Sebestyén Mihály
Volt-e zsidó Irodalom Erdélyben? Amikor megkaptam ezt a felkérést, már akkor is tisztában voltam azzal, hogy nem lehet erre a kérdésre egyértelműen, kizárólagos feleletet adni. Vannak-e egyáltalán zsidó írók Erdélyben? Voltak-e kifejzetten a zsidó irodalmat gazdagító alkotók szűkebb pártiánkban? A kérdés eldönthetetlenségét – és akkor még nagyon szőrmentén fogalmaztam – a zsidóság sajátos helyzetéből kell levezetni, véleményem szerint. 1948 előtt a nemzeti állam hiányában a szétszóratásban avagy diaszporában a zsidók a századok folyamán gazdasági, társadalmi és egzisztenciális tényezőktől szorítva előbb felvették, átvették, megtanulták azok nyelvét, nyelveit, akikkel együtt éltek. A kevert népességű területeken a soknyelvűség (ma azt mondanók: multikulturalitás) alapszükséglet; ha meg akartak maradni, élni, enni, dolgozni akartak, akkor az életmentő kényszer volt. A 18. századtól kezdve a huzamosabb ideig egy-egy területen (ország, országrész, hódoltsági tartomány, független kisállam, hercegség) megült népesség egyre többet vett át környezetéből, szokásaiból, civilizációjából, nyelvi és orális kultúrájából. Sőt maga az állam (Poroszország, az osztrák birodalom vagy Anglia és Franciország) is a zsidók után nyúlt, megkezdte egy lassú, visszesésektől sem mentes emancipációs felzárkóztatást. Ez hosszabb folyamatként kell elképzelnünk, amely a törvényhozásban, közigazgatási és iskoláztatási kötlezettségekben nyilvánult meg leginább. Támogatták az akulturalizációt. Elősegítették az iskolalátogatás kötelezettségével, (állami és felekzeti nem héber vagy jiddis nyelvű, hanem államnyelvi - magyar, német - iskolákba utalással) az állások elfoglalásokhoz szükséges honi nyelveken történő képzettséghez kötötte a hivatalvállalást, a kereskedők, vállalkozók mozgásterének bővítésével és beszabályozásával pedig segített kialakítani egy olyan polgári réteget, amelyet a városokba való beköltözés engedélyezésével sőt sürgetésével megteremtette az asszimiláció feltételeit. Az asszimiláció jótészt önkéntes volt. A másik oldalon felismerve ezt – és az önálló állam megteremtését a messzi jövőbe vetítve csupán (ha nem lehetetlennek tartva) – elfogadták a felkínált ún. liberális ajánlatot és ráléptek - esetünkben - a magyarosodás útjára. Külsőségeben ez a névmagyarosításban nyilvánult meg elsősorban Pest-Budán és a nagyobb városokban, hiszen a családnevek kötelező németes felvétel csak a minap 1781-től kezdőden történt meg, a névválasztás esetleges volt, a magyar név felvétele azonban akaratlagos cselekvés volt részükről. A viselet fokozatos polgárosulását a korabeli családi fényképeken jól követehető. A nyelvváltás, az írásbeliség magyarosodása három generáció alatt tökéletesen befejeződött. 1848-49-ben a honi zsidóság jelentős része a forradalom és szabadságharc erőit támogatta, a magyar liberálisok törekvéseiben látta saját jövőjét is kibontakoztatni. 1867-et követően megvalósul szabad kereskedelem, szabad pályaválasztás, kötöttségek nélküli kapcsolatápolás, annak fenntartása, kiépítése, a szabad képzés, a városokban való betelepedés, ingatlanvásárlás, saját intézmények akadálytalan működtetése; a gimnáziumok mellett az egyetemek és főiskolák is megnyíltak számukra és viharos gyorsasággal vették be az univerzitások barrikádjait, lettek orvosok, ügyvédek, mérnökök, szakhivatalnokok, bankárok, pénzügyi mindenesek, zenészek,