Mediáció mint varázs(latos) eszköz?

UDVAR MELINDA

Mediáció mint varázs(latos) eszköz?

- interjú Dr. Fellegi Borbálával és Winkler-Virág Andrással 1. rész

Valamikor az elmúlt hetekben - mikor az egyhangú, szürke hideg napok után előbukkant a nap - kirándulni mentünk. Ezekben a napokban az emberek többsége vágyott a szabadba, a jó levegőre, a feltöltődésre.

Mikor már jöttünk hazafelé, arról beszélgettünk, hogy milyen érdekes, hogy ugyanarra a hőmérsékletre, időjárási helyzetre mennyire másképp reagálunk, hiszen más a hőérzetünk. Volt, aki meleg sálba burkolózott, és csizmát húzott, míg láttam olyan fiatalembert, aki nyári szandálban és rövid ujjú pólóban sétálgatott, élvezve a szép őszi napot.

Miért lenne ez másképp egy feszült, konfliktusos helyzetben? Ott is egy történet „fut”, mégis az érintettek nem ugyanúgy élik meg ezeket a stresszes helyzeteket, mást látnak, mást hallanak meg, és később – a személyiségükön, nézőpontjaikon keresztül megszűrve –másképp mesélnek róla.

Évek, sőt évtizedek óta kerülget a mediáció. Felbukkant, megmutatta magát, csillant - villant egyet, a hatása alá kerültem, aztán valahogy elvesztettük egymást, bár én sokat gondoltam, asszociáltam rá.

A mediációról gyámhatósági munkakörömön belül hallottam gyermekelhelyezési és kapcsolattartási ügyek kapcsán. Az újdonsága ennek a nevezzük „módszer”-nek az volt, hogy nem a bírói pulpituson vagy az irodai gurulós széken ülő szakember mondja meg a feleknek a tutit, illetve nem is egy pszichológus vezeti a feleket a megoldás felé, hanem egy „nemszakember”: a mediátor támogatja az érintetteket, akik a kommunikáció segítségével oldják a közöttük lévő konfliktus(oka)t.

Természetesen ezt a fajta új lehetőséget nem mindenki fogadta lelkesedéssel: sokan túl egyszerűnek tartották, és a többség nem akarta elhinni, hogy nem szakmai alapon is lehet, sőt kell megoldást keresni.

Később hallottam, olvastam arról is, hogy az üzleti szférában is előszeretettel alkalmazzák.

Tavaly vettem egy nagy levegőt, és kitaláltam: mediátor leszek. Mai napig nem tudom az okát, de a posztgraduális egyetemi képzéseket kezdtem el nézegetni, egyik képzésre felvételt is nyertem. A beiratkozás előtti nap eltörtem a bokám… Felmerült bennem a kér dés: még sincs ezzel dolgom, vagy nem ez az út az enyém?

Miközben ezen agyaltam, több ember tette fel a kérdést: miért nem mész akkreditált felnőttképzésre?

Ma, amikor egy akkreditált mediátor képzés utolsó lépcsőfoka előtt állok, mindent megértettem.

Értem, hogy nekem erre a képzésre volt szükségem, ez adott a legtöbbet ebben az élethelyzetben: hiszen hat nap alatt gyakorlati tapasztalatot, biztonságos, kiscsoportos élményeket szereztem, csodálatos embereket ismertem meg és a bónusz: rengeteget megtudtam önmagamról. Nem mellesleg – egy kedves ismerőst idézve – örömmel hagytam ki a mediáció jogtörténeti részére vonatkozó információkat, a tudományos nézetekre vonatkozó háttérismereteket. Nekem ez működött.

Szeretném ebben a cikkben bemutatni a mediáció csodálatos egyszerűségét olyan emberek segítségével, akiket mind emberként, mind szakemberként nagyon sokra tartok.

***

Dr. Fellegi Borbála és Winkler-Virág András a Mediátoroktatás.hu két trénere, akik rendkívül finoman kiegészítve egymást, hat napon keresztül adják át az általuk lényegesnek tekintett információkat, fogalmazzák meg tanácsaikat a hosszú évek, évtizedek alatt megtapasztalt helyzetek alapján.

Vallják: „a mediátorrá válás útján a leghatékonyabb tanulási helyzetnek azt tekintjük, amikor lehetőség van a gyakorlati tapasztalatszerzésre, saját magunk kipróbálására (saját élmény), mind ezt kiscsoportos, biztonságos és önreflexióra is teret teremtő közegben. Az intenzív képzések általában a fenti célokat tartják elsődlegesnek a csoportok kialakításával és a csoportos tanulás folyamatában. A hangsúlyok pedig: próbáljuk ki, tapasztaljuk meg, értsük meg és utána nézzük meg, mit mond erről a „tudomány”.”

Sziasztok, meséltek egy keveset a megismerkedésetekről és a kezdetekről?

Borcsa: Ismerős által ismerkedtünk meg, a közös platform a mediáció volt. Én a kutatócégemen (Foresee Kutatócsoport vezetője www.foresee.hu) keresztül a non-profit szektorban szereztem gyakorlati tapasztalatokat, alapvetően tudományos közegből jöttem, az adminisztratív teendők pedig teljesen távol álltak tőlem. András az üzleti és pár kapcsolati mediáció területén dolgozott, saját praxisában, így a for-profit szemléletet, az üzleti szem pontot és a stratégiai gondolkodást hozta magával.

András: Rengeteget beszélgettünk konkrét esetekről, a nagyvilágról és az emberi játszmákról. Kiderült, hogy ugyan különböző pontról szemléljük a világot, de nagyon jól rá tudtunk egymásra érezni, és a szakmai elképzeléseink is egybeestek. Végül kikristályosodott, hogy a mediátorképzés az a terület, amelyet egyértelműen másképp és máshogyan szeretnénk csinálni, mint amit láttunk, és ezen a területen szeretnénk valamit létrehozni. Az volt a célunk, illetve jelenleg is az, hogy úgy képezzünk mediátorokat, hogy miközben leadjuk a szükséges alap tananyagot, közben legyen idő és lehetőség arra, hogy mindenki megtalálja a saját hangját, el tudja dönteni a gyakorlatok során, hogy a mediátor szerep érdekli-e, jól érzi-e magát benne, esetleg a mediáció melyik területe érdekli, mi áll hozzá a legközelebb.

Borcsa: Jelenleg is rendszeresen vállalunk mediációt közösen. Persze mi sem mindig látjuk ugyanúgy az adott helyzetet, van olyan amikor egyikünk valami másfajta megoldást javasol, így érvényesül köztünk is az „ér egyet nem érteni” elve. Ezzel együtt úgy érzem, jól kiegészítve egy mást, teljes bizalmi légkörben, elfogadásban, kölcsönös bizalomban tudunk dolgozni. András humora és önirónára való képessége sok izzasztó helyzeten átsegített minket, amikor már nem segített az empátia sem…

A képzésen, amelyen részt vettem a közelmúltban voltak, akik tudatosan az önismereti munka részeként tekintettek erre a képzésre. Fontos a megfelelő önismeret, egyáltalán milyen a jó mediátor?

Borcsa: A képzésnek is az egyik fontos eleme az, amikor megkérdezzük, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki jó mediátor legyen. Ilyenkor legalább egy 50 -60 tulajdonságból listát írunk össze a résztvevőkkel, amely sokkoló is lehet, hiszen kirajzolódik egy superman, vagy superwoman személyisége. Azonban a jó hír az, hogy ezek a tulajdonságok egy része tanulható, illetve itt jön a megfelelő önismeret, mint feltétel: ismerjük fel, hogy mely tulajdonságok azok, amelyek az erősségeink, azokra építsünk, és melyek azok, amelyeknek kevésbé vagyok birtokában, és ezek fejlesztésére készen állok akár külső támogatással, segítséggel is.

A képzésen arra is próbálunk rámutatni, hogy természetes az az élethelyzet, amikor maga a mediátor is nehézségeket, megpróbáltatásokat él meg, ezért előfordulhatnak olyan időszakok az életben, amikor bizonyos konfliktushelyzetekhez nem tud olyan attitűddel hozzáállni, hogy a felek részére bizalmi és biztonságos légkört teremtsen. Ehhez kell a megfelelő önismeret és a megfelelő alázat.

András, Te gépészmérnök és közgazdász végzettséggel rendelkezel. Borcsa útja nekem egyenesebbnek tűnik, abban az értelemben, hogy Ő szociálpolitikát tanult, így innen a mediáció szinte csak egy kis lépés. A Te esetedben azonban ez a váltás sokkal nagyobb lépésnek tűnik. Mesélj erről egy kicsit, kérlek!

András: Családom szinte minden tagja mérnök, így nagyon nem is láttam más életpályamodellt magam előtt. Viszonylag korán kiderült, hogy van műszaki vénám, a matematika -fizika tanulmányokra helyeztem a hangsúlyt, így egyenes út vezetett a Műegyetemre. Az egyetemen már éreztem, hogy nem feltétlenül ez az én utam, de nem tudtam mit is szeretnék csinálni. Elmentem dolgozni egy csokigyárba, és közben kitaláltam, hogy közgazdász leszek. Elvégeztem a közgázt, majd ehhez képest újságíróként kezdtem dolgozni. Elindultam ezen a vonalon, és később egy nagyvállalat kommunikációs vezetője lettem, ez a munka nekem egy ego trip volt. Amikor ennek vége lett, akkor egy erős analízis alá vetettem magam, végiggondoltam, hogy mik azok a fel adatok, amiket szeretnék tovább csinálni. Arra jutottam, hogy azt a részt szerettem leginkább, ami kor képviselni kellett az egyik felet a másik felé, tulajdonképpen mindig a két tűz között voltam, de én szerettem ezt csinálni és azt hiszem jól is csináltam.

Így jutottam el a mediációhoz 2011-ben, részt vettem egy képzésen, a többi pedig történelem…. A szakmát annyira megéreztem, megszerettem, hogy nem volt kérdés, hogy akarok- e ezzel foglalkozni.

A mediáció varázseszköz? Vagy ez túlzás?

Borcsa: Én nem nevezném varázseszköznek, de tény, hogy sokkal több helyzetben lehetne alkalmazni a mindennapi életünk során, mint, ahogyan ma ezt alkalmazzuk. Fontos ugyanakkor az is, hogy nem minden élethelyzetben lehet mediálni. Véletlenül sem szeretnénk azt sugallni, hogy holnaptól ne menjenek az emberek párkapcsolati terápiára, vagy vitás helyzetekben ne forduljanak jogi szakemberhez, ügyvédhez, ha éppen erre van szükség.

A mediációnak vannak feltételei, ilyen például az, hogy a mediátor érzelmileg független legyen. A mediációs helyzetet nagy általánosságban úgy lehet leírni, hogy általában két ember – de sokszor akár több is – bekerül egy szituációba, ahol a korábbi hiedelmei, megélései és nem utolsó sorban érdekei vezérlik. Nagyon leegyszerűsítve két eset lehetséges: vagy nyitott az együttműködésre, akár nyíltan is elismeri, hogy követett el hibákat, és csak meg kell találni az utat a másik fél felé. A másik esetben azonban olyan mély szinten húzódó ellentétekről van szó, amely egyik vagy mindkét felet olyan szinten fogva tartja, hogy gyakorlatilag csak egy cél vezérli: minden áron győzni szeretne, le akarja nyomni a másikat.

András: Ilyenkor tud segíteni egy külső pártatlan személy, aki egyik oldalhoz sem kötődik, és azt a neutrális nézőpontot képviseli, hogy értsük meg, hogy kinek mi az érdeke, kinek mik a szükségletei, és mi lehet az a megoldás, ami a másik fél számára megnyugtató és neki is elfogadható. A mediátor nagyon leegyszerűsített feladata az, hogy ezen az úton kísérje végig a feleket, meg értéssel és empátiával, nem utolsó sorban némi távolságtartással. Ha a felekben van némi nyitottság már csak arra, hogy lezárják ezt a konfliktust, akkor jó esély van egy olyan megállapodásra, ami akár hosszabb távon is fenntartható. Hang súlyozni kell, hogy magát a megállapodást nem a mediátor „diktálja”, itt csak és kizárólag a felek megegyezése számít. Nyilván egy bontóperes mediáció során vannak témák, amelyekben jog szabály szerint kötelező megegyezni a feleknek, de a tartalom az abszolút a feleken múlik. Nincs külső kényszer, és hosszútávon ezért tud jó eséllyel működni, hiszen minden érdekelt fél a sajátjának érezheti, megtalálta a saját érdekeit a kialakult megoldásban.

Párkapcsolati ügyeken túl, üzleti ügyekben is alkalmazzák szép számmal a mediációt, de meg kell említeni a kortárs mediációt, ami kifejezetten gyermekekkel/fiatalokkal, iskolai környezetben foglalkozik, ott eredményezhet megoldást gyakran előforduló konfliktusos helyzetekre.

Borcsa: Eltérő iskolák vannak, de mi nagyon szeretünk teret adni az érzelmeknek a mediáció során. Természetesen nem feltétlenül akkor, ami kor a felek egy térben vannak, és a megoldás keresése van folyamatban. De nagyon fontos, hogy az érzelmek felszínre törhessenek, hiszen nemegyszer előfordult, hogy a másik fél a mediációs ülésen szembesült azzal, hogy melyik szituáció vagy történet volt az a múltban, ami a másiknál a sértettséget, a megbántottságot okozta, míg Ő teljesen mást gondolt erről az egészről. Előfordult, hogy a másik történetének teljes körű megismerése és megértése fel oldotta a hónapok, vagy akár évek óta fennálló konfliktust, és egy bocsánatkéréssel tovább tudtak lépni az érintettek. A mediátor őszintesége, figyelme, a támogatása egy kulcselem az egész folyamatban. Mivel mindenki saját megélését, történetét hozza, ezért külön fontos: a mediátor részéről, hogy elismerje, hogy adott szituációban az érintetteknek mennyire nehéz lehetett, mennyire nagy dolog az, hogy a felek a saját kezükbe vették a megoldás keresését.

Alapvetően nem kell ahhoz mediátornak len ni, hogy egy barátnak, ismerősnek segítsünk, támogassuk őt. Tulajdonképpen a konfliktusban lévő embernek már az nagy segítség, ha valakinek őszintén elmondhatja a problémáját, meg hallgatják kéretlen tanácsadás, ítélkezés nélkül. Ha ilyenkor nincs is ott a másik fél, akkor arra kérdezzünk rá, hogy miben tudunk segíteni, mi az, ami a másiknak ebben a szituációban a legnehezebb, hogyan látja, merre tud előre lépni. Inkább kérdéseket tegyünk fel a támogatott személynek. A jó kérdések nagyban segíthetik azt, hogy az ügy „gazdája” maga találja meg saját megoldását a helyzetre, az pedig semmiképpen sem segít, hogy elmondjuk, hogy mekkora hibát követett el.

András: Itt meg szeretném említeni, hogy sok szempontból azt látjuk, hogy a mediáció mód szere jobban működik fiatalokkal, diákokkal, akár óvodásokkal is. Angolszász országokban a gyerekek a tanulmányaik során megtanulnak kulturált módon vitatkozni, érveket ütköztetni, úgy, hogy a vitapartnert is tiszteletben tartják, okosan érvelnek. Ez tulajdonképpen némiképp megegyezik a mediáció módszertanával: értő figyelem és értő hallgatás szabálya, annak az elvnek a rögzítése, hogy ér egyet nem érteni, énközlésekben mond ja mindenki a mondandóját.

András, az elmondottak alapján úgy tűnik, hogy üzleti ügyekben történő mediáció/mediálás a Te asztalod, hiszen ezzel kapcsolatban Neked van ismereted, tapasztalatod.

András: Ugye a képzés során azt tanítjuk, hogy nem kell, hogy a mediátor értsen az ügyhöz, sőt az jó, ha nem ért ahhoz a szakterülethez, amiben van az ügy. De azt biztos, hogy mindenkinek az a komfortzónája, amivel foglalkozik, ami a hivatása. A mi esetünkben úgy alakult, hogy – mivel én az üzleti életből jövök – én az üzleti ügyeket fogom mediálni, a Borcsa pedig idegenkedett ezektől az ügyektől, és kifejezetten a párkapcsolati ügyekre koncentrált. Ahogyan elkezdtünk együtt dolgozni szépen kiderült, hogy mindkettőnknek nagyon jól megy bármelyik területen a mediáció, nincs különbség. De nyilvánvalóan van az a tendencia, hogy az ügyfelek úgy választanak mediátort, aki az adott szakterülettel valamiféle kapcsolatban van. Például egy szociális munkást, aki egyúttal mediátor is, nem valószínű, hogy első körben felkérik üzleti ügyekben mediálni, de akár a későbbiekben ez meg is változhat.

Nekem van egy rögeszmém, ami arról szól, hogy iszonyatosan nagy összegeket lehetne spórolni azzal, ha a mediáció bekerülne a cégekhez.

Kertész Tibor (mentor-mediátor, senior tréner, oktató, szerző és a Miskolci Jogi Kar címzetes egyetemi docense) mesélte, hogy Ausztriában létezik a DAS nevű biztosító, amely gépkocsi biztosításokkal is foglalkozik. Az elmúlt évek során felmerült, hogy a közlekedési balesetek kapcsán a biztosítási díjból fedezni kellett az ügyfelek részére a jogi képviselet díját is, amely nem elenyésző. A DAS ekkor egyszerű üzleti megfontolásból úgy döntött, hogy sokkal kifizetőbb (olcsóbb, gyorsabb) ha beveszik a támogatott szolgáltatások közé a mediációt.

Tulajdonképpen itt az történt, hogy rájött egy piaci szereplő, hogy neki sokkal inkább megéri mediáció útján egyeztetnek a konfliktusban érin tett felek, mintha a szokásos jogi levelezések útján indulnak el, így szigorúan pénzügyi szempontok alapján döntött a mediáció, mint támogatott szolgáltatás beemelése mellett.

Amit én láttam kis- és nagyvállalati múltamban az az, hogy rengeteg céges konfliktus van, a céges konfliktusok is emberek között alakulnak ki, és nagy százalékban szakmai konfliktusnak nevezett probléma mögött is emberi konfliktus áll. Az emberi konfliktus mögött általában a másik el nem ismerése, valamelyik fél kishitűsége vagy valamiféle versengés tapasztalható.

Az üzleti ügyek jelentős részénél a ráutaltság is jellemző: úgy kell a kialakult ellentétet feloldani, hogy az a négy fal között maradjon, vagy az adott piac, vagy a versenytársak számára ne legyen ismert, vagy bizonyos információ „szervezeten belül tartása” fontos érdek.

A korábbiakban általam hivatkozott Kertész Tibor Ausztriában multinacionális nagyvállalatokkal is dolgozik, és ezek vezetőivel készített egy kutatást abban a kérdéskörben, hogy mi az, ami számukra legfontosabb érték a mediációban. Azt tudni kell, hogy Ausztriában a cégeknél már nagyobb arányban előfordul, hogy megveszik a mediációs szolgáltatást, alkalmazzák a mediátort.

A kutatás eredményeként kiderült, hogy nagy hangsúlyt kap a bizalmasság kérdése. A vezetők prioritásként tekintenek arra a körülményre, hogy a belső konfliktusok rendbetétele olyan módon történjen, ahol biztosítva van a teljes diszkréció.

A másik körülmény, ami egyértelműen hang súlyos: minden felsővezető ideje iszonyú drága, ugyanakkor (vagy pont ezért) mindig kevés van belőle. A beosztottak konfliktusaival való törődés indokolatlanul nagy szeletet vág ki ebből az idő tortából, nem szeretnek ezzel foglalkozni, mondjuk ki legtöbbször idegesíti őket, hogy miért nehezítik ezek a helyzetek az életüket. Ugyanakkor minden vezető a szakmai munkával szeretne foglalkozni, hiszen ez a komfortzónája.

Az a lehetőség, hogy a beosztottak közötti problémát ki lehet csatornázni egy mediátornak, aki nem is olyan drága, a folyamat nem is olyan hosszadalmas, és van esély arra, hogy a két egyébként jó szakember leteszi a negatív érzelmeit, ez úgy gondolom elég vonzó tud lenni vezetőként.

A kutatás megállapításához abszolút passzol az, amit én láttam: minden nagyvállalatban fel lelhetőek történelminek mondott konfliktusok: szervezeti egységek közötti utálat, vagy rivalizálás, amely évek óta fennáll, de senki nem tudja, hogy mi az alapja, vagy a kiváltó oka. Ezek a problémák ragyogó terepei lehetnek a mediációnak.

Meglátásom szerint, amikor valaki vezető lesz, akkor a versengő típusú magatartásjegyei erősödnek, és ebből fakadóan nehezen fér bele, hogy heti egy vagy akár több alkalommal mediálja a beosztottjait, mivel ez nem az a tudatállapot. Én a leghatékonyabb megoldásnak azt tartom, ha ezeknek a problémáknak a kezelését, a vezető egy külső személyre bízza (aki lehet akár egy HR-es is). A vezetőtől elvárni, hogy egy mediátor hoz hasonlóan szeresse az érzelmeket, és szánjon időt ezek feloldására, azt gondolom túlzó, és nem is életszerű. Amellett, hogy nyilvánvaló, hogy a vezető a végső döntési pont az adott szervezetben, így nehéz tőle elvárni, hogy csak a kereteket biztosítsa egy konfliktus során és ne irányítsa a feleket az általa jónak tartott megoldás felé.

Az a lehetőség, hogy van egy (vagy több) mediátor, aki együttműködik a céggel, ez akár egy elérhető szolgáltatás a HR részéről, akkor ez iszonyú jó tud lenni hosszútávon.

De volt olyan esetem is, hogy megkeresett egy multinál dolgozó középvezető, aki nem jött ki a főnökével, és komoly csatározások zajlottak már közöttük. Ennél a cégnél működött a mediáció mint lehetőség, így teljesen automatikusan ezt a konfliktust mediátorhoz utalták. Az illető azért keresett meg, hogy beszéljek erről az egészről, hogy mire is számíthat ezzel kapcsolatban. Tulajdonképpen két dolog miatt érdekes ez az eset: a mediáció felé a bizalom nem alakul ki egyik pillanatról a másikra, meg kell ismerni a kereteket és a benne rejlő előnyöket, a másik pedig az, hogy itt sérülhet az önkéntesség elve, te hát van olyan is, hogy a vállalati kultúra részeként kerülnek be emberek a mediációba. Ami ebben az esetben a még hangsúlyosabban a mediátor felelőssége az az, hogy egyik fél se dőljön bele egy megállapodásba, a résztvevők mindegyike a saját álláspontját képviselje és csak olyan döntések születhessenek, amelyek minden résztvevő szempontját megjelenítik.

A bizalmatlanság egyébként szerintem az említett esetben abból fakadt, hogy a cég nek volt egy szerződése egy mediátor-irodával, és az érintett nem tudta, hogy mennyire bízhat ebben a megoldásban. Összességében szerintem a mediáció beemelése a vállalati, céges problémák megoldásába nemcsak az érintettek között teremthet winwin helyzetet, hanem maga a szervezet is nyer, hiszen az érzelmi konfliktusok fel oldása után az érintettek a szakmai munkára tudnak koncentrálni. A klasszikus munkajogi alkalmazása meglátásom szerint sok esetben inkább a meglévő sebeket tudják mélyíteni, nem segítenek a gyógyulásban, probléma feloldásában.

Borcsa, a „Horzsolás és gyógyulás” legújabb publikációd, mit emelnél ki ebből? Mi az, ami a korábbi publikációkhoz képest novum?

Gyakorlatilag pont ez a szakmai életutam, ami megjelenik ebben a publikációban: elsőként társadalomtudományi és kutatói szempontból foglalkoztam az emberek közötti kommunikációval, ezt követően kezdtem el fókuszálni bűnelkövetőkre, áldozataikra, közösségeikre, valamint kimondottan a bűncselekmények utáni megbékélés lehetséges folyamataira. Mindez pedig el vezetett a személyek közötti mediáció általános gyakorlatához. Jöttem a makró-szintű kérdésektől, és haladtam a mikró-szint felé. Így az utóbbi években azzal is foglalkoztam, hogy mi is történik két ember között, amikor nézeteltérés, konfliktus van köztük: befeszülnek, vagy újra egymás hoz közelednek. Közben azt tapasztaltam, hogy egyre nagyobb teret kap a megosztó beszéd, szerte a világon. Logikailag azt gondoltam volna, hogy most, 2022-re jutnánk oda, hogy már a mi generációnk képes ezeken felülemelkedni és jobban együttműködni. Most gyakran mégis úgy érzem, hogy szinte áthidalhatatlanabbakká váltak a szakadékok közöttünk, mint a rendszer váltást megelőzően. Egyrészt azt érzem, hogy itt van körülöttünk rengeteg egyedi és tehetséges szakember, kimagasló tudással, szakértelemmel, szorgalommal, az országon belül pedig mégsem tudunk igazán összefogni közös célok mentén. Ennek oka, véleményem szerint, egyrészről a múltunkban rejlő és máig feldolgozatlan egyéni, családi és társadalmi traumák nagy száma, másrészről pedig az elmúlt évtizedek megosztó politikai kommunikáció ja. Ahogy a mediációban is azt érezzük, hogy közeledni, megoldást találni és együttműködni csak az tud, akit magát is meghallgattak és elfogadtak, úgy a társadalmi pár beszéd terén is azt érzem: elkerülhetetlen, hogy valamennyien nyíltan tudjunk beszélni a minket, vagy családjainkat ért traumákról, azok hatásairól életünkre. „Mások” meghallgatása, megértése és a feléjük való közeledés pedig ezt követően tud reális cél lenni. Van, akinek ez a folyamat pár perc, pár óra vagy hónap, de van, akinek ezek évekbe, évtizedekbe, vagy akár generációkba telik.

Ez eléggé elszomorított, így tértem vissza erre a kérdésre, hogy akkor nézzük meg, hogy ami két ember között zajlik az mennyiben vetíthető vissza közösségi és társadalmi közeledésre, távolodásra, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy kezdjünk más csapatokban játszó, de jó emberekkel beszélgetni

A publikációt online terjesztettük, illetve az In ternational Institute for Restorative Practices (az IIRP egy Pennsylvaniában működő egyetem, ahol oktatóként dolgozom) vállalta a formázást, meg jelentetést angolul, elősegítve ezzel a nemzetközi szintű párbeszédet is a témában.

A tanfolyamon átadtatok egy verset, amit Dr. Ralph Roughton írt, a címe Hallgass meg! Borcsa és Dr. Vajna Virág fordította magyarra. Megmondom őszintén, hogy ez a vers nálam nagyon betalált. Azóta a hűtőnkre került, abból a célból, hogy ezt az egyszerű, de napjainkban nem divatos dolgot napi szinten is szem előtt tartsuk. Én arra jöttem rá, hogy ez úgy hiányzik a mai családokból, a társadalomból, mint egy falat kenyér.

Borcsa: Ahhoz, hogy a másikat igazán meg tudjam hallgatni és hallani, egyfajta különleges állapotba kell kerülnöm. Kiegyensúlyozottnak kell lennem, hogy a másikra figyelés során ne a saját, belső „mozimra” (saját tapasztalataimra, érzéseimre, véleményemre stb.) figyeljek, hanem valóban befogadjam azt, amit a másik megoszt velem. Tulajdonképpen nem a hallgatás a nagy dolog, hanem az önzetlen, ego-mentes, a másikra valóban fókuszáló odafigyelés. Ezt azonban - véleményem szerint - csak olyan ember tudja megtenni, aki maga is jól van. Ezért is mondjuk minden mediátornak, köztük magunknak is, hogy a legfontosabb feladatunk egyike (bármennyire is ellentmondásosnak hangzik) önmagunk jóllétét biztosítani. Ha ez megvan, akkor tudunk teljes szívvel és aggyal a másik felé fordulni.