8 minute read
Lelkem kicsiny arcképcsarnoka - Földes Lívia
Búza Judit
Lelkem kicsiny arcképcsarnoka
Földes Lívia
Az élet és az energiák törvénye szerint, ha tudunk róla, ha nem, mindannyian hatunk egymásra. És mindannyiunk életében vannak emberek, akik múlhatatlan változásokat generálnak, függetlenül attól, mi azt hogyan éljük meg. Vannak, akik valami kellemetlen, sőt fájdalmas megélést hoznak, amiért később persze rendszerint hálát adunk és vannak, akiket az első pillanattól kezdve lelkünk részeként fogadunk és ez így is marad.
Előszó:
1997-et írtunk. Éppen túl voltam a nagy életközépi válságon és az ezzel járó óriási változáson, testben, lélekben, szellemben is.
Új élet kezdődött a számomra, a rókabundás, BMW-s, utazgatós, sikeres, ám végletekig túlterhelt üzletasszonyból, a korábbról már jól ismert hétköznapi nővé váltam ismét és az elnyomásból a szabadságba érkeztem meg.
A kacsalábon forgó hatalmas házból egy vidéki kis vályogházba költöztem és a 0-ról indultam újra.
Ezt a korszakomat a „hét éves elvonulásom” idejének neveztem évekkel később, amit a Reikinek köszönhettem és ami határtalanul sok élménnyel gazdagított, mert pályára álltam, azt éltem, hogy megtaláltam önmagam és a hivatásom.
Ma hihetetlennek tűnik, hogyan teremtődtek meg abban az időszakban az anyagi feltételei, de felsorolni is sok lenne mi mindent tanultam, végeztem el ez idő alatt, beleértve a természetgyógyászatot is.
És szinte nap nem múlt el szolgálat nélkül, sikerélmények nélkül, rengeteg új ember érkezett az életembe és sokan közülük életre szóló barátsággal ajándékoztak meg.
A Tgy-n szakmai tárgynak, igaz kényszerűségből, mert a bioenergetikát kivették a rendszerből pont abban az évben, a kineziológiát választottam. Ezzel együtt, szerencsének éltem meg, hogy a szakma nagyasszonyától, Varjú Mártától tanulhatok, amire izgalommal készültem.
A tanfolyam helyszínéül egy budapesti bevásárlóközpontot jelöltek meg, a Lurdy házat, azon belül az Alexandra könyvesbolt különtermét. Nagy várakozással indultam neki az útnak, bár tudni kell, nagyon nem kedvelem a bevásárlóközpontok kaotikus energiaterét, egy idő után mindig nyomasztóan hat rám és olyankor azonnali menekülhetnékem támad, de ennek ellenére, most árkon-bokron át vitt a tanulni vágyásom.
És ez a fordulat hozta az életembe Lívet.
A terembe lépve azonnal megláttam. Kicsit elkülönülve ült mindenkitől, de akkor is feltűnt volna, ha nem, mert jelenség volt, stílusos és egyedi. Különc, ez jutott eszembe elsőre, fekete haj, fekete keretes szemüveg, fekete ruha, ami ugye azt sugallja „ne nézzetek rám, itt se vagyok, eltűntem”, de nem lehet őt nem észrevenni. A dekoltált felsőt egy gyönyörű, antik ezüst nyaklánc tette szinte alkalmivá és egy karkötő, de semmi több és a smink is pont éppen elég, se sok, se kevés.
Akkoriban még aktívan dohányoztam, így az előadás szünetében azonnal rágyújtásra alkalmas helyet kerestem és találtam is, Lív már ott volt és épp rágyújtott. Összenéztünk, bemutatkoztunk.
A fekete keretes szemüveg mögött, meleg barna szemek, nyílt tekintet és barátságos a mosoly.
Aki ismer, tudja, mindig a tekinteteket keresem, én így kapcsolódom, ez gyerekkorom óta így van.
Van, akit zavar és van, aki fogadja és nyitott rá, őszintén szólva nem tudok, nem is akarok leszokni erről.
Tetszett, hogy eleinte jókat hallgattunk, mert vele lehetett és a közel két évtizedes barátságunk ideje alatt, bizony volt, hogy nagyon hálás voltam ezért a különleges tulajdonságáért is. Például egy alkalommal rémesen kiborulva hívtam fel, csak annyit mondott: gyere. És pár nap alatt összeraktam magam, mert tudtam, nála semmit nem kell, sírhattam, dühönghettem, beszélhettem, hallgathattam is és alhattam akár két napot egyvégtében, csak azt nézte meg, szuszogok- e még. Gyógyultam mellette.
Aznap rengeteg élményben volt részünk, a tudatalattinkban hordozott jó néhány traumától vehettünk búcsút, mivel Márta ötvözte az elméletet a gyakorlattal és tökéletes érzékkel válogatta össze a párokat az oldásokhoz.
Minden szünetben Lívvel kettesben bandáztunk, felfedeztük a sok mindenben közös érdeklődésünket, látásmódunkat és értékrendünket, így egyre közelebb kerültünk egymáshoz.
A következő hétvégi tanfolyamon már ezeréves ismerősként örültünk egymásnak. És akkor beütött a krach (mondta volna nagyapám).
Az első nap délutánján mindenki ismét Márta által kiválasztott párokkal csinálta végig az oldásokat.
A szünetben nem leltem Lívet egyik helyünkön sem. Végül az óriási parkolóban találtam rá, teljesen kiborult állapotban volt. Nem szóltam, csak megálltam mellette, rágyújtottam, vártam és egyszer csak kitört, mint a Vezúv.
-Én ezt nem csinálom! Útáloom! Holnap nem jövök!
Felém fordult, szemmel láthatóan reszketett, szinte örvénylett körülötte a levegő.
-Van kutyátok?
Bólintottam.
-És macskátok?
-Igen, az is van- válaszoltam.
-Akkor nem megyek hozzátok. Utálom a macskákat.
-Sajnálom, igazán nagyon sajnálom Lív, de ahogy érzed - mondtam. Lassan megnyugodott.
Befelé menet már összemosolyogtunk.
-Köszönöm. -mondta.
-Nincs mit. -válaszoltam.
Másnap hiába vártam, nem jött.
Délutánra kiderült, a szállására menetben „véletlenül” hátralépett a villamoson, elszakította az achillesét, Tatabányára vitték kórházba, ahol néhány órán belül megműtötték és gipszbe tették. Ezzel hetekre bezárta magát a negyedik emeleti manzárd lakásába, amit imádott, többek közt azért is, mert látta a napkeltét az ablakából.
Viszont belevetette magát az írásba és befejezte a könyvét, amit egy szuszra olvastam el jóval később nála és azzal tettem le, hogy ezt mindenkinek el kell olvasni, mert felismertem általa, hogy hogyan szabotálom, hogyan zárom el magam nőként a szabadságtól.
Rengeteget olvasott, sok könyvet eredeti nyelven és a filmeket is, mert amúgy egy nyelvzseni, most épp az ötödiket tanulja kedvtelésből.
Hónapokig csak telefonon beszélgettük, azután meglátogatott.
Egy masszázs és egy energiakezelés után, a konyhában még masszázslepedőbe burkolózva ült a padon. A macskám mellé kuporodott és ő ösztönös mozdulattal simogatni kezdte, s egyszer csak megállt a keze a levegőben…
-Nézd mit csinálok… ezt nem hiszem el! Simogatom a macskát!- ragyogott rám.
Nagy volt a saját korlátai lebontásában mindig is.
Évekkel később azután már volt neki is, sőt kutyát is tartott, de akkor már egy csodaszép kertes házban élt a Dunától alig pár percre. És mint a korábbi mediterrán stílusú lakása, ez a ház is minden négyzetcentiméterében, a kert is minden szegletében egy alkotás volt és őt tükrözte vissza.
Mesebeli kert, ahol viháncoltunk, nevetve táncoltunk a meleg nyári esőben.
Készített egy weboldalt, ahová feltette a receptjeit, mert főzni is imádott és uramisten milyen jókat ettünk, ízorgiáztunk, (a halas pennéje ma is a családom kedvence) a mesteri fotóit és a verseit is, mert akkor verseket írt.
Sokszor volt úgy, hogy váratlanul megszólalt a telefonom és Lív azt mondta:
- Írtam egy verset, meghallgatod?
Akkor hallottam először azt a versét, aminek az „Isten tenyerén ébredtem” címet adta és elvarázsolt vele, mint mindig.
Majd jött egy új kezdet és festeni kezdett. Pár éve kiállítás nyílt az alkotásaiból. Mondhatnám azt, hogy reméltem, nem hagyja abba, de tudom, ha valaki, hát ő szabad, mint a madár és mindig azt teszi, amire elhívást érez, azt viszont művészi módon műveli.
És lehet, holnap újra kezdi, vagy valami teljesen új alkotással lepi meg magát és bennünket.
Visszatérek az előbb említett vershez, mert van némi tanulsága, mivel jár az, ha az internet határtalanul nagy folyamába beszabadul egy téves információ és ott elterjed.
Történt egyszer pár éve, hogy a neten szörfölgetve felugrott egy hír, Szlovákiában egy szavalóversenyen egy kislány első helyezést ért el, mert olyan átéléssel szavalta el
Hamvas Béla: Isten tenyerén ébredtem című versét.
No, álljon meg a nászmenet! Valami zavar támadt a mátrixban, ez Lív verse, helyesen az Isten tenyerén a címe és nem Hamvas Béláé!
Szeretem Hamvast, bár nem könnyű műfaj az övé, tűpontos figyelmet igénylő gondolatai vannak, de tudtom szerint, csak prózát írt, versről nem tudok.
Keresni kezdtem, a „gugli a barátunk” (viszonylag gyakran, s van, hogy nem) és teljesen elképedtem mennyi egymástól térben és témában eltérő oldalt jelenített meg a kereső a vers címe alapján.
Hívtam Lívet, hogy mit találtam a Fb folyamában, meg a Google-on, s hogy tud-e erről.
Az én bölcs, szívében élő barátném első reagálása az volt, mi más is lett volna, hogy legalább sokakhoz eljut a verse, aminek csak örül, az pedig, hogy Hamvas Bélának tulajdonítják rá nézve kifejezettem megtisztelő.
Igen ám, csakhogy ránézett a hírre, azután felhívott. Pontatlanul idézték és az bizony fájdalmas, mégis kérjünk helyreigazítást.
(Ezt épp ma is megtettem, mint közel már 6 éve, minden alkalommal, ha rátalálok egy Hamvas Béla verzióra. Egy zenekar dolgozta fel a verset idén tavasszal, s tette fel a YouTube csatornájára (Goyes), amúgy nagyon művészi módon, de sajnos hibásan. És épp most kaptam korrekt választ tőlük is, köszönik a jelzést és helyreigazítják.)
A vers életútjáról el kell mondanom, valóban felemelő, hogy a Költészet Napján beválogatták a nagy klasszikusaink versei közé.
És Lív már kapott megkereséseket, hogy engedélyezze a verse megzenésítését, vallási közösségektől, komolyzenei és a könnyebb műfajok művelőitől is, tehát a vers töretlenül terjed tovább, már eredetiben, képviselve az alkotóját.
Utóhang:
A pandémia ideje alatt, 3 éve a komáromi tv készített egy rövid riportot Földes Lívia barátnőmmel az eset kapcsán, de elmond még néhány megértésre érdemes dolgot is félelemről, szeretetről, szabadságról, ezért úgy éreztem halljátok inkább tőle, személyesen kedves olvasóim. Ami azért is rendhagyó, mert Lív nagyon nem szeret szerepelni, inkább az alkotásain keresztül beszél, nyilvánul meg külvilágban. Küldött is nektek verset, a kedvencét, kedves olvasóim és néhány fotót a képeiről.
És a riport végén meghallgathatjátok a verset is Csórics Balázs tolmácsolásában.
https://www.youtube.com/watch?v=GGN1c-td9j0
Sok év telt el a legutóbbi találkozásunk óta, megéltük a mélységeinket, sokat változtunk a bejárt úton és azt érzem, gondolom, minden csak színesítené, mélyítené a színeket a képen, ami számomra Lív.
Talán egyszer majd folytatom a mesélést.
Szép, hosszú őszt, remek időtöltést és jó egészséget kívánok szeretettel, mindannyiunknak.
Földes Lívia
Kedvenc színem a tenger
Kedvenc színem a tenger.
Évszakom a szerelem.
Dalom a tánc.
Ruhám a köd.
Játékom az álom.
Ételem az érintés.
Italom a csók.
Könyvem az ember.
Fegyverem a misztérium.
Versem a logika.
Helyem a rózsa.
Filmem a csend.
Virágom a könny.
Városom a folyó.
Viccem a megvilágosodás.
Festményem az arc.
Hobbim a teremtés.
Költőm a szeretet.
Zeném a magány.
Vallásom a mélység.
Illatom Isten.
