7 minute read
A legszebben zengő Nemzeti dal
Bojtor Ádám - Rónai Katalin
A legszebben zengő Nemzeti dal
/Az ünnep, ünnepeink margójára/
„Száll az este. Hollószárnya
Megrezzenti ablakom.
Ereszkedik lelkem árnya,
Elborong a multakon.
Nézek vissza, mint a felhő
Áthaladt vidékre néz:
Oly komor volt, - oly zöldellő,
Oly derült most az egész.”
(Arany János: A lejtőn)
Bojtor Ádámot közös táncokon ismertem meg. Mindig mosolygós, kedves lénye hamar belopja magát mindenki szívébe, az én szívembe is hamar beköltözött, s szeretetünk kölcsönös immár.
Azonban, ahogy az élet más terekben is naponta bizonyítja, ez nem mindig elég, hogy megismerjünk egy embert, hogy tudjuk, mi motiválja őt, mi a munkája, mi a kedvenc étele, a kedvenc illata, filmje, könyve, bármi, ami az ő életét jellemzi, mi az, amit szeret, mi az, amit nem, milyen utat járt be találkozásunkig.
A táncban, tánctérben való kapcsolódások, ölelések felemelik lelkünket nagy magasságokba, ilyenkor együtt rezgünk, létezünk végtelen szeretettel szívünkben a másikkal, a többiekkel, a térrel, a léttel, a mindenséggel.
A mozgás, társaink által rezegtetett belső fény, a zene, a ritmus rezgése hozzásegíthet, hogy valami új megszülessen, hogy változzunk, többek legyünk, s bár a hétköznapokban történt, a múltunkból még őrzött, fel nem dolgozott, melengetett történeteink, változásaink, változtatásaink, döntéseink nincsenek ott velünk, ez mégis megtörténik.
Azután tánc után mindenki megy tovább, hogy beépítse az élményt, a megélt boldogságot a napjaiba, és várjuk a következő alkalmat.
Amikor Ádám posztját elolvastam a közösségi oldalon, ugyancsak elkerekedett a szemem, s azt éreztem, magazinunkban helye van ennek az emléknek, mert szép és mély, s mert valahogy kapcsolódik „Rónai Katás” cikkeimhez, melyben emlékeimről írok, és azért is, mert a felfényesedett emlékektől szabadabbá, boldogabbá válhatunk, s ha ezt tovább is tudjuk adni, akkor az olvasók is megérezhetik ezt a katarzist.
Bojtor Ádám szociálpedagógus, és gyermekvédelmi szakemberként végzett a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Egyetemi szakmai gyakorlatának helyszínéül a javítóintézetet választotta, és fél évig rendszeresen járt hozzájuk. Eközben egy magániskolában is tanított, nehezen kezelhető, hátrányos helyzetű, tanulási- viselkedési zavarokkal, beilleszkedési problémákkal küzdő gyerekeket. Feladatának tekintette a szociális kompetenciák fejlesztését, így erősítve az ottani közösséget. Ádám teljes szívvel és lelkesedéssel hitte azt, hogy segítségével könnyebbé tehető az ott élő gyermekek élete és további sorsa. Folyamatos kapcsolatot tartott az ellátórendszer tagjaival, így alaposan megismerkedhetett az anomáliákkal, a gyermekotthonok világával, a gyermekjóléti szolgálatok problémáival, a gyámhivatallal, a speciális és rehabilitációs intézetek nehézségeivel, a nevelőszülői hálózattal, az átmeneti otthonokkal, a hajléktalan és fogyatékos ellátással, a cigánytelepek világával. Ádám jelenleg már másfelé járja az útját, mert 26 évesen a kiégés jeleit tapasztalva magán, egy év múlva új szakmát választott.
„Mindig beleolvad a szívem, amikor erre az emlékképre gondolok.
Amikor egy budapesti javítóintézet világába betekinthettem és munkájában röviden részt vettem - ahol 12 és 21 év közötti bűnelkövető fiúkat tartottak fogva szigorított körülmények között -, volt szerencsém meghívást kapni a március 15-i ünnepségük főpróbájára. 12 talán 15 fiút válogattak be a darabba, ami igazi érdem és öröm számukra, hiszen az időre, míg próbálnak, kicsit fellazul a szigorított rend, melyben minden tevékenységük masszív kontroll és ellenőrzés alatt áll, és a drámajátékon keresztül újraélhetik játékos, szabadabb énjüket.
Próbán kívül minden perc beosztva, a szabadidő szinte teljes megvonása, folyamatos feladat végrehajtás, tanulás, edzés, takarítás, rendrakás, aztán újra, minden mozgásuk teljes felügyelete. Akkor beszélhetnek, akkor ehetnek, akkor ihatnak, akkor ülhetnek le, akkor állhatnak föl, akkor mehetnek mosdóra, ha engedélyt kapnak. 60100 kamasz gyerek, áradó tesztoszteron szag, a feszültség magas foka, állandó alaki gyakorlatok, folyamatos létszám ellenőrzés, szemlék és jelentés, őrök mindenhol, zsiliprendszer, kamerarendszer, megmászhatatlan betonkerítésen pengedrót, minden kihágásért a legszigorúbb szankciók és megrovások. Legfeljebb heti egy kontrollált és ellenőrzött kapcsolattartás a külvilággal, nincs mobil, nincs internet, kézzel írott levél vagy vezetékes telefon, amit elolvasnak és lehallgatnak. Megszökni szinte lehetetlen, de nem is érdemes, hiszen itt mind előzetes letartóztatásban vannak, és az ítéletüket várják. Kemény és brutális világ, kiváló szakmai és emberi teljesítmény. Állítom, hogy a gyermekvédelmi rendszer - amit elég jól ismerek - egyik legmagasabb szinten működő, legsikeresebb intézménye. Feladatuk, hogy a srácokból olyan embereket neveljenek, akik nem jelentenek veszélyt a társadalomra, és akik képesek megállni a helyüket a civil világban. Többeket is ismerek, akikről tudom, és akik vallják, hogy a javítóintézet mentette meg az életüket.
Gyakran bekerülnek az elvonási tünetektől remegve, alultápláltan, ápolatlanul, van, hogy soha életükben nem fogadtak még szót senkinek, talán hónapokig csöveztek az utcán valamilyen bandához verődve vagy egyedül, erőszakos magatartást tanulva egész életükben, analfabétán vagy súlyos hiányosságokkal. Néha nemhogy az evőeszközt, de még a WC papírt sem tudják használni, vagy egész egyszerűen csak közveszélyesek, hiába származnak a középosztályból. Általában olyan srácok, akik, ha szembe jönnek az utcán, az ember inkább átmegy a túloldalra. Itt megtanulnak késsel-villával enni, elfojtani, késleltetni, várni, kérni, köszönni, szót fogadni, nem verekedni, alkalmazkodni, normális emberként viselkedni, és akár még végzettséget is szerezhetnek. Tényleg csodálatos látni ezeket a fejlődéseket!
A főpróbán én voltam az egyedüli közönség. Ott ültem a nagyterem közepén, szemben a színpaddal, és ők egyedül nekem játszottak. A darab: a Márciusi ifjak. Persze izgultak, és izgultam én is, mert tudtam, hogy a figyelmem, most nagyon sokat számít nekik. Volt ebben a helyzetben valami kölcsönös kitettség, ahogy oda-vissza kiélesítve figyeltük egymást. Minden botlásnál, tévesztésnél, bénázásnál, elnevetésnél, megakadásnál kitekintettek és a metakommunikációmat keresték. A drámapedagógus és egyben matektanár hátulról persze kiválóan instruálta őket.
Sürögtek-forogtak a színpadon a váltakozó, frappáns jelenetekben és mielőtt elindultak, hogy kiszabadítsák Táncsics Mihályt, Jókai felolvasta a 12 pontot, majd közösen elénekelték a Nemzeti dalt. Ott ültek előttem a színpad szélén, együtt, egymást átkarolva, jobbra-balra dőlve, lábukat himbálva - kétharmaduk roma, megáldva zseniális zenei érzékkel - felemelően zengtek és egy mélyebb, általuk elérhető tartományból szóltak. Ők nekem énekeltek, engem figyeltek, én őket.
Ahogy ott sorakoztak, láttam őket teljes valójukban.
Láttam azt a jól szituált fiút, aki féltékenységből mészárolta le és darabolta fel a barátnőjét. Azt a fiút, aki haverjával szórakozásból megvert, benzinnel lelocsolt, majd felgyújtott egy hajléktalant. A fiút, aki a saját anyját futtatta, és akinek már a dédnagyapja is strici volt, ott volt az a srác, aki csak rosszkor volt rossz helyen, akit berántottak, hisz ő csak tartozni szeretett volna valahová, ott volt a verekedős, a nemi erőszaktevő, a kötözködő, az áruló, a kéregető, a késes rabló, ott volt, aki részegen 14-szer szúrta hasba a legjobb barátját, meg az is, aki már ötödik osztályban drogot árult, terrorizálta az osztálytársait és megverte a tanárát, amiért beírt neki egy intőt…
De ott voltak mind.
Ők engem figyeltek, én őket. Ez az eksztatikus ének betöltötte a teret, és a szívem is.
„Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.”
Akkor, ott, ahogy ebből a mélyebb tartományból énekeltek, olyan volt, mint egy imádság, ami az élethez szól. Minden szónak egy mélyebb, számomra új értelme keletkezett, leesett a maszk és megláttam Őket. Ahogy minden porcikájukkal vágyják a szabadságot, a megszabadulást a bűntudat és a szégyen alól, ahogy sóvárog ják az elisme rést és az elfogadást, a szemükben áttűnik a kisgyerek őszinte vágya, hogy felemeljék és meg tartsák őt, hogy vigyázzanak rá, hogy megöleljék és befogadják, hogy megdicsérjék és bátorítsák, hogy szeressék. Akkor és ott láttam az ő eredendő és egyben elvehetetlen ártatlanságukat. Akkor és ott, abban a pillanatban nem csak ők, hanem és is megszabadultam.”
