A bántalmazás lélektanának nyomában 6 ok a hallgatás háttérben

A bárányok hallgatnak! Pedig tudnotok kéne,hogy nem a ti hibátok!

A bántalmazás lélektanának nyomában 6 ok a hallgatás háttérben

I. rész – Amikor a bántalmazott még a bántalmazás aktív szakaszában él

Ha tartós fájdalomtól szenved az ember jogosan gondoljuk úgy, hogy egyetlen fő motiváció fogja hajtani a fájdalomban szenvedőt - a szenvedéstől való megszabadulás vagyis a fájdalom okának megszűntetése.

Az egyén az önmaga feletti felelősségvállalás és fájdalmának enyhítése nyomán meg fogja azokat a lépéseket tenni, ami a megoldáshoz fog vezetni. A lépéseket, ami a saját fájdalmának felismerésén és fenntarthatatlanságának okán az egyénen belül a fókuszt a gyógyulás irányába fogja tereli, aminek fontos pontja lesz a segítségkérés és ezen keresztül a környezet gyógyító folyamatba való bevonásán és segítő támogatásán át megvalósuló gyógyulás, a fájdalom megszűnése.

De mi van akkor, ha az egyén kezéből kiveszik ezen önrendelkezési jogot és maga a környezet lesz a fájdalom forrása és okozója? Ha az ember saját környezetének játékszere lesz, akin bántalmazó viselkedésük széles spektrumát kiélhetik és rendszeresen elkövethetik?

Mi van akkor, amikor maga a környezet tartja fájdalomban az egyént, lezárva minden menekülő utat, amin keresztül a bántalmazott megoldásra, fájdalmainak enyhítésére megoldást találhatna?

Mi van akkor, amikor az ember megéli a teljes kiszolgáltatottság állapotát, amikor tehetetlen bénultsággal kell végigszenvednie bántalmazója által okozott sebek minden kínját?

Mi van akkor, amikor a környezet cinkos hallgatással legalizálja a bántalmazó tetteit, ezzel jelezve a bántalmazott felé, hogy szólni fölösleges lenne, mert hitelt a szavának senki nem adna, s szavai csak még nagyobb súllyal lesújtó bántalmazásnak adna csak alapot?

Mi van akkor, amikor a fájdalomtól való menekülésnek esélye sincsen, csak a még nagyobb mértékű megalázkodás által minimális enyhülésben bízva az áldozat magát minél láthatatlanabbá téve kezd el közlekedni saját életében?

Bántalmazottnak lenni, a lelki és testi kínok állandósult kínját átélni, ezáltal maradandó sérüléseket szerezni - úgy lelkileg, mint akár testileg - egy olyan komplex folyamat, amiben túl az egyéni akaraton és az egyén saját sorsa felett megvalósított felelősségvállaláson belekerül egy olyan társasjátékba, ahol mások kezdenek el rendelkezni sorsa felett. Ahol a bántalmazót nagyobb bajtársi támogatás védi - feddhetetlenné és érinthetetlenné téve ezáltal hosszú időre - ami ellen a bántalmazott nem tud küzdeni.

Ebből indul ki a hallgatás, a véget nem érő szenvedés kényszerű elviselésének folyamata.

Hallgatás a bántalmazás átélése során és hallgatás a bántalmazástól való megmenekülés után.

Álljon itt 3 ok, ami a csend mögött áll! 3 ok, ami miatt az áldozat hallgat, míg a bántalmazása aktívan tart:

1) Ez a normális Mit nevezünk normálisnak? „Azt, amibe beleszületik az ember!” – ilyen egyszerű a válasz!

Családunk és az ott kapott értékek, világnézeti elvek, tradíciók és életvitel az elsődleges szocializációs közeg, ami köré az ember elkezdi felépíteni a saját életét. Mely közegben egyszerre gyökerezik az ember és amiből táplálkozik is ugyanazzal a lendülettel.

A társas közegbe való bekerülés és az ott megtapasztalt különbözőségek – életvitelben, életszemléletben – fogják relativizálni és módosítani azt az elsődleges „normalitásról kapott képet”.

És, hogy a – mindennapos – bántalmazás lehet-e a normális? Igen! Hogy a – mindennapos – bántalmazás lehet-e a mindennapok „normális és természetes” része? Igen! A bántalmazást meg lehet szokni és lehet úgy rá tekinteni, mint egy „családi szertartásra”!

Hiszen mit lát a gyerek? Hogy minden felnőtt – aki a szocializációjának elsődleges forrása – elfogadja és beépíti a családi mindennapokba.

Hiszen a gyerek azt látja és tapasztalja, hogy a bántalmazás felett mindenki csendes elfogadással van.

„Apa ver engem, apa néha megüti anyát, anya ver engem, én verem a kistestvéremet, végül is az oviban is vannak verekedések. Engem a felnőttek megbüntetnek, mert nekem nem szabad verekedni, de mivel a felnőttek nagyok és nekik több mindent szabad, nekik verekedni is szabad, szóval nekik szabad engem is bántani!”

Igen! Az ember be tudja integrálni az életébe a bántalmazást, mint alapfelszerelést és fel tud építeni egy olyan világképet, aminek a bántalmazás a része.

És igen! A környezetben megtapasztalt eltérő életutak és életstílusok relativizálni fogják ezt a képet és kérdéseket, kételyeket fognak szülni a bántalmazás „normalitásával” kapcsolatban, de ezen kérdések és felismerések mentén első körben egy önhibáztatáson alapuló énkép fog kialakulni.

Azaz furcsa módon a bántalmazott – van idő míg – fel sem ismeri, hogy valójában nem normális, ami vele történik. Hogy a szoros és közvetlen környezetének a hallgatása és szemet hunyó cinkos együttmozgása a bántalmazóval egy nem elfogadható állapot.

Hogyan szólaljak fel és álljak ki magam mellett, hogy valaki mentsen meg és mentsen ki bántalmazott helyzetemből, ha nem is tudom, hogy engem meg kellene menteni és meg kellene védeni a bántalmazás ellen?

Hol tud eljönni az a pont, amikor a bántalmazottban stabilan összeáll az a kép, hogy túl a környezet által legalizált bántalmazásán neki nem kellene ezt tovább eltűrnie?

2) Biztos megérdemlem

A miértekre adott válaszok utáni kutatás az emberi lét alapvető része, hiszen a megtalált válaszok által nyernek értelmet a dolgok, adnak egy szemléleti és tájékozódási keretet.

Így van ez egy „normális” élethelyzetben, de különösen igaz ez egy olyan extrém helyzetben, mint a bántalmazás során.

Egy olyan helyzetben, amikor minden kontrollt kivesznek a bántalmazott kezéből, ezáltal tehetetlenül sodródva fájdalmas sorsában egyrészt túlélési módszereket kell találnia az áldozatnak, hogy szó szerint túlélje a bántalmazásban töltött időt. Másrészt a környezetben megtapasztalt életutakat és életmódokat látva és ezt összehasonlítva bántalmazotti életútjával valami magyarázatot kell találnia, hogy miért történik ez vele. Mert a magyarázat lesz az a kapaszkodó, ami erőt ad a mindennapos megpróbáltatásokhoz és átélt bántalmazásokhoz.

Mert a megalkotott magyarázatok által kialakul egy szubjektív kontroll érzés.

És mit tudunk kontrollálni? Ami hozzám kötődik. Azaz, így indul el a bántalmazottban egy furcsa folyamat, amiben a bántalmazást saját hibájaként kezdi el címkézni.

“Mert, ha megtalálom magamban azt a rossz részt, ami miatt a bántalmazást megkapom, akkor azt eltűntetve magamból talán a bántalmazástól is megmenekülök!”

Nagyon leegyszerűsítve valami ilyen gondolat játszódik le a bántalmazott fejében.

És ezen a gondolatmeneten továbbhaladva és azt tapasztalva, hogy a bántalmazás nem szűnik, születik meg és válik konstans tényezővé a bántalmazott fejében a szégyenérzet. Szégyen saját léte felett. Szégyen, ami a hallgatásba zárja a bántalmazottat, hiszem már saját magában is mélyen el tudja azt a gondolatot ültetni, hogy a saját bűne a rossz, bántalmazotti sorsa.

És ebből egy ördögi kör lesz, amibe a bántalmazott bezáródik!

Hogy merjen felszólalni rossz sorsa, bántalmazója ellen, ha más sincsen a fejében, mint hogy ez az ő bűne?

Hogy tudná felismerni a bántalmazott, hogy ő valójában áldozat, ha egyre mélyebbre ás önmagán belül, hogy megtalálja és kigyomlálja önnön magából azt az elfogadhatatlan énrészt, ami miatt a bántalmazást elszenvedni kénytelen?

3) Senki nem állna ki mellettem

Ha mindenki hallgat és senki még megvédeni sem próbál engem, akkor ki lenne mellettem, ha fel is próbálnék szólalni rossz sorsom ellen?

A bántalmazott egy mélységes magányt és magára hagyottságot él meg.

És ennek a magára hagyatottságnak a legnehezebb része nem is a fizikai szenvedés és annak elviselése, hanem sokkal inkább az érzelmi magány.

Mert mindennél feloldozóbb tud lenni, ha valaki a bántalmazott környezetéből legalább kimondja, hogy: ”Nincs ez így rendjén…”

Mert, ha valaki ezt kimondaná a bántalmazottnak és legalább teret engedne annak, hogy végre szavakba öntse mindazt, amit az embernek bántalmazottként meg kell élnie legalább egy ventilláción keresztül az érzelmi sérülések minimál szintű feldolgozása megkezdődhetne. És ráadásul a bántalmazott tudhatná, hogy van valaki, aki mellette áll.

De a minden oldalról hallgatásból egy dolgot tanul meg a bántalmazott, hogy egy a sok ellen a felállás, azaz, hogy mindenki a bántalmazó oldalán áll.

Mindenki elfogadja és hallgatásával legalizálja a bántalmazó tettét.

A csend építette fal zárja saját világába és fájdalmában a bántalmazottat, ahonnan egy visszhangot ver vissza a némaság ordító rivallása: „Te bűnös vagy, sorsodat magadnak köszönheted! Megérdemled, amit kapsz és így gondolja az egész világ, aki látja sorsodat!”