Tipikus magyar mentalitás (?)

BLOGI

Tipikus magyar mentalitás (?)

A szolidaritás hiánya

Egy kifejezés, mellyel adott hangulatom függ vényében maximálisan tudok azonosulni, máskor viszont azonnali hatállyal helyből dobok tőle trip la hátra szaltót… Ebbe a „tünetcsoportba” sorolom ugyanis az irigységet, a sunyiságot, a másoknak keresztbe tevés kényszerét csakúgy, mint az újabban egyre gyakrabban felbukkanó szolidaritás hiányát. S attól függően, hogy éppen reálisan, avagy a vágyaim szemüvegén át szemlélem aznap a világot, tudok egyetérteni azzal, hogy ezek tipikus magyar sajátosságok, avagy mégsem azok.

Már akkoriban is foglalkoztatott a téma, mi kor még évekkel ezelőtt Ausztriában dolgoztam. Azt láttam ugyanis – sajnos napi szinten –, hogy a kint élő magyarokon kívül az összes többi vendégmunkás nemzet tagjai olyan egymást segítő kis közösségekbe tömörülnek, ahol mindig lehet számítani a honfitársakra. Legyen szó akár arról, hogy az ember új munkahelyet keres, információkra van szüksége hivatalos ügyintézés kapcsán, vagy akár csak be akar ülni egy finom ebédre vagy vacsorára valahol a szabadnapján.

Értetlenül álltam az előtt, hogy – persze tisztelet a kivételnek – miért esik nehezére a magyarok nagy részének önzetlenül segítséget nyújtani egy másik ember számára. Akár, ha bajban van az illető, akár, ha egyszerűen csak a mi apró jó tettünk szebbé, jobbá, könnyebbé teheti a másik életét bármilyen szempontból.

Úgy gondolom az elmúlt évek kellemetlen eseményei jelentős szerepet játszhattak abban, hogy sokan egyre inkább magukba fordulva, csak és kizárólag saját önző érdekeiket tartják szem előtt. Elfelejtve azt, hogy aki ad, az mindig kap is. Bár legtöbbször nem feltétlenül attól, akinek Ő maga adott. Egy jó szót, egy tál meleg ételt vagy egy apró szívességet.

A személyes kapcsolatokat mára egyre inkább felváltotta az online térben való jelenlét, mely már nem csak a vásárlásra és a munkavégzésre terjed ki, de egyre inkább a magánéletre is. Az ominózus 2020-as év óta megritkultak a társasági események és ezáltal a kapcsolattartási formák is egyre inkább korlátozódnak üzenetküldésre, emailezésre. Jó esetben videócsetre, melyben bár azért valamilyen formában csak ott van a személyes jelenlét, mégis sokkal kevésbé közvetlen módja az érintkezésnek, mint mikor egy finom kávé vagy egy jó pohár bor mellett beszélgetünk valakivel.

Kevésbé optimista napjaimon mondhatom azt általánosítva, hogy lassan, de biztosan egyre távolodnak egymástól az em berek.

De vajon igaz-e ez mindannyiunkra?

Én többnyire inkább abban hiszek és szerencsére tapasztalom is a közvetlen környezetemben, hogy aki odafigyel arra, hogy a számára fontosakkal továbbra is a korábbihoz hasonlóan részt vegyenek egymás életében, azoknál sokkal inkább működik a szolidaritás, az egymás kölcsönös segítése az élet apróbb és nagyobb dolgaiban egyaránt.

Tény, hogy manapság ez jóval több energiát és időt vesz igénybe, mint amennyit egyesek ennek szentelni hajlandók. És ők hamarosan nagyon egyedül találhatják magukat. Aztán persze mehet a „tipikus magyar mentalitás” felemlegetése és csupa negatív példa előrángatása személyes környezetünkben és a közélet kapcsán egyaránt.

Úgy érzem, mindenkinek egyéni döntése és saját felelőssége, hogy maga tegye meg az első lépést a másik felé. Bánjon úgy szeretteivel vagy akár ismeretlenekkel is, ahogy Ő elvárja, hogy kezeljék. Ez az, amit én is és Önök is kedves Olvasók bármikor megtehetünk. Azért, hogy a szolidaritás ne egy lassan elfeledett szó legyen csak az értelmező szótárban, hanem élő és a mindennapjain kat átható kellemes érzés, mely segít minket BOLDOGulni és másképp élni az életünket. Szebben, jobban, könnyebben. Köszönöm, hogy velem tartottak a fenti sorok elolvasásával. Bízom benne, hogy tudtam adni egy másik nézőpontot, amivel remélhetőleg egyre többen tudnak azonosulni most és a jövőben egyaránt.