Kapusi Krisztián Századfordulótól az ezredfordulóig: nosztalgia és realitás a történelmi Avason (szórakozás, vendéglátás a 20. században) Az Avas neve napjainkban leginkább a közel 40 ezres népességű lakótelepet juttatja a miskolciak eszébe, a második világháborúig, sőt az 1970-es évekig e szó hallatán a pincesorokra, szőlőkre és gyümölcsösökre, temetőkre, templomra asszociáltak a helyiek. Ma már a „történelmi” jelzőt biggyesztjük az Avas helynév elé, ha nyomatékosítani kívánjuk, hogy nem a lakótelepre gondolunk, ugyanakkor aligha az önfeledt szórakozás, virágzó vendéglátás képei töltik meg kortársaink aktuális élményeit az Avas vonatkozásában. Ragyogó szakirodalma van a történelmi Avasnak. Pár évvel ezelőtt, az ezredforduló után jelenik meg Dobrossy István: „A bükki promontórium ékessége, a miskolci Avas” című kötete, hivatkozva többek között Rudolf Mihály: „A miskolci Avas történelmi jelentősége és idegenforgalmi hasznosításának lehetőségei” című, 2003-ban megírt kéziratára. Remek a Herman Ottó Múzeum által 1993-ban kiadott „A miskolci Avas” című kötet, melyben kiváló szakemberek tanulmányai olvashatók (a pincék, borházak múltját és aktuális jelenét Olajos Csaba ismerteti nagy alapossággal). A két világháború között megjelent városmonográfia „Az Avas” című fejezetének a domboldal rendezését, jó karban tartását életcéljának tekintő Tury József a szerzője. Napjainkig ez az időszak (kvázi virágkor) táplálja leginkább a közismert nosztalgikus érzéseket. Tury 1929-ben e mondatokkal kezdi mondandóját: „Az Avas, Miskolcnak a bokrétás kalapja, ezer pincéje a miskolciak kedélyének a forrása. Tősgyökeres miskolcivá csak úgy lehet bárki jött-ment itteni lakos, ha pincét szerzett az Avason, ahová jó embereit, de főként idegenből jövő ismerőseit egy pohár borra meghívhatja”.1 *** A 20. század első fele privát jellegű borházas asztaltársaságokkal, klasszikus, mára elfeledett nevű polgári vendéglőkkel, tehát a magántulajdon dominanciájával telt el az Avason. A pincésgazdák többsége saját testi és szellemi, társasági igényeinek kielégítésére használta a borházát, voltak persze olyanok is, akik – hatósági engedélyek birtokában – fizető vendéglátással próbálkoztak személyesen, vagy éppen bérlő közreműködésével. A magánjellegű asztaltársaságok többé-kevésbé részét képezik a miskolci köztudatnak, legendássá válva integrálódnak az Avashoz fűződő kollektív nosztalgia hagyományrendszerébe. Lévay József (1825-1918) költő, műfordító, Borsod vármegye alispánja – avasi pincésgazda is volt. Sajószentpéteren született ugyan, de az Avas alatti református gimnáziumban (még az eredeti épületben, ami manapság a Herman Ottó Múzeum Papszer utcai kiállító-épülete) érettségizett, utóbb tanított. Arany János, Tompa Mihály barátja volt a költő, aki első verseit gimnazistaként az Avason írta. Megbecsült polgárként, mint helybéli pincésgazda látogatta a domboldalt, ahogyan ezt a naplójában is megörökítette: (1906. szeptember 12.) „vendégeim voltak az összes szentpéteri és miskolci atyafiak a Jézus kútja felett levő szép kis pincémben. Kellemesen töltöttük ott az estét szinte tíz óráig. A múlt évben elmaradt ez az összejövetel, melyet pedig én évenkint egyszer igen örömest óhajtok megtartani, annyival inkább, mert az a kis kedves hajlék, mely ezelőtt sok ideig vidám barátkozások úgynevezett „kis Kápolnája” volt, az idő mulandósága miatt lassankint mindig némább és elhagyatottabb lesz. Azok, akiket ott gyakran dalra gyújtott a jókedv, örökre elhallgattak, elköltöztek, a még élő kevesek 1
Tury 1929: 456.