Első lengyelországi vakációnkon Auschwitzba tartottunk egy sziléziai munkásvonattal. Akartuk látni a tábort, ezt mindenképpen beterveztük, Zakopane hegyeit és Auschwitz-Birkenaut, ha már Krakkóba járunk. A koszos vonatablakon át: mintha csak a Vasgyár egyenvörös házait az Isten hanyag mozdulattal, ahogy a virágmagot szokás tavasszal, a zöldellő mezőkre szórta volna szét. Egyszerre volt ismerős és nyugtalanul ismeretlen a táj. Kezdődött azzal, hogy sehogy sem akarta megérteni a jegyárus, hova szeretnénk menni. A hosszú sor, amit feltartottunk, néma közönnyel bámulta anyám igyekezetét, aki egyre hangosabban, mintha csak süket volna az üvegkalickájába zárt vasutas kisasszony, ismételgette magyarul: Krakkó-Auschwitz oda-vissza, 1 felnőtt, két gyerek. Minden stimmelt, csak Auschwitz nem: ilyen állomás nem létezett. Hosszú időnek tűnt, mire egy barátságos bácsi kilépett a sorból, s helyettünk megváltotta a jegyet Oświęcimbe. A sín illesztékeivel is baj volt, mintha hullámvasúton ülnénk, ütemes ritmusban dobált ide-oda a vonat minket. Aztán egyszer csak anyánk eltűnt. Kimegyek egy cigit elszívni – mondta, s nem jött vissza. Ilyen alkalmakkor nő fel az ember. Auschwitz, háború, ‘56, minden 20. századi történelmi tabu, mint minden tizenéves fiúgyermeket, engem is fölöttébb izgatott. A nyilvánosságtól elzárt történeteket a zavaros családi legendák őrizték, melyek hiátusait a hatalom által gondosan kiválogatott háborús filmek ( Emberi sors, Iván gyermekkora, Belgrádi fiúk, A négy páncélos és a kutya, stb.) élményei egészítettek ki és a fantáziám. Így eshetett meg, hogy
14