Tarjáni Városlakó Magazin 2020/01

TARJÁNI

2020/1. • 31. SZÁM

VÁROSLAKÓ MAGAZIN

KÖZÉLETRŐL ÉS KULTÚRÁRÓL SALGÓTARJÁNBAN

RÉPÁS BÉLA SZÉP JÖVŐT REMÉL A VÁROSNAK ÉS A 100 ÉVES SBTC-NEK

Fegyveres rablássorozat AMIKOR „KIZSEBELTÉK” A PÉNZSZÁLLÍTÓKAT

Református gyülekezet

„TEBENNED BÍZTUNK ELEITŐL FOGVA”

Cogito ÁMK

ALKOTNI – MÉG MINDIG – SZABADON!

Sándor Zoltán

Oláh Zsolt

Botos Zoltán

Lopatovszki Csaba

Szatmári Gergely

Füreder Balázs

AMI EGYSZER ADÓDIK AZ ÉLETBEN ZSENIT SEGÍTETT A PARNASSZUSRA FURCSA ÉRZÉS, HA RÁD FOGJÁK A FEGYVERT

HIVATÁSA A MŰELEMZÉS KICSIT TÖRTÉNELEM, KICSIT MŰVÉSZET ÍZUTAZÁSOK A FINOMSÁGOK VILÁGÁBA

ÜNNEP

TARTALOM 2 LEGYÜNK BÜSZKÉK SALGÓTARJÁNRA! Ünnepség a várossá nyilvánítás évfordulóján 3 RÉPÁS BÉLA Szép jövőt remél a városnak és a Stécének 6 REFORMÁTUS GYÜLEKEZET „Tebenned bíztunk eleitől fogva” 9 COGITO ÁMK Alkotni – még mindig – szabadon!

12 SÁNDOR ZOLTÁN Ami egyszer adódik az életben 15 BOTOS ZOLTÁN Zsenit segített fel a Parnasszusra 18 SZATMÁRI GERGELY „Nagyon furcsa érzés, amikor rád fogják a fegyvert” 21 TŰZMADÁR AZ ÜRES CSIGAHÁZAK FÖLÖTT Advent a Hargitán a Zenthe Színházban 22 KISKERTEMBE TISZA PISTÁT ÜLTETTEM Nem élhetek muzsikaszó nélkül – Tarjánban 24 OLÁH ZSOLT Hivatása a műelemzés 26 ÉREMGYŰJTÓK Kicsit történelem, kicsit művészet 28 FÜREDER BALÁZS Ízutazások a finomságok világába 31 BELVÁROS „Jól csak a szívével lát az ember” 34 SINIA KFT. Remekül bebútoroztak nálunk 36 PIRAZOL KFT. Luxus óceánjárók fedélzetén 38 FEGYVERES RABLÁSSOROZAT Amikor „kizsebelték” a pénzszállítókat

 DÍJAZÓK ÉS JUTALMAZOTTAK AZ ÜNNEPSÉGEN

LEGYÜNK BÜSZKÉK SALGÓTARJÁNRA! Salgótarján várossá avatásának 98. évfordulója és a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendeztek díszünnepséget a József Attila Művelődési Központban. A résztvevők Radics Gigivel közösen énekelték el a Himnuszt, majd Lukács Sándor Kossuth-díjas színművész szavalta el Váci Mihály és Radnóti Miklós alkalomhoz illő verseit.

Ezután a családi okokból távol lévő Fekete Zsolt polgármester helyett dr. Huszár Máté alpolgármester mondott ünnepi beszédet.

Hangsúlyozta: tavaly a város életében sok volt a teendő, s ehhez kevés segítség érkezett; Salgótarján 2019-ben sem kapott rendkívüli támogatást a kormánytól. A település költségvetése ezért feszített, de így is stabil.

Közölte: hiszi, hogy magyar és magyar között nincs különbség, ezért a kormánynak jobban kellene támogatnia Salgótarjánt. Hozzátette: a térség országgyűlési képviselője is erőteljesebben képviselhetné a város érdekeit.

Huszár Máté a várost sújtó problémák között említette az óvónők hiányát, amelyen – mint hangsúlyozta – gyermekeink biztonságos nevelése érdekében változtatni kell. Szintén a gondok között sorolta a tömegközlekedés helyzetét, amely szerinte összeomlóban van. Mint rámutatott: a szolgáltató eddig ellenállt minden innovációs javaslatnak, és hiába pumpálnak bele évi több százmillió forintot, a szolgáltatás csapnivaló.

Az alpolgármester kiemelte az orvoshiányt, amelyet a nem salgótarjáni hallgatókra is kiterjesztett ösztöndíjrendszerrel igyekeznek enyhíteni. Hozzátette: az egészségügyben a megyei kórházzal együtt dolgoznak az ellátás zavartalansága érdekében, a praxisok fenntartásához havi támogatást nyújtanak az orvosoknak, akiknek a helyi adóját is eltörölték.

De szintén a gondok között említette, hogy kevés a rendőr, amely a közrendet veszélyezteti, és aláássa a salgótarjániak biztonságérzetét.

A rendvédelem érdekében – miközben tisztelik a rendőrséget, amely hatékonyan deríti fel a bűnügyeket – a térfigyelő kamerarendszer bővítésével és saját biztonsági szolgálattal léptek előre.

Megjegyezte, hogy a közmunkaprogram kiüresedik, és ezért át kell gondolni a városüze-

meltetési feladatok ellátását, mert szeretnék, ha az utcák, terek, parkok szebbek lennének.

Mindemellett Huszár Máté hangsúlyozta: Salgótarján épül! Kiemelte a közintézmények megújulását, a vállalkozások és szolgáltatók betelepülését. Azt is remélik, hogy a megyei kórház területén az onkológiai központ építése hamarosan megkezdődik. A Modern Városok Program többi beruházása viszont a minisztériumokban parkol – tette hozzá.

Az alpolgármester szóvá tette, hogy az újonnan tervezett bevásárlóközpont létesítését a hatóság megtiltotta, de ha a másodfokú határozat is elutasító lesz, akkor a nyilvánossághoz fordulnak.

A város helyzetéről szólva Huszár Máté biztatónak nevezte, hogy az utóbbi években az ingatlanárak kétszeresére, több helyütt háromszorosára emelkedtek. Hozzátette: úgy érezni, hogy a közhangulat sokat javult, olyan, mintha a tarjániak újra elkezdenék szeretni városukat. Ez a morális váltás az utóbbi évek legfontosabb attitűdje: az emberek úgy érzik, van mire büszkének lenni ebben a városban!

Az ünnepi beszéd után átadták a városi kitüntető címet és díjakat. A Salgótarján díszpolgára címet Répás Béla, az SBTC egykori NB I-es bajnoki bronzérmes csapatának játékosa, későbbi edző, testnevelő tanár, sportvezető kapta, akinek betegsége miatt az elismerést leánya, Répás Ildikó vette át.

A Pro Urbe-díjat Plachy György kohómérnök, gazdasági szakember, a Pro Arte-elismerést Horváthné Vaskó Gabriella képzőművész kapta.

A Salgótarján Szolgálatáért-díjban Áfra Éva, a járási hivatal munkatársa részesült. A Salgótarján Jövő Nemzedékéért-díjat Kis Miklósné óvónő, a Salgótarján Sportjáért-díjat Botos András olimpiai bronz-, Európa-bajnoki ezüst- és bronzérmes ökölvívó, edző, a Salgótarján Gazdaságáért díjat a belga tulajdonú Sinia Bútorgyártó Kft. kapta. A népművelők Kerekes László-díját Szeberényiné Érdi Éva Anna és Szigeti Lászlóné vehette át.

Végül a gálaműsorban Bereczki Zoltán és Radics Gigi popénekesek szórakoztatták a közönséget.

(BR)

Lapalapító: Ercsényi Ferenc (1953–2013). Szerkeszti: a Szerkesztőbizottság. Tagjai: Balás Róbert, dr. Baráthi Ottó, Drexler Szilárd, Dudellai Ildikó, Kovács Bodor Sándor, Losonczi Tamás. Főszerkesztő: Balás Róbert. Képszerkesztő: Kovács Bodor Sándor. Tervezőszerkesztő: Kalcsó István. Kiadja: a Tarjáni Városlakó Egyesület megbízásából a Nógrád Infó Bt., 3100 Salgótarján, Fő tér 1. Web: www.tarjanivaroslakomagazin.hu. E-mail: tarjanivaroslako@gmail.com. Nyomdai munkák: Polár Stúdió, Salgótarján. © Ercsényiné Bódi Éva engedélyével. Előfizetés: Nógrád Infó Bt., 3100 Salgótarján, Fő tér 1. Megvásárolható: Juhász Könyvesbolt: Fő tér 2. JAMKK-pénztár: Fő tér 5. Az Unió Coop Beszterce-lakótelepi, Gorkij-lakótelepi, Garzonházak alatti, Pécskő mögötti és Klapka úti üzleteiben. A Dornyay Béla Múzeumban: Múzeum tér 2. A Bányamúzeumban: Zemlinszky út 1. A Szent Lázár Megyei Kórház büféiben: Füleki út 54–56.

Címoldal: Répás Béla elhúz Nyilasi Tibor mellett az SBTC–FTC mérkőzésen 1974-ben. Fotó: Herbst Rudolf Hátsó borító: Református templom. Fotó: KBS

2

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2020 / 1

ELISMERÉS

SZÉP JÖVŐT REMÉL A VÁROSNAK ÉS A STÉCÉNEK

RÉPÁS BÉLÁT SALGÓTARJÁN DÍSZPOLGÁRÁVÁ AVATTÁK Sportolói fénykorában az intelligens labdarúgó mintaképének tartották Répás Bélát, az SBTC kiváló játékosát, aki a zöld gyepen sok örömet szerzett a szurkolóknak. Később tanárként és edzőként tudásával, hozzáállásával és emberségével kiérdemelte a kollégák, sporttársak tiszteletét, a gyerekek, tanítványok szeretetét. A minap pedig – a Salgótarján várossá nyilvánításának 98. évfordulója alkalmából tartott ünnepségen – a nógrádi megyeszékhely díszpolgárává avatták az idén 100 éves SBTC köztiszteletben álló legendáját. Mi több, Répás Béla azóta – 271 lejátszott mérkőzés után – újra bemutatkozott az NB I-ben. De ezt a poént már ne lőjük le előre! kórházba mennem. Az ünnepségen a családom képviselt, és a lányom, Ildikó vette át az elismerést, amely számára is nagy élményt jelentett. Velem pedig a sógorom, Szabó Attila, a kiváló testnevelő, kézilabdaedző maradt itthon, mert betegen nem mertek egyedül hagyni. Azóta – úgy érzem – sikerült teljesen meggyógyulnom, és tovább tudom végezni a labdarúgáshoz kötődő feladataimat.  Idézzük fel a sikeres pályafutását! Hogyan is kezdődött…?

– Édesapámmal Mátranovákról kisgyerekkoromtól bejártam a mérkőzésekre. Később ott állt előttem a családi példa is, hiszen Gábor bátyám 1958-től a Stécé játékosa volt abban a remek gárdában, amely a vidék legjobbja címet is elhódította. 1962ben lettem az SBTC igazolt labdarúgója. Az ifiknél Ménich István, Verbovszky Emil, Gaál Ferenc és Bodon Tibor volt az edzőm, a tartalékcsapatban – ahová 16 évesen kerültem – Szabó „Csoszi” István és Wahlkampf Lajos készített fel az élvonalbeli szereplésre.  Nem is kellett sokáig várni az NB I-es bemutatkozására!

– Úgy emlékszem arra a mérkőzésre, mintha ma történt volna! 1966. április 10-én a Csepelt fogadtuk. Akkoriban a Stécénél Mészáros József keze alatt új csapat épült, és abban az évben nem is villogtunk. Ez a találkozó is gól nélküli döntetlenre végző-

 FOTÓK: HERBST RUDOLF

 Gratulálunk a díszpolgári címéhez! Mit jelent az ön számára ez az elismerés? Mit érez?

– Nem tudom szavakba önteni, milyen nagy örömet és megtiszteltetést jelent számomra ez a kitüntetés, amellyel a szeretett városom elismert, és díszpolgárként olyan nagyszerű emberek közé kerültem, akikre tisztelettel nézek fel. Talán akkor járt át ehhez hasonló érzés, amikor a legmerészebb gyermekkori álmom telesült azzal, hogy meghívtak a magyar labdarúgó-válogatott keretbe. De azt hiszem, hogy ez a mostani érzés még azt is felülmúlja. Boldog, büszke és hálás vagyok, ugyanakkor szeretnék továbbra is méltó lenni erre a kitüntető címre.  A betegsége miatt nem vehette át személyesen az elismerést. Hihetetlen: ott volt élete egyik legnagyobb napján, és képtelen volt elmenni az ünnepségre, ahol távollétében is lelkesen tapsolták! Ezt hogyan viselte?

– Nagyon rosszul érintett! Ezt még akkor is így érezném, ha fiatalabb lennék, most pedig már azt hiszem, hogy ennél nagyobb ünneplés, elismerés nem várható az életemben.

Nagyon sajnálom, hogy így történt. Az ünnepség napján felszökött a lázam, és nagyon fulladt állapotba kerültem. A feleségem kénytelen volt kihívni a háziorvost, aki injekciókat adott, amely után szerencsére nem kellett

 EZ VOLT AZ ARANYKOR! RÉPÁS (JOBBRÓL), AZ SBTC KIVÁLÓSÁGA KICSELEZI SZŰCS LAJOST, A BP. HONVÉD JÁTÉKOSÁT

 RÉPÁS BÉLA AZ SBTC SZÍNEIBEN

dött. Szerencsére a vezetők kitartottak mellettünk, és néhány év múlva ez a gárda érte el a Stécé eddigi legnagyobb sikereit.  A Magyar Kupában már az 1967-es kiírásban is nagyszerűen meneteltek…

– A legjobb négy közé kerülésért a fénykorát élő Vasas látogatott hozzánk, és életem legfontosabb góljának tartom azt a találatot, amikor Kenderesi kapus keze alatt becsorgott az a jó kemény passz, amely az 1:0-ás győzelmünket jelentette. A döntőbe jutásért az Újpestet fogadtuk. Nagy csatában 2:2-re álltunk, amikor Szentmihályi kirúgása Németh Miki hátát találta el, és onnan pattant be a hálóba. Ezzel a góllal nyertünk 3:2-re. A kupadöntőt 1967. november 7-én rendezték meg a Népstadionban, ahol sajnos a Győri ETO csapatától egy – szerintünk jogtalan – 11-es góllal 1:0 arányú vereséget szenvedtünk.  A címeres mezt is hamar magára ölthette…

– Ahogy a Stécé felnőtt csapatában, úgy az utánpótlás-válogatottban is Mészáros Dodó bácsi dobott be a mélyvízbe. Ma is szívesen gondolok vissza az ott eltöltött időszakra, amikor 1968-tól 1971-ig szinte állandóan játszottam. Itt olyan remek társakkal szerepeltem együtt, mint Branikovits László, Horváth József, Müller Sándor, Nagy László, és olyan klasszisokkal kerültem szembe, mint a jugoszláv Branko Oblak, a holland Wim van Hanegem vagy a lengyel Wlodzimierz Lubanski. Jó érzés volt olvasni a sportújságban, hogy „Lubanski nem rúgott labdába Répás mellett”, s bár ez nem volt igaz, arra a 0–0-ra büszkék lehettünk.  Közben a Stécé is mutogatni kezdte oroszlánkörmeit, és kialakult a legendás Szalay, Répás, Básti középpályás trió, amelyet sokan a legjobbnak tartottak az országban…

– A csapatnál a Mészáros József által megkezdett módszeres munkát Marosvári Béla 2020 / 1

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

3

ELISMERÉS  FOTÓ: HERBST RUDOLF

 BÁSTI ISTVÁN (BALRÓL) ÉS RÉPÁS BÉLA

folytatta, aki kiváló közösséggé, szinte egy nagy családdá formálta a legénységet. A sokat emlegetett középpályás sorunkat is a mester illesztette össze. Korábban ugyanis mindhárman más posztokon szerepeltünk, én például csatárként kezdtem, mint ahogy Básti Pista is a bal szélről lépett hátrább, míg Szalay Miki hátvédet és csatárt is játszott korábban. A középpályán jól kiegészítettük egymást. Én és Miki fele-fele arányban támadtunk és védekeztünk, Pista főleg a támadásban, karmesterként jeleskedett.

Mindkét társamnak csodálatos rúgótechnikája volt, rám pedig talán találó a Képes Sport megjegyzése: „Répás nem tud megállni a pályán.” Tudtam gólt rúgni, de a védekezést is segítettem. Játszottam Varga Zoli és Göröcs „Titi” ellen is, és igyekeztem szabályos eszközökkel semlegesíteni őket.

Az idő azt igazolta, hogy a középpálya volt számomra az ideális hely.  A fekete–fehér gárda pedig egyre több örömet szerzett a szurkolóknak.

– A csapat a Moór Ede, Szabó Géza edzőpáros keze alatt érett be. Ede bácsi mindenkinek mesterien találta meg a posztját, és elhitette velünk, hogy sokkal többre vagyunk képesek annál, mint amit addig nyújtottunk.

A Géza által diktált fizikai felkészítés révén pedig jó erőben voltunk. Az 1970/71-es idényben a hetedik helyen végezve a vidék legjobb csapata lettünk. Érdekesség, hogy a pályán elért eredmények alapján ötödikek lettünk volna, de az 1970 tavaszán lejátszott egyidényes bajnokság helyezései alapján „jutalompontokat” kaptak a csapatok, és mi az akkori szerény produkciónk miatt csak két pontot hoztunk magunkkal. A „vidékbajnoki” cím azonban kárpótolt bennünket.  Répás Béla a nagyválogatott keretébe is bekerült…

– A kispadon ültem 1971 áprilisában, amikor Bécsben Bene Feri két góljával 2–0-ra legyőztük Ausztriát. Jó lett volna pályára lépni a nemzeti együttesben, de az is nagy szó volt, hogy Albert Flórián, Bene Feri, Kocsis Lajos, Fazekas Laci, Zámbó Sanyi és a többi kiválóság között számítottak rám a 4

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2020 / 1

keretben. Később a müncheni olimpia előtt is benne voltam dr. Lakat Károly keretében, részt is vettem az ünnepélyes eskütételen, de az Újpest ellen megsérültem, és a keretszűkítésnél kimaradtam. Így a Stécéből „csak” Básti Pista utazott az olimpiára.  Ne szaladjunk ennyire előre, hiszen közben minden idők legjobb SBTC-szereplésének, a bajnoki bronzéremnek örvendezhetett a közönség. Mi volt a siker titka?

– Az 1971/72-es idény nemcsak nekem, hanem az SBTC-nek is a csúcsot jelentette.

Nagyon jó csapatunk volt, s noha a gárdából általában a Szalay, Répás, Básti középpályás triót emelték ki, az egész együttest kiváló labdarúgók alkották. Magyar Lajos és Szőke István személyében két jó kapussal rendelkeztünk. A védelemből Kmetty Józseffel, Varga Sándorral és Vertig Józseffel együtt voltunk Algériában egy olyan Budapest-válogatottal, amelyben Mészöly Kálmán, Göröcs „Titi” és Halmosi Zoltán is játszott. S abban az időben Mátrai Sándor után senki sem tudta azt a becsúszást alkalmazni, amely Gecse Ferenc nagy fegyvere volt. A középpályás sort már említettük, elöl pedig ott volt Kovács István, aki később válogatott lett és Jeck Ferenc, aki a legjobb balszélső volt akkoriban, és hadd soroljam még Szoó Józsefet, Kajdy Tibort, Horváth Ferencet és a többi remek társat. Ez a csapat tökéletesen eggyé kovácsolódott, és elhittük, hogy a neves fővárosi csapatok közé, az élbolyba is be tudunk kerülni. Baráti légkör uralkodott pályán és pályán kívül, amely mind a mai napig megmaradt.  Melyik volt a legemlékezetesebb mérkőzése?

– Ha választanom kell az SBTC-ben és az utánpótlás-válogatottban lejátszott csaták közül, akkor azt a mérkőzést emelném ki, amikor 1972 tavaszán itthon 15 ezer néző előtt 3–1-re legyőztük a Bp. Honvédot. A találkozó irama, színvonala, hangulata, a gólok szépsége alapján ez volt a legnagyszerűbb meccsünk.  Egyszeri élmény volt az SBTC UEFA Kupa-szereplése…

– Nagy élmény volt bemutatkozni a nemzetközi kupaporondon, de… Az AEK Athén,

bár argentin profikat is felvonultatott, nem volt jobb csapat a miénknél. Athénban talán a rengeteg néző, a hatalmas hangorkán, a görögtüzek hatására egy kicsit megijedtünk.

Ez lehetett az oka, hogy pontrúgásból és szögletből elkerülhető gólokat kaptunk. De az athéni 1–3 után sem volt veszve semmi. Ha egy kicsivel rutinosabbak vagyunk, itthon továbbjutottunk volna. Ha már az első félidőben értékesítjük egyik helyzetünket, talán feldobta volna annyira a társaságot, hogy szünet után kiharcoljuk a továbbjutást. Sajnos hiányzott a csapatból a nemzetközi rutin, ezért nem tudtuk 1–0-ás vezetésünk után belőni a továbbjutást jelentő második találatot, sőt a végén a görögök kiegyenlítettek. Nagy lehetőséget szalasztottunk el; tovább kellett volna jutnunk, és jött volna a Liverpool…  Élete legszebb gólja…?

– A Fradi-pályán egyszer 5–3-ra veszítettünk, de nekem Bálint Laciék gyűrűjében sikerült egy szép csel után úgy kilőnöm a felső sarkot, hogy Géczi Pista meg sem tudott mozdulni.  Később még évekig a Stécé kulcsemberének számított, míg végül a sorozatos sérülések után 1979-ben szögre akasztotta a futballcipőjét. De ezután sem szakadt el a labdarúgástól!

– A visszavonulásom után a Nógrádi Szénbányáknál is jó csapatban, kiváló munkatársakkal dolgoztam. Emellett edzősködtem, és a Testnevelési Egyetemen 1983-ban szakedzői diplomát szereztem. Az SBTC-nél előbb a serdülőknél dolgoztam, ahol az első csapatomban olyan tehetségek játszottak, mint Kozma István, Pintér Attila és Oláh Béla. Később a felnőttcsapat pályaedzője, majd a Nagybátony NB III-as együttesének edzője voltam. Ezután másfél évig az SBTC NB II-es és NB III-as csapatát irányítottam.

Ezt követően Szalay Mikivel egy szép évet töltöttünk a Síküveggyárnál, ahol az NB II-es újonc legénységgel sikeresen szerepeltünk.  Közben az edzősködés mellett megbecsült testnevelő tanár lett a Gagarin iskolában. Ám nem lehetett könnyű a 40. életéve fölött váltani, és elkezdeni a pedagógus pályát...

 AZ 1971/72-ES BAJNOKSÁGBAN BRONZÉRMET NYERT AZ SBTC LEGÉNYSÉGE. Álló sor, balról: Szabó Géza pályaedző, Nyulászi János gyúró, Szalay Miklós, Gecse Ferenc, Varga Sándor, Kmetty József, Vertig József, Baranyai Gyula, Horváth Ferenc, Miklós József, Sáfrány István, Moór Ede edző. Elöl, balról: Magyar Lajos, Szoó József, Kajdy Tibor, Répás Béla, Kovács István, Básti István, Jeck Ferenc, Barta András, Loch Károly, Szőke István

bízhatunk abban, hogy a fiatal csapat megveti a lábát az osztályban. Az SBTC minden bizonnyal megnyeri a megyei bajnokságot, a játékuk fokozatosan fejlődik. Rendkívül fiatal a csapat, és ha a fiúk úgy érzik, hogy vannak céljaik, s minden edzésen így végzik az előírt feladatokat, akkor az esetleges osztályzón is eljuthatnak az NB III-ba. Én az őszi idény végén tartott évzárón is arra biztattam őket, hogy a klub fennállásának 100. évfordulót tegyék ezzel ünnepélyesebbé. Az is szép ajándék lenne az egyesület és a szurkolók számára, ha nyerni tudnának az Amatőr Kupa döntőjében. Bízom a sikerekben!  Idén 100 éves az SBTC. Sikerül egy méltó megemlékezés-sorozattal megünnepelni a centenáriumot?

– Az emlékévet szervező, lebonyolító SBTC 100 Alapítvány kuratóriumának tagjaként mondhatom, hogy tartalmas programot igyekeztünk kialakítani a centenáriumi esztendőre. Az események sorát öregfiúk-, majd serdülőtornával indítottuk a Városi Sportcsarnokban. Tavasszal az Öblös-pályán épülő utánpótlásközpontban gyermekfoci-fesztiválokat tervezünk, mint ahogy a magyar öregfiúk-válogatott is megtiszteli az emlékévet. Az SBTC központi centenáriumi ünnepséget május 13-án rendezzük a József Attila Művelődési Központban, ahol az üvegcsarnokban sporttörténeti kiállítás is nyílik. Júliusban gálamérkőzésen találkozik az SBTC felnőttcsapata az NB I-es Diósgyőrrel a Szojka Ferenc-stadionban. A Színészválogatott is örömmel jön a reményeink szerint már NB III-as őszi idénynyitó előtt előmérkőzést játszani az SBTC-öregfiúkkal.

Száz év képekben címmel novemberben jelenik meg az SBTC történetét megörökítő fotóalbum, amelyben a képek mellett írásban is megemlékezünk a Stécé egykori szakosztályairól és a klub kiemelkedő sportolóiról.  Talán a 100 éves SBTC-nek is van köze Répás Béla díszpolgári címéhez, de a munkáját eddig is elismerték! Melyek ezek közül a legfontosabb díjak?

– Korábban is kaptam már a várostól Salgótarján Sportjáért-elismerést. A diákolimpiai bajnoki címünk évében a megyei szövetség javaslatára átvehettem a Magyar Labdarúgásért-díj ezüst fokozatát. A megyei közgyűléstől Bérczy Károly-díjat kaptam, mint ahogy nagyon nagy elismerés volt a VOSZ megyei Príma-díja. Szintén kedves a szívemnek az iskolámtól kapott Gagarin-emlékplakett. De a csúcs, azt hiszem, a mostani díszpolgári cím.  S díszpolgárként hogyan látja Salgótarján jövőjét?

– Szépen fejlődik a színház, a sportélet, az SBTC, és remélem, hogy legalább egy stabil NB III-as csapatunk lesz. Tervben van a Tóstrandon egy szép kis stadion, és az elképzelések szerint azt a völgyet egyébként is egy kis ékszerdobozzá varázsolják.

Reméljük, hogy ez mielőbb megvalósul. Az elvándorlás megállítása érdekében a városvezetés igyekszik mindent megtenni a tovább tanulók támogatásával. Bízom benne,

ELISMERÉS

– Mihai Eminescu írta: „Semmit sem ér neked az élet, ha másképp álmodtad, és másképp élted.” De ez nem igaz, mert igenis, tovább is van élet! Nagyon sok szép élmény ért a tanári pályán. Igaz, eleinte meg kellett szoknom az edzői és a tanári munka közötti különbséget. Addig edzőként sportos, lelkes, tehetséges fiatalokkal foglalkoztam, az általános iskolában viszont akadtak mozgáshiányos, túlsúlyos, kényelmes gyerekek is, akiket nehezebb volt a testedzés szeretetére nevelni. El kellett sajátítanom a tananyag elemeit – szertorna, atlétika, labdajátékok stb. – is. De szerencsére nagyszerű tantestületbe kerültem, ahol mindenki segített nekem és a velem együtt érkező Szalay Mikinek a munkában és a beilleszkedésben. Különösen dr. Horváthné Győri Magdolna és Simon Tibor igazgatók, illetve a testnevelő kollégák, Ringeisen Andrásné, ifj. Szarvas József és Cserkuti Szabolcs támogatták. Annyi szép emlék fűz a tanári pályához, annyi kedvességet, szeretetet kaptam, hogy – a fenti idézetre visszautalva – ez az élet is jó volt!  Nem is maradtak el a sikerek!

– A diákolimpián labdarúgásban többször bejutott a csapatom az országos döntőbe.

Egyszer el is hódítottuk a bajnoki címet, míg háromszor ezüstérmesek lettünk, de azok is nagy sikerek voltak. A gyerekfociban még egy országos bajnoki címet nyertünk, a Pepsi Cola Kupát, amelyet közel félezer csapatból sikerült elhódítanunk. Egy életre szóló élmény volt a gyerekeknek, hogy fődíjként kimehettek Milánóba, az AC Milan–Juventus rangadóra.  Edzőként is az utánpótlásnevelésben teljesedett ki.

– A Salgó Öblös-Faipari SC-nél végzett munkám során kiemelkedően tehetséges volt az 1987–88-as korosztály, amelynek tagjai közül Kerényi Gábor (Diósgyőr), Tolnai Tamás (Újpest) és Simon Attila (MTK) az NB I-be is eljutott, kár, hogy a sorozatos sérülések megakadályozták őket a pályafutásuk kiteljesítésében. Szintén nagy tehetség volt Kiss Máté és Varga Csaba is, akiket a betegségük gátolt, míg Oszvald Ferenc a tanulást választotta. Az edzőség mellett a megyei szövetség utánpótlás-felelősi tisztségét is elláttam, ahol a megyei serdülő- és ifjúsági válogatottak tornáinak szervezése és a kiválasztás volt a feladatom.  Jelenleg is ezer szállal kötődik a labdarúgáshoz.

– A megyei igazgatóságok megalakulása után Schuchmnn Attila igazgató meghívott, hogy vegyek részt a társadalmi szervezet munkájában. Ezután Vági Márton, az MLSZ főtitkára kérésére elvállaltam a társadalmi elnöki tisztséget. A társadalmi elnökség feladata az igazgatóság munkájának az ellenőrzése, segítése, ezen kívül – többek között – a bajnokságok, ligaértekezletek lebonyolításáról is gondoskodunk. Egy másik megtisztelő feladatként az MLSZ Grassroots, Fair Play és Kisebbségi Bizottságában is tevékenykedem.  Milyennek látja a megye labdarúgásának a helyzetét?

– Örök optimista vagyok. A Balassagyarmat újoncként szépen helytáll az NB III-ban, és

 RÉPÁS BÉLA

hogy megáll a népesség fogyása, és hos�szabb távon is élhető város lesz Salgótarján.  Mindahhoz, amit elért, kellett egy jó, támogató család!

– Nagyon erős volt a szülői háttér, amely mindent megalapozott. A feleségemmel, a szintén mátranováki Sipos Ilonával 1971ben kötöttük házasságot, és azóta Salgótarjánban élünk. Nem bántam meg, hogy itt maradtunk, szeretünk itt élni. Két gyermekünk van: Ildikó pedagógusként dolgozik a Beszterce-lakótelepi iskolában, Béla pedig a Bp. Honvéd A-licences labdarúgó-utánpótlásedzője, emellett az Egressy Gábor Szakgimnázium tanára. A család szemefénye az unokánk, Ildikó ötéves kislánya, Toldi Szonja, aki mozgékony, eleven gyerek, már most szereti a tornát, az úszást. Remélhetőleg sportolni fog, és ebben folytatja a családi hagyományt.  Tervei a következő időszakra?

– A legfontosabb, hogy az egészségem ne romoljon. Az MLSZ-ben a Grassroots, Fair Play és Kisebbségi Bizottságban betöltött megbízatásom június 30-án lejár, de a bizottság elnöke, Vámos Tibor már jelezte, hogy a továbbiakban is számítanak rám, amely nagyon jólesik, és ezután is szívesen végzem a munkát. A megyei igazgatóság társadalmi elnökeként betöltött tisztségem az év közepén szintén lejár, és nem veszem rossz néven, ha egy rátermett fiatalt állítanak a helyemre. Ha nem folytatom ezt a tevékenységet, akkor még több időt szentelek a családnak, a kis unokámnak, mert egyébként is, szeretném a gyermekeimet továbbra is mindenben segíteni. S megbízatás nélkül is figyelemmel kísérem majd a megye labdarúgását, ha pedig valahol úgy gondolják, hogy tudok segíteni, akkor ezt szívesen megteszem, akár iskolában, akár egyesületnél, akár a szövetségben. Talán nem mindenki tudja, hogy nemrégiben újra bemutatkoztam az NB I-ben, ezúttal MLSZ-ellenőri minőségben. Úgy érzem, a továbbiakban is lesz hasznos tennivalóm, és persze szeretnék méltó lenni a megtisztelő díszpolgári címre!

B. R. 2020 / 1

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

5

HITÉLET

„TEBENNED BÍZTUNK ELEITŐL FOGVA”

MAGASZTOS ÉVEK A REFORMÁTUS GYÜLEKEZET ÉLETÉBEN Amikor néhány éve fiatal lelkészként számos protestáns testvérével együtt részt vehetett egy parlamenti ünnepségen, az édesapja sorsa jutott fájón emlékezetébe, akinek évtizedekkel korábban ugyancsak lelkészként sok megaláztatásban volt része, a politika által a templom falai közé szorított gyülekezetével együtt: hogy miért nem számára jutott, juthatott mintegy örök kárpótlásul ez a megtiszteltetés? szabb időre, csak remélni merem, hogy nem örökre. A két szimbólum, a kereszt és a kakas, egyaránt esendő, megváltásra szoruló voltunkra emlékeztet.  Minden ember életében, későbbi sorsa alakulásának egyik meghatározója a családja, szülőktől, nagyszülőktől megtanult, „ellesett” szokások, értékek. Így volt ez az ön életében is?

– Igen, lelkészcsaládba születtem, hatodik, egyben a legkisebb gyermekként. Édesapám egész lelkészi szolgálata a szocializmus éveire esett, sok nehézséggel, megaláztatással, a templom falai közé szorítva.

Emlékszem, amikor az első Orbán-kormány idején hivatalos voltam a parlamentbe sok lelkésztársammal együtt, rá gondoltam, s fogalmazódott meg fájón a lelkemben: talán

 NÉMETH JUDIT

A lelkészcsaládban született Németh Juditot, a salgótarjáni református gyülekezet lelkipásztorát nem tántorították el a pályától ezek a keserű, fájdalmas, apja terheit átérző, megélő fiatalkori emlékek. S mivel nem csak az édesapja, hanem egyik nagyapja, dédnagyapja, sőt később négy testvére is felölthette a fekete palástot, úgy is tűnhet, számára már „kitaposott” ösvény vezetett a lelkészi tanulmányok felé.

Azonban nincs így, nem volt kitaposott ösvény, saját útján járva más és mások irányították, formálták sorsa alakulását. Az élet örömeit és terheit mindig derűvel kezelő nagytiszteletű asszonnyal erről is beszélgettünk.  Miként a katolikus templomok tornyának csúcsát a kereszt, a reformátusokét a kakas díszíti. Van-e közös pontja, üzenete ennek a két örökérvényű jelképnek?

– Általában a református templomok tornyán csillag van, inkább a hajó végén jelenik meg sokhelyütt a kakas. Nálunk a toronysüveg csúcsát díszíti, mint ahogy például Losoncon, Kolozsvárott, Miskolcon, Szegeden is. Hogy mit jelképez a kakas?

Ehhez hadd idézzem Szenczi Molnár Albert kiváló református lelkész, hittudós 1625ben elhangzott szavait: „Tudásra méltó dolog, hogy a templomok tornyainak tetejére rézből csinált kakast szoktunk helyeztetni, mert minekután Péter az üdvözítőjét megtagadta volna, az kakasszóra serkent fel. Illik tehát vezeklés által is vigyáznunk…” Tehát arra figyelmeztet minket, hogy ne legyünk túlzott magabiztosak, hiszen nem tudjuk, nem tudhatjuk, mikor ér el bennünket a péteri bűn és gyengeség. Nem válunk-e hozzá hasonlóvá, tagadjuk meg hitünket, fordulunk el Urunktól, akár rövidebb-hos�6

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2020 / 1

KILENCVENÉVES A TEMPLOM A salgótarjáni református egyházközség történetének egyik fontos sarokpontja, amikor 1916 szeptemberében megérkezik az első önálló hitoktató, Bereczky Albert későbbi Duna-melléki püspök személyében, aki a lelkészi szolgálatban felváltja az Ipoly-parti városból „ingázó” Kovács Sebestyén József tiszteletest.

Ezzel a dátummal indul a gyülekezetben egy hosszabb folyamat, amely során a feltételek küzdelmes előteremtésével a gyülekezet fiókegyházból anyaegyházközséggé válik, s melyet csak a tanácsköztársaság zivataros időszaka, no és a folyamatos pénzhiány hátráltatott egészen 1924-ig,

 ÉPÜL A TEMPLOM

neki kellene most itt lennie, egyfajta kárpótlásul küzdelmes életéért. Anyai nagyapám Debrecenben volt lelkész, anyai dédnagyapám, Baltazár Dezső negyvenéves korában lett a Tiszántúli Egyházkerület püspöke, 1936-ban halt meg. Mint említettem, hatan vagyunk testvérek, közülük négyen előttem ölthették magukra a palástot…  Talán megbocsájtja nekem, ha azt mondom: ön számára kitaposott ösvény vezetett a lelkészi pálya felé.

– A lelkészi hivatás nem „kitaposott ösvény”, hanem Istentől való elhívás kell ahhoz, hogy az ember a teológián találja magát. Mint említettem, öt testvérem közül négyen előttem lelkészek lettek. Ezért én már nem akartam ezt az utat járni. S, hogy mégis miért indultam el? Egy negatív élmény, egy gimnáziumi kiszállás során nekem jutott a feladat, hogy igehirdetéssel szolgáljak, érlelte meg bennem a döntést, van még feladatom nekem is, örömtelen gyülekezetekbe örömet vinni. Pál szavai szerint: „Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek”.  Debrecen, a kálvinista Róma után a fővárosba, a Ráday utcai Református Teológiára vezetett az útja. A komoly tanulmányok terhei, vizsgák drukkjai mellett átélhette a

amikor végül minderre az egyházkerület vezetése is áldását adta. Önálló lelkipásztorát, Szabó Dezsőt 1920ban választja meg a gyülekezet. Évről évre meg kell küzdeni az önállóság megtartásáért, hiszen a lelkészi állás, a lakásbérlet, a terem-, illetve templomhasználatért fizetett összeg messze meghaladja a kislétszámú gyülekezet teherviselő képességét.

Mégis, az élet él, s élni akar: 1920-ban elhatározzák, hogy felépítik saját templomukat. Az előkészítő és szervező munkálatok fáradhatatlan gesztora Liptay B. Jenő magyar királyi főtanácsos, a gyülekezet főgondnoka volt, akinek 1928-ban bekövetkezett halála nagy csapást jelentett a gyülekezet számára.

Azonban a fájdalmas esemény sem törte meg a tettre kész híveket, még az sem,

hogy az országos gyűjtés nem hozta meg a remélt sikert. Az 58 ezer pengő építési költség hatalmas pénz volt akkoriban.

Fedezetére 30 ezer pengő banki kölcsönt vettek fel 35 évre szóló törlesztéssel, a Vallás- és Közoktatási Minisztérium évi 2700 pengő segélyt folyósított, 1929 márciusában a Rimamurányi–Salgótarjáni Vasmű Rt. ötezer pengő adománnyal segítette a Pipis-hegy tövében, az egykori városi vágóhíd telkén zajló templomépítési munkálatokat.

A városi összefogásnak számos példáját lehetne még sorolni. A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. meszet és munkásokat küldött, a Salgótarjáni Villamossági Rt. adományként végeztette el a templomvilágítás beszerelését. Salgótarján akkori vezetése nemcsak a már említett területet adta át, hanem hétezer pengős kedvezményes kölcsönt is nyújtott az orgona beszerzésére és a templombelső berendezésének elkészítésére.

Az acélgyári munkások keze nyomát a szépen faragott szószék is jelzi, rajta réztábla őrzi az alkotók neveit, így tiszteleg előttük a hálás utókor. Miként az áldozatos lelkű egykori főgondokot előtt is, akinek családi kriptáját is befogadta, őrzi a templom.

A várva várt nap 1929. november 24-én jött el, amikor ünnepélyes keretek között, püspöki részvétellel szentelték fel a gyülekezet templomát. 1947-ig csak álmodhattak egy, a templom melletti lelkészlakásról, a háborút követően azonban sikerült épületet vásárolni, mely gyülekezeti teremnek is helyet adott.

a teremből, ahol órát tartott. Az éppen arra haladó nagytekintélyű püspök azt hitte, hogy nincs bent tanár, ezért aggodalmaskodó, szigorú arccal nyitott be, majd meglepődött azon, hogy az órát tartó professzor nézett rá, aki csak ennyit mondott: „Nem tudod püspök úr, hogy a teológia egy vidám tudomány?” Rájöttem, hogy valóban így van. Ha átéljük, hogy helyére került az életünk, hogy Isten a tenyerén hordoz bennünket, nincsen ok arra, hogy aggódjunk, féljünk, lehetünk vidámak és elégedettek. A vidámság, a derű az öröm a hitből, biztonságból fakad.

Istent megismertük mint gondviselőt, mint minket szeretőt, akkor ott lesz ajkunkon a hálaének. Ahogyan vasárnaponként együtt adunk énekeinket segítségül híva hálát Istennek a templomban.  Hogyan telik a lelkész egy napja?

– A hétköznapokon egyrészről az iskolában a hitoktatás feladatai várnak rám, bár nagy részét a gyülekezetünkben szolgáló hitoktatató végzi, de mivel több iskola is van, így rám is hárul belőle. Másrészről, vannak hétközben bibliaórák, kóruspróba, imaóra. Van lehetőség személyes beszélgetésekre, s a betegek, idősek meglátogatására. Minden héten egy alkalommal, a Baglyaskő Idősek Otthonában istentiszteletet tartok.

 Nemes gesztus, amikor a vasárnapi istentisztelet végeztével „áldás, békességgel” köszön el, fog kezet kicsikkel és nagyokkal.

Ez is szép példája a gyülekezet és lelkésze közti bizalomnak, kölcsönös tiszteletnek.

– A templom bejáratánál a kézfogás, elköszönés egyúttal személyes találkozás is. Ha nem lenne így, számomra befejezetlen lenne az alkalom. Már harminckét éve élek Salgótarjánban, beosztott lelkészként szolgáltam és neveltem apró gyermekeimet. Gyülekezetünkben 1996-tól szolgálok lelkipásztorként.

Azok, akiket elsők között kereszteltem, már családot alapítottak, gyermekeiket hozzák keresztelni. Az élet csodálatos körforgása ez… Nagy öröm, hogy a városban igazi testvéri kapcsolatot ápolhatunk a testvéregyházakkal, és baráti a kapcsolat a lelkipásztorok között is. Gyülekezetként szeretnénk egyre szervesebb, hasznos részévé válni Salgótarján közéletének, helyi társadalmának.  A tavaszba forduló idő a lelkészlakás körül is érezhető, egy-egy kint felejtett tárgy, a gondosan felbakolt kenu a kellemesebb nyári napokat, a szabadság, a szabad idő örömet idézik. A hívek gyülekezetéről, a tágabb családról már szólt, hálás lennék, ha a szűkebb családjáról is ejtene néhány mondatot.

HITÉLET

közösség szeretetét, az életigenlő humorral fűszerezett diákéveket. Milyen munícióval hagyhatta ott Budapestet? A teológia és a humor viszonyáról van egy kedves emléke, amely máig ható nyomott hagyott a szolgálat könnyebb és nehezebb napjaiban.

Hálás lennék, ha ezt megosztaná velünk!

– A Debreceni Református Kollégiumban töltött négy esztendő nagy hatással volt rám is.

Az oratórium levegője, ahol a magyar nemzet nagyjai megfordultak, híres tudósok, költőink tanultak, s ugyanezeken a lépcsőkön mentek istentiszteletre, magasztos érzéssel töltött el, és mint Szabó Lőrinc, kicsinek éreztem magam. Az ottani istentiszteletek, Rózsai Tivadar bácsi teológiai előkészítő foglalkozásai, melyeken Kálvin János Institutio című művét magyarázta egyfajta alapot adtak a későbbi tanulmányokhoz. Ma is el-elgondolkodom azon, milyen fontosnak tartották tanáraink, hogy felkészülten kerüljünk ki az életbe. Itt ismerkedtem meg a görög nyelv szépségeivel is… Debrecen után kerültem Budapestre, a Református Teológiára. Professzoraink sok humorral vezettek minket a nagyon komoly tudás megszerzésében.

Dr. Sarkadi Nagy Pál újszövetségi profes�szor híres volt utánozhatatlan humoráról.

Egy alkalommal nagy nevetés hallatszott ki

 HARANGSZENTELÉS – KÖZÉPEN, VILÁGOS ZAKÓBAN FÖRSTER KÁLMÁN Az öreg épületben állandó gondot jelentettek a tetőtéri beázások, a gombásodó, nedves falak. A renoválás nehezen haladt, a folyamatos pénzszűke miatt évekig elhúzódott. A politika változásai, az évtizedekig tartó intézményes vallásellenesség csak fokozta a gondokat. A tarjáni református gyülekezet, miként a más testvéregyházak is a túlélésért küzdöttek.

1970-ben a Salgótarjáni Városi Tanács megvásárolta a templom melletti épületet, amelyben megkezdődött a parókia kialakítása. A város bontási anyagokat biztosított a munkálatokhoz. Az új parókiára fiatal lelkipásztor költözik. Végh Tamás nagy erőfeszítéssel, missziós lelkülettel

fog hozzá a gyülekezet összegyűjtéséhez, a vasárnapi gyermek istentiszteletek újraindításához.

A gyülekezet lassan erősödni kezd, apróbb munkálatok elvégzését is magára tudja vállalni. Kerítés épül, megoldják a templompadok fűtését. Nagy feladatként tornyosul elé a parókia épületének karbantartása, tetőcseréje. A használtan beépített és nem kellően gombátlanított faszerkezet életveszélyessé vált.

A felújítás 1999 nyarán már az új lelkésznő vezetésével zajlott. Újabb nagy eredményként 2004-ben elkészült a templom tatarozása. Későbbi megtörtént az orgona felújítása.

2020 / 1

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

7

HITÉLET  FOTÓ: KBS

 A SALGÓTARJÁNI REFORMÁTUS TEMPLOM

– Férjem igyekszik társam lenni a szolgálatban. Eljön a hittantáboraikba, ott van a gyerekekkel, segít a programok szervezésében, ha ideje engedi, kiveszi részét a tennivalókból. Gyermekeim már kirepültek a családi fészekből, Dávid fiam nős, Anna lányom is férjnél van, s megajándékozott egy tündéri unokával is, így új szerepkörrel, a nagymama feladataival ismerkedem, Fanni, a legfiatalabb még tanul. A kenu az udvaron az igazi nyári felüdülést jelenti, nyaranta a Dunán szoktunk evezni. A madárfütty, a vízcsobogás, a napsütés igazi kikapcsolódást ad az embernek. Ezzel a kellemes, aktív pihenéssel a férjem ismertetett meg.

 S kinek a feladata az evezés?

– Természetesen én is megmarkolom az evezőlapátot, szóval nekem sem csak a madárfüttyből, hanem a mozgásból is jut, s ez így van rendjén. Némi humorral azt is mondhatjuk, hogy a kenuban igazi demokrácia, jó és fegyelmezett csapatszellem uralkodik.  Beszélgetésünk során beszélt örömökről és gondokról, a hivatás és a derű nemes összekapcsolódásáról, szeretett volt tanárairól és professzorairól. Végezetül egy rövid kérdés: olykor nem érzi úgy, hogy nyomja vállait a palástja terhe?

– Meghatározó pillanat, amikor szenteléskor a lelkész vállára helyezik a díszesen megmunkált, fekete színű palástot. A mozdulat kifejezi: viselője készen áll a szolgálatra. Ha már terhet említett, akkor ez valóban nem egy kön�nyű lelkészi öltözék, de bizonyára ön sem erre gondolt. Minden olyan hivatás, amelyek során emberekkel, gondjaikkal találkozunk, terhet tesz a hivatását gyakorló vállára. Egyedül nem is képes elhordozni ezeket a terheket az ember. Ha nem tudnám továbbadni Istennek, aki egyedül képes megoldani, összeroskadnék.

Idő kellett ahhoz, hogy ezt megértsem, és azonnal tovább is adjam a Mindenhatónak.

Sokszor saját életünk is nehéz gondokkal teli, hogyan tudnánk másokét is cipelni? Beszélgetésünk elején már érintettük a péteri gyarlóságot, most a végén a hitében erős Péter apostol leveléből idézek, amelyben így biztat bennünket: „Minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok”. Legvégül a 90. zsoltár ősi szövegéből idéznék néhány sort, amely gyülekezeteinkben is gyakran felcsendülő énekünk: Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak! …Minden dolgunkat bírjad, forgassad. Kezeink munkáit igazgassad”. Úgy érzem, ez, pontosabban ezen tanácsok szolgálhatnak jó irányt egy lelkipásztor, egyáltalán minden hívő ember munkájára, szolgálatára. Számomra is ez a vezérfonal.

Szabó Gy. Sándor

HITBŐL ÉL AZ IGAZ EMBER Gréczi-Zsoldos Miklós egyik lelkes tagja a református egyházközség presbitériumának. A gyülekezethez fűződő erős gyökereiről, a presbiteri testület szerepéről, munkájáról, terveiről is beszél.

– Legutóbb 2004 decemberében, a Szuperinfóban vetették papírra rólam: „Hű maradt a szülőföldhöz, a családhoz, az unokához, a könyvhöz, és nyakas kálomistaként is, Teremtőjét szerető reformátusságához.”

Mit fűzhetnék ehhez, most, a 78. évemet taposva? Úgy igaz, ahogy leírták.

– A tarjáni református templomban kötött házasságot a fiam és a leányom is. Itt keresztelték, később komfirmálták négy unokámat, s keresztelték egy dédunokámat.

Talán ennyi elég a kötődésekről, melyek aztán csak tovább erősödtek.

– A legutóbbi választáson a gyülekezet, Enikő leányommal egyetemben, presbiterré választott bennünket. A több tagból álló presbitérium az egyházközség lelki és anyagi javainak őre, irányítója. Ez a testület saját soraiból gondnokot választ. A presbitériumnak hivatalból tagja az egyházközség megválasztott lelkésze. Tehát a reformátusok maguk választják meg lelkészüket, presbitereiket, ez egyházunk demokratikus rendje, melyről törvényben rendelkeznek.

– A feladatok és jogok, kötelezettségek alkotják munkánk savát-borsát. Felelős8

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2020 / 1

 A PRESBITEREK, KÖZÉPEN GRÉCZI-ZSOLDOS MIKLÓS ségteljes feladat, elkötelezettséget kíván! Úgy gondolom, bátran mondhatom, hogy a megyeszékhely egyik jól ismert, köztiszteletben álló személyisége lelkésznőnk, Németh Judit nagytiszteletű asszony.

– „A pap lelki orvos, szellemi tábornok és apa, aki pozitív orvosságot, határozott irányt, ehető táplálékot ad a lelkeknek….” – írta Szabó Dezső még 1926ban. Úgy érzem, lelkészünk is ennek szellemében szolgálja gyülekezetét, s a szép, magasztos szavakat nemcsak a szószéken, hanem a gyülekezet hétköznapjaiban, cselekedeteiben is kész követni. A presbitériumunk erős, felkészült egyéniségekből álló grénium, mindenben támogatja a kitűzött célokat, segíti a lelkész egyházirányító munkáját.

– Most még nagyobb szükség lesz a szoros együttműködésre, nagy feladat előtt áll közösségünk, új gyülekezeti házat kívánunk építeni. Folyik a tervezés egy új közösségi tér kialakítására, kaptunk kormányzati támogatást, s várjuk a nagy feladathoz a legfőbb támogatást, az Isten segítségét.

– Nagy öröm és lelki megnyugvás, hogy városunkban példás a különböző felekezetek közötti együttműködés. Kölcsönösen tiszteljük és elfogadjuk a más felkezetek hitvallását, és évek óta rendszeresen részt veszünk az ökumenikus imahét rendezvényein. Pál apostol szavai alapján mi, reformátusok azt valljuk, hogy az igaz ember hitből él. De nemcsak valljuk, igyekszünk is megélni, gyakorolni a hétköznapokban családi is tágabb közösségünkben egyaránt.

HÚSZÉVES A COGITO ÁLTALÁNOS MŰVELŐDÉSI KÖZPONT „Továbbra is szívügyünk a város és környezetünk fejlődése, meggyőződésem, hogy ös�szefogással még a mai helyzetben is többet tudnánk tenni, mint amennyit eddig elértünk” – hangsúlyozza dr. Paróczai Csaba, az immár 20 éves Cogito Általános Művelődési Központ – ezen belül számos népszerű helyi művészeti iskola – alapítója. Szerinte ehhez két dolog kell még: szakértelem és hit – hogy a most felnövő nemzedékek esélyt kapjanak egy tartalmasabb életre. Az ehhez vezető – és az eddig megtett – utat fejezi ki jelmondatuk is: „Alkotni szabadon!”  Kezembe került a Nógrád Megyei Hírlap egy 2000. szeptemberi száma, benne még a jó emlékezetű T. Németh Laci által írt tudósítással, miszerint Zöld utat kapott a művészeti iskola. Egy rövid hajú, vékony arcú, szemüveges fiatalember fotóját mellékelték a cikkhez. Találkoztál vele azóta, hogy van?

– Köszöni szépen, jól. Húsz évvel és húsz kilóval nehezebben, ugyanakkor sok illúzióval kevesebbel, de alapvetően jól, hiszen élünk, és ez mára önmagában becsülendő dolog, ha körbenézünk.  Hogyan emlékszel vissza az indulásra, melyek voltak az illúziók?

– Az egész olyan volt, mint egy mese, melyről az első pillanattól tudod, hogy bár hihetetlen, de veled történik. A történet 1999 karácsonyán kezdődött. Az első karácsonyunk volt kiköltözőként a karancsaljai családi házunkban, amelynek felújítása éppen csak annyira haladt, hogy be tudtunk költözni. Az alsó szinten még az előző tulajdonostól megörökölt cementpadló volt, egy ipari műemlék öntöttvas kályha, amit rokonoktól kaptunk, meg néhány szedett-vedett bútordarab. Feleségem minden órás volt a harmadik gyermekünkkel, én a két naggyal a fát díszítettem, amikor csöngött a telefon úgy három óra felé. Még éppen nem gyújtottuk fel a villanyt, de már erősen szürkült. Azt hittem, valamelyik rokonunk hív, de nem, régi barátom jelentkezett Miskolcról, hogy van egy izgalmas dolog, amelyben ő benne van már, és kérdezte, lenne-e kedvem csatlakozni.  Ez volt a művészeti iskola...!

– Igen, elmondta, a jogszabályok megteremtették a lehetőséget 1998-tól, hogy a zene mellett egyéb művészeti ágakkal elinduljon egy új típusú alapfokú művészeti iskola, lehet benne tánc, szín- és bábművészet, képző- és iparművészet, több tanszakon, nagyon izgalmas az egész, és nagyon népszerű mind a diákok, mind a szülők körében. Mivel mi népművelőként médiaismereti tanulmányokat is folytattunk, a végzettségünk jó ahhoz, hogy a képző- és iparművészet fotó-videó tanszakán tanítsunk, így – ha megszervezzük az iskolát – vezetői is lehetünk, illetve ő már szeptembertől az is. A szervezet, amiben benne van, a Beszterczey Alapfokú Művészeti Iskola, amelynek már három tagiskolája van. Hozzánk legközelebb Ózdon. Nagyon izgalmas dolog, sokkal szabadabb, mint egy általános vagy középiskola. Öntötte rám az információt,

nem is tudtam hirtelen mit mondani, csak azt, hogy rendben, térjünk vissza rá januárban.  És aztán visszatértetek!

– Igen, január vége felé egy verőfényes, hóolvadásos napon megjelentek nálunk ketten az iskolaalapítóval. Kávét ittunk, ők elmondták még egyszer, hogy miről van szó, és bíztattak, hogy vágjak bele. Persze akkor már nem kellett sok bíztatás, hiszen a telefonbeszélgetés óta nem volt óra, hogy eszembe ne jutott volna, milyen lehetőség, kihívás előtt állok. Ott ültünk, feleségem térült-fordult körülöttünk, karjában a kicsi lányunkkal, és akkor azt mondtam: igen, vágjunk bele.  Volt sejtésed arról, hogy mibe kezdtél?

– Kicsit úgy voltam vele, mint Provolone úr az Oscar című filmben: tudni tudtam, de nem sejtettem! Tudtam, hogyan kell csinálni, de azt nem sejtettem, hogy mit indítok el, és mindez hogyan változtatja meg az életünket, illetve környezetem hozzám való viszonyulását. Addig egy középiskolai tanár voltam. Igaz, hogy 1996-ban, a nyugdíjba menő igazgató bíztatására megpályáztam – persze sikertelenül – az Egészségügyi Szakközép- és Szakiskola igazgatói tisztségét, de ezen kívül az oktatás területén nemigen volt a fejem a vízszint felett. Tanítottam a Bolyai gimnáziumban, részt vettem a helyi művészeti életben, éppen a második verseskötetemet készítettem elő, szóval semmi különös. Nem tartoztam ahhoz a körhöz, aki bármiféle befolyással bírt a városban.  Ezt hátrányként élted meg?

– Eleinte igen, később persze lett ennek előnyös oldala – vagy legalábbis szerettem úgy látni. Gyakorlatilag ugyanaz volt a hátránya, mint az előnye. Ha az akkori városvezetéshez közel állok, biztosan sokkal egyszerűbb dolgom van, kapok erkölcsi támogatást, s valószínűleg a személyi és tárgyi feltételek megteremtése is sokkal egyszerűbben ment volna. Ára viszont biztosan az lett volna, hogy átveszik az irányítást, nem az és nem úgy valósul meg, ami és ahogy megvalósult, és valószínű, hogy ma nem én ülnék itt beszélgetni erről a témáról.  Hogyan jutottatok el az iskola kapuinak megnyitásához?

– Nagyon érdekes volt a városvezetés reakciójának változását látni. Még februárban bejelentkeztem az oktatási ügyeiért felelős alpolgármesterhez, akit történelemtanárként már régóta ismertem a különböző ver-

senyekről. Az oktatási irodavezetővel együtt meghallgattak, aztán mondták, rendben van, csináljam. Ezután elmentem a zeneiskolába, ahol az akkori igazgatónak is elmondtam, hogy miben mesterkedem, de azt is, hogy mivel elsősorban az akkor náluk nem tanított csoportos művészeti ágak megteremtésén fáradozom, szerintem jól kiegészítjük egymást, és dolgozzunk együtt.

Rajta úgy láttam, kicsit értetlenül, de nem

ISKOLA

ALKOTNI – MÉG MINDIG – SZABADON!

 BÁBJÁTÉK ÓVODÁSOKNAK

elutasítóan viszonyult a törekvéseimhez.

Ezután jött a csapatépítés. Felkerestem azokat a kollégákat, akik szóba jöhettek oktatóként. A legtöbben jól fogadták a kezdeményezést, sőt arra is vállalkozott néhány ember, hogy velem együtt főállásúként beleáll a szervezésbe. De emlékszem olyan kollégára, aki kétszer is felkeresett a Bolyaiban azzal, hogy ezt miért nem lehet megcsinálni. Májusra ott tartottunk, hogy két előkészítő megbeszélést tartottunk az új iskola iránt érdeklődő kollégáknak. Az elsőt a Gagarinban, a másodikat a megyei könyvtárban. Emlékszem, mindkét alkalommal voltunk vagy harmincan. Én előkészítettem az igazgatókkal az együttműködési megállapodásokat, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy helyet találjunk az oktatásnak.

Megegyeztünk a Néptáncművészetért Közalapítvánnyal, hogy a táncművészet bázisa a táncház lesz, és nyár elejére találtunk egy helyet, ami igazgatási központnak alkalmas volt, a fenntartó biztosította az induláshoz szükséges eszközöket, így beadhatóvá vált a működési engedély kérelem a megyei főjegyzőhöz.  Eddig tényleg álomszerű a történet.

– Na, innen jött a rémálom. Most már a városházáról kerestek meg azzal: hogyan áll a szervezés? Mondtam: minden úgy megy, 2020 / 1

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

9

ISKOLA  HIBÓ HÉT A MŰVÉSZETI ISKOLÁBAN

ahogy ezt februárban megbeszéltük, beadtuk a működési engedély kérelmet a megyére. Aztán csak kibökték, hogy nekik ez a dolog mégsem tetszik. Mondtam, februárban, mielőtt elkezdtem a szervezést, az első utam ide vezetett, hogy együttműködést kérjek és ajánljak, s akkor ezt meg is ígértétek. Mi változott azóta? Hát, erre volt az a válasz, ami most is a fülembe cseng: „nem gondoltuk, hogy meg is tudod csinálni.”  De az engedélyt megkaptátok?

– Igazából ez nem a helyi erőkön múlt, inkább ellenükre történt. A főjegyző nyár végéig húzta az időt, aztán mondvacsinált indokokkal elutasította az engedély kiadását.

Augusztus végén jártunk, ide hívtam a fenntartót, és azzal a lendülettel, ahogy kézhez vettük az elutasító határozatot, felmentünk a megyeháza második emeletére, ahol akkor a közigazgatási hivatal volt, és beadtuk a fellebbezést. Mivel a hivatal vezetése úgy látta, hogy az induláshoz szükséges feltételek megvannak, a többi pedig felmenő rendszerben megteremthető, megadta az engedélyt. Augusztus 31. volt, az utolsó nap, hogy elindulhasson szeptember 1-jétől az első tanév. Ez a csöpp bizalom volt, ami miatt ma itt vagyunk.  Ez tényleg kalandos volt!

– Ez a kalandoknak még csak a kezdete volt, de arra nincs idő, hogy mindent felsoroljak, és kívülről szemlélve nem is annyira érdekes.  Hogyan indult a munka, és hogyan vált a művészeti iskola általános művelődési központtá?

– Majdnem 1300 tanulóval indultunk Salgótarjánban és három környékbeli településen, és ez a diáklétszám két hét alatt iratkozhatott be, hiszen amíg engedély nem volt, nem kezdhettük meg a beiratkozást.

Aztán 2001-ben a városvezetés átszervezte a zeneiskolát, és minket lényegében kitiltott a területéről. Ez volt az illúzióvesztés második nagy pillanata, ugyanakkor a szabadság 10

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2020 / 1

kapuja is. Azt ugyan nem értettem, hogy miért nem lehetett helyben támogatni, velünk együttműködve megteremteni a csoportos művészetoktatást a megyeszékhelyen, hiszen én erre törekedtem az első pillanattól.

Amikor értesültem a kitiltásról, felhívtam az irodavezetőt, aki kis kertelés után őszintén megmondta: nem kívánunk konkurenciát.

Először – mi tagadás – úgy estek ezek a szavak, mint valami nagy virtuális fenékberúgás. Kicsit olyan volt ez, mint mikor a mesebeli legényt kipenderítik, lyukas tarisznyával, néhány morzsányi hamuba sült pogácsával.

Akkor, ott el kellett döntenem, mi legyen.

Igazgató kollégák ajánlottak pedagógusállást, lett volna hová visszamennem, de én úgy döntöttem, hogy adok magunknak még egy esélyt.  Aztán…?

– Végül igazam lett. Két év alatt megyei szervezetté váltunk. Hamarosan több mint húsz településen folytattuk az oktatást, az igazgatók és községi polgármesterek szinte egymás kezébe adtak minket. Jártam a megyét, alakultak a kapcsolatok. Közben elvégeztem a mozgókép- és médiakultúra tanár szakot, hogy a végzettségemhez se férjen kétség. A finanszírozás megfelelő volt, meg tudtunk venni mindent, ami kellett a művészetoktatáshoz, ezeket telepítettük a befogadó iskolákba, amelyek ezeket az eszközöket saját munkájukhoz is használhatták.

Különösen 2006-tól, a durva megszorítások kezdetétől ez egyfajta szövetséggé is tette a kapcsolatunkat. Amúgy is jellemző volt, hogy szakmai téren, az önkormányzati fenntartású intézmények vezetőivel mindig nagyon jó volt a kapcsolat, még akkor is, amikor itt, a városban nem kívánatosnak nyilvánított a politika.  Szóval, 2006 volt a fordulópont?

– Inkább úgy mondanám, hogy 2004–2007.

Ez volt életünk legizgalmasabb három éve.

2004-től egyre inkább éreztem, hogy az alapító-fenntartó működése nem jó irányba tart. Nekünk itt, a tagiskolában nem volt

tényleges rálátásunk arra, mi folyik Nyíregyházán, de éreztük, hogy megváltozott mind a kommunikáció, mind pedig a fenntartó hozzáállása. Egymás után kaptuk a törvényességi és hatósági ellenőrzéseket, amiket nem tudtunk mire vélni, mivel itt, helyben minden vizsgálat szerint rendben voltunk.

2004 decemberében érlelődött meg a gondolat bennem, hogy ha fenn akarunk maradni, önállósodnunk kell. Persze, titokban ezt sem lehetett megtenni. Az alapítónak elmondtam, hogy mire készülök, és ez miért jó neki. Becsületére legyen mondva, hogy megértette. Így jöhetett el a pillanat, hogy Brunda Gusztáv segítségével létrehoztuk a Hibó Tamás Művészeti Alapítványt, amely 2005 nyarára a tagiskolát önálló művészeti iskolaként újraszervezte. Aztán jöttek a konfliktusok, mert a régi fenntartó környezetében lévők közül addig duruzsoltak az alapító fülébe, mígnem az együttműködésből nyílt szakítás lett, de ez már nem tudott változtatni azon, hogy a döntés ide került Tarjánba, és a magunk urai lettünk.  Miként került a képbe Somoskőűjfalu?

– A település 2006-ban levált Salgótarjánról, és az előkészítő bizottság, amely az első testületet is adta, úgy döntött, hogy biztos, ami biztos alapon alapítványi fenntartásban szervezi újjá a helyi köznevelési és közművelődési intézményrendszert. Mivel a két település viszonya – éppen az iskolabezárás és aztán a területi viták miatt – mélyponton volt, és a város hozzánk való viszonya legföljebb a tűrt kategóriába tartozott, ráadásul helyi iskolafenntartó alapítvány akkor sem volt más a környéken, minket kértek fel, hogy alapítsuk újra az iskolát, meg persze vegyük át az óvodát, s mivel az iskola és a művelődési ház korábban is egy szervezeti egység volt, vigyük azt is ráadásnak. 2007ben tehát a nagy iskolabezárási hullám kezdetén, mi új iskolát nyitottunk. Az, hogy ez sikerült, nem tett minket népszerűbbé helyben, hiszen megkérdőjelezte a korábbi döntés helyességét, de mi ezzel már nem foglalkoztunk. Ekkor alkottuk meg iskolánk jelmondatát is, amely azóta is ott van a bejárat fölött: „Alkotni szabadon”.  S egyre csak növekedtetek – az ország túlvégén is!

– 2005-re a megye huszonöt településen több mint kétezer főt értünk el. Ehhez a munkához elkötelezett, komoly szaktudással és lelkesedéssel bíró pedagógusok kellettek, akik közül többen a mai napig is erősítik az intézmény nevelőtestületét.

2007 nyarán olvadt a művészeti iskolai intézményegységbe a Sárospatak környékén működő Báb-Szín-Vár Művészeti Iskola, és csatlakozott hozzá néhány Heves megyei iskolában működő, korábban más művészeti iskolában működő művészeti csoport. Még 2006 folyamán bekapcsolódott az intézmény működésébe a kiskunhalasi Szilády Áron Református Gimnázium néhány pedagógusa, így ott is egyre sokrétűbb művészeti oktatás kezdődhetett. Szintén ettől az évtől részese a magániskola az állami közfeladat-ellátásnak közoktatási megállapodás, majd 2017-től köznevelési szerződés

elsők közt voltam, aki az akkori miniszteri kitüntetést, a Teleki Blanka-díjat megkapta.

A sok harc arra is kényszerített, hogy folyamatosan képezzem magam. Először a közoktatási vezetőképzőt végeztem el, majd 2009-ben felvételiztem a Károli Gáspár Református Egyetem állam- és jogtudományi karára, ahol az év őszén meg is kezdtem a tanulmányaimat. Közben jártam az országot közoktatási szakértőként. Szóval ott voltunk, 2012 nyarán, hosszú előkészületek után öt évre megkaptuk a teljes intézményre a közoktatási megállapodást. Akkorra már láttam, hogy az egyetemmel is végzek 2013 tavaszára, ha összeszedem magam, így elkezdtek érdekelni másféle kihívások.

Addigra az intézmény élén olyan vezetőtársak álltak már mellettem, akik önállóan is meg tudták oldani a feladatukat, és úgy gondoltam, jobb, ha jön egy kis frissítés. Én magam inkább teremtő típusú vagyok, semmint fenntartó, és itt már az aprólékos fenntartási tevékenységre volt szükség.

2013 tavaszán aztán jött egy országos köznevelés-irányítási projekt, amelyhez megyei képviseleti vezetőket és munkatársakat kerestek. Mivel a Nógrád megyei pozíciók már elkeltek, megkérdezték, hogy lenne-e kedvem a budapesti képviselet munkájába bekapcsolódni. Igent mondtam, aztán egy hét múlva kiderült, hogy a vezető mégsem vállalja, mert nem akarja otthagyni korábbi munkahelyét, vezetni pedig csak főállású munkatársként lehet. Éppen Budapestre tartottam, amikor a kocsiban utolért a szakmai vezető a hírrel. Kérdezte, én elvállalom-e. Visszakérdeztem, mikorra kell döntenem. Azt mondta: félórán belül. Ekkor Kerekharasztnál jártam. Mire felértem, beszéltem feleségemmel, aztán a Hősök terén igent mondtam a felkérésre. Azóta nem vagyok főigazgató, de a fenntartó alapítványban annak megalakulása óta titkárként viszem az ügyeket. Igazából nem szakadtam el, és nem is fogok soha. Az in-

tézmény a mi negyedik gyermekünk a feleségemmel, és egy gyermek a szülőnek mindig gyermeke marad.  Mit tartasz a legnagyobb eredménynek az intézményről szólva?

– Tulajdonképpen azt, hogy még mindig van.

Ez köszönhető a szülők és tanulók bizalmának, s legfőképpen azon kollégáknak, akik ezt a bizalmat tanévről tanévre megszerzik.

Annak ellenre, hogy a köznevelésben érintett 6–18 éves korosztály lélekszáma a korábbi évek töredéke, a művészeti iskola tanulógárdája közel tíz éve csak 10%-os eltéréseket mutat, és az általános iskolánk létszáma is stabilizálódott 120–130 fő között. Számos innovációnk van, ilyen például a Somoskőújfaluban minden támogatás nélkül kiépített iskolakert és smart tanműhely, amelyet 2017-ben nyitottunk meg. Ez egy nulla széndioxid-kibocsátású, gyönyörű fekvésű létesítmény, amely egy hálózatos működés alapja lehet. A webkamerája képe az Időkép oldalon is követhető. Bekapcsolódtunk az Interindustria Tudásközpont Alapítvány vezetésével működő Interreg-pályázatba, amely szlovákiai és magyarországi szervezetek konzorciumaként „Smart communities” néven vidékfejlesztési projektként működik.

Ennek első szakasza lezárult, reményeink szerint idén nyáron indul a második kör.  Motivál még valami húsz év után?

– Azt mondhatom: igen, vannak terveink az oktatás területén is, nekünk továbbra is szívügyünk a város és környezetünk fejlődése, meggyőződésem, hogy összefogással még a mai helyzetben is többet tudnánk tenni, mint amennyit eddig elértünk. Ehhez két dolog kell még: szakértelem és hit. Tudjuk, mit és hogyan kell tennünk, hogy a most felnövő generációk esélyt kapjanak egy tartalmasabb életre, és hiszünk küldetésünkben, abban, hogy nélkülünk szegényebb lenne a világunk. Bár sok év van már a hátunk mögött, intézményünk jelmondata változatlan: „Alkotni szabadon!”

(BR)

ISKOLA

révén. Így jutottunk el idáig, hogy mára az egyetlen alapítványi fenntartású intézmény vagyunk, amelynek székhelye és fenntartója is helyben van.  Ez megint csak sikergyanús szakasza az életeteknek.

– Belülről megélve olyan volt, mint egy ves�szőfutás. 2007-től vezették be az alapfokú művészeti iskolák minősítését, melyhez hozzákötötték az iskolák finanszírozását is. Mindeközben egyik évről a másikra felére vették vissza a normatív támogatást.

Az intézkedés bevallott célja az volt, hogy amennyire lehet, csökkentsék a művészeti iskolák számát, illetve tanulólétszámát.

Bűnbaknak néhány kókler miatt a magániskolákat tették meg, holott egy minisztériumi országos felmérés alapján kiderült, hogy mind a szakmai munka, mind a jogkövetés terén a magánintézmények 20–30%-kal felülmúlják az önkormányzati intézményeket.

Ez annak is köszönhető volt persze, hogy minket folyamatosan ellenőriztek, míg az önkormányzati fenntartókat nem. Sokan közülük ekkor hozták létre az általános iskolával egy szervezeti egységként az alapfokú művészeti iskolákat, amelybe minden szakmai kritérium mellőzésével beíratták az összes tanulót, így jutva pluszforráshoz a fenntartás terén. 2007 nyarán párhuzamosan zajlott az intézmény átfogó minősítése, a somoskőújfalui intézményegységek megszervezése, és ehhez jött a sárospataki intézmény maradékának integrálása. Végül persze sikerült, még az intézmény is kiváló minősítést szerzett, amit aztán – amíg az a rendszer működött – évről évre meg is tartott. Itt van a tábla a bejárat mellett.  Mikortól vagytok itt a Vásártér sarkán, a volt üvegcsiszoló műhelyben?

– Ez is jó történet (mosolyodik el, hátradőlve). 2000–2003 között a Május 1. úton béreltünk épületeket, amelyeket átalakítottunk a művészetoktatás követelményei szerint, de végig küszködtünk azzal, hogy a rendelkezésre álló terek szűkösek számunkra. 2003 májusában láttam az Öblösüveg�gyár hirdetését, miszerint kiadó az épület.

Még aznap megnéztem, és tudtam, hogy ez a mi helyünk. Akkor még csak egy éve állt üresen, egész jó állapotban volt, persze, gépteremből színház- és próbatermet kialakítani nem egyszerű. Ráadásul, ahogy beköltöztünk 2003 augusztusában, jött a gyémántcsiszoló projekt. Ennek kitalálói valahogy úgy gondolkodtak, hogy csiszolás az csiszolás, az üveg szépen csiszolva akár briliánsként is ragyoghat, vidékre jó lesz. Aztán persze erről is kiderült, hogy kissé kopott üveggyöngyökről van szó, úgyhogy maradhattunk, majd az Öblösüveggyár felszámolásával mindez saját tulajdonunkba került, így azóta biztos a helyünk.  Meddig vezetted te magad az intézményt?

– 2012-ben úgy éreztem, révbe értünk.

Akkor már tizenkét év volt mögöttem. Az új köznevelési kormányzattal sikerült jó kapcsolatot kialakítanunk, bár a korábbival is rendeződött a viszonyuk 2008-ra.

Ezt mutatta az is, hogy a megyéből az

 EGY KIS MUNKA A KREPUSKA GÉZA ÁLTALÁNOS ISKOLA KERTJÉBEN 2020 / 1

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

11

MŰVÉSZET

AMI EGYSZER ADÓDIK AZ ÉLETBEN

BESZÉLGETÉS SÁNDOR ZOLTÁNNAL, A ZENTHE SZÍNHÁZ MŰVÉSZETI VEZETŐJÉVEL Bár több mint harminc éve ismerősök, barátok vagyunk, napközben pedig alig 500 méterre dolgozunk egymástól, mégis jóval nehezebb volt vele időpontot egyeztetnem, mint olyan valakivel, aki külföldön él, és csak időnként jár haza Magyarországra. De ötödszörre csak sikerült egy kávé mellett leülnünk.

 DEGENFELD LAJOS KASTÉLYA SZIRÁKON

 Azt tudom, hogy Szirákon láttad meg a napvilágot. Mesélnél egy kicsit a szüleidről?

– Édesanyám sziráki, apám hugyagi származású volt. A kisgyermekkoromat töltöttem Szirákon, mert az iskolapadot már Tarjánban koptattam. De a nyári szüneteket megint csak a sziráki kastély elhagyott kertjében és romos épületében játszottam végig a nagyszüleimnél. Ők a háború előtt Degenfeld grófnál szolgáltak, nagyapám kőművesmesterként, nagyanyám pedig cselédként, majd később szakácsnőként. Nagyapám és édesapám több hangszeren játszott, kívülről tudták a korabeli operetteket és kuplékat.

Anyám gyönyörűen énekelt, akkoriban még a falvakban teljesen megszokott dolog volt a helyi közösségek által létrehozott színjátszás, ők Szirákon oszlopos tagoknak számítottak ebben. Apám nagyon szépen szavalt, gyerekkoromban még jártunk együtt versenyekre, ő a felnőtteknél, én a fiatalok között indultam.  Akkor korán természetes közeged lett a színpad.

– Igen, kicsi gyermekként is sokat szerepeltem. Egy kis kitérővel az általános iskolát már a Május 1. útiban végeztem, a mai Kodályban. Hárman voltunk testvérek, három fiú. Még nem volt televíziónk, emlékszem, esténként apám folytatásokban felolvasta nekünk a János vitézt és Arany Toldijának mindhárom részét. A bátyáim hivatásos zenészek lettek, az egyikük kürtön, a másikuk hegedűn jeleskedett. Egyébként 15 éves koromig én is játszottam mindkét hangszeren, zeneiskolába jártam, de aztán magával ragadott a futball és a versmondás.  Hová jártál középiskolába?

– Először a Madáchba, még a kakasos templomhoz, és amikor fölépült a Bolyai Gimnázium, átkerültem oda. Lelkes könyvtárlátogató12

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2020 / 1

ként másodikos koromban már Arisztotelész műveit és Hegel filozófiáját olvastam, ezzel párhuzamosan délutánonként hegedültem a zeneiskolában, és rúgtam a labdát az SBTC ificsapatában. Viszont a tankönyveket nem nagyon forgattam. Apám addig-addig mondogatta, hogy így nem lesz belőlem színész – mert annak készültem –, hogy otthagytam a gimnáziumot, és elmentem esztergályostanulónak. De az sem volt gondmentes, mert harmadikos koromban az SBTC-vel részt vettünk egy lengyelországi nemzetközi tornán, amit meg is nyertünk, de sajnos engem az iskolából előzőleg nem engedtek el. A büntetésem az volt, hogy a szakmunkásvizsgát csak három hónappal később tehettem volna le. Mondanom sem kell, hogy nem mentem el a kitűzött időpontra. Aztán 17 évesen leigazolt az Öblösüveggyár NB III-as csapata, ahol hamar összeszedtem egy súlyos sérülést, így a futballista pályafutásom hamarosan véget ért, bár kisebb csapatokban még 25 éves koromig eljátszogattam, s még 25 évig „levezettem” a városi kispályás bajnokságban, begyűjtve öt bajnoki címet.  Az iskoláit elhagyó tinédzserként hogyan tudtál tovább lépni?

– 18 évesen jelentkeztem katonának, mert elhatároztam, hogy tengerész leszek. Addigra már az összes létező könyvet elolvastam erről a témáról, így kerültem Vácra, tiszthelyettesi iskolába. De hamar rájöttem, hogy ez az erősen zárt, szabályozott rendszer, a „forradalmi vasfegyelem” nem az én világom, úgyhogy megfogadtam, ha kikerülök onnan, folytatom a félbehagyott tanulmá-

nyaimat. Végül nagy nehezen, 27 hónapnyi katonaság után leszerelhettem, és Tarjánba visszakerülve esti tagozaton leérettségiztem, majd az egri tanárképző főiskola pesti tagozatán pedagógia–népművelő szakos főiskolai diplomát szereztem. Közben megnősültem, Kazárra költöztem, ahol jelenleg is lakom, és feleségemmel, Máriával több, mint 40 éve boldog, kiegyensúlyozott házasságban élek. Nélküle – a reklámszöveget idézve – ez a projekt, amit úgy hívnak: Én, nem jöhetett volna létre.  És a munkába állás?

– 1976-ban a község tanácselnöke, aki látott a televízióban egy versmondó versenyen, úgy gondolta, hogy belőlem biztosan jó kultúrigazgató lesz a faluban. Pontosabban három település tartozott hozzám, Kazár mellett Mizserfa és Mátraszele is. Egy robogóval közlekedtem, zenés és színházi előadásokat szerveztem, magam is fölléptem, ha kellett. Ezzel párhuzamosan irodalmi estekkel bejártam egész Nógrád megyét, egy idő után csatlakozott hozzám Pál Jóska, akivel hamarosan nagyon jó barátok lettünk. A Palócföld és a megyei könyvtár is szervezett hasonlókat, így találkoztam később T. Pataki Laciékkal, vagy a gyarmati előadóművészekkel, Csikász Istvánnal és Csábi Pistával.  Pezsgő kulturális élet volt a nyolcvanas évekből.

– Minden terület fejlődött, kivéve a versmondást. Gondoltam egy nagyot, és megalapítottam a Kassák Versmondó Kört. 10– 15 középiskolást gyűjtöttem magam köré, elkezdtem tanítani őket, miközben magam is tanultam. Előadóművészi engedélyt szereztem a Filharmóniánál, és közel 30 évig, amíg a tarjáni színházi munka el nem kezdődött, folytattam ezt a tevékenységet.  A mindenkori főállásod is a kulturális területhez kötött.

– Így van. Különböző helyeken dolgoztam, legtovább a városi önkormányzatnál, de mindig a kultúra valamelyik szegmensével foglalkoztam. Igyekeztem hivatalnokként is a művészeti területen dolgozókat segíteni anyagi és erkölcsi értelemben egyaránt.

 AZ SBTC IFICSAPATA. AZ ELSŐ SORBAN, JOBBRÓL A MÁSODIK SÁNDOR ZOLTÁN

 A NAGYREMÉNYŰ LABDARÚGÓ A HETVENES ÉVEK KÖZEPÉN

 Hosszú, évtizedekig tartó folyamat végén alakulhatott meg a Zenthe Színház.

– Már a rendszerváltás előtt párthatározat szólt arról, hogy Salgótarjánban létre kell hozni egy önálló társulatot. Ugyanakkor számos amatőr színjátszócsoport működött a városban. Valamikor a kilencvenes években kezdtük ezt egyre hangosabban mondogatni, élünkön T. Pataki Laci barátunkkal, aki íróként, újságíróként, rendezőként folyamatosan napirenden tartotta ezt a témát. Ő volt szakmailag a legfelkészültebb közülünk, elkezdett fiatalokkal foglalkozni, feleségével, Editkével létrehozták a Vertich Stúdiót. Arra gondolt, hogy évek hosszú sora alatt kitanít annyi tehetséges embert, akikből majd létrejöhet egy társulat. Ebben a kérdésben nem értettünk egyet, a támogató önkormányzat és a város közönsége is egyre inkább sürgette a bemutatható produkciók létrejöttét. Így került színpadra Szép Ernő Májusa, valamint A brémai muzsikusok című zenés mesejáték, és jó néhány alkalmi produkció is, amelyeknek igen nagy sikerük volt.  Aztán T. Pataki László meghalt. Hogyan tudtátok folytatni nélküle?

– Laci távozása nagy veszteség volt, de abban biztos voltam, hogy folytatni kell. A történelmi pillanatot akkor éreztem meg, amikor az önkormányzat munkatársaként a középtávú közművelődési tervekbe sikerült belevetetnem, hogy a hivatal vizsgálja meg, hogyan lehetne létrehozni egy új színházat a városban. Mindezt egy olyan időszakban, amikor a város gazdasági helyzete erősen leromlott, és ráállt egy lefelé mozgó pályára. Nagyon kevesen hittek a professzionális színház létrehozásában, de mi Susán Ferivel és Kojnok Nándival letettünk egy olyan tervet az asztalra, amelyben leírtuk a strukturális összetevőket és ennek anyagi vonzatait. A kiszámolt összegnek csak egy részét kaptuk meg, de 2012-ben az akkori közgyűlés Székyné Sztrémi Melinda polgármester vezetésével elfogadta a javaslatunkat, így hivatalosan megalakulhatott a Zenthe Ferenc Színház a József Attila Mű-

MŰVÉSZET

velődési Központ épületében, Simon Lajos igazgatásával. Én az önkormányzattól nyugdíjba vonultam, a színházban pedig művészeti vezető lettem, a színház menedzsere és egyben főrendezője Susán Feri lett, Molnár Ernő rendezőként, P. Kerner Edit pedig színészként, stúdióvezetőként csatlakozott.  Mi kellett ahhoz, hogy ez a színház életképessé váljon?

– Rettenetesen nagy elszántság, akarat és tenni akarás! Elég nagy ellenállásba ütköztünk az elején. Ez nem sikerülhet, mondogatták a város meghatározó értelmiségei, kizárt dolog, hogy itt egy önálló társulat életképes legyen. Rajtunk kívül nagyon kevesen hittek benne. Tudtuk, hogy nekünk, vezetőknek nagyon komoly szellemi erőfeszítésbe kerül majd a színház működtetése, hiszen soha ezelőtt nem csináltunk még ilyet, mi is akkor kezdtük tanulni a szakmát. De óriási kihívásnak tekintettük, amely egyszer adódik az ember életében. Be kellett bizonyítanunk magunknak és a város közönségének is, hogy lehet itt valami újat létrehozni és működtetni. Nagyon sokan elmentek Tarjánból az idők folyamán, de akik itt maradtak, azokért van ez a színház, ebben nagyon hiszünk, és ez óriási motivációt jelent számunkra.  Mennyi most a színház költségvetése?

– Anno 15 millió forintos támogatással és az épület ingyenes használatával kezdtünk, és ma már több mint 300 millió forintnál tartunk. De gyorsan hozzáteszem, ennek a nagyobb részét nem a város önkormányzatának kell előteremtenie. 2019-től önálló kft. lettünk, és kiemelt színházi kategóriába kerültünk, így tavaly már a minisztériumtól is kaptunk éves támogatásként 100 millió forintot, amelyet minden évben újra meg kell pályáznunk. Ha a filmkészítést hollywoodi mintára álomgyárnak nevezik, akkor ez egy katarzis-üzem. Üzem, ahol a díszletmozgató fiatal munkája ugyanolyan fontos, mint az igazgatóé. Egyik sem működik a másik nélkül. Ha az üzemelés nem elég precíz, akkor komoly bukták várnak a benne dolgozókra és a produkciójukra egyaránt.  Mennyien dolgoztok most a színházban?

– Pontos számot nem tudok mondani, mert ez változó. Körülbelül 40 főállású alkalmazottal számolhatunk, és nagyjából 60 ember-

 A FIATAL NÉPMŰVELŐ

nek van megbízása különböző feladatokra, a díszlettervezéstől a színészekig bezárólag.  Hány bemutatótok és előadásotok van egy évadban?

– Ebben az évadban hét bemutatónk lesz összesen, és nagyjából 180 előadást játszottunk, illetve játszunk Kárpát-medence-szerte a magyarlakta területeken. Igazi utazó színház vagyunk, Déryné utódai. E nélkül ugyanis nem tudnánk megmaradni.  Már a kezdetektől meghatároztátok a színház profilját?

– Az a kezdetektől látszott, hogy csak a salgótarjáni közönségre támaszkodva nem tudunk egész éves működést biztosítani. Ha pedig utazó színházzá válunk, akkor megkerülhetetlen a népszínházi attitűd vállalása. Olyan klasszikus darabokat játszunk, amelyek értéket közvetítenek, ugyanakkor szórakoztatóak is. Lehetőség szerint a bulvárdarabokat igyekszünk elkerülni, az igényesség kulcsfogalom a gondolkodásunkban. A törekvésünk nem lehet más, minthogy a szakmailag, művészileg igényes darabjaink egyben népszerűek is legyenek.

De ezt a kettőt nehéz összeegyeztetni. Ha megnézed a repertoárunkat, az sokat elárul

 SÁNDOR ZOLTÁN ÉS PÁL JÓZSEF ELŐADÁSA 2020 / 1

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

13

MŰVÉSZET

erről a szándékunkról. Nyílván a drámát és a tragédiát nehezebben tudjuk eladni, bár a teoretikusok szerint a magas művészi kvalitásokat igénylő rétegszínházi produkciókon keresztül vezet az út a népszínházi előadások és a kevésbé igényes közönség felé.  Igen, ez régi vesszőparipám, mert sokan megkérdezik, hogy mi szükség van egyáltalán az avantgárdra? Hát pont a sokak által kedvelt mainstream kultúrának van rá a legnagyobb szüksége, amikor kifárad, és már csak önmagát ismételgeti. A megújulásához mindig az avantgárd által kikísérletezett formákra, nyelvre, kifejezési módra van szüksége, mint tésztának az élesztőre. A művészetekben az avantgárd lételeme a folyamatos keresés, az újabb és újabb utak megtalálása kísérletezések által. Ha már itt tartunk, egy salgótarjáni örök fiatal, a 85 éves Nagy Pál sokat tudna erről mesélni nekünk.

– A műsorpolitikánk meghatározó eleme, hogy pontosan tudnunk kell, kinek játszunk.

Bár vannak, akik a művészszínházak formanyelvét kérik rajtunk számon, szemben az általunk követett hagyományos játékstílussal, de ha hallgatunk rájuk, már bezárhattuk volna az intézményt. Hiszen a költségvetésünk felét az évi 180–200 előadás bevételéből teremtjük elő.  Visszatérve a te munkádhoz, már nem csak művészeti vezető vagy, hanem dramaturg is. Mivel foglalkozik egy dramaturg?

– Egy évben elolvasok nagyjából 500 művet, azokat kijegyzetelem, referálok róluk a főrendezőnek és az igazgatónak. Ezek közül együtt választjuk ki a bemutatandó darabokat. De a kiválasztott műveken is van még jócskán kreatív munka, sokszor aktualizálni kell, húzni az eredeti szövegből, két vagy több szerepet egybe illeszteni, máshová helyezni a hangsúlyokat a mai kor kihívásainak megfelelően, és így tovább. Mindezt amiatt, hogy a néző figyelme egy pillanatra se lankadjon az előadás közben; hogy magával ragadja a darab, és amikor véget ér a produkció, úgy érezze, megérte eljönnie a színházba, több lett azáltal, hogy megtekintette és átélte ezt a vidám vagy éppen szomorújátékot.  Melyek a továbblépés lehetőségei?

– Nagyon keményen belevágtunk, és erősen lobbizunk is annak érdekében, hogy legyen egy új, önálló színházépülete a társulatnak Tarjánban. Nyolc évvel ezelőtti álmainkban

 A VÁRAD FOLYÓIRAT BEMUTATÁSA. BALRÓL: SÁNDOR ZOLTÁN, KRISTA ZSOLT, TARNÓCZI JAKAB ÉS KŐRÖSSI P. JÓZSEF

valahol ott volt ez a terv, de nem gondoltuk, hogy ilyen hamar a gyakorlati megoldásokon fogunk majd gondolkodni. Úgy hisszük, hogy a Salgótarjánban is meghirdetett Modern városok programban helyet kaphatna egy új színház felépítése.  Nyilván, a jelenlegi játszóhelyeteken, a József Attila Művelődési Központban más rendezvényeknek is helyet kell biztosítani, így elkerülhetetlen a folyamatos egyeztetés.

– Próbáljuk összehangolni, de óhatatlanul vannak ütközések a művelődési ház többi programjával. Ez a helyzet behatárolja a színpadi próbák számát és természetesen az előadásokét is, illetve azok színvonalát. Tehát, ha csak az objektív körülményeket nézzük, ez akadály a fejlődésünkben. Nyílván egy új színháznak a színpadtechnikája is XXI. századi lenne. Jelenleg sok kreatív energia megy el arra, hogy egy-egy előadás által támasztott technikai követelményrendszer összeálljon, és a néző ne érezze úgy, hogy az adott produkció a „szegény ember” színháza. Van ennek jó oldala, mert így folyamatosan jár az agyunk, hogyan válaszoljunk az adódó kihívásokra. De egy új épületnek, egy saját otthonnak szintén nagyon sok mozgósító energiája lenne. Például terveink szerint a Nógrád Táncegyüttessel közösen „lakhatnánk” ott, ők is régen kinőtték már a jelenlegi táncházat. Aztán egy sor kulturális rendezvény kap-

A SZÍNHÁZRÓL ÉS A HOZZÁ FŰZŐDŐ VISZONYOMRÓL Peter Brook, a korszakos, rendező és színházi ember a következőképpen fogalmaz egyik tanulmányában: „A játékhoz sok munka kell. De amikor ez a munka a játék élményét adja, nem érezzük többé munkának. A színház – játék.”

Mit tehetnék én ehhez hozzá? Legfeljebb azt: irigylem azokat, akik Peter Brookkal együtt dolgozhattak. De azért hálával tartozom a Jóistennek, hogy a Zenthe Ferenc Színház teljes társulatával, együtt játszhatunk színházat.

Sándor Zoltán 14

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2020 / 1

csolódhatna hozzánk természetes módon, multifunkciós központ is lehetne ez a hely.  Hol tart a lobbizás ez ügyben?

– Jelenleg várjuk az önkormányzattól, hogy kijelölje a helyet, ahol majd megépülhet az új színház.  Ti hol szeretnétek?

– Mi leginkább a városközpontban, a volt SZMT-székház, vagy a Karancs Szálló helyén.  Ez eléggé drámaian hangzik, bár tény, a szálloda húsz éve zárva van és szakszervezet is alig.

– Elismerem, hogy sokak számára így hangzik, de ha megnézzük, milyen funkciójuk van jelenleg, egy új színházi épület működőképes alternatívát jelentene velük szemben.

Aztán fölmerült az egykori Öblösüveggyár területe. Az jókora hely, viszont rekultiválni kellene a talajt, aminek a költsége nagyobb lenne, mint magának a színháznak a fölépítése. Aztán fölmerült az evangélikus templom plébániája melletti terület a Salgó úton, ami egészen benyúlik az úgynevezett Kiserdő alatti völgybe. Ugyanígy az acélgyári templom mögötti hely is számításba jött, részben az egykori Zagyva-rakodón. De a lehetőségek közé számít a volt Rákóczi úti iskola épületének lebontása és helyének beépítése.  Tehát, ha kijelölik a helyszínt, elkezdődhet a konkrét tervezés.

– Így van! Akkor tudunk konkrét építészterveket készíttetni és letenni az asztalra, ha eldőlt a helyszín. És a tervekkel a kezünkben tudunk majd lobbizni a megfelelő országos fórumokon. Ez egy nagy társasjáték – mint maga a színház! –, nagyon örülök, hogy ma már itt tartunk, és közel ötvenéves szakmai pályám csúcspontja lesz, ha egyszer megvalósul. Remélem, egyre többeknek szolgál majd például ebben a közegben, itt, a szülőföldünkön a Zenthe Színház megalakulása és fejlődése, és végül a rengeteg negatív szcenárió után mi egy pozitív történettel és példával állhatunk majd a város polgárai elé.

Kovács Bodor Sándor

MŰVÉSZET

ZSENIT SEGÍTETT FEL A PARNASSZUSRA

BOTOS ZOLTÁN ADOTT FESTŐKÉSZLETET BALÁZS JÁNOSNAK Egyre-másra csodálhatjuk szép, színgazdag festményeit, hiszen szinte egymást érik azok a csoportos és egyéni tárlatok, amelyeken előkelő helyet kapnak Botos Zoltán különleges, sajátos világú alkotásai. Ám még talán ő sem veszi rossz néven, ha azt mondjuk: az egyetemes képzőművészetnek nem a saját képeivel adott a legtöbbet!

Hanem azzal, hogy ifjú fejjel, ötvennél is több éve, a tarjáni cigányhegyen – barátaival – rendszeresen látogatta Balázs Jánost. S a többit már olvassuk tovább a híres költő, festő, filozófus zseni Életemről című önéletírásából:

AZ ÉN FIRENZÉM A CIGÁNYHEGY VOLT

– Beszéljek az életemről? Ez a legnehezebb.

Hetvenéves vagyok. Ennek a kornak ideális előnyei is vannak, amilyen a szelídség, a jóság, az igazságosság, a humorra való hajlam. A bölcsességet nem sorolom ide, mert világéletemben magamnak ártottam. Most veszem csak észre, hogy az idő gyors futása miatt már csak ódon történetek felidézésére szorítkozhatom.

Mesélek, pedig nem tudom, érdekel-e ez valakit. Fiatalkoromban talán, de már régtől fogva nem siettem megöregedni. A 70. születésnapomat is haraggal ünnepeltem meg.

Haragudtam a világra, és mindenkire, aki csak él és mozog. Hihetetlen! Nem tudom feldolgozni, hogy én, aki nemrég még fiatal voltam és erős, már alig kapok levegőt, ha felmegyek egy dombra. Legbelül úgy érzem, fiatal vagyok. Bensőm azt mondja, csak most kezdem el. Tudom, ez felelősséggel jár.

Elsősorban a festésre gondolok itt, mert komolyabb dolog ez annál, minthogy szélhámoskodjunk. Úgy szeretnék festeni, hogy ne

keltsek csalódást magamnak és az embereknek sem. Sok munkát kívánok magamnak, mert a tehetség nem elég. Bárki lehet tehetséges, de csak a sok munka visz el a művészethez. Nem Firenzében születtem, pedig micsoda előny lett volna ez számomra.

Az én Firenzém a Pécskő utcai cigányhegy volt, itt, Salgótarjánban. Itt láttam meg a napvilágot 1949. december 19-én. Ezt visszacsinálni nem lehet, de nem is bánom.

13 éves koromig itt éltem, és jól éreztem magam. A hatvanas években egy német városi küldöttség a Rokkanttelepről ránézett e szánalmas putrik sokaságára. Azt hitték, hogy ez csak egy filmdíszlet. Maradjon is így az emlékezetükben!

Akik meg tudták, hogy itt emberek is élnek, azok cseppet sem barátságosan, a félelem és a borzadály felkeltésére alkalmas helynek vélték. Ők nem is gondoltak arra, hogy itt gyerekek nőttek nagyra, innen indultak a felnőttek reggelente a gyárakba. Ezekből a putrikból indultak útra a fiatalok előbb Budapestre, majd a nagyvilágba muzsikálni.

Nagy koncerttermekben és királyi udvarokban zenéltek, és mindig ide is tértek vissza az útról, hogy elmeséljék nekünk, mit is láttak idegenben.

Ugyanitt, Balázs János otthonában egy este egyszerre kántáltuk Arany János Toldijának

 A FIATAL BOTOS ZOLTÁN VOLT BALÁZS JÁNOS SEGÍTŐJE

halhatatlan sorait. Vélhetően a helyes ritmusban, ahogy azt a költő gondolta. Boldogok voltunk, ahogy szívünket áthatotta a magyar nyelv melegsége és zenéje.

AHOL SOK A PÉNZ, OTT KÍSÉRTET JÁR

 FOTÓ: BOTOS ZOLTÁN

„Zoli jött, letett egy csomagot. Hoztam egy kevés maradék festéket, én festegettem vele, nekem már nem kell. Próbálkozzon vele valamit festeni. Fiatalabb korában szeretett rajzolni, festeni, hátha menni fog most! (…) A csomagban volt jó néhány rajzlap, grafitceruzák, törlőgumi. Külön csomagolva az akvarellfesték, kisebb-nagyobb ecsetek. Nézegettem egy ideig, azután félretettem. Gondoltam: minek ez már énnekem? Később, még azon a napon, elővettem a csomagot, kivettem egy rajzlapot, ceruzát és törlőgumit.

Kimentem az udvarra, széjjel néztem a szomszédos házak térségében, leültem a földkupacra: belekezdtem 40 év múltán az első rajzolásba. Még aznap (hosszú nyári nap volt), megcsináltam az első színes kis képet.”

A többi pedig már – mint tudjuk – történelem…!

Balázs János akkori ifjú barátja, segítője, Botos Zoltán pedig immár a 70. születésnapját ünnepelte nemrégiben. Ebből az alkalomból beszélgettünk – vagyis inkább: mondta monológját, amelyet az alábbiakban nem kívánunk közbe kotyogásokkal megtörni.

 BALÁZS JÁNOS – ALKOTÁS KÖZBEN

A legidősebb bátyám szerint olyan fekete kisbaba voltam, hogy kijelentette: „Ez nem lehet ez én testvérem!” A bőröm olyan sötét volt, mint a boksz. Ezt a tényt később anyám is megerősítette. Aztán szép lassan, talán anyám tejétől, vagy attól az igyekezettől, hogy megfeleljek a bátyám óhajának, a bőröm kezdett kifehéredni. Hároméves koromban már fehérbőrű gyerek lettem, aranyszőke, göndör hajjal. Akkor meg azt mondták rám, hogy parasztgyerek vagyok.

Nem törődtem én ezzel.

Négyéves koromra halványan, de 5–6 éves koromra már több mindenre emlékszem.

Volt egy konyhánk, meg egy szobánk. Kész csoda, hogy elfértünk. Hét testvér, meg a szülők. Apám a konyhában aludt egy pric�csen. A szobában volt három ágy. A két nővérem egy ágyban, a két bátyám szintén egy ágyban aludt. Én és az öcsém anyámmal aludtunk. A legidősebb bátyám a nagynénéméknél lehetett, mert ők amúgy is csak ketten voltak.

Eszembe jut, hogy minden este anyám beállított egy lavórba, és tetőtől talpig lemosdatott, majd beledugott az ágyba. A fejrésznél magas, barna ágytámla volt. Az ágyban szalmazsákon feküdtünk, rajta egy fehér lepedő. Ezt a szalmazsákot évente háromszor-négyszer friss szalmával tömtük meg.

Ilyenkor volt a legjobb aludni rajta.

Egészen közel laktunk néhai Szepesi József barátomhoz. Olyan közel, hogy egy vályogfal választott el minket egymástól. Reggelente vagy én, vagy ő keltettük egymást, és innen indultunk az új kalandok felé. Játszópajtás akadt itt elég, hiszen minden családban sok volt a gye2020 / 1

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

15

MŰVÉSZET  FOTÓ: KBS

 BOTOS ZOLTÁN A KÉSZÜLŐ MAKETTEL

rek. Fő játékunk a bújócska volt. Fiúk, lányok vegyesen. A sok szűk kis sikátorban könnyen és észrevétlenül el lehetett tűnni. Akit a kereső először megtalált, az lett a hunyó. Ha ezt meguntuk, akkor lementünk a patakhoz focizni. Itt két pálya is volt, egy kisebb a gyerekeknek és egy nagyobb a felnőtteknek.

Ez a medence már nincs meg, feltöltötték.

Innen kezdődött a nagy kanális, ami a Pécskő utca alatt futott végig, és a mozi mögött, a Tarján-patakban végződött. Ez a kanális olyan nagy volt, hogy kiegyenesedve jártuk végig. No, és a pigézés! Ezt a játékot is szívesen űztük. Ha meguntuk, a közeli erdőben mentünk fára mászni. Ősszel a szedret szedtük, amit a Karancs utcában adtunk le. Ebből a pénzből vettük meg az iskolaszereket.

Decemberi születésű vagyok, így csak hétévesen kezdhettem az iskolát, 1956-ban.

Osztálytársam volt Radics Antal is, aki Radics Gigi nagyapja volt. Emlékszem rá, hogy egy novemberi napon iskolafogászatra mentünk.

Amikor végeztünk, a tanító néni felsorakoztatott bennünket, hogy visszainduljunk az iskolába. Addigra már lezárták az épületet.

A bejárattal szemben két egyenruhás fegyveres őr vigyázott, hogy az épületből se ki, se be nem mehetett senki. Egy kicsit később, az emeleti ablakból láttam, hogy az édesanyám és Radics Antal édesanyja szalad az épület felé. Értünk jöttek. Mi ketten kimentünk az épületből, de a fegyveres őrök nem akartak hazaengedni. Édesanyám határozott és hangos fellépésére a két őr meghunyászkodott.

A főutcán ekkor már nem lehetett menni, ezért a Menház utcán felfelé siettünk, és innen jutottunk el a cigányhegyre.

Az első iskolai napom rémisztő volt. Az idegen környezet, az ismeretlen gyerekek és a fegyelmet parancsoló tanító néni félelmet és szorongást keltett bennem, úgyhogy én hazaszöktem. Anyám elfenekelt, és visszavitt az iskolába. Lassan megbarátkoztam az új helyzettel, olyannyira, hogy már szívesen jártam.

Abban az időben hol reggel, hol délután volt a tanítás. Hogyha délre kellett mennem, akkor 16

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2020 / 1

én már 11 órakor elindultam. Nem voltam jó tanuló, csak közepes. A 8. osztályban viszont én lettem az osztályelső 4,2-es eredmén�nyel. Az iskola legrosszabb osztályába jártam, így ez az eredmény is igen jónak számított.

Az általános iskola után a Madách gimnáziumba kerültem. Itt már egészen más volt a közeg. Osztálytársaim határozott céllal jöttek ide tanulni. Volt közöttük olyan, aki orvos akart lenni, vagy mérnök, vagy tanár. Egy osztályfőnöki órán arra a kérdésre, hogyan képzeljük el az iskola utáni életünket, az egyedüli voltam, aki nem tudta a jövőjét.

Nem is tanultam szorgalmasan, és ez a második osztályban már megbosszulta magát.

Csak az a matek meg az orosz ne lett volna!

A matek pótvizsgára még elmentem, de az oroszra már nem. Választanom kellett. Vagy osztályt ismétlek, vagy ipari tanuló leszek. Az utóbbit választottam. Üveges és képkeretező lettem. Szerettem a szakmámat, de bántott, hogy a többiek már érettségizett emberek.

Szégyelltem magam a volt osztálytársaim előtt, de jóval később beiratkoztam a gimnázium levelező tagozatára. Ekkor már családom volt, és már sokkal nehezebb lett a tanulás.

Azért megcsináltam, és 1978-ban végre leérettségiztem. Nagy kő esett le a szívemről.

1980-ban megszületett a harmadik gyermekünk is. Végleg lemondhattam arról az álmomról, hogy tanár legyek. Belemerültem a munkába, annál is inkább, mert nem tehettem mást. Egy régi bölcs mondása segített, miszerint „boldogságunkat egyes egyedül a munkában, önmagunk foglalkoztatottságában kell megtalálnunk.” Elegendő pénzt soha nem kaptam érte, de azzal vigasztaltam magam, hogy „ahol sok a pénz, ott mindig kísértet jár.” Végül is az embernek meg kellett keresnie a mindennapi kenyerét.

LÁTTAM EZT AZ EGYRE VIRULÓ EMBERT

Így tett Balázs János is, öreg barátom, aki nap mint nap köveket cipelt a hátán. Ezt addig űzte, amíg 1968 nyarán vittem az első rajzeszközöket és a festékeket. Ezzel megkapta azt a tevékeny örömet, amibe belemerült. 1966-tól jártam hozzá beszélgetni.

Az ő természetét és életvitelét ismerve nagy szó volt, hogy engem elfogadott. Egyre jobban megismertem az életét, és rájöttem, hogy egy darab kenyér a lehető legtöbb, ha költészet van mögötte. És költészet az volt, nem is akármilyen. Mert ő a festészetben is költő volt. Naponta ámulattal sétáltam fel a hegyre, és elragadtatva álltam meg előtte és az új festményei előtt.

Láttam ezt az egyre viruló embert, akivel közös levegőt szívhattam az otthonában.

Ismertem az előző nyomorúságos életét, amelyet az ég mostanra már kiegyenlített, kiegyensúlyozott. Végre láttam őt boldognak lenni, és ez nekem elég volt. Hallottam őt kacagni is, amikor esténként a petróleumlámpa fényénél felolvasta nekem az új verseit. Felejthetetlen élmény volt és marad életem végéig. Egy igazi zsenivel barátkozhattam. Tudtam a napi örömeiről és a

problémáiról. Nem vágyott rendjelekre és címekre, és még azt sem kérte, hogy nagyobb tisztelettel bámuljanak rá. Azt kérte, hogy hagyják őt alkotni.

Az ő sorsa, meg az én sorsom is úgy hozta mégis, hogy rendjelet kapott 2009 őszén.

Balázs János ekkor – Kőszegi Edit és Szuhai Péter előkészítő munkájának köszönhetően – posztumusz Magyar Örökség Díjban részesült. Helyette a bizonyító okiratot és az arany jelvényt én vehettem át. Én is kaptam itt egy felejthetetlen mondatot, ami a szívemet melegséggel árasztotta el.

Aki nekem az okiratot és az arany jelvényt a kezembe adta, Zelényi Anna Mária nyelvész professzor asszony, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a pódiumon halkan megkérdezte tőlem: „Maga az a bizonyos Zoli, akit Balázs János az önéletírásában említett?” „Igen, én vagyok” – válaszoltam. „Akkor az Isten áldja meg magát!” – mondta.

Kell-e ennél nagyobb kitüntetés?!

A TERMÉSZETBE JÁRTUNK FESTENI

Mikor kezdtem el a művészettel foglalkozni?

Ez is annyira régi történet, mintha egy meghatározhatatlan földön játszódnék. Ha igényem van az igazmondásra – márpedig miért ne lenne –, akkor a ’60-as évek közepe lenne a pontos dátum. Szabó Tamás barátommal jártunk a természetbe festeni. Tőle sok hasznos tanácsot kaptam, majd elvitt Iványi Ödön rajzszakkörébe is. Ez csak egyszer alkalom volt, de Dönci bácsi jóindulatú, hasznos tanácsaival segített abban, hogy a szénrajz portré jól sikerüljön.

Ezt a rajzot, amelyet élő modellről készítettem, elvittem az amatőr alkotók éves kiállítására. Ezeken a tárlatokon az én munkáimat is rendre beválogatták az amatőr művészek országos kiállításaira. Mindezek ellenére, ekkor még kevés képet festettem és rajzoltam.

A színvonalukat tekintve pedig felejthetőek voltak, úgy is mondhatnám, észrevétlen művészkedés volt. A fordulat 1991-ben történt, amikor máig tartó felfelejthetetlen élmén�nyel gazdagodtam. Szabó Tamás meghívására – és bevallottan a zsebére is – részese lehettem a mártélyi művésztelep aktív életének. El sem akartam menni. Mit keresnék ott? Az Alföldről meg azt képzeltem, unalmas, végtelen síkság. Nem így történt. A művésztelepen pezsgő élet várt. Új barátságok kötődtek, no és az a mindennapi munka, ami aztán meghozta a gyümölcsét. Újdonságként hatott rám az alföldi táj varázsa és szépsége. A végtelen búzamezők színei, ahogy a szél megindítja a hullámzuásukat, olyan, mint a tenger mozgása, és ezernyi színt lobbant ki magából. Olyan csodálatot váltott ki belőlem, és úgy éreztem, én is a táj részese vagyok. Máig ebből az élményből táplálkozom. Mártély adta életem leggazdagabb, leghasznosabb idejét. Mintha a világot utaztam volna körül.

A következő évben a Salgótarjáni Tavaszi Tárlaton 4 db képpel is szerepelhettem egyszerre.

Boldog voltam, hogy én, a név nélküli művész az országosan ismert festők között kiállíthat-

OTT ÁLLT ELŐTTEM A MENNYEI LÉNY…

 FOTÓ: OTTMÁR SÁNDOR

Ha az életemet egy háromfelvonásos színpadi műnek mondhatnám, akkor a harmadik felvonás 2016-ban kezdődött el, és csak Isten tudja, mikor fejeződik be. 2016. június 15-én balesetet szenvedtem. A kertünkben leestem a cseresznyefáról. Három méter magasról a fenekemre estem, és ez volt a baj. Amikor már földet értem, mintha egy géppuska ropogását hallottam volna.

Tra-ta-ta-ta-ta. Rá kellett döbbennem, hogy nem egy fegyver hangját, hanem a bordáim összeroppanásait hallottam.

Két öldalt az összes bordám, a jobb vállkulcscsontom és a legalsó két ágyékcsigolyám eltörött. Az egyik törött bordacsont megsértette a tüdőmet is. Ezen kívül a szerencsétlen landolás miatt még agyrázkódást is szenvedtem. Tudtam, hogy nagy a

 CIGÁNYHEGY (1975)

MŰVÉSZET

baj, nem mertem mozdulni sem. A mentősök gyorsan jöttek. Beszállítottak a kórházba. A röntgenezés után az intenzív osztályra vittek. Kikötöttek, a számba egy szőrös műcsontot dugtak. „Tessék erre harapni, ha nagy fájdalmat érez!” – mondták. Testemből mindenhonnan csövek lógtak ki, no és az infúzió, amely éjjel és nappal csöpögött belém két hónapon keresztül. Létem egyszeriben lebegő ingatagságba süllyedt. Az élet és a halál keskeny mezsgyéjén jártam.

Ki segíthetne rajtam? Ekkor még nem tudtam, ki is lesz ez a valaki. A fájdalmaktól elgyötört testem már vagy tíz napja nem pihent, míg végre mély álomba zuhant. Éjszaka volt, sötét. Valaki hívott, menjek ki hozzá. Felkeltem ágyamból, és könnyű léptekkel, szinte súlytalanul megindultam kifelé. Egy vaslépcsőn kellett felmennem. Itt a tér kitágult, és egy lámpa fényénél egy nekem háttal álló alakot pillantottam meg. Már sejtettem, ki lehet az.

Feléje mentem, majd szembe fordultam vele.

Jézust láttam magam előtt. Ott állt előttem ez a mennyei lény, akinek a látványa áttörte bennem azt a korlátozottságot, ami engem tőle és Istentől távol tartott.

Katolikus neveltetésem ellenére nem hittem a teremtéselméletben a tudomány eddigi fejlődése és olvasottságom okán. De ekkor – elszégyelltem magam. Olvasottságom és képességeim miatti fennhéjázásom ebben a pillanatban sáros porrá változott.

Rám tekintett, majd a következőket mondta: „Ne félj! Vigyázok rád! Meg fogsz gyógyulni!” Ezekkel a mondatokkal szólt hozzám, amiket még most is hallok.

Visszamentem az ágyamhoz, és lefeküdtem. Már késő délelőtt volt, amikor felébredtem. Ma is valóságként élem meg, nem pedig álomként. Jézus küldött vissza engem az életbe, mert még sok dolgom lesz itt. Azóta valóban sok minden történt, és csupa jó dolgok. Handó Péter gyakran jött hozzám látogatni. Nem sokkal az álmom után, amiről nem beszéltem, felvetette egy közös kiállítás tervét. Én kirakom a képeimet, ő meg verset ír mindegyikhez. Tetszett az ötlet. Később meg azzal jött be, hogy Pál

 FOTÓ: LÁSZLÓ MÁRIA

tam. Az első önálló tárlatomat Molnár Péter szobrászművésznek köszönhetem. Eljött hozzám, megnézte a képeimet, majd azt mondta: „Ebből lesz egy jó kiállítás!” 2007-ben, a Kodály Zoltán iskolában Földi Péter nyitotta meg. Erről a bemutatkozásomról a Nógrád Megyei Hírlapban Bódi Tóth Elemér írt.

Budapesten 2008-ban mutatkoztam meg a Gold Art galériában, ahol szintén Földi Péter mondta a megnyitót. A kiállításnak sikere volt. 2009-ben Szabó Tamással közös tárlatunk volt a Frei Café belső termében. Itt is Földi Péter remekelt. Lám, mit tesz az alföldi szél? Meglódította művészetem állóvizét. A legutóbbi kiállításomnak különösen örültem, mert a Madách Imre gimnázium kiállítótere remek, a képek rafináltan és hatásosan voltak megvilágítva. Kele Szabó Ágnes meghívásának tettem eleget. A megnyitóbeszédet Tomkáné Balázs Mária vállalta. Nem gondolom, amikor a képeimet festettem és festem ma is, hogy az bármikor is valami szellemi üzenetközvetítés lenne.

A célom csupán az életet festeni, az átélt valóságot, és úgy érzem, közös vagyok a hőseimmel, vagyis a képeimmel.

 SZOROSKA A CIGÁNYHEGYEN

Józsefről tartanak konferenciát, ezen belül szó lesz még Hibó Tamásról, Szujó Zoltánról és Szepesi Józsefről is. Vállalnám-e én Szepesi Józsefet? Elvállaltam, és még ott, a kórházi ágyon elkezdtem a jegyzetelést.

Négy hónap után végre hazakerültem. Itthon már gyorsabban gyógyultam. Újra meg kellett tanulnom járni. Először a konferencia ideje jött el, ahová egy merev műanyag páncélban mentem el, mert ekkor még enélkül a felsőtestemet nem tudtam megtartani. Az előadásomnak sikere volt, megtapsoltak. Később a közös kiállítást rendeztük meg, ide már páncél nélkül is el tudtam menni. Sok volt az érdeklődő, alig fértek el.

Siker volt. Ezt a kiállítást Kovács Anna nyitotta meg, és ő remekelt.

SIKERES, TERMÉKENY ÉVEK

A balesetem után egy évre, 2017-ben kezdődtek a külföldi utazások, amiket a fiamnak köszönhetek. Ezek főleg képzőművészeti utazások voltak. Ezek után eljutottam egy másik földrészre is, Afrikába. Pontosabban Marokkóban jártunk. Ez olyan nagy élmény volt számomra, hogy itthon már 2018-ban 18 db olajképet festettem róla. Soha ilyen termékeny nem voltam. 2019-ben Kovács Bodor Sándor ötletére elkészítettem egy makettet, a cigányhegy egy részletét. Aztán volt még azóta három önálló kiállításom Salgótarjánban, egy Őrhalomban és egy Bátonyterenyén. Tavaly egy képpel szerepelhettem a Tavaszi Tárlaton, kétszer a Révkomáromban élő magyar művészekkel közös tárlaton is.

Ehhez még jöttek az írások is, amiket nagyon élveztem. A Balassi Bálint Asztaltársaság által kiadott Asztaltársasági Füzetekben két alkalommal, egy riport a Palócföldben – és még sorolhatnám. Terveim is vannak még. Ezek képtervek, amelyeket jó lenne még megfesteni. De van Balázs Jánossal kapcsolatosan egy szobortervem is. Ha Isten engedi, hogy ne legyek kiszolgáltatva betegségnek, akkor még örömmel dolgoznék.

(Lejegyezte: BR) 2020 / 1

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

17

FÉNY-KÉP

„NAGYON FURCSA ÉRZÉS, AMIKOR RÁD FOGJÁK A FEGYVERT” BESZÉLGETÉS SZATMÁRI GERGELY FOTOGRÁFUSSAL

 FOTÓ: PERCZE GÁBOR

Szatmári Gergellyel 1986-ban találkoztam utoljára. Aztán néhány évvel ezelőtt a neve felbukkant az interneten. Láttam a világ távoli pontjain készült pazar fotóit. Milyen jó lenne minderről beszélgetni egyszer, gondoltam magamban. Bár párhuzamosan él Brüsszelben és Budapesten, hamar találtunk egy januári időpontot, miután megkerestem őt a közösségi hálón.

 A TÓSTRAND A RÉGI MEDENCÉVEL

 Az édesapádra jól emlékszem, ha nem tévedek, 1985-ben, a tarjáni múzeumban volt közös kiállítása a Kineteam csoporttal. Különleges fényekkel megvilágított mobilszobrokat, lézerrel létrehozott képeket és háromdimenziós hologram-műveket vetítettek egy labirintusszerű installációban. Abszolút modern iskola volt ez akkor számomra, ilyen kiállítást azóta sem láttam Magyarországon, bár lehet, hogy ez az én hibám. Ha jól gondolom, akkor a szüleid a hatvanas években érkeztek Tarjánba, sok más művésszel, értelmiségivel együtt.

– A nagyapám, aki hódmezővásárhelyi volt, 1955-ben jött Tarjánba, tulajdonképpen ide helyezték. Főmérnöke volt az ötvenes évek salgótarjáni építkezéseinek, többek között a Rokkant-hegy beépítésének, de ő volt a vezetője a megyei tanács fölépítésének is. Azt, hogy a város szélén legyen egy nagy tó, szintén ő találta ki. Látta, hogy van

ott egy mocsaras, lápos rész, amit föl lehet duzzasztani, így alakult ki az a hely, ennek a mérnöki munkáit is ő végezte. Később aztán erre épült rá a Tóstrand, amit építészetileg már édesapám tervezett meg. Mert a szüleim nagyapám unszolására ideköltöztek, úgy gondolták, hogy itt, ebben a városban lesz lehetőség építészként dolgozni. Ők Szegeden végeztek az építőipari technikumban, úgy tervezték, hogy Pesten fognak élni, de végül Salgótarjánban kötöttek ki. Édesapámat nem vették föl a műegyetemre, pedig kiváló tanuló volt, az országos szakmai verseny győztese, de mivel nagyapám osztályidegennek számított a háború után, így nem tanulhatott tovább.  A szüleid mikor érkeztek a városba?

– 1961-ben. Mivel rengeteg feladat volt, apám dolgozhatott építészként, tulajdonképpen a Tóstrand tervezésével kezdte, de más építészeti munkái is voltak. Aztán később szigorodtak a szabályok, végzettség-

 SZATMÁRI BÉLA SGRAFFITÓJA AZ ÉMÁSZ ÉPÜLETÉNEK OLDALÁN (1967) 18

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2020 / 1

hez kötötték az építész munkát, így lassan kiszorult ebből a közegből. De építészi gondolkodása, tudása és kreativitása végig megmaradt, úgyhogy a rendszerváltás után belsőépítészként kezdett vállalkozni, és nagyon sok izgalmas megbízást kapott.  Ne szaladjunk ennyire előre. Édesapádat elsősorban képzőművészként ismerték ebben a városban.

– Festőművészként és grafikusként indult, a hetvenes évek közepén jött az a lehetőség, hogy a MTESZ-en keresztül, csoportos alkotóként társadalmi témákhoz is hozzászóljon, környezetesztétikával, kinetikával, fényszobrokkal foglalkozzon, elméleti és gyakorlati síkon egyaránt. Emellett számos más hasonló gondolkodású művésszel együtt alapított Kineteam nevű csoporttal állítottak ki számos helyen az országban. Ugyanakkor tanított a Madách Gimnáziumban, az építőipari szakon.  Az általános iskolát itt végezted, de középiskolába már Pestre jártál.

– Igen, a Gagarinba jártam, utána jött a Képzőművészeti Szakközépiskola Budapesten.  És a fotózás mikor kezdődött? Mert mi először a Nógrád Megyei Fotóklubban találkoztunk a nyolcvanas évek közepén, ahol te gyakran megfordultál, még a kiállított képeidre is emlékszem, már akkor tematikus anyagokkal jelentkeztél.

– A „kisképző” felvételi vizsgáján éppen fotós tanárok nézték meg a jelentkezők munkáit, és ők láttak bennem fantáziát. Én grafikai szakra jelentkeztem, de végül fotószakra vettek föl. Gyerekként kerültem oda, volt egy különleges aurája az intézménynek, ami semmilyen más akkori középiskolai intézmenyhez nem hasonlítható. Nagyon erős, meghatározó élményeket és nyomokat hagyott bennem ez a négy év, beleértve a gellérthegyi kollégiumi életet is, ahol együtt laktam például a somosi Tomka Istvánnal, aki négy évig az osztálytársam volt.

De ekkor járt oda a szobrász Molnár Péter „Kőtörő” is, a bátyjával együtt. Érettségi után az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztem, de csak másodszorra vettek föl, így egy évre visszajöttem Tarjánba, ekkor találkoztunk többször a fotóklubban.  Ennek 34 éve, azóta nem láttuk egymást, mert a rendszerváltozást követően a családod is Pestre költözött.

 SZATMÁRI BÉLA

 SZATMÁRI GERGELY

FÉNY-KÉP  FOTÓ: SZATMÁRI GERGELY

2017-ben publikáltunk Fabricius Gáborral közösen.  És mikor jött a tanítás?

– 2000-től tanítottam az Iparművészeti Egyetemen, de mivel nekem csak főiskolai diplomám volt, ezért az egyetemi tanításhoz meg kellett szereznem a kiegészítő diplomát. Tanítottam és tanultam egyszerre. Közben 2006-ban elindult a bolognai rendszer a felsőoktatásban, ezért újra kellett akkreditáltatni az alap- és a mesterképzéseket az egyetemen. Ezen is sokat dolgoztam.  Ekkor nyertél el egy ösztöndíjat az Egyesült Államokba.

– Igen. Ennek az ösztöndíjnak az volt a célja, hogy amerikai egyetemeken tanulmányozhassam a mesterképzés szegmenseit, vonulatait, és a megszerzett tapasztalatokkal hazatérve, készítsük el a magyarországi képzést. Ezt sikerült végigvinnem, sok egyetemen megfordultam az USA-ban, találkoztam oktatókkal, és a képzésben is részt vettem, emellett kapcsolatokat építettem, rengeteget tanultam, hogy megismerjem az ottani egyetemi rendszert és annak sajá-

tosságait, és persze fotóztam. Főleg azon a környéken, New Jerseyben, ahol laktunk, de ezenfelül rengeteget utaztunk, legalább 35 államban jártam, többször keresztül-kasul szeltük a kontinenst. Valamivel több, mint egy évet töltöttem az Egyesült Államokban, az ott készült fotókból két albumot sikerült összeállítanom, az egyik a Meadowlands, a másik az American Idler címen ismert.  Miben különbözik a két sorozat?

– Meadowlands, amely New Jersey része, közvetlenül a city mellett fekszik a Hudson túlpartján, egy lápos, vizes, mocsaras természeti képződmény, „wetland”, amely valaha virágzó ipari övezet volt, mára kissé leépült, elhagyott és kihasznált terület.

Otthon is ismerős lehet, mert sok híres filmet és sorozatot forgattak itt (Keresztapa, Sopranos stb.). Valahogy közelinek éreztem magamhoz a hangulatát, talán felvillantak egykori tarjáni emlékek. Tulajdonképpen rácsodálkoztam erre a vidékre, hamar rájöttem, hogy szépen kibontható ez a téma, és készülhet egy jó sorozat.  Ezeket a képeidet nézve jól érzékelhető egyfajta bensőségesség, illetve hogy a készítőjük jókora szakmai alázattal dolgozik. Milyen technikát használtál?

– A kinti fogadó egyetem (MSU), fotográfia tanszékről bérelhettem egy nagyformátumú műszaki gépet, amely 8x10 inches méretű filmre rögzítette a képeket, ezzel dolgoztam.  Ha jól sejtem, akkor nem egy elkapott pillanatokból álló sorozatban gondolkodtál, hiszen ennek a „filmkockának” átszámolva 20x25 cm a mérete…

– A géphez tartozott egy állvány, ezt gondosan föl kellett állítani minden exponálás előtt. Tehát, ha emberek szerepeltek a képen, ezt előtte meg kellett beszélnem velük, de inkább táj- és városképeket készítettem. Folyamatosan tudtam dolgozni, nagyon jól éltem meg ezt az időszakot.

Szakmai szempontból a topon kellett lennem, gondosan ki kellett választanom, hogy mit akarok fényképezni, azt hogyan tudom megvalósítani, úgy, hogy a koncepció mentén haladjak. Sok mindenről csak egyetlen expozíció készült, legfeljebb kettő. Néha

 FOTÓ: SZATMÁRI GERGELY

– Igen, így volt. Amikor fölvettek az Iparművészeti Főiskolára, előtte rögtön elvittek katonának egy évre, azután kezdtem el a Vizuális Kommunikáció tanszékén, a fotográfia szakon a főiskolai tanulmányaimat.  A diploma megszerzése után hová kerültél?

– Először édesapám cégében dolgoztam, majd 1992-től önállósítottam magam, reklám- és divatfotózással kezdtem el foglalkozni, alkalmazott fotográfus lettem. Akkor ez teljesen új dolog volt Magyarországon, mindenki akkor tanulta a szakmát, kicsit autodidaktaként. Menet közben sajátítottuk el a szaktudást, rengeteg érdekes mellékszála volt ennek a történetnek, a nyugati reklámok színvonalát céloztuk meg, amit nyílván nem minden esetben sikerült elérni.

Itt sajátítottam el igazán a fotográfia szakmai részét.

Amerikai, német, francia cégek, bankok és ügynökségek megbízásait teljesítettük, akik hozták a termékeiket és a szolgáltatásaikat, és elvárták, hogy teljesítsük a nyugat-európai színvonalat. Alkalmazott fotográfusnak lenni egy sajátos dolog. Ezt addig lehet csinálni, amíg fiatal és energikus vagy. Benne élsz egy rendszerben, pörögsz, amíg bírod, aztán szép lassan kijössz belőle, jönnek az újak, ifjonti lendülettel és munkabírással és ez így helyes. Több mint húsz évig dolgoztam alkalmazotti területen.

A ’90-es években javarészt még filmre, diára fényképeztünk, így az expozíciós időt és a világítást halálpontosan kellett belőni.

A magas produkciós költségek miatt nem lehetett hibázni, mert nem volt lehetőség ismétlésre. Tehát, ha rontottál, vagy a labor rosszul hívta elő a filmet, akkor hatalmas kár keletkezett. Ezért bevett szokás szerint polaroid képet készítettünk az egyes jelenetekről, egyrészt, hogy tájékozódjunk a helyes expóról, a részletekről és a fényviszonyokról, másrészt a megrendelő is láthassa, hogy a vizuális tartalom és az üzenet megjelenik-e majd a későbbi hirdetésben.

Visszaemlékezve az akkori időkre, ezekből a reklámpolaroidokból állítottam össze egy könyvet, Nálunk – Villanás címmel, amelyet

 MEADOWLANDS

 ARIZONA – SUNLAND MOTEL 2020 / 1

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

19

sem előtte, sem utána nem. Pedig látszólag minden mozdulatlan, csak közben minden megváltozik szinte észrevétlenül.  A két amerikai albumod képei egyben vannak? Úgy értem: kiállíthatóak?

– Nem tárolom őket. Egy részüket eladtam, más képek különböző irodaházak falán találhatóak, de amelyek otthon vannak, azoktól is igyekszem gyorsan megszabadulni.

Sokkal jobb, ha valakinél ki vannak állítva, és nem én őrizgetem őket. Persze, néha előkerülnek régebbi fotók, ilyenkor érdekesnek találom, hogy harminc évvel ezelőtt hogyan gondolkodtam a világról, mit tartottam fontosnak.  Amikor visszajöttél Amerikából, hogyan folytatódott az itthoni életed?

– 2010-ben elindítottuk a mesterképzést a MOME-n, ezt három évig vezettem. Összességében ekkor már tizenhárom éve voltam az egyetemi rendszerben, és úgy éreztem, szükséges változtatni. Így tartottam egy év szünetet, ezt követően kerestek meg a Kaposvári Egyetemről, hogy dolgozzam velük, amit úgy vállaltam el, ha beindíthatom az ottani Fotográfia mesterképzést. Ezt sikerült is, akkreditáltattuk a programunkat, és azóta ennek a képzésnek vagyok a vezetője.

Tavaly diplomázott és futott ki az első évfolyamunk. Itt más, újszerű oktatási szempontokat érvényesítek, mint a MOME-n, mások az oktatási elvek és a módszerek, most nagyon izgalmasnak találom ezt a munkát.  Amikor szerveztük ezt a találkozót, azt írtad, hogy külföldön élsz. Lehet erről többet tudni?

– Brüsszelben élek a feleségemmel. Őt oda köti a munkája, én onnan ingázok Budapestre, havi vagy néha heti rendszerességgel.  A jövődről mondj valamit.

– A Kaposvári Egyetemen a Fotográfia szak mesterképzése mellett szeptembertől beindítottuk a Média Design BA szakot is, amelynek szakfelelőse vagyok. A közeli jövőben tervezem, hogy habilitáljak a MOME-n, ez a következő lépés, ami még hiányzik az akadémiai pályafutásomból. Hát, így élek most…

Kovács Bodor Sándor

 FOTÓ: SZATMÁRI GERGELY

FÉNY-KÉP

számít, úgyhogy rögtön rám fogták a pisztolyukat. Hamar megtanultam, hogy jobb, ha az ember szabálykövető magatartást tanusít, mert nem ajánlatos az amerikai rendőrökkel huzakodni.  A weboldaladról kiderül, hogy sokfelé jártál a világban, nem csak az Egyesült Államokban. Persze, egy fotósnak utaznia kell, teljesen más az alapállása, mint egy festőművésznek, aki a kertjében dolgozva akár egy teljes életművet is létrehozhat.

A fotós számára az „egy helyben állás” gyakran azzal jár, hogy az adott környezet elveszíti a fotogenitását. Ahhoz, hogy a szeme éles maradjon, újabb és újabb helyszíneket kell bejárnia, felfedeznie, én legalábbis így látom, illetve tapasztalom magamon.

– Számomra a fotózás mindig egy inkább egyfajta ürügy volt, hogy menjek, mozgásban legyek. Ne felejtsük el, hogy 1990-ig jószerivel be voltunk zárva, és ezt követően felüdülés volt innen kiszabadulni és utazni a világban. A fotózás pedig szerencsésen összekapcsolódott ezzel a történettel. Aztán gyorsan rájöttem, hogy érdekesebb úgy menni, hogy az embernek van egy projektje, amit kint meg tud valósítani. Mert a tapasztalásnak egy sokkal izgalmasabb, intenzívebb formája, ha ezt a két dolgot összekapcsolja, és szerencsés esetben jobban meg tudja ragadni azt az életformát és világot, ami ott jellegzetes. Nekem például a Conventional (Vívás) projektem erről szól. Az adott helyszíneken, mondjuk Dél-Koreától Pannonhalmáig, megpróbáltam a vívással foglalkozó embereket összegyűjteni, ugyanazt a szituációt előállítani és megvizsgálni, hogy a projekt abban a közegben és szituációban hogyan működik. Milyen sajátosságai vannak, és milyen véletlenszerűségek jellemzik, milyen tapasztalásokra tudok szert tenni, milyen embereket és arcokat találok, hogyan rajzolódik ki és épül föl egy rendszer a képek által.

Egyébként a Conventional sorozatom képei is filmre készültek. De a digitális technikánál sem lankadhat a figyelem, például egy tájkép készítése esetében, ami látszólag mozdulatlan, mégis van egy bizonyos pillanat, amikor ez a történet, ez a fotó működőképes, de

 FOTÓ: SZATMÁRI GERGELY

szélsőséges fényviszonyok között, például éjszaka, vagy extrém hidegben készültek a képek, ahol előzetesen kiszámolod ugyan a záridőt, de csak az előhívás után derül ki, hogy megfelelő volt-e. És hát a nyersanyag, az előhívás, a szkennelés, mind-mind igen költséges. Rákényszerül az ember, hogy a legnagyobb figyelemmel dolgozzon, ezért más az attitűd, mint a digitális technikánál.

A Meadowlands nemzetközi szinten is ismert képanyag lett, sokfelé hívták kiállításra és bekerült fontos gyűjteményekbe is.

De egyébként nem vagyok gyakori kiállító, nem gyűjtöm a kiállításokat. Ha van konkrét megkeresés, annak eleget teszek, de nem hajtok arra, hogy minden létező kiállítóhelyen megforduljanak a képeim.  És a másik sorozat, az American Idler képei hogyan készültek?

– Technikailag egy digitális hátfallal ellátott Hasselblad géppel készültek. Itt már nem volt mindig szükség állványra, tehát a koncepció is más volt. Az Amerikai semmittevő cím arra utal, hogy az átlag amerikaiak mentalitásától nagyon távol áll a tétlenség, és nem is tudnak mit kezdeni a szabadidővel. Nem mennek szabadságra, mert féltik a munkájukat, és nyomasztja őket a szabadidő súlya, a tétlenség terhe. Mindezt úgy tudják elviselni, ha fizethetnek érte, és egységcsomagban megvehetik. Ha mégis adódik szabadidejük, azt igyekeznek minél aktívabban eltölteni. Ez a sorozat leginkább erre a jelenségre reflektál.  Egy kis kitérő. Úgy hallottam, hogy az amerikai rendőrök gyakran megállítottak az autód típusa miatt. Ez valami különleges járgány volt?

– Egy Cadillac De Ville tipusú személygépkocsi volt a kilencvenes évekből, fehér bőrülésekkel, szép faberakással, igazi régi, elegáns luxusautó, amit sikerült nagyon olcsón megszereznem. Az csak később derült ki számomra, hogy a kábítószerdílerek előszeretettel járkálnak ilyen típusú autókkal. Ráadásul New York-i rendszámmal, ami mindig is szúrta a New Jersey-i rendőrök szemét. Az első alkalommal még kiszálltam az autóból, hogy elmagyarázzam a helyzetemet, de ez Amerikában főbenjáró bűnnek

 ARIZONA – SHERIFF RICK 20

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

 EASTSIDE-REDCOAT 2020 / 1

 FOTÓ: KOMKA PÉTER

 JAKAB CSABA, TARPAI VIKTÓRIA ÉS SZARVAS JÓZSEF

TŰZMADÁR AZ ÜRES CSIGAHÁZAK FÖLÖTT

ADVENT A HARGITÁN – A ZENTHE FERENC SZÍNHÁZ BEMUTATÓJA Régebben érte vád a vidéki színházakat, hogy repertoárjuk eltolódik a könnyű szórakoztatás felé, feltételezve, hogy közönségük csak kikapcsolódni akar, s hát akkor adjuk meg neki az önfeledt nevetés lehetőségét, meg amúgy is, ki jön be a fővárostól száz kilométerekre valami tragédiára.

Hát, ha volt is ilyen vélekedés, az biztosan nem a Zenthe Ferenc Színház műsortervének ismeretében fogalmazódott meg. Az idei – a korábbinál kétszer sűrűbb – évadban ugyanis, talán a Shakespeare-komédia átgondolását és a Stílusgyakorlatok burleszk­ jét ellenpontozandó, kaptunk egy a Hargita hegyei közé helyezett igazi görög tragédiát.

Thalia ezúttal kicsit megpihent egy forrás mellett, hogy Melpomené is kezelésbe vegye a nézőt a szomorú álarc felmutatásával. Mi tagadás, sikerrel.

Kellett ehhez egy olyan színdarab, amely bemutatásának indokoltsága a mai Magyarországon talán több helyen hosszas magyarázatot igényelne, és még így sem győzné meg a publikumot.

Persze az áthallások, a fiatalság eltávozása, elmenekülése ősei földjéről, okoktól függetlenül valamelyest mindenhol rezonanciát kelthetnek, de a mi völgyvárosunkban, amely évtizedek óta veszti el fiataljainak zömét, már a téma felvetése is ad valami plusz ürmös zamatot a tragédia amúgy is kesernyés alapízéhez.

Elmondhatjuk tehát, hogy Sütő András drámájának Salgótarjánban többletjelentése van, hiszen a személyes emberi tragédián túl ott búg a háttérben a szülőföldnek a fiataljai elvesztését panaszló hangja is.

Talán valamikor sírás volt ez, fel-felszakadó kiáltásokkal, hogy három évtized után már inkább a zokogásból is csak a vállak rándulásának csöndes zaja maradjon.

Tanulságos estén voltunk hát túl, s az imént vázolt helyzetkép mellett tanultunk valamit magunkról is. A tanulás pedig tudással jár, és a tudás – persze, amellett, hogy hatalom – leginkább a boldogtalanság forrása.

Aki sokat tud sok mindenről, annak legtöbbször nincs oka nagy vigalomra, hiszen szembesül léte korlátaival, az életét alapvetően befolyásoló folyamatok rajta kívülállóságával, saját kiszolgáltatottságának tudatával. Ádám helyzete ez a Tragédia végén, és tényleg csak a hit az, amely a szakadék széléről visszafelé húz, nem engedve az entrópia mélabús vonzásának.

Lényegében ez a Sütő-dráma alapszituációja is, amelyet Bódi Vencel hordoz magában. A parancsoló jobban tudás gőgje által megbüntetett ember a hit által marad életben, de ez az élet nem vidám, a Hargitán az advent sosem ér véget.

Legalábbis Bódi Vencelnek sosem, és annak a szabad léleknek sem, aki úgy érzi, hogy ha hite fáradhatatlan cselekvéssel párosul, mégiscsak megszületik a kis Jézus, vagy születés helyett legalább újjászületés lesz.

A csoda ugyan megtörténik, de a feltámadásnak nem lehet helye az adventben, talán ezért is fut ki a történet oda, hogy a remény pusztulásba fordul.

Személyes adventek vannak tehát, de a megváltás – legalábbis a színpadon – nem jön el a szereplők számára, mert másra predesztinálódtak, vagy az istenek nem akarják, s ők már csak ilyen könyörtelenek (s ennyi ökumenizmus legyen nekünk megengedett). Mondtuk, hogy ez egy görög tragédia.

Ennyi elmélkedés után persze essen szó a megvalósításról is. Mint minden bemutatott mű, ez is többféle hatást vált ki a nézőkben, s ennek csak egyik oka a bemutatás milyensége.

Ahogy azonban bemutató néző nélkül értelmezhetetlen, úgy az értelmezést minden

2020 / 1

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

SZÍNHÁZ

egyes néző a maga habitusa, tudása és pillanatnyi hangulata alapján végzi el.

Hogy az Ítélet kosarai közül melyik mennyire telt meg gombokkal a végére, azt a színház biztosan tudja, gyanítjuk, volt olyan bátor néző, aki a sajátját a Láttam már jobbat feliratúba helyezte. Ilyen az alkotói sors, az ember kiteszi a szívét, mást pedig meg sem érint talán, vagy egyenesen fintorog.

E sorok írója nem ezen közömbösök közé tartozik, már csak tiszteletből sem hagyna ott előadást, s igazán örömére szolgált, hogy ez esetben a maradásnak a tisztelet megadásán túl is volt oka.

Már abból, hogy ennyi mindent elmondtunk, kiderül, hogy az önök kritikusát megérintette a darab, sőt volt, hogy óvatosan a szemét is törölgette, és figyelt arra, hogy egyenletesen mélyeket lélegezzen, s tudjuk, más is volt így ezzel. Lehet mindezt persze az egyre jobban hajló kor okozta fokozott szentimentalizmusnak is betudni, de talán többről van szó, s ez mindenképp az alkotóknak köszönhető.

A játszó személyekről. Bódi Vencelként Szarvas József hozza a tőle elvártat. Karakterének megvan a maga kisugárzása, nemcsak látjuk és halljuk, de érezzük is a színpadon, ugyanakkor van egy kis hiányérzetünk vele kapcsolatban. Nehéz megmondani, mi okozza ezt, talán néhány hangsúly billeg, egy-két gesztus nincs a helyén, ami pillanatokra kizökkent, és valami disszonanciát kelt a harmóniában. Kíváncsiak vagyunk, hogy a későbbi előadásokon érezhetőek maradnak-e ezek az esendő pillanatok.

Jakab Csabát ezúttal konok öreg székely emberként látjuk viszont, amiben szerintünk ismét hiteles alakítást nyújt, bár véleményünk szerint maga a karakter nem a legjobban kidolgozott – de ezt inkább írói értelemben értjük. Mivel jelenkori összehasonlítási alapunk nincs, nem tudjuk, hogy lehet-e a feladatot jobban megoldani. Agárdy Gábort nem hoznánk ide, s nem azért, mert összehasonlításon felül állna, hanem mert a klasszikus Nemzeti színházi előadás a nyolcvanas évek közepén egy olyan messzi világban történt, és annyira más üzenete és jelentősége volt, ami a miénkkel már alig korrelál.

Hogy egy pillanatra visszaugorjunk, ugyanez igaz Sinkovits Imre Bódi Vencelére, ami ma már – ki merjük mondani – manírosnak hat Szarvas József szándékoltan természetesebb játékmódja mellett.

Varga Fekete Kinga mint az élő lelkiismeret állja végig jeleneteit, ami szerepet az író és a rendező ad neki, azt szépen megoldja, nem az ő hibája, hogy ezúttal nem bontakozhat ki jobban.

Hajdu Tibor Zetelaki Gáborként egy kicsit koravén figurát hoz. Ö az, aki akár a megváltó is lehetne, de emberként az isteni döntés miatt el kell buknia, hogy bukásában magával rántsa azokat is, akiknek megváltója lehetne.

Az ő hübrisze a felejteni képtelenség, ami nélkül az emberi megbocsátás is lehetetlen.

Az ember dolga a felejtés, az istené az örök emlékezet.

Hajdu Tibor figurája sorsának kiszolgáltatottja, magát erősnek láttatni akaró gyenge jellem, aki nem bírja el a végtelenbe csorduló

21

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2020 / 1

KISKERTEMBE TISZA PISTÁT ÜLTETTEM

ZENTHE SZÍNHÁZ: NEM ÉLHETEK MUZSIKASZÓ NÉLKÜL Élt Békés vármegyében egy kovács. Ez a kovács olyannyira kovács volt, hogy még vezetéknévként is erre hallgatott. Rendes, tisztességes iparosembernek ismerte mindenki, szép családja volt, a Jóisten bőséges gyermekáldással segítette őt és feleségét, 1910ben utolsónak, tízediknek Ilona lányuk született.

Kovács úr szorgalmasan készítette a dualizmus aranykorát megélő megye földművelőinek a különböző eszközöket, patkolta a lovakat, de igazán szekereket szeretett készíteni. Volt ugyanis egy jó komája, aki történetesen bognár volt, s akinek a hordóihoz ő szállította a pántokat.

Na, ezzel a bognárral kisütötték, hogy – észlelvén a megnövekedett keresletet – ráállnak a szekerek és kocsik készítésére. Dolgoztak is becsületesen, és mivel akkoriban a tavasztól őszig rendszeresen tartott vásárok voltak a vidék mozgó plázái, vásároztak ők is.

De mivel a járműgyártás igazából mellék­ üzemágnak számított mindkettőjük munkásságában, egy évben egy vásárra vittek szekeret. Nem is egyet, rögtön hármat.

Mivel a vásár több volt puszta árucsere színhelynél, a vidéki ember ünnepnapjának számított, a jeles eseményre elkísérték őt felesége és a nagyobb gyerekek.

Mivel a szekerek jó minőségben készültek, nem volt nehéz dolog hamar túladni rajtuk, délre már végeztek is. Ekkor László mester fogta a tárcáját, és odafordult feleségéhez: – Na, Róza, ma sem jöttünk hiába. Itt van a pénz, két kocsi ára, meg az apróságoké.

Vegyetek magatoknak, ami kell, aztán menjetek szépen haza. Mi a komával még maradunk kissé.

Az asszony jól tudta, hogy ez a kissé két, de inkább három napot jelent, ám mivel László mester jó ember volt, nem italozott, nem kötözködött, szót fogadott neki, felpakolt a

gyerekekkel, s elindultak haza, tudván, hogy az ura harmadnapra úgyis hazajön. Addig tart ki legfeljebb a harmadik kocsi ára.

Régi egyezség volt ez közöttük, ez volt a záloga a nyugodt hétköznapoknak és annak a tisztes életnek, amiben részük volt. László mester meg a komája, a bognár ekkor elindultak a csárdába, aztán a többi hasonszőrűvel ott húzatták maguknak három napig.

Nem élhettek muzsikaszó nélkül.

Ilona lánya, aki magát – lévén a gyerekek közül a legutolsó a sorban – amikor ezekről az évekről mesélt, később egyszerűen csak vakaréknak, szíp, bíkísi nyelvjárásával vakaríknak emlegette, felserdülvén anyja nyomán uradalmi szakácsné lett, aztán hozzáment a gróf libériás inasához, hogy gyermekeik közül az egyiknek legyen az a fia, aki most ezeket a sorokat írja.

Hát ez járt az önök derék színikritikusának fejében, amikor már a sokadik nótát húzták a színpadon, és hiába mentek nagy nehezen haza a vendégek, a gazda még csak le akarta vágatni azt a tarka kisborjút, de legalább megtáncoltatni ifjú asszonyát.

Meg az is, hogy gyerekkorában mennyi nótát hallott, ha máshol nem, a rádióban szólt jó ebédhez. A nóta, amivel a felnőttek időnként együtt énekeltek, szinte önkéntelenül, csak a maguk szórakoztatására. Meg, hogy az apjának még volt nótája, hogy aszongya: Írom a levelem Balogh Máriának, Csongorád vármegye legszebb leányának.

Mert, hogy az ő apja sem élhetett muzsikaszó nélkül, olyannyira, hogy amikor fia

 FOTÓK: KOMKA PÉTER

SZÍNHÁZ 22

szeretetet, nem hagyja, hogy megváltsák, s hogy ő is megválthassa azokat, akik bíznak benne. Játékában érezzük ezt az erős jellemek közötti őrlődést, a saját akarat rossz időben való megfogalmazását, ezzel együtt Tarpai Viktóriával való kettősei az előadás legszebb pillanatai között vannak.

S hát elérkeztünk a tarjáni színpadon először látott Tarpai Viktóriához, aki ténylegesen beragyogja az estét. Játékából olyan életerő sugárzik, amely nem hagyja közömbösnek maradni a nézőt. Mindenütt ott van, saját lányaként éppoly meggyőző, mint anyjaként, vagy eljátszott anyjaként. Egyszerre tűzmadár és jégmadár, játszik a környezetében élő férfiakkal, a sorssal és önmagával egyaránt, egészen a felemésztődésig.

Tragédiája, hogy életereje, feltétlen szeretete nem illeszthető az egyre enerváltabbá váló környezetébe, melynek elemi hidege végül az ő tüzét is kioltja. Neki azt is elhisszük, hogy szerelmét a két kezével kiássa és új életre kelti. Kíváncsiak vagyunk a következő szerepformálására, mit fog nekünk kitalálni.

Susán Ferenc rendezésére azt mondanánk ezúttal, hogy kissé megengedő. Hagyja játszani színészeit, ami általában jó, de azzal a következménnyel jár, hogy vannak jelenetek, melyek kissé elbeszélnek egymás mellett. Tudjuk, hogy ez a darab így lett megírva, és a székelyek nem egy kapkodós fajta, de abban a világban, ahol már akár fél másodperces vágásokkal bombázzák a nézőt, aki aztán erre a ritmusra kondicionálódik, egy kissé lassúvá válik az előadás néhány részlete. Előáll az a helyzet, hogy belefeledkezünk egy-egy jelenetbe, olyannyira, hogy szinte nem is értjük, miért változik meg.

A térrel és színészei mozgatásával ezúttal is kiválóan bánik, s nem fél a klasszikus dramaturgia szerint a nyitójelentben már szögön függő puskát a végén elsüttetni. Gyönyörű és feledhetetlen Réka és Gábor piétai beállítása, az embernek a szíve szakad.

Van persze egy-két vitatható megoldás is. Mi például nehezen tudjuk elképzelni úgy egyébként, hogy egy szerelmes, fiatal lány az idős Vencel bácsi ölében kössön ki időnként, még ha gyerekkorától ismeri is, vagy az öreg Zete­ laki a memória szót használja egy párbeszédben, de lehet, hogy ez csak kötözködés.

A térképzésben ismét sokat segít Pallós Nelli díszlete, aki nagyon profin mélyíti a színpadképet. Ez persze lehetne öncélú is, de hál’ istennek nem az, kitűnően erősíti a dramaturgiát, ahogyan a fények és a hangok is, sőt a színészi ének is, mely ezúttal üde és csengő.

Ifjabb Zenthe Ferenc mondta a bemutató végén: nagy tanulság, hogy nem elég megbocsátani, de tudnunk kell felejteni is, és ennél nagyobb bölcsességet mi sem tudnánk a végére hagyni, még akkor sem, ha ez az előadás maga nem felejtős, sőt…

Igen, mert felejtés nélkül az ember könnyen benne marad a régiben – ahogyan ezt egy régi Cseh Tamás-dalból tudjuk, aztán a megsemmisülésig megsértődik, mint Ács Mari, s ennek minden érintettre nézve végzetes következményei vannak. Tartsuk ezt meg a memóriánkban.

P. Cs.

 JÓKAI ÁGI, NÉMETH ANNA, SZABÓ ILDIKÓ ÉS MIKÓ ISTVÁN

 KOVÁCS VANDA, HÁZI ANITA, SZABÓ ANIKÓ ÉS VÁNDOR ÉVA

amelyek a sárga viganón túl is érvényesek, és fontos lenne, hogy ez a száz évvel későbbi ember is gondolkodjon el rajtuk. Leginkább azon, hogyan működnek az emberi kapcsolatok, kiváltképp a házasság.

Szabó Lőrinc pokolian gyönyörű gondolatai szerint nincs kiegyezés, az elvárás: semmiért egészen, teljes alávetés, két önzés titkos párbaja minden egyéb, s még azt is én intézem el magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd. Szétnézve a világban, sokszor az az érzésünk, hogy manapság mintha ez az értelmezés hódítana.

Hogy mégis lehet más típusú az ember kapcsolatokért viselt felelőssége, azt Zsani fejezi ki a legszemléletesebben: Ha összevesztél az urad kenyerén, békülj is ki az urad kenyerén!

A rendezőnek ebben a nem újragondolós felfogásában remek partnerek a színészek.

A kis gesztusokról már említést tettünk, most menjünk végig a főbb karaktereken.

Mulatni könnyű, különösen, ha az ember vérében van, egy mulatás harmadik napját imitálni józanul, a száraz nézőtér előtt már nagyobb kihívás, amit nem is tudjuk, hogyan lehetne kifogás nélkül megoldani – bár lehet, hogy egy kis pezsgőosztogatás befelé segítene.

A kritikus a fentebb kissé talán túl részletesen is bemutatott nótás vérvonalából kifolyólag itt érzett is némi bizonytalanságot a produkcióban, annak ellenére, hogy Farkas Zoltán orgánumával, temperamentumával jól betöltötte a rendelkezésre álló teret, Simon Kata énektudása és frivolsága is kellett ide, továbbá a táncos Kovács József is érezhető és élvezhető rutinnal tette a dolgát, látszott, hogy színpadra termett.

A Hrúz fivérek szerepeltetése sem rossz ötlet, korábban is üde foltját képezték a bemutatóknak, és most sem okoztak csalódást.

Az előadás azonban az első jelenetet követően kezdett felerősödni, ami nagyban köszönhető a kiváló szereplőgárdának. Bár a darab központjában a fiatalok konfliktusa

és annak megoldása áll, nem mondhatnánk, hogy ők az abszolút főszereplők. A nagynénik házában játszódó középső két jelenetben igazán elkényeztetnek minket az alkotók. Vándor Éva, Kovács Vanda, Szabó Anikó mint Zsani (az egyetlen férfi a házban), a még reménykedő Pepi és a szelektíven halló Mina nagy kedvvel és számtalan egyéni ötlettel formázza meg a vénlány triót.

Gesztusaik sokszor mókásak, de mindig nagyon emberiek, és ezt olyan jó látni. Nem lehet nem szeretni őket. Hozzájuk hasonlóan Mikó István Lajosában érezni a nemesi eredetű falusi gazdaember tempóját, konokságát és egyszerű, mégis agyafúrt bölcsességét. Ha a sárga viganó jelentését lexikonban kereső nemzedéknek szemléltetni akarnánk ezt a lassan fél évszázada eltűnt karaktert, minden romantikus túlzása mellett vele tennénk. Szegényebb a világ ezen emberek nélkül.

A mellékszereplők is fontos részei a komédiának, velük teljes a játék, hiányozna Erdélyi Gábor kissé szögletes Petákja, vagy Jókai Ági cserfes Birije, de mindenki hozzáteszi a magáét, hogy élvezetes maradjon az este.

S hát jöjjenek a „fiatalok”. Házi Anita Pólikaként hitelesen hozza a gazdasszonyságba beletanulni igyekvő, urát a vélhetőleg Zsanitól eltanult módon a kálvinista racionalitás felé irányítgatni próbáló, önérzetes és szerelmetes asszonykát, aki ingadozik e két érzelem között, mint középparaszt a téeszesítéskor (bocsánat).

Jól áll neki, amikor durcás, és sugárzik, amikor visszafogadja Balázst. Rácz János Balázsával könnyű egy húron pendülni férfiemberként, értjük és megértjük a tarka kisborjú végzetét mindenáron kívánó indulatait, és vele szenvedünk, amikor pedagógiai célzattal hagyja elmenni Pólikát, hogy aztán a kocsmában hallótávolságból zsarolja őt úgy érzelmileg.

Ahogy Pólika, más se tud rá haragudni, mert látszik, hogy nagy szíve van, hogy igazából jó ember, és igenis, egy férfinak, a ház urának legyen önbecsülése. Rácz János szépen hozza a szerep kívánta ívet.

Mikó István nézetünk szerint jól fogta meg a darabot, kerek egészet formált belőle, jól forgatja színészeit, bennük saját magát, hogy a végén azt kapjuk, amit lelkünk mélyén szeretnénk: a kizökkent idő újra helyére kerül általa, s még a húszéves haragszomrád is megszelídül. Hogy ilyen csak a színpadon van, és már akkor is csak ott volt, nem baj, legalább ott legyen.

Ez annál is nagyobb erénye ennek a darabnak, ha belegondolunk, hogy keletkezése idején mennyire más szelek fújtak a Nyírtől az Adriáig. A kovács kislánya például a következő kis versikét őrizte meg az 1917– 18-as évekből. Ahogy mesélte, faluszerte ezt mondogatták a nípek: Kiskertembe Tisza Pistát űtettem / reggel-este forró vízze öntöztem / Mígis kinőtt keze-lába, szakálla / Kötelet a Tisza Pista nyakába!

Ugye, mennyivel jobb a világ a színpadon?

Paróczai Csaba 2020 / 1

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

SZÍNHÁZ

született, és a szülőotthonból feleségével hazahozhatták, összeszedte estére a barátokat meg néhány muzsikus cigányt, kivitte őket Baglyasra, és szerenádot húzatott az ő Ilonájának az orvosi rendelő ablaka alatt, amelynek szolgálati lakásában laktak. Március közepe volt, épp csak olvadni kezdett a hó, úgyhogy a félcipők egy-kettőre ronggyá áztak a latyakban. A lábuk fázhatott ugyan, de a nagy érzés, meg a nóta hevítette őket. Mindennek éppen 55 éve, ami alatt megtörtént a Holdra szállás, divatba jött, majd ki is múlt a táncdalfesztivál, összeomlott a Szovjetunió, a népi demokráciát itthon is felváltotta a másmilyen, a mozikban szinte már csak amerikai filmeket játszanak, s a fiatalok a hamburger mellé angol nyelvű számokat hallgatnak, s a nótáskedvű édesapa már régen az égi csárdában húzatja.

Rezonált tehát a színpadi életkép rendesen a kritikusi lélekben, de ezzel egyidejűleg a kétkedés kisördöge is felemelte szőrös kis mancsát: a Kacsamesék nemzedékének mond-e ez az egész valamit, mit mozdít meg azokban, akiknek a vasárnapi ebéd után soha nem vegyült orrában a kis fehér sütemények vaníliás cukor illata a kávéval, az asszonyok MM kölnijével, s a férfiak cigarettafüstjével. És itt van az előadás erénye, mert végül is, igen. Köszönhető ez már rögtön az írónak, aki a nyírségi homokbuckák közé egy valódi magyar, de ezzel együtt a francia és angol társasági darabok könnyedségével bíró színművet álmodott.

Móriczról legtöbbünknek az archaikus, feudális környezetből a kapitalizmus könyörtelenségébe átvetett paraszti sorsok jutnak eszünkbe elsőként, s ha már dzsentri, akkor Csörgheő Csuli, mikor két kézzel túr az ételbe, ritkábban a cserfes Csibe. De most, hogy ott ül a nézőtéren, döbben rá, hogy mennyire leegyszerűsített ez az iskolából örökölt kép, hiszen Itt a Pólika és itt a Balázs, akiknek ez a pusztaszél jutott, hogy szeressenek és éljenek együtt jóban, ros�szban, míg nem jön az ásó, a kapa, meg a nagyharang, és ekkor meglátja a háttérben az író bokros bajsza fölött hunyorító, nevetős szemét.

Na, de beszéljünk arról is, amit láttunk.

Manapság divat, hogy az író és az ő műve egy színházi bemutatónál sokszor már csak mint apropó tűnik fel. A bemutatót jegyző Mikó István és társulata azonban nem akarta átgondolni a művet, ami kifejezetten előnyévé vált az eseménynek. Nekik hála, kaptunk egy jó hangulatú, többnyire jó ritmusú darabot, olyan színészi megmozdulásokkal, amiért érdemes színházba járni. Sokszor ez egy nézés, egy apró gesztus, ami – ha nem színpadon látnánk – színpadias lenne, de itt a helyén van mind.

Szinte az összes szereplő hoz valami kis nüánszot a jelenetekbe, amitől sajátja lesz az alakítás, látszik, hogy jól érzik magukat a szerepükben, és úgy egészében jó nekik együtt a színpadon.

Mert komédia ez, még ha nem is tanulságok nélküli, s talán ezek a tanulságok azok,

23

KULTÚRA

HIVATÁSA A MŰELEMZÉS

OLÁH ZSOLT A MAGYAR MŰVÉSZETI AKADÉMIA ÖSZTÖNDÍJASA LETT Ki rövidebb, ki hosszabb ideig keresi pályairányultságát. Oláh Zsolt az utóbbiak közé tartozik. A harmincöt éves, salgótarjáni születésű – és a városhoz előélete, illetve a családja révén mind a mai napig ezernyi szálon kötődő – fiatalember sok mindent kipróbált az elmúlt esztendőkben.

 FIATAL ELŐADÓMŰVÉSZKÉNT

Sikerrel és magas nívón kacérkodott az előadóművészettel, a színjátszással, majd a zenével – azon belül is a magán- és a kórusénekléssel –, de az életében már ifjúkorától hangsúlyos szerepet játszott interjúkészítésben, majd a tanulmányírásban és a művészeti elemzőmunkában tudja leginkább kamatoztatni talentumát, felkészültségét és életkorát meghazudtolóan gazdag tapasztalatait.

Ezt bizonyítja, hogy 2019-ben elnyerte a Magyar Művészeti Akadémia hároméves öszöndíját, amelynek keretében Harminchárom színházi előadás az új évezredből címmel betekintést nyújt a fővárosi színházakon kívül a vidéki és határainkon túli magyar nyelvű társulatok előadásaiba.

A Magyar Katolikus Rádióban nemrég elhangozott beszélgetés kommentárja szerint Oláh Zsolt a klasszikus elemzések legjobb hagyományait folytatja, beszélgetéseiből, írásaiból kirajzolódik erkölcsi és emberi elkötelezettsége is.  Hogyan kezdődött e mindennapinak aligha nevezhető sokszínű pályafutás?

– Itt, a városban láttam meg a napvilágot, egyrészt a Felvidékről, másrészt az Alföldről származó családban. Egyes őseim Zólyom mellett élő faszénégetők voltak, és talán öntudatlanul is, de az erdők, a fák, 24

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2020 / 1

a napfény, a talaj menti avar, a földillat és az emberi, állati, növényi szimbiózisban és egymásrautaltságban megjelenő belső rend meghatározta a „nógrádiságomat”, ami különleges értékrendként ma is a lényem részét képezi.

Felmenőim közül, tudomáson szerint senki sem foglalkozott művészetekkel. A kulturális értékek jelentőségével a Petőfi Sándor Általános Iskolában magyartanárom, Orosz Sándorné ismertetett meg. Pontosan tudta, hogy miként kell felkelteni az érdeklődésemet az irodalom és más művészeti ágak iránt. Nélküle lehet, hogy soha nem kerültem volna kapcsolatba a versmondással, amellyel másodikos koromtól kezdődően közösen foglalkoztunk, folyamatosan versmondó versenyekre jártunk, és szinte mindegyiken dobogós helyezéseket értünk el.

Később Sándor Zoltán előadóművész – a Zenthe Ferenc Színház jelenlegi művészeti vezetője – is foglalkozott velem, így Orosz tanárnő és az ő tanácsait is figyelembe véve ismerhettem meg azt az egészen speciális helyzetet, amikor a versmondó nyilvánosan, a közönség előtt szűrheti át a saját személyiségén a költő gondolatait, érzéseit, és megfogalmazhatja a saját szándékait.

A Sándor Zoltán vezette Pódium Stúdió tagjaként is sok barátot szerezhettem, többek között Jakab Gabriellával számos határon túli olvasótábor mentoraként bejártuk a

Felvidéket és Erdélyt is. A fiatalkori irodalmi élményeim és tapasztalásaim elszakíthatatlan gyökeret eresztettek bennem.  Miként került kapcsolatba az énekléssel?

– Visszatekintve, mint olyan sok minden, ez is a véletlennek köszönhető: a Magyar Állami Operaház művészei vidéki turnéjuk során Salgótarjánba, a Kohász Művelődési Központba érkeztek, hogy bemutassák Pergolesi Az úrhatnám szolgáló című vígoperáját.

Az egyik szereplő azonban megbetegedett. Én éppen matematikaórán ültem, és próbáltam megérteni mindazt, amit a táblán láttam, amikor hirtelen kihívtak a teremből, és megkértek, hogy aznap este játsszam el a néma szolgáló szerepét Ókovács Szilveszter és Óhegyi Filoretti oldalán. Micsoda örömteli megmenekülés volt ez számomra a baljós árnyakkal fenyegető feleltetés alól… Igaz, hogy szöveget nem kellett tanulnom, de nyolcadik osztályos fejjel, egyetlen próbával egy egész estét betöltő operában jelen lenni sem kecsegtetett egyszerű feladattal.  Ha jól tudom, ez nem egyszeri találkozás volt.

– Igen, ezután még hat alkalommal állhattam a két kiváló művész mellett a színpadon. Végül, részben az előbbiekből fakadóan, és hogy kiteljesítsük a zene iránti érdeklődésemet, a Petőfi színjátszók akkori művészeti vezetője, Bolyós Lászlóné vitt el Somogyi Lászlóné karnagyhoz, aki meghallgatott, és beajánlott Gúthy Éva énekművésznek a helyi zeneiskolába, magánének szakra.

Akkor talán tizenennégy éves voltam, és idővel egyre több énekversenyenre készültünk közösen, ahol első, második, harmadik helyezést, kiemelt nívódíjakat nyertem.

Bekapcsolódhattam a város színjátszó életébe is, leginkább a kortársaimat összefogó

 OLÁH ZSOLT: „KÍVÁNCSISÁGGAL ÉS KALANDVÁGGYAL VAROM AZ ÚJ TEENDŐKET”

KULTÚRA  FOTÓ: KBS

KiViSzI-be és a még a XIX. század végén alakult, 1948/49-től a Nemzeti dal költőjének nevét viselő legendás csoport munkájába.  Az újságírás terén a Nógrád Megyei Hírlap tekinthető fiatalkora egyik legfontosabb gyakorlóterepének, és ahogyan a pályáját nézem, a harmincas évei elejéig az ének, a színjátszás és az írás nem különült el élesen egymástól.

– Így volt, és szerintem ez nem is baj. Egészen fiatalként olyan voltam, mint a szivacs.

Mindent tudni akartam, mindent szerettem volna a saját bőrömön tapasztalni és a saját élményeimből fakadóan eldönteni, hogy mi az, ami értékes, hasznos, és fejlődési, kiteljesedési lehetőséget ajánl az önazonosság felé vezető úton, és mi az, ami visszavet, és nem gazdagít sem engem, sem pedig a környezetemet.

Halkan teszem hozzá: bízom benne, hogy ma is ilyen vagyok. Az említett újságírás ugyancsak nyolcadikos koromig vezethető vissza, néhány empatikus szerkesztő jóvoltából és támogatásával hamar külső munkatársként írhattam a lapba. Elsősorban kulturális jellegű cikkeimet, interjúimat és színházi előadásokról szóló beszámolóimat közölték, de nem riasztott el a sajtómunkától az sem, ha nyaranta, esetenként a lap árusításával bíztak meg.  A Madách Imre Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányai egy részét, később pedig a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola hallgatója lett. Gyorsan megtalálta a helyét a fővárosban?

– Huszonkét albérletet „fogyasztottam el”, ebből fakadóan könnyen adja magát a válasz: dehogyis. Furcsa volt, és még ma is az számora a nagyváros túlontúl sistergő zaja és – néhány összetartó emberi és szakmai közösségtől eltekintve – trendin felületes személytelensége, de mára már megszoktam. A budapesti állandó jelenlét pedig a szakmai munkáim miatt a napi életem részévé vált.

Tizenévesként korábban furcsa izgalmat jelentett a fővárosi invitálás, mert bár hívtak tanulni a miskolci és a váci zeneművészeti középiskolákba is, de 2001 nyarán részt vehettem egy nemzetközi zenei kurzuson, ahol a Zeneakadémia és a Bartók konzervatórium tanárai tanítottak, ők ajánlották fel a lehetőséget, és így folytathattam Budapesten az itthoni gimnáziumban Kovács Tibor igazgató úr messzemenő támogatásával elkezdett tanulmányaimat.  Mintha a salgótarjáni útkereső lét állomásai ismétlődtek volna Budapesten is, csak magasabb szakmai fokon, hiszen a konzervatórium után mégis a professzionális színészi tanulmányok felé fordult a figyelme: a volt Nemzeti, mai nevén Pesti Magyar Színház legendás színiakadémiájának növendéke lett, később fél évtizedig énekelt Magyarország egyetlen profi férfikarában, a Honvédban, és beiratkozott az Eötvös Loránd Tudományegyetem BTK magyar szakára, és öt évig dolgozott a Maladype Színháznál is.

 OLÁH ZSOLT: „ÉLVEZEM, HOGY A SAJÁT, EGYÉNI UTAMAT JÁRHATOM”

– A gondviselés mindenkinek kijelöli a saját útját, vagy ha úgy tetszik, az önálló fejlődéstörténetét, és ezen, ha felismerjük és elfogadjuk a szelíden terelő figyelmet, hiszem, hogy érdemes végigmennünk. Márai Sándor író szavaival élve: „Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.” És én nagyon élvezem, hogy a saját, egyéni utamat járhatom. Eszem ágában sincs tökéletesnek lenni.  Úgy tűnik, tapasztalatainak összegzésében, a sajtószervezés mellett az interjúkészítésben, a művészeti elemzőmunkában kamatoztatja szakmai ismereteit. Megbízott sajtómunkatársként segítette a Magyar Művészeti Akadémia sajtóosztályának munkáját, s szintén megbízottként kutathatta, vizsgálhatta a színházművészeti terület támogatási lehetőségeit. Jelenleg a Veszprémi Petőfi Színház országos sajtókapcsolatokért felelős munkatársa. Kulturális, művészeti írásai főként az Origón látnak napvilágot, de megjelentek már az Előretolt Helyőrségben és a nagy múltú Hitelben is. Nógrádi újságírói előzményei után mennyiben jelent mást jelenlegi írói tevékenysége?

– A Honvéd Férfikarban eltöltött fantasztikus fél évtized után a Maladype Színház alkalmazott, és amikor a sajtószervezéssel foglalkozó kolléganő elment, a színház vezetése megkért, hogy vegyem át e területet.

Ebből is fakadóan számos interjút készítettem színházi alkotókkal, rendezőkkel, színészekkel.

Másrészt, úgy gondolom, hogy az igazán nagy alkotók mindig többet tudnak önmagunkról és közösségeinkről, mint mi, és azáltal, hogy kérdezhetem és figyelhetem őket, talán én magam és az olvasók is közelebb kerülhetnek a saját életünkben és a közösségeink életében felmerülő kérdések továbbgondolásához, megválaszolásához.

A Magyar Művészeti Akadémia hároméves ösztöndíja erre páratlan és kivételes lehetőséget ad, hiszen, ahogyan eszmélő fiatalként is tettem, újra bejárhatom többek között a vidéki és határon túli területeket, kivételes művészekkel találkozhatok, és ösztöndíjas társaimmal együtt messzemutató szakmai partnerségeket alakíthatok ki.  Újabb állomásként a nemrég útjára indult Országút című folyóiratban is olvashatjuk majd írásait.

– Dr. Falusi Márton főszerkesztővel egyeztetve meglátogatom a Kárpátmedence jelentős színházi műhelyeit, alkotóit, drámaíróit, hogy megvizsgáljam a határon túli, magyar nyelven játszó színházak és a határon túli kortárs drámák napjainkbeli kapcsolatát, az interjúk több hónapon keresztül, cikksorozat formájában jelennek majd meg, mindemellett pedig szerkesztőként bekapcsolódom egy hamarosan útjára induló országos színházi internetes portál munkájába is.

Kíváncsisággal, kalandvággyal és motiváltsággal várom az előttem álló új teendőket, amelyek széles távlatokat nyithatnak számomra.

Csongrády Béla 2020 / 1

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

25

47 ÉVE MŰKÖDIK A MEGYEI ÉREMGYŰJTŐ SZERVEZET A gyűjtés, így az éremgyűjtés is olyan szenvedéllyé válhat, ami sokfelé el tudja indítani az embert. Az éremgyűjtés kicsit történelem is, kicsit művészet, művészettörténet, címertan is, ha ember komolyabban foglalkozik vele – mondta Lopatovszki Csaba, a Magyar Éremgyűjtők Egyesülete Nógrád Megyei Szervezetének titkára. Az 1973-ban alakult egyesület maga is bocsát ki szebbnél szebb érmeket, számuk már 36, és amellett, hogy nagyon színes szervezeti életet élnek, fontosnak tartják az ismeretterjesztést is, rendhagyó történelemórákat tartanak az iskolákban.  Mit takar az éremgyűjtés fogalma? Mit gyűjtenek, milyen módon, és miért?

– Az éremgyűjtés, idegen szóval numizmatika legtágabb fogalma az érem, ebbe beletartozik a plakett és az érme is.

Az érmét azokra az általában fémből készült, értéket jelölő számokkal, jelzésekkel ellátott darabokra értik, melyeket fizetőeszközként használnak. A plakettek jellemzően egyoldalas érmek, kötetlen formájúak, lehetnek négyszög-, téglalap-, köralakúak, felhasználásuk szélesebb körű.

Az érem fogalma jelöl minden olyan kisméretű, fémből készült, sokszorosított, lapos alkotást, amin dombormű és felirat található.

Az éremgyűjtés több mindezek gyűjtésénél. Beletartozhat más fizetőeszköz, mint a bankjegy, pénztárjegy, papírpénz és egyéb, fémből vagy más anyagból készült pénzhelyettesítő eszközök gyűjtése. Példaként említem az egyik szeretett területemet, a Nógrád megyei a bánya- vagy élelmezési bárcákat.

Sokan, főleg akiket a helytörténet is érdekel, belefognak kitüntetések, jelvények gyűjtésébe, de ez nem tartozik szorosan a numizmatika tárgykörébe, latin szóval ez a falerisztika.

Miért gyűjtünk? Ha valakinek megtetszik valami, szeretné, ha az övé lenne. Igaz ez tárgyakra, tudományra, ismeretre, vagy akár szép párkapcsolatra. Az érmek, bankjegyek, pénzérmék gyönyörű művészi munkák, művészek készítik a terveiket, és komoly ötvösmunkának minősül egy-egy darab.

Nekem az első indíttatásom az volt, hogy gyerekkoromban kaptam egy félmarék külföldi aprópénzt, és elkezdtem kiegészíteni, majd gyűjtöttem más országok és leginkább Magyarország pénzeit is.

A gyűjtőszenvedély egyidős lehet az emberrel. A gyűjtés, így az éremgyűjtés is olyan szenvedéllyé válhat, ami sokfelé el tudja indítani az embert. Az éremgyűjtés kicsit történelem is, kicsit művészet, művészettörténet, címertan is, ha ember komolyabban foglalkozik vele. Sok olyan ismeretet,

26

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2020 / 1

információt kaphatunk a gyűjtésből, amit máshonnan nem.

A gyűjtés módja vegyes. Azt mondják, ez is olyan szenvedély, mint a teniszezés, amit erősen meghatároz a fizikai állapot: a játékosnak látnia kell, melyik labda az, amiért már nem szabad elindulnia.

Az éremgyűjtést is lehet sokféle szinten folytatni, ennek megfelelően van, aki árveréseken szerez anyagot, van, aki vásárol, csereberél, más csak a szívességből kapott darabokat rakja félre, akik pedig a legkomolyabban veszik, a világ végére is elmennek a hiányzó darabért.

Az éremgyűjtés a szegény embertől a leggazdagabbig mindenkinek lehet a szenvedélye, csak meg kell találni a kompromisszumot.  Jó, hogy ezt szóba hozta, mert ha a numizmatika történetéről olvasunk, azt találjuk, hogy az első éremgyűjtők a római császárok voltak, és később is csak a gazdagok engedhették meg maguknak, ezért volt a királyok hobbija. A nagy gyűjtők közé sorolják a római Augustus császárt, VIII. Bonifác pápát, vagy XIV. Lajos francia királyt.

– Lehet apróságokat gyűjteni sok szeretettel, de vagyonokat is lehet költeni rá, ha valakinek van, és nem sajnálja rá.

Nem csak királyokat vagy császárokat említhetünk, igen komoly gyűjtők voltak a Széchenyiek, az Esterházyak, de volt nekem egy szűcsmester barátom, aki az országban a legnagyobb Kossuth-bankó gyűjtemén�nyel rendelkezett.

A szervezetünknek a ’80-as évek elején, közepén volt a legnagyobb taglétszáma, köztük nagyon sok egyszerű gyári munkás, parasztember, megyei tanácsi elnökhelyettes, bankigazgató. Különféle emberek jól

 FOTÓ: KBS

NUMIZMATIKA

KICSIT TÖRTÉNELEM, KICSIT MŰVÉSZET

 LOPATOVSZKI CSABA

megférnek egy hobbi körül, arról nem is beszélve, hogy sok érték hagyatékból, padlásokról kerül elő, és nem biztos, hogy egy bankigazgató szétnéz egy padláson, hogy talál-e ott valamit.  Önnek mi a gyűjtési területe?

– Egy idő óta a helytörténeti értékkel bíró numizmatikai anyagokat tartom a legkedvesebbnek: Nógrád megyéhez és Salgótarjánhoz kötődő érmeket, plaketteket, jelvényeket, pénzhelyettesítő eszközöket gyűjtök. Viszonylag szép gyűjteményem van az említett bárcákból, de azt hiszem, hogy a megyében olyan teljes körű salgótarjáni részvénygyűjteménye sincs senki másnak, mint az enyém. Erre nagyon büszke vagyok, csak hát a gyűjtemény teljesedésével egyre kevesebb a sikerélmény. Nagyon megörültem viszont nemrégiben, amikor ráakadtam egy helyi vonatkozású kis bányabárcára, ami még a bárcagyűjtők körében is rendkívül ritkának minősül. Hosszú évek óta vadásztam a vecseklői bárcára.

Nem teljes a megyei bárcagyűjteményem sem, sőt azt sem lehet tudni, hogy mi hiányozhat még. A megyében a ’70es, ’80-as években kezdték el feldolgozni a kiadott élelmezési bárcákat, vagy egyéb pénzhelyettesítőket. A gyűjtő, és numizmatika tárgykörben publikáló Pávó Elemér ismeretlen bárcaként írta le a katalógusban az „ÉMEK és I Rt. Salgótarján” feliratú bárcát.

Olvasmányaim során akadtam rá, hogy az ÉMEK és I Rt. 1925-ben beleolvadt a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt.-be, a teljes neve az volt, hogy Észak-magyarországi Egyesített Kőszénbánya és Iparmű Részvénytársaság. Írtam egy cikket 1989ben, addig senki nem tudta, hogy ez valójában salgótarjáni bárca. Színesíti az ember

 Először a Salgótarján Városérmet adták ki 1979-ben, a város címerével, a vár és a Fő tér látképével, de szerepel a Nógrádi várak sorozatban Drégely, Nógrád, Buják, Hollókő, Salgó, Somoskő vára. Ahogy itt nézegetem őket, hozzám nagyon közel áll Madách Imre érme a költő portréjával, aláírásával és a csesztvei kúriával.

– Hadd emeljek ki én is egyet. Az egyik büszkeségünk a szécsényi országgyűlés 300. évfordulójának emlékére 2005-ben készült érem. Ifjabb Szabó István szobrászművész tervezte, előlapján a szécsényi Borjúpást, hátlapján II. Rákóczi Ferenc vezérlőfejedelem mellképe látható. A Magyar Képzőművészeti Szövetség minden évben rendez érembiennálét, ez az érem a saját kiadási évében a legszebb vert érem díjat hozta el.

Az első Madách-érmet a salgótarjáni vándorgyűlés emlékére bocsátottuk ki Az ember tragédiája színpadképével.

A 47 évünk alatt megemlékeztünk a B á nya m ú z e u m r ó l, Szécsény mezővárosi rangra emeléséről, a világörökségi Hollókőről, Salgótarján várossá válásának 80. és 90. évfordulójáról éppúgy, mint az öblösüveggyár művelődési házának 75 évéről, de elkészítettük többek között a Balassagyarmat Városérmet, vagy halálának 75. évfordulóján Mikszáth Kálmán-érmét is.

 A Magyar Éremgyűjtők Egyesületének salgótarjáni csoportja 1973-ban tíz fővel alakult meg (az alapító Szinyei Béla volt), majd 1980ban már 65 küldött szavazta meg a MÉE Nógrád Megyei Szervezetének megalakulását. 2023-ban 50 évesek lesznek. Milyen terveik vannak a jövőben?

– Fekete Zsolt polgármesterrel már váltottunk szót a 2022-es éremkibocsátásról, ekkor ünnepeljük Salgótarján várossá válásának századik évfordulóját. Régi elképzelésünk, hogy emléket állítsunk a balassagyarmati Horváth Endre éremtervezőnek, Palócország rézmetszőjének. Ő tervezte a pengő és a forint bankjegyeket, de tervezett békekölcsönt, bélyeget is. 2021-ben ünnepeljük születése 125. évfordulóját.

Dédelgetett vágyunk az is, hogy olyan városokkal – Pásztóval, Rétsággal, Bátonyterenyével – együttműködve adhassunk ki érmet, ahol még, ismereteink szerint, nem készült vert érem.  Juhász Lászlóval közösen írták meg a Salgótarján numizmatikai emlékei – Érmek, plakettek, szükségpénzek, bárcák című kötetet. A gyűjtés és az éremkiadás mellett az ismeretterjesztést is a céljaik között kell sorolni?

– Tanintézményeknek, iskoláknak állunk rendelkezésére úgynevezett rendhagyó történelemórákkal. Bizonyos eseményekhez kötődve mutatjuk be a kapcsolatot a történelem és a numizmatika között, így beszélünk az Árpád-házi királyokról, a Rákóczi-szabadságharcról, az 1848/49-es forradalom és szabadságharcról, vagy az inflációról. Viszünk korabeli pénzeket, népszerűsítjük kicsit a gyűjtést is, és ezzel is próbálunk új gyűjtőket és egyesületi tagokat találni.

Dudellai Ildikó

NUMIZMATIKA

életét, amikor egy-egy ilyen ritka darabhoz sikerül hozzájutni.  Gondolhatjuk ezt magányos elfoglaltságnak, de nagyon élénk, színes szervezeti életet élnek.

– Éremgyűjtő szervezetünk keretet biztosít a gyűjtéshez. Az egyesületen keresztül tagjaink meg tudják rendelni azokat az emlékpénzeket, amelyeket a Magyar Nemzeti Bank jeles évfordulókhoz, eseményekhez kötődően ad ki, így helybe hozzuk az újdonságokat. Hetente tartunk összejöveteleket, minden csütörtökön Salgótarjánban, a József Attila Művelődési Központban, ide bárki belátogathat. Ha valakinek új darabbal bővült a gyűjteménye, de nem tudja azonosítani, segítünk meghatározni.

Közel 200 kötetből álló, kölcsönözhető szakkönyvtárunk van. Rendezünk kiállításokat. Évente általában egy jelentősebb bemutatót tartunk, de szervezünk kisebb kamarakiállításokat is, évfordulókhoz kapcsolódva mutatunk be anyagokat.

Rendezünk börzéket Balassagyarmaton és Salgótarjánban évente két-két alkalommal.

Járunk kirándulni, lehetőleg numizmatikával összefüggő területekre megyünk; keressük a pénzveréssel, pénzkibocsátással kapcsolatos ismereteket ilyenkor is. Rendszeresen elmegyünk az országos egyesület által szervezett, minden évben más-más városban tartott vándorgyűlésre. Ilyenkor összejönnek a gyűjtők, zajlik az adásvétel, a cserebere, és szakmai előadásokon is részt veszünk.

Minden évben megrendezzük az évbúcsúztató piknikünket, ez jó alkalom a fehér asztal melletti beszélgetésre.

Természetesen tagjaink számára biztosítjuk az információkat az éremgyűjtő rendezvényekről, az éremkiadásról, a szakirodalom bővüléséről.

Van már a megyei szervezetnek zárt Facebook oldala, és van hírlevelünk is.  Nem csak gyűjtik, adnak is ki érmeket. Idén bocsátották ki a Zenthe Ferenc Emlék­érmet, és ez már a harminchatodik!

– Évfordulóhoz, nevezetes eseményhez kötődően adunk ki érmet, esetleg egy tagunk javaslatára, erre volt példa a Radnai-havasokban történt lavinaszerencsétlenség évfordulója. Az éremkiadást a taggyűlésnek kell elfogadnia. A mi költségvetésünkbe nem fér bele egy éremkiadás, a tervezés, a verőszerszám elkészítésének finanszírozása, ezért támogatókat próbálunk keresni.  Ezek az emlékérmék megvásárolhatók?

– Igen, a csütörtöki összejövetelünkön várunk mindenkit, aki szeretne vásárolni belőlük. A legújabb érmünket közösen készítettük a salgótarjáni színházzal Zenthe Ferenc születésének 100. évfordulójára, ezeket a színház jegypénztárában is meg lehet vásárolni.

 ÉVZÁRÓ AZ ÉREMGYŰJTŐK EGYESÜLETÉBEN 2020 / 1

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

27

GASZTRONÓMIA

ÍZUTAZÁSOK A FINOMSÁGOK VILÁGÁBA

BESZÉLGETÉS DR. FÜREDER BALÁZS GASZTROTÖRTÉNÉSSZEL Boldog az az ember, akinek hobbija a munkája, hiszen így nem érzi azt tehernek, nem jelenik meg azzal kapcsolatban az elidegenedés, a kiégés. Beszélgetőpartneremet, a salgótarjáni származású dr. Füreder Balázs gasztrotörténészt is ezzel a megelégedett lélekállapottal jellemezhetném. De természetesen semmit nem adnak ingyen, ahhoz, hogy az ember ezt elérje, számtalan kihívásnak kell eleget tennie, valahogy úgy, mint Karinthy Frigyes metaforikus novellájának, A cirkusz hősének. És persze, a mutatványt nem elég egyszer abszolválni, estéről estére meg kell tudni ismételni.

 EGÉSZSÉGÜNKRE!

 Mi fán terem a gasztrotörténész? Mit kutat, mivel foglalkozik, aki erre adja a fejét?

– Az ételek és italok története az emberiséggel egyidős, hiszen az ember létfenntartásának alapja a táplálkozás, így annak mikéntje jóval az írott korok előttről nyomon kísérhető. Természetesen az őskorból csupán az rekonstruálható, hogy milyen állati és kisebb részben növényi eredetű táplálékot vettek magukhoz az akkor élt elődeink, ezek elkészítési módjáról csak közelítőleges ismeretink lehetnek, mint például szinte biztos, hogy a tűz használatával megtörtént a hússütés felfedezése, vagy a kézi őrlőmalmok arra utalnak, hogy a magvakat megőrölték. S ha már megőrölték, bizonyára további feldolgozási fázisokon is átment az alapanyag. Az első gasztroforradalom az agyag kiégetésének felfedezésével indul.

Megjelenik a kemence, ami a közvetlen láng helyett a tartós, egyenletes forró levegőt biztosítja, és a cserépedény, amely a folyadékban főzést teszi lehetővé. Ezekkel már rendelkezésre áll az a technikai feltételrendszer, amelyet kisebb változtatásokkal a mai napig használ az emberiség az ételeinek elkészítésére. Ekkor jelenik meg az éte28

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2020 / 1

lek ízesítése hozzáadott ásványi anyagokkal (pl. só) és különféle növényekkel. Ha megnézzük az ókori egyiptomi sírleleteket, azok már a mai értelemben vett konyhatechnikával elkészített ételeket is tartalmaznak. A rómaiaknál ott van egy már mesterségesen előállított ízesítő is, a garum, amely a ma divatos bolti szószok elődje, még ha a mai ember a napon erjesztett halbelsőséget valószínűleg nem is találná kívánatosnak.

Rómában ennek olyan kultusza volt, mint mondjuk ma a balzsamecetnek, voltak különböző műhelyek, amelyek erre szakosodtak, és megvolt a saját titkos receptjük.  Mi az izgalmas számodra a gasztronómiában?

– A gasztronómia nem csupán az ételek és italok készítésének története, hanem a kultúrtörténet egy hangsúlyos ága, amelyhez mindaz az emberi viselkedés – nevezhetjük akár rituálénak is – hozzátartozik, amely az étkezéshez hozzákapcsolódik. Tehát nem csak a mit és hogyan készítünk kérdésre keresi a választ, hanem a mit és hogyan fogyasztunk-ra is, és ebben már benne van a terítéstől az eszközhasználaton át az asztali áldásig és a mosogatásig minden. A görög lakoma (szünposzion) egy összetett kulturális esemény volt, bár ha manapság valaki elmegy egy szimpóziumra, biztosan más élmények érik, mint Platón kortársait. A gasztronómia szó tehát ógörög eredetű, mint a tudomány megannyi más megnevezése. A szó gyökere a görög „gaszter” vagy „gasztrosz”, amely gyomrot jelent és „gnomosz”, tudás vagy törvény. És, annak ellenére, hogy nagyon messzire nyúlnak a gyökerek, abszolút nem állandó valamiről van szó. Ahogy minden társadalmi jelenség, így ez is időben, térben, konkrét társadalmi környezethez kötődően változik, ezért is izgalmas a kutatása. A gasztrotörténész tehát kultúrtörténész, aki az emberiség történetének erre a területére szakosodott. Ezen belül bármit kutathat, aminek valamilyen köze van a táplálkozáshoz, pl. étlapok, menülapok, szakácskönyvek, inventáriumok (összeírások), vásárlási listák stb. Persze ezt is akkor tudja jól csinálni az ember, ha szereti a munkája tárgyát, de hát enni ki nem szeret? (Nevet)  Hogyan jött az elképzelésed, hogy gasztrotörténész leszel? Tarjánban nem nagyon találhatunk példát arra, hogy valaki ezzel foglalkozott volna. Mikor hallottál erről először, hogy van ilyen szakma a világon?

– Érettségi után a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen kezdtem meg a felső-

fokú tanulmányaimat. Történelem szakon az első év alapozójellegű, átfogó ismereteket ad magáról a tudományról, annak módszereiről.

Ahogy emlékszem, már ekkor, az egyetem első évében elgondolkoztam azon, hogy a hatalmas tudományág valamely részével érdemes lenne egy kicsit behatóbban foglalkoznom.

Olyan úgysincs, hogy általános történész; ha az ember nem kifejezetten tanítani akar, hanem magát a tudományt kívánja művelni, ki kell választania egy részterületet, amely lehet egy nép története, annak is leginkább egy-egy korszaka, vagy valamely más speciális egység. Engem a történelmen belül mindig is két nagyobb téma érdekelt jobban, a fegyverek és a kaják, pontosabban, hogy mit és hogyan ettek annak idején. Mivel fegyverekkel sokan foglalkoznak, ételekkel meg szinte senki (két-három kutató van jelenleg a szakmában rajtam kívül), így a második mellett döntöttem. Ezt persze megkönnyítette, hogy öt évig jártam a salgótarjáni Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskolába, ahol 1995-ben érettségiztem és tettem felszolgálásból szakmunkásvizsgát, majd 1996-ban a vendéglátóipari technikusi képesítést is megszereztem. Így visszatekintve, szinte predesztinálódtam erre a területre, hiszen a már meglévő gasztronómiai ismereteimet kellett történelmi perspektívával kiegészíteni.  Tarjáni gyökereidet részben érintettük azzal, hogy a „Keribe” jártál. Hogy emlékszel az itt töltött gyermek- és ifjúkorodra?

– Apai ágon régi tarjáninak számítok, acélgyári gyökerekkel, de én már a Pécskő utcában nőttem fel, ott laktunk az egyik négyemeletesben. A mai napig jó szívvel gondolok vissza a városra. Gyermekkoromban, a ’80-as években leginkább a Gagarin-pályán lehetett megtalálni, ahol maratoni focimeccseket játszottunk a környékbeli cimboráimmal, de mellette szívesen jártam uszodába és a könyvtárba. A várost körülvevő dombok, erdők, a két vár és persze a Dolinka is szerves részét képezték a mindennapjaimnak. A rendszerváltást kamaszként éltem meg a városban. Ha erre az időszakra visszagondolok, akkor elsőnek a középiskolai gyakorlataim ugranak be, ahol a rengeteget szórakoztunk a tanulás mellett.  Mikor kerültél el a városból?

– Tulajdonképpen ’97-ben, amikor felvettek az egyetemre. Akkor jöttek a debreceni évek. Közben úgy alakult, hogy a családom is azok közé került, akiknek választania kellett Tarján és a megélhetés között, így aztán ’98-ban Budapestre költöztünk. Nem voltak vidám évek ezek, nehéz volt a döntést meghozni, hiszen minden idekötött minket, de végül is nem volt más választás. Azóta csak rokonlátogatóba jövök haza, de azért évente egyszer-kétszer megfordulok itthon.  Melyek gasztrotörténészként a fő kutatási területeid?

– Az én felfogásomban fő kutatási terület nem létezik, vagy legalábbis nekem nincs ilyen. Fejezetek vannak, hasonlóan az életemhez. Az egyetem alatt a Balassákkal foglalkoztam, nem kis mértékben lokálpatrióta indíttatásból, hiszen ők is nógrádi kötődésűek. Ezen a

DR. FÜREDER BALÁZS GÁBOR (PH. D.)

1977. május 24-én született Salgótarjánban. Középiskolai tanulmányait a helyi Kereskedelmi és Vendéglátóipari Középiskolában végezte vendéglátó szakon (1991– 96). 1995-ben érettségizett és tette le a szakmunkásvizsgát felszolgálásból, majd 1996-ban vendéglátóipari technikusi oklevelet szerzett.

1997-ben elkezdte a Kossuth Lajos Tudományegyetemen a történelem szakot. 2003ban történelem szakos tanári oklevelet szerzett. A Debreceni Egyetem Történelmi és Néprajzi Doktori Iskolája nappalis Ph. D. hallgatója volt 2003 és 2006 között. Doktori értekezését 2009-ben védte meg (címe: A „Hosszú reneszánsz konyhakultúra” magyar nyelvű szakácskönyveinek bemutatása és összehasonlító elemzése).

A Kodolányi János Főiskolán óraadó tanárként (2003/04 – 2005/06), tanársegédként (2006/07), adjunktusként (2007/08 – 2009/10 I.) tanított. A 2009/10 II. félévtől (2018. augusztus 1-jétől Kodolányi János Egyetem) napjainkig docensként oktat.

igényes vendéglátóhelyeket, illetve hogyan működjenek ebben közre. Ehhez meg kell ismerniük a mai gasztroirányzatokat, a moderntől a historizálóig. Ezt persze csak úgy lehet hitelesen bemutatni, ha az oktató maga is szagolta, kóstolta ezeket. Ha viszont kipróbálta, akkor történészként már összefüggésbe is tudja helyezni, és segíthet eligazodni a témával most ismerkedőknek.

A vendéglátós szakmai ismeretek segítenek mindabban, hogy ne csak elméletben tudjunk egy helyet, egy jelenséget minősíteni, hanem felismerjük a végeredmény mögött rejtőző szakmai fogásokat. De persze ehhez utazni is kell, el kell menni, mondjuk egy dél-tiroli kisvendéglőbe, megkóstolni az eredeti spetzlét, hozzá kortyolni a helyi csapolt sörből, vagy száraz fehér borból, közben megfigyelni az étterem berendezését, a felszolgálás stílusát. Aztán egy várossal odébb megismételni mindezt. Persze ez nagyon izgalmas is, valódi felfedezés. Bár elsősorban történész vagyok, de napjaink gasztrokultúrájának bemutatása sem idegen tőlem, többször voltam közreműködője az egyik főzőcsatornának, jelentek meg receptjeimmel kísért írásaim népszerű tematikus folyóiratban is.

KÖNYVEK – Rátz T. – Füreder B. (Szerk.) (2016): Gasztronómia és turizmus. Válogatott tanulmányok. Kodolányi János Főiskola, Székesfehérvár.

– Bányai B. – Füreder B. (Szerk.) (2016): Főúri finomságok a seregélyesi Zichy-Hadik-kastélyból. Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár.

– Füreder B. (2016): Bécs – A császárváros sokszínű gasztronómiája. Holnap Kiadó, Budapest.

– Hantz P. – Pozsony F. – Füreder B. (2015): Kürtőskalács. A világ minden táján ismert székely–magyar sütemény. Háromszék Vármegye Kiadó, Sepsiszentgyörgy. (http:// www.kurtos.eu/dl/kurtos_konyv.pdf) – Kiss D. – Török R. – Füreder B. (Szerk.) (2012): Évszázados tradíciók. Dr. Oetker Magyarország Kft., Bp. – Csapó K. – Füreder B. – Sári Zs. (2008): Reneszánsz ételek – Ételek reneszánsza. Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, Bp. (nyelv: magyar és angol). (https://library.hungaricana.hu/hu/view/SZAK_VEND_Sk_2008_1_Reneszansz/?pg=0&layout=s) Füreder B. s. a. r. (2006): Balassa Ágnes szakácskönyve a XVIII. század végéről. Palócföld folyóirat, Salgótarján.

Füreder B. – Kökény I. (2006): Gasztronómia. Kodolányi János Főiskola, Székesfehérvár, E-learning jegyzet.

Blog: https://strosine.blog.hu

GASZTRONÓMIA

nyomon elindulva, nagyobb merítéssel, a doktorimat már a XVIII. századi kéziratos magyar nyelvű szakácskönyvek elemzéséből írtam.

Amikor elkezdtem a Kodolányi János Egyetemen oktatni, akkor ehhez „hozzácsapódott” napjaink gasztrokultúrája és a gasztroturizmus. Jelenleg – a két utóbbi mellett – leginkább a XIX. század második felében kialakult és a XX. század elején virágzó „paprikás magyar konyhakultúra” érdekel.  Említetted, hogy egyetemen oktatsz. Hogyan viszonyulsz a tanításhoz?

– Én nem azért mentem tanárnak, mert „csak” oda vettek fel, hanem mert az akartam lenni. Ez számomra az igazi szabadság, mivel csak kutatni, tanítás nélkül, nem az igazi. Igaz, magamat nem tartom klasszikus tanárnak. Véleményem szerint teljesen alkalmatlan lennék középiskolai pedagógusnak, mivel nem érdekel a fegyelmezés. Hál’ istennek, az egyetemre, egy adott szakra már leginkább azok jönnek, akik maguk választják ki, mit akarnak tanulni, mivel akarnak foglalkozni, és az alapvető motivációjuk a tanuláshoz megvan, így a klasszikus iskolai fegyelmezésre nincs nagy szükség.

A többi pedig már az oktatón múlik. Én leginkább partneri beszélgetésekként tekintek az óráimra, ahol a hallgatósággal érdekes dolgokat osztok meg. Jókat dumálunk, vitázunk, és nem kell azzal foglalkoznom, hogy valaki rágózik, bökdösi a padtársát, vagy valami egyéb csínyt követ el.  Szóltál arról is, hogy egyetemi oktatóként a tulajdonképpeni gasztrotörténethez ráadásként jött napjaink gasztrokultúrája és a gasztroturizmus. Hogyan képzeljük ezt el?

– Ez arról szól, hogy az egyetemen nem gasztrotörténészeket képzünk, hanem olyan szakembereket, akik a ma, illetve a közeljövő gasztronómiáját alakítják. Nekik a gasztrotörténelem inkább csak az előétel, hogy stílusos példát mondjak. A fő fogás az, hogyan hozzanak létre, vezessenek

 A CSALÁD JÓL TOLERÁLJA A SZENVEDÉLYÉT

 Hogyan zajlanak ezek az ízutazások?

– A családom szerencsére elég jól tolerálja a gasztronómia iránti szenvedélyemet. Míg egyesek a tengerhez, mások valamilyen kulturális emlék köré szervezik a pihenésüket, addig nekünk évek óta az ételek állnak az utazásaink, nyaralásaink fókuszában.

Persze, igyekszem megtalálni az egyensúlyt. Mi is szeretünk vízparton nyaralni, városokban sétálgatni, de ilyenkor felkeressük a helyi gasztronómiai múzeumokat (persze ez a lányoknak nem „kötelező” program), illetve megkóstoljuk az adott hely jellegzetességeit. Például Alkmaarban beugrottunk a helyi sajt- és sörmúzeumba, megnéztük a híres sajtpiacot, Elzászban a múzeumok (bor, sajt, csokoládé) mellett bort kóstoltunk, míg Colonnatába a lardóért mentünk. Tehát kiválasztunk egy úticélt, aztán előzetesen megnézem, hogy ott milyen, a szakmámba vágó érdekességek találhatók, aztán helyben összevetjük az olvasottakat a tapasztalattal. Egyébként nincs igazán nehéz dolgom, hiszen Európa szinte minden nemzete büszke saját konyhájára, inkább azt kell megtalálni, hogy mi az, ami valóban autentikus, és mi az, ami a turistáknak szóló szemfényvesztés. A tömegturizmus azzal 2020 / 1

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

29

GASZTRONÓMIA – IN MEMORIAM

is jár, hogy kialakul egyfajta világízlés, aminek a kiszolgálásával nem lehet melléfogni, így a keresletérzékeny vendéglátóipar kön�nyen elcsábul erre, hiszen a megélhetést biztosítani kell. De mindenhol meg lehet találni azt, ami a valódi, csak nézni kell, hogy a helyiek hova járnak.  Hol élsz most, mivel telnek a napjaid?

Említetted a családot.

– Feleségem aneszteziológus orvos. Úgy alakult az életünk, hogy a 2008-as válság következtében nem nagyon tudtunk itthon olyan megélhetési feltételeket megteremteni, amelyek megfeleltek volna számunkra, így a németországi munkavállalás mellett döntöttünk. Jelenleg Stuttgart mellett, egy kertvárosban lakunk, a lányaink már oda születtek. Én havonta egy hétre jövök, megtartom az óráimat, elvégzem az egyetemi teendőimet, aztán megyek vissza. Édesanyám rendszeresen látogat minket, közösen pedig nyáron majd’ egy hónapot vagyunk itthon. Általában akkorra ütemezzük a tarjáni látogatást is. De a technika fejlődésének hála, a napi kapcsolattartás – ha virtuálisan is, de – megoldott.  Végezetül mondj valamit a terveidről!

– Az életemben a legfontosabb a család.

Említettem, hogy feleségem orvos, az egyik

 MINDENHOL MEG LEHET TALÁLNI AZT, AMI A VALÓDI

városi kórházban dolgozik, ami elég strapás, így a gyerekekkel leginkább én vagyok otthon – a nagyobb öt-, a kisebb egyéves –, kiveszem a részem a nevelésükből. Remélem, sikerül elérnem, hogy gondolkodó és nyitott felnőttekké váljanak. Amikor van egy kis időm a lányok mellett, akkor a „paprikás magyar konyhakultúra” kialakulását és elterjedését bemutató monográfián dolgo-

zom a legszívesebben. Előbb-utóbb abból is összeáll egy könyv. Ha van időm – ami a két kicsi mellett most ritkábban fordul elő –, gondozom a blogomat is, a St. Rosine-t. És, ahogy említettem, utazunk, illetve tervezgetjük az utazásokat, amelyek lényegében anyaggyűjtésnek is tekinthetők. Szóval, nem unatkozom.

Paróczai Csaba

NAGY SZÍNÉSZ ELŐTT TISZTELGÜNK ZENTHE FERENC-EMLÉKÉV SALGÓTARJÁNBAN A száz éve született Zenthe Ferenc színművész, a nemzet művésze emlékéve az idei esztendő Salgótarjánban: a nevét viselő színház és a város önkormányzata csaknem húsz programot rendez. Drámapályázatot írnak ki, könyvet jelentetnek meg, de kiadják a Zentheemlékérmet is.

A Zenthe 100 programsorozat keretében már bemutatták a salgóbányai születésű művész ihlette Zenthe-tortát. Az édességet a 2015-ben és 2016-ban is az Országtorta díjat kiérdemlő salgótarjáni  ZENTHE FERENC G&D Kézműves Cukrászat készítette el mákos-szilvás ízben.

A színház nyílt drámapályázatot hirdetett meg. Az első kategóriában olyan műveket várnak, amelyek Zenthe Ferenc filmjeiből merítik témájukat, illetve azok színpadi adaptációi, átdolgozásai.

Mivel Salgótarján 2022-ben ünnepli várossá nyilvánítása 100. évfordulóját, a centenáriumi évhez kapcsolódóan a második kategóriában olyan színpadi műveket várnak, amelyek a település történelmi, sorsfordító eseményeiből, vagy polgárainak mindennapi életéből merítik témájukat, illetve a város valamely jeles személyiségének életét dolgozzák fel. A határidő szeptember 30a, egy szerző csak egy művet nyújthat be.

A bírálóbizottság a két kategóriában egyenként 1,5 millió forint összegű díjat ad ki, továbbá egy-egy 800 ezer forint értékű különdíjat ítélhet oda.

Az eredményhirdetés 2021 januárjában, a Zenthe Ferenc Színház kultúra napi premierelőadása előtt lesz. A díjnyertes műveket a színház a 2021/22-es évada során színre viszi, a Palócföld folyóirat pedig megjelenteti.

Kiadják a salgótarjáni színjátszás és a Zenthe Ferenc Színház történetét feldolgozó könyvet is. A Színház született – a Vertichtől a Zenthéig című kötet írója és szerkesztője dr. Csongrády Béla.

30

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2020 / 1

A városi Dornyay Béla Múzeum kiállítást rendez áprilisban, a színház pedig a táj­ előadások helyszínein, vándorkiállításon mutatja be névadója életét.

Egyházi koncertet is szerveznek Zenthe Ferenc születésnapja alkalmából, szeptemberben filmjeit vetítik az Apolló moziban. A filmek: Rákóczi hadnagya, Föltámadott a tenger, 2x2 néha 5, Gábor diák, Mese a 12 találatról, A Tenkes kapitánya, Jó estét nyár, jó estét szerelem, Jób lázadása, Csocsó, avagy éljen május elseje!

A Balassi Bálint Megyei Könyvtár, a Dornyay Múzeum és a Zenthe Ferenc Színház ősszel közösen szervez általános és középiskolás diákok számára vetélkedőt Salgótarján színjátszásából és Zenthe Ferenc életéből. Április 23-án, Zenthe Ferenc születésnapjának előestéjén díszvacsorát tartanak jeles színházi személyiségek, pályatársak és a nemzet színészei részvételével a művelődési központban. Hagyományosan koszorúznak Zenthe Ferenc sírjánál a Farkasréti temetőben április 24-én, míg 26-án emléknapot tartanak Salgóbányán.

A 2020/21-es bajnoki szezon első hazai mérkőzése előtt megrendezik a Magyar Színészválogatott–SBTC Öregfiúk labdarúgó-mérkőzést. Salgótarján patinás múltú sportegyesülete, az SBTC alapításának századik évfordulóját ünnepli 2020-ban, ez adta az ötletet a barátságos labdarúgó-mérkőzés szervezésére.

A Magyar Posta a Jeles magyar előadóművészek sorozatban Zenthe Ferencről bélyeget bocsát ki áprilisban, a Magyar Éremgyűjtők Egyesülete Nógrád Megyei Szervezete pedig Zenthe-emlékérmet ad ki a színházzal közösen, az önkormányzat támogatásával. A bronz érme előlapján a színművész portréja, hátlapján szülőháza látható.

D. I.

DERŰSEBB ARCOT ÖLTÖTT A BELVÁROS

A környezet vizuális képzetei között a lakóhelynek kitüntetett szerepe van. A város utcáit, tereit járva, az épületeket szemügyre véve, a változó városarc a helyi lakos számára is tartogathat meglepetést, nyújthat új városképi élményt. Alább Salgótarján belvárosának főbb látnivalóit – itt-ott egy-egy észrevételt téve – mutatjuk meg. Tartsanak velünk: talán még városunkhoz való kötődésünk, identitásunk is erősödhet.

Finta József tervezte (1967–69-ben épült) Pécskő üzletház. Az épületben található többek között egy ABC-üzlet, a Pécskő gyógyszertár, északi szárnyában a Rossman drogéria, az Ofotért-szaküzlet és a Tavaszi cukrászda. Észak felé tárul ki előttünk a Fő tér, centrumában a Szrogh György tervezte, József Attila Művelődési Központ (196366). Itt működik 2012-től a Zenthe Ferenc Színház. Több civil szervezet – pl. a Nógrád Megyei Fotóklub Egyesület – éli életét itt, kiállítások, rendezvények színhelye. Déli szárnyában kávéház és a Salgótarjáni Városi Televízió kapott helyet.

A művelődési ház derékszögben csatlakozik a Jánossy György és Hrecska József tervezte Karancs Szálló (1959–63) keleti, földszintes szárnyához, ahol étterem működött. Napjainkban többek között az Euronics boltjának és egy külföldi tulajdonú üzletnek, Rákóczi úti frontján az MKB fiókjának is otthont ad.

A szálloda étterméhez, presszójához és programjaihoz korosztályunk tagjainak sok szép élménye fűződik. Kenyeres István, 1999–2004 között a város főépítésze a közelmúltban így nyilatkozott erről a megyei lapban: „Ezért is szomorít el engem is – sok más tarjáni lakossal egyetemben –, hogy az egykoron pezsgő életű Karancs Szálló már évek óta üresen éktelenkedik a városközpontban, és egyelőre bizonytalan a jövője is.”

A művelődési központ előtt áll Radnóti Miklós szobra, Varga Imre alkotása (1971). A térnek ezen a részén az 1970–80-as években a szabadtéri szoborkiállításokat rendeztek. Felmerül az emberben: miért maradtak el ezek? A térről északkeletre a domboldalon áll a Város c. hatalmas térplasztika, ugyancsak Varga Imre alkotása (1972).

Délre Somogyi József Felszabadulás szoborkompozíciója (1972) emelkedik ki. A Karancs-szálló előtt van egy ivókút, a tér déli oldalán egy jól-rosszul műkő szökőkút, mellette egy ide nem illőnek tűnő „lakatfal”.

TÁRSADALOM

„JÓL CSAK A SZÍVÉVEL LÁT AZ EMBER”

 FOTÓK: KBS

...A HILD-DÍJAS VÁROSKÖZPONTIG  ITT INDULT AZ ÚJ VÁROSKÖZPONT ÉPÍTÉSE

A sétánkat Botka Miklós javaslatára – tervezői és építészeti ismereteit hasznosítva – a Pécskő utcában kezdjük. A 86 éves építészmérnök – az egykori Nógrád Megyei Állami Építőipari Vállalat elismert szakembere (később a megyei tanács szakosztályvezetője) aktív részese volt a városközpont építésének, és ma is sok mindent tud róla.

A PÉCSKŐ UTCAI „KOCKA” HÁZAKTÓL...

A Pécskő utca Rákóczi útról bevezető szakaszának bal oldalán Szabó Tamás Balázs János cigány festőt megörökítő szobrát

látjuk. A műalkotás mögötti épület színpompás falfelülete a Sakkozzuk ki! akciócsoport munkája. Innen a nyolcemeletes „kocka” házak sora is látható. Mint Botka Miklós meséli, az új városközpont építése az 1961–62. évi szanálását követően ezekkel a házakkal és a délkeleti irányban átellenben lévő négyszintes lakóépületekkel kezdődött. Az itt alkalmazott technológiát Wolszky Gézénak, a NÁÉV mérnökének ötlete alapján korszerűsítve adaptálták a 13as jelű és hasonló típusú épületeknél.

A Pécskő utcából a Március 15. útra fordulva, az imént említett „13-as” vagy „Erkélyház” elé érünk. Bal kezünkre esik a

A Fő tér Rákóczi úttól nyugatra eső részének első jelentős épülete, a posta Bierbauer István tervei alapján, 1914-ben készült el. 1986-ban Tamássy István megyei főépítész tervei szerint újjáépítették. A ma látható épületet pedig a 2000-es évek elején Révai Tamás tervezte.

A tér kereskedelmi régmúltját idézte az 1956-ban átadott Állami, később Centrum Áruház. Ez volt az első Ybl-díjas épület a városban (amit Vass Antal építész 1956-ban kapott), és az épület ma is több boltot foglal magába.

A tér északi oldalán, a posta- és áruházi épület arányaihoz alkalmazkodva épült fel a kétemeletes acél és üveg irodaház, Hont Róbert tervei alapján. Itt helyezték el az egykori SZMT-székházát (1966) és az Állami Biztosító (1966) irodáit, amelynek helyén ma az Allianz biztosító működik. Itt kapott helyett a Nógrád Megyei Szuperin2020 / 1

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

31

TÁRSADALOM  A PÉCSKŐ ÜZLETHÁZ TÖBB MINT FÉL ÉVSZÁZADA VÁRJA VÁSÁRLÓIT

fó és lapunk szerkesztősége is. Az irodaház négyszögének északi oldalán többek között a Czikora Vendéglő és a nyugdíjbiztosítási igazgatóság megyei irodája található.

A kis Fő tér nyugati oldalán földszintes üzletsor épült. Ma is van itt könyvesbolt, virágüzlet, édességbolt, ékszerüzlet, déli sarkán pedig patika áll. Néhány lépésre nyugati irányban aluljáró vezet a nyugati városészbe. Az aluljáróból jobbra és balra is egy-egy lépcsősoron jutunk fel a MÁV városi megállójának 1971-ben átadott – évek óta lehangoló állagú – épületéhez.

A tér parkolóhelyének közepén Tar István szobra, A fegyvert fogó munkás (1969) áll.

Keleti részén Molnár Péter szobrászművész alkotása, dr. Förster Kálmán polgármester egészalakos, ülő szobra kapott helyet, amit a róla elnevezett emlékparkkal együtt 2012-ben avattak fel. Ezzel a szép emlékhellyel – jóllehet zöldfelületei elhanyagoltak – a belváros is derűsebb arcot öltött. Durva kontraszt a közeli helyi járati buszmegálló gyakran piszkos, szemetes állapota.

A városközpont méltó elismeréseként Salgótarján Városi Tanácsa 1968-ban jelentős építészeti díjat kapott. Erről Kenyeres István így ír: „A Hild János Emlékérem nagy visszhangot kapott. Számos elismerést aratott, külföldi építészeti folyóiratokban szerepelt a városközponti rekonstrukció.” (Salgótarján Hild-érmes főtere. Dornyay Béla Múzeum, 2019.)

ÜZLETI, KERESKEDELMI NEGYED...

A Karancs Szállótól a Rákóczi úton észak felé érjük el az ÉVI (élelmiszer, vendéglátó és iparcikk) II néven is ismert üzletházat. Az épület földszintjén várja vendégeit a kedvelt Godó cukrászda, a könyv szerelmeseit a Libri könyvesbolt, és sok más kisebb üzlet van még itt. Tovább haladva a Rákóczi út és az Arany János út sarkán áll az ÉVI 1976ben épült kétszintes üzletháza. Földszintjén 32

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2020 / 1

ma a Spar üzlete talált otthonra. Tetőteraszos emeletén egykor a Borsodi söröző működött, ma a Generali biztosító szolgálja a lakosságot. Déli szárnyában kötöttáru-, fehérnemű-szaküzletek és egyéb vegyesboltok várják a vásárlókat.

Az említett épületekkel szemben – a Rákóczi út páros oldalán – emelkedik a Láng Tivadar tervezte iroda- és üzletházegyüttes, amelyben elsők között a Magyar Nemzeti Bank, a rendszerváltás után pedig a Magyar Államkincstár helyi fiókja kapott helyet.

Földszintjén üzlethelyiségek és vegyes profilú boltok találhatók. Az irodaház mögötti Mérleg utcában van a Nógrád Megyei Tudományos Ismeretterjesztő Egyesület, égisze alatt 2019-től a Pegazus élményközpont.

Innen északi irányban a volt MTESZ 1985ben átadott, egykori székháza áll, amit az 1990-es években az Észak-magyarországi Környezetvédelmi Központ örökölt meg – az épület néhány éve elárvult.

A Rákóczi útról nyugat felé nyíló, a fénysorompós vasúti kereszteződésen átvezető, Kossuth Lajos utcában az Alba üzletház kapott helyet, kihasználtsága változó. Ma is mellette áll a Nemzeti étterem.

A Rákóczi útról kelet felé nyílik a hegynek fölkapaszkodó Arany János utca, elején sejtszerűen kapcsolódó kis üzlethelyiségekkel. Az utca déli oldalán tízemeletes házak sorakoznak. A köztük nyíló feljáró a hegyoldalba épített bölcsödéhez és óvodához vezet. Az út északi oldalán, a Temetődombba simul a Madách Imre Gimnázium Magyar Géza tervezte épülete (1987).

Az Arany János utcából ágazik el a Pécskő-domb derekát szegélyező Kistarján utca.

A terep szintkülönbségeihez alkalmazkodó magas lakóházak változatos képet nyújtanak. Innen lenézve gyönyörű panorámájában látható a belváros, épületeivel, templomaival, a Pipis, a Kálvária és távolabb a Karancs-hegységgel.

Az utcának ezen az oldalán helyezték el a Kató Tibor tervei alapján az egykori MSZMP

Oktatási Igazgatósága 1974-ben elkészült, hegyoldalba simuló, többszintes, teraszos épületét, amely az 1989. évi „okafogyottá” válása után az innen délkeletre fekvő, 1974-ben átadott Pénzügyi és Számviteli Főiskola 2012. évi megszűnéséig az intézmény könyvtáraként is működött. Napjainkban is elárvulva, hasznosításra vár.

A volt főiskolától lefelé vezető utunkon szemügyre vehetjük a Bolyai János Gimnázium Magyar Géza tervezte épületét. Élesen kirajzolódó körvonalai szervesen illeszkednek a háttérben zöldellő hegyoldalba. A gimnázium előtt áll Madách Imre szobra, Varga Imre alkotása. Innen gyalogosan a Sakkozzuk ki! egyesület által kifestett színes, széles lépcsősorokon térhetünk vis�sza a Pécskő utcába, közel oda, ahonnan elindultunk.

Csakhogy sétánk nem ér véget itt, számos látnivaló van még a közelben. Az utca déli oldalán található a 25 m-es medencével, szaunával is ellátott városi tanuszoda. Az utcában a Rákóczi úttól a Meredek útig, hétemeletes lakóház húzódik. Utóbbi sarkán parkosított játszótér egy élelmiszeráruház helyezkedik el. A Meredek úton haladva előbb a hétemeletes függőfolyosós házakat, majd pedig a Gagarin általános iskola és a Váczi Gyula művészeti iskola épületeit pillantjuk meg.

A Pécskő és a Rákóczi út kereszteződéséből szépen felújított, parkolóval és zöldterülettel szegélyezett járdaszakaszon déli irányba haladva kereskedelmi és szolgáltató boltok előtt jutunk el az OTP Bank épületéig.

 A „13-AS” ÉPÜLET, AZAZ AZ „ERKÉLYHÁZ”

 A KIS FŐ TÉRRŐL FÖRSTER KÁLMÁN „SZEMLÉLI” A BELVÁROST

A bank keleti részén lévő lépcsőn a József Attila utcába jutunk. Ugyanúgy lépcsősorok vezetnek fel a dombon álló, 2019-ben ugyancsak szépen felújított, műemlékjellegű római katolikus főplébániatemplomhoz is.

Visszafordulva a Pécskő áruház előtti zebrán a Rákóczi út nyugati oldalán fekvő Erzsébet térre érünk. Északi részén a volt nyomda épülete (1965), amelyben a Nógrád Megyei Hírlap szerkesztősége működik. A Rákóczi út sarkán a Lakberendezési Áruház (1973) várja vásárlóit. A két épület közötti üzlethelyiségben egy telefonos szolgáltató kapott helyet. A tér nyugati oldalán található többek között az Erste Bank fiókja, déli sarkán hírlapárusító pavilon. Az Erzsébet teret és kis Fő teret összekötő, közelmúltban szépen megújult utcácska, színes műköves járdaszigetén pihenő-padokkal, a Réginyomda üzletházban lévő, híres kézműves cukrászdával, füstölt húsáru, zöldség-gyümölcs és más kis üzletekkel hangulatos része a belvárosnak.

... ÉS AHOL A VÁROS SZÍVE DOBOG...

Az Erzsébet tér déli oldalán a Magyar Géza tervei alapján 1973–74-ben épített 15 és 18 emeletes toronyház tör magasba. Mindkettő földszintjén különböző – a közelmúltban bezárt – üzletek (is) vannak. A tornyok közelében délnyugatra az Apolló mozi és a megújult Salgó­tarjáni Ifjúsági Információs Iroda működik.

A Rákóczi út nyugati oldalán lévő Múzeum téren található a Dornyay Béla Múzeum Magyar Géza irányításával a Lakóterv kollektívája által tervezett, 1980-ban átadott épülete. A múzeum értékes kincsei közül a legismertebb a képtárában található Mihályfi-gyűjtemény. A tér délnyugati részén a Magyar Géza tervezte Városháza 1987-ben átadott épülete zárja le a toronyházak, a mozi és a múzeum épületének Salgótarján szimbólumává vált együttesét. Említést érdemelnek a Városháza épületében található műtárgyak, festmények és az árkád alatti panteon portrészobrai is. Itt kapott helyet Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata, intézi a lakosság ügyeit a polgármes-

teri hivatal, a járási hivatal, és működik még a hatalmas házban tucatnyi más szervezet is. Nyugodtan mondhatjuk: itt dobog a város szíve is. Építéstörténeti hűség okán érdemes megemlíteni – mondja Botka Miklós –, hogy a felsorolt létesítmények megvalósításában nagyobb részt a NÁÉV működött közre. Értékes munkát végzett a Salgótarjáni Tervező és Építő Szövetkezet (STÉSZ) a Láng Tivadar tervezte irodaház és a Termelőszövetkezeti Építő Vállalat a Lakberendezési Áruház és a vasúttöltésnél lévő üzletsor megépítésével.

A „GENIUS LOCI” IS ITT LAKIK

Belvárosi sétánk során – paradox módon – csak futólag mutathattuk meg városunk azon centrális helyeit, ahol funkciói sűrűsödnek, ahol a városlakók a leggyakrabban megfordulnak, találkoznak, ügyeiket intézik, vagy éppen, feltöltődnek, beszélgetnek. A „Salgótarján városközpontjának funkcióbővítő rehabilitációja” című kiemelt projekt során az elmúlt tíz évben a belváros egyes épületei, terei, utcái, parkjai megújultak. A

TÁRSADALOM

városrész humánusabb, barátságosabb, virágosabb lett. Az épületek külön-külön is mutatósak, ám egymással való kapcsolatuk és térszervező hatásuk összeadódik, ha egyrészt behatóbban, másrészt a várost befogadó csodás természeti környezetben is szemléljük elhelyezkedésüket. S pláne ha úgy is, ahogy Antoine de Saint-Exupery írta: „..jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan...”

Igen, hiszen a lokálpatrióta így is szemléli városát, ezért esetenként – a sok szép építészeti és egyéb esztétikai élmény mellett – meg is megfájdul a szíve. Például akkor, amikor látja a funkciót veszített objektumokat, a pusztulóban lévő épületeket, a bezárt boltokat, az elhagyott helyiségeket, üres lakásokat.

Botka Miklós szerint is ezek megmentése, funkciójuk helyreállítása, vagy szükséglet szerinti új funkcióhoz történő átalakítása – addig is állaguk megőrzése – költséges, de elkerülhetetlenül sürgető feladat a már itt-ott látható szlömösödés megállítása, a további pusztulás elkerülése érdekében.

Sajnálatos, hogy a belvárosból is szinte eltűntek a dekoratív kirakatok, helyüket plakátok, hirdetőtáblák foglalják el. A fában, növényzetben szegény utcák, terek kiesebbé tétele érdekében virágládák és kandeláberekre helyezett virágcserepek jó megoldást jelentenek. Időnként lehangoló látnunk környezeti kultúránk hiányosságait, felelőtlen személyek kártékony magatartásának következményeit, itt-ott bántó, bizarr életképeit.

Szakértő lokálpatrióta barátaimmal mégis abban a reményben köszönünk el egymástól és olvasóinktól is, hogy sikerült igazulnunk: Salgótarján belvárosa – miközben megújult, derűsebb arcát mutatja – kiemelkedően fontos szerepet játszik kötődésünkben, a „genius locinak”, a hely szellemének – amely maga is itt lakik – megélésében. Óvjuk ezt a közös kincset: Salgótarján város jövőjének is egyik megtartó helyét és erejét!

Baráthi Ottó

 SZÉP A BELVÁROS MADÁRTÁVLATBÓL 2020 / 1

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

33

ELISMERÉS  A SINIA KFT. ÜZEMCSARNOKA AZ IPARI PARKBAN

REMEKÜL BEBÚTOROZTAK NÁLUNK A SINIA KFT. KAPTA A SALGÓTARJÁN GAZDASÁGÁÉRT-DÍJAT

A belga tulajdonú Sinia Bútorgyártó Kft. nyerte el idén a Salgótarján Gazdaságáért-díjat. A tarjáni ipari parkban működő vállalat öt éve beindította bátonyterenyei gyárát is, így már közel négyszáz embert alkalmaznak térségünkben.

A Sinia Kft. nemcsak a régióban tartozik a legdinamikusabban fejlődő cégek közé, de a legjelentősebb hazai bútorgyártók között is előkelő helyet foglal el.

Geert Ligtenberg ügyvezető igazgatóval beszélgettünk, aki arra is kitért, hogy bár a Sinia belga, ő maga holland, és a két munkakultúra között is van különbség. Mint elmondta, néhány aranyszabályból indul ki, ezek egyike, hogy túlórázni akkor kell, ha egy társaság nem megfelelően szervezett.

34

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2020 / 1

szabb távon biztonságot nyújtott dolgozóink számára. A termékskála révén nemzetközileg is növekedett az értékesítési piacok száma. Korábban elsősorban Belgiumba szállítottunk, már Hollandiában, Németországban, Franciaországban, Luxemburgban és Angliában is forgalmazzák a termékein-

 FOTÓ: 3100.HU

 Hogyan indult a Sinia Kft., és miként vált Magyarország egyik legnagyobb bútorgyártó cégévé?

– A Sinia induláskor kis vállalat volt, alig tíz alkalmazottal, a Passe Partout márkanév alatt. Miután Belgiumban egy kiállításon elértük az első sikerünket, a teljes munkaidős alkalmazottak száma gyorsan nőtt, körülbelül negyvenre az évek során. Ez a siker Belgiumban sem maradt észrevétlenül. A Recor társaság akkor már bőrt szabatott és varratott Szlovákiában. Cégünk felkeltette a Recor tulajdonosa, P. Corthouts úr érdeklődését, megvásárolták a Sinia részvények nagy részét, és gyártani kezdtük a Recor márkát is. Ez tovább erősített bennünket, és a növekedés együtt járt azzal is, hogy teljes munkaidős alkalmazottaink létszáma kétszázra nőtt.  Beszéljünk a termékekről, a piacokról is.

– A Passe Partout és a Recor egyesülése után a termékek összetétele nagyon változatos volt. A Passe Partout az otthonosságot, a kényelmes kanapékat jelenti, a Recor viszont a bútoripar különféle piacait képviseli, és a termékskálához Relax fote­ lokat, kanapékat, ágyazható ülőbútorokat és bőrkanapékat hozott a Sinia részére.

Az, hogy nőtt az előállítandó bútorok éves száma, és bővültek a terméktípusok, nyugalmat jelentett a gyártásban, és hos�-

ket. A fejlesztések következtében a teljes munkaidőben foglalkoztatott alkalmazottaink száma 2016-ban már 340 volt. A bútorágazatban 2015–2018 között bekövetkezett válság miatt visszatértünk egy optimális létszámhoz, jelenleg 250 emberrel dolgozunk.  Városunkban 1998-ban kezdték meg a tevékenységet. Hogyan választották ki Salgótarjánt?

– A kérdésre őszintén válaszolva, figyelembe vettük a lakosságszámot, a munkanélküliek akkori arányát, az átlagos fizetést és a támogatási lehetőségeket. Ezek a tényezők Salgótarjánhoz vezettek.  Amikor Orbán Viktor kormányfő 2014ben letette bátonyterenyei gyáruk alapkövét, úgy fogalmazott, a Sinia sikere azt bizonyítja, hogy a hátrányos helyzetben lévő térségekben is megvannak a feltételei a gazdasági sikernek, növekedésnek.

Milyennek látják az itteni gazdasági környezetet, mennyit számít, hogy hátrányos helyzetű városokban termelnek?

– Nógrád megye és Salgótarján gazdasági növekedését általánosságban nagyon pozitívnak látom. Miért? Úgy gondolom, hogy a jelenlegi kormány és Nógrád megye képviselői nagyon fontosnak tartják, hogy ezek a területek is vonzóak és életképesek maradjanak a fiatalok és az idősek számára.

Ez csak akkor lehetséges, ha elegendő gazdasági forgalom van ebben a környezetben. A 21-es főút megújítása a hatóságok erőfeszítéseivel együtt minden bizonnyal hozzá fog járulni ehhez a jövőben. Sajnos az elmúlt 20 évben sokan költöztek el a salgótarjáni agglomerációból. Az első nagy hullámban új otthont és munkakörnyezetet találtak Budapesten, majd egy későbbi szakaszban kezdődött a külföldre vándorlás, ahol elsősorban a fizetések voltak jelentős hatással. Most érzékelhető az a lassú tendencia, hogy az emberek visszatérnek Salgótarjánba. A beszélgetéseim során sokszor hallom, hogy a bérek elfogadható

 DR. HUSZÁR MÁTÉ ALPOLGÁRMESTER (BALRÓL) ADTA ÁT A DÍJAT GEERT LIGTENBERG ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓNAK

 KÖZKEDVELTEK A SINIA BÚTORAI

szintre emelkednek a hátrányos helyzetű térségekben is, igaz, nem Budapest és a fővárosi térség szintjén, de mivel az itteni életkörülmények kissé olcsóbbak, az emberek lassan mégiscsak visszatérnek gyökereikhez. Minden bizonnyal még 10–15 évig is eltart, amíg a salgótarjáni régió visszajut a régi szintjére, de Hollandiában hasonló tendenciát láttam az elmúlt 30 évben.  Milyen tapasztalataik vannak, amikor jelentkezőket választanak ki a munkakörökre, elégedettek-e a nógrádi dolgozókkal?

– Az alkalmazottak megválasztása a menedzsmentbe és adminisztratív szinten jó.

A termelésre a Sinia maga képezi az embereket, ami sok időt és energiát igényel. Örvendetes a bútorgyár munkájával összhangban lévő szakmai képzés. Nagyon elégedett vagyok a Sinia alkalmazottaival, akik lojálisak, képzettek és kemény munkások, helyén van a szívük, és egymásért is tudnak dolgozni.  A Sinia Bútorgyártó Kft. száz százalékban belga tulajdonú vállalat. Ha a belga munkakultúráról olvasunk, azt találjuk, hogy jellemzője a szervezettség, a túlóra viszont nem. Létezik az a bizalom, hogy mindenki a legjobb tudása szerint végzi el a munkáját, és tesznek azért, hogy a munkavállalók jól érezzék magukat a munkahelyükön, ami a termelékenységet is segíti. Valóban így van mindez, és hogyan jelenik meg az nyugat-európai munkakultúra a magyarországi gyárakban?

– A Sinia valóban 100%-ban egy belga társaság tulajdonában van, de én ezzel ellentétben holland vagyok. Különbség van a belga és a holland között, különös tekintettel a munka kultúrájára. Túlórázni akkor kell, ha egy társaság nem megfelelően szervezett. Én magam néhány aranyszabályból indulok ki: a rend megtartása, a tisztaság, a megállapodások betartása, az ügyfél szempontjából való gondolkodás, a minőség és az ügyfélközpontúság lényeges

pillérek egy jól szervezett vállalat működéséhez. Ezen felül az emberek, a beszállítók és a rugalmasság a legfontosabb tényezők a társaságban. Amire mindig törekszem, és ez egy tipikus holland dolog: „Alulról felfelé gondolkodni és cselekedni”. Mit jelent ez? A fejlesztésekkel és a fejlesztési folyamatokkal kapcsolatos bölcsesség a terepen lévő embereknél rejlik.

Ha összehozzuk a megfelelő embereket egy jó útmutatással, és a problémát az övékké tesszük, amit nekik kell megoldaniuk, garantáltan meglesz a legjobb megoldás.

A megoldás nem egy menedzsernél van, hanem azoknál az embereknél, akiknek ezt minden nap meg kell tenniük. Tehát mindig igyekszem aktiválni az embereket, hogy maguk rukkoljanak elő megoldásokkal. Ez azért nehéz folyamat, mert egy magyar biztonságban érzi magát menedzserének utasításával, de hiszek benne, hogy a módszer Magyarországon is működik.

ELISMERÉS

 A kft. alapítása óta saját fejlesztőközponttal rendelkezik. Milyen munkát végeznek itt, milyen új igényeknek kell megfelelni, hogyan változik a bútorgyártás piaca?

– Az SDC fejlesztési központja kiszámítja, előkészíti a bútorokat a gyártáshoz, és az informatikai csapat elvégzi a rajzok, minták teljes előkészítését a termeléshez. Az SDC feladata még a garanciális panaszok feldolgozása és kezelése is. Itt sokat tanulnak a garanciális termékekkel előforduló hibákból, ezeket közvetlenül visszajuttatják a fejlesztéshez, és ők elvégzik a modellek lehetséges javításait. A bútoripar nagy változása a zöld gyártás és az újrahasznosítható termelés, s a robotizáció is bekerült a bútoriparba. Komoly kihívást jelent a Sinia számára is, hogy kevesebb vagy azonos számú emberrel többet termeljenek, csak így lehet túlélni ebben az iparágban.

Az alacsony fizetések nyugathoz viszonyított előnyeit a szállítási költségek ellensúlyozzák, így a versenyképesség megőrzése érdekében felújításokat és beruházásokat kell végrehajtani a jövőre nézve, és ezért az SDC az itt működő szervezet nagyon fontos része.  Salgótarján önkormányzata már nem először ismeri el a Sinia Kft. tevékenységét, a helyi kulturális élet példás támogatásáért 2014-ben a Kultúra Mecénása-díjat nyerték el. Milyen területeket támogatnak?

– A Sinia vállalkozik, és részt vesz a salgótarjáni életben, amely magában foglalja az egymásnak történő segítségnyújtást is olyan területeken, ahol az lehetséges: az egészségügy, az oktatás, a kormányzati intézmények és a kulturális tevékenységek olyan projektek, amelyeket a Sinia, lehetősége szerint, támogatni kíván. Talán a Sinia alkalmazottai nem közvetlenül, de közvetetten részesülnek előnyben, és azért vagyunk itt, hogy a lehető legnagyobb mértékben támogassuk a munkavállalókat, hogy egészségesebb és boldogabb életet építsenek maguk, gyermekeik, családjuk és barátaik számára.

D. I.

 KÉNYELMESEBBÉ TESZK ÉLETÜNKET 2020 / 1

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

35

PIRAZOL KFT.: TULAJDONOSVÁLTÁS UTÁN, BIZTATÓ JÖVŐ ELŐTT

A sikeres vállalkozásokat bemutató sorozatunkban a Salgótarjánban eddig kevésbé ismert, de eredményei alapján a TOP 50-es kiadványban évek óta jó helyet elfoglaló Pirazol Kft.-t vesszük sorra. A cég ügyvezetőjével, Lantos Zsolttal a Fülemile úti telephely irodaházában beszélgettünk.

 FOTÓK: FILIUS BALÁZS

GAZDASÁG

LUXUS ÓCEÁNJÁRÓK FEDÉLZETÉN

 DINAMIKUSAN FEJLŐDÖTT, KORSZERŰSÖDÖTT A CÉG

Amíg az ügyvezetői irodában a gőzölgő kávénkat fogyasztjuk, azon kapom magam, hogy a fiatal cégvezetővel – miközben most látjuk egymást először – úgy beszélgetünk, mintha évtizedek óta ismernénk egymást.

Amikor elmondom neki, hogy édesapját egykori munkaügyi szakemberként, majd karancsaljai polgármesterként is ismertem, a Facebookon napjainkban kommunikálunk, majd ehhez hozzáteszem, hogy szerintem az alma nem esett messze a fájától, Lantos Zsolt arca felderül. Aztán kérésemre olvasóinknak is örömmel mutatkozik be.

Közelebbi célom tárgyára térve sok mindent megtudok a Pirazol Kft. előéletéről is. A céget 1993-ban öt helyi vállalkozó alapította, az ügyvezetőnek választott Melihercsik Jánossal az élen. A névadó pirazol öttagú gyűrűt tartalmazó vegyület, így utal a név az alapító tulajdonosok számára.

A társaságot különleges – ám szakszerű és stílszerű – Pirazol Gyártó, Szolgáltató, Kereskedő Kft. néven jegyezték be. A pirazol a hegesztés – ami a vállalkozás egyik fő tevékenysége – égőgáza. A Pirazol Kft. ezen felül a vegyipari gépgyártás, azon belül is főleg szénacél és nemesacél tartályok, nyomástartó berendezések gyártására specializálódott. A profil fontos részét képezik a hegesztéssel összefüggő egyéb feladatok: épület-acélszerkezet, lépcsőkorlát, tartószerkezet gyártása. 1999-től a Pirazol Kft. egyik fő tevékenysége a luxus óceánjárók fedélzetére kerülő hulladékégető kazán és annak részegységei gyártása.

36

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2020 / 1

 Tehát 1999-től a Pirazol exportra (is) termelt, ami jelentős lépés lehetett a cég életében – mondom ezt úgy Lantos Zsoltnak, mintha ő nem tudná.

– Igen, de a kivitelt évekig egy budapesti kft. bonyolította le, közvetítőként működve a norvég vevő és a Pirazol Kft. között – mondja a cégvezető. – A döntő fordulat akkor következett be, amikor a fővárosi cég megszűnt, és a Pirazol Kft. 2006-tól közvetlen üzleti kapcsolatba került a norvég megrendelővel, megkezdve önálló exporttevékenységét. Éppen egy nagyobb projekten dolgoztak, amikor a közvetítő elvesztése után kiderült, nem tudnak kommunikálni a norvégokkal. Ekkor kerültem ehhez a céghez édesapám barátja, Rozgonyi Ferenc révén – aki az egyik tulajdonosa és ügyvezetője volt a Pirazol Kft.-nek – az angol nyelvtudásomnak köszönhetően.

SVÁJCI TULAJDONOS, FIATAL CÉGVEZETŐ

Kérésemre aztán ugrunk egyet, persze – csak az időben. Újabb nagy és döntő fordulat a Pirazol Kft. életében 2017 augusztusában következett be, amikor a svájci Pharmatech Europe AG felvásárolta, és amely társaság ma is 100%-ban a salgótarjáni cég tulajdonosa. A svájci vállalat – többek között – gyógyszeripari készülékek gyártásával foglalkozik, ahogy a Pirazol Kft. is bedolgozik a hazai gyógyszergyártásba és vegyiparba, tartály jellegű készülékek, nyomástartó berendezések stb. gyártásával.

A svájci tulajdonos szakmai befektetést hajtott végre a Pirazol Kft. kivásárlásával. Lantos Zsolt így folytatja: – 2017 augusztusában vettem át az ügyvezetői pozíciót Melihercsik Jánostól, aki a többi tulajdontársával együtt teljesen kivonult a cég életéből. Az új tulajdonos választása azért eshetett rám a szakképzettségeimen, az angol (és francia) nyelvtudásomon kívül, mert az eltelt jó tíz év alatt a ranglétrát is végig jártam: projektmenedzserként kezdtem, vállalkozási vezetőként folytattam, majd vezető menedzser voltam. Ekkor ugyan még nem volt aláírási jogom, de már az ügyvezetőhöz hasonló feladatokat láttam el, míg végül átvettem a stafétabotot. A tulajdonossal szoros a szakmai kapcsolatunk.

Sokan attól tartottak a váltáskor, hogy csak piacot akar venni az új tulajdonos, de ez nem így történt. Az egyik kezdeti fontos ügyvezetői feladatom az volt, hogy az embereket megnyugtassam, meggyőzzem, hogy ez nekünk jó lesz. És ez az elmúlt két és fél évben fényesen be is igazolódott. A Pirazol Kft. életében ez volt a legjobb, ami történhetett, jelesül, hogy egy tőkeerős, a céget fejleszteni kívánó tulajdonos megvett bennünket. Sok befektetés történt az elmúlt két és fél évben, jó eredményeket értünk el, nőtt az árbevétel, és ezzel párhuzamosan az eredményesség, dinamikusan fejlődött, korszerűsödött a cég.

További – a cég jellemzőit firtató – kérdéseimre válaszolva így folytatja Pirazol-prezentációját az ügyvezető: – A cégünk – és ezt újra hangsúlyozni kell – hegesztőüzem, ami az egyik kulcsszó. A másik kulcsszó pedig az, hogy egyedi gyártást folytatunk. A nagy előnyünk éppen az, hogy rugalmasan és gyorsan alkalmazkodunk, egyedi igények, megrendelések kielégítésére is képesek vagyunk, amit egy sorozatgyártásra berendezkedett cég nem tehet meg,  Mindehhez biztosítottak a feltételek?

Bemutatná a személyi állomány szakmastruktúráját, korösszetételét?

– A munkaerő-szerkezet jellemzője, hogy magasan kvalifikált, szakképezett dolgozókból áll, betanított és segédmunkás nincs a cégnél. A 60 fős állomány 45 fizikai, 15 szellemi foglalkozású munkatársból tevődik össze. A fizikai dolgozók minősített hegesztők, lakatosok, villanyszerelők, műszerészek, képzett anyagvizsgálók, csőszerelők és raktárosok. Sokoldalú, színes szakembergárda a miénk. Ezért tudunk komplex szolgáltatást nyújtani, kulcsra kész berendezéseket rendszerbe állítani. A Pirazol Kft. ma már olyan komplex gyártási, szolgáltatási tevékenységet végez, amibe beletartozik a tervezés, a gyártás, az összeszerelés, csomagolás is. A munkatársaink korátlaga magas, egyik elsődleges feladatunk a munkaerő-utánpótlásunk biztosítása.  Mit tesznek ennek érdekében? – kérdezem.

– Sokat teszünk azzal is, hogy próbálunk helyben is munkaerőt képezni. Kihasználjuk a megyei munkaügyi központ által nyújtott lehetőségeket, biztosítjuk a pályakezdők

CSÚCSOKRA HAJÓZVA

Kérdésemre – hogyan evickéltek ki 2009-es válságból, és hogyan jutottak a csúcsra – frappáns összegzést kapok.

– 2006-ban kezdtük el exporttevékenységünket, a következő néhány évben az árbevétel export- és belföldi aránya 2080% volt, az előbbi a norvég „hajós vonal” eredményeként. Aztán a norvég céget hamarosan felvásárolta az a finn versenytárs, amelyik a szennyvízkezelő berendezéseket szállította. Ezek után a saját tevékenységét a hulladékégető rendszerrel is ki akarta egészíteni, amit a norvégeknek a Pirazol Kft. produkált. Így már 2008-től mi gyártottuk – a hulladékkezelő berendezéseken kívül – a szennyvízkezelő készülékeket is. Mindkét berendezést komplett módon: bekábelezve, műszerekkel, gépészeti tartozékokkal stb. ellátva. Ennek eredményeként 2008–2009 körül a Pirazol Kft. árbevételében a nagyobb részt már az export képviselte. A „hajós kapcsolat” révén nemhogy túléltük a válságot, de még növekedtünk is. Egy óceánjáró építése 5–6 évig is eltart, ezért is a válság a hajógyártást fáziskéséssel, 2012–2013 környékén érte utol, amikor visszaesett a mi cégünk árbevétele is, volt két nehéz évünk.

LANTOS ZSOLT

GAZDASÁG

foglalkoztatását. Felvettük a kapcsolatot a helyi képző intézményekkel, a tanulóik számára szakmai gyakorlati munkahelyet alakítunk ki. Több tanuló is itt tölti a gyakorlati idejét. Egy forgácsoló szakmunkástanuló már jelezte is, hogy szeretne nálunk dolgozni. Az elmúlt év tapasztalata azt mutatja, híre ment a cégnek, annak, hogy fejlődünk, korrekt módon fizetünk, hogy versenyképesek a kereseteink. Az új tulajdonos szerepvállalása óta – többszöri béremeléssel – dinamikusan növeltük a béreket. Kizárólag a teljesítmény a törvényes díjazás alapja, elzárkózunk a zsebből fizetés itt-ott jelenlévő gyakorlatától. A rendszerszemléletet, a szabályozott irányítást, a törvényes működést, a magas minőséget, a profes�szionális munkavégzést tucatnyi hatályos magyar szabvány (MNSZ) és nemzetközi (ISO) minősítés, tanúsítvány garantálja A korrektség, a megbízhatóság, a minőség filozófiánk szerves része.. Mindezek nyomán nő az érdeklődés irántunk, ami bizakodással tölt el bennünket.

 A PIRAZOL GYÁRTMÁNYAI A LEGMAGASABB IGÉNYEKET IS KIELÉGÍTIK

2015-ben indult el a hajóépítés megint, meredeken fölfelé. Ennek köszönhetően a Pirazol is szépen fejlődött. Ráadásul időközben megkezdtük a hidrogén előállító rendszerek tartály és acélszerkezet jellegű részegységeit is gyártani és szállítani norvég partnerünknek, akivel a korábbi kapcsolat révén sikerült együttműködést kialakítanunk. Hajóipari termékeink a világ legnagyobb luxus óceánjáróin is jelen vannak. Az általunk gyártott speciális kazánokat többek között az Egyesült Államok hadserege használja vegyi fegyverek ártalmatlanítására.

Vagyis a csúcs az elmúlt három év volt a cég életében. Ezért is elsősorban az exporttevékenységünkre építünk. Célterületünk Finnország és Norvégia, ahol már jó referenciákkal rendelkezünk. Rendszeresen járunk ki egyrészt a szervizes munkákra, másrészt a kapcsolatok fenntartása, ápolása érdekében is – mondja Lantos Zsolt. Én meg hozzáfűzöm: így lehet óceánjárókon csúcsra hajózni. No, meg azt is, hogy azért vannak magyar partnereik és helyi kapcsolataik is.

– Az összes hazai gyógyszergyártó és vegyiparban működő céggel van kapcsolatunk.

Ugyanakkor Nógrád megyében és Salgótarjánban – sajnálatunkra – nincs kereslet a

1980-ban született Salgótarjánban. Általános iskolái elvégzése után Pásztón, a két tannyelvű gimnáziumba járt, 1999-ben érettségizett. Az itt szerzett francia és különösen az angol nyelvtudását a mai napig jól kamatoztatja. Első diplomáját a Budapesti Műszaki Főiskola gazdasági informatikus szakán, 2004-ben vette kézhez.

Még ez évben, Szécsényben, az Euro Candle Kft.-nél mint exportértékesítő kezdett el dolgozni. 2006. február 1-jétől a Pirazol Kft. alkalmazottja. Munka mellett is képezi magát: 2010-ben az Óbudai Egyetemen mester közgazdász diplomát abszolvált.

Minőségügyi képzésben vett részt, majd gépgyártástechnológiai technikus oklevelet is szerzett. 2012-ben megházasodott, ügyvéd feleségével büszkeségük a már hétéves kislányuk. 2017-től a Pirazol Kft ügyvezetője. Szabad idejét legszívesebben családjával tölti, gyakran járnak színházba. Minden sportágat kedvel, kispályán a mai napig is futballozik.

kapacitásainkra, gyártmányainkra és szolgáltatásainkra. Sőt, az volt a tapasztalatom 2017-ben, hogy helyben kevesen ismerik a Pirazol Kft.-t. Ezért is fordítok energiát arra, hogy a céget megismertessem városon belül is. Meglepetést is okoztam prezentációmmal, világszínvonalú gyártmányaink, szolgáltatásaink ismertetésével.

Elmondtam, a világ legnagyobb óceánjáró luxushajóján Pirazol-kazánokban égetik el a szemetet, kezelik a szennyvizet – és így tovább.  Lehet, hogy eddig kevesen ismerték a céget, de Salgótarján polgármestere éppen a közelmúltban járt önöknél. Lehet tudni, miről volt szó?

– Megörültem Fekete Zsolt úr látogatásának, amit ő – mint elmondta – egy évindító beszélgetésnek szánt, a kölcsönös tájékoztatás jegyében. És ez így is történt. Nem álltunk napi kapcsolatban az önkormányzattal, de részünkről a város, az intézményei és lakói iránt a segítő szándék fennáll. Lehetőségeinkhez mérten igyekszünk támogatni a városi intézményeket és rendezvényeket. Élünk a „TAO-lehetőséggel”, így támogatjuk Salgótarján kosárlabdacsapatát. A városi rendezvényeket is szponzoráljuk, így közvetve a Zenthe Ferenc Színházat is, ahová éves bérleteink vannak. A városi vezetők közül kiemelném a Dániel Zoltán alpolgármesterrel kialakított jó kapcsolatainkat, bármikor fordultam hozzá, igyekezett segíteni. Az önkormányzattal való együttműködés azért is fontos – és ezt elmondtam polgármester úrnak is –, mert a tulajdonosnak és a cégvezetésnek is feltett szándéka a Pirazol további dinamikus fejlesztése. Folyamatban van egy új – a felülettisztításhoz szükséges – szemcseszóró kabin és festőkabin telepítése, tervezzük a meglévő 1000 négyzetméteres, daruzott gyártócsarnok mellett egy új üzemcsarnok építését, korszerű gépek, berendezések beszerzését, a munkaerő minőségi fejlesztését is.

Baráthi Ottó 2020 / 1

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

37

HELYTÖRTÉNET

AMIKOR KIRABOLTÁK A PÉNZSZÁLLÍTÓKAT

73 ÉVVEL EZELŐTTI TÁMADÁSSOROZAT DOKUMENTUMAIT KERESIK

 FOTÓ: FORTEPAN

2015 tavaszán kezdődött az egész. Drexler Szilárd Szerencse lent! című filmjét forgattuk, Prakfalvi Péter szakértőként szerepelt a produkcióban, én a fényképezésben segédkeztem. A Gortva-völgyben kerestünk szénkibúvásokat, és szóba került a Rónabánya és Vízválasztó között működő egykori kötélpálya.

 A VÍZVÁLASZTÓ ÉS RÓNABÁNYA KÖZÖTT MŰKÖDŐ KÖTÉLPÁLYA 1900-BAN

Mivel gyerekkoromban apám a kötélpálya karbantartójaként dolgozott, néha magával vitt egy-egy javításra. Egy ilyen alkalommal mesélte el annak az embernek a tragédiáját, aki Rónabányán beleült egy csillébe, de Vízválasztóra már nem érkezett meg. És amikor keresni kezdték, már csak a holttestét találták meg a kötélpálya alatti árokban.

Kiesett a könnyen billenő csilléből.

Valószínűleg tőle hallottam először a Verebes-pusztai rablógyilkosságról is, amikor a bányászok fizetését szállító lovaskocsit megtámadták, a kísérő rendőrt agyonlőtték, a pénz pedig elrabolták. Még azt is hozzátettem, hogy 14 éves koromban olvastam erről a történetről Fóti Andor megtörtént bűnügyeket taglaló könyvében.

Sőt, arra is emlékeztem, hogy a rónafalui kocsmáros, aki akkor éppen Verebesen lakott, egy alkalommal elém tette ezt a kötetet, hogy bebizonyítsa, a hely neve valójában „Verepes”. Azt, hogy ez csak egy sajtóhiba lenne, hiszen az összes térképen, régieken és újakon egyaránt Verebesként szerepel, nem nagyon hatotta meg.

– Már ezért megérte kijönni ide! – lelkendezett Péter, és másnap megpróbálta a megyei könyvtárban fölkutatni Fóti Andor kötetét. Akkor még nem tudta, hogy a szerző valódi grafománhoz híven, tucatnyi könyvvel gazdagította a magyar bűnügyi irodalmat. És ott találkozott szembe Mág Bertalan nevével, aki szintén szakmányban termelte a hazánkban megtörtént bűnügyekről szóló köteteket, lévén, hasonlóan Fótihoz, ő is rendőrnyomozóként dolgozott a háború után.

Elsőre nem találták az ominózus művet, Péter azonban ilyen könnyen nem adta föl, el38

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2020 / 1

ment Verebes-pusztára, fölzörgette az egykori kocsmárost, hogy elkérje tőle a saját példányát. A férfi mindenre emlékezett, de a könyvet már ő sem találta meg, sőt abban is elbizonytalanodott, a két szerző közül melyiknek a neve állt a borítón. A kitartó kutatás eredményeként végül a könyvtárban mégiscsak előkerült Fóti Andor Kelepcében az alvilág című 1968-ban megjelent könyve, benne Az álarcosok bandája, amely a Salgótarján környéki rablásokat tárgyalta.

Péter nem sokkal később összetalálkozott régi ismerősével, Márkus Pállal, akinek elmesélte az egész történetet. Legnagyobb

meglepetésére ismerőse azt állította, hogy ő ennek a rablássorozatnak teljesen más leírását ismeri. De a hivatkozott könyvet ő sem tudta előadni. Péter addig-addig próbálkozott, mígnem eljutott a budapesti Szabó Ervin Könyvtárba. Ott előszedték Mág Bertalan majd’ valamennyi kötetét, így végül előkerült a keresett példány, az 1969ben megjelent Nyomon a Mág-csoport, benne az Álarcosok című fejezet.

– Ez igen! – mondtam meglepetten, két bűnügyi nyomozó megírta ugyanazt a történetet. S megerősítik egymást?

– Hát, ez az! – válaszolta Péter. – Nagyon sok mindenben ellentmondanak a másiknak.

Nézzük akkor először Fóti Andor verzióját, ő egy évvel korábban jelentette meg a sajátját.

(Mindkét szerző többes szám első személyben meséli el a történetet, mintha ketten egyszerre vezetnék volna a nyomozást…)

1947. július 30-án a Salgótarjáni Bányaigazgatóság kocsisa elindul kétlovas fogatával Rónabányára. Vele utazik a cég pénztárosa, aki pénzeszsákjában viszi a bányászok fizetését, 42.000 forintot. Mellette a bakon foglal helyet a szállítmányt kísérő fegyveres rendőr. A verebesi kötélpálya őrházát elhagyva a szerpentinen eléjük lép egy álarcos alak, azonnal tüzet nyit rájuk, a rendőrt eltalálja, aki meghal.

A kocsis menekülőre fogja, de újabb álarcosok kerülnek elő, ők is tüzelnek, végül megállásra kényszerítik. A rablók, összesen négyen vannak, magukhoz veszik a pénzt, és a bokrok között eltűnnek.

Néhány hónappal később egy Ózdról Egercsehibe tartó teherautót tartóztat föl öt álarcos fegyveres, farönköt fektetnek keresztben az úttestre, golyózáport zúdítanak a kényszerűen megálló járműre. Az autóban utazik a somoskői bányaüzem pénztárosa, akinél ott van a dolgozók fizetése, nem kevesebb, mint 344.000 forint. A rablók távoznak a pénzeszsákokkal, szerencsére ezúttal nem volt áldozata a bűncselekménynek.

 A SOMOSI ALAGÚT (DUNEL) ÉPÍTÉSE VALAMIKOR A SZÁZADFORDULÓN

HELYTÖRTÉNET  FOTÓ: KBS

 VEREBES, AZ ELSŐ RABLÁS HELYSZÍNE

1948 augusztusában, egy szombati napon a Somoskőújfalui Bányaigazgatóság pénzes futárát szállító vasúti szerelvényt a Somoskőújfalu és Eresztvény között található alagút „dunel” utáni emelkedőn, közel az egykori viadukthoz, egy, a sínekre fektetett vastag fatörzzsel megállásra kényszerítik.

A töltés két oldaláról álarcosok ugrottak a személyszállító kocsira, és a vállalat két tisztségviselőjétől elrabolják a 88 200 forintos küldeményt. Még aznap (?) a zabari postahivatal pénzszállítmányát a Pétervásárán és Istenmezején feladott pénzküldeményekkel együtt Erdőkövesdnél három álarcos elrabolja a két futártól.

A nyomozás szálai egy Csehszlovákiából áttelepült magyar férfihoz vezetnek, aki Kaposi József, illetve Puszta Lajos néven szerepel a leírásban. Őt és bűntársait letartóztatják. A nyomozás során kiderül, hogy egyikük, aki korábban a hadseregben távbeszélős volt, rá tudott csatlakozni a bányai telefonvonalakra. A fizetési napok előtt csak azt figyelték, hová kérnek rendőrségi kísérőt, ez alapján már ki tudták számítani a pénzszállítmány útját.

– Nézzük, ehhez képest mit ír Mág Bertalan! – biztatom Pétert.

– Az eseményeket nagyjából ugyanúgy írja le, de a szereplők nevei teljesen mások.

Valószínűleg szándékosan megváltoztatta ezeket. A rablásokban részt vevők száma és az elrabolt pénzek összege sem egyezik az előző verzióval. A somoskőújfalui vonatrablásnál Mág harminc utasról is ír, akik valamennyien végignézték az akciót, és később szemtanúként hallgatták ki őket. Még aznap éjszaka a községben valakik betörtek két földműves-szövetkezeti boltba, és nagymennyiségű ruhaneműt zsákmányoltak. Később a bűnszövetkezet lebukásához

ez a szál is hozzájárult. (A másik buktató az egercsehi vendéglős esete volt, akinek a padlásán rejtegették a rabláshoz használt fegyvereket.) A pénzszállítások időpontjáról pedig a bányavállalat megvesztegetett munkatársai adták meg a szükséges információkat. Az erdőkövesdi rablás, valamint a csehszlovák szál teljesen eltűnik ebből a változatból. Mág szerint a bandavezért kötél általi halálra, a többieket életfogytiglani börtönre ítélte a bíróság.

– Mit tehet ebben az esetben a kutató, aki a valós történetet szeretné megismerni? – kérdem elbizonytalanodva.

– Tovább dolgozik! – mondja nevetve Péter.

– Kiderült, hogy 1948. augusztus 12-én a Szabad Nógrád terjedelmes írásban foglalkozik a somoskőújfalui vonatrablás esetével, Vadnyugati romantika – és 400 kőbányász hiába várja a fizetését címmel. Bár a cikk nincs aláírva, azóta megtudtam, Bobál Gyula volt a szerző, aki egy személyes találkozásunk alkalmával elmondta, hogy közvetlenül az eset után járt a helyszínen, így tudta megírni a cikket, illetve néhány hónappal később tanúja volt az elfogott tettesek közreműködésével lefolytatott helyszíni rekonstrukciónak is. Ő az elkövetők lebukásának okát is tudni vélte, egy szerencsétlen tyúktolvajt elfogtak valahol az Alföldön, aki a vallatás során védekezésül beszél egy olyan emberről, aki messziről jött, a környéken vett tanyát, és köze lehetett a rablásokhoz.

– Ehhez képest mi derült ki a múzeumi rendezvényen? – vetem közbe újra.

– Nos, ezt követően került sor a Dornyay Béla Múzeum Baráti Körének összejövetelére, ahol több mint 130 érdeklődő hallgatta meg a beszámolómat az eddigi kutatásaim eredményéről. Mondandóm előtt dr.

Fancsik János igen érzékletesen vázolta az

akkori történelmi helyzetet és hangulatot.

Továbbá megtekintették Czikora Zsolt helytörténész dokumentumfilmjét, amelyben hat somosi riportalany idézte föl ismereteit az egykori eseményekről, például, hogy a rablók hogyan jelezték egymásnak csatárláncban a vonat indulását és továbbhaladását az alagút felé. Frics Gyula helytörténeti kutató egy, a környékbeli mondákat, anekdotákat feldolgozó könyvében szereplő idős bányász elbeszélését idézte. És ekkor emelkedett szólásra F. S., aki elmondta, hogy édesapja, F. J. családfakutatásai során olyan újságcikkekre akadt, amelyek a rablásokkal összefüggő ítéleteket tartalmazták. Egyes adatok szerint 11-en, más források és az újságokban közzétett nevek alapján 15-en vettek részt a bűncselekmények elkövetésében. Közülük négyet halálra ítéltek, és az 1949-es újságcikkek szerint kettőt ki is végeztek (a kisterenyei Tóth Pált, azaz „Nagyszemű Paját” és Palkovics Lajost), a másik kettő sorsáról nincs adat.

Egyébként a két rendőrnyomozó által leírt zagyvarónai eset kapcsán, ahol állítólag a lövöldözés során egy rendőrt megöltek, a gyilkosságról semmilyen megerősítést nem találtam eddig, de a levéltári kutatásaimat ebben az irányban is folytatni fogom.

– Tehát, ha jól gondolom, Fóti Andor és Mág Bertalan egyrészt nem adták meg a valódi elkövetők neveit, másrészt jó néhány helyzet leírása közben egyszerűen szabadjára engedték a fantáziájukat. Előfordulhat, hogy hozzáférve a rendőrségi dokumentumokhoz, abból szemezgetve mesélték el történeteiket, és valójában nem minden általuk megírt bűncselekmény felderítésében vettek részt személyesen. Már csak egy kérdés maradt számomra: vajon egymás könyveit olvasták-e?

Kovács Bodor Sándor

 A SOMOSI VIADUKT 1873-BAN ÉS AZ 1930-BAN BEKÖVETKEZETT LESZAKADÁSA UTÁN, ILLETVE NAPJAINKBAN 2020 / 1

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

39

Ă RA: 900 Ft

facebook.com/TarjaniVaroslakoMagazin tarjanivaroslakomagazin.hu