HÉTKÖZNAPI TUDATOSSÁG

Landgraf Arnold

HÉTKÖZNAPI TUDATOSSÁG

Ma már egyre több helyről lehet hallani, hogy az emberiség egyfajta tudati fejlődésen, a tudat evolúcióján megy keresztül, mert kezdi meghaladni testi, elmebeli korlátait.

Ugyanakkor a ma emberének a tudata, a legtöbbünknél még azzal az egos elmével azonosítja magát, amit a társadalom kondicionált „belénk”.

Saját életünk „főszereplőiként” folyton elérni szeretnénk valamit és mindig törekszünk valamire. Válni akarunk valakivé, vonz a pénz és a hatalom, vagy csak elismerésre, „hírnévre” vágyunk. Sok embernél annyira erős és teljes ez az azonosulás, hogy nem is tudja, hogy őt ez az egos elme irányítja és hogy mennyire rabja a szokásainak.

Mostanra azonban egyre több embernek lesz elege ebből, mert a Tudatuk fejlődéstörténetében elértek ahhoz az állomáshoz, ahol elkezdték felismerni, hogy többek vagyunk, mint a fizikai testünk, mint a formák világa és a világot egy tartalmasabb, teljesebb formájában szeretnék megismerni. Felfedezni a formákon belül és túl rejtőző értékeket és szépséget. Ennek a magasabb tudatosságnak az egyik jele az, hogy az egoval azonosult létállapotunk már nem elégít ki bennünket és egyre erőteljesebben érezzük azt, hogy létezésünk mögött (fölött) mélyebb, misztikusabb összefüggések vannak, mint ahogy mi azt gondoljuk. A másik jele az új tudatra ébredésnek az, hogy szinte folyamatosan valamiféle nyugtalanságot érzünk, ami a tudatalattinkban rejlő mély vágyakozásban gyökerezik. Ennek hatására váltunk/válunk sokan ún. spirituális keresővé.

Ebben az állapotban az elménk csendes, a lelkünk békés, a testünk pedig nyugodt.

A keresés elején, egyfajta paradoxonként az anyag és a forma világában kezdjük el keresni a válaszokat és a mélyebb megértést. Ezért olyan tanokba, mesterek által közreadott tudásba és a legkülönbözőbb spirituális technikákba merülünk bele, melyektől azt reméljük, hogy ezek megadják nekünk a válaszokat és a megértést. Ezzel csak az a gond, hogy az elménkkel akarjuk megérteni azt, ami az elmén túl mutat. Azonban, ahogy haladunk a keresés útján, tapasztalataink és ezzel együtt szenvedéseink által rájövünk, hogy az elmével nem tudunk túljutni az elme határain. Ezen keresztül pedig megértjük, hogy mindazok a célok és vágyak, amit eddig magunkon kívül kerestünk, valójában bennünk vannak.

Ekkor abbahagyjuk a keresést, megállunk és megtanulunk eltávolodni az elmétől, hogy ne viszonyuljunk, ne ítélkezzünk, ne minősítsünk és ne hasonlítsunk össze, hanem csendesedjünk el és váljunk életünk szemlélőjévé.

Ez a valódi tudatosság állapota.

Ilyenkor életünk a jelenbe, az „itt és most”-ba kerül, így figyelmünk egyre inkább elfordul az anyagi világtól és ráeszmélünk valódi önmagunkra. Elkülönítjük magunkat az egotól, öntudatunkra ébredünk és megtapasztaljuk a TUDAT nagyságát, erejét és csodálatosságát. Ezt követően megtapasztaljuk, hogy bár az érzetek, érzelmek, gondolatok bennünk jönnek létre, de azok nem mi vagyunk. Ezekkel eddig tévesen azonosítottuk magunkat.

Mi a tiszta tudat tere vagyunk.

Ebben az állapotban az elménk csendes, a lelkünk békés, a testünk pedig nyugodt.

Azonban a hétköznapokban ezt az állapotot még, ha sikerül is elérni, nem tudjuk folyamatosan megtartani, mert a tudatosságunkat (figyelmünket) nem tudjuk fenntartani. Ugyanis elméből akarunk mindent megoldani, ezért egy folyamatos és erős kontrollt tartunk fenn, magunk, mások, a dolgok és az események felett. Elménknek viszont vannak korlátai és nem képes mindent le kezelni, ennél fogva teljesen természetes, hogy bizonyos dolgok, események kikerülnek az elme irányítása alól. Ennél fogva hiába a tökéletes stratégia az eredmény nem lesz az, amit elvárunk, mert hiányzik belőle a tudatosság. Így döntéseinket a tanult elvárások, megfelelési kényszerek, érzelmi befolyások és lelki sérülésektől való félelmeink mentén hozzuk meg, ezért a várt eredmény elmarad. Ennek következtében frusztráltak leszünk, elveszítjük az önbizalmunkat és az önbecsülésünket. De ez egy másik téma.

Ahhoz, hogy a megoldást megtaláljuk, rá kell ébrednünk arra, hogy figyelmünket nemcsak az elméből lehet fenntartani, hanem a tudatból is. Sőt onnan lehet csak igazán, mert elméből egyszerre csak egy dologra képes az ember fókuszálni, míg a tudat teréből képesek vagyunk az összpontosításra.

Sokan összekeverik ezt a két fogalmat, azonban a fókuszálás és az összpontosítás nem jelenti ugyanazt. A fókuszálásnál egy pontra figyelünk és erre irányítjuk a tudatunkat is, míg az összpontosításnál (kontempláció) az összes körülöttünk lévő információra tudatosak vagyunk, de nem fókuszálunk egyikre sem.

Ezt az állapotot viszont csak úgy tudjuk elérni, ha az elménket elcsendesítjük és nem viszonyulunk, nem minősítünk, nem ítélkezünk és nem hasonlítunk össze, hanem csak szemléljük az eseményeket, történéseket. Így sokkal könnyebben és hatékonyabban leszünk képesek eldönteni, hogy mikor, hol, hogyan vegyünk részt a folyamatokban.

Ezt a tudatállapotot, a csend tudatállapotát viszont csak gyakorlással lehet elérni, mert az elmét így tudjuk megtanítani arra, hogy hogyan legyen csendben és ne akarjon mindig, mindennel kezdeni valamit.