10 minute read
End(o)station - A macinaci tényleg az evolúció vége
Páli Patrícia
End(o)station - A macinaci tényleg az evolúció vége
Pedig jól voltam a corpusomhoz, aki Júdás lett, s titkomat nyílt szégyenbe fordította!
Jaaaaj! Csak nem?! És akkor gratulálhatok?
És csontos kis ujjain már láttam azt a fürge elszántságot, amivel hasam felé indult, hogy kéretlen birtokba vegye és így folytassa örömködésbe zárt szentanyáktól származó példabeszédét…
S nekem csak arra volt időm, hogy egy jól megkomponált térközszabályzó mozdulattal privát teremet fizikailag biztonságosra zárjam, miközben a rám zúduló szó-zápor első sokkomból felocsúdó lefagyásából gyors helyzetből menekülésre fogjam magamat és engem mély megaláztatásba hozó testemet, aki abban a pillanatban meredt közönybe zárt kegyetlenséggel jelezte, hogy a kontrollt végleg elvesztettem felette, s helyette - akihez évtizedes szimbiózis kötötte - levágott magáról és a betegségem mellé társult új cimborául…
S locsifecsi kis szájából tudom, dőltek tovább a szavak, de csak összefolyó morajlást hallottam, miközben gondolataim régen másfelé jártak…
Jó volt tudni, hogy van egy biztonságos hely a világon, ahol békés szimbiózisban együttélve egymásban otthonra találunk…
Oltalomra és biztonságra…
Ez voltam én és a corpusom.
Oltalom volt és biztonság.
Így voltunk mi egymásnak, s egymásért.
S ez omlott össze azzal a pillanattal, ahogy locsifecsi szája szólásra nyílt és ily szavak kezdték meg útjukat az éterben kedvesen nekem címezve egyenesen.
Ahogy testem általam kontrollálhatatlan változása egy nem várt pillanatban oly szembetűnővé vált, amit akkor és ott nem tudtam elrejteni környezetem elől, s amire a szenzációra kihegyezett szemek rögtön lecsaptak és megindult az elme egyszerűen egyirányú útján a fantazmagória gyártás értékítéletekkel teli útján.
Pedig jó voltam a corpusomhoz, mert festővászna volt minden női mivoltomnak, amit, mint játékos kislány a kedvenc babáját belebújtathattam kedvenc ruhadarabjaimba.
Így éltünk mi boldog és kiegyensúlyozott szimbiózisban!
Én sokat törődtem a corpusommal, edzettem és jól tartottam.
Nem kínoztam extra mutatványokkal és nem romboltam látványosan. Időt adtam neki magamból, amit csak szorosan kettesben vele és a rá való maximális fókuszálással töltöttem. Nem voltam hűtlen hozzá, nem hanyagoltam el látványosan és méltatlanul, mert tudtam, hogy szükségem van rá és makulátlan megjelenésére. Én azt tettem, amit ő diktált nekem.
Ezért cserébe egy pici lojalitást vártam volna csak el. Hogy corpusom álljon mellettem, s fedje védelmezőn el a testem mélyén zajló patológiát.
Hittem, hogy corpusom biztonságos hely lesz betegséggel küzdő testem számára.
Hittem, hogy a felszíni struktúra velem együttműködve időt és személyes teret ad betegségemmel folytatott gyászomnak, hogy megteremti azt a nyugodt helyet nekem, ahol méltósággal túllehetek endometriózisommal űzött küzdelmemben.
…hogy megvéd a környezetemmel szemben…
…hogy nem vett oda védtelen prédául…
A betegség élő aknamezővé alakította életemet.
Bőröm alá férkőzött.
Erőszakosan helyet követelt magának testemben, s személyes szerv határokat nem tisztelve ette be magát a szövetekbe ott bent a mélyben.
De attól, mert testem ott legbelül küzdött és harcban állt önnön magával, a felszínen én továbbra is nyugalmat és változatlan formát akartam…
Akartam továbbra is a kontrollt corpusom felett…
“Endo belly - amikor a test átveszi végérvényesen az irányítást és megtanít arra, hogy milyen megszégyenülni saját tested által”.
Akartam továbbra is az irányítást a saját életem felett…
Küzdöttem az elfogadással oly nagyon ott belül. Osztottam a figyelmemet a régire, az újra, a rezidensre, s a kéretlen betolakodóra.
Balanszíroztam az erőmet a régi fenntartására, az újonnan szerzett patológia megoldására.
Csak felszíni nyugalmat akartam a mélyen bent dúló harc békés elfedésére.
Időt a méltóságteljes betegség megélésre…
Én csak továbbra is együtt akartam működni a corpusommal, hogy legyünk egymás társai az endometriózissal folytatott harcban.
Hogy adjon biztos otthont nekem!
Hogy legyen továbbra is nekem az a biztos hely, akinek töretlenül, mint ahogy eddig is, mindent megadok és cserébe jó lesz hozzám!
Hogy legyen ott, mint stabil vértezet előttem, ami esendő bensőmet oltalmazza és megvédi a külső támadásoktól!
Hogy legyen megnyugvásom stabil bástyája, ami kívülről erős marad, ezzel erőt adva belső harcaimnak!
Hogy legyen, aki segít a kontrollt számomra megőrizni, hogy én dönthessek arról, hogy mikor, hogyan és kinek meséljek harcomról, az endometriózisomról!
Corpusomat támasznak reméltem, hogy velem együtt küzd ebben a betegségben…
S testem lett a végzetem…
Hirtelen egy random pillanatban – felkészülést sem hagyva nekem – középidős terhesre növesztette hasamat!
Nem tudtam tovább takargatni mindazt a patológiát, ami bennem zajlott!
Nem tudtam én a saját tempómban, a magam számára biztonságot adó formában elkezdeni beszélni a bennem zajló folyamatokról!
Még abban a kegyben sem részesített a betegségem, hogy felépítsem betegség történetemet és megtalálhassam azokat az embereket, akikre biztonsággal rábízhatom éppen összeomló életem segítség után kiáltó darabjait!
„Endo belly - Nézd ezt veszíted éppen el, s töröld le te a világ arcáról a mosolyt, ami a megszülető életnek hitt látvány felett kezdenek el érezni, s magyarázd el nekik azt a meddő tényt, hogy patológiád látványa ez csupán, egy üres képzelgés, talán soha be nem teljesülő anyaságod végjátékának kínzó délibábja!"
S amikor a tested úgy dönt, hogy a továbbiakban már a kezében a kontroll, amikor a tiszta tudattal meghozott döntések feletti irányítást egy patológia lidércbe forduló ámokfutása veszi át…
Amikor a tested hivatalosan is hadüzenetet küld neked…
Akkor nem tehetsz mást, mint, hogy gardrób frissítésbe kezdesz és tested saját fegyverét fordítod önnön maga ellen.
Hogy amit a tested erőszakosan meg akar mutatni és leplezetlen szégyenbe akar fordítani, azt te elfeded.
Hogy a mélyben dúló patológia felszínre törő kontrollálatlanságát mélyen elrejted és ezáltal láthatatlanná teszed…
…hogy macinaciba rejted testedet…
Ez a sor zárta Vivienne Westwood gyászszertartására invitáló meghívót.
Ez a sor zárta le ennek a lázadó szellemű embernek a földi útját, s hagyta örökül maga után azt a végső gondolatot, ami ott cseng oly régóta a fülemben és adott útmutatást nekem az életre!
Alaktalan, formátlan zsákokra kell leváltanom ruhatáram, corpusom önkifejezésére szánt ruhadarabjaimat, amivel eljátszhattam női szerepeim színes sorát.
Tudtam, hogy melyik szerephez milyen outfit jár, hogy mit kell, hogy tegyek testemre, mint statement dresst kell hogy felöltsek, hogy ezzel üzenjek a környezetemnek!
Jól bántam a corpusommal, mert festővászna volt minden női mivoltomnak, amit mint játékos kislány a kedvenc babáját belebújtathattam kedvenc ruhadarabjaimba!
Endo belly-m ettől a szabadságomtól fosztott meg, s szűkítette le játékteremet az alaktalan zsákruhák semmitmondó egyhangúságára…
…gyászolni léptem be testem szentélyébe, a tudatosan felépített női szerepeimet őrző kicsiny világom hőn szeretett falai közé, gardrób szobám gondosan válogatott darabjai közé, ami színtere volt napi nővé való átváltozásomnak…
…volt…
S most van…ahova stílusosan szeretnék utoljára belépni…
Van egy ikonikus Vivienne Westwood Lady cipőm, amivel 8 centivel vagyok közelebb a csillagokhoz és immár zseniális alkotójának lelkéhez, akinek bátorító szava a “When is doubt dress up!” mentsvárként szolgáló gondolata ott volt nekem, amikor nőnek kellett, hogy öltözzek!
Ha kinyitom az emblematikus brand logós cipős doboz tetejét még mindig érzem a gumi karakteres illatát és szembe köszön a szinte érintetlenül hagyott cipő újszerű látványa, amit jeles pillanatok közös megélésére tartogattam
…tartogattam…
…tartogattam outfit szegletét a nőnek öltözős szettek sorában…
…tartogattam…
…tart(oga)ttam fent egy rész ruhatárnyi szegmenst a corpusomra húzható női öltözékeknek…
S felhúzom újra ezt a cipőt…
Lábam kényelmesen csusszan bele a kényelmes formába, s lábujjaim megpihennek a tűzpiros szív alatt…
Ha már temetni kell, talán soha ki nem nyíló dobozokba kell, hogy zárjam az életemet, gondoltam tegyük ezt emelt fővel a méltóságomat megőrizve.
Így léptem be gardrób szobám teljes harci vértezetében pompázó sorai közé, női szerepeimet megtestesítő öltözékeim lágy ölelésébe…
Hogy aztán elkezdjem megtizedelni a nem endo belly kompatibilis darabokat…
Hogy széthulló nőiességeim martalékait névtelen dobozokba zárjam…
Látom már milyen szépen gömbölyödik a pocakod!
múltkor már pont beszélgettük a többiekkel, hogy “mintha láttunk volna valamit”…
tudod, hogy pici pocakod van…
de akkor még nem látszott ennyire
persze hát ez várható volt, hogy neked majd csak később fog látszani a baba pocakod, mert olyan szép sportos tested van a rendszeres mozgástól lapos hasadon később kezd el látszódni minden
na meg ha még mindig tudsz annyit edzeni, mint amennyit szoktál, akkor a kilók is lassabban fognak feljönni rád
hát rajtam nagyon hamar meglátszott minden
persze én sohasem sportoltam és a reggeli rosszullétek is elkerültek, na de enni azt bezzeg tudtam
én bőven kettő helyett ettem
Neked vannak reggeli rosszulléteid?
persze a te korodban már jobban kell vigyázni, mert hát minden sokkal kockázatosabb
nem is értem miért vártál ezzel ennyit annyit beszélgettünk erről a csajokkal, hogy ott a férjed, meg a stabil egzisztenciád akkor mire vársz még
az idő csak telik
öreg anyának lenni meg azért nem jó dolog
mert ki tudja mi lesz annak a vége
jaaaaj azért egy beteg gyerek
Tényleg mentek majd oooolyan vizsgálatokra?
vannak már jaaaj el is felejtettem mi a neve annak a tesztnek, mert ugye nekem még nem kellett olyat csináltatni, de az ismerősöm ismerőse, aki olyan korú lehet, mint te vagy picit talán fiatalabb is na neki ajánlották hogy menjen el mert biztosabb az ilyenkor
és mit szól a család a szüleid már jó idősek persze hát már te sem vagy fiatal
ők fogják még bírni az unokát de azért már segíteni nagyon nem fognak tudni mert csoda ha magukat el tudják majd látni vagy ők tudják már vagy még nem mondtad el mert hát még minden lehet és akkor ne éljék bele magukat mert nem kell őket egy bizonytalan dolog miatt terhelni nehezebben viselik már az érzelmi terheket
fölösleges aggódást és terhet nem kell rájuk tenni
elég nehéz volt nekik elfogadni hogy lehet nem ajándékozod meg őket unokával
elég veszteség volt ez sok éven keresztül
pedig anyukád is mennyire szeret sütni - főzni milyen jó nagymamája lett volna a gyerekednek kényeztette volna…
És a locsifecsi szája csak nem akarat hallgatásba záródni!
Csak dőlt belőle a megítélés puha porrongyába bújtatott porhintés az elhibázott, de most itt a vég körül mégis jó irányba forduló életemről, a finoman “Szánlak téged elhibázott döntéseid nyomorában vergődő ember, akinek adott egy utolsó esélyt a “normális életre” a sors” - szánakozó monológja!
És a puffos fólia puha burkának védőhálójába csomagolt kedves szavak mögül kezdtek lassan előbújni azok a kemény elemek, amik eddig a hátam mögötti kicsacsogás csendjébe vesztek, de most a finoman megtalált repedés falán kezdtek beszűrődni a monológba, legális teret kapva a rólam alkotott szánalomra méltó ember lemintázásába…
Nem! Csak megsérült a lábam és az edzésre szánt időt bánatevésre fordítottam! Ezt látod rajtam!
Nem kell semmihez gratulálnod üzenem neked és a vitriol klub minden többi tagjának!
S sarkon fordultan miközben szemem sarkából láttam azt a rideg döbbenetet, ami locsifecsi kis arcára fagyott és érzékeltem, ahogy fejében a kis fogaskerekek új narratíva építésébe fogtak bele!
“Jah, akkor minden a régi és még egy gyereket sem tud szülni!” mindig húzza az időt, hogy felnőjön egy gyerekhez!
És ha még az igazságot is tudná, hogy éppen küzd a testem egy végítélet, a gyermektelenség végérvényes vesztesége ellen - na akkor hogyan szánna engem, s tenne még lejjebb a szentanyák rangsorában?
Hivatalosan is harcban állok már a kontrollom alól kicsúszó testemmel, akit már a betegség ural, s nem én vagyok ura egyszemélyben!
Júdás testem igába hajtja lelkemet, macinaciba. Alaktalan ruhák zsákszerű jellegtelenségébe zárt testem megszégyenülésem minden rezdülését leköveti hűen!
Macinaci életformába csúsztam vissza. Leveszem a magassarkú cipőmet. Lejjebb adom a sztenderdem. Lehajtom a fejemet.
Corpus alienum - idegen lettem a testemben, amit a macinaci végtelenségig nyúló alaktalan jellegtelenségébe kell, hogy elrejtsek.
Endo belly - ezt az ütközetet jó időre te nyerted meg!
Elvesztettem a legnagyobb luxust, amit eddig birtokoltam!
Saját szabadságomat a saját testemben. Nincstelen homeless-é tett betegségem…
