KÁTÉ 2020. Június

Tartalom Pár gondolat a hibáztatásról

4

Right to repair

Túratippek

Géniuszok az ördög szolgálatában

7 10

Nem kell!

Kaspólakók a járványban Szendvics a farmról

Rovásírás – Az ősi magyar ABC

Sorozatpremierek a karantén idején

12 13

Sim Racing

14 16 18 20 22

Impresszum Cikkírók:

Kiadó:

Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Felelős szerkesztő:

Lántzky Anna Főszerkesztő:

Hepp Ádám Főszerkesztő-helyettes:

Ábrahám Flóra

Tördelők:

Tördelőszerkesztő:

Kiss Vivien Tartalmi vezető:

Weimert Dániel Vezető grafikus:

Adorján Csenge

Bartalos Róbert Csuta Ákos Galovics Bálint Korom-Vellás Bálint Mézes Márton Ruskó Ádám Szabó Bendegúz Bánhidi Patrik Biróczky Máté Faragó Daniella Pákozdi Borbála

Grafikusok:

Bánhidi Patrik Bense Hajnalka Hídváry Zita Varga Szonja Olvasószerkesztők:

Korábbi számaink: issuu.com/bme-gepeszmernoki-kar

Bajnóczi Anna Bense Hajnalka Csuta Ákos Kamondi Noémi Mézes Márton Mokos Csilla Pákozdi Borbála Szegedi Ágnes

KÁTÉ szerkesztőség, 1111 Budapest Irinyi József u. 9-11., HK Tömb A33 katepress@gmail.com www.kate.hu fb.com/katepress instagram.com/kateepress Nyomda: Multiszolg Termeltető és Szolgáltató Bt. A hirdetések tartalmáért és minőségéért, esetleges nyomdai hibákért felelősséget nem vállalunk.

Gondolj a környezetedre! Add tovább egy ismerősödnek az újságot, ha te már elolvastad, vagy keress neki egy kényelmes szelektív kukát! Köszönjük!

Hivatalos megjelenés: Június 4.

Right to repair

- Küzdelem a szabad szerelésért

Megvennél egy kerékpárt, ha nem tehetnéd rá vissza a leeső láncot?

Vagy egy autót, ha nem cserélhetnél rajta kereket? Ha igazi gépész vagy, akkor biztosan nem! Mégis bevett gyakorlat számtalan techcégnél termékeik felhasználói javításának ellehetetlenítése.

Marci

Régen egyértelmű volt, hogy ha valamilyen használati tárgyunk elromlott, akkor azt megjavítottuk, vagy elvittük egy erre specializálódott szakemberhez. Ma viszont már elég bajosan találni például susztert, órást vagy háztartásigép-szerelőt. A régi dolgok javítgatása egy szűkebb társadalmi réteg úri huncutságává vált, a legtöbben az információhiány vagy a cserealkatrészek hozzáférhetetlensége miatt hozzá sem tudnának kezdeni ilyesmihez, még ha anyagi érdekük is fűződne hozzá. Így meghibásodott eszközeink legtöbbször igen rövid idő után a szeméttelepen végzik, és rossz szájízzel bár, de újat veszünk helyettük. De miért problémás ez a gyakorlat? Hogyan jutottunk eddig, és mit lehet tenni ezen káros jelenség ellen? Írásomban ezt kísérlem meg bemutatni.

Pénz beszél

Első olvasatra azt gondolhatnánk, hogy a vázolt trend közvetlenül a fogyasztói társadalom logikájából következik, és elkerülhetetlen részét képezi gazdasági berendezkedésünknek. Ennél nagyobbat azonban nem is tévedhetnénk, hiszen ha a jelenség nem is újkeletű, későbbről eredeztethető, és az utóbbi évtizedekben vált igazán égető problémává. Korábban is ismert tény volt, hogy sokféle termék – legyen szó járműről, háztartási gépről vagy szórakoztatóelektronikai eszközökről – gyártója számára egy lehetséges profitmaximalizálási stratégia, ha kézben tartja a produktumai javításának lehetőségét, s üzleti modelljének megfelelően él vele. Gondoljunk az eredeti utángyártott alkatrészek piacára, gyártói márkaszervizekre vagy akár ezek hiányában az új termék vásárlására való kényszerítésre. Az utóbbi modell közelmúltbeli elterjedését véleményem szerint a technológiai fejlődés irányának és a szabályozási környezetnek a nem feltétlenül pozitív értelemben vett szinergiája tette lehetővé.

Okoseszközök mindenhol

A számítástechnikai eszközök rohamos fejlődésével magától értetődővé vált, hogy rengeteg használati

tárgyunkban megjelentek a mikrochipek, digitális eszközök, illetve rajtuk futó szoftverek, melyek a működést hivatottak optimalizálni, adott teljesítmény mellett az eszközt minél kompaktabbá tenni. Sajnos kellemetlen hozadékként azt is eredményezték, hogy egy csapásra sokszorosára nőtt számtalan termék komplexitása, valamint könnyedén megvalósíthatóvá vált azok szoftveres korlátozása és védelme – mindez a szabadalmi és szerzői jogokra hivatkozva, teljesen törvényesen. Míg egy mechanikát, esetleg analóg elektronikát felvonultató termék működése aránylag könnyen feltérképezhető, és kevesebb információ birtokában is orvosolhatók az esetleges hibái, egy nagyobb fokú digitális integráció esetén ez szükségszerű módon elképesztő mértékben megnehezedik. Különösképpen igaz ez akkor, ha a gyártója is mindent megtesz annak érdekében, hogy ez így legyen, és a lehetőségeket kihasználva még szoftveres védelemmel is ellátja, mely sokkal effektívebb bármiféle mechanikus korlátozásnál.

A tiéd, de mégsem?

A gondolatmenetben ezzel el is jutottunk a probléma lényegéig: hiába vásárolunk meg egy eszközt, ha annak a gyártója úgy akarja – és gyakran bizony úgy akarja – nem tudunk „belenyúlni”, legyen szó akár átalakításról, tuningról, kókányolásról, személyre szabásról, vagy ami talán a legégetőbb kérdés: meghibásodás esetén a javításról. A gyakorlatban széles eszköztár áll rendelkezésükre. A leginkább XX. századi megoldás a cserealkatrészek korlátozott biztosítása, némileg kifinomultabb a javítási útmutatók szerzői jogi védelme és elzárása a nyilvánosság elől, de a non plus ultra a szoftveres védelem, aminek kulcsát csak a gyártóval szerződött szervizeknek bocsátják rendelkezésére, mert a végfelhasználói licencszerződés értelmében legtöbb esetben a termék megvásárlása ellenére a rajta futó programkód a gyártó

szellemi tulajdona marad, a vásárló csupán felhasználó lehet jogi értelemben.

Érvek és ellenérvek

Hogyan indokolják a gyártók a termékeik javításának megnehezítését és a szükséges eszközök vagy információk visszatartását? Egyrészt a már emlegetett szabadalmi és szerzői jogi oldalról, mely szerint a készülékek szoftverének nyílt kulcsúvá tételével versenyhátrányt szenvednének el, mivel úgy az abban alkalmazott megoldásokat a konkurencia is bármikor könnyedén tanulmányozhatja és adaptálhatja. A másik fő érv igencsak cinikus módon éppen a felhasználó védelme. „Védelme”, hiszen a vevő az első: nem akarják, hogy szakszerűtlen beavatkozásaival másban vagy magában kárt tegyen, esetleg eszközét tönkretegye, ne adj’ Isten egy önjelölt szaki követhesse el ugyanezt. Indoklásuk szerint pusztán emiatt igyekeznek mindenáron a kijelölt szakszerviz felé terelgetni az egyszeri embert, ha pedig az nem áll rendelkezésre vagy túl drága, egy új készülék vásárlása felé.

Természetesen ezen gyártói gyakorlat ellenzőinek van frappáns válasza ezekre az indoklásokra. A mai fejlődési ütem mellett igencsak megkérdőjelezhető egy már sorozatgyártásban lévő termék reverse engineeringjével nyerhető előny nagysága. Míg a javítás területén gyakran pont az okozhat nagyobb problémát, ha valaki a kellő információk és eszközök nélkül, „vakon” szeretne reparálni – ráadásul az emberi természetet ismerve mindig lesz valaki, aki úgy is megpróbálja…

Worst practices

Felmerülhet a kedves Olvasóban a kérdés, hogy hol találkozhat az előbbiekben bemutatott jelenséggel a gyakorlatban. A rövid válasz az lenne, hogy szinte mindenhol, bár tudom, milyen sok és kevés egyszerre ennek a frázisnak az információtartalma, ezért felhoznék néhány ismertebb példát.

A hírek alapján az egyik legnotóriusabbnak azt a bizonyos almás kütyügyártót gondolhatjuk: nem éppen jó irányba lendítette megítélésüket például a háromszögletű vagy pentalobuláris, minden szokásostól eltérő csavarfejprofiljaik, amikkel igen primitív módon igyekeznek elvenni a felhasználó kedvét a termékeik fizikai felnyitásától. Egy egyszerű akkumulátorcserével is hivatalos szervizbe utalva a felhasználót, aki ha meg is találja a módját a készülék burkolata megbontásának, eredeti pótalkatrészhez nem, vagy csak a szürke zónában mozogva juthat hozzá. De ugyanilyen megosztó egy leginkább laptopjairól és nyomtatóiról ismert japán techcég elegánsnak nehezen nevezhető lépése, amivel szerzői jogi perrel fenyegetve távolíttatta el az internetről számtalan laptopjának általuk készített, majd kiszivárgott javítási útmutatóját. Ugyanígy beleillik a sorba a jól ismert zöld-sárga mezőgazdasági gépgyártó, ami a traktoraik, kombájnjaik szinte minden funkcióját kontrolláló számítógépes rendszerek és programok módosításának megakadályozásával a legtöbb meghibásodásnál a velük szerződött és megfelelő jogosultságokkal rendelkező szervizszolgáltatók igénybevételére kényszeríti a gazdákat.

Az erkölcsi érveken túl

A legkönnyebben beláthatók talán a nehezen és drágán javítható termékek gazdasági hatásai. Amennyiben a gyártó a korábban bemutatott módszerekkel kézben tartja árui javítását, azzal egyfajta monopóliumot képez: a szervizszolgáltatások és cserealkatrészek árát sokkal magasabban tarthatja, mint amilyenek azok egy versenyhelyzetben lehetnének, és ezzel a felhasználók járnak rosszul.

Emellett a kisebb, helyi javítóműhelyek ellehetetlenülnek, a szolgáltatásokból keletkező profit a globalizált cégeknél jelentkezik a lokálisan üzemelő szereplők helyett.

A másik lényeges következményhalmaz az eszközök rövid élettartamából, a javítás gazdaságtalanságából ered. Egyrészt jelentősen növekszik az ártalmatlanítandó hulladék, különösen az e-hulladék mennyisége, amely önmagában komoly kihívást okoz. Ezt tovább tetézi még az eszközeink gyakoribb cseréjéből adódó nagyobb nyersanyagigény, amely különösen az elektromos kütyükhöz elengedhetetlen ritkaföldfémeknél problémás a korlátozott készletek és a kitermelésükkel kapcsolatban rendszeresen előforduló környezeti és humán visszásságok miatt.

Nem utolsó szempont a digitális eszközök hozzáférhetőségére gyakorolt hatás sem: ha minél szélesebb körben lenne lehetőség elektromos eszközeink gazdaságos javítására, nőne a kínálat a már nem feltétlenül

legkorszerűbb, de használható és kedvező árú használt készülékekből, ily módon talán megállítható lenne a társadalom tehetősebb és kedvezőtlenebb anyagi helyzetben élő része között húzódó digitális szakadék folyamatos mélyülése.

Törvényi szabályozás

Az előbbiekben bemutatott komplex problémára sokak szerint úgy lehetne a legegyszerűbben megoldást nyújtani, ha törvényi erővel kényszerítenék a gyártókat a felhasználók és független szakemberek által végzett javítások lehetővé tételére, legyen szó akár a megfelelő információk és a cserealkatrész-ellátás biztosításáról, akár a különböző eszközökön futó szoftverek szabad módosíthatóságáról. Éppen ezt célozza például az amerikai The Repair Association, számos más szervezet mellett. Ugyan az áttörésre még valószínűleg várni kell, de biztató részeredményeket már sikerült elérni, például az USA-ban a gépjárművek javíthatósága, vagy az Európai Unióban a különböző készülékek kötelező cserealkatrész-biztosítása terén. A téma fontosságát és aktualitását mi sem jelzi jobban, hogy az amerikai elnökválasztási kampányban is rendszeresen felmerül, természetesen a jelöltek széles palettájának megfelelően igencsak különböző megvilágításokban.

forrás: ifixit.com, repair.org

Géniuszok az ördög szolgálatában Ebben a cikkben olyan múlt századi mérnököket, tudósokat szeretnék bemutatni a kedves Olvasóknak, akik bár szakmájukban kiemelkedők voltak, tehetségüket - életük egy bizonyos szakaszában - megkérdőjelezhető céloknak rendelték alá. Ez a kor pedig a második világháború!

I. Speer vezére legszűkebb köréhez tartozott. Hogy Ákos

Albert Speer 1905 márciusában Mannheimben látta meg a napvilágot. Iskolai tanulmányai után - családi hagyományt követve - építésznek tanult. Karlsruhe, München és Berlin méltán elismert egyetemeit járta sorra, 1928-ban végzett építészmérnökként. Hamarosan már a Harmadik Birodalom főépítészeként ismerhette a világ…

Speer 1931-ben belépett az NSDAP-be. Hamarosan kapcsolatba került Joseph Goebbels propagandaminiszterrel, akinek ajánlására már 1934-ben elnyerte a fenti titulust. Kettős ez a szerep. Ugyan szakmai szempontból a lehető legmagasabbra jutott, nagyban meghatározta későbbi életét és munkásságát új főnöke: Adolf Hitler. Később a munkán túl is szoros kapcsolatba kerültek,

mindezt meggyőződésből vagy érdektől vezérelve tette, arról megoszlanak a vélemények. Nem egyértelmű, hogy valóban hitt-e az eszmékben, amiket pártja követett, vagy csupán minél magasabb beosztásba akart jutni, és ezért nem átallott egyenesen a „Gonosz” szolgálatába állni. Így vagy úgy, Speer a náci gépezet - egy igen fontos, és egyre fontosabb - fogaskereke lett.

Közben valóban komoly sikereket ért el építészmérnökként. 1937-ben a párizsi világkiállításra ő tervezte azt a Német Pavilont, mely első díjat kapott. Jegyezzük meg, a „pavilon” szó igen visszafogott arra az égbetörő monstrumra, amelyet megálmodott Speer.

Talán legnagyobb teljesítménye az Új Birodalmi Kancellária 1938-as megépítése, melyet hihetetlen méretei ellenére alig egy évvel a munkálatok megkezdése után adott át. Ha megépül, a 180.000 főt befogadni képes és 210 méter magas Volkshalle jelentette volna mérnöki munkássága csúcsát. Speer építészetére egyébként nagyon jellemző az a gigantomán szemlélet, ami az egész kort belengte. Ezt már az 1936-os berlini olimpiára készült tervei is tükrözik. Speer keze által kezdett megtestesülni Hitler víziója a „Germania” névre keresztelt új birodalmi fővárosról. A háború kitörése azonban új feladatot adott a főépítésznek: Fritz Todt halálát követően fegyverkezési miniszter lett.

Kinevezése azzal magyarázható, hogy előző hivatalában bizonyított pontos munka és kiváló szervezőképesség terén. Nem is okozott csalódást Führerének, a német ipar a háború végéig sokszorosan kielégítette a hadsereg igényeit, ellenére a folyamatos bombázásoknak is. Ahhoz azonban, hogy a termelékenységet fenntartsa, súlyos bűnöket követett el. Hiába tagadta, később előkerült dokumentumokból bebizonyosodott, maga kérte Hitlertől munkatáborok felállítását, illetve miniszterként azok kiépítéséért is felelt. Ezen és más bűneiért a nürnbergi perben 20 év börtönbüntetésre ítélték, melyet Spandauban töltött le. 1966ban szabadult. Azt, hogy nem ítélték halálra, akár a per során hangoztatott - kortársak szerint igencsak mesterkélt - bűntudat és - színlelt - ártatlanság hatásos bizonygatásának is betudhatnánk. Valójában azt sejthetjük a háttérben, hogy elfogásakor tanúsított együttműködésének köszönheti életét. Amerikai vallatóinak készséggel beszámolt a német hadigépezet működéséről, mely tudást fel kívánta használni az USA a távol-keleti hadszíntéren való győzelemhez. Hogy a teljes igazság mi, azt csak a nürnbergi bírák tudják. Speer könyvben is megjelent visszaemlékezéseit aligha fogadhatjuk el elfogulatlan forrásnak.

Az építész Speer örökségéből semmi sem maradt. A kancellária teljesen megsemmisült, helyén ma lakó- és középületek állnak. Minden más műve is az enyészeté lett.

Terveinek jelentős hányada pedig soha nem is valósulhatott meg. A családi hagyomány azonban megmaradt: Speer szintén Albert névre keresztelt fia is elismert építész lett.

II.

Következő alanyunk nem más, mint a „rakétaember”: Wernher von Braun.

A Saturn rakéták atyja, az űrverseny hőse, egyúttal a Harmadik Birodalom megtorlófegyvereinek főkonstruktőre. Hasonlóan kettős karrier, mint Albert Speeré volt.

Wernher von Braun 1912-ben született a németországi Wirsitzben, bárói családban. Technikai érdeklődése már gyerekkorában kialakult. Ugyan eleinte rossz tanuló volt, hamar felismerte, hogy a matematika beható ismerete feltétlenül szükséges ahhoz, hogy valóra váltsa álmait. Ezek közül is a legnagyobbat, mégpedig azt, hogy meghódítsa a világűrt. Lázasan vetette bele magát a tanulásba, végül egy évvel hamarabb érettségizett társainál. Ezután a Berlini Műszaki Egyetemen géptant, majd a Humboldt Egyetemen (akkori nevén Frigyes Vilmos Egyetem) fizikát hallgatott.

Egyetemi évei után a rakétatechnika keltette fel érdeklődését. Noha elsődlegesen az űrutazás gondolata foglalkoztatta, katonai rakéták fejlesztésén kezdett dolgozni. A Birodalomban nagy igény mutatkozott erre, hiszen a versailles-i szerződés nem tiltotta meg. Von Braun ettől kezdve a német hadsereg kötelékét erőstette, 1937-ben az NSDAP-be is belépett. Később, mikor Amerikában akart érvényesülni, azt állította, csak 1939-ben, kényszerből lépett be a náci pártba.

Ahogy Speer esetében, itt sem tisztázottak a körülmények.

Előbb Kummersdorfban, majd 1935 után Peenemündében vezette a rakétakísérleteket. Utóbbi helyen készült el az „Aggregat-4”, vagy ismertebb nevén a „V-2”. Ez volt az első katonai célokra bevetett folyékony hajtóanyagú föld-föld rakéta. A „V-2” egy goebbelsi propaganda név volt, a „Vergeltungswaffe-2” rövidítéseként, mely annyit tesz, megtorló fegyver. Csapásmérő eszköznek szánták, elsősorban katonai és ipari célpontok megsemmisítésére. Ezzel szemben a bevetések áldozatai jobbára civilek voltak. Ezek közül is kiemelkedő tragédia az antwerpeni Rex filmszínházat ért találat, mely során 567 fő vesztette életét. A további közel 3200, Angliára, Franciaországra és a németalföldi államokra kilőtt rakéta még 7-8.000 ember életét oltotta ki. Nem feledkezhetünk meg arról a mintegy 16-20000 kényszermunkára elhurcolt zsidóról és hadifogolyról sem, akik a rakéták építése közben lelték halálukat.

Ez tehát Wernher von Braun világháborús hagyatéka.

Az általa konstruált fegyver nem szolgált egyebet, mint az ellenség megfélemlítését, elpusztítását.

A háború utáni von Braunnal egy, a következő számban megjelenő, más témájú cikkben szándékozom foglalkozni, más szempontból ugyanis igen érdekes és értékes karriert futott be az Amerikai Egyesült Államokban. Ez azonban nem mossa le kezéről a háborúban odatapadt vért…

III. 1945. július 16-án felrobbant a világtörténelem első atombombája. A fegyver elsőszámú atyjában ekkor fogalmazódott meg a nevével szorosan összeforrt gondolat: „I am become Death, the destroyer of worlds.”

Következő cikkalanyunk tehát nem más, mint a Halál személyesen. J. Robert Oppenheimer 1904-ben született, gazdag new york-i zsidó család második gyermekeként. Iskolai éveit az Ethical Culture Society intézményében töltötte, közben pedig egyre élénkebb érdeklődést mutatott a természettudományok iránt. Már 10 évesen különórákat vett fizikából és kémiából. Az érettségi után a Harvardra nyert felvételt, és noha az egyetemen kémiát hallgatott, figyelmét egyre inkább az elméleti fizika kötötte le. 1925-ben látott hozzá diplomamunkája elkészítéséhez, méghozzá az elektron detektálásáért Nobel-díjas J. J. Thomson cambridge-i laboratóriumában. Még ebben az évben summa cum laude diplomázott. Később Göttingenbe kapott meghívást Max Borntól, amit el is fogadott.

A kor elméleti fizikájának fellegvára volt ez az egyetem, ahol Oppenheimer olyan hatalmasságokkal ismerkedhetett meg, mint Werner Heisenberg, Wolfgang Pauli, Paul Dirac, Enrico Fermi vagy éppen Teller Ede - azt hiszem, sokunk nagyon szívesen lett volna ott!

Európai tartózkodása után a Berkeley-n azzal az Ernest Lawrence-szel került munkatársi kapcsolatba, akit a ciklotron feltalálójaként ismerhetünk. És akinek ajánlása nagyban segítette elő azt, hogy Oppenheimer a Manhattan terv, az amerikai atombomba-projekt vezetője lett.

1941. októberében Franklin D. Roosevelt egy az atombomba előállítását célzó program elindításáról döntött. Ennek hátterében egy Albert Einsteintől kapott levél áll, mely az amerikai atomprogram beindítását sürgette. Szilárd Leó győzte meg Einsteint ennek fontosságáról, megelőzendő azt, hogy a németek jussanak először a pusztító fegyver birtokába.

1942-ben elindult a projekt. Az új-mexikói Los Alamos adott helyet a titkos kutatásoknak, a laboratórium vezetője 1943-ban pedig - sokak számára meglepő módon Oppenheimer lett. Váratlan volt a döntés, hiszen sok más, a projektre kiválasztott tudóssal ellentétben nem volt Nobel-díja, illetve sokkal kisebb általános elismertségnek örvendhetett sok társánál. Az, hogy mégis ő lett az atombomba atyja, széles spektrumú, mégis mély tudásának volt köszönhető. Járatos volt a kémiában, a fizikában, az anyagtudományban és sok más mérnöki tudományágban. Ezek szinergikus integrációja pedig szükségesnek mutatkozott ahhoz, hogy elkészülhessen a fegyver.

Mintegy 3000 ember dolgozott a los alamos-i komplexumban, köztük a legnagyobb magyar természettudósok is: Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede és Wigner Jenő.

Az évekig tartó munka meghozta gyilkos gyümölcsét.

1945-re elkészült az első atombomba, ami a „The Gadget”, azaz „A szerkentyű” nevet viselte, és 22 kilotonnás volt.

Ez annyit tesz, hogy 22000 tonna TNT-vel volt egyenértékű robbanásának energiája. 1945. július 16-án került sor a „Trinity” fedőnevű kísérleti robbantásra az új-mexikói sivatagban. Megszületett a fegyver, ami halált hoz és világokat pusztít el, addig soha nem látott léptékben.

Nem kellett sokat várni arra, hogy mindez be is bizo-

forrás: hu / de / en.wikipedia.org, atomicheritage.hu, biography.com, mult-kor.hu

nyosodjon. Truman elnök kiadta a parancsot az atombomba ledobására. Tette ezt annak ellenére, hogy a projekten dolgozó legmeghatározóbb tudósok többsége felemelte a szavát ellene. 1945. augusztus 6-án Hirosimára, majd 3 nappal később Nagaszakira dobták le. Mindkét város a földdel vált egyenlővé. Közel 200000 ember vesztette életét, 90 százalékuk civil. Kevésbé ismert tény, hogy Hirosimában raboskodott és a bombázásban meghalt 20 szövetséges hadifogoly is, köztük 12 amerikai.

Megbocsáthatatlan tett, ahogy oly sok minden azokban az években…

De ki a felelős? Aki létrehozta a bombát? Aki parancsba adta bevetését? A válasz megadása nem célom.

Truman soha nem bánta meg tettét, ennek rendszerint hangot is adott. Úgy vélte, még több életet követelt volna a Japán elleni invázió. Máig vita tárgyát képezi, vajon valóban szükséges volt-e az ilyen mérvű erődemonstráció.

Az sem tisztázott, Japán nem adta volna-e meg magát a csapásmérések nélkül is. A hirosimai bombázás előtt egy nappal érkezett meg ugyanis a szovjet hadüzenet. Mi lett volna, ha… - soha nem tudjuk meg.

Az egykori elnökkel szemben Oppenheimert elborzasztotta műve, úgy érezte, vér tapad a kezéhez. Hátralévő életét és tetteit meg is határozta ez a gondolat. Hevesen fellépett Teller Ede és a hidrogénbomba ellen, így kegyvesztetté vált, kommunistának és szovjet szabotőrnek titulálták.

A tudományos munkától azonban nem vonult vissza, 1963ban Fermi-díjjal tüntették ki munkássága elismeréseként.

1967-ben halt meg, gégerákban.

A cikk által bemutatott három személy egyaránt kiérdemelte, hogy szakmájában géniusznak nevezzük. Morális szempontból viszont aggályos vívmányokat adtak a világnak. Mind mérnökként, mind általában emberként elgondolkodtató életük és munkásságuk. Vészterhes és konfliktusoktól fűtött korunk sokat tanulhatna azokból az időkből, amikor az itt leírtak megtörténtek!

Nem kell!

- a nyolcvanas évek csövesei

Köszi, itt minden rendben, épül a kommunizmus. Már harminc éve töretlenül. Igen, persze, tényleg minden a legnagyobb rendben van. Csak ezek a csellengő, koszos, bűnöző fiatalok ne lennének…

Galó

Bár az akkori média igyekezett ezt titkolni, a hetvenes évek végétől kezdve Magyarország válságot élt meg. Az addig töretlen fejlődés és életszínvonal-emelkedés megakadt, a társadalom egyes rétegei számára valamelyest meg is fordult. A visszaesés pedig magával hozta a növekvő elégedetlenséget is. Ennek egyik formája az volt, hogy a nagyobb városokban megjelent egy új szubkultúra: a csöveseké.

Ezek a fiatalok a nagyobb városok utcáin töltötték idejüket, csőnadrágot és bőrkabátot hordtak, rockzenét hallgattak.

Eleinte a Piramis volt a legfontosabb kultegyüttesük, ők több számukkal is az elveszett ifjúságnak adtak hangot. Később mégis sokan elfordultak tőlük, mert együttműködtek a hatalommal: „...mi ki is mondjuk, hogy zenei törekvéseinkkel is a KISZ célkitűzését támogatjuk” – nyilatkozta egyszer Som Lajos, az együttes basszusgitárosa. Ezzel hitelüket vesztették, a csövező fiatalok már nem tudtak velük azonosulni. Ugyanis legszívesebben olyan zenekarokat hallgattak, amelyek nem egyszerűen kemény rockot játszottak, hanem tagjaik magukhoz hasonlónak tűntek: számkivetettnek, céltalannak, elégedetlennek. Ilyen volt például a Beatrice, a Hobo Blues Band és a P. Mobil, az ő koncertjeik mindig fontos közösségi események voltak. A sztárolt zenészek egy része nemcsak hasonlóan nézett ki és viselkedett, hanem sorsközösséget is vállalt velük: beszélgetett a fiatalokkal, akár segített is nekik.

Amikor épp nem volt koncert a közelben, hőseink általában belvárosi tereket, aluljárókat népesítettek be.

Itt nagy, akár százfős csoportokban beszélgettek, ittak, ettek. A társaságok lazák voltak, nem volt sem szigorú hierarchia, sem ideológiai megkötés – főleg ebben különböztek a későbbi punkoktól. A csoportok nagyon sokszínűek voltak, könnyű volt be- és kikerülni. Voltak közöttük olyanok, akiket mai értelemben is csöveseknek hívnánk – ők az utcán éltek, mindennapjaikat a társaságok nélkül is a szabad ég alatt töltötték volna.

Közülük sokan nem dolgoztak, így a Kádár-rendszerben közveszélyes munkakerülőnek számítottak. Többen javítóintézetből vagy (általában munkakerülés miatt) börtönből kerültek ki. Velük szemben szüleiknél élő, a hajléktalanoknál jobb helyzetű, tizen-huszonéves fiatalok is részei voltak a társaságoknak. Őket nem a szükség vitte az utcára, hanem a szüleik életmódja és a társadalom képmutatása elleni tiltakozás. Elegük volt mindenből és az ellenkezőjéből is. Voltak olyanok is, akik csak a koncertek, fesztiválok idejére húztak szakadt ruhát, máskor átlagos, polgári életet éltek. Ezek a „szaloncsövesek” nem is voltak szoros kapcsolatban a többiekkel, életforma helyett inkább csak divatként kezelték az egész jelenséget.

Embereinket nem véletlenül nevezték szakadtaknak is, szemben akartak állni a jól fésült, átlagos tömeggel.

Nem voltak jómódúak, majdnem mindegyikük a munkásosztályból származott, és ezt ki is hangsúlyozták. Jellemző volt rájuk a csőnadrágon kívül a bőr- vagy ballonkabát, a bakancs, a flaneling, a ruhába vagy arcba szúrt biztosítótű. Olcsó kannás- és almabort ittak, sőt még a többi tudatmódosító szert sem vetették meg. Az ismertebb pszichoaktív anyagokhoz akkoriban nagyon nehéz volt Magyarországon hozzájutni, így ez elsősorban a sziput és a vényköteles gyógyszereket jelentette, például a Parkinson-kórt enyhítő Parkant, vagy kodeintartalmú köhögéscsillapítókat. Ezeket jobb híján recepthamisítással és gyógyszertári vagy kórházi betörésekkel szerezték meg. Érdekes, hogy a 60-as évek Angliájára jellemző rocker-mod ellentéthez hasonlóan a csövesekkel szemben is ott álltak egy másik sajátos szubkultúra tagjai, a digók. Ők, bár szintén a munkásosztály nehéz sorsú fiai közül kerültek ki, nem rájátszottak a szakadtságra, hanem leplezni próbálták. Diszkóba jártak, hajukat hátrafésülték, zakót hordtak, igazából a jómódúakra szerettek volna hasonlítani.

A közvélemény érthető módon nem fogadta kitörő örömmel a csövesek megjelenését. Az érzékenyebbekből már a látványuk is erős ellenszenvet váltott ki, és ezen durva viselkedésük sem segített. A központi irányítású média többnyire hallgatott, tabuként kezelte a drogozást, a szegénységet és az alternatív kultúrákat. Amikor mégis szóba kerültek az újságokban, rádióban, akkor igyekeztek róluk negatív, elítélő képet festeni: koszos, durva bűnözőkként hivatkoztak rájuk. forrás: c3.hu, Az úgynevezett csöves jelenségről (KISZ KB tanulmány, 1981.) Kép: bootcut.cafeblog.hu

„Nem mondom meg, mi a jó áruház, csak azt mondom, a Corvin rossz. Nem mondom meg, hogy melyik újság a jó, csak azt, melyik a rossz. Nem mondom meg, mit kéne felépíteni, mert belezavarodnék, még önmagamat is tagadom.”

- Herceg, Ifjúsági Magazin, 1980/10. szám

Az állam pedig nem csak a médián keresztül fordult ellenük – a rendőrök folyamatos zaklatásának is ki voltak téve. A csövező társaságokat a bűnözés melegágyaként kezelték, sokszor agresszívan léptek fel ellenük. Pedig a jelenség tökéletesen megmutatta a kor összes társadalmi és gazdasági problémáját, és mivel ezek a gondok nem enyhültek, a szubkultúra egyre szélesebb körben terjedt.

Egy ponton már nem lehetett fölötte teljesen elsiklani és egyértelművé vált: valami nagyon nincsen rendben.

Rovásírás – Az ősi magyar ABC Az évszázadok múltával többször felejtődött el, tért vissza, majd alakult át a székely-magyar rovásírás. A mai napig léteznek különböző változatai, melyek egy-két betű eltéréssel megegyeznek.

VBK

Az „eredettörténet”

Maga a rovásírás a honfoglalás előtt az 1-7. században alakult ki korai sztyeppei és kis-ázsiai írásokból, ebből pedig a kárpát-medencei rovás a 7. században. Ebből adódik, hogy a 9. században, illetve a honfoglalás korában volt a legelterjedtebb az akkorra kialakult székely-magyar rovás. Ekkor a Kárpát-medencétől egészen az Urál-hegységig használták ezt, és az ezzel rokon írásformákat. Nevét arról kapta, hogy általában fába, ritkábban kőbe vésték, azaz rótták. A rovás jellegéből adódóan a legtöbb írásjel szögletes formájú, amit könnyű vésni, csak kevés íves betű van. Miután a magyarok letelepedtek és felhagytak korábbi kalandozó életmódjukkal, az írásforma szinte teljesen eltűnt, és a 11. századra már csak a történelmi Magyar Királyság területén használták. Habár Szent István 1000-ben történt megkoronázása és a kereszténység felvétele után a pogány szertartásokat betiltották és ehhez kapcsolódóan a rovásírást is le akarták cserélni a latin ábécére, annak még évtizedek kellettek a királyi udvarban, és évszázadok az országban való elterjedéshez. Így a közemberek továbbra is rovásírással jegyezték fel ügyes-bajos dolgaikat. Ezután fél évezredig nem történt jelentős változás, amikor is az 1526-os mohácsi csatával három részre szakadt Magyarország. Ekkor drasztikusan változott a rovást haszná-

gondolatoknak hála már Magyarországon is találkozhatunk vele települések tábláin. Aki kedvet kap a rovás megtanulásához, még okostelefonos alkalmazást is használhat ehhez.

Rovásírás helyesen

ló emberek száma, a törökök által megszállt és a Habsburgok által uralt részeken teljesen eltűnt a rovásírás, míg Erdélyben továbbra is elterjedt maradt, egészen a mai napig megőrizték, bár egészen a 20. századig szkíta vagy szittya írásnak nevezték. 1903-ban a rovásírást kihaltnak nyilvánította a Magyar Tudományos Akadémia: „A rovott betűs szövegírás, közönségesen rovásírás, a magyar nép között nem él.” Ez majdnem így is volt, az ezerévnyi háborúzás alatt rengeteg írásos emlék odaveszett, de a lelkes néprajzkutatóknak hála fennmaradt, mind a mai napig használatos Erdélyben, és hagyományőrző forrás: mek.niif.hu, hu.wikipedia.org, regebolt.hu

Mivel a rótt betűk mind megfeleltethetőek latin betűknek, nincs külön helyesírás, de jobbról balra kell írni.

Azonban volt két olyan módszer, amit helytakarítás végett alkalmaztak felmenőink. Az egyik az úgynevezett ligatúrák, azaz ikerbetűk használata, amikor két egymás utáni betűt egybeírtak olyan módon, hogy azok szárait egybevonták. Így maradéktalanul megmaradt mindkét betű, de kevesebb helyet foglalt. A másik érdekes metódus a hangugratás volt. Ez azt jelenti, hogy sokszor kihagytak a szavakból magánhangzókat; mindig kiírták az elsőt, de a következőt csak akkor, ha az más hangrendű betű volt; vagy ha volt egy másik hasonló szó, ami csak magánhangzóiban tért el. Pl. a vadászat szó végig mély hangrendű, ezért a vadszt rövidítés alkalmazható, míg a nyilazás szó vegyes hangrendű, így nyilazs írható helyette.

Sim Racing A koronavírus árnyékában a legtöbbünk a gép elé kényszerül akár tanulmányokról vagy munkáról, akár hobbiról legyen szó. Nem kivételek ez alól a versenypilóták sem, legtöbbjüknek az egyetlen esélye a gyakorlásra és versenyzésre a szimulátorok sokasága, viszont nagy fába vágják fejszéjüket, amikor versenyre kell kelniük a több éves háttérrel rendelkező sim racerek ellen.

Ruskó

Miben is tartogat több nehézséget a digitális környezet?

Azt gondolná az ember, hogy egy akár évtizedes tapasztalattal rendelkező, profi pilótán nem tud kifogni egy zöldfülű suhanc, legyen az az aszfalton vagy pixeleken.

Szerencsére ez nem így van és egy kis izgalmat visz ezekbe a virtuális futamokba, ugyanis több probléma is előjön, ami meg sem fordul egy versenyző fejében, amikor átül a számítógép elé.

Az egyik ilyen a G-erők hiánya. Verseny közben a pilóta rengeteg információt kap tudat alatt a sebességéről, a fékezés erejéről és általánosan a jármű mozgásáról, csupán a rá ható erők „érzésével”. Azonban egy szimulátoros környezetben ezekre mind külön kell figyelni, látni kell, ha a jármű nem a tervezett íven fordul, hallani kell a gumik hangját (már ha megfelelően meg van írva az adott program).

A következő különbség a látótér. Egy igazi járműben az ember szabadon körbe tud nézni, azonban szimulátorban a látótere limitálva van a monitorokra, amik nem tudnak ugyanolyan látószöget adni, és a térlátás gyakorlatilag elveszik, így nem olyan könnyű távolságokat megbecsülni. Ezen a ponton érdemes megemlíteni a VR szemüvegeket. Több szimulátor támogat ilyen rendszereket, azonban nem egy problémát tapasztaltak már vele: alapvetően nagyon fárasztó az agy számára, illetve az úgy nevezett motion sickness

is nagy szerepet játszik. Egyelőre több hátrányt mutat, mint előnyt, de ahogyan a virtuális valóság egyre népszerűbb lesz, úgy lehet egyre kifinomultabb ez a módszer.

Az utolsó nehezítő tétel magának a kocsinak a hiánya.

Akármilyen jó az erővisszacsatolás egy kormányban, nem tudja helyettesíteni a jármű által visszaadott információkat. Nem csak a kezünkkel érzünk egy nehezebb kanyart, hanem a teljes testünkkel. Ahogy Niki Lauda mondta: „God gave me an okay mind, but a really good ass, which can feel everything in a car.”

Na de akkor miért nem olyan jók a sim versenyzők egy igazi versenyautóban?

Az egyik legfontosabb pont talán a félelemérzet. Azok a G-erők, amik hiányoznak egy szimulátorban, jelentősen rájátszanak arra, hogy egy pilóta például féljen bevenni egy kanyart a megfelelő sebességgel. Nem lehet ugyanolyan vakmerően belerongyolni egy előzésbe, és nehezebb nem félni attól, hogy belerepülünk az előttünk lévőbe szélárnyékban utazva Hozzátesz még az is, hogy a legtöbb versenysorozathoz rengeteg pénz szükséges. Lehet, hogy drágának tűnhetnek a gaming rigek, de eltörpül az áruk már egy utcai autóhoz képest is, egy verseny költségeiről nem is beszélve.

A testi adottságok is nagy szerepet játszanak, a legtöbb pilóta apró termetű, hiszen minimalizálni kell egy ilyen versenyen a jármű össztömegét. Főleg a formula szériára igaz ez, ahol egy nagyobb pilóta bele sem férhetne egy versenyautóba.

Mire is jó a szimulátor?

Szinte akárki be tudja szerezni otthonra, így belekóstolhat egy versenyszéria izgalmaiba. Mostanában egyre több csapat nézelődik sim versenyzők között, tehetségeket kutatva. Ezeknek a versenyszériáknak a jó részébe bárki becsatlakozhat, sok közülük teljesen ingyenes, de ha pénzbe is kerül, általában akkor se túl drága. A versenyzőknek nagyon jó esélyt ad egy-egy pálya betanulására, a futam ritmusát, tempóját gyakorolni szinte tökéletes lehet. A mostani nehéz helyzetben sokan így gyakorolnak, több ilyen szériát rendeznek, így érdemes legalább belenézni. Sokszor még izgalmasabb is tud lenni, mint egy élő verseny.

Pár gondolat a hibáztatásról Sokszor érezzük azt, hogy a félresikerült dolgok miatt muszáj bűnbakot keresni. Rendszerint meg is találjuk, akár van igazságalapja, akár nincs.

Mit okozhat ez a másikban? Mi lenne az észszerű magatartás ilyen helyzetekben? Mikor van értelme egyáltalán mást okolni a kudarcunk miatt? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kerestem magamban a választ az otthoni magányomban.

Wili

Nem történhet minden úgy, ahogy szeretné az ember.

Egy elrontott vizsga, egy szerencsétlenül sikerült beszélgetés, vagy akár egy rossz kormánymozdulat a volán mögött is okozhat olyan traumát, amitől ítélőképességünk kitérhet a racionalitás medréből. Ilyenkor hajlandóak vagyunk nem feltétlenül úgy kezelni a helyzetet, mint ahogyan az valójában történt, hanem valamelyik szereplő felelősségét felnagyítjuk vagy lekicsinyítjük. Általában másokat szokás hibáztatni a kudarcok miatt, hiszen ez az egyszerűbb út.

Mindenki kapott már biztosan szidást azért, mert például rossz helyen állt, nem figyelmeztetett elégszer, nem tudott teljesíteni egy tőle nem elvárható feladatot. Az ember jellemzően kétféle módon reagál a helyzetre. Jobb esetben szóvá teszi, hogy ne próbálják rátolni a felelősséget, hiszen nem ő volt a vétkes. Rosszabb esetben meghunyászkodik, elfogadja sorsát, nem kérdez vissza. Ennek az a veszélye, hogy onnantól kezdve máskor is eljátszhatják vele, esetleg egy idő után magát is hibásnak fogja érezni feleslegesen.

A másik, rosszabb változat az áldozathibáztatás. Tipikus szólama a „Minek ment oda?”. Sok esetben vakon ítélkeznek mások felett a helyzetet nem ismerve (lásd: át-

verés, lopás, erőszakolás), a közösségi médiának hála már szinte korlátlanul, semmilyen következmény nélkül. Az áldozatnak ilyen helyzetben pont, hogy empátiára, szolidaritásra van szüksége, ami nagyban megkönnyítheti a történtek feldolgozását. Azonban, ha csak annyit lát, hogy mindenhol őt teszik felelőssé azért, mert rosszkor volt rossz helyen, könnyen elvesztheti a társadalomba vetett (maradék) hitét. Tökéletes táptalaja a depressziónak és az elzárkózásnak.

Gyakran kárörvendésbe is átcsap a másik szerencsétlenségének elemzése. Érdemes megfigyelni például egy drága sportautó összetörése vagy egy ellentmondásos személyt ért baleset alatti kommenteket. Azt tudtuk eddig is, hogy rengetegen élik ki saját frusztrációjukat, személyes sérelmeiket a másikon, a „szabad kommentelés joga” azonban mások számára is láthatóvá tette érzelmi defektjeiket. Megtehetik, hiszen hozzászólásuknak semmilyen következménye nincsen, senki se fogja megpofozni vagy leordítani a fejüket a bunkóságuk miatt, ráadásul nincs az a mennyiségű moderátor, aki maradéktalanul szűrni tudná a rossz szándékú megjegyzéseket. Néha elkeserítő látni,

hogy az ország mennyire tele van a begyöpösödött, örülni semminek se tudó emberekkel, akiknek jobb szórakozásuk nincs, mint vadidegenek cselekvéseibe belekötni.

Vannak azonban helyzetek, életszakaszok, amikor mindenért magunkat hibáztatjuk. Sokunkkal fordult már elő, hogy egy szakítás/válás miatt csak a magunk bűneit tudtuk elismerni, esetleg elhitetni magunkkal azt, hogy a személyiségünk alkalmatlan a párkapcsolatra. Pedig a szélsőséges eseteket (megcsalás, bántalmazás) leszámítva általában nem így van. Természetesen nem egyenlően oszlik meg a felelősség, de az ember hajlamos azt gondolni, hogy ha ő mindent jól csinált volna, akkor nem történt volna semmi rossz. Az ilyesmin való töprengés rengeteg időt emészt fel és ugyancsak őrületbe kergetheti az elmét, reménykedve a szép időszak valószínűtlen visszatérésében.

Ezenkívül a nem megfelelő teljesítmény miatt szoktuk még magunkat (sokszor túlzott mértékben) ostorozni.

Mondjuk, ha nem tanultunk és emiatt elrontottuk a zh-t vagy vizsgát, nincs miről beszélni. Csak hamis illúziókba nem szabad kergetnünk magunkat, hogy a teljesítése számunkra lehetetlen, meg hogy mi ehhez kevesek (buták) vagyunk. Rendszerint csak a módszereink rosszak, vagy szimplán a szorgalmunk áll távol a megfelelőtől. Aki egyéni sportot űz, az is biztos tapasztalta a kudarcot, amit akár egy apró rossz mozdulat is okozhatott. Amatőröknél rendszerint kimerül egy kis mérgelődésben, esetleg 1-2 gondolkodással teli éjszakában. Élsportolónak azonban élete legnagyobb lehetősége is odaveszhet egy pillanatnyi kihagyás miatt. Sok helyen ezért is alkalmaznak sportpszichológust, hogy a sportoló fel tudja dolgozni az esélyességgel járó terhet és ne blokkoljon le a siker kapujában.

Néha azonban nem is konkrét személyt teszünk felelőssé, hanem a körülményeket. Rengetegszer panaszkodtunk vagy panaszkodtak már nekünk, hogy valamire nem volt elég idő, nem voltak igazságosak a feltételek, nem álltak rendelkezésre megfelelő eszközök. Igazságtartalmuk ellenére sok esetben csak kifogásként funkcionál a

külső tényezők kritizálása, szóvá tétele. Sok esetben csak el akarjuk játszani a szegény áldozatot, aki ellen az égiek is összeesküdtek. Ilyenkor fontos mérlegelni azt, hogy az általunk kiemelt dolog mennyire befolyásolt minket a cél elérésében, mekkora a mi felelősségünk. Nem túloztuk-e el a problémát? Hogyan alakult volna a szituáció akadályok nélkül? A kérdésekre helyes választ adva magunknak tisztább képet kapunk.

A legkilátástalanabb helyzeteknél fordul elő a sors hibáztatása. Sokan keseregnek azon, hogy milyen „peremfeltételekkel” kell leélni az életüket, holott ezeken legtöbbször nem lehet változtatni. Jellemző, hogy az adott korszak vagy politikai berendezkedés a hibás, hogy borzasztó családi helyzetbe született az illető, hogy külső tulajdonságai alapján képtelen lesz saját magának megfelelni. Aki ilyeneket állít, rendszerint nemcsak az adott pillanatban gondolja így, hanem ebben a meggyőződésben éli mindennapjait. Őket már nagyon nehéz kivezetni a „sors által számkivetett” állapotukból.

Meghatározó tulajdonsága az embernek, hogy miként tudja kezelni a sikert és a kudarcot. A tetteinkért való felelősségvállalás nagyon fontos erény, ám azt mindenképpen jelezni kell, ha a másik fél is vétkezett. Nem szabad örökké másra fognunk a sikertelenségünket, azzal csak magunkat csapjuk be és hozzuk súlyosabb helyzetbe. De legfőképpen ne okozzunk a másiknak lelki sebeket! An�nyit a legrosszabb helyzet sem ér.

Túratippek Egy majdnem teljesen fesztiválmentes nyárnak nézünk elébe, mely sok egyéb szempontból is bizonyosan különbözni fog az eddig megéltektől.

A vészhelyzet legtöbbünk terveit jócskán átírta, de pozitívum, hogy belföldi kirándulásra biztosan el fogunk tudni majd menni a nyári szünet folyamán is (aztán ki tudja, remélhetőleg nyár végére külföld is szóba jöhet). A teljesség igénye nélkül szeretnék most felvillantani öt, általam legalább részint bejárt, kisebb-nagyobb lehetséges opciót. Tényleg csak pár mondatban, képekkel illusztrálva, egy kis kedvcsináló gyanánt.

Robi

Hármashatárhegy

Ha nem akarunk a fővárostól messze menni, maradhatunk akár annak határain belül is. A Hármashatárhegy például több rendkívül kellemes túraútvonalat is kínál az aktív kikapcsolódásra vágyók számára. Egyszerűen megközelíthető, jól kiépített, emellett gyönyörű kilátás nyílik a városra, és egyáltalán nem megterhelő. A hegy oldalában futó, egyébként nagyjából másfél éve átadott panorámaút kihagyhatatlan eleme az ottani kirándulásnak.

Fénykép: Dömsödi Áron, Magyar Természetjáró Szövetség

Duna-kanyar

Fénykép: Dömsödi Áron, Magyar Természetjáró Szövetség

Nagykovácsi és környéke

Amennyiben Budapesten kívülre merészkednénk, de mégis annak közvetlen közelében szeretnénk maradni, akkor kitűnő választás Nagykovácsi. Hűvösvölgytől egy laza 15 perces buszút után ebben a csodaszép völgyben fekvő zsákfaluban találjuk magunkat. A községet a Budai-hegység legmagasabb hegyei veszik körül. A Nagy-Szénás és a Kutya-hegy közvetlenül a falu mellett találhatók, a Nagy-Kopaszig kicsit tovább kell vándorolni.

A Nagy-Szénás kopár csúcsáról kilátó nélkül is gyönyörködhetünk a Budai-hegység és a Pilis magaslataiban, de jó időben a Mátráig is ellátni innen.

Túlzás nélkül lehet állítani, hogy ez Magyarország egyik legszebb környéke. Kanyargó Duna, a vele együtt kanyargó vasút, erdővel borított hegycsúcsok, vár, kedves hangulatú települések (nekem Zebegény a személyes kedvencem), Szentendrei-sziget. Kívánni sem lehetne ennél többet. Ha nem tudunk dönteni, hogy a folyó melyik partját válasszuk úticélunknak, egy egész napos program keretében mindkét oldalt be lehet barangolni, Dömösnél komp segíti a folyón való átkelést. A hegyestetői Julianus-kilátót semmiképp sem érdemes elmulasztani.

Fénykép: Dr. Szentes Szilárd, Magyar Természetjáró Szövetség forrás: termeszetjaro.hu, parkerdo.hu, turistautak.openstreetmap.hu

Balaton-felvidék

A magyar tengerre unottan bámuló tanúhegyek taglalta Balaton-felvidék nem csak kirándulás szempontjából számít ékszerdoboznak. Megannyi finom termelői bort találhat az erre tévedő szomjas túrázó a helyi kis vendéglátó egységekben. A tájegység meglehetősen nagy, rengeteg bejárni való zeg-zuggal a Keszthelyi-hegységtől kezdve Szigligeten, a Káli-medencén és a Badacsonyon át a Tihanyi-félszigetig. Nyári természetjárásunkat a Balatonban való fürdőzéssel egybekötni mondhatni kötelező.

Soproni-hegység

Hogy ne csak a Dunántúli-középhegység képviseltesse magát e rövid kis ajánlóban, elengedhetetlennek tartom megemlíteni az Alpokalja részét képző Soproni-hegységet is. Noha ez a vidék sokunknak eléggé kiesik, amennyiben van lehetőségünk, mindenképpen ajánlatos meglátogatni az Alpok kis hazánkba még éppen benyúló lankáit. Ugyan az igazi alpesi hangulatért még utaznunk kell egy jó 90 km-t a határon túlra, de a tiszta levegő, a fenyvesek, és a leghűségesebb város közelsége miatt igazán nem lehet okunk panaszra a határon innen eső tájat illetően sem.

Akik szeretnek dokumentált túraútvonalakat bejárni, nekik ajánlom www.termeszetjaro. hu weboldalt. Igazán profin össze van szedve egy csomó infó, amelyek alapján remekül meg lehet tervezni útvonalainkat.

Fénykép: Dömsödi Áron, Magyar Természetjáró Szövetség

Fénykép: Dömsödi Áron, Magyar Természetjáró Szövetség

Kaspólakók a járványban – sorozatkritika

Március közepén rémületkeltő képsorok járták be a világot a mes�szi Taliánország egyes ispotályaiból, aminek hatására a hazai kreatív iparnak is sikerült átlendülnie évek óta húzódó, kínos ötlettelenségtől sújtott, és ezerszer is bevált külföldi formátumok remake-jeiben kicsúcsosodó válságán.

A magyar mozgóképgyártás egén fénylő üstökösként jelent meg hosszan tartó uborkaszezon után, 2020. március 20-án 15 órakor, nemzetünk bölcs vezetői támogatásával, a hivatalos szervek és a közmédia koprodukciójában az új sorozat, a Kaspólakók.

Marci

A kezdetekkor talán még megalkotói sem sejtették, hogy önkéntelenül is egy olyan hihetetlen sikertörténet íróivá válnak, amely hamarosan méltán esélyes jelölt lett arra, hogy még a Barátok köztöt is letaszítsa trónjáról.

Magától értetődik a kérdés, hogyan válhatott a sorozatok idei gyöngyszeme ilyen sikeressé. Amikor jobban elgondolkodtam a kérdésen, arra jutottam, hogy a recept csak első blikkre egyszerűbb, mint egy tál smackleves elkészítése, igazából számtalan komponens jó arányérzékű vegyítéséből áll, melyért a gasztronómia pápái bármikor Michelin-csillagot adnának.

Először is ott van az egyszerű, jól bevált formátum.

A három szereplő térben fizikailag közel, egy szűk színpadon foglal helyet. Akár kamaradrámát is játszhatnának, de a helyzet ennél sokkal szofisztikáltabb, hiszen majdnem teljesen mozdulatlanok. Külön kiemeli ezt a tényt saját „virágcserepük”, amely bármely díszlettervezőnek büszkeségére válhatna, ugyanis amellett, hogy világosan kijelöli a szereplők helyét, sajátos esztétikumával olyan mesteri módon teremti meg a hivatalosság ünnepélyes külsőségeit, hogy már-már komikumba hajolva egyszerre egészséges mértékben oldja is az ezzel együtt járó túlzott komolyságot. A tenzió ennek ellenére szinte tapintható főhőseink között, mert kulturálisan annyira másfélék, hogy úgy feszülnek ki köztük diskurzusuk folyamán az erővonalak, mint mágnes pólusai körül a vasporcsíkok. Minden drámai mű sarokkövei, a párbeszédek igen sajátos menetrendet követnek. A szereplők hosszas monológokkal, felemelkedett megfontoltsággal reflektálnak egymás felvetéseire, személyes véleményem szerint azonban a reggeli beszélgetős műsoroknál még így is nagyobb spontaneitásnak engednek teret. Igaz, ezt meglátásom alapján nem feltétlenül lendítette előre a zsurnaliszták eltávolítása a műsorból, kik között mindig akadt néhány, aki alákérdezés helyett lelkiismeretesen képviselte a negyedik hatalmi ágat, kihívás elé állítva szereplőinket, és váratlan fordulatokkal némi plusz színt csempészve az adásba.

Az alapfelállásnál még többet tesz hozzá a filmélményhez a három főszereplő karaktere. Mindegyikük külön-külön is figyelemre méltó személyiség, ha egy vidámabb alkalomból, felszabadultabb viselkedés közben látná őket, a megboldogult Rejtő Jenő minden bizonnyal szívesen fordulna ehhez a trióhoz inspirációért legújabb regénye jellegzetes alakjainak megformálásához. Kezdetnek ott van a rivaldafény középpondjában Pandémia doktornő. Jellegzetes hajviseletével és kardigánjaival, honfitársaink iránti anyáskodó gondoskodásával, tanultságából és élettapasztalatából egyaránt eredő, bár néha a logika nyers realitásának ellentmondó tanácsaival egy csapásra belopta magát a nézők szívébe, átvéve ezzel Magdi anyustól az ország nagymamája szerepét. Az ő kétoldali „testőrségét” az ország jelenlegi két legismertebb egyenruhása biztosítja, ezzel is nyomatékosítva, hogy itt nem holmi csip-csup nátha, hanem valóságos hadjárat folyik. Mondjuk, hogy kik ennek az igazi alanyai, arról érdekes (tév)képzetet adhat, hogy az urak nem a katonai khakiben, hanem sötétkékben feszítenek…

Ott van tehát a rendezői jobbon Bikkfanyelv ezredes.

Róla lehetne mintázni a higgadtság és kizökkenthetetlenség szobrát, bár ezt valószínűleg annak köszönheti, hogy huzamosabb időt töltött fegyveres testületnél. Már-már azt hihetnénk, hogy nincs is egyénisége, azonban ezt az elképzelést ő maga oszlatja el minden egyes alkalommal. Olyan tökéletesen kifinomult érzékkel „parodizálja” a rettenetes és fület bántóan magyartalan jogi-rendőri zsargont, hogy ha mondatai Esterházy Péter tollából származnának, az Élet és Irodalom szerkesztői valószínűleg örömtáncot lejtve jelentetnék meg, mint a kortárs literatúra legújabb képviselője. Talán éppen emiatt képez ilyen szépen kiszámított ellenpontot vele szemben a jobb szélső virágcserép rendszeres lakója, személyes kedvencem, Színész szóvivő. Le sem tagadhatná múltját, olyan szépen formált mondatokkal köti össze rutinos kon-

feransziéként a másik kettő mondanivalóját, s teszi fel nekik a kiválasztott sajtóorgánumok kérdéseit. Tegyük a kezünket a szívünkre, hát kívánhat újságíró magának nála profibb szinkronhangot? Külön pozitívumnak tartom, hogy nem fél megmutatni emberiségét - például az ominózus színező felvillantásával – ráadásul másik két hősünkkel ellentétben nála ezen alkalmak nem is feltétlenül esendőségét hangsúlyozzák.

Ezzel elértünk ahhoz a faktorhoz, amely a legnagyobb részt vállalja eme műsor népszerűvé tételéből: ez pedig az igazi emberi dráma, megspékelve a személyes érintettséggel. A trashrealityk és tehetségtelenségkutatók ki-be-fel-le szavazásai megmutatták, hogy milyen beleélést és érzelmi elkötelezettséget tud teremteni a nézőkben, ha együtt aggódhatunk és drukkolhatunk kedvencünkért. Lehet ezt még fokozni? Hát hogyne! Gondoljunk bele, milyen soha nem látott mértékben fokozza a drámaiságot, ha nem holmi zs-kategóriás celebecskék egészségi állapotát és szenvedéseit

boncolgatja egy műsor – mint ahogy azt oly’ gyakran láthattuk a szép emlékű Esti Frizbiben – hanem saját hasonló kilátásainkat ecseteli… Úgy hiszem ezzel hatalmas magas labdát ütöttek le a készítők, hiszen ilyen alkalom remélhetőleg egy évszázadban csak egyszer van. Éppen ez a tény teszi ezt a műsort igazán különlegessé és egyedülállóvá.

Magától értetődő tehát a kérdés, hogy meddig tart vajon a varázs? A közmondás szerint minden csoda három napig tart, de a Kaspólakók már közel nyolc hete szegezi napról napra tévénézők ezreit a képernyők elé. Úgy néz ki, mindent elkövetnek a franchise erősítéséért, így például már színezőn is találkozhatunk kedvenc szobanövényeinkkel. Vajon elég lesz ez az üdvösséghez? Ha így laposodik a görbe, én nem fogadnék rá nagy összegben, hogy jövő ilyenkor még bárki is ebből fog binge watchingot tartani egy Netflix és chilles estén.

Szendvics a farmról ,,Éhes disznó makkal álmodik. Miért ment át a csirke az úton?

Nyeli, mint kacsa a nokedlit. Volt egy török, Mehemed, sose látott tehenet.”

Ezek a szólások, állítások, kérdések és versrészletek végigkísértek minket gyerekkorunk során, felbukkantak a középiskolás felvételikben, unalmas óráinkban mozgatták meg a fáradt agyunkat. Ez a cikk nem ad választ a jelentésükre, nem ad filozófiai útmutatást az értelmezésükhöz, nem tanít meg nyelvtanilag elemezni őket, és nem mutat példát arra sem, milyen szövegkörnyezetben kéne őket használni. Itt csak arra az egészen emberi és gyarló kérdésre kaphat az olvasó választ, hogy az idézetekben szereplő állatokat hol érdemes elfogyasztani két szelet kenyér között, buciban, pitában, kalácsban, vagy kifliben.

Bendegúz

Egységes íz

A szendvicsek, szerkezetükből adódóan a gyorséttermek oszlopos alapegységét képezik. A két különálló, vagy egy lyukas, összefüggő pékáru (gasztronómiai eretnekséget elkövetve a pitában felszolgált ételeket és a burgereket is szendvicsnek veszem) vonja meleg ölelésbe a fő alkotót, ami lehet akár hús, sajt, vagy húspótló.

Az utóbbi esetében közel azonos ízélményt lehet elérni a Föld különböző tájain termesztett zöldségekkel, ám

a húsoknál erőteljesen kiütközhet az eltérő származási hely és minőség. Bizonyos ismert, burgereket forgalmazó étteremláncok ezt a problémát úgy oldják meg, hogy az általuk olcsón vásárolt marhát megfőzik, majd az így ízét vesztett húst mesterséges ízesítővel öltöztetik fel a mindenki által jól ismert köntösbe. Emiatt lehet az, hogy a világ bármely részén is eszi ezeket az ember, ugyanazt a konzisztens, közepesen mű érzetet küldik a nyelvünkben lévő receptorok.

az összetettségével emelkedik ki. Számomra kellemes meglepetés volt, hogy mindhárom fajtában milyen domináns szerepet vesz fel az uborka anélkül, hogy bármen�nyire is kilógna. A rendelt ételek frissen készülnek, ezért érdemes legalább 15 perces várakozási idővel számolni.

Kacsa hidegen

Angus vagy nem Angus: ez itt a kérdés.

A Zing Burger a már említett étteremláncok helyett kínál egy fenntartható, természetes, és sajnos drágább alternatívát. A burgerekben lévő hamburgerpogácsa, legfőképp az Angus változat, ugyanazt az állandó, kellemesen szaftos ízorgiát hozza létre a szájunkban minden harapás után. Sajnos, ha az olcsóbb minőségű húsból kérjük a hamburgerpogácsát, a minőség változhat. Jelenleg vegetáriánusként is tudunk náluk tartalmasat enni, hiszen a nem túl szerencsés nevű Hungry Hipster Burger kecskesajttal készül marha helyett. Érdemes tehát végig kóstolni az összes lehetséges szendvicsüket, kíséretként az édesburgonya hasábot ajánlom.

Mi is az az Angus?

Brit eredetű húsmarha fajta, amely a 20. században jött be Magyarországra.

Boldog csirke

Az amerikai fűszerezésű rántottcsirkéről talán mindenkinek Harland Sanders mosolygó arca jut eszébe. Az általa alapított étteremlánc hazai dominanciája döbbenetes, ám idén januárban a Zing tulajdonosa elindította első, csirkés szendvicseket kínáló gyorséttermét. A Crunchy az ételek minőségével és elveivel komoly fejfájást okozhat majd a jövőben a KFC-nek. Az Allee mellett, a Fehérvári úti Vásárcsarnok oldalában található gyorsétterem csak boldog csirkét kínál a betévedőknek; a csirkék kivétel nélkül tanyán nőttek fel fenntartható keretek között. Ez pedig érezhető a kiváló ízükben, amit szerencsére nem nyom el pocsékabb hússal dolgozó étkezdékre jellemző túlfűszerezett panír. A három különböző, alapvetően combfiléből készülő szendvicset megéri egyenként kipróbálni, az egészen elmésen elnevezett The Sandwich a letisztultságával, a Nashville a fokozott csípősségével, a Dead Homie pedig

A magyar gasztroforradalom nem áll meg a gyorséttermek szintjén. Az OMV benzinkutakon meglepő kincseket találhat az ember: Palágyi Eszter, a Costes étteremmel Michelin-csillagot kapó séf által összeállított bucik, kalácsok és kiflik várják az éhes sofőröket és egyetemistákat. A fonott kalács kacsamáj patéval, a kacsaburger vagy az áfonyás szarvaskolbászos szendvics (talán nem a tanyáról, de azért érdemes megemlíteni) hidegen kaphatók, már ha egyáltalán valaki megtalálja őket. Én négyszer próbáltam a kacsamájas verziót megkóstolni, és ugyanen�nyi alkalommal kaptam azt a választ, hogy pont 5 perce vették meg az utolsót. A kacsaburger a hideg kacsahús miatt nem nyerte el a tetszésemet, a többit pedig még nem tudtam kipróbálni. Ha valaki valamilyen szerencsés véletlen folytán képes venni egyet a többiből, szívesen várom a véleményét.

Tépett malac… de miért pitában?

Egy jó röfis szendvicshez egészen a Kálvin térig kell zarándokolnunk, ahol a PitaGorasz meglepően finom tépett malacot kínál. A felhasznált hús tanyasi eredete itt a leginkább megkérdőjelezhető, viszont ennél közelebb nem találtam boldog kocás helyet. A hús ízesítése jól el van találva, viszont a pita nem megfelelő tárolója a sertésnek, elég könnyen kiszakad. Egyszer mindenképp érdemes kipróbálni, a fűszeres, omlós malachús a zöldségekkel kellemes élmény lesz.

Ez a cikk a karantén előtt készült, ha az említett éttermek nem mennek addig tönkre, remélhetőleg szeptemberben mindenki kipróbálhatja majd az említett finomságokat.

Sorozatpremierek a karantén idején Az otthonmaradással felszabadult időt – két beadandó közt – mivel lehet jobban eltölteni, mint egy tartalmas sorozattal? Ha a kedvenceidből már minden részt megnéztél, itt az ideje valami újnak. Összegyűjtöttem pár érdekesnek ígérkező sorozatot, melyek májusban jelennek meg. Remélem, megtalálod ezek között az új kedvencedet!

Vivi

Űrhadosztály Space force Az amerikai elnök, Donald Trump tavaly jelentette be, hogy utasítást adott ki egy 6. katonai szervezeti ágazat, az űrhadosztály létrehozására. Ezután egy hónappal a Netflix bejelentette, hogy sorozatot fognak készíteni az űrhadosztály működéséről, Steve Carell főszereplésével. A sorozat készítői (Carell és Greg Daniels) a nagysikerű A hivatal (The Office) című sorozatból is ismertek lehetnek, ebből már sejthető, hogy nem sok komolyságot tartalmaz az új sorozatuk.

Nem is tévedünk, hiszen a műfaja komédia. Ha a készítők nevei nem győztek még meg, talán a szereplők meg fognak: Noah Emmerich (Foglalkozásuk: amerikai), John Malkovich (Célkeresztben), 1-1 epizódban pedig Jane Lynch és Lisa Kudrow is megjelennek Május 29-étől lesz elérhető.

White Lines

Május 15-én érkezik a Netflixre a La Casa de Papel (Money Heist/ A nagy pénzrablás) készítőjének új sorozata. 20 évvel ibizai eltűnése után, előkerül egy machesteri DJ holtteste. Az áldozat húga, akit Laura Haddock alakít, visszatér a spanyol szigetre, hogy kiderítse mi történt.

Nyomozása táncklubok, hazugságok és csalások adrenalinnal teli világába vezeti, ahol kénytelen saját sötét oldalával is szembenézni egy olyan környezetben, ahol az emberélet csak egy hajszálon függ.

A sorozatot már csak a látványvilág miatt is érdemes lesz megnézni, hiszen többek között Mallorcán és Ibizán forgatták.

The Eddy Május 8-a óta elérhető ez a zenészekről szóló dráma.

Egy párizsi jazz-klub tulaja próbál nem csődöt jelenteni, ám rájön, hogy az üzleti partnere kétes ügyekbe kezdett.

Közben a lánya is megjelenik, így az üzleti és a magánélete súrlódásba kerül. A látványvilággal a régi filmeket próbálják megidézni, ehhez pedig a problémák is illenek.

A sorozat első két részét Damien Chazelle rendezte, akinek a neve ismerős lehet a Whiplash és a Kalifornai álom stáblistájáról.

Snowpiercer

A Le Transperceneige című francia képregényen alapuló sorozat kicsit kilóg a sorból, ugyanis a május 17-ei dátum az amerikai megjelenésére vonatkozik. A Netflixre várhatóan az évadzáró rész után fog érkezni.

A filmhez hasonlóan a megfagyott Földön soha meg nem álló vonat társadalmi berendezkedését mutatja be.

2031-re annyira elharapódzott a klímaváltozás, hogy egy újabb jégkorszak sújtja a földet. A túlélők egy Snowpiercer nevű vonaton utaznak, ami sosem áll meg.

A vonaton a társadalmi osztályok teljesen elkülönülnek egymástól: a vonat elején utaznak a gazdagok, a hátulján pedig a szegények.

Egyszer volt Budán Bödör Gáspár Nem szabad elmenni a hazai filmipar premiere mellett sem. A TV2 saját gyártású sorozata május elsején debütált, azonban a folytatásra őszig várni kell. A Bödör családnak dinnyeberki otthonukból egy nemvárt fordulat miatt Budapestre kell költöznie A vidéki szokásait próbálja a városi életbe integrálni egy olyan család, amely eddig még a falu határát sem hagyta el. Főszereplők: Stohl András, Stefanovics Angéla és Szirtes Ági.

Hollywood

A történet a II. világháború utáni Hollywoodban játszódik. Ez volt Hollywood aranykora, amikor mindenki a mozivásznon való szereplésről álmodozott. A sorozat a „Mi lett volna, ha a mostani filmes forradalom már akkor megtörténik?” kérdésre keresi a választ.

A cselekmény egy képzeletbeli filmstúdió körül játszódik, ahol egyrészt a stúdió vezetése igyekszik megnyugvást nyújtani a háború utáni társadalomnak

források: sorozatjunkie.hu, puliwood.hu

szórakoztató produktumaikkal, másrészt fiatal feltörekvő tehetségek próbálnak érvényesülni. A sorozat május elseje óta elérhető a Netflixen.

Ez minden, amit tudok I Know This Much is True

Május 11-én érkezik az HBO GO-ra a Wally Lamb könyve alapján készített dráma. Főszereplője, Mark Ruffalo, két szerepet is kapott. Egy ikerpár tagjait alakítja. A sorozat az amerikai identitásról szól, és a 20. század második felében játszódik. A sorozat az ikerpár életét mutatja be, kezdve a középkorukkal, majd visszaemlékezésekkel a fiatal felnőttkorukig.