A legnagyobb kihívást jelentő ünnep

Szeghy Krisztina

A legnagyobb kihívást jelentő ünnep

A nehezített fogantatás és a karácsony

Bár az áruházak polcai már október végétől roskadoznak a karácsonyi dekorációk és a lehetséges ajándékok tömegei alatt, az emberek általában csak november vége felé kezdenek el érzelmileg is ráhangolódni a közelgő ünnepre, amely a legtöbb ember számára az örömöt, a szeretetet és a családi összetartozást jelenti.

Sokan vannak azonban sajnos, akiket a közeledő karácsony gondolatára a meghittség érzése helyett szomorúság önt el. A nehezített fogantatással küzdő párok számára az év vége általában a legfájdalmasabb időszak, ekkor érzik a legjobban a hiányzó gyermekük üres helyét a családban. Ebben az írásban azt járjuk körül, mit élhetnek meg ezek a párok, és hogyan érdemes támogatni őket ebben az érzékeny időszakban.

A decemberi összegzés keserű pillanatai

December utolsó heteiben az emberek gyakran értékelik magukban az eltelt év eredményeit, sikereit és új lehetőségeit. A nehezített fogantatással küzdő párok számára azonban az év vége csak egy fájdalmas emlékeztető egy újabb kudarcos évről, arról, hogy a vágyott családkép idén sem valósulhatott meg. Sok millió szülő várja szerte a világon, hogy átélhesse, amint a gyermekei boldogan bontogatják a karácsonyfa alatt heverő ajándékokat, és örömmel választják ki a fát, amelyre szenteste a csillogó gyerekszemek tapadnak. A nehezített fogantatással küzdő párok számára azonban a karácsonyfa ezeknek az élményeknek a hiányát szimbolizálja, így sokszor még ahhoz sincs kedvük, hogy saját fát állítsanak az otthonukban.

Azok a párok, akiknél természetes úton érkezett a baba, sokszor nem érzik át a nehezített fogantatással járó érzelmi terheket, többek között azért sem, mert a pár ezen a folyamaton az esetek zömében kettesben, a család bevonása nélkül megy keresztül. Egy átlagembernek fogalma sincs arról, hogy a lombikprogram nem olyan egyszerű, hogy két sejtet az orvosok összeengednek egy Petri csészében, és aztán a létrejövő embriót visszahelyezik az anya méhébe, és csiribú-csiribá: születik egy baba. Ez egy nagyon nehéz, soklépcsős, testet-lelket egyaránt igénybe vevő folyamat, amelynek a sikerességi rátája viszonylag alacsony, és ráadásul életkorfüggő. Egyáltalán nem lesz sajnos minden lombik sikeres, hiába tesznek meg az orvosok mindent, ami orvosilag lehetséges. A Babahívogató Programba kerülők között találkoztam már olyan párral is, akik a jelentkezés időpontjában már a 11. sikertelen lombikon voltak túl.

Vajon mások boldogságának nem örülni gonoszság?!

Képzeljünk el egy jelenetet: karácsony este van, a családtagok körbeülik a karácsonyfát, a gyerekek lelkesen tépkedik a szalagokat a dobozokról, miközben Zsuzsi és Laci - a babáért küzdő pár - feszengve üldögél a boldog emberek között, és képtelenek felszabadultan együtt ünnepelni a családdal. Ugyanez a jelenet ismétlődik a közös családi vacsora során, amikor a sült hal és a töltött káposzta mellett az adott év történései is előkerülnek: ki ment férjhez, vagy kinek született gyermeke a családban, vagy az ismerősi körben. Mit lát a család kívülről? Hogy Zsuzsi és Laci képtelen volt feloldódni, és már megint korán hazamentek. Amit azonban senki sem látott, hogy év közben, amíg Zsuzsi kolléganője a munkahelyi mosdóban a tükör előtt a rúzsát igazgatta, addig Zsuzsi bent a WC-ben épp egy fájdalmas injekciót szúrt magának a hasfalába (ami amúgy már lila volt s sok injekciótól), mert ezeket az injekciókat bizony szigorúan időre kell beadni. Amit senki nem látott, hogy az elmúlt évben ezt a „kört” többször is végigcsinálták, és emiatt nem mentek nyaralni, vagy emiatt nem mentek el Zsuzsi húgának az esküvőjére, nem azért, mert betegek lettek. Azt sem látta senki, hogy minden egyes lombikos beültetéskor reménykedtek, és ők is úgy élték meg, ahogy mindenki szokta: érzésben, tudatban ők egy babát kaptak vissza, és nem „csak” egy megtermékenyített sejtet. Ennek megfelelően minden alkalommal, amikor nem sikerült, ők egy babát veszítettek el és gyászoltak meg, kettejük szerelmének a gyümölcsét, akit azonban soha nem ölelhettek magukhoz, de akit már láthattak a beültetéskor kapott ultrahang képen. Amikor szomorúak egy karácsonyi ünnepen, akkor más gyermekeket látva, ők a saját meg nem született babájukat vagy babáikat is gyászolják, és az életet, amit velük élhetnének.

Ráadásul a pár tagjainak azért is nehéz a gyásszal megküzdeni, mert úgy veszítettek el egy babát, hogy a család többi tagja még nem ismerhette, nincsenek vele emlékeik, így osztozni sem tudnak a gyászukban. A nehezített fogantatás a pár számára rettenetesen magányos küzdelem.

Egy meddőség diagnózisával küzdő párnak nehéz lehet szembesülni mások boldogságával, különösen úgy, hogy sok tradíció és ünnepi tevékenység a gyerekek körül forog: nekik hozza a csizmácskába a csomagot a Mikulás vagy Télapó, és nekik hozza az ajándékot a fa alá a Jézuska. Ezeknek a pároknak minden ilyen alkalom egy fájdalmas emlékeztető, hogy a vágyott gyermek továbbra is várat magára. De a legfájdalmasabb az egészben mégis az, hogy sajnos soha senki nem ígérte (nem ígérhette) meg nekik, hogy biztosan lesz majd gyermekük. Az igazi fájdalmat a bizonytalanság érzete okozza, hogy lehet, hogy ők ezt a boldogságot sohasem tapasztalhatják majd meg.

A tolakodó kérdések és a családi nyomás

Az ünnepek alatt gyakoriak a családi és baráti összejövetelek, amelyeken a nehezített fogantatással küzdő párok gyakran szembesülnek helyzetük meg nem értettségével. Szerencsére Pataki Zita és a férje, Szárnyas Attila vlog-sorozata nagyon sokat segített abban, hogy a széles körű nyilvánosság empatikusabban forduljon a meddőséggel diagnosztizált párok felé, ugyanakkor az év végi ünnepek még mindig a legnehezebb terepet jelentik minden hasonló helyzetben lévő pár számára.

A családtagok ilyenkor emelkedettebb, felszabadultabb hangulatban, elfelejtkezve a pár ilyen irányú (és teljesen érthető) érzékenységéről gyakran dobják be a „na és nálatok mikor jön a baba” típusú kérdéseket. Ez a pár számára minden ilyen összejövetel előtt jelentős stresszforrás. A magam részéről azt gondolom, hogy ezt a kérdést egyszer s mindenkorra mindenkinek el kellene felejtenie. Nem turkálhatunk senkinek az érzéseiben, a lelkivilágában és a méhében, mert fogalmunk sincs, hogy a kifelé mutatott mosoly mögött milyen és mennyi fájdalom rejlik a mélyben.

Az elveszített idő és a romló esélyek

A régóta babára vágyó pároknak az idő a legnagyobb ellensége. Míg számunkra az év végi lelki megterhelést a karácsonyi nagytakarítás, ablakpucolás, bevásárlás, főzés jelenti, addig egy ilyen párnak azt kell megemésztenie, hogy az év végével egy újabb rózsaszirom hullott le arról a rózsáról, amelyen minden egyes szirom egy esélyt jelentett arra, hogy saját sejtből fogant babájuk születhessen. Ahogy telik az idő, a várandósságra statisztikailag egyre kevesebb az esély a petesejtek romló állapota miatt, és ezt a statisztikát bizony kíméletlenül közlik a párral a meddőségi kezelések során. Minden sikertelenül telt év amellett, hogy önmagában is fájdalmat hordozott, egy újabb esélyt vesz el a pártól, és egy újabb gyászfolyamatot indít el.

Milyen a jó támogatás?

A sok nehéz érzés után nézzük meg azt is, hogy hogyan, mivel tudjuk támogatni barátainkat, családtagjainkat, akikről tudjuk (vagy sokszor csak sejtjük), hogy ez az időszak megterhelő lehet a számukra.

1. Empátia és megértés: A legfontosabb, hogy kerüljünk három dolgot: a felesleges kíváncsiskodást (ti nem akartok még gyereket?), a szemrehányást (hát nekem már sosem lesz unokám?!) és a tanácsadást (ha nem görcsölnétek rá, már biztos összejött volna).

2. Figyelem és támogatás: Legyünk jelen, ha szükségük van ránk. Az egyszerű jelenlét és MEGHALLGATÁS az 1-es pontban írtak kihagyásával nagyon sokat számít.

3. Kerüljük a fájdalmas témákat: Lehetőség szerint olyan témákról beszélgessen a társaság, amely nem kapcsolódik a nehezített fogantatáshoz, ne legyen téma a várandósság, vetélés, meddőség.

4. Ajándékok és szavak: Legyünk óvatosak az ajándékok kiválasztásával, és a szavaink megválogatásával. Lehet, hogy egy barátnő, vagy unokára vágyó nagymama számára jó karácsonyi ajándéknak tűnik egy meddőséggel foglalkozó szakkönyv, de – szpojlerveszély – nem lesz az. Csak egy újabb bizonyítéka lesz annak, mennyire nem tudjuk átérezni a fájdalmaikat, veszteségeiket. Higgyük el, hogy amit ki lehet próbálni annak érdekében, hogy gyermekük lehessen, a pár tagjai már mindent kipróbáltak, és az elmúlt évük nagy része azzal telt el, hogy az interneten kutakodtak azután, létezik-e olyasmi, amit ne tettek volna meg.

Túlzásnak tűnik ennyi elővigyázatosságot kérni a családtagoktól és barátoktól? Őszintén remélem, hogy nem. De ha mégis igen, akkor soha ne felejtsük el: a családi ünnepről a karácsonyi vacsora végén Zsuzsi és Laci – akik a nehezített fogantatással küzdő párokat jelképezik - egy olyan lakásba fog hazamenni, ahol pusztán egy üres, hideg gyerekszoba várja őket, amíg mi este betakargatjuk a puha, meleg takaró alatt szuszogó gyermekeinket… Amennyire lehet, segítsünk hát átvészelni nekik ezt a nehéz időszakot, inkább tereljük a figyelmüket, mint emlékeztessünk, hogy a következő év elején újra reményteljesen tekinthessenek a jövőbe, és legyen erejük az újabb küzdelmekhez.