Nyelvi kincseink 4. rész - Nemek harca a nyelvben (is)

Gyurkovics Eszter

Nyelvi kincseink 4. rész - Nemek harca a nyelvben (is)

Ha azt írom, gendernyelvészet, ki mit asszociálna hozzá? Leginkább szivárványszínű ruhákba bújt nemtelen tömeget, akik azért tüntetnek, hogy semleges névelővel utaljanak rájuk. De ha ezt a kérdést húsz évvel korábban teszem fel magyar közegben, legfeljebb amerikai drag queenek táncolnak lelki szemeink elé, vagy aki érti a gender szót (mert pár évtizede még sem az aktív szókincsünk tagjának, sem szitokszónak nem számított), a nemek közti nyelvhasználat felé kezd tapogatózni. És jól is teszi, mert valami ilyesmit fed le ez a tudományág. (De, aki most csalódott, nekik ígérem, hogy a szivárványtémára is reagálni fogok.) Ugyanis ha a férfiak a Marsról, a nők pedig a Vénuszról jöttek, akkor ez igaz a nyelvhasználatukra is. Miben hasonlít és miben különbözik a férfiak és a nők beszéde? Miből adódik az, hogy eltérő szavakat használnak, és hogy máshogyan kommunikálnak?

Mi mit mondanánk erre, mi jut hirtelen az eszünkbe? Nem kell szakmai magasságokba emelkedni. Ilyesmire gondolok például, hogy a nők hangja magasabb, a férfiaké mélyebb. A nők sokat beszélnek, a férfiak keveset. A nők hosszú, levegős mondatokat használnak, a férfiak röviden és tömören fejezik ki magukat. A férfiak a káromkodásra hajlamosabbak, a nők a becézgető formákra. Még hosszan lehetne folytatni a sort, és a gendernyelvészet ezt szakmai megalapozottsággal meg is teszi.

A nyelvészetnek rengeteg alfaja létezik, de a legtöbben sajnos csak a száraz, unalmas, és ha a nevén nevezzük, leíró nyelvtannal szembesültünk nyelvtanórákon, és tegyük a szívünkre a kezünket, nem szerettük. Sem a mondatelemzést, sem a szavak ízekre boncolgatását, sem a kötőszavak rendszerét. Pedig a nyelvészetnek annyi izgalmas ága van, többek között a gendernyelvészet is, amivel a sokrétűsége miatt több cikken keresztül is foglalkozni fogok.

Maga a tudományág intézményesítése eléggé friss, mindössze pár tíz éves, ám már jóval korábban találtak írásos feljegyzéseket arról, ami a férfi és a női nyelv különbségeire utal. Már a 1617. században beszámoltak misszionáriusok és kereskedők arról, hogy néhány egzotikus helyen a két nem máshogyan beszél. Ennek egyik legbeszédesebb példája, hogy sokáig azt hitték, a szanszkrit kizárólag férfinyelv. A buddhizmus és hinduizmus szent nyelvét valóban csak férfiak beszélték, de azok egyszerű okból, hogy nők nem lehettek papok.

Komolyabban és nyelvészetileg megalapozottabban a 19. században kezdtek el tudományosabban foglalkozni a két nem nyelvhasználatában rejlő különbségekkel, és ennek okaival, ám bármennyire is szakmai alapon jutottak következtetésre az általában nyelvész férfiak, ezek a következtetések a mai nő számára bántónak és igazságtalannak hatnak. A legtöbb, 19. és 20. századi munka ugyanis még abban az időben íródott, amikor a nők iskolázottsága, munkához való joga és közéleti szereplése nem számított általánosnak, ezért állapíthatták meg a kutatók, hogy a nők beszéde egyszerűbb, kevésbé választékos, nem logikus, csapongó, sőt mondataikat be sem tudják fejezni, vagyis a nők butábbak, mint a férfiak. Ezt olyan biológiai tényekkel próbálták alátámasztani, hogy a nőknek kisebb a koponyatérfogata, tehát az agyuk is, és hogy a menstruáció, a terhesség, szülés, szoptatás, később a változókorban végbemenő hormonális változások negatív irányba befolyásolják a gondolkodásukat. Ezeket a súlyosan sértő és megbélyegző szavakat a mai kor nője kikérné magának, de ez a vélekedés az említett tanulmányok idejében általánosnak számított.

A sok előítéletes és félszakmai kutakodásnak a végét az 1960-as években kirobbant egyenjogúsági mozgalmak korszaka hozta meg. A magukat elnyomottnak tartott népcsoportok és a szexuális preferenciájuk miatt megbélyegzettek mellett ekkor ütötte fel a fejét a feminizmus is, amiről egyszer s mindenkorra érdemes tisztázni, hogy a nők nem a nemi szerepek különbözősége ellen harcolnak, hanem a hierarchiájuk ellen. Vagyis azt akarják elérni, hogy a férfiak szálljanak le a magas irodai székről, és tekintsék a nőket egyenjogú partnernek.

Ennek apropóján kezdtek el komolyabban foglalkozni többek között a nemek nyelvi különbségeivel. A ’70-es években még mindig ugyan a női nyelvet (tehát a nőt) lenézve, aztán lassacskán kibújt szerencsétlen nő az alárendelt szerepből, és tudományosan is elfoglalhatta méltó helyét a férfi mellett. Büszke elégtétellel olvashatta, hogy ma már az agy tömegét nem önmagában, hanem testsúly-kilogramm arányban mérik, amely számítás szerint a két nem között alig akad különbség. Olyanokat is olvashat, hogy az amerikai nőgyűlölő sztereotípia feloldódni látszik azzal, hogy a nyolcvanas évek végétől a BBC női hírolvasó bemondókat is alkalmaz, ezen kívül az is tény, hogy a nők az olvasásértési és szótalálós feladatokban kiemelkedőbben teljesítenek férfitársaiknál.

Az is csitítja az indulatokat, hogy amióta a gendernyelvészet intézményesült, írnak róla, és egyetemeken is oktatják, azóta a (férfi) kutatóknak be kellett látniuk, hogy a nők szerepe felértékelődött a közéletben. Egyre több nő vállal politikai, gazdasági, és tudományos tevékenységet, így a két nemről való gondolkodás lassan ugyan, de változni látszik. Kevésbé jellemző a nemi alapú diszkrimináció, legalábbis a nyelvben, és érzékenyebbé váltak a szexista megfogalmazások, különösen a foglalkozások területén (pl. mérnöknő).

Miért érezhették magukat elnyomottnak a nők? Hogyan alakult ki az, hogy ők sokáig csak másodlagos szerepet töltöttek be a társadalom véráramában? Ennek elsősorban vallásos magyarázata van. A Teremtés Könyve szerint Isten az első nőt, Évát Ádám oldalbordájából teremtette, tehát a nő a férfiból lett, „belőle vétetett”, alá van rendelve neki. A zsidó felfogás szerint ezért a nő a férfihoz képest másodrangú ember. Az arab férfiak a reggeli imájukba bele is foglalják az Allahnak tett köszönetet, amiért nem nőnek teremtette őket (abban a világban senki sem lenne szívesen az).

A keresztény értelmezés sem sokkal megengedőbb. A nő az eredendő bűn, a paradicsomi vétek, vagyis minden bűn forrása. Ő a gonosz csábító, mert ő beszélte rá Ádámot a tiltott gyümölcs elfogyasztására. Büntetése minden leszármazottjára érvényes, tehát Éva tette vétkessé az egész emberiséget. Szűz Mária Jézus anyjaként jóvátette Éva, vagyis a női nem bűnét, ezzel meghatározta a női nemről való (keresztény) gondolkodás két végletét: sátáni és angyali, bűnös és szent.

Más kultúrák is hajlamosak démonizálni a nőt, lásd Pandóra alakját a görög mitológiában. Mikor Prométheusz ellopta az istenektől a tüzet, Zeusz Pandórát küldte az emberekhez, kezében egy szelencével, amibe bosszúból minden isten egyegy emberi bajt rejtett bele (pl. fájdalom, szegénység). Amint a szelence kinyílt, a szenvedés ellepte az emberiséget. Tehát ez a mítosz is a nőt okolja minden baj forrásáért.

Léteznek ugyan más mitológiai eredettörténetek is, ahol női istenségek is szerepelnek, pl. az egyiptomi Ízisz vagy a babiloni Istár, de ők a sokistenhit oly alakjai, akik meghatározók ugyan, de nem az egyetlenek. Női főistent nem találunk. A keresztények is inkább férfinak képzelik Istent, így ábrázolják, így utalnak rá.

Ez a tény a nemekre utaló névelőket használó nyelvekben üt igazán nagyot, mint például az angolban, amikor Istenre a she női névelővel és ennek ragozott verzióival (her, herself) utalnak, lásd Billie Eilish: All the good girls go to hell című számát.

A magyar nyelvben nem hallhatók ki ilyen finomságok, és magával a nemi különbségekkel foglalkozó tudomány is annyira friss kis hazánkban, hogy az első, összefoglaló, magyar nyelvű tanulmányok egyike még nagykorú sincs. Ugyanis csupán 2009-ben jelent meg Huszár Ágnes: Bevezetés a gendernyelvészetbe című könyve, amely műből én is merítettem ihletet eme cikk megírásához.

Ugyanakkor, ahogy már utaltam rá, ilyen jellegű tanulmánykötetek olvasása előtt, a félreértések és a jobb érthetőség érdekében nagyon fontos elhelyeznünk térben és időben az adott művet. Itt nemcsak a nők iskolázottsága előtti időkben készült könyvekről beszélek, hanem olyanokról is, amik nem a nyugati kultúra jegyében íródtak. Hiszen az, hogy az iszlám társadalmakban a nők eltakart arccal járnak az utcán, és ki vannak zárva a nagyobb közösségekből, igenis befolyásolja, hogy azok a nők hogyan beszélnek (ha szabad nekik egyáltalán), illetve hogyan beszélnek velük és róluk. Bizonyos alapvető nembéli nyelvi különbségekkel sem árt tisztában lenni. A japán nyelvben az első szám egyes személyű névmásnak (én) használatos egy férfira és egy nőre vonatkozó változata, bizonyos afrikai nyelvekben léteznek a nők számára tiltott szavak, pl. a harccal és a fegyverekkel kapcsolatban, a karibi nők meg nem szólíthatnak férfiakat a nevükön.

A tér-idő kontinuum fontosságát úgy is értem, hogy a gender szónak ma más vetülete van, mint akkor, amikor ezt a tudományágat kb. ötven évvel ezelőtt hivatalosan is elismerték. Akkor a nemiség még kétpólusúként létezett, volt nő meg férfi, ma meg nagyon óvatosnak kell lenni bizonyos megfogalmazásoknál. Ezért, a lehetséges feszültségforrásokat elkerülendő, érdemes tisztázni bizonyos alapfogalmakat, amely olyan érzetű vállalkozás, mintha puszta kézzel nyúlnék bele egy tarantulákkal teli terráriumba. Na de akkor már engedjük ki az összes pókot.

Amint központi téma lett a nyelvészek körében a női és férfi nyelvhasználati különbség, elkezdtek adatokat gyűjteni. A rengeteg adat tükrében felismerték, hogy a két nem élettani helyzete, viselkedésmintáik, gondolkodásmódjuk és a róluk alkotott kép annyira különböző, hogy a tudományos munkát megsegítendő, ildomosnak találták megkülönböztetni a biológiai nemet (szexus) a társadalmi nemtől (gender).

A biológiai nem az a nemi hovatartozás, amiként megszületünk: fiú vagy lány. Nincs az az árnyalat a szivárvány színeiben, ami ezt megkérdőjelezhetné. Hiszen biológiai nemünk már a fogantatás pillanatában eldől, így a nemi fejlődésünk (hormonok, elsődleges és másodlagos nemi jegyek) genetikai szinten kódolva van a testünkben. A férfi és a női genetikai állomány ugyanis kromoszómák szintjén tér el egymástól: míg a férfiak 23. kromoszómapárja XY, addig a nőké XX. Ennyin múlik az egész.

Ami ezt testi szinten megbonyolíthatja, az bizonyos hormonális, fejlődési vagy szervi rendellenesség (pl. hermafroditizmus), lelki szinten meg egy olyan genetikai zavar, ami miatt az illető úgy érzi, rossz nemű testbe született. (Ezek a fránya kromoszómák!) Régen ezt az elviselhetetlen ellentétet úgy oldották fel, hogy nem kis kockázatvállalással, egy másik identitás felvételével élték le az egész életüket. Ma meg a fejlett sebészeti beavatkozások segítségével akár egy hétvége alatt is (társadalmi) nemet lehet váltani. Őket hívjuk transzneműnek vagy transzszexuálisnak, ami nem összetévesztendő a transzvesztitákkal, akik csak alkalmilag veszik fel az ellenkező nem ruháit.

Most jön a pókcsípés: a társadalmi nem, a gender a társadalom által elvárt szereprepertoár. Egy olyan viselkedésmód, ami ráépül a biológiai nemünkre, és ami minket igazán férfivé vagy nővé tesz. Az ebbe való beletanulás már születéskor elkezdődik a rózsaszín, illetve kék színekkel, a „lányos” vagy „fiús” játékok ajándékozásával, a „fiús” neveléssel (Egy igazi fiú sosem sír!), vagy amit inkább a lányoknak mondanak (Egy lánynak nem illik verekedni!). A nyugati kultúrában néhány sztereotípia fellazult, például az apák sokkal több részt vesznek ki a gyereknevelésben, gyakrabban és szívesebben főznek, a nők meg bátrabban vállalnak vezetői pozíciót, és kevésbé fáj nekik a sok megmondóember ujjal mutogatása, miszerint ők a család helyett a karriert választották (a megmondóember itt a társadalom metaforája).

A nemi szerepekről, sztereotípiákról és a két nem eltérő szocializációjának okairól is fogok bővebben írni, de egyelőre térjünk vissza a két biológiai nem közti alapvető különbségekre. Ahogy a nyelvekről általában nem lehet, nem illik elmondani, hogy nehéz vagy könnyű, egyszerű vagy bonyolult, úgy a két biológiai nem között is igazságtalan és jogtalan lenne értékbeli különbséget tenni. Olyan nincs, hogy a férfi jobb a nőnél, vagy fordítva. Mindkét nem más feladattal érkezett erre a világra. Olyan viszont már van, hogy a férfiak vagy a nők jobbak egy-egy részterületen, de ezeknek is ésszerű, kromoszómaszintű, vagyis megalapozott, élettani magyarázata van.

Tudományos kutatások igazolják, hogy a genetikailag eltérő embrionális fejlődés különbségeket hoz létre a két nem agyi érésében. A nők két agyféltekéjét összekötő ún. kérgestest vastagabb, az idegpályák keresztmetszete nagyobb, a rostok dúsabbak, több idegsejt fut át rajtuk, ez pedig élénkebb kapcsolatot feltételez a két félteke között, míg a férfiaknál a jobb és a bal oldal függetlenebbül működik egymástól. Ez a tény kognitív, gondolkodásbeli különbségekhez vezet. Ezért alakult ki az a vélekedés, hogy a nők meg tudják osztani a figyelmüket (ez a ma nagyon divatosnak számító multitasking), és ezzel magyarázható az a szintén tudományos alapon nyugvó megfigyelés, hogy a nők hamarabb tanulnak meg beszélni, hiszen ez az értelemhez köthető feladat mindkét agyfélteke aktivitását megkívánja. És ha már ez a verbális képesség a nők előnyére fejlődött, miért is ne használnák ki azzal, hogy előszeretettel alkalmazzák is? (Úgy sejtem, a női bőbeszédűség alátámasztásához nem kell tudományos bizonyítékot felmutatnom – pedig ilyen vizsgálatok is készültek!)

Az is bizonyított vizsgálati értékeken alapuló megállapítás, hogy a fiúk körében gyakrabban alakul ki beszédzavar, pl. dadogás vagy diszlexia. Ezt a Galaburdia-Geschwind neurológus kutatópáros az embrionális életben végbemenő agyi fejlődés különbségével magyarázta. Megfigyeléseik alapján ugyanis a fiúknál nagyjából egyszerre kezdődik meg az agyfejlődés és a nemi, hormonális érés. Még máig sem tisztázott okok miatt a magas tesztoszteronszint gátló hatást gyakorolhat az agykéreg növekedésére, és ez a rosszul időzített fejlődési zavar ütközhet ki a beszédtanulás során.

Olyan eredmények is visszakereshetők és igazolhatók, hogy az észlelési és érzékelési feladatokban (szaglás, hallás, tapintás, ízlelés) szintén inkább a nők jeleskedtek, ami az agyféltekés különbséggel magyarázható. Ám a látásban a férfiak nyertek. Nemcsak a szemük elé kerülő tárgyak észlelésében, hanem térlátásban is felülmúlják nőtársaikat. Jobban teljesítenek geometriai feladatokban, könnyebben eligazodnak térképen, a térben végzendő tevékenységekben is kiemelkedőbben szerepelnek (kosárlabda, darts), ügyesebben vezetnek és parkolnak. És tényleg: az egyik vezetésórámon, amikor huszadjára sem találtam el a jó ívet előre parkolásnál, az oktatóm azzal vigasztalt, hogy a nőknek több idő ráérezni erre. Én a mai napig „ráérzek”.

Az eltérő (agy)fejlődési mintákon kívül van még egy jelentős különbség a két nem között, amit szintén a belénk kódolt genetikai mátrix befolyásol, illetve dönt el: a testfelépítés. A férfiak nagyobb izomtömeggel rendelkeznek, ezáltal mind a munkában, mind a sportban jelentősebb fizikai erőt tudnak kifejteni. Ezért kell megkülönböztetni a sportágakban a férfi és a női versenyeket, mert ugyanabban a versenyszámban az eltérő izomerő miatt a női csúcsteljesítmény meg sem közelíti a férfiakét. És ezért alakult ki az, hogy a „nehéz” ház körüli munkákat (búzakötegek emelgetése, nagyállattartás) ők végezték el, míg a nőkre a „könnyebb”, fizikailag kevésbé megterhelő feladatok maradtak (aprójószág, főzés). Ez a biológiailag determinált teljesítménykülönbség a mai napig egy olyan tény(ező) maradt, ami a családon belüli munkamegosztáson kívül a két nemnek a társadalmi szituációjában is óhatatlanul szerepet játszik.

De vajon mekkorát? Egy embernek az életben elfoglalt helyében mennyi befolyása van a szexusnak, és mennyi a gendernek? Milyen hatással van a biológiai nemre a nevelés, a tanulás, a szocializáció? Egy férfias közegben, pl. sok fiútestvér mellett nevelkedett kislány megmaradhat-e nőnek? Egy nőies környezetben, pl. egy leszbikus pár által nevelt fiú mennyire lesz férfias? Kiragadható-e egyáltalán egy ember a bonyolult társadalmi viszonyrendszerből, csak a biológiai neme alapján? És hogy jön mindehhez a nyelvhasználat?

Unalmas világban élnénk, ha ezekre létezne egyértelmű válasz. Én mégis megpróbálkozom ennek fejtegetésével a következő cikkben.