17 minute read
Kamukoldusok
Szász Dávid
Kamukoldusok
Gyűrött arcú, fáradt szemű öreg nénike virágot, zöldséget, pár összeszedett kacatot árul az aluljáróban. Hogy enni tudjon, hogy ki tudja fizetni a gázszámláját, hogy legalább annyira feltekerhesse éjszakára a fűtést, hogy ne fagyjon halálra. Gyógyszerre már régesrég nem telik. Ahogy semmi más egyébre sem, és talán, ahogy az árak egyre tovább szöknek felfelé, lassan már ezekre sem jut. Egy élet munkája után. Egy teljes, ledolgozott, végig gürcölt élet munkája után. Őt egyszer régen arra tanították, hogy a világon semmi sincs ingyen. Hogy ha kérsz is, valamit mindig adni kell cserébe. Ezért hát minden reggel felkel, vacogva, korgó gyomorral elindul a városba a portékájával, hátha valaki megszánja. Nem mond összeget, nem árazza be a gyűrött kis terítőre kipakolt limlomjait, annyiért adja, amennyit az másoknak is megér. Nénikét nem tanították meg a marketingre, neki nincs erős, szónoki hangja, ő csak egy egyszerű öreg nénike, aki túl szeretné élni a telet. Elindul hát minden áldott reggel a zajos, kegyetlen, törtető nagyváros jégverte poklába, az utca világának cudar farkastörvényei közé, oda, ahol még egy aluljárói jó fekvésű “helyért” is le kell adni valamennyit az utca önjelölt kiskirályainak. Ha nem teszi, nem mehet oda többet. Nénike nem holmi hétpróbás, vagány, nagy hangú piaci kofa, aki igazán kiismerné magát ebben a közegben, ezért hát nem ellenkezik. Ő nem akar uralkodni senkin, ő nem a hasznát lesi, nem számolgatja hazafelé röhögve a vaskos húszezresekből álló pénzköteget, amit mások jóhiszeműsége, félelme, és kiszolgáltatottsága révén szerzett. Nem drogokra vagy alkoholra költi a pénzét, nem is tudná, mert nem jön össze annyi, még ha akarná sem. Nem dohányzik már évek óta, mert azt sem tudná megfizetni. Jól esett néha egy-egy szál cigaretta a reggeli kávé mellé, de efféle úri luxust ő már nem engedhet meg magának. Egy élet munkája után. Egy teljes, ledolgozott, végig gürcölt élet munkája után.
A tisztesség errefelé úgy látszik nem kifizetődő. A tisztesség mifelénk pont annyit ér, amennyit odavetnek érte, aprópénzt, épp csak annyit, amennyi kényelmetlenül a zsebüket nyomja. Az utcán törtető tömeg lelketlen massza. Egy közönyös, kaptárba hömpölygő rabszolgahad egyedeiből összegyúrt, homogén, arctalan méhraj, mely minden áldott reggel elhalad mellette.
Páran meg-megállnak, elvétve akad pár kedves, segítőkész ember is, de a legtöbben ügyet sem vetnek rá. Akik megszólítják is, legtöbbször csak sajnálkoznak, és pár kedvesnek szánt szóval könnyítenek a lelkiismeretükön, majd végül megmagyarázzák neki, hogy sajnos nekik is nehéz. És hogy ne haragudjon, de nincs most 200 forintjuk egy hóvirág csokorra, meg különben is, “mit kezdjek vele, és most már rohannom kell kezi’csókolom, mert elkések a munkából.”
Akad, aki ad, és ez arra általában elég, hogy aznapra teljen némi kenyérre, talán olcsó felvágottra, meg hogy ki tudja gazdálkodni a fűtésszámlát majd következő hó elején.
Apám notóriusan magának való ember. Ritkán elegyedik szóba bárki idegennel, mert valamikor régen nagyon erős illúziókat dédelgetett magában az emberek eredendő jósága kapcsán, és annál inkább lesújtotta aztán a fentieket cáfoló felismerése, melyet ki is fejtett egy vele készült interjúban később: “Az emberek nagyon sokfélék. És sajnos nem mindig jók.” Ezért aztán inkább kerüli őket, elég látványosan. Jólneveltségből köszön, ha ismerős szomszéd jön szembe, de vadidegenekkel talán, ha szökőévente egyszer láttam pár szót váltani.
Egyszer régen, egy még lényegesen élhetőbb világban, a pályaudvaron odajött hozzá egy csöves, és őszintén a szemébe mondta, hogy neki bizony piára kéne, és nem is fog mást hazudni. Kenyérre sincs szüksége, inkább nem eszik, de a napi betevő kommersz kerítésszaggatója nélkül nem tud élni. Apám - legnagyobb megdöbbenésemre - visszakérdezett, hogy mennyi kéne. Ahogy említettem, akkoriban még jobb idők jártak, ha jól emlékszem, a csavargó csak egy százast kért. Apám a zsebébe nyúlt és kivett egy papír kétszázast, majd azt mondta: “Megduplázom a százast. Egy százast azért kapsz, mert kérted, a másikat meg az őszinteségedért. Ritka az egyenes beszéd, és én értékelem, ha valaki őszinte.”
Tinédzserkoromban, amikor még sokkal több türelem és nyitottság élt bennem - vagy talán csak a naiv rácsodálkozás friss ereje, hiszen még előttem állt egy egész felfedezendő új világ -, szóba elegyedtem egy hajléktalannal a Múzeumkertben. A mi néninkhez hasonlóan ő is hitt abban a régi mondásban, miszerint, ha kérsz, valamit adni is kell érte cserébe. Egy szál cigarettáért elmesélte az egész életét, és amikor hitetlenkedtem, hogy valaha sikeres grafikus volt, pár noteszlapra Cervantes fejeket és pár, szintén a Múzeumkertben üldögélő honfitársunk lehengerlő karikatúráit rögtönözte mindössze pár perc leforgása alatt. Ettől a szememben még tragikusabbá vált a története: láttad a tüzet, a tehetséget, és egyúttal annak a nagyvonalú, és a többség szemében minden bizonnyal felelőtlennek tűnő elpocsékolását is. Nem tisztelte önmagát eléggé, ezt maga is bevallotta. Tudatosan, kívülről látta önmagát, és azt is pontosan tudta, hol volt az a pont, ahol félresiklott az élete. Ott még talán meg lehetett volna állítani a lejtmenetet, de már késő, már semmi erőm hozzá - mondta.
Ha kérsz, valamit adni is kell érte cserébe. Mi ugyan nem kértünk semmit az akkortájt még alig tizenéves kisöcsémmel, amikor az a rossz arcú, csapzott, büdös és zűrös fickó felszállt a Déliben álló vonatra, és hozzánk csapódott, akaratunk ellenére. Előadta, hogy épp születésnapja van, és ebből a különleges alkalomból elénekel nekünk egy számot, amit annak idején Nagy Ferónak írt. Közben a karomat szorította, és hörögve ordította a bűngyenge, Sátánról meg pokolról szóló - szerintem a helyszínen rögtönzött, és Ferót sosem látott közhelyes “dalszövegét”, majd pedig előadta, hogy ezért az exkluzív színielőadásért bizony tartozunk neki valamivel. Különben is, neki születésnapja van.
Nos, ami azt illeti, ugyanezt a fazont láttam már egyszer - talán pár hónappal korábban - egy zuglói villamoson is, ahol fennhangon követelte a riadt utasoktól, hogy adjanak neki valamit, mert éppen születésnapja van, és a világ ezért tartozik neki. Dögletes bűzt árasztó, felhevülten ordítozó honfitársunk öcsém Zippo öngyújtójára vetett szemet. Közbeléptem, miszerint azt az egy dolgot nem kérheti, mert az személyes ajándék, ami különösen fontos öcsémnek. A háborodott tekintetű csavargó viszont nem tágított. “Akkor is adnod kell valamit. - hörögte - Ez a világ rendje, barátom. Semmi sincs ingyen. Én adtam, most rajtatok a sor! Ha pedig nem adsz magadtól, akkor elveszem, és azt veszem el, ami nekem tetszik!” Így hát aznap délután rövidebb lettem egy Genesis kazettával, öcsém pedig megtarthatta az öngyújtóját. Valahogy nem éreztem sem az igazságot, sem pedig a mérlegserpenyők megnyugtató egyensúlyát a sebtében ránk erőszakolt csereügylet végeztével.
Egy cigányasszony a Keletiben a jegyért sorban álló utasokat győzködte, hogy megjósolja a jövőjüket. Csak egy papírpénz kell hozzá, semmi más, és öt perc az egész. Bármily hihetetlen is, akadt pár egészen ostobán jóhiszemű egyén, aki kötélnek állt. Az előhúzott papírpénz persze a legritkább esetben volt nagyobb címlet, mint az akkortájt legkisebbnek számító kétszázas. Ám amikor ilyen kis címlet került elő, hirtelen éktelen rikácsolásba fogott a viseltes matróna:
- Ennyit ér magának a jövője? Há’ ne sértsen már meg! - vonyította - Tudja, minden annyit ér, amennyit adnak érte! Vegyen elő egy nagyobbat, ha biztos tippre kíváncsi! Ne szórakozzon már velem, drága hölgyem, hát az én időm is pénzbe kerül - és a legnagyobb megdöbbenéssel néztem végig, ahogy az illető elővesz egy ezrest, amire aztán a boszorkány egy mélyről jövő harákolást követően óriásit turházott, de úgy, hogy abból jutott a szerencsétlen, döbbenetében lefagyott utas ruhájára meg cipőjére is. Nyilván nem volt kedve mindezek után a nyáltól ázó papírpénzt visszavenni, és jósnőnk, természetesen a várt és ígért információ átadása nélkül, mint ki jól végezte dolgát, zsebre vágta a frissen szerzett zsákmányt, majd egy pillanattal később el is tűnt az aluljáró forgatagában.
Eme jelenet láttán sem éreztem úgy, hogy tisztességes csereüzlet szemtanúja voltam. Sőt, ez volt egyike azoknak a jeleneteknek - és több százat tudnék felsorolni még -, amikor erősen elkezdtem megkérdőjelezni az emberekben lakozó eredendő jóságot. Vannak extrém szituációk, amikor az ember kénytelen a tisztesség fogalmát másképp értelmezni. Vannak olyan szorított helyzetek, amikor arra kényszerülünk, hogy átlépjük a morális határainkat, mert az életünk, vagy épp valamelyik családtagunk élete a tét. Ez nem mentesít minket az elkövetett tett súlya alól, de azt gondolom, hogy vannak fokozatok, és ezáltal létezik eltérő megítélés is.
Ami az én gondom, az az embertelenség. A morál, az emberi szó, a kérem, a köszönöm, egyfajta tisztességes, emberközpontú megközelítés - teljes hiánya.
Persze, egy nyomorúságos közegben elállatiasodunk, háború idején kifordulunk önmagunkból. Ha a gyerekem éhezik, én sem fogom nézni mit és hogyan, és milyen áron, hanem meg fogom szerezni, ha kell, el fogom venni mástól. Álszent hazudozó, aki mást állít.
De amikor egy csőre beszívott, Szigetről kibotladozó fiatal, összehányt trikóban felém tántorog és odaböfögi, hogy adjá’ cigit! - majd pedig a “nem adok”-ra kikerekedett szemmel k—anyázik, mert az ő olvasatában olyasvalamire mondtam nemet, ami neki alanyi jogon jár - arra nem tudok mást mondani, mint hogy valami végérvényesen elcsúszott odakinn a világban. Nem egyszer éreztem neheztelést, ha nem is ilyen direkt módon, amikor megtaláltak hasonló helyzetben hajléktalanok. Sajnos a történet vége az, hogy az ember elkezd ösztönből begyorsítani, kikerülni őket, ha közelítenek. Sok esetben lehet, hogy olyasvalakit is kikerülsz, akinek normális esetben segítenél, de már belefásultál a látványukba, a szagukba, a zavarodott, sokszor teljesen szétesett mondandójuk végighallgatásába. Megy a verkli, számodra is fárasztó a mindennapi lét terhe, a munka, a saját személyes küzdelmed, nem kellenek még ők is pluszban a nyakadba.
Miért voltak ők ennyire tehetségtelenek, jellemgyengék, miért nem tudtak helyt állni úgy, ahogy neked sikerült? Valamit nagyon rosszul csináltak. De álljunk meg egy pillanatra, és tegyük fel a kérdést: Mennyire állunk valójában messze az ő helyzetüktől?
A legtöbb embernek ma Magyarországon semmiféle megtakarítása nincs, hónapról hónapra él. Mivel semmi tartaléka, ha egyszer megborul a rendszer, aminek alapja a havi túlélést szolgáló munka, és az ezáltal kitermelt, épphogy a lakhatásra és étkezésre elegendő bevétel, akkor - hacsak nincs egy támogató családi közeg, vagy barátok, akikre átmenetileg számíthat - könnyen hasonló helyzetbe kerülhet egyik pillanatról a másikra.
Mindezt ráadásul úgy, hogy nem tapasztalta meg a közeget előzőleg, hanem abba kívülállóként, zöldfülűként kerül. Nem ismerve a kiskapukat, a megoldásokat, a veszélyhelyzeteket, és azok elkerülésének módját, olyan miliőben és közegben kéne helyt állnia, ahol valójában esélye sincs. Ezen a gondolaton talán érdemes elidőzni egy kicsit.
Sokakat sajnáltam. Az Andrássy úton egyikük egy fa odvában húzta meg magát, amíg a helyi önkormányzat dolgozói be nem tömték valamivel a lyukat. Pedig soha nem láttam semmi szemetet a fa körül. Csak aludni járt oda, és reggel, amint elkezdődött a mozgolódás az utcán, mindig útra kelt. És mélyen felháborodtam, amikor a kormány a hajléktalan kérdést úgy akarta megoldani, hogy megtiltotta éjszakára a nyílt utcán tartózkodást. Hová menjenek akkor?
Van hová hazamenned? Megy a fűtés, duruzsol a kályha? Teázgatsz esténként a szerető családod körében? Akkor állj meg egy pillanatra, mint most én is, és gondolj bele, hogy ami nekünk természetes, meg magától értetődő, az másoknak elérhetetlen.
Lehet, hogy páran olvasták is a “fában lakó hajléktalan” történetét a Kodály Köröndön, pár évvel ezelőtt. Nos, leszögezem, fogalmam sincs, mi történt vele. Talán rájött, hogy ilyen fa esetleg akadhat egy erdőben is, kevésbé frekventált helyen, ahol sem újságírók, sem pedig a rendőrség nem fogja vegzálni, pláne mióta az a kéretlen, klikkvadász cikk napvilágot látott róla.
De nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi van akkor, ha a Főkert Holding, aki a körbeszigszalagozást végrehajtotta, nem éppen kitúrta-e a delikvenst a lakhelyéről mert fájt nekik, hogy az amúgy kutyát nem zavaró és csak éjszakánként ott meghúzódó szerencsétlen az egyébként korhadt, szétrohadt fa belsejében pihent le éjszakára? Mint mondtam, soha nem láttam se szemetet, se húgytócsát, sem semminemű hulladékot a fa környékén sem, és a fa odvában sem.
De azért a szerveknek példát kell statuálni. Az establishmentnek nagyon fáj, ha valaki a rendszer keretein kívül mer szuszogni egyet-kettőt pökhendien, és nem egyike a reggel kaptárba siető, szorgos kis méhecskéknek. A szabadság az, ami a legjobban szúrja a szemeket. Valójában mindig is így volt. A szabadság és a rendszer kijátszására tett bárminemű kísérlet minden hatalom, és rendszer szemében csipa.
Persze az éremnek mindig több oldala van. Ha valaki - önhibájából vagy azon kívülde tételezzük fel, hogy részben talán nem feltétlenül tett meg mindent azért, hogy nehéz sorsát elkerülje - az élet nehezebb felén landol, akkor miért járna neki segítség alanyi jogon, csak a helyzete miatt? Miért volna kötelességünk nekünk, akik egy nagyot sóhajtva beláttuk, hogy az áhított szabadságnak nem az utcán, a periférián megélhető változatát kell választanunk, hanem kénytelen kelletlen, kvázi beállva a sorba, minden reggel felkelünk, munkába indulunk, ha már ott vagyunk, igyekszünk azt jól elvégezni, hogy az ellenértékéből egy viszonylag elfogadható életet élhessünk (mely sorba beállásnak nyilván ára van, mindenképp a szabadság egy igen tekintélyes szeletének a feladását követeli) - hogy humánus szeretetből a bevételünk akármekkora hányadát is, amiért megdolgoztunk, rájuk költsük?
Tudom, emberbaráti körökben ez nem népszerű álláspont, és a betegség, öregség, és kiszolgáltatottság okán nélkülözőket igenis valamilyen mértékben úgy vélem, hogy kötelessége volna eltartania a társadalomnak, de nem egyszer éreztem egy kőkemény végig gályázott munkanap után, hogy az aluljárói húgytócsa mellett békésen és bambán kannásborozgató léhűtőket talán mégsem szeretném pénzadománnyal támogatni, mert azzal valójában magát az enyészetet táplálom…
Különös éjszakám volt pár hete a szokásos havi munkahelyi csapatépítőt követően. Már maga az esemény is érdekes fordulatot vett, ugyanis ismét összehozott a Sors egy jövendőmondóval. A korábbi vehemens cigányaszszonynál egy jópár évtizeddel fiatalabb, talán kevésbé hétpróbás alany, miután kénytelen kelletlen odanyújtottam a tenyeremet némi elemzésre, nemes egyszerűséggel azt közölte velem, hogy én egy üres, boldogtalan ember vagyok, akiben szó szerint nincs SEMMI, és aki éjszakánként telesírja a párnáját kínzó magányában. Még szerencse, hogy az említett hölgy nem akart tízezreseket leköpködni.
Az este koronázatlan királya, és egyben a spontán utcai színművészet modernkori Latinovits Zoltánja viszont egy kamaszfiú volt, aki zokogva jött oda, és a szó szoros értelmében térdre esett, hogy neki pénzre van szüksége, hogy hazajusson, és bármi, még a legkisebb segítség is számít. Mivel mozdítható, nem kártyán lévő tőkém mindössze pár száz forint apró volt, és őszintén megvallom, hogy megesett a szívem a kölykön, mindent, ami nálam volt, neki adtam. És akkor, abban a pillanatban egycsapásra eltűntek a könnyek, a kiszolgáltottság póza, a pár pillanattal előbb szívhezszólóan előadott könyörgés, és cinikus gúny váltotta fel.
- Ennyi? - bökte oda foghegyről. - Nekem amúgy háromezer forintra lett volna szükségem. - és azzal elsétált. Abban a pillanatban tudtam, hogy bepaliztak. Ha csak párszáz forinttal is, de átdobtak a palánkon. Jó régen nem sikerült ehhez hasonló, de ahogy az idők változnak, úgy a módszerek is. Nem tudom, hogy herbálra, vagy másra kellett-e neki a pénz, de a márkás cuccaiból, és a viselkedésében beállt hirtelen pálfordulásból ítélve egész biztos, hogy nem vonatjegyre.
Sosem éreztem, hogy mások drogfüggőségét, alkoholizmusát, és egyéb szenvedélyét nekem kéne szponzorálnom - még az őszinte pályaudvari piás fickó kérését, és az abból következő, apám emberségéről árulkodó kimenetelt felidézve sem - mint ahogyan azt sem éreztem, hogy sokszor sokkal könnyebb helyzetben lettem volna, mint egyesek, akiknek most a nyílt utca az otthona. Előfordul ugyanis, hogy az a határ pókfonál vékonyságú. Végig küszködtem, és költöztem az egész életemet, és pontosan tudom, hogy voltak helyzetek, amikor egy fél pillanatnyi jellemgyengeség, egyetlen rosszul meghozott, felelőtlen döntés egyik napról a másikra elindíthatott volna azon a bizonyos lejtőn, melyen a Múzeumkertben karikatúrákat rajzolgató egykori képzőművész beszélgetőpartnerem nem tudott, és végül már nem is akart megállni.
Beszélhetünk fennkölt, nemes célokról, hegyeket mozgató motivációról, vagy éppen ezek hiányáról, és arról is, hogy mindenki a saját sorsa kovácsa, mely utóbbi, fájdalmasan közhelyes mondat, viszont ma már életmód coachok szájából is hiteltelenül hangzik, mert mind tudjuk, hogy a képlet azért sokszor nem ilyen egyszerű. Értekezhetünk arról is, hogy az alma nem esik messze a fájától, és ahonnan jöttél, arra tartasz, hiszen azt a közeget ismered, és ha egy adott közeg a bőröd alá ég, majdnem lehetetlen teljesen kivetkőzni abból, ami születésedtől fogva meghatároz.
Nos, voltam fenn, és voltam lenn is.
Megtapasztaltam jólétet és pokoli szegénységet, tudom mit jelent a nincs, és a nincs elég fogalma, és pontosan tudom a kettő közti különbséget.
Ahogyan azt hiszem, talán éltem eleget ahhoz is, hogy kellő pontossággal felmérjem a különbséget a valódi szükség, és a mások kontójára elkövetett, gyomnövényként vegetálás, más szóval élősködés között is. Ahogy egymás mellé tudom tenni a szipus léhűtő, és a tisztességes, éhező öreg néni képét is, és nem kétlem, hogy a többség mely esetben érezné úgy, hogy szívesebben segítene.
Az élet sűrűjében, a nehéz sorsokban, a nyomortanyák és lepukkant józsefvárosi bérházak dohos közegében, a düledező falú, félig a mezőre nyíló félkész vályogházban, az álcák mögött, a sorok között, a minket körülvevő sokszor álságos színjátékok közepette viszont mindig egyetlen egy dolgot kerestem: az emberség pár megmaradt szikráját. Ami visszaad egy cseppnyi hitet, ami elhiteti velem, hogy végső soron, valahol mélyen legbelül mindannyiunkban maradt még jóság.
Emlékszem a gyűrött arcú, fáradt szemű öreg nénikére, aki virágot, zöldséget, pár összeszedett kacatot árult az aluljáróban. Hogy enni tudjon, hogy ki tudja fizetni a gázszámláját, hogy legalább annyira feltekerhesse éjszakára a fűtést, hogy ne fagyjon halálra. Gyógyszerre már régesrég nem tellett neki. Ahogy semmi más egyébre sem, és jól tudta, hogy ahogy az árak egyre tovább szöknek felfelé, lassan már erre sem jut. Egy élet munkája után. Egy teljes, ledolgozott, végig gürcölt élet munkája után. Őt egyszer régen arra tanították, hogy a világon semmi sincs ingyen. Hogy ha kérsz is, valamit mindig adni kell cserébe. Ezért hát minden reggel felkelt, vacogva, korgó gyomorral elindult a városba a portékájával, hátha valaki megszánja. Nem mondott összeget, nem árazta be a gyűrött kis terítőre kipakolt limlomjait, annyiért adta, amennyit az másoknak is megér. Nénikét nem tanították meg a marketingre, neki nem volt erős, szónoki hangja, ő csak egy egyszerű öreg nénike volt, aki túl szerette volna élni a telet. Elindult hát minden áldott reggel a zajos, kegyetlen, törtető nagyváros jégverte poklába, az utca világának cudar farkastörvényei közé, oda, ahol még egy aluljárói jó fekvésű “helyért” is le kell adni valamennyit az utca önjelölt kiskirályainak. Tudta, ha nem teszi, nem mehet oda többet. Nénike nem volt holmi hétpróbás, vagány, nagy hangú piaci kofa, aki igazán kiismerte volna magát ebben a közegben, ezért hát sosem ellenkezett. Ő nem akart uralkodni senkin, ő sosem a hasznát leste, nem számolgatta hazafelé röhögve a vaskos húszezresekből álló pénzköteget, amit mások jóhiszeműsége, félelme, és kiszolgáltatottsága révén szerzett. Nem drogokra vagy alkoholra költötte a pénzét, nem is tudta volna, mert sosem jött össze annyi, még ha akarta volna sem. Nem dohányzott már évek óta, mert azt sem tudta volna megfizetni. Jól esett néha egy-egy szál cigaretta a reggeli kávé mellé, de efféle úri luxust ő már nem engedhetett meg magának. Egy élet munkája után. Egy teljes, ledolgozott, végig gürcölt élet munkája után.
Nem leszek álszent. Párszor jómagam is megálltam, volt, hogy ételt adtam neki, volt, hogy a zsebemben zörgő aprótól szabadultam meg, és nyilván nem fogadtam el cserébe semmit, adja el másnak, annál is többet vihet aznap haza. Párszor én is megálltam. De az esetek nagytöbbségében elsiettem mellette, csakúgy, mint a többi. Én is beletemetkeztem a saját - az övéhez képest jelentéktelen és súlytalan - gondjaimba, mint mások, vagy épp egyszerűen csak nem volt kedvem aznap beszélgetni. Sokszor olyan mélyen elszomorított a tény, ahogy ott állt, mint élő tanúságtétel, a minket mardosó, mélyre temetett önvád és bűntudat néma manifesztumaként, akin nem tudunk érdemben segíteni, hogy becsuktam a szemem, és inkább csak mentem tovább. Nem akartam a bennem élő lelkiismerettel szembesülni, nem akartam megint fejben elképzelni, hogy az anyám áll ott a helyén, ezért elhessegettem a gondolatot, különben sem oldhatjuk meg az egész világ gondját egymagunk. Legalábbis én - akkor és ott - ezzel nyugtattam magam.
Aztán egyik reggel nem jött. És következő reggel sem. Végül hetek teltek el, és nem láttam többé a nénit.
Nem állt ott a kis szedett-vedett portékájával, nem mosolygott szelíden és hálásan, amikor valaki párszáz forinttal nagyritkán megszánta. Hozzá költhetném a történethez, hogy a pizzás bódénál, vagy az újságosnál valaki azt mesélte, hogy meghalt, de az igazság az, hogy fogalmam sincs, mi történhetett vele. Él-e még, átvészelte-e a pandémiát gyógyszerek és fűtés nélkül, előkerült-e egy rokona, gyereke, fia, lánya, bárki, aki felkarolta, és élete utolsó pár évében megadta neki azt, hogy végre biztonságban érezhesse magát, annyi év kiszolgáltatottság, éhezés, nélkülözés után.
Bár hajlok afelé, hogy sajnos valószínűleg nem így történt, titkon mégis abban bízom, hogy vannak még csodák. Hogyha mást nem is, remélem, egy ilyen csodát álmodott magának abban a hideg, nyirkos, dohos kis egyszoba konyhás garzonban, amikor utoljára lecsukta a szemét.
