szakkör, amivel egy-egy nyáron a fővárosi, majd soproni vándortáborba mentünk. Előbbiben „találtuk fel” a ki mászik gyorsabban végig egy (haditechnikai parkban kiállított) MiG-17-es vadászrepülőgép hajtómű-beömlőcsövén játékot, amiben eleinte én voltam a jó fél percen belüli időeredménnyel, később két srác addig versengett egymással, míg (eggyel felettünk járó) Zoltán nevű iskolatársunk tíz másodperc alá szorította a rekordot. Az Ifjúsági Házban könyvtár is működött, évekig jártunk oda, ott ismertetett meg Zoli egyrészt a tudományos-fantasztikus irodalommal - egy Galaktika folyóiratra hívta fel a figyelmemet, amiben Piero Prosperi novellája lenyűgözött, onnantól falni kezdtem a sci-fit -, másrészt megmutatott néhány hanglemezt, amik tetszettek neki. Ezeknek az előadói határozták meg egész kamaszkoromra a zenei ízlésemet: Mike Oldfield és Jean Michel Jarre. A francia szerzőt illetően aztán újfent bebizonyosodott a minden összefügg mindennel tétel igazsága, mikor felismertem: az a zenei szignál, ami a kora délutáni műszakváltáskor a Digépben szól a hangszórókból, és amit az édesanyám noha nap mint nap hall, mégis nagyon kedvel, a Mágneses mezők
című Jarre-album utolsó száma. Legemlékezetesebb tevékenységünk a mából visszanézve: a Feketetenger ellátása volt kisméretű hajókkal. És legénységükkel, természetesen. Éveken keresztül jártunk le a Thököly utcai hídhoz - ritkábban a Vászonfehérítő utca végénél lévőhöz, a Herman Ottó utcaihoz pedig soha -, le a betonlépcsőn a híd lábához. A meglehetősen elhanyagolt patakmeder mentén fadarabokat, leceket, ágakat gyűjtöttünk, műanyaghulladékot, nejlonzacskót. A parti fűben összeszedett csigákat kineveztük tengerészeknek, s számukra tetszetős kis hajókat építettünk a hulladékokból. A húsz-negyven centis, vitorlával ellátott bárkákat óvatosan vízre bocsátottuk, legénységükkel a fedélzeten, s mivel földrajzórán megtanultuk, hogy a mi Szinvánk a Sajóba folyik, az a Tiszába, a Tisza a Dunába, s az végül a Fekete-tengerbe, szilárd meggyőződésünk volt, hogy hajócskáink, rajtuk csúszómászó barátainkkal, előbb-utóbb biztosan kihajóznak az igazi tengerre. Oda, amiről akkor még csak nem is sejtettem, talán nem is álmodtam róla, hogy valaha saját szememmel is láthatom egyszer.
22