Gyermekkorok

Serfőző György

Gyermekkorok

A közelmúltban egy meglehetősen kellemes társaságom akadt, s vele együtt hosszú beszélgetésekre nyílt módom. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, szóba kerültek gyermekkorunk sarkalatos eseményei és korszakai. Noha egy országban és egy megyében, sőt, egy városban nőttünk fel, az élményeink homlokegyenest különböztek. Számos rémes emléket idézett fel benne az oktatási rendszer és annak közösségi élményei, de nem tudtam mással vigasztalni, mint hogy a gyerekek kegyetlenek.

De miért? Mért kerül valaki fiatal korában a permanens kirekesztés ördögi körébe? Mi az ok?

Mostanra analógiáim és tapasztalataim garmadáját előhívva, azt hiszem tudom a választ. Ezek ugyebár nem szakszerűsített szociológiai vagy kultúrantropológiai levezetések, hovatovább az is lehet, hogy egy már létező elméletet elevenítek fel öntudatlan. De a Görögök már úgy is mindent megcsináltak, szóval engedek a csábításnak. Egy ember, születésétől felnőtt koráig megtapasztalja az egész addigi társadalmi fejlődés összes lépcsőfokát az oktatási intézményeken keresztül. Persze ez alól vannak, mint mindig kivételek, de úgy gondolom, nagyobb a releváns halmaz. Nem csak működésükben, de mentalitásukban is átéli e korszakokat, amennyiben minimálisan is képes a közegébe való adaptálódásra.

A családi közösség:

Az ősközösség, életünk első éveinek színtere a család, jobbára szoros vérrokonság által összefűzött kisebb-nagyobb csoportosulás. Noha mára a család keretfogalmát jelentősen tágították, mind nemi, mind rokoni aspektusokból, például egynemű családalapítók, de ezek jelenleg nem relevánsak és a továbbiak során mellőzném az egyedi és szélsőséges esetek külön említését.

A legkorábbi közösségi forma, ami a szocializáció alapfokát jelenti, fontos és tán örök érvényű tanulságokat, normákat örökítenek tovább generációkon átívelve. Meghatározó szerepük kétségbevonhatatlan az emberkezdemények későbbi fejlődését illetően. A társadalom gyermekkora, szűk, szimbolikus, relatíve kevés, de jól elkülönülő szerepkörökkel operál, ahol mindenkinek meg van a helye. Itt szembesülünk először az emberiség történetének eddigi technológiai vívmányaival és történelmi konklúzióival, persze csak felületesen. A csoporthoz tartozás mondhatni evidens, ha tiszta ki az apa és az anya, ekképpen nem szorul további bizonyításra. A család a legelső és a legkisebb társadalmi egység, épp ezért viszonyrendszere is korlátozott, hamarosan ki is kacsintunk belőle a következő fokra, de mint hátország még sokáig hat majd ránk.

Óvoda / Általános iskola eleje:

Az emberiség antikvitása az ókortól egészen a kora középkorig. No igen, itt is vannak átfedések. Ez a kíváncsiság és a tanulás, a megismerés ideje, ami bár esetlen, de annál fényesebb. Kikerülve a korcsoportok első közösségeibe szembesülünk társaink eltérő hátországainak köszönhető testi, szellemi különbségeivel. Ezek korán még talán nem, de később egyértelmű alá-fölé rendeltségi viszonyokat képeznek. Hovatovább az intézmény mindig felettünk áll, mint egy kollektív király vagy fáraó, akinek rendeletét kénytelenek vagyunk követni és betartani. Sorstársaink között viszont a hierarchia ettől függetlenül kialakul. Jobbára a hátország adta előnyök vagy azok hiánya által érvényesül, mint vagyon vagy megjelenés, de emellett szót kap az alakuló személyiség és egyéni habitus is. A tudásvágy valakinél már ekkor, ha kellő kitartással párosul intellektussá érik, vagy maga a személye alakul közkedvelt idollá.

Az egyén ilyenkor még naiv és őszinte, magától értetődően hisz, legyen az bármi, a mikulás vagy a húsvéti nyuszi, és a család által propagált hit és eszmevilág is ilyenkor rögzül igazán. Még az ókor legnagyobb gondolkodóinak is evidens volt az istenek létezése, s elméleteik ezeket csak akkor cáfolták, ha arra egy vádnak szüksége volt. Nos igen, ez még nem a modern kor, itt az analógiával ellentétben előemberek vagyunk s az ösztön, az Ego az első irányadónk. Ahogy a hellén világban és késő római császárságban, általános iskolában is megmutatkozik az erő joga. Az erősebb elvesz, az erősebb dominál, az erősebb ba… babázik előbb, míg a gyengébb behódol vagy szenved. Valamint lesznek, akik a csoportosulás aljára vagy rosszabb esetben azon kívülre kerülnek, mint a közösség közös ellensége, de egyben annak szükséges és óhajtott eleme. Ezeket hívhatjuk helótának, rabszolgának, pogánynak, barbárnak, mind funkcionális feketebárányok, szenvednek és küzdelmük hiábavalóságának súlya alatt görnyednek. Mindez nem tanult viselkedés, amit a hátországból hoztunk, s itt nem létezik még a morál vagy a krisztusi erkölcs. A kirekesztés e korban szerves és természetszerű, majd továbbra is velünk marad, mikor a hit és a fény már halványulni látszik.

Általános iskola / Gimnázium eleje:

A sötét középkort foglalja magába eme analógia, vadságot és káoszt, bálványok felemelkedését és ledőlését, az újjászületést és a világ korlátozott kitárulkozását. A kirekesztés, boszorkány és eretneküldözéseken keresztül tartja a közösséget egységbe, minek narratívája ekképp foglalható össze. Minden rossz forrása köztünk jár és nem a mi részünk, felismerésére nem kell egzakt bizonyíték, aki vétkes, felfedi magát a szavában és a tettében, s mivel távol akarom tudni magamtól azt, amivel szemben azonosítom magam, (magamat tehát a helyest és a normalitást) megvetem és utálom. Testvériségi kötelékek épülnek ki, amik az együvé tartozásukat szembe helyezik más csoportokkal vagy egyénekkel. Ez fennáll, de még mindig természetszerű, ugyanakkor ott van már mellette a későbbi humanitás és a valóban jobbakban ébredt krisztusi erkölcs. Ezek mind e vétkek felett állnak, s előbb-utóbb a bűntudat által revansot vesznek megtévedt lelkületükön. Ilyenkor gyakori még az olykor közös vallásos lelkesedés bizonyos személyek, dolgok, témák iránt, ám a tudás iránti lelkesedés idővel alábbhagy, vagy lokálissá válik. Ez az elmélyülés ideje, ami, ha jó alanyt talál és támogató közeget, akár a szakmaiság magvait is jelentheti.

Gimnázium:

Áh igen a változások, revelációk ideje, amik átformálnak minden addigi tudást és vélekedést, sok paradigmaváltást, valamint válságot datálva. Ez a kor kezdődhet az általános iskola végén és tarthat a gimnáziumi évek végéig, de még azután is. Forradalmakon és filozófiákon, művészeten és tragédiákon keresztül az ember igazán megismerheti önmaga és a világ előtt addig érthetetlen, vagy már elfeledett titkait. Ekkor a társasági élet sokrétű szerepeit próbálgatjuk élénk érdeklődéssel, meglévő funkciókat betöltve és újakat kreálva, vagy csak sodródva, hedonizálva az élmények tengerén. Ki az ereje, ki a tudása, ki a hátországa útján érvényesül az őt övező világba. Nos igen, itt már alig köt minket valami a kényszerűen megszokott szerepeinkbe. A röghöz kötés megszűnt, s az intézmény vasmarka is enyhült. Szerelem és empátia lép a szimbólumok helyébe, barátság és bajtársiasság váltja a testvériségeket, gondolkodás és kutatás a hit mellé vagy fölé kerekedve mutat utat az ismeretlenbe. Az ellenségeskedés megmaradt, de itt már nem csupán boszorkányüldözést takar. Ellenségképébe kerülhet bármi, amit az egyén önnön kiteljesedésének gátjául azonosít, a család és az intézmény, de a legnagyobb forradalmárok a világgal is birokra kelnek. Passzívan vagy aktívan feszegetik a felettük lassan elmúló abszolutista világrend határait, ideákra és a csalhatatlan szubjektumukra támaszkodva.

Érettségi / Egyetem / Felnőtt élet

Az érettségire kvázi révbe ér az ember kora az ismeretlen előtt, az Újkor előtt, de igazán csak most válik úgy ahogy felnőtté. Mert az érettségi az új világ kapuja, az a három hajó, miknek teste a család biztonsága, vitorlája és árbóca az antikvitás kíváncsisága, navigációját a hit biztosítja, rakománya a tudás és kultúra szeretete. Célját viszont az évezredek együttese festi zászlajára, ami, mint tudjuk sokrétű, benne van a jó szándék éppúgy, mint a kegyetlenség. De ezzel, mint felnőtt ember, magának kell elszámolnia. Isten, az igazság, a szülei, a karma vagy a pszichéje előtt, kinek mi lett végül a felettese. Ezután önálló modern emberként lépünk ki a korlátok és határok nélküli világba. Érett szubsztanciánk a helyét keresi és jobbára meg is leli. Igaz, voltak korok, amik súlyosan traumatizáltak egyes társadalmakat, ám ezek éppúgy alapkövei a jelenlegi önmaguknak. A rossz (vagy jó) emlékeket a művészetekben szükség szerint kicsatornázhatják és tapasztalataikra innentől bármikor támaszkodhatnak az új kihívások során.

Hogy ez mind helytálló-e vagy sem, mindenki eldöntheti magának. Mindenesetre a fonalat nem elengedve zárnám a gondolatmenetet, egyúttal szólva a gondolat indítójához. Egy személyt vagy társadalmat, ha sok vihar is tépázta a múltban, jelenlegi élete, ép fennállása elismerendő és büszkeségre méltó teljesítmény. Ám az elmúlt idők nem tesznek jobbá vagy rosszabbá, többé-kevesebbé, egy nemzet traumái részei csupán az identitásának, jobban mondva tényezői. Amíg meg nem szűnik nincs szó kudarctörténetről, míg az ember küzd és kitart, van esélye fordítani a sors olykor rozsdás, csikorgó kerekén.