A kultúra emeli fel a társadalmat és növeli a gazdaságot III.

Czeczon

A kultúra emeli fel a társadalmat és növeli a gazdaságot

- Interjú Gajzágó Györggyel, a Kortárs Műgyűjtő Akadémia (CCA) vezetőjével III. rész

Előző lapszámainkban egy nagyon összetett kérdéskört kezdtünk el boncolgatni, ami kivételesen aktuális napjainkban és ennek jelentősége a Kedves Olvasó előtt is ki fog bontakozni, amint elolvasta múlt havi címlap interjúnkat és annak folytatását. De miért is foglalkozom a kultúrával, a társadalmi hatásaival és a kortárs művészettel? Mert ha valami érdekel, annak szeretek a mélyére ásni, megismerni a működését, a szereplőket, a lehetőségeket, a folyamatokat stb. Elkezdtem festegetni itthon, már kicsit több, mint egy éve, jó hobby, kikapcsol. Kreatív embernek tartom magam, gyerekkorom óta rajzolok, könyvet írtam, magazint szerkesztek, mindig pörög valamin az agyam. Használom tudatosan mindkét agyféltekém. Bízom benne, hogy kiegyensúlyozottan. A festéssel pedig jött az egész szcéna megismerésének igénye. Tudni akarom mi miért van. Nem elég technikát tanulni, színelméletet, arányokat, ecsetkezelést. Ha valaki nem csak a saját falainak akar festeni, hanem esetleg nyomot hagyni a társadalomban a gondolatai leképezésével, akkor ismerni kell a működéseket. Ám a mikró kérdésektől ez elvezet a globálisabb összefüggések felé és válaszokat kaphatunk társadalmunk jelen helyzetére és jövőbeli kilátásaira. Ezen okokból kerestem meg Gajzágó Györgyöt, aki igyekszik e változásoktól nem mentes kulturális környezetben a szereplőket edukálni, a kortárs művészetet érthetővé tenni, a kortárs műgyűjtés gazdasági szegmenseit és rendszerszintű folyamatait megismertetni a Kortárs Műgyűjtő Akadémia (CCA) képzésein keresztül. Gajzágó György volt galerista, független művészeti tanácsadó, a Kortárs Műgyűjtő Akadémia (CCA) igazgatója, a Kassák kortárs művészeti díj alapítójának koordinációs megbízottja, az Interart Alapítvány kuratóriumának elnöke.

Magyarországon vannak olyan művészek, akik mögött hasonló stáb áll? Lehet mintát venni, létezik már ilyen?

Nem, nincs. Ennek objektív okai vannak. Egyrészt a galeristák nem érzik feladatuknak – mert ahová dől a pénz, ott elégedettség van, és nem érzik, hogy ettől nekik bármit jobban vagy másképpen kellene csinálni. Nincs kihívás benne, sokszor nem is eladnak, hanem csak kiszolgálnak. A kortárs hype-ot most erősíti Magyarországon a másodlagos piac, az aukciók lábra állása, mert egy aukció keresleti piacon működik csak jól. Kínálati piacon nem működik jól, mert akkor az aukción olcsóbban lehet megvenni a művet, mint egy galériában, ahol árszintet tartanak. Ott a galerista nem lehet befolyással arra, hogy valaki bevigye az általa képviselt művész munkáját és adja el féláron az aukción. Persze tudna, ha tőkeerős lenne, mert megvenné maga, és ezzel bevédené a vevői felé kialakított árszintjét. Ezt annak idején, az internet előtt a Saatchi megcsinálta Hirst-el és a többi Young British Artist művészével. Ám ez jelenleg nincs. Egyrészt az az oka, hogy (ahogy az előbb mondtam) elégedettség van, másrészt nem is gondolnak rá, hogy mit kellene másképpen vagy jobban csinálni, hogyan kellene egy ilyen említett szakembereket foglalkoztatni. Emellett azért mondjuk ki, hogy ezek a szakemberek drágák. A művészeti világban szokásos metódusban, hogy előbb nonprofitban produkáljál, aztán majd kapsz lehetőséget, ez náluk nem működik. Őket kezdettől fogva kőkeményen meg kell fizetni, és nyilván benne van a fiaskónak a veszélye is, ugyanis egy eléggé felhígult szakemberállományról beszélünk, hisz ott is túlképzés van. Akinek épp nincs munkája, az nem biztos, hogy a legjobb szakember, a jobbak meg sokszor saját vállalkozást indítottak, vagy már más országokban helyezkedtek el.

...Hogy az a fajta műveltség, ami apáink idején még megvolt – tanultak görögül, latinul – azt túlhaladta a kor. Az új műveltség – a tájékozottság...

Egy ügynökség egyébként nagyon hiányzik, aki a legjobb művészeket menedzselné világszerte, hisz a magyar galeristának is jó, ha azt mondhatja, hogy ennek a művésznek van Londonban, New Yorkban és Tokióban is képviselete.

Vannak nemzetközi szintű kortárs művészeink? Akik jó háttérrel megállnák a helyüket a világban?

Abszolút, nagyon jó, sőt kiváló művészeink vannak, számos világhírgyanús művésszel rendelkezünk. Erőforrás, szándék és szaktudás viszont legtöbbször nincs mögöttük, hogy őket a megfelelő szinten menedzseljék. Szerintem roppant pazarló így ez a rendszer.

Nekem korábban azt mondták, hogy ha valamit el akarsz művészként érni, minél előbb alakíts ki kapcsolatokat külföldi – osztrák, francia, angol – galériákkal, mert azok sokkal közelebb tudnak vinni a nemzetközi sikerekhez, ismertséghez. Van ennek valóságalapja? Nagy előnyt jelenthet egy ilyen kapcsolat?

Én ebben nem hiszek. Annyi az igazság ebben, hogy általában olyan művészek mondják ezt, akik nem tudják, hogy hogyan működik az art world. Egy névtelen magyar művészt egyetlen külföldi galéria sem fog felépíteni, a kortársban előbb szakmai krediteket kell szerezni, és ez leginkább lokális protokoll. Külföldön is hierarchia van a galériák között, az alacsonyabb szintűek képeket adnak el, kisebb pénzű és adott esetben hozzá nem értő vevőknek, de minél feljebb megyünk, annál inkább csak olyan külföldi művészekkel foglalkoznak, akik a helyi művészeikkel, valamint a galéria pozíciójával és stratégiájával összhangban vannak. Itthon is így van: a csúcsgalériák nagy és bevezetett nevekkel foglalkoznak és minél progresszívebb vonallal foglalkoznak, annál kevésbé „eladható” anyagot értékesítenek. Ők nem tehetnek be recesszió idején sem egy „dekoratívabb” művészt, mert hiteltelenné válnak. Így alakulnak ki a galériás szintek. Minden galériának koherens a művészköre (hozzáteszem: a vevőköre is), akik okkal tartoznak oda, okkal elkötelezettek. Persze, ahogy a művész fejlődik és sikeresebb lesz, már átléphet egy következő szintre, és túlnőhet a galérián. Ez ismét egy rendezetlen helyzetet hozhat, vagyis veszekedések lehetnek akkor, ha el kell engedni egy művészt – szerintem úgy kellene működnie, mint a labdarúgásban, fizetek a művész átigazolásáért, hisz az előző invesztált bele, és felépítette arra a szintre. Gyanítom egyébként, hogy ez nemzetközi szinten is rendezetlen terep.

Ha - ahogy mondod -, a galériákban sincs meg minden tudás, akkor a teljes szcéna minden rétegében képzéseket kellene tartani?

Abszolút, ez így van. Most pl. a Képzőművészeti Egyetem rektorával beszélgetünk arról, hogy az Art&Business kompetenciát be kellene vinni az intézménybe kreditként. Ebben a választható tantárgyban a művészhallgatók megtanulnák, hogy milyen egy portfólió, hogyan kell kommunikálni, kivel kell együttműködni, hogyan nézzen ki a social média, kitől mit várhat el. Van hasonló kezdeményezés, Art Mentor programnak hívják, ezt Bérczi Linda találta ki, de sajnos évente csak pár művésznek van lehetősége igénybe venni. Ez nyilván nem pótolhatja a kontinuitást és azt, hogy ez a lehetőség az egyetem minden hallgatójának adott legyen. Itt is fenntarthatósági és forrásproblémákba ütköztünk, mert elmondta a rektor úr, hogy ez 65 óra, és ugyan fel lehet készülni erre, de számításba kell venni, hogy egy óraadó tanár bruttó óradíja 4800 Ft... Még egy hamburger menü árát sem futja ki… Mégis, hogy van ez megbecsülve?

Persze ezt is tágabb kontextusban kell kezelni. Nem biztos, hogy ez önmagában fenntartható, de ha enélkül nem működik az ökoszisztéma, akkor?… Mondok egy példát. A kuratóriumunkban működött korábban egy fiatal bankár, aki a MOME-n művészetmenedzsmentet végzett. Azt találtuk ki diplomamunkájának, hogy működtethető-e fenntarthatóan egy elit műgyűjtő klub?

Dolgozott vele, osztott, szorzott, tagdíjak stb. és az jött ki, hogy nem. Igaza volt, de ez egy hipotetikus kérdés, hasonlóan, mint hogy fenntartható-e gazdaságosan egy máj. Nyilván az a válasz, hogy nem, de enélkül, azaz máj nélkül az egész szervezet nem működik. Csak egyben érdemes az egészet vizsgálni és szimptómákat keresni, hogy mik a tünetek. Én ezt teszem. Ez az ökoszisztéma egy gépezet, aminek része a kultúrpolitika, a múzeumok, a piac és minden más. Ez ilyen szempontból totálisan szét van esve. Átalakulóban van ugyan, ez biztató, csak egyáltalán nem mindegy, hogy mi lesz belőle. Szándék és cselekvés nélkül, organikusan valószínűleg semmi.

Az emberi tényezőt nem lehet figyelmen kívül hagyni, a különböző szereplőket a különböző szinteken még mindig befolyásolják az egyéni, emberi tulajdonságaik. Ha fejlődni kell galerista, kurátori, PR, művész szinteken, akkor ez temérdek különböző tényezőt jelent.

Igen, itt is csak emberek vannak. Nincs olyan, hogy kormányzat, nincs olyan, hogy galéria. De a kultúrában általában mintaadás-mintakövetés van, és nagyon fontos, hogy ki lesz a mintaadó. Ez egy versenykörnyezet, és kell valaki, aki ennek az egésznek az élére áll. Ez nem egyszerű, mert a változás mindig ellenállással jár, bármilyen az előjele, és (ahogy mondják) aki elsőnek megy át a falon, annak véres a homloka. Az egészséges változásokba vetett hithez kell egy egészséges idealizmus. Ha elképzelni nem tudjuk, akkor nem is valósul meg, megalkudni ráérünk később. De a konkrét változtatásokhoz szerintem „egészségtelen” idealizmus kell.

Azt gondolom minden kis változásnak örülni kell, mert az már megtörtént és arra már lehet építkezni.

Nem vagyok elégedetlen, én türelmetlen vagyok. Ezt az elégedetlenséget azzal a mondattal szoktam ellensúlyozni – amit, az Ybl-ön is használtunk, hogy: A beton kötését nem lehet büntetlenül gyorsítani. Azt ki kell várni. Ilyen, mikor levelezek a minisztériumokkal vagy döntéshozókkal és 2-3 hónapra adnak határidőt, majd egy nappal előtte lemondják és ismét 2-3 hónap jön. Ekkor az ember nyel egyet, és azt mondja, jó. Ezért kell sok szálon futtatni a dolgokat.

Foglalkoztat még egy kérdés, és jól megalapoztuk a relevanciáját. Találkoztál már Magyarországon olyan művésszel, aki amellett, hogy alkotni akart, tudatosan végiggondolta, hogy ő milyen célcsoportot szeretne elérni, milyen gazdasági eredményeket szeretne elérni, és azt hogyan tervezi elvégezni? Van olyan művész, akiben ez a potenciál megvan?

Teljesen kiforrott és minden tekintetben így működő művész azt gondolom, hogy nincs. De vannak biztató jelek.

Persze nem tudom, hogy kell-e, hogy legyen ilyen művész? Teljesen ilyenné kell válni egy művésznek?

Szerintem igen, legalábbis annyira, hogy tisztában kell lennie a kortárs játékszabályait illetően. Ez minden játékban így van a sakktól a baseballig: se nézőként, se játékosként nem élvezheted, és nem lehetsz sikeres a játékban, ha nem ismered a játékszabályokat. Nem érted majd ugyanis, hogy mi miért történik, és annak mi lehet a következménye. Engem szoktak ekézni, hogy nagyon pragmatikusan nyúlok ehhez a rendszerhez és főleg befektetési szempontból, de ez nem így van. Aki ismeri a játékszabályokat és jól játszik, az nyer, ennyi, hiszen ezért játék. Mi a kivetnivaló ebben? Ez egy permanens globális olimpia. A legjobban az elitista körökben ágálnak ellene, mert az elitista nem mindig akarja überelni a tavalyi teljesítményét, ő úgy akar fennmaradni, hogy lerugdossa az újakat. A művészeknek is meg kell ugrani a lécet, globális ranking list-ek vannak: kinek milyen aukciós csúcsai vannak, hány helyen állított ki, vagy hány képét adták el. A galeristák itthon általában mérőszámként a vásári megjelenéseket kommunikálják.

Ebben a szcénában, aki savaz, leszólja a másikat, elitista, az a saját presztízsét nem csökkenti?

Amíg van erre egy erre fogadókész környezet, addig nem. Ezeket az erővonalakat klikkek uralják és alakítják (legalábbis látszatilag), amik önmagukban kis szubkultúráknak tekinthetők. Nem kis mértékben a klasszikus-kortárs átmenet miatt alakult így, mert a komfortzóna (a network is az!) mindig védendő. Ezek érték- és gondolatközösségek, vagyis ezek a személyek mindig magukhoz hasonló társakat keresnek, és persze találnak is.

Beszéltünk mintaadásról, mintakövetésről. Hogyan látod, az államnak anyagilag is meg kellene támogatni az egész kortárs rendszer működését, vagy csak a környezetet kellene biztosítani hozzá, hogy abban, mint iparág jól tudjon működni? Hagyni kellene a piaci szereplőket, hogy anyagilag, gazdaságilag kitermelődjön minden, vagy be kellene szállniuk?

Ez jelenleg nagyon aktuális kérdés. Csák miniszter iniciatívája alapján ennek az iparágnak fel kellene állni, ő azt mondja, hogy ne halat osszunk, hanem tanítsunk meg halat fogni. Na, de ki és hogyan? Az olvasatomban csak bútortologatás van, ami nem a megoldások irányába vezet.

Koncepciótlan egyelőre a vezetés?

Élek a gyanúperrel, hogy az egészet nem értik, vagyis azt, hogy a kortárs művészet miért fontos, és a kultúra miért alap egy ország életében. Tisztán fisibility study, fenntarthatósági szempontok és gazdasági érdekek alapján vonogatják öszsze és szelektálják azt, hogy hová tesznek pénzt. Azzal szinte mindenki egyetért, hogy az utóbbi években a kormányzat látványosan vonul ki a kultúra finanszírozásából. Ahogy a régi paraszti családokban volt, azaz amikor a családfő kiesett, akkor a legnagyobb gyermekre hárult a családfenntartói feladat, itt és most a bankokra és a nagy cégekre látszik hárulni ez a nemes feladat. De ez valahogy nincs kimondva, nem érzik ennek súlyát és egyben lehetőségét, mert ahogy beszéltük is, kikoptak az ezirányú jógyakorlatok. Ez egyébként – ha végiggondoljuk - nem az ő problémájuk. Ez bizony a kulturális szektor problémája, nekik kellene megoldásokat adni, és ezért csináljuk pl. a éppen a HAB Art&Business Üzleti Szabadegyetemet, sőt rögzítjük is, hogy megmaradjanak ezek az előadások egy következő képzésre. Az az üzenete, hogy ez a feladat egy nemes, jó és profitábilis tevékenység a cégek részéről. Mivel ezen egyelőre nem találnak fogást, nem akarnak hibázni. Ezért sokan nem nyúlnak a branding során a kultúrához, akik viszont próbálkoznak, és nem kérnek fel tanácsadót, az sokszor olyan, mintha tükör nélkül sminkelnének. Érzékeny dolog, mert ebben a digitális világban mindennek nyoma marad.

Kanyarodjunk kicsit vissza oda, ahonnan indultunk: a kultúra fontossága, a kulturáltság fontossága és ennek a különböző szintjei... Ahogy ma az oktatás áll és képződnek a következő generációk, ez mennyiben rontja le a kilátásokat, legyen az egy művészettörténet oktatás, rajz és készségfejlesztő oktatás hiánya – hisz elég poroszos rendszerben működünk? Ez mennyiben ássa alá azokat a tevékenységeket, amiket most csináltok a következő generációk számára? Milyen lehetőségek maradnak ezeknek a fiataloknak?

Abszolút aláássa és nehezíti a munkánkat. Olyan, mintha az egykori buta paraszt módjára gondolkodnánk, aki az évi aratásból nem tett félre vetőmagot jövőre. Ha nem vetünk, nem lesz aratás… A kultúrát szinten tartani és fejleszteni kell, bármi áron. Jelenleg elapasztjuk az innovációs erőforrásokat, mert a fantázia nem lesz miből táplálkozzon, lesz majd betanított munka, összeszerelés. Erre nem lehet egy ország kultúráját, gazdaságát alapozni, és ha ez nem változik sürgősen, akkor csinovnyikok leszünk a globális térképen.

Ha valaki tudatos emberként akar működni a mai világban, fel kell készülnie arra szülőként, hogy ezeket a mintákat neki kell megmutatni a gyermekének az iskola helyett?

Igen, és vissza is kanyarodnék az újgazdag rétegre, aki most divatból vásárol kortárst, mert lehet ez is egyfajta – trójai faló - sansz, ellensúlyozva pl. a művészettörténet-oktatás kivezetését az iskolákból, mert lehet, hogy nem ők lesznek a legszofisztikáltabb műgyűjtők, hanem majd a gyerekeik, akik műtárgyak között nőnek fel. Ha nekik már a kortárshoz emocionális kötődésük lesz, ülepszik, megszokják, megértik, megszeretik, fontosnak tartják, és ha „olyan” iskolába járnak – akár külföldre, ahol ezt teljesen más szinten kezelik majd - és ha belőlük lesznek döntéshozók, az hozhat olyan változást, ha előbb nem történik valami más.

Akkor ez egy elég hosszú távú befektetés.

Ez is benne van a pakliban, de úgy gondolom, ma bármi megtörténhet. Mikor jut el egy kulturális helyzet olyan stádiumba, hogy ez így nem mehet tovább? Jöhet egy olyan töréspont, amikor más alapokra kell helyezni a dolgokat – lásd COVID. Az a tevékenység, amit mi csinálunk, az annyira nem hosszútávú… Mint az autószerelő, ha itt-ott állít az autón, kicserél dolgokat, aztán pöccröff beindul, így kell megközelíteni. A lényeg, hogy induljon be – jelenleg ez az ökoszisztéma úgy tűnik, mintha dübörögne, de igazából más a helyzet. Nincs összeomolva, csak egyáltalán nem működik úgy, ahogy lehetne. Ez az átmenet erre a folyamatra sajnálatosan rányomja a bélyegét, meg a Műcsarnok (a legmagasabb szintű lokális kortárs validáló intézmény mindenütt a Kunsthalle hálózat a világon), ami most Magyarországon - nincs. Mióta az MMA átvette, azóta az általam korábban említett Artfacts-grafikonon egy műcsarnokos kiállítás egy művész pályaívének grafikonját meg se rezdíti, mert az algoritmus is tudja, hogy politikai befolyás alatt álló, nem független művészeti intézményről van szó.

Akkor kimondhatjuk, hogy egy paradigmaváltás előtt vagy alatt vagyunk éppen?

Abszolút, és a kortárs és a globális műkereskedelem itt is pressziókat gyakorol majd a kulturális kormányzatra, és ha ők mindent a pénz oldalról néznek, akkor nézzék ezt is a pénz oldaláról! Itt van egy iparágunk a sárban, és ezzel most napról napra rengeteget veszítünk. Ez egy niche piac, tehát simán le lehet róla maradni, és egyelőre ez látszik reális forgatókönyvnek.

Fel lehet zárkózni, ha lemaradunk?

Úgy gondolom, mindig fel lehet zárkózni, vannak erre példák a világban. Dél-Koreának például 1979-ig nem volt kortárs művészete. Addig tradicionális koreai művészet volt, sárkányok, virágok stb. Ekkor látták, hogy ez egy felívelőben lévő globális történet, és beiskolázták az embereiket a világ legjobb egyetemeire. Kurátorokat és művészeket képeztek, párhuzamosan megcsinálták az intézményrendszert és hipp-hopp, felírták Dél-Koreát a kortárs világtérképre. Magyarországnak mindig volt kortárs művészete, és mi meg erősen lemaradó tendenciát mutatunk.

A múlt század elején élő felső osztályból származó gyűjtő, tanult és beszélt több nyelven, tanult táncolni, zenélni, értett a művészethez, festészethez irodalomhoz. A mostani szcénának ennyire kifényezett emberfőkre van szüksége vagy elég lenne, ha ennek a töredéke meglenne abban a rétegben, aki vásárol?

Nyilván nem bocsátkozunk irreális dolgokba, hogy minek kellene meglennie, azt nézzük, miből főzünk. A világ megváltozott, és úgy gondolom, hogy ezt nem lehet visszacsinálni. Hogy az a fajta műveltség, ami apáink idején még megvolt – tanultak görögül, latinul – azt túlhaladta a kor. Az új műveltség – a tájékozottság. Úgy gondolom, hogy ez valahol a kortársban is elég. A tájékozottság alapvetően azért egy túlélési metodika, vagyis tudom, hogy merre megyek, mik a veszélyek stb., ám ebből nagyon diszruptív és innovatív dolog nem születhet. Ezt pótolhatja a kortárs – és most az irodalomra és a zenére is gondolok. A kultúrát nem mímelni, hanem művelni kell. A kultúra nem csak a látszatról szól, egy színház- vagy operalátogatás nem csak protokollesemény. Visszatérve Dél-Koreára: megcsinálták a kortárs művészetet, és nézzük meg ott a gazdaságot: azóta szárnyal! Invesztáltak a kultúrába, megtermékenyítő volt a gondolat, az emberek inspiráltabbak, kevesebben égnek ki, jobban érzik magukat, szívesebben tesznek bele, több energiájuk van, kreatívabbak, több az innováció – ez roppant összetett dolog, de nem nehéz felfogni az összefüggéseket. Viszont mindenekelőtt meg kell érteni: ha az emberek nem értik meg mi a kortárs, nem fogják se művelni, se szeretni, se ezt a területet fejleszteni. Ahhoz, hogy itt érdemi változások legyenek, ahogy mondtad is, valóban emberekre van szükség. Sok olyanra, aki megfelelő státuszban van, kellő lehetőséggel bír, és kettő fontos dologgal rendelkezik a célunk tekintetében: TUD és AKAR. Bármelyik hiányzik, nem tudunk vele mit kezdeni. Ezért kell az alapítványunknak nagy számokkal dolgozni, mert ilyen embereket keresünk, és mivel kellően kitartók vagyunk, találni is fogunk.