AZ ELMÚLÁSRÓL ŐSZINTÉN

Landgraf Arnold

AZ ELMÚLÁSRÓL ŐSZINTÉN

Kedves Olvasó!

Ezzel az írással senkit nem szeretnék sem felháborítani, sem megbotránkoztatni. Tudom, hogy mennyire érzékeny téma ez a mai társadalmunkban. Ezért arra kérem, hogy amennyiben úgy dönt, hogy elolvassa ezt a két részből álló cikket, akkor azt tegye nyitott szívvel és őszinte kíváncsisággal, mert nem biztos, hogy az Ön hitrendszerébe illeszkedő gondolatokat osztok meg. Viszont fontosnak tartom, hogy beszéljünk és ismerkedjünk ezzel az agyonhallgatott témával.

Sajnos ma az iskolákban nem tanítanak bennünket az Életre és ezzel együtt a Halálra sem, mert leginkább az adott gazdasági igények mentén szakmákra tanítanak meg minket. Sőt azt sem tanítják nekünk, hogy van egy „Isteni” természetünk, aminek az elfogadása és megismerése jelentősen segítene megértenünk és elfogadnunk az Életet és a Halált.

Azért említem együtt az Életet és a Halált, mert van egy tévhit az emberek nagy részében ezzel a két fogalommal kapcsolatban. Sokan gondolják úgy, hogy a Halál az Élet ellentéte. Azonban a Halál nem ellentéte, hanem része az Életnek, mert az ÉLET az örök és folytonos. Az életünk nem ér véget a halálunkkal, csak egy más minőségbe lépünk át. Ennek értelmében a Halált tekinthetjük egy kapunak is, amin átlépünk, pontosabban visszalépünk abba a minőségbe, amiből megtestesültünk ebbe az anyagi világba. Így, ha ezt a szálat követjük, akkor a Halál „ellentéte” a Születés, mert ugyanazon a kapun, amin születésünkkor beléptünk, a halálunkkor kilépünk.

Persze tudom, hogy az anyagelvű tudomány még azon az állásponton van, hogy a Halál után nincs folytatás és bár kutatják a halált, azonban a tudomány a mai eszközeivel egyelőre még nem tudta tudományosan igazolni a Halál utáni létezést. Ezért ezzel leginkább a vallások igyekeznek foglalkozni és bár eltérő módon, de abban mindegyikük egyetért, hogy a Halál után nincs vége a létezésnek.

Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy mindössze 100 évvel ezelőtt még teljesen másképp gondolkodtak az emberek a születésről és a halálról, hiszen az életük része volt. Leginkább otthon történt meg és mind a kettőnek volt régen szertartása. Ennek megfelelően pedig a halál előtti időszakban a család vette körül a haldoklót és már gyerekként találkoztak a halállal. Így az akkori társadalmak (nagyszüleink, dédszüleink) integrálták életükbe a halált, sőt egyfajta „közvetítőnek” tartották a halottat a világ „lényegi” részéhez. Mostanra azonban sok esetben nem is találkozunk a halottunkkal, mert a kórházba mire bemegyünk, már csak az üres ágyat találjuk. Sajnos a születésből és a halálból is mára betegséget csináltak és már a kórházban megy végbe mind a kettő. Mi több, fekvő testhelyzetben, ami viszont nehezíti a „kapun” való be-, illetve kilépést. Ugyanis születéskor az anya fekvő testhelyzete akadályozza a születendő gyermek kijövetelét, ráadásul fekve sokkal kisebb erőt tud kifejteni, így tovább nehezül a gyermek világra jötte. Ezért régen, szüléskor a nők guggoltak és lábukat kitámasztották. A halálnál pedig törökülésben ültek, hogy a lélek felfelé (az ég felé) könnyedén el tudjon távozni. Mindezeket figyelembe véve ennek a két eseménynek leginkább otthon kellene megtörténnie, hogy egy szeretetteljes, békés, nyugodt környezetben menjenek végbe ezek a természetes folyamatok.

Mára azonban az otthoni eltávozást sok család nem tudja, vagy nem is akarja biztosítani az eltávozónak, ezért nem is nagyon beszélnek róla, tabu témának tartják és elutasítják.

Viszont fontos lenne róla beszélni, mert minden haldoklót fel lehet készíteni erre az útra, ráadásul a saját „hite” szerint. Az utolsó időszakban legtöbbször még azok is elfogadják egy felsőbb intelligencia létezését, akik addig tagadták ezt. Így, ha a haldoklót felkészítjük erre az útra, akkor nem a félelem, hanem a szeretet fogja eltölteni, ami nagy jelentőséggel bír, mert az utolsó gondolatok és tudatállapotok jelentősen befolyásolják az elmenetelét. A félelemmel teli elme nehezen és hosszan engedi el az életet, ugyanis az elme számára a legveszélyesebb dolog az ismeretlen. Márpedig ahova készül a haldokló az az elme számára teljesen ismeretlen. Azonban, amint alaposan megismerünk valamit és megismerjük annak eredetét, okát, mibenlétét, erejét és gyöngéjét, az nem uralkodhat el rajtunk. Így, ha a haldoklót felkészítjük erre az útra, akkor nem a félelem, hanem a szeretet fogja eltölteni. Ezt úgy tudjuk megtenni, hogy felhívjuk a figyelmét arra, hogy ez egy belső utazás az „Isteni” természetünk felé. Emlékeztessük olyan dolgokra, amik megerősítik őt. Ha „úton járó” (a vallást is idesorolhatjuk), akkor minden olyan hite szerinti gondolat, ami az úttal kapcsolatos, ilyenkor nagy erővel bír a haldokló számára. Ha tudunk olyan lelki vagy más jellegű hite szerinti gyakorlatról, amit életében végzett, akkor arra is emlékeztessük, vagy ha tudjuk végezzük el vele együtt. De ha már nincs olyan állapotban, akkor helyette is elvégezhetjük (amennyiben tudjuk), még akkor is, ha a mi hitünkkel nem egyezik. Ebben az időszakban nagyon fontos, hogy ne elméből, ne a tanult minták alapján igyekezzünk megoldani a kialakult helyzeteket, hanem bátran hallgassunk az intuíciónkra, a megérzéseinkre, mert sokat tudunk segíteni, ha megérezzük, hogy hol tart a folyamat. Ráadásul ezalatt a folyamat alatt rendkívül érzékeny a haldokló ember és az egészen apró érzetek is erőteljes belső látomásokká tudnak nőni benne. Ezért végig a folyamat alatt, mindig nyugtassuk meg mindennel kapcsolatban, főleg olyan dolgokkal kapcsolatban, amik még életében is állandóan foglalkoztatták. Tegyük meg ezt akkor is, amikor már látszólag nem kommunikál a külvilággal. Soha ne vitatkozzunk vele és főleg ne akarjuk meggyőzni az ellenkezőjéről azzal kapcsolatban, amit állít és ha azt kéri, hogy hagyjuk magára, akkor menjünk ki a szobából.

Nagyjából 10 nappal, két héttel a lélek távozása előtt a „léleknek bugyrai kifakadnak” és elfojtott érzelmeit, dühét, keserűségét, szívfájdalmait a külvilágra önti. Ez a „gyónás” ideje, a megkönnyebbülés időszaka, amikor a lélek letenné a terhét és megtisztulna, ha engednék neki. Azonban ilyenkor általában azt hisszük, hogy az eltávozó megbolondult, mert olyanokat mond, ami szokatlan az ő szájából, ráadásul sértő és bántó is lehet. Ám ilyenkor a lélekből kiömlik mindaz, amit eddig magában tartott és azért ömlik ki, mert már nincs tétje, nem kell már megfelelnie és az elvárások mentén cselekednie, beszélnie. Ekkor nagyon fontos lenne, hogy legyen mellette valaki, aki meghallgatja, hogy könnyíteni tudjon magán a haldokló, ami egy lelki megtisztulás, lelki megkönnyebbülés is egyben. Ez azt is szolgálja, még ha sértő is számunkra a kijelentés, hogy gondolkozzunk el mindazon, amit a haldokló mond.

Ezt a folyamatot a testen keresztül is segíthetjük. Ehhez tudni kell, hogy a test domború felületei vitalizálnak, a homorú testrészek nyugtatnak. Ezért, ha a dereka alá vagy a tarkójához tesszük a tenyerünket, vagy a könyök hajlathoz, térdhajlathoz tesszük a kezünket, akkor azzal a testen keresztül is tudjuk nyugtatni a haldoklót. De ha csak kezünkben tartjuk a kezét vagy simogatjuk, már ez a kis szeretetteljes érintés is képes megnyugtatni az eltávozót. Azért nagyon fontos, hogy minél nyugodtabban, minél biztonságosabban érezze magát és minél szeretettel telibb állapotban távozzon, mert ahogy fentebb írtam, ez hatással lesz az egész folyamatra és a halál pillanatára.

A halál folyamata tulajdonképpen egyfajta lemeztelenedés, amikor egonk és elménk megszabadul belső gátjaitól, ragaszkodásaitól, hitrendszerétől, a megtanult mintáktól és feloldódunk „Isteni” természetünkben. Ennek révén képesek leszünk meglátni, megtapasztalni a mélyebb valóságot. Ezért a halál nem értelmetlen, hanem értelme és értéke van, akárcsak a születésnek.

A halál pillanatában, ha nem a félelem tölt el bennünket, akkor az egy rendkívüli jelenlét-állapot. A haldokló számára a fény, a tér és az idő megáll és a „Kapu” kinyílik. Ekkor a múlt és jövő vízszintes (lineáris idő) viszonylatából kilép az ember és belép az Ég és Föld függőleges (jelen idő) kapcsolatába. Ez a függőleges kapcsolódás egyébként mindig is bennünk volt, csak nem nagyon foglalkoztunk vele.

Mára azonban eltávolodtunk a természettől, ezzel együtt az „Isteni” természetünktől is és vannak olyan emberek, akik még nem láttak halottat. Így nem csoda, ha félünk a haláltól és félünk a holttesttől is. Egy társadalomban a halálhoz és a halott testéhez való viszony megmutatja, hogy mit gondolnak az életről és mit gondolnak az életben a testről. Ezért azok, akik kizárják az életükből a halált és a testükkel azonosítják magukat, azoknak a halál folyamata nehéz és hosszadalmas lesz.

Ha azonban végig kísérünk egy haldoklót az utolsó útján, fogjuk a kezét és a szemébe nézünk, segítjük az útján, akkor az biztos, hogy felkészít bennünket a saját halálunkra is. Ráadásul eszünkbe fog jutni az érzés, amikor utána összevesznénk bárkivel, hogy mennyire mulandó és törékeny az a lehetőség, amit életnek hívunk és biztos nem fogunk összeveszni vele. Ugyanis rájövünk, hogy nem éri meg haraggal és veszekedéssel tölteni azt az időt, amit szeretettel is megtölthetnénk. Sőt, ha megértjük a halált, mint egy folyamat részét, akkor megszűnik bennünk a rettegés saját életünk elvesztése miatt és a családtagjaink elvesztésének a félelmét is le tudjuk tenni.