Vendéglátás Másképp Blogi módra 3

Vendéglátás Másképp Blogi módra

3.

Folytatom akkor tehát ígéretemhez híven Életmese Újrakeretező Csoda-történeteimet a Vendéglátás Másképp ’szívem csücske’ projekthez kapcsolódóan.

Ahogy múltkori lapszámunkban már említettem, a közelmúltban újragondoltam a 2019. őszén indított programomat, mely részben első, azóta már lezárt vállalkozásom története.

Egy olyan vállalkozásé, melyet igazi Koshoz méltó lendülettel és szenvedéllyel, ám annál kevésbé átgondolva és megalapozva indítottam. Ahhoz, hogy a munkaügyi központ által adódott lehetőséget kihasználva megpályázhassak egy vállalkozásindítási támogatást, legnagyobb segítségem Rónai Krisztina könyvelő barátnőm volt, akivel áprilisi számunkban riportot olvashatnak.

Neki hála, legalább az indulásom az újfajta munkában zökkenőmentesebb volt, mintha egyedül ugrottam volna fejest a számomra akkor még ismeretlenbe, újabb határaimat átlépve. Segített megírni a pályázathoz szükséges üzleti tervet, melynek történetét az alábbiakban osztom meg Önökkel. „- Hagyjuk, ez nem fog menni... – kimondva az utolsó szót, érzem, hogy bepárásodik a tekintetem és pár másodperc múlva eltörik a mécses. Ki tudja hányadszor az elmúlt napok, hetek folyamán... - Na ide figyelj, kapsz egy kávét, lemegyünk a kertbe és megírjuk együtt, jó? - és már a kezemben is a „Nincs lehetetlen, csak kevés kávé” feliratú bögre és tessékel kifelé az irodából napom megmentője, Kriszta a friss levegőre.

Úgy óvakodok lefelé a lépcsőn a másodikról, mintha hímes tojásokon lépkednék. Alig látok a könnyeimtől, melyek a rizstejes kávéba potyognak, de előbb alaposan összemaszatolják a szemüvegemet. 25 éves pincér pályafutásomra visszatekintve nem volt még rá példa soha, hogy ilyen bizonytalanul egyensúlyoztam volna - ráadásul egyetlen fránya ivóedénnyel a kezemben. Szépen vagyunk, micsoda csálinger az ilyen.

Mire a kertbe érünk, már rázkódik a vállam az elfojtott zokogástól és ahogy belehuppanok könyvelő barátnőm kerti hintaágyába érzem, hogy az utolsó pillanatban sikerült támaszt találnom, mielőtt kicsúsztak volna alólam a lábaim. Már megint! Lassan kezd unalmassá válni ez az „elesős” deja vu...

És hogy mi a bőgés tárgya?

A munkaügyi központba szánt üzleti terv, melyet a vállalkozóvá válási támogatásért benyújtott kérelmem mellé terveztem csatolni. És amiről pár perccel ezelőtt kijelentettem, hogy nem vagyok képes elkészíteni. A sírógörcs oka pedig csak részben a saját magamba vetett hitem újbóli elvesztése. Abban, hogy pár boldog hétig azt éreztem, képes lehetek végre megállni a helyem önállóan, anyagi biztonságot teremtve magamnak. Anélkül, hogy napi tizenórákat kelljen talpalnom-ácsorognom és mosolyognom, akkor is, amikor többnyire legszívesebben már ki sem másznék az ágyból reggelente.

Ezen elkeseredettséget csak tetézi tehetetlen dühöm, mikor átgondolom a B-opciót, miszerint kezdhetek megint munkát keresni magamnak, amire ott és akkor, abban a pillanatban szintén képtelennek és alkalmatlannak érzem magamat... (Innen szép nyerni, igaz?)

- Na ide figyelj, Te nem ettől a 4 oldaltól parázol. Ez csak duma. Ahogy az is, amiket ide kell írni. Az pedig Neked nagyon megy. Szóval tuti, hogy itt valami más van a háttérben – zökkent ki síri hangulatomból Kriszta hangja.

Aki aztán a délelőtt hátralévő részét hősiesen annak szenteli, hogy az íródeákommá szegődve hagyja, hogy sokszorosan teleszipogjam az öszszes nálam lévő papírzsebkendőt. Mindezidő alatt pedig csodát téve segít előcsalogatni belőlem azt a Blogit, aki hüppögve de egyre kevésbé magába roskadva, mind több használható mondatban képes fogalmazni. A leendő vállalkozásom koncepciójára vonatkozóan, meghatározva a célpiacomat, összeszedve, hogy milyen termékeket és szolgáltatásokat tervezek, hogyan árazom be ezeket és milyen csatornákon keresztül értékesítem. Versenytársak piaci helyzete, marketing terv, kockázatelemzés... mire észbe kapok, bár a fél nap elszaladt, de nekem kezemben van leendő jövőm megalapozója.

A biztosíték arra vonatkozóan, hogy hamarosan egy újabb akadály hárul el az utamból a célom felé haladva. A bizonyíték, hogy bármilyen változás is adódik az életemben, képes vagyok túlélni. Én magam is változva és folyamatosan változtatva. Magamon, a szokásaimon, azon, hogy kikkel veszem körül magamat és hova irányítom az energiámat, a figyelmemet, mikre és kikre áldozom én magam egyik legnagyobb kincsemet, az időmet.

Azokra a dolgokra, amik fontosak számomra, amik éltetnek és erőt adnak, mikor megoszthatom őket másokkal és láthatom az őszinte örömet a velem szemben ülő szemében. Mert nem csak simán kapott tőlem valamit, hanem saját magában fedezte fel azt, amiről még Ő maga sem tudta, hogy egyáltalán ott van. Meglátva azonban saját belső „szerszámkészletét”, mintegy varázsütésre felsejlik előtte egy élhetőbb élet lehetősége, aminek a megteremtéséhez már segítőt is talált magának.

Olyasvalakit, amilyet jelent számomra Kriszta és mindazok, akik minden változás ellenére szeretnek engem és kitartanak mellettem. Akik első kérő szavamra a segítségemre sietnek és tudásuk legjavát adva igyekeznek a lehető legrövidebb időn belül támogató jelenlétükkel arra ösztökélni, hogy újra és újra felálljak, mindegy mekkora maflást osztattam ki magamnak éppen az élettel. Emlékeztetve rá minden egyes alkalommal, hogy igenis fontos vagyok, szerethető és bármire ké-

pes. Egy olyan született túlélő, akinek túl nagy a feladata ahhoz, hogy megengedhesse magának a luxust, hogy sokáig itassa az egereket a padlót nyalva. Mert olyanok várnak rám és arra, amit adhatok számukra, akik talán még azt sem tudják ki vagyok... Akiknek én lehetek az, aki, ha lett volna anno nekem... Na de akkor most nem ülnék itt ezeket a sorokat írva.

És azon nevetve, hogy eszembe jutott a Dirty Dancingből: „Babyt senki sem ültetheti a sarokba”. Hát Blogit meg semmilyen változás nem küldheti tartósan padlóra. Max. egy terápiás hintaágyba, üzleti tervet írni Rákospalotára.

És hogy mi volt a parám igazi tárgya? Számít-e azok után, hogy túl vagyok rajta? Ugye, hogy nem?”

Eddig a történet arról, hogyan vágtam bele valami olyasmibe, amit kerek fél év múlva szüneteltetve végül mégis tovább tudtam lépni az álmaim felé vivő úton. Ha másképp is, mint azt eredetileg terveztem. Blogisan, gyermeki lelkesedéssel ÉS felnőtt szenvedéllyel áthatva. Kitartóan, hittel a szívem mélyén, lépésről lépésre haladva a megvalósuló célokig.

Legközelebb arról mesélek, milyen előzmények után érkezett az életembe 15 éve asztrológus barátnőm Müllner Patrícia segítő támogatása, akivel májusi számunkban interjút is olvashatnak

majd. Folytatom tehát továbbra is azt az utat, melyen haladva megosztom Önökkel miben és hogyan hozott megszámlálhatatlan pozitív változást számomra egy olyan időszak, mely mindanynyiunknak feladatokkal teli, embert próbáló hónapokat adott az életünkhöz. Invitálom Önöket, hogy tartsanak velem továbbra is, addig is kívánok örömteli felismeréseket és megoldás orientált hozzáállást a kínálkozó lehetőségek gyümölcsöző felhasználásához.