a szabályokat, amikkel jól lehetne élni itt a földön. Ily módon ezzel a szabadelvűséggel kialakult egy olyan t-rend, amivel elvesszük a gyerekeinktől azokat a kapaszkodókat, amik segíthetnek nekik kifejleszteni magukban az erkölcsi, etikai és emberi értékeket.

De térjünk vissza az unalommal összefüggő másik jelenségre, ami látszólag szembe megy a fentiekben leírt szabadelvűséggel és engedékenységgel. Ez pedig az, hogy a fiatal nemzedék válláról levesszük a felelősséget. Ami részben tudatos, hiszen a centralizáció fellelhető a politikában és a gazdasági életben is. Azonban az egyéni felelősségünk is ott van, mert „jó szülőként” mindent igyekszünk készen megadni gyermekeinknek. Ez azonban – az engedékeny és szabadelvű gondolkodással együtt – mára odáig vezetett, hogy a fiatal korosztály nagy számban depressziós, sőt egyre több a pszichiátriai problémákkal küzdő közöttük. A depresszió csak a tünete annak a nemzedéki betegségnek, ami viszont nem az unalomnak, hanem a közönynek és a kilátástalanságnak köszönhető. Ez azért van, mert úgy érzik, hogy nincs beleszólásuk abba a világba, amiben élnek, hanem csak lézengenek benne és így elvesztették az identitásukat. (Identitás: én-azonosság – önmeghatározás szerepeken, magatartásformákon és értékrendeken keresztül.)

Ennek az az ellenszere, hogy vissza kell szereznünk a befolyásunkat az életünk felett, először az egyén, majd a nemzedékek szintjén. Ehhez viszont arra van szükség, hogy meglegyen mindannyiunkban újra a felelősségvállalás utáni vágy. Ez azonban csak az egyén tudati fejlődésén keresztül lehetséges. Ne várjunk arra, hogy majd fentről erre gondot fordítanak. Ezt mindenkinek magának kell meglépnie.

Ennek a jelenségnek azonban, a fentieken túl további vonzatai is vannak.

Az egyik, hogy a felnövekvő nemzedéknél megjelentek az ún. poszttraumás tünetek (Poszttraumás tünet: amikor van egy nagy trauma /öldöklés, halál, agresszió, betegségek/, azt nem tudja feldolgozni az idegrendszer és különböző tüneteket produkál – pánikbetegség, szorongás, kényszeres cselekvés, agresszió.), amelyeknek semennyire sincs helyük egy jóléti társadalomban. Ezeket a tüneteket először a pszichológusok sem tudták mire vélni, hiszen a jólétben milyen erős trauma érhetné az idegrendszert (tekintsünk el az egyedi esetektől). Aztán rájöttek, hogy a számtalan program, a töméntelen mennyiségű tárgy (kicsiknek a számolatlan mennyiségű játék és millióféle hang és fény kibocsátó kütyü), a rengeteg információ, szín, illat, íz (ma már olyan mesterséges íz kombinációkat találnak ki, ami nincs is a természetben – a minap láttam a LIDL akciós újságjában: epres-tejberizses rétes???) és a tömérdek ember és történés, túl sok(k). Ezeket az idegrendszer szintén nem tudja feldolgozni és ezért tüneteket hoz létre. Ráadásul ez nem egy egyszeri sokk az idegrendszernek, hanem egy folyamatosan fennálló erőteljes stressz, ami hosszú távon komoly pszichés zavarokat okozhat. Pont ugyanolyanokat, mint a háborús övezetben. Ez komolyan arra figyelmezteti a ma emberét, hogy végre abba kéne hagynia az anyagi dolgok végtelen felhalmozását. Ugyanis, ha az egyén ezt nem hagyja abba, akkor a fent leírtak miatt az elme befordul, létrehoz egy belső világot, ahova elmenekülhet és teljesen kizárja a külvilágot, aminek már komoly jelei mutatkoznak a társadalomban, úgy a gyermekeknél, mint a felnőtteknél.

Ha azonban megtanulunk mértéket tartani és elkezdünk egyre többet magunkkal foglalkozni és ezen keresztül megtanuljuk, hogy hogyan vonjuk ki magunkat ezekből a folyamatokból és hozzunk létre új értékrendet, akkor újra élhetővé, sőt boldoggá válik az életünk.

Viszont ezzel még nem fejeződtek be a társadalmi kihívások. A cikk vége felé is maradtak még komoly témák, amik a fentiekkel és természetesen az unalommal összefüggésben szintén fajsúlyos problémát jelentenek az egyén és így a társadalom számára.

Azzal, hogy szinte mindent készen adunk oda a gyermekeinknek. Olyannyira, hogy még a meséket is nem felolvassuk, hanem rajzfilmeken keresztül, egy kész képi világon keresztül (abba már bele sem megyek, hogy ezek a legújabb rajzfilmek mennyire torz képi világúak) ismertetjük meg velük. Ezzel a saját képalkotási folyamataik megszűnnek, illetve ki sem alakulnak. Sőt amikor a kész képet „fogyasztjuk” – ami persze rendkívül kényelmes –, akkor az egy sokkal kisebb szellemi munka, vagyis mondjuk ki: elbutulunk. Persze tudom, hogy ebben benne van vastagon a média és hogy ez egy tudatos tevékenység a részükről. Ugyanakkor tudni kell, hogy ők csak az ember mérhetetlen képéhségét elégítik ki. A be- és a kikapcsoló gombot azonban mi nyomjuk meg és mi ragadunk oda a végtelen sorozatok és a Facebook felugró, végeláthatatlan hírfolyama elé.

Ez pedig azt jelenti, hogy a felnövekvő nemzedék fantáziája rendkívül szegényes lesz (sőt egy idő után a miénk is, akik még saját képi világgal nőttek fel), hiszen képzelőerejük csak addig fog terjedni, amit a tévében, mozikban, az interneten nekik odaadott képeken láttak. Ez önmagában is elég elszomorító, hogy mennyire sekélyes lesz a felnövő nemzedék fantáziája, hiszen kép-telen lesz saját képeket alkotni. Sőt ez a folyamat az MI (mesterséges intelligencia) megjelenésével csak egyre aggasztóbb lesz. Azonban, mivel az akarat a fantáziára épül, így nemcsak a fantáziájuk lesz szegényes, hanem az akaratuk is gyenge lesz és adott esetben cél nélkül és motiválatlanul fogják leélni egész életüket.

Utolsó témánk is jelentős kihívást jelent a szülők és persze a gyermekek számára, hiszen a különböző számítástechnikai kütyük komoly „veszélyforrások” a családok életében. És itt nem a kigyulladó akkumulátorokra gondolok. Sajnos nem tanítják az iskolákban, hogy az idegrendszerünk csak kb. 2023 éves korunkra alakul ki teljesen. Ami azt jelenti, hogy eddig a korig nincs fékrendszere az idegrendszernek. Így, ha túl korán adjuk gyermekünk kezébe ezeket – az egyébként hasznos eszközöket – és/vagy túl sokáig van a hatásuk alatt, akkor az őt érő képi és hanghatások, a már fent említett pszichés zavarokon túl, olyan idegrendszeri károsodást is okozhatnak, amelyek akár maradandóak is lehetnek. Vagyis a gyermek és a fiatal is nagyon hamar függővé válik. Ennek biokémiai hátterében az áll, hogy megnő a dopamin termelés. (A dopamin a testben termelődő vegyület, mely a szervezet mindkét jelátviteli rendszerének /a hormon-és idegrendszerben/ működéséhez nagyon fontos.) A dopamin ráadásul szerepet játszik az emlékezésben, a figyelemben és a problémamegoldó-képességben. Továbbá hatással van a kellemes érzetekre, az ösztönös magatartásra, a jutalmazásra és a függőség kialakulásában is szerepet játszik. Emellett érdemes tudni, hogy a dopamint többnyire az agy örömközpontjával hozzák kapcsolatba, ahol is élvezetet, örömet stimulál, hogy motiválja a személyt bizonyos cselekedetek (pl. étkezés, szex, kábítószerek, játék stb.) végrehajtására, hogy így még több dopaminhoz jusson. Így a technológiai kütyük iránt a gyermekben/fiatalban – a még ki nem alakult idegrendszeri fékrendszer miatt – könnyebben és gyorsabban alakulhat ki a függőség.

A fentieket olvasva nem pánikot akarok kelteni és a lehetséges következményeket sem akarom túldramatizálni. Viszont fontosnak tartom, hogy tisztában legyünk ezekkel a társadalmi méretű jelenségekkel, mert ezek jelentős hatással vannak életünkre. Ugyanakkor engedtessék meg nekem, hogy a fentiekben már leírtakból idézve javasoljak egy megoldást.

Ennek az az ellenszere, hogy vissza kell szereznünk a befolyásunkat az életünk felett, először az egyén, majd a nemzedékek szintjén. Ehhez nagy segítséget nyújt a természet. Ezért javaslom, hogy lehetőségeinkhez mérten minél több időt töltsünk a természetben. Hiszen mi is a természet része vagyunk, abból nem szakíthatjuk ki magunkat és nem uralkodhatunk felette. És ha ezt megértjük végre, akkor visszatalálhatunk önmagunkhoz és visszanyerhetjük az irányítást az életünk felett.