ÁLLÍTSÁTOK MEG A VILÁGOT, KI AKAROK SZÁLLNI!

Szász Dávid

ÁLLÍTSÁTOK MEG A VILÁGOT, KI AKAROK SZÁLLNI!

- a mesterséges intelligencia, és a szép új világ margójára -

Avagy: lehetséges-e a kivonulás? Ha igen, mik a buktatói?

Múlt havi cikkemben egy javarészt szubjektív írásban reflektáltam a mesterséges intelligencia, és általánosabban a modern technológia térhódítására. Arra a mindennapjainkat meghatározó jelenségre, mellyel szemben első ránézésre az asszimiláción kívül nem sok egyéb más választási lehetőségünk van. Ugyanis - és ez mindig is így volt - a minket körülvevő világ folyamatosan átalakul, és egyfajta evolúción megy keresztül, melyet, ha tetszik, ha nem, megakadályozni, lefékezni, sőt figyelmen kívül hagyni úgyszólván lehetetlen.

A cikk utóélete meglehetősen viharosnak bizonyult, azaz szép szóval élve: kaptam érte hideget-meleget. Mindkettő nagy örömömre szolgált, hiszen ez bizonyíték arra, hogy releváns témához sikerült nyúlnom. Jól, rosszul, bizonyos részletek tekintetében talán túlontúl szubjektíven, és egyes pontokat illetően bizonyára leginkább a saját ellenszenvemből táplálkozva, de egy konkrét nézőpontot ismertetve, mellyel lehet akár azonosulni is, (zömében egyébként a visszajelzések ezt a tábort erősítették), vagy lehet vele szembehelyezkedni - ez utóbbi reakciókból pedig a cikkíró is jócskán tanulhat, szélesítheti a látókörét, ráébredhet bizonyos benne munkáló frusztrációkra, melyek esetleg egy torz szemüvegen keresztül láttatnak vele bizonyos részleteket. Tehát, első körben mindenekelőtt szeretném megköszönni mindkét tábornak az észrevételeit, támogató szavait, és ugyanígy a kiigazításokat, ellentétes véleményeket is.

Mivel a cikk hangsúlyozottan, és szánt szándékkal szubjektív hangvételű volt, mindazonáltal nem érzem fontosnak, hogy részletekbe menően reagáljak az ellenvéleményekre.

E helyett inkább a gondolatmenetet tovább folytatva, azt a témát járjuk körül jelen cikkünkben, miszerint, ha valaki - történetesen egy, a mai világtól, a technológia árnyoldalától, a várható jövőtől valahol viszolygó illető - ki akarna vonulni ebből az új világból, hogy annak alakulása, értékrendje a lehető legkevesebb befolyást legyen képes gyakorolni az életére - a valóságban milyen esélyekkel teheti meg mindezt? Mik azok a legfőbb buktatók, amik egy efféle tervet meghiúsíthatnak? Egyáltalán lehetséges-e az effajta kivonulás, vagy a társadalom perifériájára való önkéntes száműzetés a legsúlyosabb öngól?

Először is, mit értünk kivonulás alatt? Ha valaki történetesen belefásult az őt körülvevő zsivajba, a városi tülekedésbe, megteheti, hogy vidékre költözzön, hogy visszaforduljon a természethez, hogy akár önellátó gazdálkodásba fogjon, ha más nem, az alapvető szükséges élelmiszereket megtermelje magának - de ez nyilván távolról sem jelenti azt, hogy ezzel egyúttal minden olyan társadalmi elvárás alól is mentesül, amelyektől alapvetően egy hangyabolyban érzi magát. Ugyanúgy szükséges adót fizetnie, áramért, ivóvízért, fűtésért cserébe ellenszolgáltatnia, nem lesz ettől képes eltűnni a radarról, kibújni az alól, hogy adatként jelen legyen egy Rendszerben. Egy olyan világban pláne nem, ahol a népszámlálás miatti adatszolgáltatási kötelezettség elmulasztása önmagában pénzügyi bírságot von maga után.

A társadalom legfőbb célja ugyanis önmaga fenntartása. A renitens kibúvók nem erősítik ezt a célt, a társadalom tehát olyan akadályokat épít be saját rendszerébe, melyek az efféle radikális kivonulást nemcsak, hogy szignifikánsan nehezítik, de valójában ellehetetlenítik.

A továbbiakban konkrét - valós történeteket felvonultató - példákkal igyekszem alátámasztani vagy cáfolni mindazon felmerülő gondolatokat, melyek azt a merész célt járják körül, amikor valaki úgy dönt, hogy a jelenlegi társadalmi rendszertől - beleértve a mai modernkori létet meghatározó és uraló technológia jelenlétét - a lehető legtávolabb szeretne kerülni, az általa definiált egyéni szabadságot a lehető leginkább megélni.

I. Az önfenntartó közösségek

Pár évvel ezelőtt az angol Kirsty Tizard reggeli rutinja pontosan ennyiből állt: rutinból. Minden nap beutazott a kávézójába, ugyanazokkal az emberekkel beszélt, és ugyanazokat a feladatokat végezte el, mint előző nap. Papíron Kirsty a jómódú középosztálybeli lét minden kockáját kipipálhatta – kávézótulajdonosként munkája sokak álma volt. De közvetlenül a felszín alatt nyugtalanította ez a monotónia, a napok egyformasága.

Férjével mindig is az önellátó szemlélet megrögzött hívei voltak, és a gondolat, hogy valami gyökeresen mást csináljanak, már vagy 10 éve ott lebegett köztük, mint egy befejezetlen beszélgetés. Amikor aztán 2017 áprilisában egy Kirstyvel egyidős közeli hozzátartozójuk hirtelen elhunyt, a haláleset arra késztette őket, hogy számot vesse- nek eddigi életükkel kapcsolatban. „Erősen éreztem, hogy az élet rövid, hogy azt kell tennem vele, ami igazán számít, méghozzá gyorsan” – mondta. A házaspár felmondott a munkahelyén, és egy kényelmes házat hagytak maguk mögött Devonban, hogy 60 mérföldre egy rozoga erdei faházba költözzenek – és gyökeresen új életet kezdjenek gyermekeikkel együtt.

A Tinkers Bubble egy 14 tagot számláló, hasonló gondolkodású emberek közössége az angliai Somersetben, akik úgy döntöttek, hogy kiszabadítják magukat a modern élet rabságából, hogy egyszerűbb életet élhessenek. Kirsty új reggeli rutinja ma így alakul: ébredés a napsütésben, séta a dombról, a tehenek megfejése, majd közös reggeli következik gázmelegített teával, frissen betakarított zöldségekkel és aznap reggel frissen összeszedett tojással. A nap hátralévő részét gyomlálással és a nyáj gondozásával tölti, miközben körülötte mások fát vágnak, otthont tartanak fenn és főznek. Amikor mosakszik, általában a közeli tóban teszi.

Kirsty egy mozgalom része, amely csendesen terjed Európa-szerte és az Egyesült Államokban: ők az úgynevezett off-gridderek. Azok az emberek, akik bármilyen okból úgy döntöttek, hogy a radarról levonulva kezdenek új életet, távol a szupermarketektől, áramszámláktól és forgalmi dugóktól, közelebb a természethez és saját fenntartható energiamegoldásaikhoz.

A “grid”, azaz “rács” szó, a modern élet megszokott pókhálóira utal: telefon- és internetkábelekre, utak és csatornák kereszteződésére, valamint a pénzügyi és élelmiszer-ellátás megfoghatatlan hálózataira. A legtöbb ember, aki ezekre a rácsokra támaszkodik, időnként fojtogatónak érezheti azokat, és a környezeti hatásukat is nehéz figyelmen kívül hagyni. A hálózatból való kilépés annyit jelent, mint kiszakadni egy vagy több ilyen rendszerből. A Tinkers Bubble csoport – akik egyáltalán nem támaszkodnak ezekre a hálózatokra – a hálózaton kívüli spektrum legszélső végén találhatók.

Egy adott rács jelenti a végső akadályt a legtöbb off-gridder számára, mivel ezt messze a legnehezebb elhagyni. Az elektromos hálózat, amelynek hosszú, transznacionális kábelei a legtöbb fejlett gazdaságot elérik, és amelyek a szén-dioxid-kibocsátás körülbelül kétötödét teszik ki (becslések szerint az elektromos energia 30%-a elvész a hálózaton való utazás során). Ezért a legtöbb becslés szerint az egyén által a szén-dioxid-semlegesség felé megtehető leghatásosabb lépés az elektromosság használatának elhagyása. Ennek érdekében az off-grid-ek különféle módokon állítják elő saját elektromosságukat, víz, szél és napenergia felhasználásával, ez azonban valóban komoly kihívás.

Az önellátás, és fenntarthatóság ígérete jelenti a kezdeti vonzerőt sok off-gridder számára. Ha egy kisebb házban élsz, saját erővel táplálod, és étrendedet egy kis földterületről származó zöldségekkel egészíted ki, akkor a lehető legönellátóbb leszel 2020-ban. Martin Burlund, egy 35 éves dán újságíró is hasonló, hardcore off-gridder, aki felépítette saját apró otthonát Koppenhágától délre, amelyet saját maga lát el árammal és ivóvízzel. Számára az off-gridding egyfajta öntörvényű verseny.

Martin Burlund

„Sokat beszélünk arról, hogy mit tehetünk az éghajlatért, de soha nem beszélünk azokról a dolgokról, amelyeket fel kellett ezért adnunk. Pedig jópár ilyen dolog van.“

Martin Burlund

A jutalma a háza és így az élete feletti teljes tulajdonjog felemelő érzése. „Amikor ott ülök és kávézom a kertemben, és tudom, hogy a ház minden részét személyesen építettem, királynak érzem magam. Ezeket a falakat a saját lábaimmal tapostam formába, és a falaim összesen 1000 koronába [120 euróba] kerültek.” Martin elmesélte, hogy a norvég író, Erlend Loe kultikus Doppler című regényének elolvasása ihlette meg, hogy kilépjen a hálózatból. A könyvben egy apa feladja hétköznapi külvárosi életét, hogy tábort verjen egy közeli erdőben, és összebarátkozzon egy Bongo nevű jávorszarvassal.

Az elmúlt tíz évben megkétszereződött a hálózaton kívüli közösségekben élők száma az Egyesült Államokban és Európában. Ez a fejlemény nyilvánvalóan lemérhető az Off-grid.net internetes közösség lélekszámának növekedésében is. Nick Rosen a weboldal alapítója és két, az offgrid mozgalomról szóló könyv szerzője. Nemrég az eBay-en is vásárolt egy hektár földet Dél-Angliában, ahol egy erdei fészer építését tervezi. Elmondja, hogy az off-gridding tanulmányozása során eltelt 12 év során a mozgalom népszerűsége mindig nőtt a válságok idején: „Amikor az emberek bizonytalannak érzik magukat a társadalom helyzetét illetően, felerősödik a vágy, hogy valami gyökeresen mást csináljanak.” Ez alól a koronavírus-járvány sem volt kivétel. A mozgalomról maga Nick azt mondta: „Nincs benne semmi, ami nem modern. A vízenergia, a szélenergia, ezek mind rendkívül kifinomult technológiai újítások.”

Miért érzik egyre többen, hogy kilépnének a jelenleg domináns rendszerből?

Owen Lloyd publicista így ír erről: (véleményem szerint rendkívül értékes gondolatait csaknem teljes egészében, változtatás nélkül közöljük):

“A modern élet követelményei rendkívül negatív hatással lehetnek bárki mentális és fizikai jólétére.

A közelmúltban ismét elkapott a termelékenységi mozgalom, elsodort a médiából és az internetről özönlő cikkek tartalma, amelyek mind arra tanítottak, hogyan csináljak a lehető legtöbbet egyetlen nap alatt, hogyan keressek még több pénzt, és érjek el minden tőlem telhetőt.

Annak ellenére, hogy teljesen tisztában vagyok a „produktívabb” lét sok hamis ígéretével, és még egy cikket is írtam arról, miszerint a termelékenységet a legáltalánosabb definíció szerint mítosznak tekintem, mégis gyakran azon kapom magam, hogy belezuhanok a „még többet tenni” klasszikus csapdájába.

Az igazság az, hogy a termelékenységi mozgalom csak egyike a modern élet számos nyomásának, amely az elmúlt néhány évben felerősödött, és véleményem szerint olyan, amely egyszerűen több stresszhez és hosszú távon az önbecsülés csökkenéséhez vezet.

Az Egyesült Államokban a felnőttek csaknem 20%-át érinti valamilyen szorongásos betegség, és a súlyos depresszió diagnózisa 33%-al ugrott meg 2013 és 2016 között.

Az ehhez hasonló számadatok ellenére, amelyek egyértelműen aggasztó tendenciát mutatnak, továbbra is úgy viselkedünk, mintha teljesen normális lenne az életünk, és az irány, amely felé haladunk, a társadalom egésze szempontjából a helyes irány volna.

Az igazság azonban az, hogy amit csinálunk, az teljesen természetellenes. Az embereknek nem kellett volna így végezniük. Nem kellett volna beragadnunk a hivatalokba, és teljesen feláldoznunk az időnket a pénzért, hogy aztán egy kielégítetlen, teljesen nevetséges életet élhessünk. Manapság állandóan stresszesek vagyunk.

A legtöbb ember valószínűleg még mindig 9-től 5-ig gályázik, annak ellenére, hogy a szabadúszók száma is folyamatosan növekszik. De a legtöbben nap, mint nap munkába járnak, és valószínűleg végtelen mennyiségű stressz éri őket a nap folyamán, ebéd helyett is inkább gyorsan elmajszolnak egy szendvicset, miközben még gyorsan kitöltenek néhány felesleges statisztikát, majd haza ingáznak (amiről szintúgy bebizonyosodott, hogy negatívan hat az egészségükre).

Otthon aztán nagy valószínűséggel még egymillió dolog foglalkoztatja az elméjüket, és ötmillió, ha gyerekeik is vannak.

Még a szupermarketbe járás is megterhelő, ott kell állni, és ugyanazt a „terméket” választani, feleslegesen öt tonna műanyagba csomagolva, ami elkerülhetetlenül az óceánba kerül, megfojtva néhány tengeri teknőst, aki épp a stresszmentes életét élné szerencsétlen.

Miután befejeztük az óceánok meggyilkolását, valószínűleg rohanunk haza, nézünk valamit a Netflixen, pepecselünk egy órát az Instagramon, majd éjfélkor elalszunk, mielőtt a hétvégéig minden nap megismételnénk a teljes ciklust. A lehetőség, hogy elfelejtsük nevetséges, teljesen elvetemült életünket: kómát kiváltó mennyiségű tequila elfogyasztása, majd sekélyes szexuális kapcsolatok létesítése az első kellemesen vonzó személlyel, akivel találkozunk valami lepukkant klubban, ahol időről időre ráébredünk, hogy senki sem érzi jól magát valójában, de egyszerűen azt akarja, hogy mindenki azt higgye, jól érzi magát, amikor meglátja a történetét az Instagramon. Mindenki el akarja hitetni kifelé hogy jól érzi magát, mert ha nem hinnék el róla, úgy érezné, hogy egész egyszerűen nem normális.

Amikor valójában senki más sem normális. Vagy, talán mindenki normális, ezzel szemben viszont a társadalmi normák annyira abnormálisak, hogy mindannyian kénytelenek vagyunk nevetséges, természetellenes módon cselekedni, hogy úgy érezzük, helyünk van a társadalomban.

Azt gondolom, ez önmagában természetellenes.

Hogyan menekülhetünk tehát meg a sötét lyukból, amelybe a modern élet sodort minket? Hogyan nyerjük vissza szabadságunkat, és kezdjünk el természetes és teljes életet élni?

Három szabály betartására biztatnék mindenkit, hogy túllépjen a “társadalmon.”

1. Élj lassan, szánj rá időt, és csináld jól a dolgokat.

A lassan élni arról szól, hogy tudatában legyünk mindennek, amit az életünkben csinálunk, minden apró öröm megbecsüléséről szól, egy csésze teától a természetben való sétán át a barátokkal való sörözésig.

Úgy tűnik, hogy manapság mindannyian annyira rohanunk, és annyira kapkodva vagyunk kénytelenek elvégezni a feladatainkat, hogy valóban elmélyülni semmiben sem tudunk igazán. Mindig másra gondolunk, soha nem a jelen pillanatban élünk, csak vegetálunk.

Tehát ha legközelebb iszol egy csésze kávét, arra kérlek, hogy ez legyen az egyetlen dolog, amit csinálsz, légy figyelmes, értékelj minden egyes kortyot.

2. Menj vissza a természetbe

Amikor alkalmad nyílik sétálni a természetben, soha ne hagyd ki. A természeti világnak hihetetlen ereje van arra, hogy kitisztítsa a fejünket és megnyugtassa a lelkünket.

Sokkal régebb óta élünk a természet mellett, mint a civilizációban. Tehát teljesen természetes, hogy az agyunk megkedvelte.

Ha egyszer rájössz, hogyan működik a természeti világ, milyen egyszerű, mégis gyönyörűen összetett mindez, rájössz, milyen ostoba és értelmetlen minden a modern életben.

A természethez való visszatérés nem csak a természetben való tartózkodást jelenti. Ez egyszerűen azt is jelentheti, hogy visszatérünk ahhoz a módhoz, ahogyan korábban éltünk, ahogyan az embereknek élniük kell. Ami egyszerűen csak magát az élet megélését jelenti.

3. Csak akkor csinálj valamit, ha valóban tetszik.

Ez alatt a hosszú távú dolgokat értem. Nyilvánvalóan vannak olyan dolgok, amiket nem szeretünk az életben, mint például az adminisztráció. Ez csak a társadalomban való élet részét képezi. De persze a társadalomban élni technikailag hosszú távú dolog, úgyhogy, ha nem tetszik, pakold össze a cuccaidat, és tanulj meg újra a vadonban élni.

Ugyanez vonatkozik a munkádra is. Ha nem szereted csinálni, hagyd abba. Ha anyagi gondjaid vannak, csak pakolj össze, és költözz Vietnamba, a pénzgondjaidnak vége.

Lényegében azt mondom, hogy az, ahogy most élünk, fejlett, modern társadalmainkban, teljesen nevetséges, és köze sincs az életnek ahhoz a formájához, ahogy azt a természet szánta nekünk, és ha nem hallgatunk a természetre, akkor egy valójában céltalan társadalommal, majd végül súlyos problémákkal szembesülünk a mentális egészségünk terén.”

(Azzal a részével vitatkoznék, miszerint a társadalom céltalan volna. Véleményem szerint ugyanis igenis pontosan körülhatárolható célja van. Az, hogy ezek a célok zömében nem az egyén, mint független individuum valódi javát szolgálják, már más kérdés. Mert mi is a társadalom valódi célja? Azon túl, hogy irányítás, különböző szabályok betartatása a totális kontroll érdekében, leginkább: a termelés. Az engedelmes hangyák beprogramozása, a modernkori technológiával a kényelem illúziójának a megteremtése, a kenyeret és cirkuszt elv érvényesítése a médián keresztül, a programozhatóság és befolyásolhatóság megalapozása, hogy a rendszer fennmaradhasson. A mesterséges intelligencia pedig - ezzel kár is vitatkozni - valahol vastagon a része ennek)

Masafumi Nagasaki

II. A közösségi létet sem kívánó remete esete - Masafumi Nagasaki, a meztelen remete

Egy japán remete, aki közel három évtizedet töltött egyedül egy távoli szigeten, mielőtt visszatért a civilizációba, nemrégiben visszatért egykori otthonába, hogy „búcsút” vegyen. A 87 éves Masafumi Nagasakit 2018-ban a japán kormány arra utasította, hogy hagyja el Sotobanari szigetét, ahol „meztelen remeteként” 29 éven át magányosan élt az Okinawa prefektúra délnyugati részén található szigetcsoportban.

Nagaszaki utazását Alvaro Cerezo írta le, aki lakatlan szigetek dokumentálásán túl a Docastaway nevű céget vezeti, mely cég elhagyatott szigetekre küldi a turistákat, hogy teljesen egyedül éljenek.

Nagasaki, akiről azt feltételezik, hogy fotós volt, mielőtt elmenekült a civilizáció elől, egyedül szeretett volna meghalni a voltaképp lakatlan szigeten, és visszatérésekor nehezen tudott alkalmazkodni a modern társadalom bonyodalmaihoz egy japán kisvárosban – mondta Cerezo.

A kormány tisztviselői egy hálószobát adtak neki, és „nagyon kevés pénzt”, hogy fedezni tudja alapvető szükségleteit. Sajnos Nagasaki nem tudott sok barátot szerezni, mivel ideje nagy részét bezárva töltötte a koronavírus-járvány idején.

"Apró szobája olyanná vált, mint a lakatlan szigete, ahol kedvére elzárkózhatott a világtól, mivel ez volt az egyetlen hely, ahol meztelenül élhetett, és szabadnak érezhette magát, mint az elmúlt 29 évben" - írta Cerezo egy blogbejegyzésében.

Az idő múlatása érdekében Nagasaki gyakran összegyűjtötte a szemetet az utcáról, de undorodni kezdett a városlakók által okozott környezetszennyezéstől – mondta Cerezo.

A Cerezo által nemrég közzétett videóban Nagasaki a közelmúltban visszatért Sotobanariba, ahol „búcsút” mondhatott a helynek, ahol évtizedekig háborítatlanul élt. Az idős férfi elérzékenyült, amikor egy csónak visszavitte a parthoz, ahol a feje fölé emelte a kezét majd örömében nevetett, ahogy felismerte egykor ismerős környezetét.

Nagasaki azóta kénytelen volt visszatérni Ishigakiba, Japánba, ahol egy kormány által támogatott szobában lakik – mondta Cerezo a The Postnak.

A Sotobanari sziget olyannyira elhagyatott volt, hogy még halászok is csak nagyon ritkán jártak oda. Masafumi Nagasaki volt az egyetlen állandó lakója a kilométer széles Sotobanari-szigetnek, de kénytelen volt visszatérni a civilizációba, miután az ott partra szálló rendőrök úgy ítélték meg, hogy fizikailag legyengült, és orvosi ellátásra szorul.

Cerezo viszont hozzátette, hogy a vizsgálatok bebizonyították, miszerint Nagasaki egészségi állapota rendben van, és „valószínűleg csak influenzás volt”, amikor megtalálták, megjegyezve, hogy Nagasaki szigeti életének „vége van”, mivel a hatósági határozat értelmében soha nem térhet oda vissza.

Mi történik, ha beleragadunk abba a mókuskerékbe, és elfogadjuk a jövőt, ami felé a világ megállíthatatlanul halad?

(A Covid pandémia utáni világ utópiája - Nyilatkozatok)

Egy, a pewresearch.org online oldal által szervezett közvéleménykutatás keretein belül 915 innovátor, fejlesztő, üzleti és politikai vezető, kutató és aktivista válaszolt arra a kérdésre, milyen lesz az élet 2025-re a globális világjárvány és más válságok 2020-as kitörése után. Széles körű és szinte egyetemes nézetük szerint az emberek kapcsolata a technológiával lényegesen jobban elmélyül, és meghatározóbbá válik, ahogy a lakosság nagyobb része egyre inkább a digitális kapcsolatokra támaszkodik a munka, az oktatás, az egészségügy, a napi kereskedelmi tranzakciók és az alapvető társadalmi interakciók terén.

Szakértők szerint 2025-re az „új norma” egy sokkal inkább technológiavezérelt élet lesz, mely azonban több nagy kihívást is jelent majd.

Számos szakértő gondolja úgy, hogy az átfogó társadalmi változások a legtöbb ember életét rontják, mivel a COVID-19 járvány nyomán a világon egyre nagyobb egyenlőtlenség, erősödő tekintélyelvűség és burjánzó félretájékoztatás vett erőt. Ennek ellenére egy részük úgy gondolja, hogy jobb lesz az élet egy ilyen úgynevezett “tele-everything” világban, ahol javulnak a munkahelyi viszonyok, az egészségügyi ellátás és a szociális tevékenységek.

A válaszadók jelentős része radikális változásokat jelez előre, miszerint:

⁃ Tovább éleződnek a gazdasági egyenlőtlenségek egy új technológiafüggő világban, mivel a technológiában hozzáértők és azok között tovább mélyül a szakadék, akik kevésbé férnek hozzá a digitális eszközökhöz, és kevésbé képzettek vagy alkalmasak ezek kiaknázására: A technológia további térhódítása ezzel együtt megszüntet jó néhány munkahelyet is;

⁃ A technológiai fejlesztésekben érdekeltek fokozzák a nagy technológiai cégek erejét, mivel olyan módon aknázzák ki piaci előnyeiket és mechanizmusaikat, mint például a mesterséges intelligencia (AI) integrációjával, amelyek valószínűleg tovább rontják felhasználóik magánéletét és autonómiáját;

⁃ Az új, domináns világ térhódítása megsokszorozza a félretájékoztatás terjedését. Sok válaszadó azt mondta, hogy a legmélyebb aggodalmukat a közvélemény, az érzelmek és a közvélemény megállíthatatlannak tűnő online dezinformációkon keresztüli manipulálása okozza – a hazugság és a gyűlöletbeszéd szándékos, és valós fegyver, a pusztító elfogultságok és félelmek propagálása érdekében.

Olyan változásokról írtak, amelyek átkonfigurálhatják az alapvető valóságot, például az emberek fizikai „jelenlétét” másokkal, valamint az emberek bizalomról és igazságról alkotott elképzeléseit.

A „távoli” folyamatok – távmunka, távorvoslás, virtuális oktatás, e-kereskedelem és egyebek – széles körben elterjedt. 2025-ben több ember dolgozik otthonról, több lesz a virtuális közösségi és szórakoztató interakció, és kevesebb lesz a nyilvános bejárás, mint az elmúlt években.

Az előnyben részesítettek több előnyben részesülnek majd; a hátrányos helyzetűek még jobban lemaradnak. Az aggodalmak különösen a technológiai cégek növekvő erejére irányulnak. Sok javasolt megoldás kétélű, mert veszélyezteti a polgári szabadságjogokat. Az automatizálás által sokan elveszíthetik munkahelyüket. A hazugságok közösségi médián és más digitális platformokon keresztül történő terjesztése pedig valószínűleg tovább károsítja az összes társadalmi, politikai és gazdasági rendszert.

A kockázat növekedésével a biztonságnak is erősödnie kell; csökken a magánélet védelme és erősödik a tekintélyelvűség. A világjárvány által kiváltott egészségügyi válság és az emberek szélesebb körű internetfüggősége fokozza a cyber-bűncselekmények, a feltörések és más támadások veszélyét. Az optimalizált biztonsági megoldások tovább csökkenthetik az egyének privát szféráját és polgári szabadságjogait. Valószínűleg kiterjesztik a tömeges megfigyelést, mivel a tekintélyelvű államok ezt alkalomként fogják felhasználni az ellenvélemények elhallgattatására és az állampolgárok állampolgári jogaival való visszaélésre.

A munkát fenyegető veszélyek fokozódni fognak az automatizálás, a mesterséges intelligencia, a robotika és a globalizáció miatt: a túlélés érdekében a vállalkozások újrakonfigurálják rendszereiket és folyamataikat, hogy a lehető legtöbb szegmenst automatizálhassák. Míg a mesterséges intelligencia (AI) és a robotika egyesek életminőségét feljavítja, másokat károsít, mivel több munkát vesznek át a gépek. A munkaadók kiszervezhetik a munkaerőt a legalacsonyabb ajánlatot tevőnek világszerte.

A félretájékoztatás tombolni fog: a digitális propaganda megállíthatatlan, és fenyegeti a racionális mérlegelést és a bizonyítékokon alapuló döntéshozatalt.

Az emberek mentális egészsége kihívásokkal szembesül: a digitális élet bizonyos emberek számára már a világjárvány által előidézett szükséges társadalmi elszigeteltség előtt is nagy stresszt okozott. A digitalizációra való mind szélesebb körű áttérés kiterjedt lesz, és ez csökkenti a személyes kapcsolatok szükségességét.

Az életminőség egyesek szerint ugyan javulni fog: az otthoni munkára való átállás csökkenti a városi légszennyezést, a túlzsúfoltságot és a közlekedési zsúfoltságot. Javítja az általános életminőséget, jobb környezetet teremt a családi élethez. Okosabb rendszereket hoznak létre: az önkormányzati, vidéki, állami és független szolgáltatásokat, különösen az egészségügyi szektorban modernizálják, hogy jobban kezeljék a jövőbeli válságokat, gyorsan azonosítsák és reagáljanak a felmerülő fenyegetésekre, valamint időszerűbb és hasznosabb módon megosszák az információkat minden állampolgárral.

Ami azonban a legnagyobb kárt szenvedi majd: a magánélet

Marcel Fafchamps, közgazdász professzor és a Stanford Egyetem Demokrácia, Fejlődés és Jogállamisági Központjának főmunkatársa megjegyezte:

“A polgári szabadságjogokat súlyosan megnyirbálták a COVID-19 idején. Új eszközöket és technológiákat vezettek be az emberek sikeresebb irányítására, beleértve az emberek közötti valószínűsíthető közösségi interakciókat azonosító telefonos alkalmazásokat. Ezeket az eszközöket a totalitárius rezsimek arra fogják használni, hogy kínai mintára jobban kontrollálják lakosságukat. Ezenkívül az otthonról dolgozó embereket sokkal nehezebb lesz közösségbe szervezni, viszont sokkal könnyebb lesz egyénileg megcélozni az elnyomás révén. Ennek eredményeként a demokrácia defenzívába kerül, terjedése a világ számos részén megfordul, és maguk a demokráciák is jobban sértik a polgári szabadságjogokat. Egy posztdemokratikus korszakba lépünk.

A magánélet mindig is luxus volt a múltban – csak a gazdagok élvezték. Aztán átterjedt a nyugati lakosság nagy részére. Most ismét visszaszorul, oly módon, hogy az az egyenlőtlenség növekedését és a polgári szabadságjogok elkerülhetetlen csökkenését tükrözi. A szegényeknek soha nincs magánéletük. A COVID-19 igazolta a magánéletünk utolsó darabjának elvesztését, nevezetesen az egészségügyi adataink kiszolgáltatottságát és azt, hogy kivel találkozunk a parkban.

A nem túl távoli jövőben a Szovjetuniót kora előttinek fogjuk tekinteni: fő gyengesége az volt, hogy képtelen volt megbirkózni a termelés és a fogyasztói kereslet összehangolásának bonyolultságával. Ezt most az Amazon vagy az Alibaba, valamint a Google és a Facebook által létrehozott összetett küldési vagy egyeztetési algoritmuson keresztül lehet elérni. A vállalati hatalom koncentrációjával, az egyenlőtlenségek növekedésével és a polgári szabadságjogok gyengülésével könnyű lesz újra létrehozni egy posztdemokratikus világot, amely beváltja a szovjet ígéreteket anélkül, hogy szükség lenne a termelőeszközök köztulajdonára: többé nem számít, ki formálisan a tőke tulajdonosa, amint azt Kína ma bizonyítja.”

Barry Chudakov, a Sertain Research alapítója és vezetője így nyilatkozott: „Az „új norma” 2025ben az átlagember számára azt jelenti, hogy több egyidejű gyorsuláshoz kell alkalmazkodnia. … A COVID-19-et jó eséllyel más járványok követik majd. A légköri klímaváltozás felgyorsul. A vizes élőhelyek állapotának romlása felgyorsul. A hajléktalan menekültek áramlása világszerte – a talaj, a termés és az időjárás pusztítása miatt – felgyorsul. Az információs sebesség és a tartalomtömörítés felgyorsul. A nyomkövetési, keresési és felismerési technológiák invazivitása és pontossága felgyorsul. A távoli technológiákra és interfészekre való támaszkodásunk felgyorsul. Ezeknek a gyorsulásoknak a következménye az összetettség: a problémák, a programok és a technológiák egyre összetettebbek. A végeredmény a felszámolhatatlan összetettség lesz: mind a problémáink, mind a technológiáink (beleértve azt is, hogyan alkalmazzuk ezeket a technológiákat) túljutottak az egyszerű megközelítések szakaszán.”

A hosszabb távú hatások

Még jobban képernyőfüggővé válunk. Kevesebbet fogunk látni az IRL világból (a való életben), és többet fogunk látni olyan felületeken és képernyőkön keresztül, amelyek távolsága megóv minket a halálos vírusoktól, de egyben el is szigetel bennünket. Így a digitális technológiáknak az egyének személyes és szakmai életében betöltött szerepe tekintetében az új norma az lesz, hogy kénytelenek leszünk belépni a kialakuló metaverzumba, és megtanulni eligazodni benne. Talán a legaggasztóbb a technológia és a technológiai vállalatok szerepe miatt az egyének életében 2025-ben, az a komplexitás szándékos leértékelése. Sürgősen világosságra és józan gondolkodásra volna szükségünk. A leegyszerűsített klisék és az enyhe válaszlépések nem oldják meg azokat az összetett problémákat, amelyekkel szembesülünk, mint például a gyorsuló éghajlatváltozás, a talaj- és partvidék eróziója, a globális bevándorlás vagy a változó járványok. Mindezek érdekében “humanizálnunk” kéne a mesterséges intelligenciát. A kérdés: ez vajon lehetséges?

A komplexitás második szintje – és a sürgetőbb – az eszközeinkkel való kapcsolatunk átértékelése. Használjuk őket; de nem vesszük észre, hogyan hajlítják el felfogásunkat és változtatják meg a viselkedésünket. Ahogy a komplexitás felgyorsul, furcsa módon csökken a képességünk, hogy befogadjuk az összes információt, és elkötelezzük magunkat a komplexitásban. Ez nem kis mértékben az eszközeink ergonomikus kialakításának köszönhető, amely nélkülözhetetlenné teszi őket, és arra késztet bennünket, hogy gondolkodásunkban és cselekvésünkben jobban ragaszkodjunk a tömörítési logikájukhoz: sűrítik az időt, a távolságot, a kommunikációt, a kapcsolatokat. Eszközeinkkel aktív és reaktív kapcsolatban állunk. Emiatt szükségünk volna a tudatosság metarétegére, amely figyeli, hogyan változunk és alkalmazkodunk. Pusztán az eszközlogikát sajátunkként elfogadni aligha egészséges válasz. Nem azt nézzük, hogy mit és hogyan használunk – a tudattalan technológiai elkötelezettséget gyakoroljuk. Eszközeink olyan ergonómikusak, olyan könnyen használhatók, olyan gyorsan reagálnak, hogy elcsábít minket az a ravasz módszer, ahogyan átszervezik gondolkodásunkat, viselkedésünket és életünket.

Miért aggasztó ez? A korábbi emberi történelemben a valóság, a tények, a viselkedések és az életek manipulálására szolgáló hatalom látható entitásokban összpontosult fizikai képviselőkkel: a király, a pápa, a szervező, a vezető. Az intézmények az egyházaktól az iskolákon át a kormányokig konkrét entitások voltak, metaélet nélkül. Ha nem is beszélhetett mindenki minden nap a királlyal vagy a pápával, akkor is tudta, hol laknak: egy kastélyban vagy a Vatikánban. Az újabb technológiák ezzel szemben lehetővé teszik a jelenlét elkerülését. Ez az elrejtés, az elhomályosítás, a torzítás képessége.

Mennyire tesz rabjává a technológia?

Vajon tényleg képesek vagyunk lemondani a kényelemről, amit nyújt?

Végezetül nézzük meg a fentiekben felsoroltak ellenoldalát is: a kivonulás romanticizálása egyesek szerint egyenesen életveszélyes, de sokak szerint legjobb indulattal is jóval több kényelmetlenséggel és áldozattal jár, mint amit elsőre sejtettek, amikor belevágtak.

A múlt romanticizálása általános emberi kényszer, és pszichológiai előnyökkel is járhat. De vannak, akik ezt meglehetősen messzire viszik, olyan évezredes gyakorlatokat és életmódokat követve, mint a „paleo diéta”, vagy az „ősi bölcsességeken” alapuló alternatív gyógymódok, még akkor is, ha sok esetben ezeknek valóban van alapja, és értéke.

A Guardian magazinba rendszeresen publikáló Mark Boyle ezt ennél is valamivel radikálisabb formában képviseli. Nem bánt senkit, de a legutóbbi cikkével arról, hogy sokkal egészségesebb a „modernitás csapdái” és a haladás nélkül, sokan úgy érzik, ingoványos talajra tévedt. Ha saját szűk tapasztalatai, töprengései és jó szerencséje alapján oktatja az embereket arról, hogy a modern technika és az orvostudomány mennyire rossz számukra, annak többek szerint is nagyon veszélyes következményei lehetnek.

Boyle azt állítja, megállapításai következetesek és koherensek, de egyik cikkében például kirohanást intéz a mentőautók szükségessége ellen.

“Maga a mentő kétségtelenül életeket ment meg (beleértve az apámét is) - kezdi Boyle - Mégis bontsunk elemeire egyetlen mentőautót – a műanyagokkal, olajokkal, folyadékokkal, rézzel, savakkal, üveggel, gumival, PVC-vel, ásványokkal és acéllal –, és megmutatom, hogyan lehet hulladékká tenni azt, amitől egész életünk múlik: a bolygó élete.”

Tehát a gyártott dolgok rosszak, még akkor is, ha megmentik az apja életét? Ez sokak szerint igen merész, és ellentmondásos álláspont.

Boyle többször is olyan közszájon forgó tudománytalan paneleket használ az egészséghez való hozzáállásának magyarázatára, mint ahogyan például a „vitalitásra” utal, és azt állítja, hogy hallgass a testedre. Sajnos azonban a vitalitás nem feltétlenül mérhető „dolog”. Történetesen mi van akkor, ha a tested olyan dolgokat mond neked, mint hogy: „Már nem tudom, hogyan állítsak elő inzulint”? Mit kezdünk ezzel vajon? Boyle egyetlen felkínált megoldása a kertjéből származó, antihisztaminokat tartalmazó gyógynövények fogyasztása, például szénanátha ellen. Feltehetően saját, több évtizedes alapos kutatása során jött rá az antihisztaminok fontosságára? Végül is, nem támaszkodhatunk a modern haladásra és tudásra.

Sajnos, még ha elismerjük is, hogy fajként jobban jártunk volna, ha nem fejlesztjük a mezőgazdaságot és az iparosítást, a tény az, hogy sikerült. Tehát most a tömeges gazdálkodás és más high-tech megközelítések elengedhetetlenek, ha elegendő élelmet akarunk biztosítani az egyre növekvő népességünk számára. Mert a mezőgazdaság lehetővé teszi, hogy a populációk a természeti világ határain túl növekedjenek. Lehet vitatkozni amellett, hogy az embereknek vissza kellene térniük primitívebb életmódjukhoz, de ahhoz, hogy ezt bármilyen fenntartható módon megtegyék, az emberiség nagy részének meg kéne halnia. És hogyan, mi alapján döntenénk el, hogy ki „érdemli meg”, hogy az új primitív utópiában éljen? Bárki, aki a modern orvoslásnak köszönheti életét, még olyan mindennapi dolgokért is, mint a cukorbetegség, értelemszerűen kiesik.

A másik paradoxon ez: A modern élet minden „kényelmét” és „csapdáját” elutasítani csak akkor lehetséges, ha az illető a modern világ minden előnyének köszönhetően rendkívül kiváltságos helyzetben van. Azok, akik a paleo diétájukra esküsznek, saját maguk termesztik, keresik vagy vadásszák az ételeiket? Vagy megfelelő üzletből szerzik be, modern infrastruktúrával támogatva?

Mark Boyle nem él egy primitívebb világban; a modern világban él, mint mindenki más, csak úgy döntött, hogy elkerüli annak legtöbb aspektusát, mert olyan szerencsés, hogy nem függ tőlük az élete. Ennek ellenére továbbra is kihasználja az általa kínált előnyöket, például a megalapozott tudást és a tömeges közönséggel való kommunikáció módjait.

Többen, akik belevágtak az “off grid” életmódba, idővel - elsősorban amiatt, mert a korábbi életük alatt megszokott kényelmük feladására hosszabb távon nem voltak képesek - szintén tanulságos példaként említhetők, ha a kivonulás árnyoldalait vesszük górcső alá.

“A legrosszabb dolgok nyilvánvalóak. Nehéz annyi meleg vizet előállítani, amennyit az alapvető higiénia érdekében szeretnél. Nagyon más rendszerre van szükség a víznyomás előállításához, mint a hagyományos házakban. Mosógépet üzemeltetni nehéz. A szárítógép működtetése szinte lehetetlen (propán nélkül).

Megszokod, hogy a mosás napján a ruhanemű az egész lakóteredben lógjon. Egészen addig bírtam, amíg két pelenkás gyerekünk nem volt. Aztán nem tudtunk lépést tartani a szükséges mosással generátor működtetése nélkül. Ezen a ponton minden, amit megpróbálsz megvalósítani a hálózatból, megfordul. Számomra a hálózaton kívüli élet legjobb jelöltjei azok a fiatalok, akiknek sok energiájuk van, és nincs gyerekük. A közösségi élet és összefogás sokkal fontosabbá válik a hálózaton kívül. Tényleg nehéz egyedül csinálni. De ha mindent lecsökkentesz a kezelhető, hálózaton kívüli arányokra, kevesebb helyet a fűtésre, kevesebb készüléket, több szabadtéri tevékenységet, kevesebb beltéri tevékenységet, akkor biztosan megoldható. Egy melléképület használatával meg tudnék élni a vendégházamban is. De életemnek ezen a pontján (70 évesen) alig van kedvem hozzá, pedig tökéletes helyen vagyok ehhez. (Sétatávolságra az üzletektől és a szolgáltatásoktól, de minden szomszédtól elszigetelve. És jó mennyiségű ingyenes tűzifához férek hozzá a házam mögötti bokorban.) Egyszerűen arról van szó, hogy nem akarom ezt a sok munkát végezni.”

“A csend volt a legjobb. Csillagok, tücskök és békák éjjel. A kertünkből és a gyümölcsösökből származó friss ennivaló. A hátrányok az elszigeteltség, a rovarok és a KEMÉNY MUNKA. A tűzifával és a tűzzel bajlódni a melegért cserébe nagyon nagy szívás volt, amikor beteg voltam. A kert és a gyümölcsös öntözése és karbantartása kimerítő volt. Az állatokkal, az ételeikkel és az ürülékükkel való foglalkozás, ugyanez. Imádtam a göcsörtös és állítólag félelmetes földutunkat, de nem volt túl felemelő autóval másfél órát vezetni rajta, hogy eljussak egy élelmiszerboltba. Mindennek a kezdeti beállítása fáradságos és drága volt. A napelemek drágák. Az akkumulátor bankok drágák. A víztartályok drágák. És az építőanyagokat kicipelni a vadonba nem tréfa. Szárazság volt, és saját vízutánfutónkat és szivattyút kellett vásárolnunk, mert egy vízszállító teherautó sem tudott felmenni az utunkra, hogy megtöltse a tartályainkat. Olcsóbb volt, mint a városban élni, de az élet hatványozottan nehezebb volt.”

Konklúzió

A kocka el van vetve tehát: habár sok szempontból az egyetlen egészséges módszer a kivonulás volna, egyrészről ez meglehetősen sok viszontagságot rejt magában, másrészt a legtöbben “túl régóta élünk kényelmes életet” ahhoz, hogy erről ilyen radikális módon képesek legyünk lemondani, még akkor is, ha meggyőződésünk szerint ezt kéne tennünk.

Azt gondolom, hogy az ehhez hasonló, radikális kivonuláshoz, a modernkori civilizációnak való teljes hátat fordításhoz nem, hogy kitartás, és elkötelezettség, de egyenesen kiirthatatlan fanatizmus kell. És habár a legmélyebb tiszteletem mindazoknak, akik megvalósították, be kell vallanom, én nem biztos, hogy képes volnék rá.

A kivonulásnak van egy másik módja is mindezzel együtt, amit talán az arany középutat választva könnyebben meg lehet valósítani: ezen út nagyrésze pedig fejben zajlik, nem feltétlenül az élethelyzet vagy a lakhelyünk megváltoztatásával.

Nem kell feltétlenül rabjává válnunk a mesterséges intelligenciának, vagy a modernkori technológiának - semmi szín alatt sem olyan mértékig, hogy emberi mivoltunktól teljesen eltávolítsanak minket - mindössze arra a fokú tudatosságra van szükség, ami képessé tesz minket, hogy differenciáljunk az életünkben elfoglalt szerepüket illetően. Ameddig a technológia olyan eszköz, amit személy szerint a saját boldogulásunkra, életünk megkönnyítésére tudunk használni, használjuk, és aztán húzzunk meg egy határvonalat.

A kivonulás, és a csordából való kiállás talán leginkább hasonszőrű lelkek megtalálásával, és építő szellemiségű közösségek kialakításával érhető el, mely közösségek nem feltétlenül kell, hogy a dzsungelben éljenek, és nap, vagy szélenergiát használjanak.

A lakatlan szigetek talán fejben is megtalálhatók, és létezik olyan mentális állapot és belső béke, valamint meggyőződés, ami a számunkra káros impulzusokat, és a velünk nem rezonáló világot sikerrel képes kívül tartani.

Nick Rosen (fivemedia.com), medium.com, a Daily Mail, a pewresearch.org, a New York Post, és a Guardian cikkeinek felhasználásával.