Háztáji

Kovács Katalin

Háztáji

Régen... Régen minden sokkal jobb volt. Régen talán az egész élet szebb volt. Gyakran érzem úgy, hogy későn születtem, hogy a puzzle-darabkáim jobban beleillettek volna egy századeleji kirakóba, mint ebbe a 15 másodperces világba. Vallom, hogy az érzelmek embere vagyok, de a tiszta, józan paraszti ész egyre inkább teret hódít magának énbennem. Gyűlnek a fejemben a kérdések, százszám szaporodnak, valós válasz viszont édes kevés. Nem értem, miért hoznak az emberek –mint felsőbbrendű, gondolkodással felruházott faj- az élettel ellentétes, összeegyeztethetetlen szabályokat saját maguk dolgainak ellehetetlenítésére?

Tudod-e értékelni a tányérodra kerülő ételt?

Miért gyártjuk a sok hülyeséget, műanyag vackot és szemetet, és miért nem tudjuk mérlegelni, hogy valóban szükségünk van-e rá? Ja, hát, ha xy tiktoker (micsoda szó, te jó ég!) felmagasztalta, hát nekem is kell -amúgy nem- de így már igen. Lemarad, aki kimarad. Köszönöm, én inkább maradok kívülálló.

Régen minden olajozottan működött. Éltek a népek békében a természettel. Magától értetődően. Művelték a földet, boltba is csak 3 dologért jártak, olyanért, amit otthon nem tudtak előállítani. Nem alkottak semmit, mi hasztalan, érték bújt ki kezeik közül. Dolgos nyár, téli szünet. Kényszer-munka-pihenő-idő körforgása. Ciklikusság. Ez jellemezte az életet.

Megvolt az irány, a munka és pihenés között az arány, a belsőből fakadó erény. Hová lett az Arany-kor? Letettük a nehéz málhát, tarsolyunkban immár boldogan virít a szabad akarat. Ma nem kötelező gazdálkodni, csak lemész a boltba és megveszed az életed. Polcról le, pociba be. Miért is vállalnád a kényelmetlenséget érte, ha így is teheted? Komfort nagyuram meg egyre hízik. Kizsákmányolás folyik. Egyre többet akarunk magunknak, egyre kevesebb ráfordítás fejében. És különben is, termelni ciki, mert a földi lét csakis luxusban élvezhető. Lenézik azt, akinek nincs. Elégedettnek lenni? Csak annak engedélyezett, akinek a legtöbb van.

A helyzet paradoxona, hogy a megoldás ugyanabban a szóban lakozik, ami pár mondattal feljebb pejoratív értelemben használtam. Le kellene néznünk újra, a föld felé. Visszakanyarodni a gyökerekhez. Közelebb kerülni a földhöz, a tisztább léthez. Fejet hajtani. Áldást mondani.

Tudod-e értékelni a tányérodra kerülő ételt? Tudod-e milyen az, amikor nincs? Néha elegendő a tapasztalat nélküli megismerés is. Elég csak felütni Erin Litteken Ukrajna lányai című könyvét, hogy szembenézzünk a kikényszerített éhínség és több milliós értelmetlen halál borzalmával.

Éretlenek vagyunk a kerti munkához. Percenként kérdezzük: Ott vagyunk már?... A befektetett energia többszörösen megtérül. A bőség a földben születik.

Becsüljük meg ami van, hisz nem tudjuk meddig a miénk.

Hiszem, hogy úgy fordul a kocka, hogy a visszatérés jelenti az előrelépést.

Az épkézláb tudás a túlélés kulcsa. A városi ifjúságot, akik szerint az internet mindenható, lassan bedarálja a gépezet. Mi lesz akkor, ha mégsem lesz elérhető az online tudáslexikon? Mit fognak enni? Telefonokat?

Ki a hibás, hogy itt tartunk? Mindannyian. Te is, én is. Sürgető a változás. Globálisan, helyi szinten, de főként az egyének által. Példaként kell előttük állni, mutatni az utat. Itt a nagy kert nálam is, félig-meddig parlagon. Van benne gyümölcsfa, eper és szeder, de mindössze az egy tized részét használom. Pedig csak hozzá kellene fogni és csinálni. Lehet, hogy elsőre nem lesz tökéletes, de évről évre jobb lesz. Üdítőleg hat majd a friss levegő, a mozgás, a saját termés learatása feletti öröm.

Rajtam múlik, minek fogom fel. Kényszer vagy móka? És győz-e a kényelem? Mert a kert időigényes – vagyok-e igényes ennyire magammal szemben?

IDŐ ÉS ENERGIA EZ A KERT! VISZONT ODA-VISSZA MŰKÖDIK. Igazi adok-kapok.

A „kertkedvelők” csoportjában mégis mit akarnak a legtöbben? Két hét alatt megnövő, nagy árnyékot adó fát. De kevés levele legyen ám, hogy ne kelljen takarítani alatta. Van instant kávé, instant leves, miért nem találtuk még fel az instant növényeket? Nagy lenne a kereslet.

Éretlenek vagyunk a kerti munkához. Percenként kérdezzük: Ott vagyunk már?

A rohanó világ szereplői – MI, emberek - képesek vagyunk-e a türelemre? Együtt lüktetni az élettel, együtt áramlani a természettel. Felvenni az ősi ritmust. Lelassulni, ez a jelen idő másik nagy kihívása. A KERT segít kicsekkolni, kikapcsolódni. Kielégít. A vele való ténykedés és a betakarított javak által.

A befektetett energia többszörösen megtérül. A bőség a földben születik.

Merre tart ez a világ?- tesszük fel a lassan költőivé váló kérdést nap, mint nap. Az igazi kérdés valójában az, hogy TE merre tartasz?

Vidéken lesznek kincseid, s legbelül.