Avasi Macskakövek

KÖSZÖNTŐ Kedves Olvasó! Kedves Barátunk!

Az Avasi Borút Egyesület alapítását közel egy évtizede kezdtük el, azzal az elhatározással, hogy a még élő, használatban lévő avasi pincék tulajdonosai – a hely szerelmesei – közelebb kerülhessenek egymáshoz. Célul tűztük ki, hogy ezáltal megismerjük egymás borait, pincéit, borházait. Olyan társaságra vágytunk, ahol elbeszélgethetünk a szőlőművelésről, a borkészítésről, az Avas jelenéről-múltjáról-jövőjéről.

A civil közösségeknek fontos hiánypótló szerepük van. Ha az általuk észlelt problémának épp nincs kinevezett hivatali felelőse, szabályozása, nincs költségvetési forrás hozzárendelve, akkor a feladat megoldása rájuk, a civilekre marad, akik felelősen, önmaguk nyugalmáért és a kitűzött célért munkálkodnak. Jószerével nem kérnek semmit, csak adnak.

Fő hívószavaink: az önkéntesség, a függetlenség, a felelősségvállalás.

A tevékeny civil akkor érzi jól magát, akkor van igazán elemében, ha forrásokat keres, programokat szervez és intézkedik. Próbálja elérhetővé tenni, és a maga ízlésére formálni környezetét. Azonban ezt önmagáért és a közösségért, nem pedig ellenszolgáltatás reményében teszi. Így érzi életét teljesnek, melynek belső mozgatórugója, s mintegy parancsa: aki adhat, az adjon!

Az évek során a tagság közösséggé szerveződött. Hagyományokat teremtettünk – évről évre ismétlődő ös�szejöveteleink egy része az egyesületi tagoknak szól, míg a többire meghívjuk családtagjainkat, ismerőseinket is. Nyaranta bor- és főzőversenyt tartunk, Márton napon újbort kóstolunk. Építettünk már lépcsőt, parkosítottunk, vagy éppen a Mikulással együtt vártuk a tagság gyermekeit, unokáit. Régen megdöntöttük azt a tradicionális szokást, hogy a pincézés csak férfiak privilégiuma!

Egyesületünk tagjai vállalták, hogy évente egy alkalommal „megnyitják” pincéjüket – mintegy „díszletet” adva – a város lakói és érdeklődő vendégei számára. Miskolc város napján, május 11-én, a Borangoláson helyet adunk az ország híres borászainak, a város közismert zenészeinek, és szeretettel várunk az öreg hegyre minden érdeklődőt. Több száz éves pincéink és figyelemreméltó pinceházaink bemutatása mellett, szívesen mesélünk az Avas múltjáról, ahol már a kőkori ember is élt, mamutra vadászva.

Tudjuk jól, sok még a tennivalónk, ezért tovább keressük a forrásokat az egykor Miskolc város emblematikus területének számító környék fejlesztése érdekében. Sikerként könyveljük el, hogy új információkat hordozó, vagy épp a nagyközönség számára eleddig talán kevésbé ismert emberek (civilek) életéből vett eseményeket felelevenítő kiadványokat szerkesztettünk, szalonnasütőket építettünk, illegális szemétlerakókat szüntettünk meg, megállító táblákat, szemeteseket helyeztünk ki, hozzájárulva ezzel környezetünk komfortosabbá válásához. A Nagyavas Felső sor egyik vaskorlátját esztétikus, biztonságos fakorlátra cseréltük le.

Az Avas rehabilitációja érdekében minden követ próbálunk megmozgatni. Ennek köszönhetjük, hogy rátaláltunk az Európa Nostra díjat is elnyerő Észak-Keleti Átjáró Egyesület fiatal, de a szervezőmunkában tapasztalt, nagy tudásbázissal rendelkező csapatára.

A két egyesület partnersége sikeres pályázatot eredményezett, melynek keretében a Norvég Civil Támogatási Alaptól nyertünk támogatást. Ez a kiadvány, melyet most épp kezében tart a kedves olvasó, egy teljes évet átívelő közös munkánk eredményeit hivatott dokumentálni.

Kiadó: az Avasi Borút Egyesület és az Észak-Keleti Átjáró Egyesület Felelős kiadó: Báthory Csongor Szerkesztő: Darázs Richárd Szöveg: Bereczki Zoltán, Darázs Richárd, Kapusi Krisztián Korrektor: Balogh Attila Tördelő: Zagyi Péter Köszönet a kutatásban nyújtott segítségért a következőknek: Dr. Sáfrány József, Dr. Gyurkó Péter, Farkas Gyula, Herman Ottó Múzeum, Miskolc-Avasi Református Egyházközösség, MNL B-A-Z Megyei Levéltára, II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtár, Tasi Endre, Zempléni Múzeum Képeslapgyűjteménye.

Avasi Disputa projekt ISBN 978-963-12-3165-6 Miskolc, 2015.

Az a tény, hogy az Avas egyedülálló, sokszínű és kihasználatlan kincse a városnak, abból is kitűnik, milyen sok elemet tudtunk pályázatunkban megjeleníteni. Programunk fő vonulata, hogy visszaidézzük a miskolci polgárváros jellegzetes színtereit, az avasi „asztaltársaságokat”, modernebb változatban. Emellett célunk, hogy erős, tenni kész és összetartó közösséget építsünk, megszólítva az Avasért dolgozó civil szervezeteket, az Avason, a pincesoron élőket és a miskolci polgárokat.

Szeretnénk hírül adni mindenkinek, hogy Európában egyedülálló módon, városunk szívében közel 1000 borospince található. Nagy részük legalább 400 éves, de 200 évesnél egyik sem fiatalabb. A pincéknek különleges atmoszférájuk, egyfajta szakrális hangulatuk van, ahonnan még nem távozott senki rosszkedvűen, szomorúan. Ám nehogy valaki mindezt csak a borra fogja…

Az Avason a történelem és a jelen találkozik egymással. Eszünkbe jutnak az ősidők előtti emberek, akik egyszerű szerszámokat készítettek a vulkanikus hegy kőzeteiből, a pincéket vájó bányászok, a háborúkban menedéket lelők, a görög és zsidó borkereskedők, a századfordulós „asztaltársaságok” irodalmi és kulturális élete.

Ilyenkor az öreg hegy összeköti a borkedvelőket, történelmi korokat és különböző kultúrákat, és megszületik egy különleges, közösségépítő erő. A poharak koccintásával kizárjuk a térerőt, a ránk zúdított stresszt. Az ott töltött idő nyugalmat, harmóniát áraszt. „Nem is miskolczi, akinek borházzal ellátott pincéje nincs Miskolczon” – hirdette a korabeli újság. Mentsük meg a város e régi, patinás pihenőhelyét, töltsük meg élettel, hogy újra széppé, vonzóvá váljon! Hozzunk össze, építsünk fel és tartsunk egyben egy igazi közösséget, hogy végre valóra válhasson Móricz Zsigmond jövendölése, aki „tündérkertet” álmodott a város közepébe.

Remélem, a két egyesület közös munkájaként – amit ebben a kiadványban foglaltunk össze –, olyan értéket sikerült létrehoznunk, amely további lendületet ad mindnyájunknak a történelmi Avas rehabilitációjához.

Báthory Csongor, az Avasi Borút Egyesület elnöke

AVASI DISPUTA PROJEKT Az Avas… a város „bokrétás kalapja”, nagystílű asztaltársaságok otthona, görög borkereskedők büszkesége, zugkimérések és piros lámpás házak, vendéglők és kocsmák emlékképei rejlenek fényesen ragyogó lámpásán; vidám lakomák, komoly viták, szövetségek és barátságok, szerelmek, flörtök, csábítások és fogadalmak sorakoznak kopott és dohos vendégkönyvének lapjain.

Az Avasi templom ódon falai, a Nagyavas kacskaringós pincesorai, a kisavasi mulatók, az Avas-tető függőkertje és az avasi kilátó, a Kálvária-domb és a Tűzköves, Ruzsinszőlő és a Hidegsor, az arborétum és a zsidótemető, iparvágány és lakótelep… az Avas sokarcú múltja és jelene kavarog egy jelenésben, megremeg és elillan sokat látott fák lombjai között, felszívódik pinceomlasztó gyökerek nyomán…

Az Avas szó jelentése ’tilalmas erdő’, de nem csak e szó jelentése, maga az erdő is nyom nélkül eltűnt, ahogy a filoxéra előtti szőlőfajták, majd az egész szőlőhegy. A szőlő már nem jöhet vissza, a panel-lakótelep súlyos érv ellene, de a pincesorok borozói, mulatói, kiskocsmái és magánpincéi ma is megújulni készek. Mindezt felismerve vágott bele két civil szervezet, az Avasi Borút Egyesület és az Észak-Keleti Átjáró Egyesület az Avasi Disputa projektbe.

A terület megóvását, fejlesztését tűztük ki célul, az itt működő civil szervezetekkel való kapcsolatépítést, és a XIX. század kulturális, művészeti életének egy modernebb változatban történő felélesztését: ökológiai gazdagságának, természeti kincseinek védelmét, a sétányok és a támfalak gondozását.

Az Avas páratlan adottságait szeretnénk kiaknázni, elsősorban a civil összefogást célozva (Avasi Disputa műhelysorozat, Borút tanulmányutak, „Tegyük szebbé!” akciók faültetéssel, szemétszedéssel, ökovécé-készítés).

A projekt továbbá magában foglal közöségi-kulturális programsorozatot („A Kultúra Nyitott pincéi”), a múlt feltárását és bemutatását (kutatás, kiállítás, kiadvány), valamint filmezést is („Avasi tekercsek”: készül egy riportfilm az avasi borkultúra jelenéről, illetve egy, a Történelmi Avason játszódó kisjátékfilm is), a jövő nemzedék figyelmét megpróbáljuk ráirányítani ennek a városrésznyi területnek a fontosságára, a múlt értékeinek megóvására.

A történelmi Avasról való tudás, a természeti értékeink megismerése reményeink szerint kiaknázható többletet jelent majd nem csak a résztvevők, de általában Miskolc lakossága számára is. Általános cél tehát a Történelmi Avas megóvása, fejlesztése egy közösségi összefogással megvalósuló folyamat segítségével – a mindezt célul kitűző szervezetek, magánszemélyek, részben diákok bevonásával.

Hosszú távon cél az is, hogy átértékelődjék a környékről (Kisavas, Nagyavas, Avas-tető) való közvélekedés is, méghozzá pozitív irányba. Továbbá: a valamikori szórakozó-negyed újra élettel telítődjön, ahol a városiak szívesen megfordulnak; a kulturált borfogyasztás terjedjen szerte a városban, de nem utolsó sorban az idelátogató utasok, turisták körében is.

Miskolc centrális helyzetű topográfiai tényezője az Avas „hegy” – mely valójában domb a maga 234 méternyi magasságával –, árvíz, tűzvész és gyakori rablóportyák elől nyújtott menedéket a középkori jobbágyfalu, újkori mezőváros népességének. A domb szakrális jelentősége védhető és ármentes adottságai okán egyre összetettebbé vált: északi részén a Szent György kápolna, a XVI. században reformátussá váló avasi templom és temetőkertje, keleti vállán a római katolikusok mindszenti temploma a Kálváriával, nyugaton a zsidótemető irányította Miskolc különböző felekezeteinek figyelmét az Avasra.

Ráadásul a duhaj Bacchus is befészkelte magát a Kisavas, a Mélyvölgy és a Nagyavas ősrégi pincesorai közé, és egészen a XX. század derekáig szőlőskertek és gyümölcsösök borították a domb lankásabb lejtőit. Szent és profán, temető és borospince egymástól kőhajításnyira élte évszázadait a miskolci Avason.

A miskolci Avas történetét fürkészve az időutazást a több ezer évvel ezelőtti időkből indítjuk: kőkorszak, az ősember megjelenése. Bár sokáig vitatták a felfedező Herman Ottó kortársai, bebizonyosodott, hogy élt ősember Magyarországon, az Avas lábánál megtalálták szakócáját, az Avas-tetőn kőbányáját, a Szeleta-barlangban és sok más helyütt tanyáját és fegyvereit.

Ezt követően a népvándorlás folyamán Miskolc és környékén jónéhány népcsoport megfordult, szkíták, kelták, germánok és szarmaták, quadok, majd szlávok és az őket leigázó avarok következtek. A honfoglalás után Bors vezér leszármazottai, a Miskócz nemzetség telepedett meg a vidéken (Tapolcán és Diósgyőrben is).

A 13. század közepén épült meg az avasi templom elődje, körülötte jött létre a város legrégibb temetője az avasi református sírkert, melynek eredete ugyan a történelem homályába vész, de feltételezhető, hogy a Szinva áradásaitól védett domboldalban a magyar népesség megtelepedése óta, már a honfoglalás korától temetkeztek. A templom és sírkertje, ahogyan a közeli pincesorok borházai is, túlmutattak a közvetlen funkción és a város társasági-társadalmi életének kiemelt helyszínei voltak. A védelmi szempontokat demonstrálta, hogy a török támadások idején, 1668-ban deszkából épített palánkkal övezték a templomot és a sírkertet.

Mielőtt a XVII. századtól állandósult volna a mai Városház tér közigazgatási centrumként,

a korábbi évszázadok során harangszóval hívták Miskolc lakosságát az Avasra, közös ügyekben a polgárok szabad ég alatti meghallgatási eljárása volt a „város állatása”, vagyis a temetőben, a templom körül zajló népgyűlés. A harangtorony egészen a XIX. század utolsó harmadáig városi őrszemek poszthelye volt, onnan kémlelték, hogy honnan száll fel veszélyes füst, fenyeget-e tűzvész. A temetőben lévő városi őrházat csak 1884-ben adta át Miskolc vezetése a református egyháznak, mert a színházra épített torony lett az új tűzmegfigyelő állás, a temető és a harangtorony ebből a szempontból már nem volt jelentős a továbbiakban.

Halálát követően Palóczy László fővárosból Miskolcra szállított földi maradványai fölé, 1869. augusztus másodikán Borsod vármegye állított emlékművet az avasi templom oldalában. Obeliszkként, piramisként emlegették az alkotást, melynek tömbjét Wasserburger Antal udvari kőfaragó bécsi műhelyében formázták szürkegránitból. Vay Miklós mindenféle díjazást visszautasítva, a saját költségén véste kararai márvány domborműre Palóczy vonásait. Nagylelkűségét követve az ózdi vasmű ingyen szállította az emlékművet övező rácsozatot. Ugyanazon év elején, 1869. január 18án hunyt el Szemere Bertalan. Az államférfi földi maradványait 1871. május elsején szállították haza Budáról, és Palóczy emlékművétől néhány méterre hantolták el, az avasi templom északi oldalában. (A középkori temető és a templom mellett e két jeles síremlék létesítése volt lényegében az első modernizáló lépés afelé, hogy a város és a vármegye irányítása direkt módon intézkedjen a domboldal rendezéséről, közterületeinek tervszerű használatáról. Palóczy emlékműve lényegében közelebb hozta a domboldalt és a belvárost, ottléte közéleti-politikai-történelmi érdeklődést ébresztett az Avas iránt.)

A hajdani földművelésből és bortermelésből élő Miskolc számtalan pincesorai közül az avasi volt a legjelentősebb (érdekes módon tulajdonképpen több település: Miskolc és Mindszent is osztozott rajta). A kézműves- és kereskedővárossá fejlődött Miskolcon az Avas szőlőit teljesen kipusztító filoxéra-vész (a 19. század utolsó évtizedeiben) komoly csapást mért a helybéli borkultúrára, azzal együtt, hogy az Avas pincéi korábban sem csupán a saját termés nedűjét őrizték, hanem Hegyalja borainak tárhelyeként, a Lengyelországba vezető „borút” állomásaiként játszottak kulcsszerepet.

A 20. század első fele privát jellegű borházas asztaltársaságokkal, klasszikus, mára elfeledett nevű polgári vendéglőkkel, tehát a magántulajdon dominanciájával telt el az Avason. A pincésgazdák többsége saját testi és szellemi, társasági igényeinek kielégítésére használta a borházát, voltak, persze, olyanok is, akik – hatósági engedélyek birtokában – fizető vendéglátással próbálkoztak személyesen, vagy éppen bérlő közreműködésével.

Asztaltársaságok az Avas alatt A magánjellegű asztaltársaságok többé-kevésbé részét képezik a miskolci köztudatnak, legendássá válva integrálódnak az Avashoz fűződő kollektív nosztalgia hagyományrendszerébe.

Az egyik híres asztaltársaság Lévay József (1825-1918) nevéhez fűződik, aki költő, műfordító, Borsod vármegye alispánja, és egyúttal avasi pincésgazda is volt. Első verseit gimnazistaként az Avason írta, és barátságot ápolt Arany Jánossal és Tompa Mihállyal is. Megbecsült polgárként, mint helybéli pincésgazda látogatta a domboldalt, ahogyan ezt a naplójában is megörökítette: (1906. szeptember 12.)

„vendégeim voltak az összes szentpéteri és miskolci atyafiak a Jézus kútja felett levő szép kis pincémben. Kellemesen töltöttük ott az estét szinte tíz óráig”. „Eszembe jutnak a különböző alkalmak, az ott töltött órák, az ott megjelent jóbarátok és ismerősök. Itt jegyzem az egyszer-másszor ott megfordult jelesek nevét, akik ott velem hajdan poharat koccintottak: Görgei Artúr, Szilágyi Dezső, Horváth Lajos, Kozma Sándor nagyemlékű állami főügyész, Gyulai Pál, Beöthy Zsolt, Vadnay Károly, Melczer Gyula alispán, Kun Bertalan, Kiss Áron, Fejes István püspökök”.

Marjalaki Kiss Lajos pincéjében (Középső sor 648.), 1933. május 16-án, kedden délután. A kép bal sarkában háttal Sassy Csaba, mellette (világos kalapban) Rimóczy József, Móra Ferenc, Leszih Andor, Marjalaki Kiss Lajos, Rónay György, dr. Imre József.

(Tauszig Mária felvétele)

Marjalaki Kiss Lajos írta 1938-ban, hogy „koszorús költőnk, Lévay József még késő öregségében is,

nyolc évtizeddel a vállán, naponta felkereste a Jézus kút során levő, ma 704. számot viselő pincéjét.

Azért élt 93 éves koráig – így mondják az Avason a borozgató öreg cimborák”.

Lévay halála után pár évvel, egy pincesorral magasabbra került az irodalmi vonatkozások révén legendássá váló magánjellegű asztaltársaságok avasi centruma. Mindez Marjalaki Kiss Lajos (1887-1972) történész-muzeológusnak köszönhető, aki Miskolc helytörténetének, azon belül az Avas domb múltjának kiemelkedő kutató személyisége volt. Nagyavas Középső sori pincéjében Móra Ferenc és Móricz Zsigmond többször vendégeskedett, ahogyan ez közismert. Móra 1905-ben járt először Miskolcon, de a húszas években egyre gyakrabban kereste fel a várost, összebarátkozott Marjalaki Kiss Lajossal és többször meglátogatta a 648-as számú pincét. A kialakult baráti körnek rendszeres tagja volt a tudós muzeológus Leszih Andor és az Avast számtalanszor megéneklő bohém költő, Sassy Csaba is.

Leonardo világhírű freskóját idézte az utolsó közös fénykép, melyen a házigazda Marjalaki Kiss Lajos, Sassy Csaba, Leszih Andor és mások által körülvéve a közkedvelt vendég, Móra Ferenc látható a borház előtti asztalnál ülve. A felvétel 1933 tavaszán készült, Móra Ferenc háromnegyed évre rá, 1934. február 8-án hunyt el, miskolci barátai az alábbi szövegű emléktáblát erősítették fel Marjalaki Kiss Lajos borházának falára az utolsó látogatás évfordulóján, 1934 májusában: „Itt volt utoljára gondtalan és boldog Móra Ferenc 1933. május 16-án”.

Móricz Zsigmond szerette a városi múzeumot, hétvégente gyakran Miskolcra utazott és a színházzal szemközt, az Abbázia szálloda (Széchenyi u. 24. sz.) első emeleti szobájában szállt meg. Barátságot ápolt Marjalaki Kiss Lajossal, a Középső sor 648. számú borházban és pincében is vendégeskedett.

Hogy miről szólt a kvaterkázás? Valószínűleg afféle kulturális „mesterkedésekről”, melyeknek a Marjalaki Kiss–Móricz levelezésben is maradt nyoma. Az 1930. február 6-án kelt levélben, például:

„Kedves Barátom! (…) A Lévay egyesület titkára is vagy, arra kérlek, hogy adjatok alkalmat nekem arra, hogy egy olyan irodalmi estélyt tartsak, mint a múlt szombaton Nyíregyházán; Nagy Endrével ketten voltunk ott, jelen volt a vármegye és a város előkelősége, utána vacsora volt az alispánnál, a terem zsúfolva volt, sőt a közönség fele nem is fért be. Egy ilyen estét szeretnék Miskolcon csinálni.

Kérlek beszéld meg a polgármester úrral a dolgot. Mi semmi fellépési díjat nem kérünk, sem költség megtérítést, mert ez a Nyugat propaganda estélye, amelynek a hatása alatt előfizetésre óhajtjuk megnyerni a közönséget. Szíves válaszodat várva és kérve maradok tisztelő barátod Móricz Zsigmond”.

„Ördög bútt a vonóba” A Kisavason és a Mélyvölgyben kevésbé volt jellemző a hangzatos névadás, inkább a nagyavasi sorok vendéglátóhelyeit azonosították találékony cégérekkel. A Kisavas I. során 1939-ben pincéi voltak például (korabeli számozással: Kisavas I. sor 8-9. szám) Leffler Bélának, a két világháború közötti Miskolc közismert vendéglősének.

A kisavasi második sor magasabban fekvő részein is fogadtak vendégeket törvényes keretek között üzemelő, de fantázianévvel nem azonosított szórakozóhelyek. A korabeli 100-as számú pince előtt tragédia történt 1931. júliusában. Egy tanulmányúton lévő angol mérnök a diósgyőri vasgyárat házigazdaként képviselő miskolci kollégájával ment szórakozni a Kisavasra. „Nemsokkal 11 óra után a

kisavasi pincék vendégei szokatlan zajt hallottak (…) abbahagyták a mulatságot és az Avas késői látogatói csatlakoztak a kutatókhoz”, akik már keresték a társaságból eltűnt angol és magyar mérnököt.

Kiderült pár órával később: az idegen úr nem ismerte a helyi adottságokat, váratlanul a bokrok közé lépett és a mögöttük tátongó, 10 méter mélységű szakadékba zuhant. Magyar kollégája próbált neki segítséget nyújtani, így őt is az alant húzódó első sor egyik pinceudvarán találták meg súlyos sérülésekkel, a külhoni vendég életét vesztette a szerencsétlen baleset következtében (Reggeli Hírlap, 1931. július 17.).

A Mélyvölgy kiemelten forgalmas helye volt az Avasnak (a ’40-es években is), viszont a pincesorain több zugkimérés működött, mint törvényesen adózó vendéglő. Tisztviselők, katonák, csendőrök, vasutasok megfelelő egzisztenciával rendelkeztek ahhoz, hogy pincét szerezzenek az Avason, annyira viszont nem voltak jómódúak, hogy mindannyian ellent tudjanak állni az adómentes jövedelemszerzés lehetőségének. Katona volt Görömbey Géza is, aki a Mélyvölgy, Zsolcai sor 198. szám alatt engedéllyel

árusított italt, a felsorolt zugkimérések között említett „Győri sor 269. szám alatt Görömbeyné volt századosné, vendéglősné” vonatkozásában a névazonosság valószínűleg korántsem volt véletlen.

Szeghalmy Bálint tervei alapján épült meg 1934-ben a ma már nem létező (1956 novemberében leégett) avasi kilátó. A kilátó presszóját bérlő Kendelényi Béla nevét panaszos beadványok az illegálisan italt mérők között említették, nevezettről az alábbiakat rögzítette a vonatkozó szakirodalom: „Kendelényi

Béla városi alkalmazott, majd 1939-től felesége bérelte és működtette. Szeszes italok, üdítők, hideg ételek”, és mint a levéltári iratból kiderült, zugban kimért saját szakállra forgalmazott borok, pálinkák

voltak kaphatók a kilátó presszójában.

Az 1940-es években az avasi Mélyvölgy frekventált helyszíne volt a miskolci prostitúciónak, és a tiltott szolgáltatást nyújtó hölgyeket illegálisan szeszes italt mérő pincetulajdonosok fogadták borházuk falai közé.

Tegyük hozzá: a két világháború közötti Avas „virágkora” egyéb tekintetben sem volt töretlen, és bőven akadtnak a korabeli forrásokban kritikus megjegyzések. Kampányszerű fásítások, területrendezések után néhány éven belül feltűnővé vált a rongálás, szemetelés és a természet elburjánzása, felerősödött a kritika, mire Tury József és elhivatott társai – a Borsodi Bükk Egylet és a városi közigazgatás lelkiismeretes tagjai – újra nekidurálták magukat a nemes feladatnak. Az „idill” leginkább egyfajta imázsteremtés népszerű eleme volt, másfelől tényszerűen adatolható, hogy Tury József, Rácz György és társaik lelkesedése elindított egy valódi modernizációs folyamatot: 1914 áprilisában már elektromos áram biztosított a pincesorok egyes szakaszain közvilágítást és a borházak is rákapcsolódhatnak a szolgáltató rendszerre. A városi hivatalok próbálták tartani a nívót, ám a világháborús években ez egyre nehezebben ment.

Visszatérve a legális avasi vendéglátáshoz: a Mélyvölgyről a Nagyavasra vezető Csáthy soron már a 20. század első felében is nyitottak pincéket a fizetőképes kereslet előtt. Az 1930-as és 40-es években közismert szórakozóhelynek számított a Fábián vendéglő (mely az évtizedekkel később legendássá váló Bortanya szomszédos pincéje volt).

A Zöldliget vendéglő 1931 tavaszán hirdette magát ekképpen: „Ma és mindennap szabadban sült

lacipecsenye, kitűnő fajborok, hideg és meleg ételek. Figyelmes kiszolgálás, olcsó árak. Jó cigányzene.

Szíves pártfogást kér: Szőllőssy Gyula, Zöldliget vendéglő, Nagyavas Csáthy-sor 375. sz.” (Reggeli Hírlap, 1931. május 10.). Ugyanazon esztendő júliusában: „Ma és holnap disznótoros vacsora a Zöldliget vendéglőben (volt Nagy Imre-féle)” (Reggeli Hírlap, 1931. július 18.).

A temető túlsó végén, a Latabár családról elhíresült kriptában nyugszik egy másik színész, színidirektor is, Pázmán Mihály (1815-1873). A róla elnevezett Pázmán sor csakugyan mozgalmas pontja volt az avasi vendéglátásnak. Alig néhány méterre a temető bejáratától és a kriptától, korabeli számozás szerint a Pázmán sor 381. alatti pince és borház tulajdonosa 1944-ben Jurecskó László vendéglős volt.

Szomszédja, a Diskant motor- és gépgyárat képviselő Szilágyi Miklós (a Pázmán sor 380. számú pince tulajdonosa) volt, majd pedig a Tátra vendéglő következett (Pázmán sor 382.), amely egyike volt az avasi vendéglátás legendás helyszíneinek. Sassy Csaba 1940-ben így ír róla: „Az avasi kilátótoronyban

10 fillér belépődíjat szednénk azzal az indoklással, hogy innen szabadszemmel látható a Tátra. Aki feljönne, annak megmutatnánk a Tátra-vendéglőt, ami az avasi alsósoron van és tényleg szabadszemmel is látható”. A vendéglő néhány hirdetését olvasva nem nehéz elképzelni a miliőt: „A Tátrában ma pénteken szegedi halászlé. Naponta Buri Elemér énekes zenekara hangversenyez”, „Katonazene ma az avasi Tátrában”. „Az Avas legszebb helyén megnyílt a Tátra. Miskolc legkellemesebb üdülő és szórakozóhelye. Árai feltűnően olcsóak. Minden pénteken szegedi halászlé.” Vagy: „Aki olcsón, jól, szolidan akar szórakozni, az keresse fel az avasi Tátrát, amelynek kitűnő konyhája legendaszerűvé vált már Miskolcon. Ma liba-lacipecsenye. Kiváló fajborok. Kitűnő cigányzenekar”, „A Tátrában Szegő József és zenekara muzsikál. Állandó melegkonyha. Ma szegedi halászlé turós csusza” (Reggeli Hírlap

1924. július 11., augusztus 12., 1931. május 16., július 7., július 31.).

Mindezzel együtt, valódi legendává az Avasi Vigadó vált a 20. század első évtizedeiben járó Latabár soron (Perl Gyula tulajdonos 1906-ban átépíttette pincéjét, borházát, mulatóját, korabeli számozással a Latabár sor 386. alatt). Egy 1925 évi újsághirdetés alapján a vendéglátóhely méretére is következtethetünk: „Az Avasi Vigadó (386. sz. pince) teljes felszereléssel együtt, azaz 300 darab székkel és 70 darab asztallal örök áron eladó” (Reggeli Hírlap 1925. március 31.).

Közeli volt a Iparoskör pincéje, és a szakmai szervezet tulajdona a hivatalos vendéglátás profiljába, hiszen társasági eseményeket, vidám rendezvényeket fogadott falai közé, ahogyan ezt dokumentálta egy 1931 évi újsághirdetés: „Az Avasaljai Jótékony Iparos Asztaltársaság a közóhajnak tesz

eleget, mikor is augusztus 2-án, vasárnap délután az Iparoskör avasi helyiségében újból megrendezi a jótékony célú kerti ünnepélyét. A nagysikerű lacipecsenyesütés után ismét kedvezkedni akar a vezetőség a megjelenő jótékonykodó közönségnek, ezúttal házi disznótor lesz felszolgálva, mely burgonyával és párolt káposztával adagonként 70 fillérbe kerül” (Reggeli Hírlap, 1931. július 18.).

A két színészről elnevezett pincesor (a temetőből kivezető Pázmán és fölötte a Latabár) összefut és egyesül a nagyavasi Felső sorrá. A három pincesor találkozásánál, 1929 és 1940 között fogadott vendégeket az avasi „Bükk-Otthon” nevű turistaszálló. Korábban Wolfgang Alajos kántortanító és felesége, Tarnay Leona (utóbb Kömleyné) színésznő voltak az ingatlan tulajdonosai. Így fordulhatott elő, hogy a nagyavasi borház udvarán, 1903-ban Németh József társulata előadta a Bob herceget. A tulajdonosok vendéglővé alakították a borházat és az előadás okán utóbb, 1904-től Bob csárda névvel működtették. Az első világháború idejére ismét változott a tulajdonlás, majd a Miskolci Bükk Egylet kapta meg a telket használatra a várostól 1928-ban, azzal a céllal, hogy ott turistaszállót nyisson. Az avasi Bükk-Otthont fel is avatták 1929 nyarán, öt nagy szobája 70-80 vendég egyidejű elhelyezésére volt alkalmas (a ház 1939-re életveszélyessé vált. Talányos körülmények között, 1940 év elején az épület zöme leégett).

Egy sorral feljebb, Perl Gyula Avasi vigadója fogadta a Latabár sorra felránduló polgárokat, onnan néhány lépésnyire pedig a Sárgarigó vendéglő (korabeli számozás szerint: Felső sor 406. szám), melynek működtetője, Haydu Endréné „Diósgyőrött született, Kolozsvárott járt iskolába. 1929-ben tett mestervizsgát, előzőleg már önálló vendéglős volt”. A hegyről hazatérve be lehetett nézni a Toronyalja utca és a Középső sor találkozásánál (korabeli számozással: Középső sor 586.) nyitott Tiroli vendéglőbe. Az üzletéről efféle hirdetések jelentek meg a helybéli napilapokban: a „volt 65-ösök 11-én,

szombaton este 7 órakor a Leskó János-féle Tiroli vendéglőben, Nagyavas 586. sz. (feljárat a Toronyalja utca 31. sz. mellett) összejövetelt tartunk, melyre bajtársainkat meghívjuk” (Felsőmagyarországi Reg-

geli Hírlap 1936. július 9.). A világháborús veteránok tehát egykori harcostársuk, a hadirokkant Leskó János Tiroli vendéglőjében találkoztak, elevenítették fel közös élményeiket az avasi Középső soron.

A nagyavasi Jézuskút soron is működött több vendéglő: Novák János 1929. októberében kapott italmérési engedélyt, később Zsebesi Pál kezdte meg vállalkozását.

Az adott fejezet végére hagytunk két olyan vendéglőt, amelyet eleddig még a sorok szintjén sem sikerült lokalizálni. Napilapokban megjelent hirdetések szerint avasi vállalkozó értesítette 1924 nyarán a közönséget arról, hogy „Klein Mór úrral az üzlettársi viszonyt felbontottam. Avasi pincemulatómban

elsőrendű cigányzene és kitűnő borok pontos és figyelmes kiszolgálásával igyekszem a n. é. közönség támogatását kiérdemelni. Szíves pártfogást kér: Nyisztor József” (Reggeli Hírlap 1924. június 22.). A másik pedig pár évvel későbbi, 1931. nyarán: „az Avason levő Zöldvadász vendéglőben, lacipecsenye sütés. Olcsó árak és cigányzene állandóan! Szives támogatást kér a tulajdonos: Varga Sándor” (Reggeli Hírlap 1931. július 12.).

Operett és punkzene avasi borospincékben A második világháború után, különösen a „fordulat évét” követően berendezkedő államszocializmus rendszerében alapvetően átértékelődött az Avas általános megítéltsége. A korábban is üldözött zugkimérések és a prostitúció elleni hatalmi törekvések politikai motívumokkal keveredtek. Ugyanakkor a krónikussá fokozódó lakáshiány miatt nőtt az avasi borházakat állandóan használók, vagyis a folyamatosan ott élők létszáma. A magántulajdonú civil borkultúrát háttérbe szorítva és elnyomva, javarészt annak hiányában, erőteljesen fejlődött az állami vállalatok hálózatában működő avasi vendéglátás.

Rákosi diktatúrájának legmélyebb bugyrában, 1952. május 8-án a tanácsi VB rendes heti ülésének 8. napirendi pontja az „Avasrendezés, avasrendészet” volt. A történelmi Avas, mint a harmincas évek idegenforgalmi nevezetessége rövid idő alatt, a világháborús évtized során perifériává vált.

A közelmúlt Avas képe meglehetősen Jánusz-arcú: egyfelől a kisavasi Alabárdos, Törpe, a Mélyvölgy szórakozóhelyei és a Nagyavas Csáthy során a Bortanya az 1960-as évekbeli kezdetektől a nyolcvanas évek végéig virágkorukat élték mint az Avas várospolitikailag is népszerűsített, legális vendéglátóegységei; másrészt viszont az államszocializmus szempontjai szerint számos tekintetben veszélyesnek minősültek a nehezen ellenőrizhető, magánkézben maradó pincék és borházak, a közművesítés hiányosságai pedig praktikus oldalról okoztak problémákat.

A Bortanya étteremként és borkóstolóként a hagyományos típusú vendéglátás képviselője volt, magyaros konyha, terített asztalok, felszolgálók hada, élő zene – jellemzően cigányzene, magyar nóta – várta a fizetőképes keresletet. A Nagyavas Pázmán során az államszocializmus évtizedeiben is működött a Tátra vendéglő. Legálisan, hiszen még a Déli Hírlap is tudósított arról 1975 nyarán, hogy a „Tátra sörözőben sztrapacskát főz a főnök. A házi juhtúró és a frissen sült szalonna illata vendégeket

csalogat. Az avasi gazdák körében alig egy félóra alatt híre megy a ritka csemegének. Megtelik a kisvendéglő hangulatos terasza” (Déli Hírlap, 1975. július 23.). Államosítás ide vagy oda, bérleti szer-

ződések, kisebb kompromisszumok mégiscsak léteztek. Rövid ideig, 1956 és 1960 között hasonlóan működhetett a nagyavasi Latabár sor 388. számú pincéjében és borházában a Gól vendéglő. A hely szellemiségéhez kicsit sem illő elnevezést az indokolta, hogy a Miskolci Vendéglátóipari Vállalattól a DVTK focicsapatának legendás csatára vette bérbe a nyári kerthelyiséggel színesített létesítményt. A két világháború közötti évtizedekben meglehetősen rossz hírű Mélyvölgyben nívós éttermek működtek az 1980-as években (Halásztanya, Dionysos).

A Kisavason vitathatatlanul az Alabárdos étterem és borozó volt a tradicionális igényeket kiszolgáló vendéglátás legnívósabb helyszíne. Maga a barokk épület is az egyik legnagyobb és legszebb az Avas borházai között. Földszintjén, a pillérekkel megosztott boltozatos térben és az abból nyíló két (22 és 42 méter hosszúságú) pinceágban magyar nóta, gasztronómiai bemutatók, kulturális rendezvények

várták a szórakozni vágyókat. Egészen közel, a kisavasi Első sor 16. szám alatt, 1968. július 25-én nyílt meg a Törpe söröző. A Miskolci Vendéglátóipari Vállalat vezetői jónak látták, ha a borkultúrához kötődő városrészben azért a sörösök is megtalálják a számításukat.

Alacsonyabb nívójú, de a korban közkedvelt szórakozóhelynek számított a rendszerváltás időszakáig fennmaradt söröző, ahol szintén élő zene, időnként sörkorcsolya és sörkülönlegességek szolgálták a kisavasi Első sorra fellátogató vendégkört.

Mindehhez képest egészen másféle hangulatokat inspiráltak az 1990-es évek: a rendszerváltástól az ezredfordulóig valósággal felrobbantak a pincesorok. Alternatív – jellemzően fiatalos – szubkultúrákat hoztak létre, szolgáltak ki a szűk évtized immáron piaci viszonyok között működő szórakozóhelyei: Dukát, Fourier, Fáraó a Kisavason, Avasi Koccintó, Hetedik Mennyország/Nightmare/Anonymus, Taverna, Fekete Bika, Zóna a Mélyvölgyben, Tátra Bob Club a Pázmán soron, Tatár Iván pinceszínháza a Latabár soron, és még sorolhatnánk.

Volt egy szűk vagy bő évtizednyi periódus a kádári éra slampossága és a demokratikus viszonyok kibontakozásával egyre profibbá váló ellenőrzési technikák kiteljesedése között: a rendszerváltástól az ezredfordulóig újra felpezsdült a történelmi Avas, mindennek kedvezett a viszonylagos rejtettség (a szórakozó miskolciak között mindig is voltak olyanok, akikben „kutyavér” csörgedezett: nem az elvárásoknak és a törvényes lehetőségeknek megfelelően akartak szórakozni, hanem úgy, ahogyan a kedvük tartotta).

A hatalom (város, adóhatóság, népegészségügy stb.) évszázados küzdelmet folytatott az illegális avasi italmérések, illetve a prostitúció ellen, az ezredfordulóra megnyerte a tusát, amivel egyúttal „kasztrálta” is ezt a szubkultúrát.

Zakopane versus Svájc –Az avasi borházak harmadik generációjának építészete Az avasi borházak első generációjába tartozó épületekből (a kezdetektől a XVIII. század közepéig) tudomásunk szerint mára egy sem maradt fenn. Ennek a korszaknak az építészetére csak következtethetünk, például Miskolc első fennmaradt térképe, a Haasel-féle (1759) alapján.

Egy, a XVIII. század első feléből származó összeírás szerint a területen 797 pince volt, ebből 219 fölött állt kőház, 174 fölött faház, a maradék 404 pedig egyszerű pincelyuk volt. Ezek a házak valószínűleg hegyre merőleges nyeregtetővel, egyszerű szerkezettel rendelkeztek, minden bizonnyal nyitottak voltak, a fedésük pedig zsindely volt. Elsődleges feladatuk a bejárat védelme lehetett az időjárás ellen.

A második generáció 1780 és 1880 közé tehető. Egy korabeli összeírás szerint ekkor már 584 borház állt a területen. Ebből a korszakból több épület is fennmaradt, így a jellegzetességeiket első kézből lehet vizsgálni: a beépítés zártsorú, a kialakítás döntően földszintes. A homlokzatok szimmetrikusak, vakoltak. A falazatok anyaga kő.

Az előző korszakhoz hasonlóan a tető itt is hegyre merőleges nyeregtető, esetenként csonkakonttyal.

A korszak két szép fennmaradt példája az Alabárdos és a Bortanya épülete.

Ezeknek az épületeknek még nem volt rekreációs funkciójuk, elsődlegesen a szőlő tárolására és feldolgozására szolgáltak.

Az 1880 és 1950 közé datált harmadik generáció időszakában 171 borház épült, a legtöbb 1880 és 1910 között (96 darab).

Jelentős változás, hogy megjelentek a pihenő funkciójú épületek.

A korszak építészeti jellemzői: a faragott verandák, oszlopok, oromfalak megjelenése; szimmetrikus kialakítás; a földszinten téglafalak, az emeleten pedig fa használata; az utcára merőleges nyeregtető; valamint a 2/3 arányú ablakok használata, gyakran zsalugáterrel.

Mivel több helyen olvashatunk arról, hogy ezek az épületek a zakopanei stílus hatáskörébe tartoznak, érdemes néhány szóban kitérni arra, hogy mi is ez a stílus. A Tátra vidékének építészetére irányuló, lengyelországi Stanisław Witkiewicz nevével fémjelzett nemzeti romantikus mozgalom céljai közé tartozott a Zakopane-stílus elterjesztése a lengyel területeken kívül is. A stílus fő jellemzői: - rusztikus kő alépítmény, - rönkfalak, - festői tömegű magastető,

- mozgalmas tömeg nyitott lépcsőkkel, verandákkal, erkélyekkel, tetőablakokkal, - a felkelő nap motívuma az oromfalon.

A stílus emblematikus épülete a Witkiewicz által tervezett Pod Jedlami-villa, amely 1896–1897-ben épült. (A stílus terjedésében egyébként kulcsfontosságú volt Zygmunt Dobrowolski és Edgar Kovats 1899-ben Bécsben megjelent Die Art Zakopane című könyve.)

Most pedig vessünk egy pillantást a Tátra déli oldalára! Az itt található, hasonló funkciókat betöltő épületek fő jellemzői a következők: - oromzatos tetők széles ereszekkel, - a szerkezet megjelenítése (fagerendák, -konzolok), - díszes faragások, - verandák, erkélyek, nagy ablakok.

Ezek a házak ugyanis a szintén ekkoriban divatos ún. svájci stílust követik. Ennek a kiindulópontja az alpesi országok népi építészete volt, eszmei háttere pedig a hegylakónak mint „nemes vadembernek” a mítosza, amit Rousseau népszerűsített, ilyen formában a Zakopane-stílus eszmei megalapozásában is szerepet játszott.

A „Schweizerstil” a XIX. század elejétől kezdve Európa nagy területein elterjedt: Németországban, az Osztrák-Magyar Monarchiában, Skandináviában, sőt Oroszországban is.

Ezek a házak általában városok melletti zöldövezetekben épültek. A polgárság az egyre zsúfoltabb és zajosabb városokból ilyen villák, nyári lakok építésével próbált menekülni, így ezeknek a funkciója valamennyire a nemesség vidéki kúriáihoz hasonlatos. Az Avason is ekkoriban jelenik meg a pihenőfunkció, hiszen a városhoz legközelebbi hegyoldal, zöldövezet itt található. Így a borházak pihenőfunkcióval való felruházása egybeesett a svájci villa divatjával, nem csoda hát, hogy az építészetük is hasonló.

(További lehetséges kapcsolat a Tátra déli oldalának építészetével, ami, ahogy láttuk, nem azonos a zakopanei építészettel, hogy sok ottani épületet a Borsod-Miskolci Gőzmalom Rt. épített, a jól menő malomipar mellett a miskolci cég turisztikai beruházásokba is kezdett.) Összefoglalva tehát leszögezhető, hogy az avasi borházak harmadik generációjának építészete az egész Európán ekkoriban megfigyelhető svájci villa divatjába illeszthető be.

Az Avasi templom A jelenlegi avasi templom helyén az első templom a XIII. században épült. Az ásatások tanúsága szerint ez egy kisméretű, egyhajós, egyenes szentélyzáródású templom volt, feltételezhetően nyugati toronnyal. Ezt az építményt kelet felé kibővítették a XIV. században, nyugati karzatot kapott, és ebben az időben már biztos, hogy megvolt a tornya is.

A következő nagyszabású átépítés a XV. század végén következett be. Ekkor a régi templomot a tornya kivételével teljesen lebontották, és egy nagyméretű, három hajós, szentélykörüljárós késő-gótikus csarnoktemplomot építettek a helyére. Az új templom pilléreinek alapozásához a korábbi templom falait használták. A nyugati tornyot meghagyták, tömbjét belefoglalták az új templom alaprajzába. Ebben a periódusban a belső terét hálóboltozattal fedték be. Azonban a miskolciak nem örülhettek sokáig az új templomuknak: 1544-ben portyázó török csapat dúlta fel a várost, és ez sem menekült meg a pusztulástól. Teteje leégett, boltozatai beomlottak.

Ezt követően évtizedekig üresen állt, majd a reformátusok vették birtokba. Ekkor készültek el a ma is látható vaskos pillérek, a fölöttük lévő félkörös árkádívek és a síkmennyezet.

Az ásatások során kiderült, hogy – a korszak csarnoktemplomai esetében meglehetősen szokatlan módon – az avasi templom szentélyében négy pillér volt félkör alakban (és nem kettő, ahogy azt a kutatók az analógiák alapján logikusan feltételezték). Az 1941-es ásatás ezen kívül több bordatöredéket is felszínre hozott, melyek segítségével most elkészülhetett a templom boltozatának 3D-s rekonstrukciója, Bereczki Zoltán építész kutatása nyomán.

A késő-gótikus, szentélykörüljárós templomok esetében a gazdaságosságra való törekvés miatt a szentélypillérek száma általában a fele a szentély-poligon szögei számának.

Viszonylag elterjedt megoldás az avasi templomhoz hasonló ötoldalú, négyszögű szentélypoligon, ehhez a négy szöghöz azonban a belsőben szinte mindig csak két pillér tartozik. Egyelőre rejtély, hogy az avasi templom építői miért választották a sokkal régebbi és sokkal nagyobb katedrálisokban szokásos megoldást (4 falsarok – 4 pillér).

Feltűnő a kontraszt a templom szabálytalanul felépített törtkő falai és faragott kőanyagának minősége között. Már önmagában az is furcsa, hogy egy mezőváros ilyen méretű temp lomot építsen. Valószínű, hogy reprezentációs igény hívta életre az építkezést, de az anyagi források szűkösek lehettek.

Ezt már a tervezéskor is figyelembe vehették, nyilvánvalóan ezért foglalták bele az előző templom tornyát az új templomba (hiszen a toronyépítés a legdrágább feladatok közé tartozott), és ezért használták fel az előző templom falait pilléralapozásnak. A díszes (jelenleg újkori toldásokkal eltakart) déli és északi kapu is a reprezentálás igényét támasztja alá, ahogy a négypilléres szentélymegoldás is.

Ami a kivitelezést illeti, ott is valószínűleg a takarékosság volt a döntő. A faragott kőanyagot minden bizonnyal képzett kőfaragók állították elő, még az is lehet, hogy nem a helyszínen, viszont a falak felépítése és talán a faragott kőanyag elhelyezése is már valószínűleg a helyi, kevésbé képzett mesterekre maradt.

Az Avasi kilátó A jelenlegi kilátó már a harmadik az Avas-tetőn!

Az első ideiglenes faépítmény a Rákóczi-torony nevet viselte, melyet II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazaszállításának tiszteletére emeltek 1906-ban.

1934-ben épült a második kilátó, melynek tervezője az a Szeghalmy Bálint volt, akinek a nevéhez a miskolci Deszkatemplom tervezése is kötődik, nem csoda hát, ha a két épület stílusa meglehetősen hasonló egymáshoz.

E két építmény tekinthető az úgynevezett erdélyi stílus legnyugatibb példáinak. A kilátó 1956-ban pusztult el, a helyi legendák szerint egy szovjet tank lőtte ki (abban eltérnek a történetek, hogy mi volt az oka: a közeli géppuskafészekre tüzeltek, vagy szándékosan, rombolási vágyból…).

Egy jó terv már a szépségével megragadja figyelmünket. Nincs szükség hozzá használati utasításra, univerzálisan értelmezhető a világon bárki számára, és úgy egyszerű, hogy közben nem áldozza fel a funkcionalitást. Egy elismert New York-i designer írta ezt a Rubik-kockáról, de írhatta volna egy magyar építész 2013-ban 50 éves alkotásáról is: Hofer Miklós avasi kilátójáról.

Egyszerű épületet tervezni sokkal nehezebb, mint bonyolultat. A tervezőnek kevesebb eszközzel kell elérnie, hogy az épület megfeleljen a sokszor ellentmondó igényeknek, ugyanakkor szép is legyen.

A tornyok az építészettörténet során mindig egyszerre voltak jelképek és funkcionális létesítmények, egyúttal koruk technikai fejlettségének megtestesítői. Ezek a tényezők egyesülnek az avasi toronyban is: egyszerre műszaki létesítmény (TV-torony), rekreációs épület (kilátó, presszó), technikai bravúr (8 m-es körkonzol), és végül – ami a legfontosabb – jelkép. Hofer Miklós tehetségét dicséri, hogy az épület jelképpé tudott válni: ezt előre tervezni nem lehet. Az összetett funkciót olyan egyszerű, ugyanakkor egyedi formákkal tudta kiszolgálni, melyek néhány vonalból készült rajzokon is azonnal felismerhetővé teszik az épületet. Mindez csak az igazán jelentős épületek sajátja.

Az Avas, és az Avas egyik-másik emblematikus épülete (kilátók, templom, óratorony) a város jelképeként funkcionált különböző korokban, különböző kulturális produktumok közegében (képeslapok, képzőművészeti alkotások, cégérek, logók, szignálok). Mindez nyilvánvalóan nem véletlen: a térség reprezentatív-szakrális jellege mellett a környék megkapó, festői szépsége a legkülönbözőbb alkotókat ihlette meg, az ódon (vagy újabb, archaizáló) épületek és a sírkertek romantikája által, a vadregényes, girbe-gurba utcaképek a borospincékkel, a történelem előtti idők emlékeivel.

A képzőművészet képviselői közül (főleg tájképfestők) az Avas megihlette például Filippinyi Sámuelt, Gimes Lajost, Augusztinit, Hradil Alajost, Kis Lajost (akit az „Avas festőjeként” szokás aposztrofálni), Mellinger Dezsőt, Nyitrai Dánielt, Bartus Ödönt, Choma Józsefet, Tomán Kálmánt, Csabai Kálmánt, Imreh Zsigmondot, Ficzere Lászlót, Reinechler Jánost, Papp Lászlót, Wieszt Józsefet (közülük többen – a miskolci Művésztelep megalakulása után – a Képzőművészeti Főiskola hallgatóiként kerültek a városba), de megjelent Krokos Jenő, Mazsaroff Miklós és Seres János és Kunt Ernő festményein is.

Az Avasról készült fotográfiák nagy számban kommersz igényeket elégítettek ki. A képeslapok, a turistáknak szánt kiadványok képei leggyakoribb témái: látképek (az Avast, illetve az Avasról fotózva), templom és harangtorony, kilátók, a kálvária, borospincék-borházak és nyaralók, de feltűnik az Avas-tető, az avasi temető, és a szüret motívuma is. Természetesen a fotográfiát művészi szinten művelők is lencsevégre kapták az Avast: a 19. század végén Szinay István, a századforduló környékén Váncza Emma, később például Balla Demeter és Tarczai Béla. „Aztán mit szólnál ahhoz, ha egyszer betoppannék hozzád? […] nagyon szeretnék még egyszer Miskolc körül csavarogni” – írta Móra Ferenc Leszih Andornak. Móra Ferenc mellett Móricz Zsigmond volt a másik neves író, aki gyakori vendége volt az avasi asztaltársaságoknak, utóbbitól, aki Miskolcot a „legnagyobb jövőjű magyar városnak” tekintette, több idézet is fennmaradt: „Ha az ember megáll Miskolc fölött […] s körülnéz a csodálatos tájon, az egyik legszebb panorámája nyílik meg előtte. Az Avas, száz és száz pincéjével a jövő kertvárosának gyönyörűséges magaslata, […] a legideálisabb, nagyszerű levegőjű tündérkert épül ki itt a legrövidebb idő alatt.”

Vagy: „Miskolcon aki berúg, a temető józanítja ki. Az Avason fent a tetőn vannak a pincék, s a hegyoldalban a temető, amelyen át kell jönni annak, aki mámorosan haza ballag. Ezért lett Miskolcon mindenki filozófus”.

Szentiványi Jenőt, aki ifjúsági regények szerzőjeként, és a magyar science fiction egyik megteremtőjeként ismert, szintén megihlette az Avas. A Kőbaltás ember című regényének témáját merítette innen, a tűzkövesen végzett egyik ásatás helyszínén járva, illetve a korábban előkerült leleteket megtekintve (a Herman Ottó Múzeumban).

Az Avast témául választó költők, írók száma sem csekély, Sassy Csaba mellett például Miskolczi Simon János, Balázs Győző, Ö. Papik Sándor, Gergely Mihály, Simon István, Kozma Andor, Kovács Lajos, Kuzmányi Gusztáv, Vér Andor, Szrogh Sámuel, Gvadányi József, újabban Málik Roland és Papp Dénes…

Az Avas poétája, Sassy Csaba költő és újságíró is volt, akinek igazán sokoldalú alkotások fűződnek a nevéhez: daljátékok (János vitéz, Rákóczi), nóták (például: Avas alján), versek, és az ún. Sassy-féle sírversek.

Utóbbira lássunk egy példát:

Itt nyugszom én, olvasod te, Olvasnám én, nyugodnál te.

Kellemes olvasást az alább következő rövid válogatáshoz!

Papp Dénes: Miskolci Odüsszeia Kisavas, Középső sor Itt örök árnyékban ás a lélek, magát temeti vakon. Ami felszínre kerül belőle, a napon halálra porlad. A ruha nyirkos, a csontok dideregnek, csupasz csiga mászik a kapun. A szemekből elszökik a fény, emléke sem világít. Ide menekül, akinek nincs hová, egy éjszakára, két évig, netovább. Innen szabadulni nem lehet, csak elveszni újra az egyetlen bizonyosságban, hogy normális az őrület.

Málik Roland: Angyali üdvözlet Egy templomkertben aludtam délutánit, szöcskék ugráltak dombomon, aludtam mint aki nagyot vesztett, s míg aludtam, éreztem: valami van.

Képek jöttek-mentek, vallottam arról, ki vagyok, persze nem értettem a felét se, csak azt: egyszer meghalok.

Furcsa ám álmodni így, fényben-fűben, könyvvel a kézben a templomos fák lombjai alatt.

Sassy Csaba: Az Avas Öreg Avas, én szeretlek, így ősz felé legkivált, Mikor egy-egy benszülött A pincék elől lekiált...

Teli pohár kezében...

Te reád köszönti éppen Borosfejű vén hegyünk... ...Rábólintanak a lombjaid Hogy: „ez a mi emberünk.”

Belga: Hello B.A.Z. megye Avasi kilátón vígan kiáltom Azt, hogy belátom, jó itt, barátom!

(...)

Mennyi nóta... Mennyi asszony...

Mennyi duhaj, víg tavaszom Fűződik hozzád Avas, S melegít majd akkor is, ha Fejemen a tél havaz.

Mostan nem tivornyáid, Nem a borod szeretem ...

Hanem az ősz aranyhímes Csillogását fejeden. (...)

Az avasi venyigéből Szívjuk mi magunkba azt, Hogy a modern gondolkozás Nem sok örömet fakaszt. És ma is csak úgy, mint régen, Fel-felmegyünk estendében Az Avasra egy kicsit...

Politika, városügyek, Mind elintéződnek itt.

Balázs Győző: Avasi templomhoz …olyan öreg ez a templom mintha az ég a Földre hajolna s mintha alvó város felett messzenéző óriás őr volna; (…)

Avas alján mintha őrszem nézne büszkén régi dicsőségre!

Gergely Mihály: Miskolczi anziksz. Kilátó Az Avas tetején egyetlen sudaras szökkenés, merészen feltörő ív: vasbeton ujjongás a régi, leégett fatorony helyén (…)

Szabó Lőrinc: Avasi köszöntő

Vér Andor: Miskolc

Miskolcon többször laktunk. De alig Széles avenidáknál többet ér nekem Miskolc emlékszem rá... Tűzijáték vakít: sok girbe-gurba utcád és borpincés hegyed, avasi ünnep? Egyszer egy hatost -a víg Avas, ahol a holtak horpadt kaptam egy nénitől! És villamost ágyai között nagyokat kurjongatva ott láttam először, s - mint csöpp gyerek dülöngéznek a részegek. óriási búzavásárteret.

S mit még? Majálist: lacikonyha, tánc!

Sassy Csaba: Hogy bámultam a viccmondó cigányt!

Avasi köszöntő És látom a Szinvát is: a fa-híd alatt, a mélyben, fáradt habjait Nem tagadom, rossz híre volt keskeny szenny-csík görgette meredek Kiváltképpen nyáron. házfalak közt; de a széles meder Itt árulták a szerelmet hogy megtelt, mikor jött az áradás!

Leszállított áron.

S a környéket: egy-egy kirándulás Pici piros rózsa nyílt és néha ma is idéz benneteket, Virult minden sorban… kék-zöld mezők, Tapolca, tó, liget, Hotel garnit nyitottak itt Miskolc határa... Szülővárosom, Mindenik bokorban. sose lesz szemed kóbor fiadon ?

S a városban odalent, ha Avast emlegettek…

Jó asszonyok és jó lányok Keresztet vetettek.

Kozma Andor: Ének az Avasról

Sassy Csaba: Móra Ferenc köszöntése

Móricz Zsigmond: Miskolc, Nyugat

Nemes Miskolc városának Tisztelet adassék!

Kérdezem szeretettel Áll-e az Avas még?

Vén Avason öreg templom Megvan-e még szintén Holtak csendes városából Élők zajos városára Messze tekintvén?

Irigylem a miskolcit Ki jár az Avasra, Hogy pincében, sírok mellett Gondját elihassa.

S búfelejtés vidám kelyhét Ott eladdig issza, Mígnem egy nap ott is marad S vén Avasról nem is vágyik, Nem is jön már vissza.

Mórát az Avasalja nyílt szívvel és nyílt lélekkel szeretettel várja.

Ha az ember megáll Miskolc fölött, mondjuk a temető magaslatán, s körülnéz a csodálatos tájon, a Bábonyi-bérctől a Tetemvár-hegyig, s délen a Ruzsintól és Kőporostól az Avasig - a föld egyik legszebb panorámája nyílik meg előtte. Az Avas, száz és száz pincéjével a jövő kertvárosának gyönyörűséges magaslata, csak vízzel kell ellátni és a legideálisabb, nagyszerű levegőjű tündérkert épül ki itt a legrövidebb idő alatt.

Mert erre az Avasalján a kedély most fázik és a régi, jó élethez sok minden hiányzik.

Az életnek sava-borsa hiányzik itt sokszor, jó, hogy eljön konzultálni Szegedéből az a híres gondűző dísz-doktor.

Bor és költészet Telefon régi kedves ismerőstől, akivel évek óta nem találkoztam, de mondhatom, sem a hangját, sem a nevét nem lepte be a rozsda, tiszta maradt, mint amit gondoznak. Ő Halász Ági, Árvai Sityu énekes-gitáros társa, az Észak-Keleti Átjáró Egyesület lelkes aktivistája, művészetpártoló. Persze, könnyű neki, hiszen ő maga is művész, pártolni, amit magunk is művelünk. Ági pincét emlegetett, ami ugye a bor szemérmes szinonimája, és ettől olyan izgalomba jöttem, mintha máris megittam volna néhány pohárkával. Jókedvűen mondtam igent az invitálásra, irodalmi estre egy pincébe. Bor és költészet karöltve jár, régi híve vagyok Bacchusnak, a bor és vidámság istenének, meg persze Gambrinus flandriai királynak, aki a legenda szerint feltalálta a sört, sőt, valaha áldoztam Szent Hubertusnak is, de azok az áldozások már elmúltak. A sör a testé, a bor a léleké, szoktam mondani. Egy pince általában a föld alatt van, miként a pokol is, de ha ilyen a pokol, én szívesen elkárhozom. Pincében én mindig a mennyben éreztem magam. Most is, Báthory Csongor gazda zömök hordókkal teli pincéjében, versfakasztó bora mellett. Számomra meglepően sok érdeklődő zarándokolt ide, hogy a verseimet meghallgassa. Vagy inkább hogy Csongor gazda borát kóstolgassa?

Nem tudom, egy biztos, amíg a gazda a borát illetően rövidült, én gazdagodtam a vendégek olykor hangot öltő derűje által. A pince félhomályában csillogó szemekkel ücsörgők között voltak régi ismerősök, voltak politikusok, akik mára megjavultak, rendes Bacchus- és költészethívők lettek, megajándékoztak nevetésükkel, kézfogásukkal. Az Ági kérdéseire adott válaszaimba igyekeztem némi humort csempészni, szeretek ironizálni, sőt az önirónia sem idegen tőlem. Magamat, mint Cyrano, szívesen kigúnyolom. Sityu megpendítette a gitárját, előadta néhány megzenésített versemet, ezek között voltak régiek is, amiket úgy jó tíz évvel ezelőtt egy iskolában és a Miskolci Galériában énekelt el. El ne felejtsem, az est előtt főpróbát tartottunk Sityuéknál, mondhatom ez igen jól sikerült a cserszegi fűszeresnek is köszönhetően. Akkor különösebben föl se tűnt, hogy úgy beszélgetünk, mint akik tegnap eresztették el a beszélgetés fonalát. Pedig az már meglehetősen régen, legalább tíz éve volt. Nem kellett a szavakat keresni, azok ott voltak valahol a szívünk mélyén.

Köszönöm Áginak és Sityunak a lelkes és vidám közreműködést, nem különben a házigazda szíves vendéglátását, a szépen csillogó hegylevét, finom falatokat, a vendégek érdeklődését. Úgy érzem, és remélem, nem tévhit, hogy megkapta a test, ami a testnek jár és a lélek, ami a léleknek jár.

A Borút a legjobb, legigazabb út a világon, ezen bízvást célba lehet érni, a barátság és a jókedv otthonába.

Jenei László

Fecske Csaba

Csókok. Persze hogy csókok. A kilátónál, a felfelé vezető sétányokon. Időtlen időben – ha elhagyjuk a kötelező szemérmességet, azt mondanám: addig emlékezem az avasi dolgaimra, míg újra és újra meg nem történnek. Aztán Lehotkák – így, ahogy írva van. Orgonaestek.

Mindenki berendezi magának Miskolcot történetekkel, így az Avast is.

Kisgyerekként idilli családi kirándulások, fotózás a Gulyás nagymama temetése után (lásd: fotó). Később inkább az a benyomás alakult ki, és maradt meg bennem az Avasról, mintha az ember tilosban járna, ha elindul fölfelé a lépcsőkön. Valami titok, veszély kötődött a szándékhoz, a célhoz. Mert milyen hely az, ahol mindig másik lépcsőfok van kitörve. Leromlott a környék, mint az ember teste, ha elhagyatva megöregszik. Manapság szinte csak a szakma visz föl. Műútas pódium-beszélgetéseim vendégeivel jártunk, járunk ott vacsorán, pincében, csak a közelmúltban Alföldi Róberttől Czeizel Endrén át Kocsis Zoltánig, vagy az írók közül Bodor Ádámtól Borbély Szilárdon át Karinthy Mártonig, Nádasig, Oravecz Imréig sok mindenki őriz avasi emléket. Mert közismert a tudományos tétel, az emlékezetnek már nem közege, hanem helyei vannak (lieux de memoires): nos, ezek a személyek is emlékezethelyek, szubjektív emlékek hordozói, ilyenként is becsesek. Szóval mindenféle értékű-rangú Jenei László (balra) és bátyja, momentumból van összegyúrva az én Avasom: családi játéktér, erotikus Imre 1969-ben az Avason ébredés és ébrenlét, dantei bolyongás, munka és a munka mámora.

Keresztury Tibor: El innen (Miskolc-blues 1.) […] Nem füllent az újság a bűnügyeknél sem; ezt legfeljebb csak a rikkancs tette - méter huszas öregasszony, hangja a varjúé -, a jeges rémületet hozva minden délben a Polónia étterem jegyeseire. A villanyrendőr felől támadott, ô az antikváriumnál, a nép a levesnél járt, amikor a botrány tényéről értesült. Botrány, botrány - rikácsolta ugyanis nap mint nap, de többet a színházig el nem árult volna. Akkor viszont megtudhattuk: tollat lopott, avval döfött a mérnök úr. Ám mindez a nagyjelenet prológja volt csupán. A főzeléknél lépett be - állandóan az volt, meg fasírt -, észrevétlen, miként a Csipkerózsikában a tizenharmadik. Megállt, körbenézett, vészjóslón levegőt vett, sokat. S kanalak hulltak, poharak borultak, kenyér akadt torkon, dolgozni amikor elkezdett. Meghalt, de mozgott, kúszva vitte a rendőrnek a hírt - ordította a néma csendbe, s egyre hangosabb lett, ahogyan begerjedt teljesen. Borosan kívánta,

józanon megnyúzta, eltűnt, de megkerült: sírban lakott az érzékeny szatír. Felkereste, megkéselte: a bort szerette jobban az elhagyott férj. Kurva lett a lánya, sósavval locsolta apja, a közismert tornatanár.

Tetem az Avason: már vitték, de felült és inni kért. Süvöltött, cikázott, pörgött, mint az istennyila.

…Pár perc, és telített: elfúlt, zihált, csöppet a falnak dőlt, pihent. Fejléctől pirosló asztalok mindenütt, nyugtázta, mehetett tovább; én meg, a délutános, reszketve az iskolába a feléledt halottakkal, érzékeny szatírokkal, sósavval lelocsolt kurvákkal teli villamoson, lopva stírolva, melyikük melyik.

Keresztury Tibor: Motoros ébredése (Miskolc-blues 2.)

A Déli Hírlap rendszeres olvasója joggal gondolhatta, hogy Borsod megye lakossága a fülledt hetvenes éveket végigszórakozta. A bűnügyi tudósítások kilencven százaléka ugyanis az alábbi mondat megfelelő helyszínekkel, nevekkel és időpontokkal behelyettesített változatával vette kezdetét: „A bodrogszegi H. Géza 1976. január 28-án reggel hét óra tájban szórakozni indult.” A szórakozni induló polgár - aki rendszerint, mint már az első sorokból kiviláglott, „italos ember hírében állott” - aztán a konfliktusok kimeríthetetlen, mégis egy rugóra járó tárházába keveredik viszonylag rövid időegységen belül. Általában haragosa szintén zenész - időz a kocsmában: kész a baj. Régi vagy jelenlegi élettárs lép be az ajtón új lovag oldalán. Ki van tiltva, nem ad a csapos. Elfogy a pénz, de még fogyasztana. Záróra van, maradna. Utána küldött családtag vádolja meg: ivott.

Felismerni véli gyerekkori cimboráját, tartozást emleget. Meghívja valaki. Nem hívja meg. Köszön egy ismerős. Nem köszön. […]

A pokol elszabadultakor már az udvari szoba-konyhás házsor otthonkás, mackós, cicanadrágos, kalapos népe is teljes létszámban képviseltette magát. A vélemények a tányérok törésekor, s az ütemes pofozáskor a tudhatta és a neki is jár, az is ember között oszlottak meg. Skriba Barna, amikor gatyában az udvarra kirepült, szégyenlős biccentéssel köszönt a zsöllyének, s magyarázatképpen a kezét széttárva önmagát ismételhette csak: Marika. Zakót húzott az atlétára, s ahogy csak a rossz lábából tellett, szaladt az Avasra borért, a menthetőt menteni, mázsányi hitvese dühét, szomját mielőbb csillapítani. Megvolt az első felvonás, mehettünk öltözni, reggelizni, egy fél óra volt körülbelül, mire visszaért.

Halász Ágnes: Az Avas hegy két oldalán Mikor még nem voltunk pincetulajdonosok, gyakran sétáltunk le a városba gyalog a lakótelepről ezeken az eldugott kis utcákon. […] Az egyik alkalommal, a pincéje előtt, sepregető idős úr megszólított bennünket. Beinvitált a borházba, megkínált finom borával, és mesélt a pincékről, a borokról. Akkor határoztuk el, ha egyszer nekünk is lesz pinceházunk, mi is behívjuk az arra sétálókat. Jó sok év telt el, és egyszer csak valóra vált az álom, lett pinceházunk. Azóta gyakran töltjük az időnket az Avas hegy északi lejtőjén megbújó „kisházban” Ha ott vagyunk, a kapunk mindig nyitva áll az ismerősök és a csak arra sétálók előtt is…

Jacsó Pál: Tornyok alján

Fecske Csaba: A prés mellett elhal a szüreti ének búsabbak lesznek a vének lassan a végére érnek végére érnek a sornak ki tudja mit hoz a holnap

Tornyok alján, pincék alatt, megolvad a flaszter, az öreg toronyórában is megáll az idő, Hol volt, hol nem volt… Tán soha, tán egyszer: összekeveredik bennünk, múlt-jelen-jövő.

Mikor még a fényes macskaköveken, hordók alatt zörgő társzekerek jártak, sem volt könnyű sora erre a világnak, […]

vigadnak bezzeg az ifjak szívükben szerelmet visznek In vino veritas - hisznek a szüret ideje ez most a kádakban mézédes must sírnak a szemek a présben piros a levük mint vérem sorsuk a sorsom így végzem én is - kell-e hogy értsem megtelnek a hordók sorban vulkán ereje a borban nem is bor az még lőre de finom bor lesz jövőre ha letisztul az lesz jó bor

Itt fenn sétált Móricz s parolázott Móra, jó szívvel várt vendégek voltak egy kis kóstolóra, sokszor csendült kezükben, a gyöngyöző pohár, idilli világuk csak vágyott emlék ma már…

Hajnalig kártyáztak édes pipafüstben, (nem volt gondjuk legalább egy napra a világon) […]

tisztulok én is a költő jár kezem alatt a töltőtoll tán még egy emberöltő s elnyel egy hatalmas gége kluttyogok párat és vége bármint lesz nem mondom kár volt megittam egy-két pohár bort nem jutok a mennybe holtan itt mikor ittam ott voltam

Kabai Csaba: A kamasz Barátjuk, a felesleges úr, vagy talán kamasz, borozott és borzongott.

A játéknak, úgy tűnik, vége lett.

A társaság fintorgott, barátjuk fetrengett és berzengett.

Arcán nem rothadó vigyor; fogyott, de mindig újjá lett a bor.

Hiába, ilyen volt az a kor: rímek nélkül is patetikus.

Barátjuk egy idő után földöntötte poharát. Nevetett, földön fetrengett a cinkos vörösbor.

Miközben közöttük, érces torkú újdonsült barátok, az élet igazságtalanságán hangosan vitáznak: tisztítják lelküket szép gyöngyöző rozék és tompítják gondjukat karcoló féldecik, kutyaharapást gyógyítva majd reggel…

Lehet, megkopott a világ, és a „tilalmas erdőnek” is, évmilliók óta, már megkopott a dombja, de akarjuk együtt, s egyszer ez a hely lesz talán, a Jóisten kabátjának legfényesebb gombja.

Kabai Zoltán: A némettanárnő nem bosszankodik a sárga villamosok kékre festésén sem bosszankodik vagy hogy kokakóla-reklám szaladgál a főutcán * egyébként nem szaladgál a kétezernegyedik évben utoljára hallatszott fel zaja a hegy alól a kilátóig a csörgő a sárga a régi hideg alumínium kapaszkodójába nem kapaszkodunk december huszonnegyedikén se többé

(Miskolc, 2015. július 10.)

Fecske Csaba: Pincében föltárulkozó pincemély iszamós homályban a kéj meg-meglibben a gyertyaláng árnyékot loccsintva alánk milyen érzéki kép ahogy a lopót a lyukba dugod a hordó halkan felsikolt s adja szűz véreként a bort alámerülvén az éjbe nő a férfi szenvedélye egyre nagyobb lesz a lángja minden egyes korty táplálja

Árvai Sityu: A bor III-tól az Avasi Pincéig (Gitár a hátizsákban – Privát félmúlt Miskolcon IV.)

Immár napjainkban, amikor az Avas-hegy gyomrában érlelődik háromszáz liter rajnai rizling, amit szép átlátszó talpas pohárból iszogatunk, kedvtelve nézegetve aranysárga ragyogó színét, ízlelgetve savgerincét, gyümölcsös ízét, eszembe jut az a káposztafőzelék színű lőre, amit annak idején „bornak” neveztünk. […]

Egy tavaszi napon pincéje előtt az utat rendezgető idős úr szólított meg bennünket […] megkínált finom boraival, igazi borbemutatót rendezve számunkra. Hosszasan mesélt az életéről, borokról, „pincéskedésről”. Élmény volt. Megerősítette az elhatározást, hogy egyszer nekünk is lesz pincénk az Avason.

Papp Dénes: Donor „gyöngyhöz egy göröngy sár” (Carmina Burana) […] Estefelé rendszerint itt caflatott le imbolyogva Kálmán bácsi, lassan, meg-megállva, miközben teli torokból énekelte, hogy – Jó estét kívánok, megjöttek a fehérvári huszárok! Kálmán bácsi lénye alapvetően teremtő jelleggel bírt, szokásos útvonala mentén kialakult és terjedni kezdett az úgynevezett kálmánizmus, mely életérzés, életstílus, és életfilozófia volt egyben. Kálmán bácsi azóta meghalt, de kálmánisták maradék kis csoportja olykor még megemlékezik róla. […]

Egyedül voltam az albérletben, mely sok esetben leginkább egy hajóhoz volt hasonlatos. Olykor Noé bárkája szerepben, máskor kalózhajóként működött. […] A teraszon egymás mellé tettem a két masinát. Sejtésem beigazolódott, egyazon gyártmány hasonló típusai voltak. Néhány szerszám segítségével megkezdtem a párhuzamos boncolást. […] Nahát, gondoltam, aztán elvégeztem egy rögtönzött szervátültetést. Miután kicseréltem a kiégett részt, a gép működött, bár tudtam, hogy ezentúl már semmi sem lesz ugyanaz. Így múlt el két év a Középső soron; zenekar, kulimunkák, elnyúlt-elnyűtt diákévek, szerelem, barátság, halál. Rendben, legyen így. És most gyerünk tovább.

Dlusztus Imre: A bor a nemzet metaforája Emelkedett pillanatokban szokták mondani, hogy a bor a nemzet metaforája.

Poétikai szempontból is izgalmas a kérdés, mivel a metafora a legegyszerűbb képi elem – elváltak egymástól, mint ágtól a levél –, a nemzet fogalma viszont nem tűr semmiféle egyszerűsítést, ha csak nincs rendkívüli helyzet.

Mivel a történelmi Miskolci borvidék vagy legalább is a borivó Avas újraélesztésén dolgozunk, itt van számunkra ez a bizonyos rendkívüli helyzet, ami felment bennünket a nemzet mibenlétének értelmezési nehézségei alól. Poétikai oldalról viszont igen érdekes a bor mint a nemzet metaforája kérdéskör, mivel ez egészen leegyszerűsítve azt jelenti, hogy egyetlen pohár borban kifejezésre jut a nemzeti karakter. Ez a pohár viszont csak úgy értelmezhető, ha abban megjelenik minden, amit a magyar vagy a Magyarországon termett borokkal kapcsolatban érzünk és tudunk. Ebben a pohárban nem egyetlen kiemelt fajta vagy bortípus, nem ezerjó vagy aszú illatozik, hanem minden olyan érzés és érzelem, tapasztalat és szenvedély, amit a borainkkal kapcsolatban begyűjtött a szánk, a szemünk, az orrunk, a szívünk és az elménk. Ezt a poharat az érzékszerveink tudatos emlékezetével töltöttük meg.

Palóczy László (1783-1861) Borsod vármegye országgyűlési követe, a reformellenzék jeles szónoka, 1848 júliusától az országgyűlés korelnöke Miskolcon született, sárospataki jogi tanulmányai után Borsod vármegye tisztviselője, 1832-től országgyűlési követe lett. Jogi és történelmi ismeretekkel gazdagított szónoklatai népszerűvé tették a reformellenzék – nála több évtizeddel fiatalabb – tehetséges vezéregyéniségeinek körében. Az országgyűlés korelnöke volt 1849. júliusától, majd a szabadságharc bukását követően bebörtönözték és halálra ítélték, utóbb kegyelmet kapott. Ismét országgyűlési képviselő lett 1861-ben, és mint korelnök, Palóczy nyitotta meg a diéta első ülését.

Az avasi templom társadalmi eseményeknek is teret adott, Karacs Teréz tanítónő növendékei 1847 júliusában az első vizsgájukat éppen a templomban teljesítették. Jelen volt Palóczy László segédgondnoki minőségében, és a sikeres vizsgáztatást követő ünnepséget azzal zárta, hogy „csak oly ország és nemzet mondhatja magát szabadnak, hol a nő egy fokon áll a férfival neveltség tekintetében”. Palóczynak az avasi Mélyvölgyben pincéje volt, emellett kiváló társasági ember, remek adomázó hírében állt.

A miskolciak kaszinóinak nevezte és a közösségi események kiemelt helyszíneinek tekintette az avasi pincéket.

Rollinger Lujza (Horváth Antalné, 1906-1947) Jeles miskolci órás-ékszerész család tagja, több avasi (Nagyavas Alsó sor, Rácz sor) pince és borház tulajdonosa volt. Korabeli számozás szerint, az Alsó sor 708. és 710. számú ingatlannak is Horváth Antalné volt a tulajdonosa, aki kerítés, támfalépítés, nyaraló-átalakítás („díszes kivitelű nyári lak, Lujza-pihenő”) ügyében sűrűn levelezett a polgármesteri hivatallal, lakcímeként a „Széchenyi 50. Ékszerüzlet” elérhetőséget szerepeltette. Az Alsó sor 708. számú portájára 1937 nyarán kapott építési engedélyt egy borházra, melynek tervrajzán lila és fekete színű sávozással ábrázolt homlokzat szerepelt, a kérvényező Rollinger Lujza mindezt ekképpen magyarázta: „pincém a város

belső környezetéhez tartozik és el van hanyagolva és tőlem telhetőleg kissé ízléses formában akarom megépíteni kő- és tégla anyagból”. Stílusát, habitusát tükröző soraiból egy letűnt polgári Miskolc könnyedsége, szellemessége sugárzik.

Sírja az Avas református temetőjének III/B. parcellájában található, az alábbi felirattal: „Horváth és Fáy család nyughelye.

Itt nyugszik Horváth Antalné sz. Rollinger Lujza élt 41 évet meghalt 1947. febr. 26.”.

Szemere Bertalan (1812-1869) síremléke az avasi templom északi oldalában az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc kiemelkedő emlékhelye. Szemere Vattán született ősi, de addigra már birtokait elveszítő nemesi családban. Középfokú tanulmányait a miskolci (Kishunyad utcai) evangélikus gimnáziumban végezte, levéltári dokumentum konzerválta, hogy tanítás után rendszerint az avasi templom alatt, a Toronyalja utca környékén időzött, valósággal „rosszalkodott”. Sárospataki jogi tanulmányait követően Borsod vármegye országgyűlési követe lett a reformkorban, majd 1848 áprilisában az első felelős magyar kormány belügyminisztere. 1849. május elsejétől a szabadságharc bukásáig Magyarország miniszterelnöke volt. Aradról Törökországba menekült, de az országhatáron 1849 augusztusában Orsován elásta bizalmas titkárával, Horváth Lajossal a magyar Szentkoronát (melyet az osztrák titkosrendőrség hosszú detektívmunkája után, 1853-ban találták csak meg). Szemere Törökországból Párizsba települt, az emigrációban még inkább megromlott a viszonya Kossuth Lajossal. Párizsban miskolci bizalmas titkára, a 18 nyelven beszélő Heilprin Mihály írta és rendezte a naplóit. Anyagi nehézségek, közéleti csalódások után kegyelemmel hazatérhetett, de megromlott idegi állapota miatt valóságos megváltás volt számára az 1869. január 18-án bekövetkezett halála. A fővárosból 1871. május elsején szállították haza földi maradványait és a naplójában közölt végakaratának megfelelőn („Bárhol éljek,

nyugodni a haza földében szeretnék. Ott van a diósgyőri völgyben egy domb, ott vágytam pihenni az élet után”) az avasi templom ol-

dalában temették el.

Szűcs Sámuel miskolci ügyvéd naplója megörökítette, hogy már a dualizmus időszakában, minden év március 15-én fáklyás felvonulással érkeztek Szemere Bertalan avasi sírjához a Papszer utcai református főgimnázium tanárai és diákjai.

Horváth Lajos (1824-1911) belügyminisztériumi titkár (1848-1849), Miskolc város országgyűlési képviselője Alsózsolcán született, jogi tanulmányait Debrecenben és Pozsonyban végezte. Szemere Bertalan ifjú bizalmasaként már 1848-ban belügyminisztériumi titkárként dolgozott. A bukás után Szemerével együtt utazott az országhatárig, Orsovánál közösen ásták el a magyar Szentkoronát. Visszatért Miskolcra, ügyvéd lett, majd a város országgyűlési képviselője. Soltész Nagy Kálmán polgármester 1890. február 24-én jelentette a városi közgyűlés ülésén, hogy a helyben állomásozó katonaság kellő szakértelmet és munkaerőt biztosít az Avas fásításához és az útvonalak rendezéséhez, ráadásul „a szükséges költségek fe-

dezésére pedig városunk előhaladásáért buzgó, ezért őszintén lelkesülő egyik tisztelt polgára városunknak Horváth Lajos országgyűlési képviselő úr 1000 ft összeget felajánlani szíves volt”. Fél évvel később, 1890. augusztusában ugyancsak a polgármester referált arról, hogy az „Avas hegy rendezési költségeire Horváth Lajos úr ismételve 200 ft-ot adományozott”.

A jeles politikus pénzadományai tették lehetővé az Avas felső részeinek (a mai Kilátó környékének) rendezését, a terület ezért kapta a századfordulón a Horváth-tető elnevezést, a vonatkozó dokumentumok 1902-ben már ekképpen emlegették a környéket. Mindemellett 1910-ben Miskolc város díszpolgárává választották Horváth Lajost, akinek a síremléke Szemere Bertalané mellett, az avasi templom északi oldaláról tekint a városra.

Kun Miklós (1812-1875) Miskolc város történetíró főbírája Miskolcon született, jogi tanulmányait Eperjesen végezte. A reformkori Major utcai tudós társaság egyik meghatározó személyisége volt, szellemi befolyásának eredményeként 1841 és 1844 között Miskolc főbírájaként tevékenykedett. Hivatali ideje alatt, 1842-ben publikálta a Miskolcz múltja, jelene, tekintettel jövőjére című várostörténeti munkáját, a kötet az Avas, az avasi templom történetére vonatkozó adatokat is konzervált. A templom eredetéről azt írta, hogy „István alapította a diósgyőri és szentléleki klastromokat, s nevéről gyanít-

va – az avasi nagy templomot is ő építette; s ez annyival valószínűbb is, mert Zsigmond király 1411-ben Miskolczon mulatásakor kiadott, s a Miskolcziaknak szabad pap választási jogot adó privilégiumában már régi templomnak, Szent István templomának, Szent István tiszteletére már régen építettnek nevezi. (…) A reformátusok kezére ezen templom 1554-ben került, azólta a Papszerrel együtt folyvást birtokukban volt”. Kun Miklós ismeretei szerint egészen 1700-ig az avasi temp-

lomban választották meg a főbírót és a városi tisztviselőket. Hazáját nem csupán pennával szolgálta, a szabadságharc idején a miskolci nemzetőrség egyik osztagának hadnagyaként harcolt. A bukás után visszavonult a közszerepléstől és borászattal foglalkozott. Sírja a miskolci Avas református temetőjének I/B. parcellájában emelkedik.

Soltész Nagy Kálmán (1844-1905) Miskolc város polgármestere, országgyűlési képviselő Miskolcon született, kassai és eperjesi jogi tanulmányok után a szülővárosában nyitott ügyvédi irodát.

Emellett volt bírósági jegyző, városi tiszti ügyész, árvaszéki ülnök, a református egyház tanácsosa, 1875-től a Szabadelvű Párt miskolci elnöke.

Polgármesterként 1878 – 1901. között volt hivatalban. 1878. augusztus 31-én pusztított a nagy miskolci árvíz. Az újjáépítés, a belváros mai arculatának megteremtése (részben az 1898. évi városrendezési terv alapján) Soltész Nagy Kálmán – közel négy választási ciklusra terjedő – hivatali idejében történt. 1882-ben kezdte meg a termelést a városi gázgyár: a „légszesz” forradalmasította az addig petróleumot használó miskolci közvilágítást. 1894-ben megépült a főutca két impozáns tömbje, a Korona (későbbi Avas) szálló (Széchenyi u. 1. sz.) és a Pannónia szálló (Kossuth u. 2. sz.). Megnyílt az Erzsébet fürdő, 1896-ban Miskolc is méltón megünnepelte a magyar millenniumot. 1897-ben megindult a miskolci villamos-közlekedés, az elektromos áram pedig 1900-tól egyre több üzem, vállalkozás és háztartás működését tette korszerűbbé. 1898. május 30-án avatták fel Kossuth Lajos szobrát, kialakult az Erzsébet tér ma is változatlan szerkezetű épület-együttese, térkompozíciója.

Az Avas idegenforgalmi fejlesztése, tervszerű rendezése ugyancsak Soltész Nagy Kálmán hivatali idejében, a polgármester tevékeny közreműködésével vette kezdetét. A városi képviselőtestület elnökeként napirend előtt szólt 1884. áprilisában arról, hogy

„az Avas dombon levő elhagyott pincelyukak oly egyének által vannak benépesedve, kik részint életmódjuk, részint tűrhetetlen maguk viseletével az arra járókelőket nem csak megbotránkoztatják, hanem erkölcsi tekintetben a tanuló ifjúságra a legkártékonyabb hatást gyakorolják, testületünk utasítandónak látja a hatóságot, hogy ezen bajon szigorú intézkedései által segíteni s a gazdátlan, elhagyott pincelyukak betömése iránt hozott határozatát egész terjedelmében foganatosítani el ne mulassza”. Az avasi prostitúció problematikája átöröklődött a XX. századra, egyéb tekintetben viszont sikeres kezdeményezőnek, jó várospolitikusnak bizonyult a századforduló nagy polgármester egyénisége. Hatékony tárgyalásokat folytatott a Miskolcon meglehetős tétlenséggel állomásozó hadseregrészek vezérkarával, majd az 1890. évi február 24-i közgyűlésen Soltész Nagy Kálmán, azaz „elnök pol-

gármesterünk előadja, miként régi közóhaja a város közönségének az, hogy az Avas domb rendeztessék, utai szabályoztassanak, ezek fákkal szegélyeztessenek és hogy ezen szép helye Miskolcz városának a sétáló és üdülő közönség valódi kényelmére szolgáljon. A helyben állomásozó katonasággal való jó egyetértés folytán és báró Albori Jenő cs. és kir. hadosztály parancsnok úr jóvoltából sikerül is ezen rendezési munkálatokra egy utász csapatot, a rendezési munkálat vezetésére Musitzky Lucián cs. és kir. százados úr közreműködését megnyerni – a szükséges költségek fedezésére pedig városunk előhaladásáért buzgó, ezért őszintén lelkesülő egyik tisztelt polgára városunknak Horváth Lajos országgyűlési képviselő úr 1000 ft összeget felajánlani szíves volt”.

1901-ben Soltész Nagy Kálmánt országgyűlési képviselővé választották, az összeférhetetlenségi törvény értelmében lemondott a polgármesteri hivataláról. Budapesten halt meg, majd az avasi református temetőben helyezték örök nyugalomra az Avas fejlesztéséért életében igen sokat áldozó, jó emlékű miskolci polgármestert. Sírja a III/D. parcellában található.

Szathmáry Paksy József (1763-1848) református püspök Kazincon született, édesapja Paksi Ábrahám ugyancsak református püspök volt. Sárospatakon és a nagyhírű protestáns szellemi központban, Göttingenben folytatta teológiai tanulmányait. Évtizedeken át lelkipásztorként szolgált az avasi templomban, majd szikszói lelkész és esperes volt 1816-1819 között, 1820-ban lett püspök. Az avasi templom társadalmi eseményeknek is teret adott, Karacs Teréz tanítónő növendékei 1847 júliusában az első vizsgájukat éppen a templomban teljesítették. Az akkor már ősz szuperintendens, Szathmáry Paksy József is jelen volt, a templom ajtajában ezekkel a szavakkal fogadta a tanítványaival érkező Karacs Terézt:

„elmondhatom Simeonnal: Bocsásd el Uram a Te szolgádat, mert láthatám ezen nevelde megnyitását, mely nőink megváltását jelenti”. Síremléke az avasi

temető II/A. parcellájában áll az alábbi felirattal: „Itt nyugszanak főtisztelendő Szathmáry József püspök úrnak hamvai

meghalt 1848. jún. 11-én életének 84-ik papságának 60-ik miskolczi papságának 58-ik püspöki hivatalának 28-ik évében.

Hála emlékül emelte a miskolczi egyház”. Borbála nevű leányát jeles utódja, Apostol Pál vette feleségül.

Győri Nagy Lajos (1892-1980) jogász, eszperantista Gömörmihályfalván született, 1906-tól tanult Miskolcon a református főgimnáziumban. Utóbb jogi doktori oklevelet szerzett a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen, de a zene is élénken foglalkoztatta olyannyira, hogy elvégezte a Zeneakadémia hegedű tanszakát. Sokoldalú érdeklődését demonstrálva, 1913-ban Kalocsay Kálmánnal Miskolcon szervezett eszperantó nyelvtanfolyamot. Mezőcsáton, majd 1925-től Miskolcon folytatott ügyvédi praxist. Testvérével, dr. Győri Nagy Istvánnal 1941-ben a szüleik 50. házassági évfordulójának tiszteletére, az avasi templomnak ajándékozták azt a harangjátékot, ami negyedóránként még napjainkban is hallható az Avas környékén. Az adományozók ekképpen indokolták elhatározásukat: „Az isteni gondviselés jóságát, hogy szüleink 50 éves házassági év-

fordulóját megérhettük eléggé megköszönni erőnk nincs s ha arra gondolunk, hogy a Mindenhatóval szembeni hálaérzésünknek egyházunkkal szemben adjunk látható kifejezést, ez a lelkünket betöltő hálának csak szerény megnyilvánulása. A miskolci egyház ősi templomának, az avasi templomnak tornyán óhajtunk világító számlapos toronyórát felszereltetni. Az órához negyedórákat verő harangjáték tartozik, amely westminsteri, wittingtoni és san michelei ütésre van hangolva s abban a tekintetben, hogy ütése három különböző dallamú – egyedülálló az egész országban. A toronyóra és harangjáték – szerkezete Csury Ferenc szegedi toronyórakészítő-mester műalkotása; ugyanő készítette a szegedi fogadalmi templom toronyóráját, valamint a szegedi Dóm téri bábjátékos zenélő órát”.

Az idézett adományozó levélen túl, fehér márványtábla hirdeti az avasi harangtorony falán, hogy „Az avasi harangjátékos toronyórát

Isten dicsőségére és szüleik: Győry Nagy Samu és felesége Mihályfalusi Forgon Irma 50. házassági évfordulója emlékére állították hálás fiai Lajos és István 1941. május hó 19-én”. A hangszórókat

a harangtorony padlásterében helyezték el, a bejárati szinten lévő vasszekrény őrizte a működtető elektromos berendezést. Ahogyan az lenni szokott, bármi elképzelhető, 1975 augusztusában ismeretlenek bemásztak a harangtoronyba és ellopták az erősítő-berendezést.

Utóbb persze pótolták a veszteséget és az avasi templom harangjátéka Miskolc egyik jelképeként, a mai napig minden negyedórában felcsendül az ismert dallammal. A Győri Nagy család nyughelye a miskolci avasi református temető III/D. parcellájában található.

Marjalaki Kiss Lajos (1887-1972) történész, muzeológus Kisújszálláson született, a helyi iskolában Móricz Zsigmonddal egy intézményben tanult. Tanítói oklevelet szerzett Debrecenben, majd Szinpetriben, Kisújszálláson, Abrudbányán tanított. Időközben, 1913-ban történelem-földrajz szakos tanári képesítést szerzett Budapesten. Miskolcra kerülése után 1919-től polgári iskolai, majd nyugdíjazásáig általános iskolai tanár volt, miközben a Herman Ottó Múzeum munkatársaként, régészeként is dolgozott.

Miskolc helytörténetének, azon belül az Avas domb múltjának kiemelkedő kutató személyisége, aki egyszersmind pincésgazda is volt: Nagyavas Középső sori pincéjében Móra Ferenc és Móricz Zsigmond is többször vendégeskedett. Szinte szállóigévé váltak mondatai, melyeket szeretett dombjáról vetett papírra: az Avas „nagyszerű

látványt nyújt és bátran párhuzamba lehet állítani a Gellért heggyel, vagy a Brassó melletti Cenkkel. Hátát szőlők és gyümölcsösök koszorúzzák, északi oldalán Miskolc egyetlen erdeje zöldell. A nevét is innen kapta: Avas, azaz „tilalmas erdő”, melyet nem volt szabad sem irtani, sem legeltetni. Az Avas joggal híressége Miskolcnak, mely épp oly büszkén emelkedik ki a város képéből, mint az emberi ábrázatból a magas homlok”. Avatottan írt az avasi pincékről is: az Avas „évszázadok óta, mint a város raktára és rejtekhelye szerepelt. Amióta csak írások beszélnek városunk történetéről, mindig szó esett az avasi szőlőkről és pincékről. Több mint 800 pince van az Avas andezittufájába vájva. Ezek 3-4 sorban kanyarognak a Danyi völgytől egészen a Tűzköves dűlőig. A legtöbb pinceüreg 1020 méter hosszú, de akad 50-100 méteres vájat is. Valamikor a pincét „kőlik”-nak hívták a miskolciak, a pince név csak a kőlyuk előtti borházakra vonatkozott. Később aztán a pince szó átragadt a kőlyukra is, ez utóbbi szó pedig elavult, kiment a használatból. A mostani pincék nagyrésze legalább 300 éves. Kétszázévesnél fiatalabb alig fordul elő, de az Alsó soron több olyan van, amelyik már félezer éves is elmúlt”. Sírja a miskolci Avas református temetőjének I/B. parcellájában van.

Latabár Endre (1811-1873) színházigazgató Kiskunhalason született, Debrecenben folytatott jogi tanulmányait megszakítva lépett a színészi pályára. Önálló társulatot alapított, az 1843. évi tűzvészben elpusztult, majd 1857-re újraépült miskolci színházat Latabár társulata avatta fel a szeptember 3-i nyitóelőadással. Győrben, Szegeden, Kassán is direktorkodott, 1869 és 1872 között ismét Miskolcon volt színházigazgató. 1873. július 9-én bekövetkezett halála után az avasi temetőben helyezték örök nyugalomra. Tekintélyes miskolci kezelőorvosa, Doleschall Gábor mellette volt a vég perceiben, majd azzal lépett ki a megboldogult Latabár Endre szobájából, hogy „egy ember volt a világon, akivel én okosan tudtam beszélni, az meghalt, most már nem beszélek mással”. Való igaz, Latabár kivételes műveltségű ember volt: az egykori joghallgatóból lett színész, direktor, operaénekes, karnagy nyelvzseni jártas volt a görög és a latin klasszikus szókincsében, beszélt németül, franciául és olaszul is. Sírja, majd családi kriptája a miskolci színművészet jelentős emlékhelye lett. Szűcs Sámuel naplója már az 1888. év kapcsán megörökítette, hogy „november 1-n Hatvani Károly színtársulata, az ev. református temetőben, Latabár Endre és Pázmán Mihály sírjait megkoszorúzta, gyászdal kíséretében”.

Zsarnay Lajos (1802-1866) sárospataki teológiai tanár, Miskolc avasi templomának lelkésze, 1860-tól haláláig református püspök Zsarnón született, a sárospataki református kollégiumban teológiát, jogot és bölcseletet hallgatott, majd Lőcsén, a göttingeni egyetemen és Svájcban folytatta tanulmányait. Teológiai felkészültségén túl jártas volt a művészetek (rajz, zene), a jogtudomány és a matematika különféle területein, görög-magyar szótáráért 1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Tanári és prédikátori évei után, 1860-tól a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspöke volt, 1861től haláláig Miskolc avasi lelkész. Főtiszteletes Zsarnay Lajos sírja az avasi temető II/A. parcellájában található.

Pázmán Mihály (1815-1873) színművész, színházigazgató. A nagyavasi Pázmán sort róla nevezték el. Pályáját Székesfehérváron és Pozsonyban kezdte, 1843-ban került először Miskolcra, majd 1856-ban újra, immáron színházi igazgatóként.

A direktorsággal az 1860-as években hagyott fel, de színészként még 1870-ig szerepelt. Aztán néhány évig városházi tisztviselő volt 1873. március 2-án bekövetkezett haláláig. Kollégája, Latabár Endre szintén abban az évben hunyt el, Pázmán és színésznő felesége, Bizik Eszter földi maradványai a Latabár család kriptájába kerültek. Az avasi temetőből a kriptától a Felső sor felé vezető pincesor Pázmán Mihály nevét viseli. (Sokszor – hibásan – Pázmány Péter sornak írják, holott az ellenreformáció katolikus főpapjáról aligha lett volna szerencsés Miskolc református lelki központjának szomszédságában pincesort elnevezni.) Felesége négy évvel élte túl, a vonatkozó gyászjelentés nem mulasztotta el özvegy Pázmán Mihályné Bizik Eszterről tudatni, hogy a „megboldogult egykor ünnepelt színművésznő” volt.