Tarjáni Városlakó 2020/3

DREXLER SZILÁRD

ARCULATOT KAP A VÖLGYVÁROS

MEGÚJUL AZ IDEGENFORGALOM SZERVEZÉSE

Salgótarjánban 2021-től egy 100%-ban önkormányzati tulajdonú cég szervezi a turizmust a Medves térségében, működteti többek között a geoparki látogatóközpontokat is, biztosítja a bért és a rezsit – ismertette Drexler Szilárd, a Novohrad–Nógrád Geopark eresztvényi látogatóközpontjának vezetője.

– A növekvő belföldi turizmus, a város meglévő és várhatóan gyarapodó turisztikai fejlesztései és az a tény, hogy a város térségének nincs önálló turisztikai márkája, nincs jelen a turisztikai piacon, szükségessé teszik, hogy Salgótarján a rendelkezésre álló erőforrásokat hatékonyabban működtesse – magyarázta Drexler. – A város tulajdonosként a Novohrad–Nógrád Geopark Nonprofit Kft. működésének egyetlen finanszírozója, a kft. e támogatás fejében vállal szerepet a medvesi turizmus szervezésében, ugyanakkor a geopark irányításában még sok feladat hárulna rá. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy a feladatokat külön kell választani: erősíteni kell a város turizmusát, valamint a geopark nemzetközi és térségi szerepvállalását. Most mindkét tevékenységet egyfajta fából vaskarika alapon végezzük, és fogyóban vannak az erőforrásaink. Mint Drexler Szilárd elmondta: a városi tulajdonban lévő eszközök, telephelyek száma és a várható fejlesztések miatt indokolt, hogy az önkormányzat 100%-os tulajdonában lévő Salgótarjáni Városfejlesztési és Turisztikai Kft. egy hálózatban, egy rendszerként kezelje ezeket az erőforrásokat. Salgótarján várja a modern városok program keretében a turisztikai fejlesztésekre megígért támogatást is, amely újabb feladatokat és lehetőségeket tartogat. Mint megtudtuk: a középtávú cél a telephelyek tevékenységének közelítése a fenntartható gazdálkodás felé. A teendőket Drexler Szilárd sorolja:

– Újra megnyitjuk a Tourinform irodát Salgótarjánban, értékesítjük a garzonház apartmanjait, turisztikai kedvezménykártyát hozunk létre, működtetjük a salgóbányai Geocsodák házát, az eresztvényi látogatóközpontot, a Tarjáni Gyermektábort, a gumikerekű kisvonatot; szállásokat, programokat, szolgáltatásokat ajánló térségi internetes honlapot indítunk; kezeljük és gondozzuk az eresztványi madárparkot. Helyi termékeket értékesítünk a telephelyeinken, és webboltot is létrehozunk ebből a célból. Promóciós anyagokat készítünk, részt veszünk a turisztika tervezésében.

A Novohrad–Nógrád Geopark szlovákiai részén 22 település 53 geosite-tal, a magyar oldalon 64 település 167 hasonló tartalmú helyszínnel rendelkezik. A geopark irányító szervezetének ezt a hatalmas területet kell átlátnia és kapcsolatot építeni a településekkel, gondoskodni a geosite-ok bemutathatóságáról. Nem kezelője a területnek, és nem lát el hatósági munkát – magyarázza Drexler Szilárd.

A geopark szlovákiai részét a füleki központú Novohrad–Nógrád Geopark Jogi Személyek Társulása, az ittenit a tarjáni székhelyű Novohrad–Nógrád Geopark Nonprofit Kft. irányítja. A társaság tagjai: Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata, az Ipoly Erdő Zrt., a MIK Kft., Salgótarján és Térsége Önkormányzatainak Társulása.

Felmerül a kérdés, hogy a világ első országhatáron átívelő geoparkját működtető Novohrad–Nógrád Geopark Kft. a város támogatása, 30 millió forint kiesésével nem megy-e tönkre, képes lesz-e ellátni a feladatait. – Nem, nem megy tönkre – szögezte le Drexler. – Bevételhez jut az infrastruktúra bérbeadásából, amely összegből erősíti a nemzetközi szerepvállalást és a térség ökoturisztikai promócióját. Ötmillió forint jut a bérleti díjakból működésre a kft.-nek, amely nem foglalkozik ingatlanok fenntartásával, bérek kifizetésével, amelyek 40 millió forintot jelentenek. A 30 millió forint kiesése akkor jelentene gondot, ha továbbra is jelentkeznének itt ilyen jellegű kifizetések. A nonprofit kft. megmarad, viszi tovább a geopark brandet, lehetősége lesz pályázatokon részt venni, és talán a többi tulajdonos is szerepet vállal majd a működtetésben.

Adja magát azonban az újabb kérdés, hogy az átszervezés következtében nem kerül-e veszélybe a geoparki cím.

– Nem, nincs veszélyben – folytatta Drexler. – Nagy energiát fektettünk abba, hogy a legutóbbi minősítésen zöld kártyát kapjunk. 2022-ig birtokoljuk a geoparki címet. A feladatok teljesítésében most jobban állunk, mint 2017-ben, az akkori felülvizsgálat előtt. A kft. mostani vezetése már részt vett egy felülvizsgálati folyamatban, ismeri a kritériumokat. A mindenkori szervezet pénzügyi stabilitása a feltétel, ez megteremthető. * * *

– A jövőben a medvesi turizmus szervezésével kívánok foglalkozni – folytatta Drexler. – A célom az, hogy megteremtsük a minőségi ökoturizmus alapjait, és hatással legyünk térségünk fenntartható turisztikai fejlődésére. Nem az a cél, hogy tömegturizmus jelenjen meg a régióban, mert szerintem az egyedüli felelős magatartás az, ha a természeti erőforrásainkat megkímélve építjük, szervezzük a turizmust. Nem ez fogja a várost kihúzni a gazdasági nehézségekből, de eszköze lehet annak, hogy felismerjük és megóvjuk az értékeinket. Elmondta: 2017-től eredményes volt a szervezet ökoturisztikai tevékenysége a Medves térségében. Erősítették a geopark brandet, nő a térség ökoturisztikai forgalma, Eresztvény európai színvonalú ökoturisztikai helyszínné vált. Növekszik a helyi emberek elégedettsége, színvonalasabbá vált a rekreációs igények kiszolgálása.

– A belföldi turizmus növekedésnek indult a térségben, megjelentek a külföldi vendégek, jelenlétük egyre rendszeresebb, és a növekvő turizmus a szolgáltatások fejlesztését kívánja – magyarázta Drexler. – A geopark mint nemzetközi figyelemre érdemes brand megtartása mellett Salgótarjánt el kell helyezni a turisztikai térképen.

Lapalapító: Ercsényi Ferenc (1953–2013). Szerkeszti: a Szerkesztőbizottság. Tagjai: Balás Róbert, dr. Baráthi Ottó, Drexler Szilárd, Kovács Bodor Sándor, Losonczi Tamás. Főszerkesztő: Balás Róbert. Képszerkesztő: Kovács Bodor Sándor. Tervezőszerkesztő: Kalcsó István. Kiadja: a Tarjáni Városlakó Egyesület megbízásából a Nógrád-Infó Bt., 3100 Salgótarján, Fő tér 1. Web: www.tarjanivaroslakomagazin.hu. E-mail: tarjanivaroslako@gmail.com. Nyomdai munkák: Polár Stúdió, Salgótarján. © Ercsényiné Bódi Éva engedélyével. Előfizetés: Nógrád-Infó Bt., 3100 Salgótarján, Fő tér 1. Megvásárolható: Juhász Könyvesbolt: Fő tér 2. JAMKK-pénztár: Fő tér 5. Az Unió Coop Beszterce-lakótelepi, Gorkij-lakótelepi, Garzonházak alatti és a Pécskő mögötti üzleteiben. A Dornyay Béla Múzeumban:

Múzeum tér 2. Eresztvény Látogatóközpont – Novohrad Geopark: Salgótarján, Eresztvényi út 6. Címoldal: Nagy Pál a Medves-fennsíkon. Fotó: KBS. Hátsó borító: Radnóti Miklós szobra Salgótarján Fő terén. Fotó: KBS

KITÁRULT A MESÉS KELET

OBRUSÁNSZKY BORBÁLA LETT HAZÁNK MONGÓLIAI NAGYKÖVETE

Sokakat vonz a mesés kelet titokzatos világa, de csak kevesen jutnak el oda. A salgótarjáni származású dr. Obrusánszky Borbála viszont otthonosan mozog a főleg kalandregényekből ismert ázsiai területeken. Bebarangolta Kínában azokat a helyeket, ahol egykor a hunok éltek, de megfordult Tibetben, a doktori címét pedig Mongóliában szerezte. Legnagyobb élménye a Góbi-sivatag, ahol megismerkedett a különleges hely kulturális emlékeivel és az ősi nomád államszervezet elemével, a vérszerződéssel. A történész-kutató nemrégiben diplomáciai pályára lépett, jelenleg hazánk mongóliai nagykövete, de a kutatásait is folytatni kívánja, és több fontos magyar művet le akar fordítani mongol nyelvre.

 Ismert, hogy hosszú ideig Salgótarjánban élt. Mesélne erről röviden?

– Hatéves koromban költöztünk Ózdról Salgótarjánba, miután édesapám a Vasipari Kutatóintézetben kapott állást, azóta Nógrádot érzem hazámnak, itt végeztem iskoláimat, a Bolyai János Gimnáziumban érettségiztem. Palócföld különleges világa, hagyományai, szokásai és mondái mély nyomot hagytak bennem. Az itt megszerzett ismereteimet kutatásaimban jól tudtam hasznosítani.

 Hogyan került érdeklődése középpontjába a „mesés kelet”?

– Kiskoromtól kezdve érdeklődtem a régmúlt iránt, sok könyvet olvastam a különféle ókori civilizációkról, de a keleti népek, ezen belül a sztyeppei lovasok világa fogott meg a legjobban. Elolvastam az összes, hunokra és magyarokra vonatkozó mondát és történeteket, szinte kívülről tudtam mindet. Iskolai tanulmányaim alatt legjobban a történelmet szerettem meg, ezért nem is volt kétséges, hogy történésznek jelentkezzem az egyetemre.

 Miként került a képbe épen Mongólia?

– 1992-ben felvettek az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, ahol a történelem mellett keresni kezdtem egy másik szakot. Először törökül szerettem volna tanulni, mint a korábbi nagy keletkutatók is, de abban az évben nem indult képzés, ezért a mongolra esett a választásom, amit nem bántam meg. Külön szerencsém volt, hogy tanáraim révén 1993-ban sikerült kijutnom Mongóliába, ahol a vidéki nomád világ teljesen magával ragadott, megelevenedtek előttem korábbi olvasmányaim világa. 1995ben fél évig a Mongol Állami Egyetemen tanultam, megismerkedtem történészekkel és régészekkel, akik elláttak könyvekkel, és arra biztattak, hogy foglalkozzam a magyar nép sztyeppei örökségének kutatásával, sőt megkértek, hogy náluk írjam meg a disszertációmat.

 Így egyre inkább elmélyült a kapcsolata a sokak számára ismeretlen belső-ázsiai országgal?

– Igen! Az ELTE elvégzése után Mongóliában folytattam felsőfokú tanulmányaimat, és 1999-ben sikeresen megvédtem doktori disszertációmat. Hazatérve folytattam kutatásaimat, tudományos ismeretterjesztő cikkeket írtam, könyveket szerkesztettem, előadásokat tartottam. Kutatásaimról

sok könyv és publikáció jelent meg magyar, angol és mongol nyelven. Kutatásom eredményeit nemzetközi és hazai konferenciákon ismertettem. 2012-től a Károli Gáspár Református Egyetem adjunktusa lettem. 2013-ban vendégprofesszor voltam Kínában, Belső-Mongólia Autonóm Tartományban a Belső-Mongol Tudományegyetemen. Tanulmányutakon vettem részt, többnyire mongol és kínai kutatókkal közösen.  Hogyan került a tudományos területről diplomáciai pályára?

– 2015-ben kerültem a Külgazdasági és Külügyminisztériumba, majd 2018–2019 között Grúziában voltam első külszolgálatomon. 2019 nyarától dolgozom Mongóliában, munkámban korábbi tapasztalataim, kapcsolataim és nem utolsósorban mongol nyelvtudásom segít. A belső-ázsiai országban sok helyen ismerik a tudományos munkáimat, ugyanakkor dolgozni kell azon, hogy megismertessük Magyarországot a mongolokkal, mert ugyan sokan tanultak és dolgoztak nálunk, de még több azoknak a száma, akik alig hallottak hazánkról.  Melyek nagykövetként a legfontosabb teendői?

– Fő feladatom Magyarországot képviselni a fogadó országban, bemutatni értékeit,

előmozdítani az együttműködést Magyarország intézményei és szervezetei, valamint a fogadó ország és intézményei között. Szeretnénk növelni a kereskedelmi forgalmat, összehozni a gazdasági szereplőket egymással. Számos területen szeretnénk együttműködést megvalósítani, legyen az sport, kultúra, vagy egészségügy.  A diplomáciai teendők mellett a kutatómunkát is folytatja? Mire marad ideje, lehetősége a nagyköveti munka mellett?

– A világjárvány nagy megpróbáltatás elé állít mindenkit, a sokrétű teendők miatt kevés időm maradt az elmélyült kutatásra. Ezért szabadidőmben figyelem az új tudományos eredményeket Mongóliában és a belső-ázsiai térségben, megvásárolom a legújabban megjelent könyveket, hogy ne maradjak le az új eredményekről. Másrészt próbálok néhány tudományos együttműködéseket is létrehozni magyar és mongol kutatók között a régészet, a jog és egyéb tudományok területén, hogy másoknak is lehetősége nyíljon a keleti népek múltjának megismerésére.

 Melyek a távlati tervei, céljai?

– Szeretném a magyar kultúrával még részletesebben megismertetni a mongolokat. Terveim között szerepel néhány fontos mű lefordítása mongolra. Szerencsére vannak lelkes mongol fiatalok, akik örömmel fordítanak magyar műveket. Magam éppen Anonymus Gesta Hungarorum munkáját készítem elő megjelenésre. Szeretném összefoglalni a hunokra és mongolokra vonatkozó ismereteimet. A legfontosabb kérdés azonban a kutatói utánpótlás, szeretném a fiatal kutatókat arra ösztönözni, hogy folytassák a magyar-mongol történelmi kapcsolatok felderítését.

Balás Róbert

 DR. OBRUSÁNSZKY BORBÁLA NAGYKÖVET

ÜZENETEK MADÁRNYELVEN

FÖLDI PÉTER A NEMZET MŰVÉSZE LETT

Ez volt az első munkám, amit a filmes iskola elvégzése után készítettem a tarjáni múzeumban, 1989 októberében. Rácsodálkoztam a somosi tájra, Földi Péter kerti műtermére, az állatokra, amelyek ott éltek körülötte. Megérintett közvetlensége és művészi önazonossága. Később is kapcsolatban maradtunk, több filmemben szerepelt, ha bármilyen szakmai segítségre volt szükségem, önzetlenül támogatott.

A filmet 1990 júniusában mutattuk be a Nógrádi Történeti Múzeumban. „Most már elhiszem, hogy festő vagyok” – mondta a vetítést követően. Az Üzenetek madárnyelven később sok helyre eljutott, vetítették Prágában, Párizsban és számos magyarországi filmfesztiválon, díjat is nyert. Aztán eltelt 30 év, Földi Péter azóta Kossuthés Prima Primissima-díjas lett, legutóbb pedig a Nemzet Művészének választották. Véletlen és egyben szomorú egybeesés, hogy éppen ebben a számunkban búcsúzik egykori tanítványától, Kis György grafikustól. Itt és most a filmben elhangzó beszélgetés szerkesztett változatát olvashatják, a Tarjáni Városlakó Magazin közössége ezzel tiszteleg a mester előtt.

 A gyerek- és az ifjúkor mindannyiunk számára meghatározó élmény, de azt hiszem, egy művész esetében ez hatványozottan igaz.

– 1949-ben születtem Somoskőújfalun. Az általános iskolát itt végeztem, aztán egy hirtelen jött ötlet következtében – mivel apám úgy gondolta, hogy a műszaki pálya az egyetlen lehetséges realitás a számomra –villamosipari technikumba mentem. Azt el is végeztem. Itt viszont kiderült, hogy a műszaki pálya iránti affinitásom eléggé visszafogott. De végül sikerült viszonylag tisztességesen leérettségiztem. Rögtön jelentkeztem is a műszaki egyetemre, oda, hála Istennek, nem vettek föl. Aztán hazajöttem, és egy évet dolgoztam az Öblösüveggyárban mint villanyszerelő. Lényegében abban az időszakban kezdtem el rajzolni komolyabban. És ez már az egyetemi felvételi időszakára is igaz volt, emlékszem, hogy az írásbeli vizsgán is rajzoltam ahelyett, hogy a feladatokat oldottam volna meg. Aztán az egy év

villanyszerelői munka tudatosította bennem, hogy ehhez a szakmához túlságosan nem vonzódom, hiába végeztem el a technikumot. Ezt követően jelentkeztem a budapesti Képzőművészeti Főiskolára és ezzel párhuzamosan Egerbe, matek–rajz szakra. Pestre nem vettek föl, Egerben viszont a négy évet sikeresen teljesítettem.  Kik voltak a mestereid ez idő tájt? – Somoskői Ödön volt az, aki megalapozta azt a fajta tudást, amivel a főiskolai felvételi vizsgára készültem, de azt gondolom, ő ennél jóval több volt a számomra. Mert bizonyos fokig szemléletet is adott. Aztán Egerben Nagy Ernő növendéke lettem, de ugyanolyan meghatározó volt az a hármas fogat, amely ott nagyon nagy hatásfokkal dolgozott akkor. Seres Jánost és Blaskó Jánost kell mindenképpen megemlíteniük itt. Ők rendkívül jó pedagógusok voltak, azt hiszem, ebben egyetérthetünk. Három különböző személyiség, a három különböző szemléletmód, pedagógiai szempontból nagyon izgalmas eredményeket produkált. 1972-ben végeztem, azóta szülőfalumban élek és tanítok. És olykor festek, ha az időm engedi.

 Az nem merült föl benned a főiskola elvégzése után, hogy a tanítást elengedd, és csak a festészetnek élj?

– Ahhoz, hogy az ember csak a művészetéből éljen meg, a hetvenes évek elején bizonyos kompromisszumok kellettek. Lehet, hogy volt, aki ezt meg tudta úszni, vagy képcsarnoki képeket kellett volna festeni, vagy ilyen hozsannázós festményeket, nem

tudom. Nem volt ez a késztetés olyan erős, de ha valaki odafigyelt a szakmában, tudta, ki az, aki jobban él. Úgy gondoltam, hogy az a fajta élethelyzet, amelyben akkor voltam, az nekem jó, és itthon éreztem magam Somoson, a tanítással együtt. „Azért vagyunk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne” – írja Tamási Áron. Hát, én itthon voltam benne, és miért mentem volna olyan közegbe, amelyikben nem éreztem volna jól magam? Nem az én világom lett volna, nem igazán lett volna hozzá közöm sohasem. Budapest mindig megadta azt a fajta szellemi frissességet, izgalmat, amire esetenként szükségem volt, de a pesti kihívásokat nem igazán fogadtam el. Vannak, akik azt mondják, hogy meg kellett volna próbálnom. De jó ez nekem így. Úgyhogy ez az itthoni világ maradt meg igazán. Az tévhit szerintem, hogy csak a világ közepéről lehet látni az egészet. A széléről éppúgy belátni, talán még jobban, mintha a közepében állnék.

 Honnan merítettél inspirációkat a munkáidhoz?

– Ha megnéztem egy népművészeti tárgyat vagy egy képet, mindig azt éreztem, hogy a népnek a lelke sugárzik vissza belőle. Valahol közösséget éreztem annak a szellemnek az üzenetével, visszahatott rám, kapcsolatba kerültem vele, legalábbis így éreztem. Mivel Magyarországon olyan élő közösséget, amely művészetet teremt, már nem igazán találsz, a barátaim segítségével és inspirálásukra eljutottam Erdélybe, arra a helyre, ahol még mindig létezik az a fajta közösség, amelyik képes művészetet létrehozni. És itt a művészetet hangsúlyoznám, nem a népművészetet, mert ezen a ponton már nem tennék különbséget magas művészet és népművészet között. Ha emberek egy csoportja olyan kulturális közeget tud létrehozni, amelyben megszületik minden fajta művészet, az irodalom, a tánc, a viselet, a dal, a hímzés, a faragás, akkor ott egy szervesen építkező közösségnek az élete részévé válik a művészet. Végül is Er-

FOTÓ: SZELÉNYI LÁSZLÓ

dély maga a csoda. Ennek a szellemnek az elvesztése, amit a falurombolásokkal okoznának, európai örökséget, vagy akár a világörökséget is csorbítaná, azt hiszem.  Miként készül egy-egy képed, hogyan fejleszted a motívumokat? – A kezdeti rendszertelenség egy bizonyos fokozat eredményeként rendszerré áll öszsze. A legfontosabb, amit én meg akarok festeni, hogy van egy adott látvány, egy adott szituáció, ha úgy tetszik, egy adott életképi helyzet, amely valami miatt felkelti az érdeklődésemet. A képen a szituáció, illetve a látvány azon állapotát kell megragadni, amikor az egy speciális helyzetbe kerül, és ebből a különleges helyzetből kifolyólag több jelentés strukturálódik benne, mint általában. Ebben az állapotában jobban megérthető a motívumok mondanivalója, üzenete. A kép nekem egy működő organizmus, amit a működési állapotában kimerevítek. Ebből fakadóan úgy rögzítem, hogy mondjuk megmutatom a legkövérebb, a legsoványabb állapotot és a köztes fázisokat is, mert valahol a rendszer működésének a logikáját szeretném ábrázolni. És ez végeredményében abból látszik az én számomra, hogy a rendezetlenség és a rend együtt van jelen, a születés, az alakulás éppúgy jelen van, mint az elmúlás. Emiatt van ennek egyfajta képi dialektikája. Ha sikerül megtalálni az első motívumot, vagy az egy motívum igazságát, és ha ezt elég pontosan tudom ábrázolni, akkor a képi dialektika meg a valóság dialektikája mögött nem lesz túl nagy a távolság. A kép működési mechanizmusa modellezi a valóság működési mechanizmusát, és akkor valamilyen módon a kép igazsága már megkérdőjelezhetetlen. Nos, időnként én ezt keresem, vagy ezt szeretném megtalálni, és ez a lényege a képeimnek. Mindezeken túl, hogy adott esetben

melyik mit ábrázol, az csak egy pillanatnyi hangulatnak a szüleménye. Tulajdonképpen ezek azok a képek, amelyeket fontosnak tartok, itt türelemmel sikerült végigvinnem egy-egy képi rendszert. A pasztellképeim inkább az adott motívum minél pontosabb meghatározását mutatják meg. A nagy méretű képnek készítése azért fontos számomra, mert azokkal sokkal több mindent életre tudok hívni, és remélhetőleg a jelentésrétege is kellően összetett.

 Vegyük konkrétan ezt a most készülő képedet, amelynek lassan a végére érsz, miközben beszélgetünk. Ez ténylegesen hogyan született meg?

– Egy elég tág külső nézőpontból közelítettem valami felé. Tehát inkább egy sejtésből közelítek rá valamire. Ennek lehet majd

olyan látszata is, mintha az anatómiára közelítenék rá egy külső foltrendszerből. De én azt hiszem, hogy a kép, miközben ezt a fajta ráközelítést gyakorlod rajta, egyre inkább pontosul, a tartalom, amit el akarok mondani, egyre inkább meghatározható lesz. Azért festem hosszú ideig a képeimet, mert hiszek abban, hogy fokozatosan közelebb jutok hozzájuk, magához a jelentésükhöz. Aztán persze az ember néha pont az ellenkező irányba halad, mint kellene, nem mindig adja meg magát a kép. Ilyen előfordul időnként. Vannak bizonyos tartalmak, amelyek direkt ellenszegülnek a szándékomnak, és ezek azok a képek, amelyek olyan misztikusan el-elvesznek mindig a kezed ügyéből. Igen, vannak képek, amelyeket évek óta nem vagyok képes elkészíteni.

 A festés során ez mikor derül ki számodra, hogy jó vagy rossz az irány?

– A kép akkor lesz igazán jó, ha átveszi az irányítást; ha bekövetkezik az az állapot, amikor a kép már helyetted gondolkodik. De ez csak akkor jöhet létre, ha a vászonra alapvető igazságokat teszel föl. Akkor a kép a részigazságoknál már segít. De ha az alap, a kezdés hazugság, akkor a kép nem tud segíteni rajtad, mert nincs min. Ha van egy-két igaz pont a készülő képeden, vagy legalább egy igaz pont, és azt megtalálod, s ahhoz tudsz viszonyítani, akkor a kép képes lesz önmagát fölmutatni, akár ellenedre is képes fölmutatnia magát.

Azt hiszem, mi, festők, regisztrálunk. Ha jó passzban vagyunk, akkor regisztráljuk a világ működését; és regisztrálhatunk állapotokat, hangulatokat, érzeteket, valamilyen tanulságot, amit fontos megélnem, még akkor is, ha a végeredmény az, hogy ezzel semmi sem változott a világban. De legalább az az ábránd megmarad, hogy én megpróbáltam csinálni valamit.

Kovács Bodor Sándor (Somoskőújfalu, 1989. október)

A beszélgetésben részt vett: Halászné Szilasi Ágota

 CÍM NÉLKÜL. A FILMBEN EZ A KÉP KÉSZÜL ÉPPEN, MIALATT PÉTER AZ ALKOTÁS FÁZISAIRÓL BESZÉL

ŐRZIK A PALÓC HAGYOMÁNYOKAT KOVÁCS

JÓZSEF

ÉS JELINEK

EMESE: A NÉPMŰVÉSZET IFJÚ MESTEREI

Csaknem ötvenöt éves múltja során számtalan nagy sikert – és megannyi fergeteges tapsvihart – megért már a salgótarjáni József Attila Művelődési Központ színházterme, de olyat nem sokat, mint a Nógrád Táncegyüttes október 25-én bemutatott – eredetileg a tánc április 29-i világnapjára tervezett, de a vírusjárvány tavaszi hulláma által megakadályozott – „6árok: A béke ára” című gálaest végén.

A tetszésnyilvánítás – amely egyaránt szólt a nemzet számára tragikus trianoni békeszerződésről való különleges megemlékezés tartalmának és módjának – valamennyi résztvevőnek – táncosoknak, a Dűvő zenészeinek, továbbá Szabó János Tamásnak, Szász Józsefnek és minden egyéb módon, így a ruhák és látványos színpadkép megtervezésében, elkészítésében közreműködőnek – jólesett, de különösen boldog volt a Nógrádot vezető Kovács József és felesége, Jelinek Emese, minthogy ők nemcsak szerkesztették, betanították a műsort, hanem egyetlen szám kivételével koreografálták is.

Egyébként is jó éve van a néptáncos házaspárnak, hiszen a Szent István napi állami kitüntetések során a Népművészet Ifjú Mestere megosztott díjban részesült, amelyet Kásler Miklóstól, az emberi erőforrások miniszterétől vehetett át a Pesti Vigadóban E figyelemre és elismerésre méltó tény adta az apropóját, hogy megkeressük és bemutassuk a két, immár több mint tehetséges szakembert.

Sokáig egymástól függetlenül – néhány éve pedig már a közös élet keretében – párhuzamosan zajlott, illetve zajlik a pályafutá-

suk, gyakorlatilag ugyanazokat a stációkat járták, járják végig. A kazári Kovács József a nagymamájától – aki a helyi hagyományőrző együttesben táncolt – örökölte a népművészet iránti érdeklődést. Az alapokat Szabó Jánostól – legutóbbi, nagyra becsült elődjétől – sajátította el, tagja volt a község Zsivajgó nevű gyermek- és a Kazár elnevezésű felnőttegyüttesnek, de eleinte csak kellemes időtöltésként foglalkozott a tánccal. Tizenöt évvel ezelőtt, a Nógrád harmincéves jubileumi műsora hatására döntött úgy, hogy túllép az úgymond hobbiszinten, és elkezdett tudatosan készülni erre a pályára. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a salgótarjáni gépipari szakközépiskolában megszerzett érettségi után továbbtanulni nem műszaki főiskolára, egyetemre jelentkezett, hanem a Fóti Népművészeti Szakgimnáziumban szerzett újabb bizonyítványt. Azóta persze már a táncművészeti egyetem alapdiplomája is a birtokában van. Tanított a kazári iskolában, táncolt a Nógrádban, majd hat és fél évvel ezelőtt nagy fordulatot vett szakmai pályafutása, minthogy tagja lett a méltán nagy hírű Magyar Állami Népi Együttesnek, amely a nemzet kultúra hírvivőjeként ebben az időszakban is

sok helyen járt, fellépett többek között Grúziában, Olaszországban és Törökországban. Kovács József számára a legemlékezetesebb utazás az észak-amerikai, az azerbajdzsáni, az oroszországi és az izraeli volt. Utóbbi helyeken a szakrális gondolatvilág is nagy hatást gyakorolt rá. Életvitelszerű budapesti tartózkodása idején több helyütt is – például a fővárosi Törekvésnél, illetve Pécsett, a Mecsek együttesnél – oktatott s kiemelkedő egyéni eredményeket is sikerült elérnie: 2015-ben Aranysarkantyú-díjas lett, majd 2019-ben másodszor is elnyerte e rangos elismerést.

Jelinek Emese – akit Kovács József 2015 decemberében, a Nógrád 40. születésnapi karácsonyi gálaestjén a színpadon, a nagy nyilvánosság előtt kért meg, és 2017-ben vett feleségül – kisterenyei gyökerekkel rendelkezik, s férjéhez hasonlóan már gyermekkorában – nem utolsósorban három testvére hatására – elköteleződött a néptánc mellett.

A kezdő lépéseket a Lurkó gyermekegyüttesben tette meg, ezután lett a Viganó tagja. Onnan közvetlenül került úgymond a felnőttek közé. A Madách Imre Gimnáziumban ötéves tagozaton érettségizett, s ezután – férjéhez képest néhány évvel később – ugyancsak a fóti szakközépiskolában fejlesztette szaktudását. A későbbiekben az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanítóképző tagozatán is szerzett képzettséget.



JELINEK EMESE ÉS KOVÁCS JÓZSEF ÁTVETTE A DÍJAT

ÉS A SZÍNPADON IS EGYMÁS KEZÉT FOGJÁK

Tanulmányaira mostanság teszi fel a koronát a Magyar Táncművészeti Egyetemen, amelynek harmadéves hallgatója. Ugyancsak 2015-ben, a békéscsabai szólótáncfesztiválon lett aranygyöngyös táncos, amely címet négy év múlva neki is sikerült megdupláznia.

Egyébiránt 2010-ben, a Nógrád fennállása 35. évfordulóján szintén egyszerre kapta meg Kovács Józseffel a kollektíva által megítélt Az év táncosa kitüntető címet. Már feleségként szintén dolgozott a Mecsek együttesnél, s bár neki nem sikerült tagként bejutnia a Magyar Állami Népi Együttesbe, azt azért elmondhatja magáról, hogy az „államisok” két magyarországi szereplésén – Szekszárdon, valamint a fővárosi MOM-ban – vendégfellépőként színpadra léphetett velük. Bár Emesének van úgymond főállása is – Budapesten a Könyvtárellátó Nonprofit Kft. munkatársa –, de ez nem akadályozza abban, hogy 2019 óta szívvel-lélekkel, legjobb tudása szerint dolgozzon, fáradozzon férje oldalán a Nógrád további sikereiért.

Kovács József és Jelinek Emese szakmai együttműködése azért is tekinthető jószerivel zökkenőmentesnek, mert az alapkérdésekben teljes közöttük az összhang. Azonos módon éreznek, gondolkodnak a néptáncról, amelyben összefonódik a kultúra, a hagyomány, a művészet és a közösségépítés, s amelyet mindketten életformának tartanak. Ez mindenekelőtt arra a sok áldozatra vonatkozik, amelyet az általuk kitűzött célok érdekében meg kell hozni. Ugyanez érvényes a palóc hagyományok éltetésére, a kulturális identitásra is, amelyet az általános szellemi, erkölcsi tartalmon túl nógrádi lokálpatriótaként is értelmeznek. Meggyőződésből vallják, hogy ők – más elkötelezett pályatársaikkal egyetemben – küldetést, magasztosabban fogalmazva missziót teljesítenek e kultúrtáj, ha úgy teszik, tájhaza évszázadok során felhalmozódott értékeinek, mondhatni valóságos kincsestárának feltárásával, felmutatásával. Azt tapasztalják ugyanis, hogy egy-egy fesztiválon, megmérettetésen vannak úgynevezett divatos tájegységek, amelynek táncai szinte minden repertoárban megjelennek. De ki népszerűsítse a palóc tradíciókat, ha nem az itt születettekből, az itt nevelkedettekből, az itt élőkből verbuválódó csoportok, együttesek és értelemszerűen énekes, zenész-szólisták. Véleményük szerint ugyanilyen felfogást kell érvényre juttatni minden szinten a néptánctanítás folyamatában is.

Ami a Népművészet Ifjú Mestere kitüntetést illeti, annak elnyerésére már harmadszor rugaszkodtak neki, ugyanis ez kétlépcsős folyamat: az első lépést egy igényes, tartalmas dolgozat benyújtásával lehet, kell megtenni. S ha a bírálóbizottság ezt jónak ítéli meg, akkor következik a gyakorlati rész, azaz a tánctudás – amelyet a magyar táncdialektusokból kiemelt egy kötelező tánc előadása is minősít – megjelenítése. Az idei mintegy negyvenoldalas dolgozatuk a gazdag kazári néptánchagyományok, a

jellegzetes viselet, életmód prezentálására épült, s igencsak sikeresnek bizonyult, mint ahogyan a különböző táncdialektusok bemutatása is.

Természetesen nagyon boldoggá tette őket, hogy az idén megkapták ezt a megtisztelő szakmai díjat, ami nemcsak eddig végzett munkájuk elismeréseként értelmeznek, de további pályájuk szempontjából is sokat jelent számukra. Annak is örültek, hogy az augusztus 18-i budapesti ünnepségen egyéb kategóriában más Nógrádhoz kötődő alkotók, hagyományőrzők –Bocsi Éva viselet- és babakészítő, illetve Sasvári János fafaragó és bútorfestő – is díjat vehettek át.

A házaspár már e kitüntetésnek nemcsak tudatában, de birtokában is készülhetett a

Az biztos, hogy a beszélgetésünk időszakában érvényes korlátozások miatt elmarad a december 5-ére tervezett, a közönségnek mindig nagy élményt nyújtó karácsonyi gála, de ha esetleg mód lesz rá, december 19-én átnyújtják a szülőknek, családtagoknak, barátoknak, érdeklődőknek ezt az ünnepi ajándékot, s szeretnének valamilyen módon megemlékezni az 1975. októberi, Székely István nevéhez köthető megalakulásról is, amelynek éppen a táncvilágnapi, trianoni műsor előtti este volt a 45. évfordulója.

A rendszeres munka során természetesen akadnak akár anyagi, akár más, szervezeti, szervezési gondok, naponta megoldandó problémák, de a házaspár szerint soha, egy pillanatra sem kérdőjeleződik,

LÁTVÁNYOS PILLANAT A NÓGRÁD TÁNCEGYÜTTES ELŐADÁSÁBÓL

bevezető sorokban említett, kényszerűségből áprilisról őszre „elcsúsztatott” táncvilágnapi bemutatóra. Úgy döntöttek: e lehetőséget arra használják fel, hogy a magyarság számára a szomorú következményekkel járt trianoni békeszerződés századik évfordulójáról döntő módon a néptánc nyelvén, azaz sajátos – de igencsak méltó – módon emlékeznek meg. Miután egy koreográfiával már rendelkeztek, a többi, a határainkon túli történelmi Magyarország vidékeire jellemző stílusú számokat saját kútfőből szerkesztették mellé.

A Nógrád szereplései az idén a vírusjárvány miatt az előző évekhez, évtizedekhez képest jóval ritkábbak voltak, de így is akadt néhány – természetesen a szokottnál kisebb létszámban és kevesebb néző előtt – fellépésük: ott voltak Pilinyben a Hazaváró rendezvényen, a Salgótarjáni Folk- és Szlovák Napokon, Bánkon, a nemzetiségi fesztiválon, a Zenthe Ferenc Színház Fő téri évadnyitóján, s jártak Csitáron, Galgagután és Mátraverebélyben is.

kérdőjeleződhet meg a megannyi magas díjjal, kitüntetéssel elismert, salgótarjáni székhelyű Nógrád – amely anyaegyüttese több megyeszerte működő csoportnak is –jelene, további sorsa. A vezetők számára folyamatos ösztönzést, biztatást jelent az eddigiekben elért magas színvonal, az országos hírnév megőrzése folyamatában a táncosok szeméből tükröződő lelkesedés, a csak azért is hangulat, az ügy melletti elkötelezettség, amelynek ezernyi jele tapasztalható. Bizonyság erre a már többször megidézett táncvilágnapi műsor is, amelyből – s bizonyára erre érzett rá a publikum – sugárzott tágabb értelemben a nemzet összetartozásának, szűkebben az együttes tagjai egymásrautaltságának energiája, ereje. De az is erősíti az optimizmusukat, ha valaki(k) azzal a kéréssel áll(nak) eléjük, hogy ezen a pályán képzeli(k) el a jövőt, és a felkészüléshez kér(nek) külön segítséget is tőlük.

Csongrády Béla

FOTÓ: FÖLDI ZSOLT



AZ ÚR AZ ÉN PÁSZTOROM!

CSALÁDRÓL, HITRŐL ÉS HIVATÁSRÓL

DR. SASVÁRY ERZSÉBETTEL

Sok betegséggel, megpróbáltatással megtűzdelt, mégis csodálatos gyermekkor az övé. Háborús években született. Egy gyújtóbomba porig égette budatétényi házukat, ahonnan a Vas megyei Jákra menekültek a nagyszülőkhöz. A művészettörténeti könyvek, nemzeti értékeink egyik maradandó etalonja a jáki katolikus templom. Vasárnapi miséinek méltósággal szárnyaló gregorián éneke, liturgiája volt, mely először a fiatal, törékeny leányt megérintette. Élete meghatározó eseménye, a hitre eszmélés csodája itt történt az Isten házának történelmi falak között.

Családjában nem volt orvos, nem valamelyik rokon rábeszélésére fordult hivatása felé. Inkább a sorsából fakadó gyakori betegeskedés, az idős, ám jóságos, betegeiért mindenre kész körorvossal gyakori kényszerű találkozások, annak életpéldája érlelte benne a gondolatot, melyet aztán végül egyszer ki is mondott: én is orvos szeretnék lenni.

Jó néhány küzdelmes év, s az egykori álom, elhatározás valóra vált: orvossá avatták, örökre szóló esküt tett embertársai gyógyítására. Ahogy zajlottak az évek, sok minden változott, de hite, Gondviselő iránti hűsége, a templomok iránti szeretetteljes barátság a nehéz időkben is megmaradt; bár volt egy időszaka, amikor „ünnepnapi keresztény lett”, de mint vallja: az Úr azóta sem hagyott el, mert tudta, hogy egyszer visszatérek.

Az Isten iránti hűségének nemcsak imáiban, tetteiben, hivatásában, hanem a verseiben, novelláiban is hangot ad. Tíz éve a Magyar Orvosírók és Képzőművészek Körének tagja. A keresztény orvosok országos szervezetének vezetőségi tagja, lapjuk szerkesztője. Három éve a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége salgótarjáni csoportjának elnöki tisztségére választották. Őt idézve: a 2017. év számára „A Nagy Örömök Éve” volt. Ekkor ünnepelhette aranydiplomáját, találkozhatott mára sajnos már megfogyatkozó évfolyamtársaival. Miként egykor a gyermekkori álom, ötvenévi orvosi hivatás méltó lezárásaként ugyancsak ebben az évben egy másik is megvalósult: átvehette a Batthyány-Strattmann László-díjat. Dr. Sasváry Erzsébet belgyógyász, endokrinológus főorvossal a családot összetartó szeretetről, régmúlt karácsonyokról, hivatásról, a napjaink megpróbáltatásai – a pandémia – idején a hitből erőt merítők önfeláldozó, embert mentő, küzdelmes munkájáról beszélgettünk közelgő ünnepünk alkalmából.

 Kedves doktornő! Életének, sorsának, hitének formálódásában mennyire volt meghatározó a család, a korai gyermekkor, a világra eszmélés időszaka?

– A családomban senki nem volt orvos a felmenőim közül. Apám gépjárműtechnikus, filmoperatőr és ezermester volt egy katonai szállítóalakulatnál. Anyám kamaszkoromig főállású anya. Budatétényben születtem, kis csenevész koraszülöttként. Anyám nagyon beteg lett a szülés után, csoda, hogy megmaradtunk mindketten.

Akkor már a háború szele elérte Magyarországot, és semmit nem lehetett kapni, kisbabának való élelmet meg pláne. Nem is lett több testvérem. Éppen már kezdtem totyogni, amikor a lakásunkat gyújtóbomba találta el, és leégett. Apám ekkor elvitt minket Vas megyébe, Jákra, anyai nagyszüleimhez. Itt kezdődött az én csodálatos gyermekkorom, a növények, háziállatok megismerésével, mindez a nagymama, nagynéni meleg szeretetében. Mivel tetszetős házunk volt, hol az orosz, hol a német katonai vezetőket szállásolták be. Anyám nagyon szép asszony volt, nem győzött bujkálni. Apám pedig, aki pedig egy puskát sem sütött el, fogságba került. Mikor hazatért, nem ismertem meg, elszaladtam előle. A háború után szüleim Vácott találtak lakást, próbáltak elvinni magukkal, óvodába járatni, de a közösségben folyton beteg lettem, és az összes gyermekbetegséget sikerült megkapni. Így mindig vissza-viszsza kellett vinni engem Jákra, a jó vasi levegőre. Később az iskolai szüneteket is ott töltöttem. Jákon volt még egy – az egész további életemet meghatározó – csoda: a jáki templom. Nagynéném vasárnaponként elvitt oda. Már ismerősként simogattam meg a kaput őrző oroszlánok fejét, és min-

dig megilletődve hallgattam (most már tudom: Angster készítette) az orgonát, meg a titokzatos, latin szövegű gregorián szentmisét. Innen van a zene, főként az orgona, valamint a latin nyelv szeretete, és innen van a hitre eszmélés, mely magától értetődően, természetesen jött, mint a levegővétel. A szeretetet, hűséget, kitartást, munkaszeretetet, őszinteséget, becsületességet sem kellett tanítani, egyszerűen ezt láttam, tapasztaltam a családban, és fel sem merült, hogy másképpen is lehet élni. Nem voltunk gazdagok, de ez nem tűnt fel, hiszen a háború után mindenki szegény volt. Minden apró dolognak örültünk, a szeretet volt az, ami boldoggá tette a sok betegséggel megtűzdelt gyermekkort.

 Hogyan érlelődött a korai elhatározás, hogy az orvosi hivatás felé fordul, milyenek voltak az egyetemi évek, kik voltak a mentorok, akik segítették előrejutását?

Mivel nagyon sokat voltam beteg, gyakran vittek orvoshoz. Kíváncsian néztem a sok csillogó műszert, irigyeltem érte a doktor bácsit, hogy ő használhatja is ezeket. Az injekciótól nem féltem, néztem, hogyan adja a doki bácsi, miközben anyám a háttérben szipogott. Én vigasztaltam, hogy csak egy picit fájt! Persze, hogy az áldott ember megkedvelt, és mindig adott valami játszani valót. Ekkor már kezdtem mondogatni, hogy én is orvos szeretnék lenni. Anyám féltett, óvott ettől, de apám azt mondta, hogy akkor rajta, de nagyon sokat és jól kell ám tanulni! Hát, ebből nem volt hiba, évről évre hoztam a kitűnő bizonyítványt. Nem esett nehezemre, mert szerettem iskolába járni, örömmel és könnyen tanultam. A nyári szünidőben már „orvosost” játszottunk: a nagymama kertjében lévő farönkön ültünk a kis barátaimmal és folyt a „rendelés”: a „beteg” babákat, macikat hozták a gyerekek, és én vizsgáltam, injekcióztam azokat. Aztán

 DR. SASVÁRY ERZSÉBET

a gimnázium! Tanáraim, megtudván, hogy orvosi egyetemre szeretnék menni, biztattak, bátorítottak. Osztályfőnököm, Fehér Jánosné fizikaórái jól felkészítettek a fizika felvételi vizsgára, valamint a drága emlékű Ágh-Bíró Béla biológia tanárom szakkörében a biológiából már-már orvosi tudásmorzsákat szedtünk össze. Nem beszélve a sok orvosregényről, melyeket kölcsönadott, ez fokozta az orvosi hivatás utáni vágyat. Az egyetemi évek küzdelmesek voltak. Mentorok? Legfőbb segítőm a hitemből fakadóan a jó Isten volt, hozzá fordultam minden gondommal, örömömmel. A már említett jáki mellett három templom játszott szerepet egyetemista életemben: a Villányi úton lévő Szent Imre templom (ez volt közel albérletemhez), amikor hazamentem Vácra, a váci Székesegyház, csodálatos Maulbertsch-freskójával, valamint az Üllői úton lévő Örökimádás templom. Ide, a menzára, vagy a vizsgára menet gyakran besurrantam egy kis bátorítást kérni. Tudtuk, hogy minden csoportban van „tégla”, ezért vallásunkat legtöbben titokban gyakoroltuk, mert szerettük volna komplikáció nélkül megúszni az egyetemet azokban az embert próbáló hatvanas években. Azonban máig is szégyellem, hogy nem voltam elég bátor a nyílt, hitvalláshoz!

 Aztán következett a hippokratészi eskü, majd a különböző orvosi állomáshelyek, hivatása szépségeivel és megtűzdelt robotjával. Időközben – ön szavait idézve –„ünnepnapi kereszténnyé” vált, mégis, a Gondviselő bizalmát akkor és azóta sem veszítette el.

– Végzés után Balassagyarmatra mentünk, egy jó barátnőmmel együtt. Közel volt Váchoz, és nagy orvoshiány volt. Bedobtak a mély vízbe. Két év múlva már én voltam a rangidős. Tanulságos, mesés nyolc évet töltöttem ott. Nagyon megszerettem a nógrádi embereket, és egy családi okból történt rövid debreceni kitérő után Salgótarjánba jöttem vissza. Tudtam, hogy ez a „kis Moszkvának” becézett város, de engem ez nem érdekelt. Én nem politizálni jöttem, hanem a betegeket gyógyítani, bármelyik oldalon állnak. Ez mind a mai napig így van. Kedves egyetemi professzoraim után itt, helyben nem volt egy-egy kifejezett példaképem, segítőm: igyekeztem mindenkitől tanulni, ellesni azt, amit újat lehetett, amit én még nem tudtam. Sokat jártam Pestre továbbképzésre, kongresszusokra, főleg akkor, amikor a cukorbetegek gondozását felvállaltam, minden szkeptikus megjegyzés ellenére. Sikerült olyan szintet elérni, mint amit Magyar Imre szelleme, illetve Fövényi József, Halmos Tamás, Tamás Gyula – és sorolhatnám a hazai diabetologia akkori úttörő professzor nagyjait – útmutatása megkövetelt. Az 1980-as évek küzdelme után, a gondozás negyven éve működik, már három lelkes orvossal. Egyesületet, alapítványt hoztam létre. Utóbbi ma is létezik. A belgyógyászat mellett megszereztem az endokrinologia szakvizsgát is. Rengeteget dolgoztam, késő este utolsóként hagytuk el a kórházat egy kedves szemész kolléganőm-

mel. Jó ideig nem is értem rá foglalkozni a vallásommal, „ünnepnapi keresztény” lettem. Kevés szabadidőmet lekötötte a család is, egyedül maradt anyám segítése mellett özvegy párommal két, már kamaszodó gyermekéről gondoskodtunk nagy szeretettel. Mai napig édes gyermekeimnek érzem őket és a négy unokát, akiket a Gondviselő adott, előző bánataimért kárpótlásul. Az Úr azóta sem hagyott el, tudta, hogy egyszer visszatérek.

 Hogyan érintette meg a zene, az írás, a vers és próza szépsége? Istenes versei és mások több irodalmi lapban is megjelentek, megjelennek! A szakmai és keresztény közéletben való aktív részvétel sem áll távol öntől.

– A humán tárgyak mindig fontosak voltak az életemben. Pici koromban egy verses ABC-s könyvet kaptam, majd a verseket megtanulva már korán elkezdtem írni-olvasni. Hamarosan magam is szerkesztettem kis ákombákom versikéket, sőt, később egy irodalmi dolgozatomat versben írtam meg. A zenét is nagyon szerettem, tanultam zongorázni, nagy boldogság volt, amikor a jáki templomban orgonán eljátszhattam néhány darabot. A gimnáziumi irodalomórák Pellei Róbertné tanárnővel mindig élménynek számítottak. Az egyetemi évek alatt kevés verset írtam, néhány szerelmes versen kívül, és ezek is az adott sráccal együtt feledésbe merültek. A 2010-es évek után egy sikeres novellám, majd versem révén „bemerészkedtem” az irodalom területére. Beléptem a Magyar Orvosírók és Képzőművészek Körébe, tagja lettem a Miskolci Irodalmi Rádió alkotócsoportjának, sok díjat sikerült szerezni, rendszeresen jelennek meg verseim a Tál és Kendőben, az Aranyporban és különböző antológiákban. A verseket, azt hiszem, ajándékba kaptam a Mindenhatótól, amikor végre, családi tragédiák után úgy igazából sikerült visszatérni hozzá, és megtalálni a lelki békémet. A téma: a világ, a természet, és született sok-sok „istenes vers”. Ez úgy együtt jött a hit megvallásával, a keresztény társaságokba való belépéssel. Előbb a KOMT, majd a KÉSZ tagja lettem. Előb-

biben vezetőségi tag vagyok, és a lapunk főszerkesztője, utóbbiban két éve a salgótarjáni csoport elnöke. Úgy éreztem, hogy a harsány keresztényellenesség miatt tenni kell valamit – a magam módján. Az embereknek szükségük van a transzcendenciára, a New Age mindenféle téves útra viszi őket: jóslások, horoszkópok és egyebek, és a Teremtőben „nem sikk” hinni. Boldogtalanok, szedik mázsaszámra a nyugtatót, aztán a serkentőt, meg a drogokat, alkoholt. Az értelmiségiek pedig sodródnak a tömeggel, vagy közömbössé válnak, belefáradnak. Pedig, ha hiszünk abban, hogy Istennek célja van velünk, nem hiába élünk, küldetésünk van, akkor nem szabad elcsüggednünk. Ez a célja a különböző civil szervezeteknek, társaságoknak, hogy erőt adjanak ehhez a küldetéshez. E társaságok feladatai sok pluszmunkát kívánnak, de megéri, mert nagy öröm, amikor a lap egy új száma elkészül, vagy egy rendezvény jól sikerül. Az ember mindig új lendületet kap ilyenkor. A verseket sokszor templomi kiadványokban közlik, vagy én magam mondom el egy-egy közösségben. Egyszerűek, közérthetőek. Nem szeretek, nem is tudok „modern” verseket írni. KÉSZ-programjaink során olyan előadókat sikerült meghívni, akik „felemelték a szívünket”. Szerveztünk kirándulásokat, az Erzsébet napi kenyérosztást minden évben. Továbbra is szeretnénk folytatni a rendezvényeket, de most a vírushelyzet sajnos felülírja terveinket. A KÉSZ rendszeresen küld léleksimogató írásokat, videókat, nem hagy magunkra. Igyekszem mindent továbbítani. Egyidejűleg orvosként is tevékenykedni kell (a korom ellenére), a cukorbetegek egy részét továbbra sem hagyhatom el, a rendelés folyik, amikor ez elegendő, elektronikus formában, de rendelek.

 Tudjuk, hogy ez a karácsony más lesz, mint a többi, megtisztelne, ha megosztana velünk néhány, régen tovatűnt, de lelkében máig őrzött ünnep személyes emlékét!

– Az adventi készületről csak annyit mondanék, hogy természetes az, ha szeretteinket megajándékozzuk, de sokkal fontosabb a

 BALRÓL: DR. BERCSÉNYI LAJOS, DR. SASVÁRY ERZSÉBET ÉS DR. BEER MIKLÓS PÜSPÖK

szeretet kimutatása tettekben, szavakban. Fontos a lelki ráhangolódás a Messiás jövetelére, hogy minden évben meg tudjunk újulni ezen az ünnepen. Két régi karácsonyt nem felejtek el: az egyik Jákon volt, nagyon kicsi voltam még. „Csengetett” az angyal, és a szobában ott állt egy pici karácsonyfa, pár dísz, pár alma volt rajta, és pár szem nagymama által főzött „szaloncukor”. Ölelkezve énekeltük a Mennyből az angyalt, és a kedvemért felhúzta nagymama a zenélő képet, hogy meghallgassuk. Egy csepp kis babát kaptam akkor, de mekkora volt az örömöm! Aztán később Vácon, mikor térdig érő friss hóban mentünk szüleimmel az éjféli misére! Szólt az orgona, gyönyörűen énekeltek. Hazaérve „jött a Jézuska”. Megkaptam, amit apám titokban fúrt-faragott hetek óta: egy babaházat. A mai gyerekek csak nevetnének rajta, de nem volt akkor nálam boldogabb! Ezek a meghitt pillanatok örökre megmaradnak az ember szívében. A karácsony nekem ma is a várakozás után egy kis összeölelkezést, együttlétet jelent a családdal, utána elmenni az éjféli misére. Aztán szeretek egy kicsit elvonulni, sok zenét hallgatva, majd végre kicsit olvasgatva, elcsendesedve, vagy éppen verset írva élvezni a békességet, érezni a betlehemi csillag melegét.

 Orvosi hivatásának méltó elismeréseként a közelmúltban megkapta a „szegények orvosáról” elnevezett díjat, talán nem is volt akkor ön számára szebb, értékesebb karácsonyi ajándék…

– „A Nagy Örömök Éve” 2017 volt. Ekkor ünnepeltem az Aranydiplomát, és ötven év után találkoztam évfolyamtársaimmal. Sajnos, többen már elköltöztek az örök szolgálati helyükre. Aztán ebben az évben megkaptam azt az elismerést, amelyről szebbet nem is álmodtam: a Batthyány-Strattmann László-díjat. Nevét Jákon már hallottam, hisz közel, Körmenden is dolgozott, és híres volt tudásáról, jóságáról, vallásosságáról, s hogy a szegények jótevőjükként emlegették. Megvásároltam az életrajzát, és csodáltam érte, amit olvastam. Tudtam, hogy van egy díj, és ha én valaha kapnék valami elismerést, ez lenne az, aminél jobban nem örülnék semminek. Hát, hogy is érdemelném én ezt a díjat? – és 2017-ben teljesült, dr. Bercsényi Lajos igazgató úr ötvenévi munkám után felterjesztett erre – nem lehetek eléggé hálás érte –, és megkaptam. Ez az öröm mindent felülmúlt. Úgy éreztem: megérte a sok munka, a betegek szolgálata és a civil szervezetekben végzett munka is. Mindenkinek azt szoktam mondani, hogy a mi munkánk szolgálat, sőt: küldetés, amit úgy kell végeznünk, hogy az Úr segítő karja legyünk. Nélküle nem tehetünk semmi érdemlegeset. Amit a betegekkel teszünk, vagy nem – „velem tettétek”, vagy „nem tettétek”. Ilyen egyszerű... Szerencsére mindig olyan kollektívában dolgoztam, ahol mindent igyekeznek megtenni a betegekért, és ez nagyon jó, mert hisz a gyógyítás csapatmunka. Hálás vagyok a kórház vezetőinek, főnökeimnek, munkatársaimnak emiatt.

Elégedett ember vagyok, de egy kis hiányérzet mindig van bennem: hogy talán még többet is lehetett volna tenni. Ezt üzenem a fiataloknak: mindig többre törekedjenek, őrizzék meg elkötelezettségüket a beteget szolgáló hivatásuk mellett, s őrizzék meg szakmai alázatukat, hitüket...! Én is szeretnék még egy kicsit tevékenykedni az emberek javára, amíg a Mindenható engedi.

HAJLÉKTALAN

Hálózsákját fejére húzta Rajta kidobott paplan hever Mellette szakadt sportszatyorban Kincsei, mit még nem loptak el Bicska, egy kanál és egy pohár Fél pár kesztyű, meg sapka – sál Zokni is volt, vastag, meleg! Bakanccsal együtt odalett….. Ma jók voltak az emberek Valaki hozott egy kenyeret Egy kis pénz kellene még a borra Hogy a kenyér jobban lecsússzon Hisz nem jó a kenyér se’ magába Jó lenne még egy cigaretta Pár csikk lesz tán az utca porába’! Kályha melege, tiszta ágy, Vacsorát főz egy barna asszony--Csak álmodtam, hogy valaha volt?

Elvesztettem egy rossz tavaszon…… Most a hideg mar és az éhség Ruhám és életem csupa folt Hogy is tudtam így tönkremenni… -„-Adj pénzt, vagy ne bámulj, menj tovább!

Nem fogok a szállóra menni!!!..

Van még egy kis bor, nem kell más semmi”…-És a fejem elfordítottam

Sürgős más néznivalóm akadt S míg a mozgólépcső lefelé haladt, Lelkemben égető szégyenseb maradt….

 Lassan egy éve szenved a világ, Európa és hazánk a vírusjárvány miatt. Ott él szívünkben a félelem, szorongás magunk és családtagjaink, embertársaink iránt. Szeretet és nagyrabecsülés a járvány ellen harc első vonalában küzdő orvosok, ápolók és minden abban résztvevő más hivatások iránt. Talán ezért is más lesz ez a karácsony, szívszorító és szívmelengető is egyben.

– Emberként és orvosként hasonlóan érzek én is. A vírusjárvány most megnehezíti életünket, egyben lelki egységbe kovácsolja a frontvonalban küzdőket, erősíti bennük a hitet, hogy a pandémiahelyzet leküzdhető, felszámolható. Igaz, én már csak heti két napot dolgozom, de így is találkozhatom Covid-pozitív emberekkel, mint ahogy már meg is történt. Fiatalabb munkatársaim viszont nap mint nap betegek között vannak, és már sokan elkapták a fertőzést, vagy csak karanténba kényszerültek. Nagyon együttérzek velük, a megbetegedettekkel is, meg azokkal is, akiknek helyettük kell a műszakot teljesíteni. Minden elismerésem azoké, akik a Covid-osztályokon dolgoznak, egész műszak alatt a védőruhába kényszerülve. Hol személyesen, hol csak az internet segítségével követem a helyzetüket. Hogy úgy mondjam, nemcsak magamért fohászkodom, hanem őértük is. A cukorbetegeket viszont – úgy érzem – ebben a számomra is veszélyes helyzetben sem hagyhatom magukra, és folytatom a rendelést, ameddig az égiek megmentenek a vírustól. A KÉSZ-ben és a KOMT-ban sem állt meg az élet, intézem a feladataimat a technika segítségével tartjuk a kapcsolatot most a KOMT Tál és Kendő c. lapjának karácsonyi számát szerkesztem, nagy élvezettel. Sok bátorító írás lesz benne. Így, a beszélgetésünk végén újra csak az általam kedves 23. zsoltárból idézek néhány sort, eltekintve a teljességtől: „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm, az igazság ösvényén vezet engem… Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a rossztól…” Meg kell fogadnunk, amit Jézus Jairusnak mondott: „Ne félj, csak higgy!” Ezek a sorok, ez a mondat segít leküzdeni azt az elemi szorongást, ami bennünk van mostanában. Mert mindez a hívő ember számára azt üzeni, hogy a sanyargatás idején is velünk az Isten, a nem hívők számára pedig azt, hogy van erőnk és reményünk a küzdelemben. Meggyőződésem, hogy a hit segíti az orvost a munkájában, mert Istentől kapott küldetésnek érzi az emberek gyógyítását, és így örömmel végzi azt még a legnagyobb megpróbáltatások idején is.

A karácsonyra pedig az idén nem külsőségekben kell készülnünk, hanem lelkiekben. Már nem tudom, kitől származik a gondolat, de szép és igaz: amennyi kapu odakint bezáródik előttünk, annyival több kaput kell a lelkünkben kinyitni az ég felé, családtagjaink, és a többi embertársunk felé. Így lesz, lehet a bajok idején is meghitt karácsonyunk. Ezt kívánom mindenkinek!

Szabó Gy. Sándor

 FÉL ÉVSZÁZADNYI LELKIISMERETES MUNKA ELISMERÉSE

EZT EGY ÉLETEN ÁT KELL JÁTSZANI!

A

KiViSzI

TÖRETLENÜL ŐRZI AZ AMATŐR SZÍNJÁTSZÁS

HAGYOMÁNYAIT

Több mint három és fél évtizede jóban és rosszban is egyre csak tolja tovább és tovább a nagy múltú salgótarjáni amatőr színjátszás képzeletbeli ekhós szekerét Jakubovics Judit, a KiViSzI Színházi Műhely alapító-vezetője, aki tucatnyi kiváló, ma már országosan ismert színészt indított el a világot jelentő deszkákon, és emellett a színpadra állított előadásaival sok ezer, művészet iránt fogékony ember számára nyújtott emlékezetes színházi élményt társaival és tanítványaival. A KiViSzI nemrégiben nagyszerű gálaműsorral ünnepelte 35 éves jubileumát, de egy kis nosztalgiázás után a mostani helyzetben is menetelnek előre, újabb gyerekeket vezetnek be a színjátszás és a tánc rejtelmeibe és örömeibe, hátha közülük kerülnek ki az újabb Kocsis Pálok, Gyuriska Jánosok, Pindroch Csabák, Szorcsik Vikik, Nagy Gréták, Vágvölgyi Lilianek, akik sikereikkel Salgótarján jó hírnevét is erősítik. S különben sem állhatnak le, hiszen „ezt egy életen át kell játszani!”

– faggattuk Jakubovics Juditot.

– A nyolcvanas évek elején a legendás acélgyári Petőfi színjátszóknál kezdtem a pályát, ahol aztán Susán Ferenccel fiatalokként a „nagy öregek” között úgy éreztük, hogy szükség lenne egy utánpótláscsapatra. Én ekkor már jártam a C-kategóriás színjátszó rendezői tanfolyamra, és ebből jött a gondolat, hogy alakítsunk csoportot diákokból, akikkel majd el tudom készíteni a vizsgaelőadásomat. Mivel Feri a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskolába járt, elsőként az ottani diákokat szólítottuk meg, velük jött létre 36 éve, 1984. október 24én a KiViSzI. Az első próbákat is a Keriben tartottuk, de a kör néhány héten belül kiszélesedett, a város többi középiskoláiból is csatlakoztak hozzánk diákok, és kis idő múlva a Kohász Művelődési Központ lett az otthonunk. Az alapító tagok között volt kettőnkön kívül Benkő Ágnes, Csank Péter, Deák Gyöngyi, Demkó Gyula, Gyüre Henriett, Gyüre Mariann, Harcsa László, Kazareczki Beáta, Kelemen Kata, Klagyivik Márta, Magos Nándor, Molnár Zsolt (Guzsu), Pócsik Erika, Szentgyörgyi Andrea és nem utolsósorban Kocsis Pál, aki ma a kecskeméti Katona József Színház Jászai Mari-dí-

jas színész-rendezője. Később más tehetséges fiatalok is szép számmal csatlakoztak hozzánk.

 A fiatal csapattal az évek során akadt sok olyan sikeres bemutatójuk, amelyekre a mai napig büszkék lehetnek.

– Elsőként Galgóczi Erzsébet Tizenegy több mint három című bányásztragédiáját vittük színre. Ez volt a legelső, ezért örökre emlékezetes marad. Nagy, látványos bemutató volt Dumas–Fábry Péter Három testőr című zenés darabja, majd szintén szép sikert aratott F. L. Baum Óz, a nagy varázsló című mesejátéka, amelynek zenéjét az ismert tarjáni orvos, dr. Ferkó Attila szerezte. A későbbiekben is mindig akadtak olyan helyi kiválóságok, akik barátként és szülőként segítették a munkánkat. Fekete Sándor például a hang- és fénytechnikában, Emődi Jutka pedig a koreográfiákban és a szövegek frissítésében jeleskedett. A következő emlékezetes állomás a Liliomfi volt a Petőfi, a Tempress és a KiViSzI közös előadásában. Az újabb nagy lépést Schwajda György Himnusz című darabja jelentette, amely első helyi produkcióként – Kelemen Katával és Kocsis Pállal a főszerepben – a tarjáni felnőtt bérletben is helyet kapott. Szintén fontos mérföldkő volt az életünkben A Hold gyermekei című zenés játék,

amelyet Böjte József Élmunkás téri történet című darabja alapján rendeztem meg, és a szereplők között volt Angyal Linda, Emődi Jutka, Horváth Eszter és Pünkösdi Mónika is. A zenét dr. Ferkó Attila szerezte, közreműködött a Front együttes (Alapi István, Fekete Sándor, Szilágyi Péter, Vincze László), Torják Dávid és a Bikiniből ismert Makovics Dénes Sajnos a Kohászban rosszabbra fordultak a körülmények, ezért áttettük a székhelyünket a József Attila Művelődési Központba. A tizedik születésnapunkat egyhetes emlékezetes előadássorozattal ünnepeltük.  Közben szerényen elhallgatta, hogy a kiemelkedő szakmai tevékenységüket két ízben is Nívódíjjal jutalmazták, és a következő időszakban is egyre-másra csatlakoztak a KiViSzI-hez a tehetséges helyi fiatalok.

– Létrehoztunk egy utánpótláscsapatot, a KiViSzI Stúdiót, ahol az általános iskolás gyerekekkel foglalkoztunk, míg a nagyobbak, a középiskolások a KiViSzI-ben tevékenykedtek. A mai országosan ismert színészek közül Gyuriska János és Pindroch Csaba is megfordult nálunk. Aztán korszakhatárt jelentett, amikor a tizedik születésnapunk után Susán Ferenc kivált a csoportból, és utána egyedül vittem tovább a KiViSzI-t. Az évek, évtizedek során nagy változások is történtek a csoport életében, több generáció is megfordult nálunk, és mindegyikkel sikerült maradandó előadást létrehozni. Örömünkre szolgált Varga Leon László író csatlakozása, akinek nagyon sokat köszönhetünk, hiszen több darabot is írt számunkra, vagy segített megszerezni az előadás lehetőségét, és a népszerű zenés művek felé terelte a csoportot. Így játszhattuk nagy sikerrel Dés László, Geszti Péter és Békés Pál darabját, A dzsungel könyvét, Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor musicaljét, a Farkasokat, Tasnádi István, Moldovai Márk és Jeli András művét, a Rovarokat, vagy Vajda Katalin, Valló Péter és Fábri Péter zenés darabját, az Anconai szerelmeseket. Laci bácsi saját darabjai közül – az ő hathatós segítségével – a Nyaralás, a

 Mikor, kikkel, miért alakult meg a KiViSzI?

FOTÓ: KUPKA EDITH

JAKUBOVICS JUDIT

Boszorkányok, a Kapuk és A lelkek halásza is színre került. Különösen nagy élményt jelentett számunkra a Jeremy – Angyal Linda és Hudoba Péter főszereplésével –, amelyet megrendezhettem. A mai napig sokan emlegetik, mert csodálatos dalok szólaltak meg benne, és az akkori csapat nagyon is magáénak érezte.

 Közben a szórakoztatás mellett előadásaikon mély társadalmi problémákra is ráirányították a figyelmet.

– Egy pályázat kapcsán rendeztem meg a Csak most az egyszer… című kábítószeres témájú egyfelvonásos drámát. Az előadás külön érdekessége, hogy a nézők kb. egy méterre vannak a szereplőktől. Nyolc évig játszottuk ezt a darabot! Pár év múlva újabb felkérés érkezett a Nógrád Megyei Rendőr-főkapitányságról az ifjúságvédelemben tevékenykedő Medve Judit alezredes aszszonytól, hogy készítsünk újabb, drogról szóló előadást. Felkértem Varga Leon Lászlót, hogy írjon egy darabot, így született meg a Még megvagyunk, amely ismét erős hatást gyakorolt a fiatal közönségre.  Menet közben elhangzottak olyan nevek, amelyek arról tanúskodnak, hogy az újabb években is kerültek ki már országosan is ismert színészek a KiViSzI műhelyéből. Készítsünk egy kis „leltárt”! – A már említett Kocsis Palin, Gyuriska Jánoson és Pindroch Csabán kívül tőlünk indult el Kelemen Kata (Pince Színház), Milák Melinda (színész-drámatanár a Káva Színházi Műhelyben), Szorcsik Viktória (Jóban Rosszban tévésorozat, József Attila Színház), Angyal Linda, Pünkösdi Mónika (Zenthe Ferenc Színház), Abdulrahimzai Amina (Kolibri Színház), Vágvölgyi Lilian (Jóban Rosszban tévésorozat), Nagy Gréta (Győri Nemzeti Színház), Nagy Lejla (KaDarka Társulat), Oláh Zsolt (Magyar Művészeti Akadémia, Veszprémi Petőfi Színház), Horváth Eszter dramaturg. A fiam, Mihalik Dávid elvégezte a Kőbányai Zenei Stúdiót, és most három zenekarban (Tiansen, As Karma Brings, Blue Cold Jalapenos) jeleskedik.  A KiViSzI munkáját jelentős díjjal is elismerték!

– Igen! Hatalmas megtiszteltetést jelentett számunkra, amikor 2012-ben szűkebb hazánk vállalkozóinak döntése alapján a KiViSzI Színházi Műhely a művészet kategóriában megkapta a Nógrád megyei Príma-díjat.  Noha az ilyen társulatok sorsa az, hogy a tehetséges fiatalok rendre búcsút intenek, elmennek továbbtanulni, és feljebb lépnek, de a KiViSzI is képes mindig megújulni, így az utóbbi években is akadtak sikeres előadásaik. – A két, drogos témájú darab között volt egy nagy lélegzetű előadásunk, amely szintén mérföldkő a csoport életében. A Lelkek halásza, amelyet ugyancsak Varga Leon László írt, és egy kicsit rólunk is szól, nevezetesen egy amatőr színjátszócsoportról – és ebbe a történetbe helyezett bele a szerző egy misztériumjátékot, csodálatos dallamok kíséretében. Volt egy különleges vendégünk is, dr. Dömötör Gábor ortopéd főorvos úr, aki együtt játszott velünk a darabban, és másik felnőtt szereplőként – mint szülő – Földi Péter lépett fel, aki a díszletezésben is segített. Időközben kibővültünk oly módon színházi műhellyé, hogy a különböző utánpótláscsoportjainkban négyéves sem volt a legkisebb gyermek. Megszületett a KiViSzI BouncE TáncStúdió, amelyet Fülöp Norbert vezet,

és Nagy Gyöngyvér is készít koreográfiákat. Azt utóbbi nyolc évben pedig Norbival már együtt vezetjük a KiViSzI Színházi Műhelyt.

 Miből tartják fenn a KiViSzI-t?

– Egyesületként működünk, önfenntartóak vagyunk, és amikor tudunk, pályázunk, de az utóbbi időszakban időnk sem engedte, hogy felkutassuk ezeket a lehetőségeket. Rendszeres anyagi támogatásban nem részesülünk. Mostanában kevesebb fellépési lehetőség nyílik számunkra. Amikor a KiViSzI indult, még léteztek azok a vállalatok, intézmények, fesztiválok, rendezvények, ahová gyakran elhívtak minket vendégszerepelni, több lehetőség volt arra, hogy bemutatkozzunk, és könnyebben fenntartsuk a csoportunkat. Sajnos ezek száma fogyóban van, és most, a koronavírus-járvány idején végképp megcsappantak a fellépések. A falunapok is elmaradtak, ahová sokszor meghívtak minket, mert azokat is korlátozzák. Kezdettől fogva megbecsültünk minden kisebb fellépési lehetőséget, többek között nagyon régen a KiViSzI vezette be a városban a Mikulás-szolgálatot, ahol a mi Mikulásaink járták a várost. A mai napig, több helyen, a mi műsorunkkal ajándékozzák meg a gyerekeket. Hálásak vagyunk azoknak, akik meghívnak minket, megerősítve azt, hogy jó az, amit csinálunk. Így a jelenlegi tagok is fellépési lehetőséget kapnak.

 Nemrégiben ünnepelték a KiViSzI 35 éves jubileumát. A járvány alatt hogyan készültek rá?

– A nagy, jubileumi előadást eredetileg márciusra terveztük, de a koronavírus-járvány alatt bevezetett óvintézkedések miatt el kellett halasztanunk. A Covid–19 a KiViSzI mindennapi munkáját is nehezítette, hiszen át kellett gondolnunk: hogyan tovább? Másfél hetes szünetet tartottunk, aztán áttértünk az online próbákra. Nem volt könnyű a képernyőn keresztül nézni, ki hogyan dolgozik és javítani az esetleges hibákat. Növelte a bizonytalanságot, hogy nem tudhattuk, mikor lesz vége ennek a zárt világnak, mikor találkozhatunk újra. Javában készültünk már a jubileumi műsorra is, és félő volt, hogy ha sokat kihagyunk, akkor kezdhetjük az egészet elölről. Mi több, a vírus miatt elrendelt zárlat

AZ AZ ÚTJA, HOGY TANÍTSON

Jakubovics Judit munkáját már évek óta Fülöp Norbert segíti, aki a KiViSzI BouncE TáncStúdiót is vezeti.

– Ha jól emlékszem, 2004 novemberében csatlakoztam – az egyik ismerősöm révén – a KiViSzI-hez. Először azért, hogy kipróbáljam, milyen a színházi, színpadi élet. Idekerültem, és úgy éreztem, hogy megtaláltam azt a társaságot, ahol jól érzem magam. Ennek már 16 éve. Színjátszóként kezdtem, KIViSzI-s tagságom óta minden előadásnak részese voltam, aztán egyre többet segítettem Judit munkáját, koreográfiákat is készítettem. A mai napig szívesen játszom a színpadon, és ha kell, mindketten játszunk a gyerekekkel, mint legutóbb a Kristóf álmai című darabban. Ez nekünk nagy kihívás volt, de a gyerekek szemében azt láttuk, örülnek annak, hogy velünk együtt szerepelhetnek egy előadásban. Megtaláltam itt a számításaimat, és rájöttem arra, hogy az utam, nem más mint hogy tanítsam, neveljem a felnövekvő generációt kicsiktől a nagyokig.

 A BOUNCE TÁNCSTÚDIÓ EGYIK SZÉP SIKERE

FÜLÖP NORBERT

alatt néhányan megváltak a csoporttól, és a meghívott régi tagok közül is akadtak olyanok, akik márciusban tudtak volna jönni, de későbbi időpontban már nem – mint ahogy fordítva is. Ennek ellenére lelkesen folytattuk online a felkészülést, és közben nagyon jókat nevettünk. Még arra is telt az erőnkből, hogy online új koreográfiát készítsünk és tanuljunk. Amikor feloldották a korlátozást, és végre offline próbákat tarthattunk, felpörgettük a munkát, vidáman készültünk a gálánkra. Többen, a régi tagok közül csatlakoztak hozzánk, mert velünk együtt szerettek volna ünnepelni a színpadon.

 Akadnak-e a mostani csapatban is ígéretes tehetségek?

– Jelenleg a 9–10 évesek a legfiatalabbak, de pl. a 18 éves Pilinyi Dorina három és féléves korától van nálam, és idén, a jubileumi előadásunk keretében ő kapta meg a KiViSzI-nél csak egyszer elnyerhető „Közösségért–Közönségért”-díjat. Ő az, akit kiemelnék a színház területén. A táncstúdióban Oláh Dorkát és Jakab Pannát említeném, de mindenki nagyon ügyes és szeretetre méltó.

 Mi mindent terveznek a következő időszakra?

elvégeztük. Az akkori csapatból ma már csak ketten maradtunk Norbival, a megye nagyon sok településén jártunk és szereztünk örömet a gyerekeknek. Itt, a városban is sok kis óvodás ismert meg minket az előadásaink révén, ezért úgy érezzük, hogy ez a tevékenység is fontos a KiViSzI életében.

 Mi ad erőt, kitartást, hogy a kevés támogatás és az állandó személyi változások mellett már több mint három és fél évtizede, minden nehézség ellenére is tovább tolja a KiViSzI képzeletbeli ekhós szekerét?

Emlékezetes jubileumi gálát mutattak be a régi sikerek színhelyén, a Kohász Művelődési Központban!



– Én is úgy érzem, hogy jól sikerült! A Játszsz újra velünk! című kétfelvonásos ünnepi műsorban a régi színházi világból származó táncok, dalok, koreográfiák mellett a mostani évfordulóra tervezett produkciók is megjelentek a színpadon. Mi nagyon jól éreztük magunkat, és a nézők, a szülők, a meghívott vendégek is azt mondták, hogy tetszett nekik az előadás. Mindenkinek köszönjük, akik eljöttek! Úgy gondolom, nagyon kevés olyan amatőr csoport létezik Salgótarjánban, bármilyen kulturális és művészeti területen, amely ennyi éve töretlenül, ugyanazzal a vezetővel működik. Külön öröm számomra, hogy a régi tagjaink közül ketten is azt mondták: olyan jól érezték magukat újra közöttünk, hogy velünk maradnak. Földi Kitti fenn él Budapesten, ott dolgozik, de amikor teheti, jön haza próbálni. Jánosi Adrienn itt lakik Tarjánban, és őt is örömmel fogadtuk; nagyszerű érzés, hogy ragaszkodnak hozzánk.  Úgy hallottuk, hogy a KiViSzI most közelebb került a Zenthe Ferenc Színházhoz. Sokak szerint kezdettől ez lett volna a természetes állapot, mások azt mondják: jó, ha tovább él az amatőr színjátszás. Nos, hogyan tovább?

– Ajánlatot kaptunk a Zenthe Ferenc Színháztól. Meglepetésünkre Susán Ferenc produkciós igazgató felajánlotta, hogy tegyük át a székhelyünket a Zenthe Szalonba. Megbeszéltük a vezetőségünkkel, a fiataljainkkal, majd leültünk tárgyalni Simon Lajossal, a színház igazgatójával, akivel átbeszéltük a lehetőségeket. Végül szerződést kötöttünk, amely alapján a próbánkat csütörtökönként – amíg a járványhelyzetben lehetséges – a Zenthe Szalonban tartjuk – és ennek nagyon örülünk. Annyi kapcsolódásunk van, hogy ők tettek számunkra egy gesztust, mi pedig ezt köszönettel elfogadtuk – de minden szakmai és szervezeti kérdésben továbbra is önállóan döntünk.

 S hogyan tovább?

– Az utóbbi időben folyamatos megújulásra van szükség, hívjuk az újabb és újabb korosztályokat a KiViSzI-be. Sokan jönnek, de aztán nem mindenki marad hosszabb távon. Többnyire azok tartanak ki, akiknek vannak kötődéseik a csoporton belül: hozza a testvérét, a barátját, a szomszéd lányt, az osztálytársát. Nálunk nyitva van a kapu, bárki jöhet, szívesen várunk mindenkit.

– Repertoáron van még a legutóbb bemutatott darabunk, a Kristóf álmai, amelyet szintén Varga Leon László írt nekünk. Ez nagyon érdekes történet, mert egy kerekesszékes kisfiúról és az ő álmairól szól. Érdekesség, hogy a címszereplő kisfiú Laci bácsi egyik kedves tanítványa volt. Az előadásban pedig pont az mutatkozik meg leginkább, ami most a csapatunk erőssége: a

tánc. A darabban a mai magyar zenei világ leghallgatottabb dalai szólalnak meg, úgy, hogy a dalok szövege minden esetben – a prózai részhez illeszkedve – viszi tovább a történetet. Ezt a darabot adjuk elő, mihelyt lehet, hiszen újabb felkérést kaptunk Medve Judit alezredes asszonytól a Nógrád Megyei Rendőr-főkapitányságról. Tehát ez lesz majd a következő! Emellett online készülünk karácsonyi műsorral. A Szent Lázár Lovagrend ajándékozó rendezvényén, a József Attila Művelődési Központban kezdettől fogva mi adjuk a műsort a hátrányos helyzetű gyerekeknek. Reméljük, hogy ezt az idén is megtarthatjuk.

 A színjátszókat és a táncosokat már említettük, de más is van még a KiViSzI berkein belül!

– Igen, tizenkét éve alapítottuk meg a Boróka Bábszínházat, merthogy közben többedmagunkkal a bábszínész szakot is

– A legtöbb erőt a gyerekek és a szüleik adják. Mint mondtam, senkitől sem kapunk támogatást, ugyanakkor évtizedek óta bátran támaszkodhatom a szülőkre, akik sok áldozatot hoznak a gyerekekért. Mindenkinek köszönöm a segítséget! Ennyi év alatt rengetegen megfordultak nálunk, sokan segítettek a színpad építésében, a színpadelemek vásárlásában, a ruhák megvarrásában, a szállításban, a sminkelésben, a fodrászkodásban. Az egész újság kevés lenne ahhoz, hogy külön-külön mindenkinek megköszönjem a segítségét. Az, hogy még folytatom a munkát, jelentős részben nekik köszönhető, és természetesen a fiatalokkal, gyerekekkel végzett munkában is örömömet lelem. Nem mondhatnám azt, hogy a 36 év alatt ne lettek volna hullámvölgyek, amikor ott tartottam, hogy abbahagyom az egészet, nem látom értelmét a küzdelemnek, mert csak az életem és az energiám megy rá a kilátástalan harcra. Szerencsére mindig akadtak olyan szülők, akiktől bizalmat kaptam, ránk bízták a kicsi vagy a kamasz gyermeküket, és mindig jöttek, kérdezték, hogy miben segíthetnek – és segítettek! Valaki azt mondta, hogy ezt egy életen át kell játszani – és úgy látom, hogy igen, valószínűleg igaza van.

Balás Róbert

 ANCONAI SZERELMESEK

KACSKARINGÓS ÚT TARJÁNIG KÁNTOR

ZOLTÁN MÁR LONDONBAN IS MAJDNEM SZÍNÉSZ LETT

A velem egykorúak még emlékezhetnek arra az időszakra, amikor fiatal értelmiségiek, szakemberek és nem utolsósorban művészek érkeztek és telepedtek le a gyors ütemben épülő és fejlődő városba. A munkalehetőség és az önálló lakás ígérete sok tehetséges embert idecsábított az ország minden pontjáról. Mára megváltozott a helyzet, és szomorúan konstatálhatjuk, lassan két generáció hiányzik a megyeszékhely lakosságának összetételéből. Ezért is öröm, ha valaki, mint Kántor Zoltán, a Zenthe Ferenc Színház színész-rendezőasszisztense is, mindezek ellenére messziről érkezve úgy dönt, itt akar letelepedni, családot alapítani és dolgozni.

 Azt tudom, hogy ide, Tarjánba Pestről érkeztél. De ezt megelőzően elég sok kacskaringó volt az életedben. Kezdjük az elején, hol születtél, és a szüleid mivel foglalkoztak?

– Debrecenben születtem, az a város külön világ, sokfelé laktam eddig, de olyan helyen, mint Debrecen, soha. Ott együtt van jelen a nyakas kálvinista makacs ember, aki csak egy szempontból nézi a világot és a mérhetetlen nagy szabadság, ami a sok oktatási intézményből adódik. Két egyetem, egy főiskola, gimnáziumok, szakközépiskolák, rengeteg fiatallal, és energiával töltik föl a várost. Lassan húsz éve nem élek ott, de ha az utcán szembe jön egy ember, megismerem, hogy Debrecenből vagy a környékéről való, annyira jellegzetes fajta. A szüleim pedagógusok voltak, illetve édesanyám még mindig tanít, de nagyszüleim is szintén. Emiatt már kisgyerekként is rengeteg időt töltöttem különböző iskolákban, és amikor be kellett iratkoznom, akkor

az övékbe kezdtem el járni. Ami rettenetes volt, ezt csak az tudja, aki hasonló cipőben járt. Aztán az Ady Endre Gimnáziumban érettségiztem, ezután elpályáztam a városból. Egyébként általános iskolás koromban dzsúdóztam, középiskolásként pedig kézilabdáztam, de nehézatléta is voltam. Édesapám remek tornász volt, később tornászedző, de nagy szívfajdalmára hamar rá kellett jönnie, hogy az én fizikai alkatom erre a sportra nem alkalmas. Anyukám pedig NB II-es kézilabdázó volt.

 Ne szaladjunk ennyire előre, nyilván a színészi pálya felé fordulás már kisiskolás korodban megtörtént. – Nem. Hatodik osztályig jártam általánosba, de ott csak egyetlen egyszer vettem részt egy mesemondó versenyen. A színjátszás viszont tényleg érdekelt, ezért jelentkeztem az Ady hatosztályos képzésére, mert ott volt drámatagozat. Egyébként az egész színjátszósdi úgy indult, hogy igencsak szerettem megviccelni a szüleimet. Egyszer például lefeküdtem a konyhakőre széttárt karokkal, a szám sarkára ketchup-csíkot húztam, ami a földön folytatódott, és amikor anyukámék hazaérve megpillantottak, hajszál híján szívrohamot kaptak… Kaptam némi fejmosást, majd egyetértőleg megállapították, hogy ez a gyerek színész lesz. Hát, így! Már az Adyba jártam, amikor a helyi újságban találtam egy hirdetést, amiben színjátszáshoz kedvet érző gyerekeket kerestek. Ez volt az Alföld Gyermekszínpad, amely amatőr társulat volt, de mi iszonyúan komolyan csináltuk. Várhidi Attila volt a vezetője, akitől nagyon gyorsan megtanultuk az alázatot a színjátszás iránt, és hogy mindent alá kell rendelni ennek a hivatásnak. Heti hét próbánk volt, komoly előadásokat hoztunk létre az ottani ifjúsági házban. Minden vasárnap volt gyermekszínház, mindig telt ház előtt.

 Milyen darabokat játszottatok?

– Micimackó, Ludas Matyi, Lázár Ervin-mesék, ilyeneket. Sokszor megnyertük az Országos Gyermekszínjátszó Fesztivált. Nagyon komoly csapatot alkottunk. Mint egy jó színházi társulat. Ott ivódott belénk, mindannyiunkba, hogy csak úgy érdemes színházat csinálni, ha hajlandóak vagyunk százszázalékban odaadni magunkat.

 Ez 18 éves korodig tartott. És hogyan léptél tovább?

– A gimnáziumi tanulmányok kicsit megsínylették ezt az időszakot, mert negyedik

SZALKAI PÉTER

elején majdnem kicsaptak, annyit hiányoztam igazolatlanul. Akkor már egyetemi fiatalokkal barátkoztam, sok időt töltöttem a kollégiumban, és leginkább lógtam. Ekkor a gimnázium igazgatója, aki fantasztikus ember volt, behívatott és azt mondta: az a szerencséd, hogy szeretlek, te senkiházi. Ha még egy óráról hiányzol bármilyen indokkal, kirúglak a fenébe. Így aztán leérettségiztem.  Hová jelentkeztél?

– Természetesen a Színművészeti Egyetemre, második helyen pedig Kaposvárra. Sajnos, én a vizsgaszituációs helyzetekben rendre leblokkolok, tehát amit esetleg tudnék, még azt sem bírom megmutatni. Pesten rögtön kiestem, viszont Kaposvárott Babarczy Lászó látott bennem valamit, és továbblendített a holtponton, így majdnem bekerültem. Aztán a harmadik rosta után elmondták, hogy nincs semmi gond a képességeimmel, egyelőre túl zárkózott vagyok, menjek el dolgozni, kicsit nyíljak ki a világra, és egy év múlva jelentkezzek újra.  Merre indultál?

– Hazamentem, és egy autómosónak lettem a vezetője, ami egyben gumiszerviz is volt. Napi 12 órát dolgoztam, heti hét napon keresztül. Aztán egy vezetőváltást követően mezei autómosó lett belőlem, amit egyébként sokkal jobban élveztem, mint az irodai munkát. Összebarátkoztam ott egy sráccal, és kitaláltuk, hogy menjünk el Londonba. Egy hirdetésben motoros pizzafutárokat kerestek, jelentkeztünk, és rövid időn belül már London utcáin sétáltunk. Igen ám, de azt senki nem mondta előzőleg, hogy a város bizonyos kerületeiben előszeretettel ütik le egy vasrúddal a futárt menet közben, csak hogy három darab ingyen pizzához jussanak. Úgyhogy ezzel nagyon gyorsan felhagytunk, és elkezdtünk másféle munka után nézni. Én például végigjártam a West End összes színházát, hogy bármilyen munkát elvállaljak, ami ott adódik. Egy helyre majdnem fölvettek, de valami nyelvi félreértés miatt nem jött össze a találkozó, így ettől a lehetőségtől elestem. Hamar rájöttünk, hogy csak úgy lesz esélyünk bármilyen munkát találni, ha valaki beajánl. Így is történt,

KÁNTOR ZOLTÁN

FOTÓ:

PÁL UTCAI FIÚK JOBBRÓL CSÓNAKOS SZEREPÉBEN KÁNTOR ZOLTÁN

találtunk egy magyar ismerőst, aki bevitt minket egy török kamionrakodó céghez, és így tudtunk elhelyezkedni állandó éjszakai munkára. Este hatra jártunk, egy éjszaka alatt 12–13 kamiont kellett megrakodni, csatárláncba álltunk, és dobáltuk egymásnak a különböző csomagokat algíriakkal, törökökkel, lengyelekkel közösen.

 Meddig csináltad ezt?

– Nagyjából fél évig. Én még maradtam volna, de a barátom a hazatérés mellett döntött, nekem meg nem volt kedvem egyedül kinn maradni. Így anyagilag nagyjából nullszaldós lett a vállalkozás.

 Mit csináltál itthon, ezt követően?

– A hazatéréskor az egyetemi felvételikről pont lecsúsztam, de két stúdióba még lehetett jelentkezni, az egyik a debreceni volt, a másik a székesfehérvári. Fehérváron laknak a nagybátyámék, ők hívtak, hogy menjek hozzájuk lakni, és járjak az ottani stúdió képzésére. Jelentkeztem, és rögtön felvettek, addigi életem legszebb három évét töltöttem ott. Persze, a stúdiós képzést nem úgy kell elképzelni, mint az egyetemi oktatást, ez sokkal lazább. Viszont mellette játszottunk a fehérvári színházban, másodéves koromban volt olyan hónap, hogy én szerepeltem a legtöbbet az összes színész közül. Plusz vállaltam éjszakai műszakot, műanyaggyárban, tejgyárban, ilyen helyeken. A színházban egyre több és jobb szerepeket kaptam, illetve két darabnak én voltam a rendezőasszisztense, ügyelője és kellékese is egyben. A végzés után szembesültünk azzal, hogy a stúdiós színészeknek sehol sem fog munka jutni, mert anynyira telített a pálya, hogy még az egyetemi diplomákkal rendelkezők egy része sem tud elhelyezkedni.

 De te nem adtad föl. – Ekkor kaptam egy telefont, hogy Cseke Péter lett az új igazgató Kecskeméten, és az Indul a bakterház című darab szereposztásában Mikó István engem javasolt Bendegúz szerepére, mert mi már játszottunk együtt korábban. A következő héten elmentem Kecskemétre a szerződést aláírni, ahol gyorsan körvonalazódott, hogy a következő évadban a színház további három kvázi főszerepet is nekem szán. Mint kiderült, egyetlen frissen diplomázott fiú került akkor a színházhoz, és nevelési célzattal, hogy ne szálljon el magától és a sikereitől, én lettem a riválisa. Nos, nem váltottam be a hozzám fűzött reményeket, mert ennyi szerep egyszerűen sok volt nekem akkor. Tehát itt jöttek elő a stúdiós képzés hiányosságai, nekem azt senki nem tanította addig, hogyan kell felépíteni egy főszerepet. Én meg játszottam négyet, párhuzamosan. Az egyetemen megtanítják az öt év alatt, hogy nincs más. Ha kell, 36 órán keresztül megállás nélkül, tökéletesen koncentrálva, frissen próbálni, közben kreatívnak és tökéletesnek lenni az adott szituációban. Nekem ezt nem tanították meg. Például, hogyan osszam be az energiámat, és ne görcsöljek be, ha ennyi darabban kell fellépnem. Ez egy évig tartott, végül is a szerepeket vállalható módon

eljátszottam, de mivel a társulat az újonnan érkezett igazgató ellen elég látványosan lázadozott, engem meg befogadtak maguk közé, egyszer csak szembe találtam magam a vezetéssel, akik odahívtak játszani. Emiatt el kellett jönnöm, Pestre költöztem, és először Margitszigeti Szabadtéri Színpadon játszottam a Robin Hood című musicalban, miközben folyamatosan kerestem a színházi munkát. Szerepeltem egy alternatív színház produkciójában, a Sirályt adtuk elő jó néhányszor, szerintem szuper előadás volt, de gyakorlatilag pénz nem járt érte, csak a szakma szépségéért vettem részt benne.

 Miből éltél?

– A budafoki Shell-kút éjszakai pultosaként dolgoztam napi 12 órában. Közben a kollégák biztattak, hogy menjek el a szinkronstúdiókba, mert a hangom, az orgánumom alkalmas lehet az ilyen munkákhoz. Van négy nagy és sok-sok kis szinkronstúdió Pesten, elég sokba bekopogtam, és szép lassan, lépésről lépésre jutottam előre. „Tömegeztem”, kisebb-nagyobb szerepeket kaptam. Ha volt munka, jól kerestem, ha nem, akkor koplalás. Három évig csináltam. Akkor már csak ebből éltem, nem kellett más, éjszakai munkát vállalnom. Emellett a Szép Ernő Színházban statisztáltam, és ott, a Valahol Európában első próbáján ismerkedtem meg a feleségemmel, Müller Zsófiával. Később kaptunk már szerepeket is, sőt 2–3 év múlva gyakorlatilag mi lettünk a színház vezető színészei. Az is utazószínház volt, de jóval kevesebb előadással, mint a Zenthe.  Mikor döntöttétek el, hogy ideköltöztök?

– Zsófi eleve tagja volt a társulatnak, én viszont nem akartam itt kuncsorogni munka után. Abban egyetértettünk, hogy Budapestet el kell hagyni, mert egy helyben

toporgunk anyagi biztonság nélkül. Először Gárdonyban próbálkoztunk, mert az én rokonaim ott élnek, de ott, illetve Fehérváron semmi munkalehetőség nem adódott. Úgyhogy nagy nehezen Zsófi rábeszélt, költözzünk ide, lakjunk itt. Nem volt könynyű megszokni az ittlétet, de ebben nagyon sokat segített, hogy a geopark munkatársa lehettem Drexler Szilárd mellett, és rácsodálkozhattam erre a fantasztikus tájra, ami körülveszi a várost. Sehol a világon nincs ilyen gyönyörű érintetlen erdő, mint itt, szerintem.

 Hogyan kerültél a Zenthe Színházhoz? – Egy kényszerű beugrással indítottam, a Szent Péter esernyőjében kellett átvennem a pap szerepét. Aztán kellett egy állandó rendezőasszisztens, mert az előző elment, és jelentkeztem, hogy akkor én ezt elvállalnám, mert csináltam már ilyet néhányszor. Rengeteg új dolgot kitaláltunk, elég sok mindent hoztam az előző munkáimból, amit itt még nem ismertek, és szép lassan kialakult a rendszer. Művészeti ügykezelés szempontjából még mindig el vagyunk maradva, de fejlődőképes a színház, jó úton járunk.

A politikai oldalakat el kellene felejteni ebben a városban. Hogy ki, mit csinált és nem csinált tíz, húsz, harminc évvel ezelőtt, mert ez nem visz előbbre, szerintem. A régi dicsőségből sem lehet megélni egy ilyen megyeszékhelyen. Nagy, de megvalósítható célokat kellene kitűzni, amikhez sokakat meg lehetne nyerni, és akkor ezen dolgozni minden nap. Azt hiszem, hogy jó helyre kerültem a városon belül, mert mindkét munkahelyemen, a régebbin és a mostanin is kifejezetten innovatív munka folyik, és a teljesítményük okán messzire viszik a jó hírét Tarjánnak.

Kovács Bodor Sándor

 KÁNTOR-MÜLLER ZSÓFIA ÉS KÁNTOR ZOLTÁN

HOGYAN LEGYÜNK BÁTRAK?!

TALÁLKOZÁS FILÓ MARIANN PSZICHOLÓGUSSAL

Megfogytak mára a bátor emberek, írtam hét évvel ezelőtt Ercsényi Ferenc búcsúztatójában, és a helyzet azóta sem javult számottevően. Gyakran „fortélyos félelem igazgat minket”, óvatosan hallgatjuk a reggeli hírek hordozóit, vajon hol és milyen sebeket ütöttek ártatlan embereken, míg mi forgolódva aludtunk megszokott ágyainkban.

arról még fogalmam sem volt, hogy ezt szeretném hivatásszerűen művelni.

 És milyen volt az egyetemi képzés?

– Tetszett az alapképzés is, de még inkább a mesterképzés. Szokás mondani, hogy az ELTE inkább az elméletre helyezi a hangsúlyt, és nem olyan gyakorlatias képzés, de nekem tetszett. Talán a második évben volt egy kisebb mélypontom, de hamar visszatért a lelkesedésem.

 Jelenleg óvodapszichológus Salgótarjánban. Az mikor dőlt el, hogy hazajön dolgozni?

– Megkaptam az önkormányzat Itt van az otthonunk, itt van a jövőnk! elnevezésű ösztöndíját, ezért tölthettem be ezt az állást, és lettem az összes tarjáni óvoda pszichológusa.

 Van olyan szabályozás, hogy hány gyermek után kell egy főállású szakember?

– Úgy tudom, 500 fős létszám felett kötelező félállásban alkalmazni, hozzám mindenesetre több gyermek tartozik. Még csak most kezdtem a tényleges munkát, de már sok problémás gyermekkel foglalkozom, miközben én magam is keresem a helyem ebben a rendszerben, pályakezdőként.

 Akkor ez rögtön a mély víz.

– Az óvónők szerint egyre több a mentálisan segítségre szoruló óvodás, nem tudom, nincs összehasonlítási alapom, de az biztos, hogy egyre korszerűbbek a vizsgálati módszerek és kutatások, új diagnosztikai kategóriák léteznek, és így több lehetőség nyílik egyáltalán azonosítani a problematikus viselkedéseket.

Nagy Pál író mondta a róla készült portréfilm egyik jelenetében, hogy azok a jó társadalmak, ahol nem kell hősnek lenni ahhoz, hogy tisztességesek tudjunk maradni. Remélhetőleg idáig azért nem fogunk eljutni.

A bátorság mindig imponáló, gyermekkori meséink meghatározó élménye, ami aztán végigkíséri egész életünket. És ha egy ifjú hölgy képében jelenik meg ez a tulajdonság, még inkább fölkelti az érdeklődésünket.

 Ha jól gondolom, ön salgótarjáni származású – kezdtem a beszélgetést Filó Mariann pszihológussal.

– Nem egészen. Gyulán születtem, az apukám alföldi ember volt, anyukám pedig ipolytarnóci. Négyéves voltam, amikor Zagyvapálfalvára, egy kertes házba költöztünk, mert anyukámnak itt, Nógrádban éltek a rokonai. Az Arany János Általános Iskolába jártam, ezt követően pedig a Bolyai János Gimnázium kéttannyelvű képzésére, öt évig.  Amikor tíz évvel ezelőtt először találkoztunk a Rónai Anzixon, fiatal költőként mutatták be nekem. A gimnázium elvégzése után, a továbbtanulás irányát ez befolyásolta valamilyen szinten?

– Az egyetemi jelentkezéskor megjelöltem a magyar szakot, de csak második helyen. mert pszichológiára magasabb volt a ponthatár. A versírást még műveltem akkoriban, de tudtam, hogy abból nem lehet megélni,

így jött képbe a pszichológia szak, amire fölvettek, és amit az idén elvégeztem az ELTE-n.

 Ne szaladjunk mennyire előre. Az írás hogyan kezdődött?

– Két vonalon. A miskolci Műút folyóirat hirdetett középiskolások részére irodalmi pályázatot. A gimnáziumi osztályfőnököm biztatott, hogy küldjem be a verseimet. Díjat ugyan nem nyertem, de meghívtak a nyári műhelymunkás táborukba, ahová aztán négy alkalommal is elmentem. Ott kezdtem el foglalkozni komolyabban az írással. Kaptam – úgymond – egy kis szakmai hátteret. Sok barátom lett, és a többi fiatal résztvevővel megalapítottuk a Gömbhalmaz nevű társulást. Felolvasásokat tartottunk különböző kulturális helyeken, együtt publikáltunk különféle folyóiratokban. Ez a közösség már nem működik, mert jó néhányan idővel lemorzsolódtunk. A másik vonalat Handó Péter diákköltős szakköre jelentette, és a Rebbenő madár volt az első nógrádi kötet, ahol megjelentem. Aztán egyre több felkérést kaptam, de sajnos ebből a közösségből is kiszakadtam, mert elkezdődött az egyetem.

 És miért pont a pszichológia szak?

– Mindig erősen érdeklődtem az iránt, hogy miért viselkednek úgy az emberek, ahogy. Már gyerekkoromtól végigkísért ez a gondolat. Nagyon sokat elemezgettem másokat, kerestem a miérteket az egyes emberi viselkedésformák magyarázatában. Akkor

 Csak hallomásból tudom, hogy régen, a háború előtt, ha a falusi emberek kimentek a határba dolgozni, és nem volt kire hagyni a legkisebbeket, egyszerűen derékig beásták őket a földbe a szántó mellett, hogy ne tudjanak elmászkálni, ezzel meg volt oldva a gyermekfelügyelet. Mai szemmel nézve ők minden bizonnyal lelki sérültként kerültek ki ebből az állapotból. És akkor még az altatóként használt pálinkás kenyérről nem beszéltünk. A tanulmányai során mikor döntötte el, hogy kisgyermekekkel szeretne foglalkozni? Gondolom, a mesterképzés során már specializálódni kell.

– Így van, de én pont, hogy felnőttekkel szerettem volna – és szeretnék a jövőben – foglalkozni, ezt is tanultam a mesterképzésen. Önkénteskedtem skizofréniával élőket segítő rehabilitációs intézményben, és például elsajátítottam a kognitív remediációs terápia módszerét is. Tehát gyermekekkel azért foglalkozom jelenleg, mert Salgótarján város önkormányzata jelölte ki számomra ezt a munkahelyet, még az alapképzés során.  A leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű (LMBT) emberek társadalmi kirekesztettsége Magyarországon érezhetően fokozódik, miközben egyes kutatások szerint a társadalom tíz százaléka érintett, a becslések alapján ennyien nem heteroszexuálisak. Ön a Pride magyarországi szervezetének egyik vezetője, és ha úgy tetszik, az egyik arca. Az én szemem-



FILÓ MARIANN – KÉTSZER  A PLAKÁTON CSOSZÓ GABRIELLA FOTÓJA

ben mindenképp bátor ember, az átlagtól sokkal bátrabb, úgy gondolom. Nyilván rengeteg sértést, gyalázkodást, fenyegetés kap a való világban épp úgy, mint a virtuális térben. Ráadásul még a nagy politika is belejátszik ebbe, kirekesztés, törvényekben lefektetett hátrányos megkülönböztetés, és ki tudja, még milyen egyéb atrocitással kell szembenéznie egy törékeny fiatal embernek, aki ki mer állni a jogaiért. Honnan ez az erő?

– Az általános iskolában elég sokat bántottak, bár ennek nem volt semmi specifikus oka, de ez engem nagyon megviselt. Már akkor is a miértekre voltam kíváncsi, és ekkortól kezdett kifejlődni bennem egy nagyon erős igazságérzet, ami csak erősödött, ahogy felnőttem. Az egyetemi tanulmányaim során is azt kerestem, vajon mi munkál azoknak az embereknek a fejében, akik ilyen erősen más társadalmi csoportok ellen vannak, ténylegesen mi ennek a dinamikája. Mindez egybefonódott azzal, hogy 2015-ben már a Budapest Pride önkéntese voltam, és idővel egyre beljebb kerültem a szervező csapatba. Végül megkaptam a rendezvények és magának a felvonulás biztosításának a szervezését, ami valójában egy taktikai dolog. Jól jött, hogy én már régóta vizsgálom, kinek a fejében mi munkálhat, és adott esetben gyorsabban tudok reagálni, és ezzel meg tudok előzni egy sor komolyabb konfliktust. A verbális atrocitások ma már leperegnek rólam, képes vagyok kívülről nézni és vizsgálni a helyzetet. Gyakori, hogy a rendezvényeinkre megpróbálnak bejutni szélsőjobboldali aktivisták, ekkor kialakul egy szópárbaj, ha úgy tetszik élcelődés, cinkelés, miközben süt belőlük az elementáris gyűlölet. Ilyenkor úgy kell őket leszerelni, hogy a dühük ne növekedjen tovább, ne gondoljanak fizikai erőszakra.

 Ilyenkor dolgozik önben a pszichológus? – Ha valakinek más és eltérő a véleménye az enyémtől, azért nem tudok haragudni rá, megértem az illetőt. De ha nem hagynak

élni, és a saját köreinket is szétzavarnák szándékuk szerint, az már valami komolyabb frusztrációról árulkodik. Nagyon kevés az önreflexió, ha nem tudják, hogy ez miből fakad, és nem tartanak önvizsgálatot. Sajnos, a háttérből felsejlik egyfajta irányítás és támogatás a hatalom részéről, akik szerint jelenleg épp mi vagyunk a bűnbakok, a célcsoport, akiket nyugodtan lehet támadni.  Hogyan gondol a jövőjére?

– Jelenleg is aktívan részt veszek a szervezet munkájában, és azt gondolom, hogy ez még nagyon sokáig így lesz. Rendkívül fontos számomra a közösséghez tartozás. Ha kell, ingázom Tarján és Budapest között, vagy online megbeszéléseket tartunk a különböző munkacsoportokkal, tehát folyamatos a jelenlétem. A tanulást is szeretném folytatni posztgraduális rendszerben, a klinikai szakpszichológia érdekel, ezenkívül a neuropszichológia. Pszichiátriai osztályon szeretnék majd dolgozni, a szakterületnek ez a része mindig is lekötött. A szakképzésben akkor vehetek részt, ha van egy ilyen klinikai kötődésű munkahelyem, és fordítva, akkor kerülhetek ilyen helyre, ha részt veszek a szakképzésben…

 Ez a klasszikus 22-es csapdája. És az irodalomból mi maradt? Gondolom, ha nem is ír új verseket, olvasni olvassa a kedvenc szerzőit.

– Pilinszky János az abszolút kedvencem, de az az igazság, hogy szépirodalmat már nagyon rég nem olvastam az egyetemi tanulmányaim miatt. Ugyanis rengeteg szakirodalmat kellett elolvasni és kijegyzetelni az alatt az öt év alatt, amíg az ember megszerzi a diplomáját. De színházba azért eljutok. Tarnóczi Jakab az egyik legjobb barátom, a gimnáziumban osztálytársak voltunk, ő most éppen a Katona József Színházban rendez.  Mit gondol, visszajöhet még az ihlet, fog még verseket írni?

– Ezen sokat gondolkodom, hogy ezek az energiák hová tűntek, mivé alakultak át, mert valahol hiányzik ez a fajta alkotás.

FILÓ MARIANN PROZOPAGNÓZIA

azt hittem, hogy nem akarlak látni már, mert nem hiányzol, és a megégetett nyelvemnél nem lesz rosszabb történés a hétfőben, mert azt az évek óta lapuló szálkát is sikerült végre kinyomkodni az ujjbegyemből, de öt körül egy nővel egyszerre léptünk balra a Kálvinon, el akartam engedni, mert sietett, és képzeld el, olyan illata volt, mint neked, nem is gondoltam, hogy mások is használják azt a parfümöt, és tudom, hogy nincs ilyen, de engem szippantott be az illat, hazajött velem, kifújtam az orrom, de akkor is maradt, noha reggel még leégett fazék szag terjengett a konyhában, amit sehogy sem lehetett kiszellőztetni... pedig én tényleg csak félre akartam állni előle az útból, olyan határozottan közeledett az a nő, anyám is figyelmeztetett, hogy én legyek az, aki két személy közül először elmegy a metróval; biztosan tudta, hogy nehezen hagyom el a megállókat, még akkor is, ha az utasok már mind felszálltak.

Mi lehetett a szerepe az életemben, talán önsegítő funkciója volt, személyiségfejlesztés önmagam által? – nem tudom. Nyilván másba forgatom most ezeket az energiákat. Tetszett, hogy tudtam írni, kicsit szomorú vagyok, ha végleg eltűnik az életemből.  Láttam a közösségi hálón, hogy az ominózus ledarált mesekönyv bemutatóján is rendezvénybiztosítóként dolgozott. Mit gondol magáról a könyvről, illetve erről az akcióról?

– Nem a mi rendezvényünk volt, hanem egy társszervezeté, de meghívtak segíteni, mert tudták, hogy nekem már van ilyenfajta gyakorlatom. Sajnos, az emberek egy jó része nem veszi észre ennek a tettnek a súlyát. Jó néhány kisebbség, társadalmi csoport megjelenik ebben a mesekönyvben, de úgy tűnik a szélsőjobboldal számára, hogy ez csak az LMBTQ közösség „propagandája”. Nem gondoltam volna, hogy ennyi indulatot fog szítani ez a könyv. Természetesen érintettként, egy kisebbségi csoport tagjaként olvastam, még ezt megelőzően. De szakmai, pszichológus szemmel sem látok benne semmi kivetnivalót, pedig nagyon kerestem, és próbáltam a másik oldal szemszögéből vizsgálni. Szép és kellő alázattal megírt mesék, és egyben nagyon tanulságosak.

FOGSÁGOM NAPLÓJA

NAGY PÁL ÍRÁSA A PÁRIZSI KARANTÉNBÓL

Ennek a beszámolónak a címét Kazinczy Ferenctől kölcsönöztem. Remélem, nem haragszik érte. A Fogságom naplója régi, kedves olvasmányom, útirajzait is kedvelem. Évezettel olvastam az Erdélyi leveleket a Pályám emlékezetét. A Fogságom naplóját börtönéveiről (hat és fél év), élete alkonyán, régi feljegyzései alapján 1828-ban írta, de nyomtatásban csak 1848-ban jelenhetett meg belőle egy részlet. A teljes szöveget 1931-ben adták ki. Kazinczyt először halálra ítélték, s az ítéletet csak később változtatták várfogságra.

Az írót egyébként az országos kolerajárvány vitte sírba 1831. augusztus 23-án. * * *

Megérkezett! Eddig csak fenyegetett. Most itt van. A járvány megérkezett. Eleinte SARS-CoV-2-nek hívták, azután – a kínaiak érzékenységét kímélendő – Covid19-re keresztelték, most ez a hivatalos neve. A mi nemzedékeinknek jutott az a szerencse, hogy tapasztalhatják, milyen is egy egész világra kiterjedő járvány. Az emberek eleinte észre se vették, de hamar rettegni kezdtek tőle. Ilyen hatalmas világjárvány (epidémia, pandémia) régen nem volt a Földön. Az epidémia – járvány, ragály – görög eredetű szó, az epi és a demos szavakból forrott össze; a pandémia (pan és demos), a több országra, esetleg világrészre kiterjedő járvány is görög eredetű. A magyar járvány szó 1615-ből datálódik, Pázmány Péternél fordul elő először: „iárouánny” alakban. 1784-ben már járványnak írják.

Pestis-, kolerajárvány régen volt. Pestis először a 14. században ütötte fel fejét Európában, illetve Magyarországon. Több pestisjárvány pusztított hazánkban a 18. század folyamán (1708, 1750, 1770, 1795). 1831-ben súlyos kolerajárvány volt magyar földön.

A spanyolnátha szüleinket, nagyszüleinket támadta meg 1918–1919-ben; a tífusz, a himlő, a diftéria (más néven torokgyík) is sokáig fenyegető szavai maradtak egészségügyi szótárainknak, enciklopédiáinknak. De ilyen, minden földrészre kiterjedő járvány régen nem volt. Az ebola és például a sida elvittek ugyan néhány ezer embert, de tömeges áldozatot csak a spanyolnátha szedett. Azért mostanában is érdemes újraolvasni Jack London The Scarlet Plague (A skarlátvörös pestis) és Albert Camus La Peste (A pestis) című könyvét. * * *

A koronavírus váratlanul érkezett. Mikroszkopikus képe hasonlít a királyi koronára. A republikánusok, már csak ezért sem szerethetik.

Azon gondolkodom: hol rejtőzött eddig? Ki szabadította ránk? És miért?

Ha publikus ember lennék, a fenti kérdésekre rövid, csattanós választ adnék. A 21. század gépesített emberének hibája. Az (állítólag) önmagát szabályozó piacé. A neoliberális kapitalizmusé. A mondializáció eredménye, a privatizációé.

Persze, ennek büntetés íze van, mint a vízözönnek, a tűzözönnek, amelyről öreg

tudósunk, Schreiber Sándor oly okosan és érdekesen ír. (Folklór és tárgytörténet.

A tűzözön, Budapest, a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének kiadása, 1977, 23–27. oldal.)

De térjünk vissza a szobafogságra! Karanténban vagyunk. Saját tapasztalataink napról napra csökkennek: a bezártság elvág bennünket a külvilágtól. A rádió, a televízió ugyanakkor túlteljesítik a normát: csak a járvánnyal foglalkoznak, azt elemzik, boncolgatják, vélemények sorát idézik, jósolgatnak, néha biztatnak, néha fenyegetnek. Marad az újságolvasás.

A tájékozódás fő eszköze manapság a televízió és a számítógép, a mobiltelefon, vagyis az elektronikus hírközlő eszközök. Az újságok úgy próbálják megőrizni versenyképességüket, hogy a gépesített ember ízléséhez próbálják igazítani a nyomtatott sajtót.

Ez az egyik oka annak, hogy az újságok „elgépiesedtek”. Másik oka az, hogy mivel a nyomtatott sajtótól a fiatalok fordultak el a legradikálisabban, őket próbálják visszaédesgetni, úgy, hogy színesebbé, érdekesebbé igyekezek tenni híranyagukat; rövidebbé: a mai embernek nincs ideje hosszú elemző cikkeket olvasni. Emellett az egész újság tele van egész oldalas (színes) hirdetéssel, melyet busásan megfizet a hirdető cég. (A neoliberális kapitalizmus egyre agresszívebb és kikerülhetetlen rákfenéje a „publicité”.)

Ez a politika, véleményem szerint csődöt mondott. A Le Monde például, amely néhány évvel ezelőtt még több százezer példányban jelent meg – úgy is mondhatnám, hogy több százezer ember várta azt a kora délutáni pillanatot, amikor megveheti a világ egyik legszínvonalasabb sajtótermékét –, egyre kisebb példányszámban lát napvilágot. Az újság minden számában feltünteti az aznapi megjelenést. A mai példányszám: 147 837.

Az 56-os nemzedék elitje a francia újságok segítségével tanult meg franciául. Ha valaki rendszeresen kezdte vásárolni valamelyik napilapot, az azt jelentette, hogy már elég jól megtanult franciául.

A Le Monde-t ma már nehéz szeretni, pénteki, 82 oldalas színes melléklete csapnivaló, szombati l’époque című, nyolcoldalas füzete annyira érdektelen és sznob, hogy egyenesen megy a papírkosárba. Maradjunk azonban a koronavírusnál! Nézzük a tényeket. A világ hatodik gazdasági hatalma, Franciaország (amikor ezeket a sorokat írom); két-, két és fél hónapja nem tud védőálarcot adni még azoknak az orvo-

soknak, ápolónőknek, mentősöknek sem, akik közvetlenül érintkeznek a rendkívül fertőző (főleg a beszélgetés vagy köhögés közben szájunkból kifreccsenő nyálcseppek miatt ragályos) koronavírusos betegekkel.

A védőálarcot gyártó üzemeket – éppen úgy, mint a rágógumit vagy az Olla-gumit előállítókat – úgyanis elvitték Kínába, mert ha ott gyártják ezeket, a kapitalista és a részvényes húsz fillérrel többet keres egy rágógumin vagy egy gumi óvszeren. S ez az, ami őt szenvedélyesen foglalkoztatja, s egyáltalán nem érdekli, hogy ezzel a húzásával több ezer munkanélkülit kreál hazájában (amelyért egyébként hajlandó véráldozatot is hozni...).

A „régi” kapitalista ügyelt arra, hogy munkásai legalább annyit keressenek, hogy a létminimumon túl, a maguk gyártotta bóvlit is meg tudják vásárolni. A „mai” kapitalista az államkapitalizmus híve: legszívesebben munkatáborba zárna minden melóst (úgy kell neki!), hogy a lehető legkevesebb bérért a lehető legtöbb munkát végezze. Mint Kínában.

A munkás persze így is megveszi autóját, a pakundekliből neki gyártott „kertes” házat (kertje akkora, hogy parkolóhelynek is kicsi). Megveszi – részletre, amelyet azután harminc éven keresztül fizet; közben tésztát eszik, és hozzá Coca-Colát iszik, nemcsak azért, mert erre telik neki, hanem azért, mert ezt szereti...

A nyugdíjas ugyanígy jár. Kegydíját – például Franciaországban – évtizedeken keresztül

AZ ÖRÖKIFJÚ NAGY PÁL 87 ÉVESEN

évente 1 (azaz egy) százalékkel emelték, akkor is, amikor az infláció 6-7 százalékos volt. Ezt az 1 (azaz egy) százalékot a Holland-féle szocialista kormány, uralomra jutva, azonnal eltörölte.

Ismerek egy öreg, nyolcvanhat éves nyugdíjast aki huszonhat évvel ezelőtt, amikor nyugdíjba ment, 1200 euró nyugdíjat kapott. Ez az összeg akkor a legjobb munkásnyugdíjak közé tartozott. Ma 1246 euró nyugdíjat utalnak át a bankszámlájára. 26 év alatt tehát 46 euró nyugdíjemelést kapott. Ezt az összeget ma viszonylag tisztességesen megfizetett kutyasétáltatással egészíti ki, hogy élni tudjon. Most azonban ez a kérdés megoldódik. A Covid-19 számlájára írható legtöbb haláleset áldozata idős ember, aki állami vagy magán idősotthonban élt. Van olyan „szeretetház”, ahol már az idős nők és férfiak egyharmada-fele meghalt. Kézmosó-fertőtlenítő szert sem lehet kapni, a fentebb említett okok miatt. Hiába nézem a tévében azt az állami hirdetést, hogy naponta minden órában mossak kezet, ha nincs mivel. Bár a szappan (újabban) vírusölő. Legalábbis az állami tévé hirdetése szerint.

Ma Franciaországban, huszonharmadik napja tart a karantén. Csak engedéllyel mehetünk ki lakásunkból, élelmiszert vásárolni, kutyát sétáltatni. Az áruházak előtt természetesen sorba kell állni. A karantént a franciák „confinement”-nak hívják. Ennek a szónak az első jelentése: internálás. A második: lakóhelyhez kötés. A harmadik: foglyok elszigetelése. Lakásomban valóban fogolynak, internáltnak érzem magam; el vagyok szigetelve a betegségtől, de el vagyok szigetelve a világtól, barátaimtól is. És gyakran elfelejtem magammal vinni bárcámat, engedélyemet, vagy otthon felejtem egyetlen védőmaszkomat, amelyet „állami” takarítónőmtől kaptam ajándékba. (S ez persze nem igazi vé-

dőmaszk, mert csak a portól véd, takarítás közben.) Még szerencse, hogy a rendőr is ember, neki sincs védőálarca, se kézmosószere: eddig még nem büntettek meg. Az átlag francia egyébként reménytelenül fegyelmezetlen, önfejű emberfajta: dúl a járvány, már több ezer halottja van, de a déli tengerpart sétálóutcái, strandjai zsúfolva vannak egymást átölelő, védőmaszkot természetesen nem viselő fiatallal (ezt is a televízióban látom). Gyakran rendeznek ötven-, hatvanfős baráti összejöveteleket, táncesteket. Most lezárták a tengerpartot, és betiltották az éjszakai mulatóhelyeket. De nem lehet az embereken kifogni: a nagyvárosokból elutaznak vidékre, ott próbálják átvészelni a járványt. Persze, viszik magukkal a vírust, amellyel azután vidéki környezetüket is megfertőzik. Az újonnan megfertőződött betegek fele, háromnegyede fiatal. Az ügy reménytelen. Ami azt illeti: nehéz is elzárkózni. A „confinement” mindössze két-három hete tart, de az emberek többsége idegbajt kap az egyedülléttől. Az „homme nouveau” nincs erre berendezkedve. Állandó partnere: maroktelefonja; buszban, metróban mindenki azt nézi, hallgatja, nyomogatja. Híreket olvas, levelez, színes kis kockákkal játszik. Információt, új, elviselhetőbb levelezőpartnert keres. Szótárként, könyvként használja –nem tud nélküle élni.

A mobiltelefon az egyedüllétét is elviselhetőbbé tehetné, de ez nem megy, neki nézőközönség kell, enélkül nem teljes a magányos gyönyör. Ezért nézi a készülékét az utcán (közben nekem jön), a metróban (lábamra lép), a repülőn (akkor is, amikor tilos).

Én már egy bunkófon látványától is kiütést kapok. Persze, a neoliberális kapitalizmusnak is megvannak a maga előnyei. Ha kellemes zenét akarok hallgatni, előfizetek a Mezzóra, futballmeccs-közvetítésre is előfizethetek, régi filmeket is nézhetek, ha előfizetek a

megfelelő csatornára. Persze, eltúlzom –mondaná barátnőm, akivel ilyen ügyekben nem értünk egyet, és igaza van! Hallgathatok klasszikus zenét a televíziómon. A minap például egy Wagner-operát közvetítettek, világhírű művészekkel. Éjjel kettőkor kezdődött a felvétel, és hajnali hat órakor volt vége...

Napilapomban Philippe Escande, a lap vezércikkírója azt állítja, hogy a koronavírus megrendíti a már eddig is ingadozó hitünket a globalizáció mítoszában. Jelenleg az Európában vásárolható cikkek kilenctizede Kínában készül. Tehát Kínára vagyunk utalva, s Kína vagy küld védőmaszkot és kézmosószert, vagy nem. S ő dönti el, hogy kinek küld először. Természetesen annak, aki többet fizet; hiszen Kínában is kapitalizmus (államkapitalizmus) van. Most egyébként, a nagy kínai járvány után, amúgy sem tud elegendő védőálarcot küldeni.

Egy másik párizsi újság hétvégi mellékletéből megtudom, hogy a kalandos életű francia tábornokot, Xavier de Maistre-et (1763–1852), I. Sándor cár kedvenc tábornokát, fiatalkorában 42 napos elzárásra ítélték egy párbaj miatt. Ekkor írta Utazás a szobám körül című könyvét, amelyben műemlékek, templomok helyett a zárkájában található tárgyakat írja le, részletesen, egy filozófus komolyságával. S azt álltja, hogy soha olyan szabadnak nem érezte magát, mint fogságában, mert a szabadság a szellem mozgásában lakozik, s nem a test „fickándozásában”.

De beszéljünk az én fogságomról! Jól bírom a magányt, vagy húsz éve egyedül élek. Ezt a magányt azonban én választottam, míg a karantént a hatóságok kényszerítették rám. Ezért állandóan azon jár az eszem, hogyan tudnám megkerülni a karantént, úgy, hogy el ne kapjanak, mert akkor 130 eurós büntetést kell fizetnem. Ha „visszaeső bűnös” leszek, a büntetés összege a csillagokig emelkedhet. Megfordult a fejemben, hogy megdöntöm a büntetés összegének világcsúcsát, de rájöttem, hogy ez nem jó ötlet, mert ha nem tudok fizetni, az adósok börtönébe zárnak.

Börtönben eddig egyszer ültem: 1956-ban, orosz katonai börtönben. Börtönbe tehát nem vágyom. Számolom a napokat. Ma 23 napja vagyunk foglyok. Tehát még sok időt fogunk karanténban tölteni. Nem tudom, mennyit, mert a televízióban mindenki falaz, improvizál, hogy azt ne mondjam: hazudik. Mivel a Covid-19 teljesen új vírus, biztosat senki nem tud, mégis, mindenki ért hozzá (különösen az orvosok), és magabiztosan nyilatkozik.

S a szakemberek mellett megjelentek a sarlatánok, akik még ma, a 21. században is pókhálóval gyógyítanák a sebet és csalánteával a belső bajokat. Azt azonban kevesen ismerik el, s még kevesebben mondják ki, hogy nem tudják, mi ez a betegség, nem értik; még sokáig kell tanulmányozni ezeket a vírusokat, amelyek várhatóan további tízezrek halálát okozzák majd...

Nagy Pál (Párizs)

 MONTROUGE, SORBAN ÁLLÁS AZ ÜZLET ELŐTT

CSACSACSA, AVAGY NEVETNI SZÁJKOSÁRBAN

TANULMÁNY A NŐKRŐL –A ZENTHE FERENC SZÍNHÁZ PREMIERJE

Olyan furcsa ez a világ. Valahogy eltűnik az idő benne. E sorok írójának gyermek hasonmása, akivel időnként összetéveszthetően egy, a hatvanas-hetvenes évek világában él, melybe beleszületett, és amelyben jellemfejlődése döntő szakasza megtörtént. Nem emlékszik rá, hanem ott létezik, Moszkvics 407-esek hátsó ülésein ül, nagybátyja krém fehér Skoda Octaviáját mossa, különös tekintettel a krómozott dísztárcsákra a jutalomkör boldog reményében, aztán a kertben a szomszéd lányok táskarádiójából hozzá dörgölődző Fekete vonat szaxofonfüttyét utánozza a cseresznyefa ágáról lógatva barna dorkóba bújtatott, maszatos lábait.

Mai énje talán éppen ezért szereti az álmos szombat délutánokat, amikor a nemzeti főadón a magyar film archívumának becses darabjait tűzik műsorra, és nem arra gondol, hogy már megint „ócsón” akarja megúszni a közmédia a műsorszolgáltatás önként vállalt kötelességét, hanem arra: de jó, hogy erre is lehetőség nyílik. Már csak a Mézga család hiányzik.

Mindez onnan jut eszünkbe, hogy a Tanulmány a nőkről című opuszt talán egy éve láttuk ilyen körülmények között, talán egy Esős vasárnap délután, ami a szombatnak ugyan ellentmond, de lelki kontinuitásunkhoz szervesen illeszkedik. Meg a Tanulmányhoz is, hiszen keletkezési idejükön túl több főszereplője azonos, így a filmszínésznőként örökké húszévesnek megmaradó Polónyi Gyöngyi, a bonvivánság után a Buenos Aires-i pecázást feladó, a hatvanas években apukás-nagyapás szerepekben a magyar valóságba visszatérő Páger Antal és a mára lassan önmagát túlélő, Süsüről még mit sem sejtő Bodrogi Gyula.

Aztán, ahogy megy az előadás előre, rájövünk, hogy a film és a Zenthe Színház idei első premierje között a címen és az alapsztorin túl nem is igen van más hasonlóság. Tulajdonképpen ez így van jól, és ne sírj kislány, minden május tovaszáll. Meg a szeptember is, amelyben hősnőink arra az elha-

tározásra jutnak – leginkább improvizatíve – hogy elválnak, ki a hites urától, ki a férjecskéjétől. És itt van az első lényegi különbség az apropóként szolgáló Keleti Márton-film és a Kis Domonkos Márk által rendezett kétrészes zenés válóok között.

Míg a hatvanas években a téma, maga a válás még a szó filozófiai értelmében is modern dolognak, a régi kor erkölcsével szemben szinte felsőbbrendűnek ható cselekedetnek hatott, a több mint fél évszázada tartó és lassan lelki testtartássá merevülő progreszszióval szemben mára épp a konzervativizmus hat modernnek, már, ha modernséget a korszellemmel való dacos szembehelyezkedésnek értelmezzük.

Ennek alapján az előadás alkotóinak nem is nagyon volt más választása, mint a film lényegéről udvariasan lesegíteni a korszellem dzsörzé kiskosztümjét, és megmutatni azt, ami a maga pucérságában időtlen: a férfi–nő viszonyt. Mindezt persze úgy, hogy azt több mint két órán át élvezze is a néző, és ne az egyenlet megoldhatatlanságára döbbenjen rá (arra ott Az ember tragédiája), és nevessen, és e nevetés által tisztuljon meg, már, ha ez egyáltalán lehetséges, és a katarzis nem valami ógörög vicc.

Ami jó, hogy egy sokszor önfeledt játék részesei lehetünk, mert hiszen ez az előadás játék az idővel és a szimbólumokkal. A férfi–nő

viszony, legalábbis, amíg férfi és nő létezik, addig mindig is izgalmas lesz a férfiak és nők számára. A mindenről mindent tudó Karinthynak erre is volt persze axiómája: Férfi és nő hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar – a férfi a nőt, a nő a férfit. Ezt kiterjesztve hozzátehetnénk, hogy amiben egyetértenek, az az önmaguk akarása, még, ha nem is tudják, kik is ők valójában. Ezt a többszörösen telített és feloldhatatlan ellentmondást próbálják a darab hősei valamiképpen ösztönösen vagy elméleti alapon állva feloldani – ennek aspektusait látjuk a három és plusz egy pár jeleneteiben színről színre. Ez az a mély, amely egy komédiához illőn ezúttal sem hallgat, inkább fecseg. És ha már sok a fecsegésből, derék színészeink dalra fakadnak, ezzel fokozva a hangulatot egészen a táncra perdülésig és még tovább. Ha van kritikánk a darabbal kapcsolatban, talán éppen ez az. Nem mintha nem hallgatnánk szívesen Szécsi Pál, a fiatal Kovács Kati, Zalatnay Cini vagy akár a mára elfeledett Hollós Ilona slágereit, csak az első felvonás második felére mintha mindez öncélúvá válna, olyannyira, hogy előbb egy musicalben érezzük magunkat, aztán azon kapjuk magunkat, hogy ott ülünk egy zenés délutánon, ahol az összekötő szöveg utolsó mondata érezhető módon már a következő sláger előhívó szava. A koncepció ennél a felismerési pontnál számunkra kissé zavarossá válik, és rívunk, mint a csibe, akinek nem megy a fejibe, hogy most a dramaturgiához illeszkedik a betétdal, vagy a dalokhoz írt a szerző összekötő szöveget, ami szintén elfogadható megoldás, de akkor meg mi a rendező elv a dalok kiválasztása során.

Tévedés ne essék, amikor ott ülünk, mindez élvezhető és értékelhető, hála a megvalósítás tetszetősségének, benne a játszó személyek tehetségének, és amíg szólnak a dalok és pörög a koreográfia, nem is tűnik zavarónak, csak aztán hirtelen vége van mindennek, és csak ülünk értetlen, nagyra nyitott szemekkel, hogy most miért tértek át a beszédre a színpadon. Persze ez egy divathullám is, itthon még a Csinibaba ágyazott meg ennek majd’ negyedszázada (erre aztán rá is erősít néhány jelenet), aztán jött a Mamma mia meg a Pappa pia, és itt már csak annak örülünk, hogy nincs hiperamnéziánk, mert úgy már nehéz lenne a túlélés. S ha már ének. Egy zenés darabnál válóok, ha a színészek nem jól énekelnek. Sajnos akár helyben is láttunk erre már példát, hál’ Istennek nem a Zenthe Színháztól, a szekunder szégyenérzet máig torokszorító, ha ezekre az élményekre visszagondolunk. Ez itt nem következik be, ami egyszerre tesz jót derék kritikusuk pszichéjének és a darab jövőbeli karrierjének a különböző színpadokon. A színészek minimum elfogadhatóan énekelnek, fülünknek különösen kedves volt Ágoston Péter, Gubik Petra és Házi Anita akusztikus jelenléte, sőt Hajdu Tibort és Kátai Kingát is inkább ide sorolnánk, különösen a második felvonásban nyújtott teljesítményük alapján. A szép hang, tudjuk, adottság, amit meg kell becsülni, amin azt is értjük, hogy művelni is kell, amivel az említettek hallhatóan tisztában is vannak.



JELENET AZ ELŐADÁSBÓL

FOTÓK: KOMKA PÉTER

A többi szereplő közül ezen a téren Ozsgyányi Mihályt emelnénk ki, mint a szegény néző Poór Péterét (elnézést). Ha tudatos nála ez a modoros éneklési stílus, akkor zseniális, és különösen pikáns Szécsi Pál-slágereket hallgatni rajta – ha csak így sikerült, akkor is jó, hiszen az örökzöld, örök fekete hajú énekes önmagában a korszak táncdalstílusának dobhártyába égő ikonja (még egyszer elnézést).

A színészi játékról egy ilyen darab esetében külön nem igazán lehet mit mondani, el kell jutni egyik dalbetéttől a másikig, ahol aztán tapsra lehet csábítani a néző tenyerét, de ebben is jó a társulat. Természetesen a dramaturgiából eredően Ágoston Péternek van lehetősége leginkább kibontakozni, amit ő meg is tesz, bölcs íróként, pincérként, járőröző rendőrőrnagyként (még ezt a képtelenséget is benyeljük), vagy Harpagon jelmezes bíróként (ezt mondjuk nem értettük) örülünk annak, amit csinál, és a váltásai is jók. A férfiak közül Hajdu Tibort legutóbb Zetelaki Gáborként láttuk Tarjánban a sors rabjaként, most kiderült, hogy kiváló komédiás, a premieren talán a legkidolgozottabb karaktert nyújtja, minden gesztusa helyén van, és sokat tesz azért, hogy az előadást a jó emlékeink között őrizzük meg. Házi Anita és Gubik Petra énektudását már dicsértük, most hozzátesszük, hogy a prózai jelenetekben is megbízhatóan teljesítenek, Házi Anita végig természetes ifjú feleségként (ez már Pólikaként is jól állt neki), annyira akaratos és annyira szeretni való, amilyennek lennie kell. Gubik Petra kezdő ügyvédként érezhetően árasztja magából a hatvanas évek önmagát komolyan vevő fiataljainak stílusát, ami lelkiismeretes színészi munkát jelez.

Férfi oldalról Schlanger Andrást kell még megemlítenünk, akit pályakezdőként a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház színpadáról ismerünk (milyen furcsa az élet, pont

egy zenés darabban, a Bástyasétány 77-ben láttuk először). Már akkor is megvolt a képessége arra, hogy akár egy többes jelenetben is magára vonja a figyelmet, s örömmel látjuk, hogy ezt a tehetségét meg is őrizte. Gesztusai, hanghordozása egyéniséget adnak az általa játszott karakternek, s az énekes jelenetekben is megbízhatóan teljesít. Kis Domonkos Márk rendezését alapjaiban jónak tartjuk a korábban már említett bizonytalansági faktortól eltekintve. Amennyire lehet egy ilyen önmagán nem túlinak mutatkozni akaró produkcióban dramaturgiáról beszélni, annyira feszes a rendezés, még a klasszikus építkezést is érezni véljük, vannak fokozások és ülnek a poénok (csacsacsa), és most nem is kell több – nem ez a darab jelöli ki a magyar színház megújulásának útját (már, ha egyáltalán erre igény lenne). Egy kellemes, ringatós színházi estét ígér, és ezt meg is adja, amit üdítően igazol vissza a né-

zőtérről a ragályos idők miatti fekete maszkok alól is felharsanó vidám nevetés.

Pallós Nelli most is nagyot ment, a Zenthe Színház sajátos vizuális világának megalkotása hozzá kötődik, most már kijelenthető. Azt, hogy a darab ennyire jól él a színpadon, nagy részben neki köszönhető. Hatalmas ötlet és karaktert teremtő a varázsszemes rádió, amely jelenetről jelentre egyre több mindent mutat meg magából.

E sorok írójának teljes időutazást jelentettek a Táncdalfesztiválok és az ezek előképéül szolgáló amerikai revük világát idéző liftajtós megoldások, a hatvanas évek stúdiódíszleteinek fekete-fehér képernyőn is átjövő ezüstös csillogása, a lépcsőről való lejárások, amelyeket megfejelt a billentyűzet kicsúsztatásával dramaturgiai szerepet kapó ággyal, nem beszélve a tekerők presszóasztallá válásának metamorfózisával.

A Nem élhetek… előadás kapcsán írtunk abbéli kételyünkről, hogy annak a világnak a felidézése mennyire rezonál a mai ifjúság lelkében, és most megint ezzel zárjuk sorainkat. Meg, hogy a modernség milyen gyorsan avulttá tud válni. Aki lassan a hatvan felé közelít, netán el is múlt, mindazt, amit a színen lát magától értetődően kódolja, s mint e sorok írója fentebb megemlítette nem egyszerűen nosztalgiázik, hanem magára ismer a dalokban és a jelenetekben egyaránt.

A színészi játék, az apró gesztusok sokat tesznek azért, hogy a mai fiataloknak is élményt jelentsen a darab, de nem tudjuk, hogy a vizualitással együtt tényleg hat-e rájuk és úgy hat-e, ahogy az alkotók gondolták. De talán ez mindegy is.

Umberto Eco óta tudjuk, hogy a mű a befogadóval együtt alakul azzá, ami, így annyi változat lesz belőle, amennyi szemlélője, értelmezője akad. Ennek alapján, jelen gyászos helyzetünkben nem is kívánhatunk mást, mint hogy legyen még sok szempár, amely mindezt látja, sok fül, melyet a dalok kényeztetnek, és sok tenyér, mely az alkotókat estéről estére a színpad elejére hívja. Mert ez a zenés, színházi este, inkább első randi, semmint válóok.

Paróczai Csaba

 OSGYÁNI MIHÁLY, ÁGOSTON PÉTER, GUBIK PETRA, SCHLANGER ANDRÁS, HAJDU TIBOR

 ÁGOSTON PÉTER ÉS GUBIK PETRA, A HÁTTÉRBEN BACSA ILDIKÓ, SCHLANGER ANDRÁS, KÁTAI KINGA, OSGYÁNI MIHÁLY, HÁZI ANITA, HAJDU TIBOR

TŰZBEN FOGANT SZÉPSÉGEK

VASKÓ GABRIELLA KAPTA SALGÓTARJÁN PRO ARTE-DÍJÁT

Idén a tűzfestésben jeleskedő Horváthné Vaskó Gabriella vehette át Salgótarján megyei jogú város Pro Arte-díját. Az autodidakta művész fiatalon került Salgótarjánba, és az üvegiparban tevékenykedett, de nem szakadt el a rajzolástól, Czinke Ferenc magántanítványaként fejlesztette tudását. Negyven éve választotta a pirográfiát. A fába égetett képein örökítette meg kedvenc témáit: várakat, állatokat, falusi életképeket, és az emberi kapcsolatok sokszínű ábrázolása is megjelenik a munkáin. Első önálló kiállítására 2006-ban volt Salgótarjánban, és bekerült a magyarul is megjelent Who’s Who nemzetközi életrajzi enciklopédiába. Azóta közel 60 hazai egyéni és csoportos tárlaton szerepeltek alkotásai.

tással voltak rám Albrecht Dürer, Vincent van Gogh képei, és én is ezt a stílust akartam folytatni. Legjobban embereket, állatokat szerettem rajzolni, de ez csak szép hobbi, kedvtelés volt az életemben. A rajzaimat a barátaink, ismerőseink is elkérték.  Ez töretlen lendületet, ívet adott a pályájának?

nem okozott gondot. Időközben, 1995-ben megismerkedtem Czinke Ferenc festőművésszel, aki a szárnya alá vett, amikor megtudta, hogy mivel foglalkozom. Érdekesnek és egyedinek találta az égetést, és biztatott, hogy így folytassam tovább.

 Mit tanult Czinke Ferenctől?

– Nagyon hasznos tanácsokkal látott el, sokat köszönhetek neki. Új látásmódot alakított ki bennem, és tőle sajátítottam el, hogyan állítsam össze a képeket a térben. Egy-egy kép alkotása ugyanis nemcsak abból áll, hogy rajzolok valamit, hanem azt is meg kell szerkeszteni, hogy mi, hová kerüljön és milyen arányban, de a fény-árnyék, valamint embereknél az érzelem kifejezése is nagyon fontos technikai tudást igényel. Ebben tudott Czinke Ferenc sokat adni nekem.

 Hogyan alakult a további élete, pályafutása?

 Hol, mikor, milyen hatásra kezdett érdeklődni a képzőművészet iránt? – Jászjákóhalmán születtem, és a képzőművészet iránt kiskoromban kezdtem érdeklődni, miután a könyvtárban kezembe kerültek a leghíresebb festők életéről és munkáiról szóló könyvek. Lenyűgöztek az alkotások, amelyeket láttam, és elcsodálkoztam azon, hogyan lehet ilyen szép és élethű rajzokat készíteni. Ennek hatására kezdtem el másolgatni a rajzokat, mert én is szerettem volna ilyeneket készíteni. Egy idő után már magamtól is kitaláltam témákat, amelyeket lerajzoltam. Persze, ezek eleinte nem sikerültek, de sokat gyakoroltam, amíg végre hasonlítottak arra, amit szerettem volna látni. Így kezdődött nálam a grafika szeretete. Első munkámra nagyon büszke voltam, mert az egyik osztálytársam kért meg, hogy az emlékkönyvébe rajzoljak valamit egy vers mellé, és nagyon szép lett. Attól kezdve már egyre több ilyen felkérést kaptam.  Mikor, hogyan került Salgótarjánba? – Szegény családban nőttem fel, és a szüleim nem tudtak tovább taníttatni a nyolcadik után, pedig szerettem volna rajztanár lenni. Ekkor költöztem Salgótarjánba dolgozni és tanulni, az üvegiparban helyezkedtem el szakmunkásként. Férjhez mentem, és ő is szerette a szép képeket, így sokat jártunk kiállításokra, ahol még inkább belém ivódott a képzőművészet szeretete. A realista alkotások fogtak meg leginkább, nagy ha-

– Nem egészen! A munka mellett iskolába jártam és sportoltam. Leérettségiztem, és három szakmát is szereztem, de elvégeztem a ML esti egyetemet is. Így a rajzolás évekig háttérbe szorult, de idővel újrakezdtem, és egyre többféle témát fedeztem fel. A grafika mégsem volt számomra sikeres, mert nagyon sokan festettek képeket, amivel nem tudtam versenyezni, a színes képek jobban tetszettek az embereknek. A férjem ekkor találta ki, hogy a rajzaimat úgy tudom különlegessé tenni, ha azokat fatáblára égetem. Ehhez készített nekem 1975-ben égetőberendezést, amely hasonlított egy forrasztópákához, csak a hegyét kellett drótszállal helyettesíteni.

 Könnyen elsajátította ezt a szokatlan technikát?

– Mivel mechanikai műszerész szakmám is volt, így adta magát, hogy ezt is meg tudom tanulni. Asztalosműhelyből vágattam méretre rétegelt falapot, és arra rajzoltam rá mindazt, amit szerettem volna elkészíteni. Az első munkám olyan jól sikerült, hogy attól kezdve csak ezzel foglalkoztam. Az égetési technika már régen ismert volt az emberek körében, hiszen a falusi házakban látható bútorokat, gerendákat és különböző használati tárgyakat is égetéssel díszítették.

 Milyenek voltak az első égetett alkotásai?

– Eleinte Dürer-adaptációkat készítettem, amelyek nagyon mutatósak voltak égetve, sőt még díszdobozt is csináltattam asztalossal, amelynek a tetejére szintén ilyen égetett alkotás került. Ezekből aztán 1980ban az egyik munkahelyemen még kiállítást is szerveztek az akkori brigádmozgalom égisze alatt. Meglepetésemre nagyon nagy sikert arattak a munkáim, és meg is vásárolták a műveimet.

 Ettől kezdve ment minden, mint a karikacsapás?

– A következő munkahelyemen már rutinos kiállítóként jelentem meg és mutattam be az alkotásaimat. Egyre inkább kialakult az egyedi stílusom a képek készítésénél, habár nagyon nehéz volt az alkotásaimat átültetni égetett formába, de idővel ez már

– Az új évezred sok változást hozott az életembe. 2003-ban nyugdíjba mentem, majd sajnos a férjem 2004-ben, hosszú betegség után meghalt, özvegy lettem. A fiam is megnősült – és az unokám is megszületett már –, így egyedül maradtam. A gyásztól a rajzolásba és égetésbe menekültem; ekkor kezdtem nagyobb számban készíteni a képeket.

Ebben az időszakban sorozatokat kezdtem el készíteni a várakról, az állatvilágról, a tanyavilágról és a népcsoportokról. Munkáim a hétköznapi embereket mutatja meg és életüket, környezetüket. Az utazásaim során szerzett élményeket is feldolgoztam. A tánc világnapja alkalmából pedig 24 darabos táncos sorozatot készítettem.  A képeit egyre többször tette közszemlére!

– Amikor már jó néhány kép készen volt, akkor találkoztam az egyik barátnőmmel, aki látta az egyik alkotásomat. Elcsodálkozott rajta és megkérdezte, hogy miért nem készítek belőle kiállatást? 2006-ban bemutatott dr. Matich Ferencnek – aki akkor itt a múzeum igazgatója volt –, hogy nézze meg ezeket a képeket. Ő pedig a műveimet látva rögtön felajánlott a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán egy kiállítást, amelyet ő szervezett és ő is nyitotta meg a Lorántffy Zsuzsa

VASKÓ GABRIELLA

Kollégiumban. Azt mondta, ezek az alkotások annyira egyediek és különlegesek, hogy ezt mindenkinek látnia kell. Ez volt az első önálló kiállításom, ahol megjelent a sajtó is, és az újságokban hírül adták ezt az eseményt. Ettől kezdve kerültem be a köztudatba, és annyi megkeresést kaptam kiállításokra, hogy alig győztem teljesíteni. Volt, amikor előre két évre megtelt a naptáram, annyi helyről jelentkeztek, hogy szeretnék, ha bemutatnám a képeimet. Akkor derült ki az is, hogy a megyében egyedül én készítek pirográf technikával művészi képeket de országosan is csak egy-két ilyen művészről lehetett hallani.

 Ez még csak a kezdet volt! Azóta hány tárlaton vett részt a műveivel?

– A kiállításaimat felsorolni is sok lenne, hiszen közel 60 egyéni és csoportos tárlaton vettem részt. A helyszínek közül kiemelném salgótarjáni József Attila Művelődési Központot, ahol 2006-tól kezdődően 2019-ig, szinte minden évben és az összes kiállítóhelyiségében megfordultak az alkotásaim. A különböző szervezetek többféle esemény alkalmából szerveztek kiállításokat, ahol vagy önállóan, vagy csoportosan vettem részt képeimmel. A másik legfontosabb élményem a szülőfalum, Jászjákóhalma, ahol szintén 2010-től, több alkalommal rendeztek kiállítást az alkotásaimból. A falu templomát elkészítettem égetett fatáblán, és a községnek ajándékoztam, amit a polgármester asszony vett át, de a falu másik legszebb épületét, a malmot is elkészítettem, amelyet a tulajdonos vásárolt meg, és a kép árát a faluban működő Elszármazottak szerevetének ajánlottam fel. A további nevezetes helyek közül Hatvant említeném, ahol két alkalommal is kiállítottam, és 2011-ben a helyi televízió is közvetítette a megnyitót. Balassagyarmaton 2013-ban szintén tévés közvetítés volt a megnyitóról. Endrefalván, az iskolában a kiállításmegnyitó után technikaórát tartottam gyerekeknek, ahol bemutattam a pirográf technika alkalmazását, és a gyerekek az égető eszközt is kipróbálhatták, amely felejthetetlen élmény volt számukra. Ezen kívül állítottam ki Budapesten, Szécsényben, az őszi tárlaton és még több településen is a megyében. Büszke vagyok arra, hogy alkotásom megtalálható Hollandiába és Angliába is.

 A korábban már említett Czinke Ferenc mellett többen is elismerően nyilatkoztak az alkotásairól.

– Meghívtak 2008-ban a salgótarjáni Balassi Bálint Megyei Könyvtárba, a XX. Országos képző- és iparművészeti kiállítás megyei tárlatára, ahol zsűrizték az alkotásaimat, és emléklapot kaptam. Ezután még 2011ben is megrendezték ezt az eseményt, ahol a zsűrizett alkotásomra szintén emléklapot kaptam. Itt ismerkedtem meg Bálványos Huba grafikusművésszel, aki a zsűri tagja volt, és mondhatom, hogy barátság alakult ki közöttünk, hiszen többször eljött a könyvtárba előadást tartani, ahol mindig beszélgettünk. Kár, hogy már nincs közöttük. Ö mondta, jó, hogy nem főiskolán tanultam a rajzolást, mert ott csak elrontottak

volna. Ezt a technikát nem tanítják ott, és nagyon különlegesnek tartotta a képeimet. Bálványos Huba még azt is mondta nekem, hogy iskola szempontjából amatőr vagyok, ugyanakkor technikai tudásban nagyon is profi művésznek számítok, akitől tanulni lehetne. Ez a legnagyobb elismerése az eddigi munkámnak. A másik legnagyobb kitüntetésnek a 45 éves művészeti munkám és különleges technikám elismeréseként Salgótarján várostól kapott Pro Arte-díj. Nagy meglepetésként ért, mert nem számítottam rá, de nagyon boldog voltam.

 Egyre szélesebb körben megismerik a munkáit és különleges technikáját!

– A kiállításaimon szinte minden helyszínen és minden alkalommal megjelentek a sajtó képviselői, akik megírták az újságban, vagy a helyi televíziók, akik műsorukban bemutatták a tárlatok megnyit. Így készültek videófelvételek is ezekről az eseményekről, amelyeket ma már a Youtube-on is láthatják az érdeklődők. 2009-ben megkeresett Who’s Who (Ki kicsoda?) nemzetközi életrajzi enciklopédia főszerkesztője, hogy munkám elismeréseként megjelentetik a fényképes önéletrajzomat, és ez a könyv is a féltve őrzött ereklyéim közé tartozik. Az internet segítsé-

gével országos ismertségre tettem szert, sőt az egész világ kinyílt előttem. Sok felkérést kaptam arra, hogy vegyek részt a műveimmel külföldi biennálékon. Nemzetközi művészeti csoportok választottak a tagjaik közé, és díjazták az alkotásaimat is. Ezek közül is kiemelkedik a világhírű, párizsi központú José Galván csoport, amely szintén a tagjai közé választott. Itthon is megtisztelnek, hiszen a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeumban három, a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban két művem megtalálható.

 Mit tervez a következő időszakra?

– Sajnos, a koromnál fogva már nincsenek nagy terveim a jövőre nézve. Eddig mintegy 160 darab képet készítettem, ezek közül még megvan 70 példány, amelyeket el tudok vinni kiállításokra oda, ahová meghívnak. Újabbakba egészségi okok miatt már nem kezdek, tavaly készült el az utolsó alkotásom.

 Hallhatnánk a művészi hitvallását?

– Vincent van Gogh gondolata az én ars poeticám is: „Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább érzem, hogy semmi sincs, amiben több művészet lenne, mint szeretni az embereket.”

ÜVEGLAPOKON AZ EGÉSZ

VILÁG

GÁLOS LÁSZLÓ: ŐSI TECHNIKA, KORTÁRS ALKOTÓ

Él itt a városunkban egy művész, aki műfajában egyre ismertebb lesz Európában. Volt már önálló tárlata Rotterdamban, képei rendszeresen feltűnnek Európa és az Egyesült Államok nagyvárosainak kiállítótermeiben. Gálos László 170 éves képrögzítési technikával dolgozik, ugyanakkor kísérletező alkotó a szó legjobb értemében. Most találkoztunk először, a képeit már jó ideje követem.

 Ön, ha jól gondolom nem salgótarjáni születésű.

– Budapesten születtem. A fotózáshoz sokáig nem volt közöm, édesanyám múzeumrajongó volt, a gyerekkorom jó részét különböző kiállítóhelyeken töltöttem, rengeteg képpel körülvéve. Ő idegenvezetőként is dolgozott, így lett belőlem kulturális turista, szerintem ott voltunk az összes fontos kiállítás megnyitóján a nyolcvanas évek közepétől. Innen datálódik bennem a képzőművészetekhez fűződő erős vonzalom. De ugyanezt mondhatom a költészetről is, gyerekkoromban sokáig azt képzeltem, hogy egyszer majd Nobel-díjas költő lesz belőlem.  Akkor a középiskolás éveket is ez határozta meg, gondolom. – Alapvetően az irodalom, mert a képzőművészettel kapcsolatban hamar kiderült, hogy nincs meg az ehhez szükséges kézügyességem, így ez a pálya nem volt járható számomra. De aktívan foglalkoztam színházzal is ebben az időszakban. Aztán könyvtárban kezdtem dolgozni, raktárvezetőként arra gondoltam, hogy ez remek hely lesz nekem, ahol értelmesen eltölthetem az életemet a könyvek társaságában.

 A közösségi hálón látható, hogy Salgótarjánban egészen mással foglalkozik, boncmester a Szent Lázár Megyei Kórházban. Ez azért elég jelentős ugrás, azt gondolom. Hogyan és miért történt ez a jókora váltás?

– Egész életemben a világ teljességét akartam megismerni, és ebbe a sötétebb részek is beletartoznak. A könyvtár után egy hírügy-

nökségnél dolgoztam, pusztán pénzkeresési céllal, mert a könyvtárosi minimálbérből nem tudtam kifizetni a lakáshitelemet. Újságíró voltam, ezt a szakmát bizonyos szintig meg lehet tanulni, de persze engem már akkor is az irodalom érdekelt. Sajnos, hirtelen haragú ember vagyok, a hírügynökségtől is úgy távoztam, hogy a főnökömre ráborítottam az asztalt, de szó szerint. Voltam futár, postás, segédmunkás, de ezek nem olyan munkák, amit egész életünkben végezhetünk. Ezt követően el kellett gondolkodnom azon, merrefelé lépjek hosszabb távon. A választásomban a véletlen is közrejátszott, egy régi könyves barátom éppen egy orvos hagyatékát dolgozta föl, és nekem ajándékozott egy patológiával foglalkozó könyvet. Ez neked való lesz, mondta, és jó emberismerőnek bizonyult. Születésünk mellett legmeghatározóbb tényező az életünkben a halál, mert ez az egyetlen, ami mindannyiunkban közös. Ami él, az meghal. Mégsem foglalkozunk ezzel kellőképpen, igyekszünk kizárni a tudatunkból ezt a tényt. Arra gondoltam, hogy ha a halálhoz közelebb kerülök a mindennapi életben, akkor nagyobb rálátásom lesz, hogy mit is jelent valójában. A boncmestereknek hasonló a munkájuk, mint az ápolóké, csak mi nem élő emberekkel foglalkozunk, hanem halottakkal. Az anatómiai intézetben dolgoztam, aztán egy napon összevesztem a főnökömmel, és ott hagytam a munkahelyemet. Tudni kell, hogy ez nagyon szűk szakma, összesen 136 állás van az országban. Ebből is látszik, hogy nehéz elhelyezkedni, ezért, amikor a salgótarjáni

kórház meghirdette a státuszt, gondolkodás nélkül jelentkeztem, mert számomra fontos volt, hogy boncmesterként dolgozhassak.

 Érzek itt egy filozófiai megközelítést. Soha nem gondolkodott rajta, hogy leírja ezeket a gondolatait?

– Pontosan az a gondom az írással, hogy túlzottan is jól ki lehet fejeznie magát az embernek. Nagyon könnyű a szavakkal bánni. Sokat foglalkoztam ezzel korábban. Az egyik nagy kedvencem, Samuel Beckett tudott úgy leírni és pontosan megfogalmazni dolgokat, hogy közben azok érzelmi síkja sokrétű maradt. Erre nagyon kevesek képesek. Annak idején én is megpróbáltam, végül egy kétoldalas szövegből maradt összesen egy négysoros vers, amelyben soronként két szó volt. Alapos redukálásnak mondható, de a végén mégsem éreztem azt, hogy elég pontos lenne. Szerettem volna, ha egyszerre fejezi ki az érzelmi és a gondolati rétegét annak, amit mondani akarok. De ez a sikertelenség inkább az én kritikám, mintsem az irodalomé. Így aztán az írás abbamaradt. Viszont más módon ma is rengeteget írok, pályázatokat elsősorban, magamnak és másoknak, hogy az egyéni és közösségi művészeti tevékenységünkhöz támogatókat találjunk.

 Mikor találkozott először a nedves kollódium technikájával, amellyel jelenleg a képeit készíti?

– 2015-ben egy ismerősöm elcipelt Varga Tamás kollodista kiállítására, és amikor megláttam az üveglapra készült képeket, azonnal tudtam, hogy én is ezt akarom csinálni. Annyira elöntötték az agyamat a kiállításon látott képek, hogy hazafelé vezetve majdnem balesetet okoztam, mert a fotók és a saját terveim folyamatosan ott lebegtek a szemem előtt.

 De mégis, miért pont ezt a műfajt választotta?

– Mert ennek az ősi technikának egy olyan melankolikus és depresszív tónusvilága van, amely pontosan ki tudja fejezni azt az érzelmi síkot, amelyet ábrázolni szeretnék. Idézőjelbe téve, már csak a gondolatot kell hozzáten-

 MUNKA KÖZBEN

FOTÓ: BARÁTH GÁBOR

nem, ha akarom, mert az utóbbi időben egyre kevésbé akarom. Elmentem egy nagyon érzelmi világba. A hagyományos fényképezésről soha nem éreztem, hogy az én utam lenne. Varga Tamás képeit látva rájöttem, hogy ezt az archaikus technikát, a nedves kollódium eljárást lehet kortárs alkotóként használni, bár kétségtelen, hogy nagyon szűk határok között mozog a kollódium, de pont ez a fajta redukálás adja azt a többletet, ami a művészi kifejezés fontos kelléke lehet. A legalább 20–30 másodperces, de akár negyedórás expozíciós idő is ebbe az irányba mutat.

 Hogyan talál kiállítóhelyet a műveinek?

– Elsősorban egyénileg pályázok galériákhoz. De az InstArt Csoport tagja és L1 Független Művészek Közhasznú Egyesület rezidense is vagyok. Ha közösen akarunk kiállítani, akkor keresnünk kell egy galériát, vagy múzeumot, amely befogadja a munkáinkat.

 A világon bárhol képzőművészetből megélni komoly kihívást jelent, néhányaknak sikerül, de a művészeknek döntő többségükben valamely egyéb foglalkozást is űzniük kell, ha nem akarnak éhen halni. – Amit én csinálok, abból biztosan nem lehet megélni. Esetleg a technika használatával meg lehetne, és akkor a megrendelő döntené el, hogy mi legyen a képen, portré, csendélet ilyesmi. De én ezt nem találom járható útnak. Van, aki ezt tudja kezelni, de akinek ez a munkája, az idővel akaratlanul is olyan öncenzúrát kezd el alkalmazni, amit valójában észre sem vesz magán, és beleépülnek az elvárások az új műveibe. Szerintem ez egy csapda.  Ez egyébként kisebb tételben is így működik, aki például rendszeresen publikálja a fotóit a Facebookon, egy idő után a több lájkot kapott képek irányába mozdul el, ilyen fotókat kezd el posztolgatni. Tehát a visszajelzés akaratlanul is befolyásolja a tevékenységét. Érdemes ezzel tisztában lenni, és időnként kívülállóként tekinteni a saját dolgaira és magára a jelenségre. – Vannak olyan művészeti tevékenységek, amit csak főállásban lehet művelni, például a mozifilmkészítés. Tehát nem lehet munka mellett délutánonként összehozni, legalábbis nehezen elképzelhető. Persze a gigantikus költségek miatt a kompromisszumokat még időben meg kell kötni a producerrel, aki a pénzt szerzi, és még ki tudja, ki min-

denkivel. A fotónál szerencsére ez nincs így, és nem is szeretném, ha bármikor rákényszerülnék ilyesmire. Tehát nekem nem probléma, hogy akár egy hónapig nem hívok elő új képet, olyat, ami kiállítható. Rengeteg absztrakt képet készítek, és gyakran végzek fotokémiai kísérletet. Nem is próbálom leképezni az objektív valóságot, olyannyira, hogy gyakran még objektívet sem használok, csak vegyszereket, fényt, tárgyakat.  Milyen témákat keres? – Egyik kedvenc projektem a Hagyaték. Azt a kérdést próbálom körüljárni, hogy az európai kultúrkör többek között arra épül, hogy mindazt, amit elértünk szellemi értelemben, megpróbáljuk megőrizni és továbbfejleszteni. Viszont a megőrzés címén gyakorlatilag fetisiszta módon ragaszkodunk a megszerzett

A NEDVES KOLLÓDIUMOS ELJÁRÁS

Üveglapra, melyet előzőleg gondosan zsír- és portalanítottak, kollódiumot (alkohol és éter keverékében oldott kollódiumgyapotot) öntöttek fel, melyben előzőleg különféle –főleg jód- – sókat oldottak. A művelet jellegzetes, nagy gyakorlatot igénylő mozdulattal történt, melynek hatására a folyadék spirálszerű mozgás útján borította be az üveget. Mikor a réteg kissé megszikkadt, érzékenyítették ezüst-nitrát savanyított oldatával. Rögtön (nedvesen) a gépbe helyezték, exponálták, előhívták. A hívás kezdetéig nem volt szabad megszáradnia, mert elvesztette érzékenységét. Ezért mindig közvetlenül felvétel előtt kellett elkészíteni az anyagot. Előhívásra vas-szulfát, vas-oxalát vagy pirogallol hatóanyagú savas hívót használtak. Fixálása kálium-cianid, nátrium- vagy ammónium-tioszulfát oldatában történt. Tökéletesítése során különféle rétegekkel próbálták lassítani a száradását, illetve ipari célra száraz kollódiumos réteget is használtak. Érzékenyítésében az ezüst-jodidot az ezüstbromid egészítette ki, illetve váltotta fel.

tárgyainkhoz. Rengeteg ilyen tárgyat őrzünk közös kultúrkincsként milliós példányokban. Létrehoztunk egy múzeumi rendszert, amely segítségével olyan dolgokat tárolunk, aminek inkább a szellemisége lenne fontos. De megőrizzük ezeket, mert félünk tőlük megválni, mintha az elvesztésük a szellemiségük megszűnésével lenne egyenértékű. Ugyanakkor nem mutatjuk be, gyakorlatilag évszázadokig hevernek a múzeumi raktárak polcain anélkül, hogy bárki is láthatná ezeket. Egyébként is sziszifuszi vállalkozás, mert mindent úgysem lehet megőrizni. Ebből a gondolatból kiindulva fényképezek előszeretettel múzeumi raktárakat nedves kollódium eljárással, ami szintén közel van a lehetetlenhez, hiszen vinnem kell a komplett laborfelszerelésemet, fölállítanom a sötétkamrát és ott a helyszínen egy kétmilliméteres üveglapra végleges képként felvinni egy 0,1 milliméteres vegyszerréteget… Ilyen munka általában két napot vesz igénybe, és ezalatt egy vagy két képet tudok elkészíteni. Részben ebből fakadóan kevés gyűjteményi raktárba sikerült bejutnom ez idáig.

 Milyen méretűek a képek?

– Akár 50x50 cm-es képet is tudok készíteni, de jobban szeretem a 18x13 cm-eseket. Ma, az óriásplakátok világában kialakult egy reflexszerű védekezés a nagyon nagy méretekkel szemben. A kisebb képek esetében a nézőnek közelebb kell lépnie, így van esélye intim kapcsolatba kerülni a művel. Persze, van olyan téma, amely nagyobb méretet kíván. Részt vettem már 80x100-as mére-

 AKT, 2020. 08. 07/2. DRÉGELYPALÁNK AMBROTÍPIA, 50X50 CM

tű kép készítésében, az már kétemberes, ugyanis ekkora felületet nem lehet egyedül kezelni.

 Beszéljünk egy kicsit a kiállításokról! Azt látom a közösségi oldalán, hogy Budapesten rendszeresen részt vesz különböző csoportos tárlatokon. Emellett időről időre jönnek az értesítések külföldi pályázatokon elnyert díjakról. Ezek a művek vékony üveglapra készülnek, egy példányban. Föl lehet adni postán, nem törik el?

– Ha lehet, autóval szállítom a képeimet. Például amikor Rotterdamban volt egyéni kiállításom, becsomagoltam őket, bepakoltam az autóba, és elvittem 1200 km-re. De jellemzően nem ez szokott történni. Vagy pályázok egy adott helyre, vagy az ismeretség okán már eleve meghívnak kiállítóként. Ugyanakkor sok fotógaléria már csak digitális képeket kezel, tehát egy műtárggyal nem tud mit kezdeni. Ahol csak az eredeti képről készült digitális fájlt fogadják el, azzal, hogy ők majd kinyomtatják, oda nem küldök képet. Szerencsére van még olyan hely, ahol tudják fogadni az eredeti tárgyat, és vállalják a szállítás kockázatát is. Most éppen két képem van postai úton, az egyik Barcelonából érkezik vissza, a másik az Egyesült Államokból. Legutóbb Rómába küldtem egy munkát, három hét alatt ért oda, már megnyílt a kiállítás, mire megérkezett, de szerencsére hagytak neki helyet, úgyhogy most kinn van a falon.  Ha fölkérnék egy salgótarjáni kiállításra, hány képet tudna bemutatni ebben a pillanatban?

– Olyan kiállítást nem szeretnék, ahol az összes képem szerepelne. De ha tematikusan nézzük, akkor van olyan sorozatom, amely már 100 részből áll, és még nincs befejezve. Ugyanakkor egy adott koncepció mentén össze tudnék válogatni 40–50 munkát. Összesen körülbelül 400-500 képem lehet, mindet beleszámítva.

 Hogyan írná le fotó műfajának jellegzetességét?

– Ez egy olyan kifejezési forma, amely teljesen unikális. És nem csak azért különleges, mert sokkal jobban hat ránk, mint az olyan befogadási folyamat, amely időt vesz igénybe. Tehát itt egyetlen pillanat alatt fölismerjük a látványt, azonosítjuk, hogy mi van a képen, és dönthetünk úgy, hogy továbblépünk, vagy pedig alaposabban szemügyre vesszük az adott műalkotást. A fotó képes egyetlen pillanat alatt hatni, ugyanakkor akár órákat is eltölthetünk a megismerésével. Ilyen szempontból az idővel való játék számomra nagyon fontos. Bár a képek korszakát éljük, a vizuális nyelvismeret még csak gyerekcipőben jár. Ennek viszont az az előnye, hogy a nem egyértelmű jelentéssel felruházott művek, mint például az én képeim, sokak számára olyan jelentésréteget is hordoznak, amit én nem ismerek. És amikor szembesítenek vele, elcsodálkozom, hogy igen, ez tényleg benne van.  Látom, rendszeres résztvevője a drégelypalánki Fotófalu művésztelepeinek. Tanít is ott?

– Ott kezdtem el tanulni, de most már alkotóként veszek részt minden évben. Ami a tanítás illeti, az valahogy nem az én műfajom, de vagyunk néhányan, akik nedves kollódium eljárással készítjük a képeinket, és akad közöttünk, aki szívesen tanítja is ezt a technikát. Ugyanakkor más fotóeljárást ismertető kurzusok is léteznek, és nagyon jó találkozni lelkes fiatalokkal. Az évek során kialakult egy remek közösség a visszatérő résztvevőkből. Egyébként mi, tizennégyen nem versenyzünk egymással. Annyira kevesen vagyunk, hogy öröm, ha valaki csatlakozik hozzánk. A magam példájával tudom illusztrálni, én annyi segítséget kaptam az első lépéseknél, hogy elképesztő. A tanárom, Varga Tamás a kurzus végén odaadta az egyik kameráját. Itt van, mondta, ha komolyan gondolod ezt a műfajt, akkor kamerát már nem kell venned.  Részt vett az októberi Medves Maratonon.

– Igen, fölkértek, mert a felvidéki Gyetvai Zoltán, aki állandó résztvevője a rendez-

vénynek, a határlezárások miatt nem tudott átjönni Szlovákiából. El is neveztem rögtön Medves-kollódium eljárásnak az ott készült képeimet. De visszatérve az előbbi kérdéshez, itt is azt éreztem, hogy valamit vissza kell adnom abból, amit másoktól kaptam a tanulmányaim során. És amennyire tőlem tellett, igyekeztem.

 Most, amikor beszélgetünk, a Covid-19 vírus miatti kényszerűségből éppen bezárnak a kiállítóhelyek szerte a nagyvilágban. Emiatt egyre többen, vonakodva bár, de az aktuális kiállításaikat online módon teszik közzé az interneten. Mit gondol erről?

– Ahogy a digitális technológia fejlődik, egyre több mindent pótlunk vele, sajnos. Olyan szinten, ami már veszélyes lehet. Ahogy az ember és ember közti, úgy az ember és a műtárgyak közti kapcsolatot sem pótolhatja semmi. A találkozásokkor ugyanúgy létrejön, létrejöhet egy metafizikai kapcsolat alkotó és befogadó közt, ahogy két ember közt. Az online térben ez egész egyszerűen elvész. Vagyis a hagyományos művek „virtuális kiállítása” sohasem teljes értékű, nem is szabad úgy kezelni. Tudomásul kell venni, hogy az legfeljebb dokumentáció, nem maga a kiállítás, pláne nem az adott művek teljes értékű bemutatása. Ahogy a színházi produkciók televíziós felvételei sem váltják ki az előadásokat, mert teljesen máshogy működnek, másképp hatnak. Ezekben az esetekben a fizikai jelenlét nem pótolható.  És mit gondol a digitális művészeti ágakról?

– Nem arról van szó, hogy ne lenne létjogosultságuk a digitális műalkotásoknak, sőt! Ez ma a legizgalmasabb művészeti színtér. De külön, önálló művészeti ág – sőt, alighanem rengeteg művészeti ág egyszerre –, ami éppúgy saját és sajátságos világot teremt, ahogy a megszokott alkotási módok is teszik. Épp, ahogy a színház és a tévé: a fizikailag létező és a digitális képek a megtévesztő hasonlóság ellenére is egészen máshogy kezelendőek. És egyáltalán nem csereszabatosak...

Kovács Bodor Sándor

 JÁNOSSY KÉPTÁR 1. BALASSAGYARMAT, 2017. MÁJUS 27. AMBROTÍPIA, 13X18 CM

HELYI KULTÚRÁNK SZÓSZÓLÓJA

GÁLNÉ HORVÁTH MÁRIA, AZ ACÉLGYÁRI HAGYOMÁNYOK KRÓNIKÁSA

Jól emlékszem, 1971-ben a Nógrád c. napilapban megjelent életszerű riportjai nyomán jegyeztem meg először Horváth Mária nevét. Hamarosan személyesen is megismerkedtünk, néhány évig szomszédok, majd újságíróként kollégák is voltunk. Csaknem félévszázados jó kapcsolatunk, sok-sok korábbi elmélyült beszélgetésünk után a 70. születésnapi köszöntése remek alkalom volt egy újabb jóízű diskurzusra: életútja, szakmai pályája főbb állomásainak felidézésére, emberi értékei, szellemisége felvillantására is.

ahová hat éven át jártam hegedülni, sőt a legendás úttörőzenekarnak is tagja voltam.

 Paradox módon a közgazdasági technikumban tanultál tovább. Vers- és irodalomszereteted, művészetekre nyíló „széplelked” aligha statisztikák készítésére, könyvelői munkára vágyott. Tévedés volt a „közgé”? Profitáltál belőle bármit is? Mire, kikre gondolsz mégis szívesen?

 A szocializáció a családban kezdődik. Milyen értékeket, szellemi örökséget kaptál szüleidtől?

– 1950-ben születtem Salgótarjánban, a példaértékkel szocializált acélgyári lakótelep kórházában, és a gyári templomban keresztelkedtem. A kenyéradó nagyvállalat mellett, a Művész közben laktunk szüleimmel és Jutka húgommal. Családunkban háztartásbeli édesanyám elkötelezett katolikus hovatartozása és acélgyári vasöntő édesapám mozgalmi, közösségi vénája jól megfért egymással. Jézus tanításai és az akkori gyermekszervezetek szeretetre, közösségi szellemre, becsületességre oktattak. Gyakran össze is hasonlítgattam a tízparancsolatot, a kisdobosok hat, majd az úttörők tizenkét pontját. Tanításaik tartalma az én akkori olvasatomban azonos volt: tisztesség, becsület, szeretet, hűség, szolidaritás, igazmondás. Apámat elsősorban erős szociális érzékenysége miatt tisztelték a gyárban. Hitt Istenben, de – jól emlékszem – „felrótta” neki, hogy az ígért túlvilági boldogságot a szegény hívő embereknek miért nem adja meg már itt, a földi életben. Apám jóvoltából Petőfi- és Arany-versek jelentették az esti meséinket. Édesanyám a családjáról gondoskodó, kertjében szorgoskodó, ügyesen varrogató, jótékonykodó asszony volt, aki nagyon szeretett és tudott

is szépen énekelni. Szüleim egyszerű, de számomra példás szellemiségét igyekeztem megőrizni, és noha már elvesztettem mindkettőjüket, valamiért szinte minden nap hálás vagyok nekik.

 A patinás acélgyári iskolába jártál. Hogyan emlékszel, ott kiktől, mit, milyen tudást, útravalót kaptál?

– A betűvetésre Bedő Albertné tanított meg a maga kedves, türelmes modorában. Szívesen emlékszem Máténé tanító nénire, aki szeretettel ápolgatta verskedvelő és írogató énemet. A felső tagozatban nagytiszteletű pedagógus egyéniségek tanítottak: Závorszky Istvánné, Mara néni a magyartanárnőnk, Szabó Istvánné az osztályfőnökünk, Berczelly Béláné az énektanárnőnk, Chmell Joli néni a lányos technikai ismeretek (főzés, sütés és kézimunkázás) értő oktatója volt. Csurda és Tóth István (Pistuka) tanár urak matematikát, kémiát és fizikát tanítottak. Rákóczy István, majd Czímer János tornatanáraink egyben a lányok kedvencei is voltak. Összességében csodálatos emlékeket, életre szóló élményeket, meghatározó értékeket, a tudás és egymás megbecsülését is kaptam iskolámtól. S ne felejtsem: tanítóimnak is köszönhetem az irodalom és az írás, a könyv és az olvasás szeretetét. Kisiskolás éveimhez kapcsolódott az akkortájt megnyílt salgótarjáni zeneiskola is,

– Ha nem is tévedés, de olyan kitérő volt a éltemben, amit nem óhajtottam. Édesapám akarta volt, akiben erősen élt ifjúságának nagy slágere, hogy „havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel.” Vagyis az a meggyőződés, hogy a pénzemberek, a bankárok minden társadalomban jól élnek. Írogatni meg zenélni pedig kedvtelésből, hobbiként is lehet – tette hozzá a viták lezárásaként. (És ha most az ő fiatalságát idéző mai korjelenségeinkre gondolok, hát, nem igaza volt?) Így aztán a város színvonalas középiskolájának pénzügyi tagozatára kerültem, ahol nem voltam éppen élenjáró tanuló. Viszont nagyon jó osztályközösséget kovácsoltunk, amelyben szívesen vállaltam kulturális szerepeket, ünnepi műsorok öszszeállítását, faliújság-szerkesztést, klubdélutánok, kirándulások szervezését, hiszen továbbra is szívesen hegedültem, sőt a városi szimfonikus zenekarnak is tagja lettem. Mindezek révén jó viszonyba kerültem a tanáraimmal is, sok értékes, felejthetetlen pedagógusegyéniség volt köztük. Laczkó István osztályfőnököm – magyar nyelv és irodalomtanárom – helyesírási „röppentyűi” mindmáig segítenek eligazodni anyanyelvünk rejtelmeiben. Lengyel Istvánné (Csasztuska) jóvoltából megszerettem az orosz nyelvet is. Szarvas Zsuzsa néni testnevelő és Szabó István matematikatanáraimat nem is annyira tantárgyaik, mint emberségük okán tiszteltem és szerettem.  Nem akarok politizálni, csupán közgazdászként kérdezem: a szocializmus politikai gazdaságtanát csak kedvelted?

– Tévedsz. A politikai gazdaságtan sem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé, de amikor Ádám tanár úr feleltetés helyett a faliújságon lévő verseim elemzéséhez fogott, akkor kihúztam magam, hiszen az egész osztály fellélegzett ilyenkor.

 Jó, de van még egy fikcióm. A legnagyobb itteni élményed nem is a tanáraidhoz és a tantárgyakhoz fűződik.

– Na, ezt eltaláltad. A közgazdasági technikumban töltött éveim legmaradandóbb emlékei és élményei valóban nem csupán az iskolához és a tanárokhoz fűződnek, hanem osztálytársamhoz, Gál Józsefhez is. Ahhoz a szép szál szilaspogonyi legényhez, kollégistához, sportolóhoz, aki 1972-ben a férjem lett, és akivel 47 évet éltünk boldog, harmonikus házasságban.

 1969-ben gond nélkül leérettségiztél, és azonnal munkába álltál. Ismét egy kis kitérő után a Kohász Művelődési Központban népművelő gyakornok lettél..

– Érettségi után az OTP-ben dolgoztam pénzügyi ügyintézőként, de rövid két hónap alatt meggyőződtem, azt a világot nem nekem találták ki. Nagy örömmel fogadtam,

A 70. SZÜLETÉSNAP, UNOKÁKKAL, 2020-BAN

amikor megkeresett a acélgyári könyvtár vezetője, Vonsik Marika néni – akit már könyvtárba járó kisdiákként megismertem –, hogy nincs-e kedvem a kultúrházban dolgozni. Már hogyne lett volna! Így a szilveszteri bálon már én húztam ki a tombolákat a csillogó táncteremben, és az akkor rám világító fények végigkísérték, és talán vezették is egész kulturális munkálkodásomat. Kezdetben klubfelelősi, majd művészeti előadói megbízatást kaptam. A megyeszerte híres aranykoszorús ifjúsági klubunk hívta életre a népszerű tinédzserbálokat is, amelyeket vasárnap délutánonként rendeztünk. Kovács József, a kultúrház vezetője nem zárkózott el semmiféle újítás elől, és a nagy, 1300 négyzetméteres, patinás épületben jól megfért a múlt a jelennel. Művészeti vezetőként is csodálatos élményekben, szakmai és emberi kapcsolatokban, rendezvényekben és turnékban volt részem. Részt vehettem a nagy múltú – a híres karmesterelődök után Péceli István, majd Boros Sándor vezette – fúvószenekar, a legendás Petőfi-színjátszók és a Székely Pista által irányított néptáncosok munkájában, a Kovácsné Juhász Irén által vezetett balett- és jazzbalettcsoportok foglalkozásain, de különféle ünnepi és művészeti műsorokat, rendezvényeket is szervezhettem. A kor akkori kulturális szokásai szerint jártuk az országot, a falvakat, városokat, és nem

mulasztottuk el a fesztiválokat, versenyeket, sőt a külföldi vendégszerepléseket sem. A nyereséges gyár és a szakszervezet támogatását is élveztük, és azt hiszem, jól ki is használtuk a kultúra területén azokban az időkben.

 Amely időkben más „csaknem csodák” is történtek veled.

– Igen, mondhatom. 1970 tavaszán elkezdhettem a főiskolai tanulmányaimat is a Debreceni Tanítóképző Intézet Budapestre kihelyezett népművelő-könyvtáros szakán, ami óriási boldogsággal töltött el. Természetesen levelező tagozaton, mert számos fontos elfoglaltságom adódott akkortájt. 1971-ben a gyártelepi lakók bizalmából tanácstagnak választottak, és a Salgótarjáni Városi Tanács VB tagja is lettem. Ezt a társadalmi megbízatást 14 éven át végeztem. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hiszen később az Arany János utcai lakásunk lakói is megbíztak ezzel a feladattal. 1972-ben összeházasodtunk a már említett szerelmemmel. A családi életben különböző alaptermészetünk és érdeklődésünk ellenére is jól kiegészítettük egymást. A városközpontban sikerült lakást vennünk, melynek árából elengedtek egyharmad részt két gyerekünk, Péter és Petra „vállalásáért.” Jó vállalás volt. A férjem a munka mellett számviteli főiskolára járt, én pedig Pestre, no meg a városi Szimfonikus Zenekar és a Liszt Ferenc kamarakórus próbáira. A gyerekek szerettek az új Arany János úti bölcsődébe és óvodába járni, máig jó kapcsolatot ápolunk nevelőikkel. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy talán akkoriban élte meg Salgótarján a legszebb, legfejlődőbb, legalkotóbb időszakát. Öröm volt mindezt a csodálatos, modern, és talán Európa-szerte híres városközpontunkból nézni és fiatal családosként átélni.

 Megerősíthetem a megállapításodat, hiszen jó szomszédként éltük meg a ’70es évek második felét. Szinte naponta „átbeszélgettünk” az erkélyen, teli tervekkel, derűs optimizmussal. Mégis megleptél, amikor a „fehér házba” kerültél dolgozni. – 1975. május elsején, a felvonulást követően Deák Gábor, a megyei KISZ-bizottság titkára felkért, vállaljam el a kultúrfelelősi munkát a szervezetükben. Elvállaltam. Örömmel tapasztaltam – sok különböző képzettségű fiatal szakember munkatársammal együtt – az akkori tarjáni „fehér házban”, hogy ez a munka nem elsősorban a politizálásra, hanem a fiatalok életkorához igazodó, őket segítő ismeretszerzésre és sok-sok színes rendezvényre, fesztiválra, táborra, kirándulásra épül. „Begyűrűzött” természetesen munkánkba az akkori ifjúság- és nőpolitikai határozatok hatása is, amely elsősorban a fiatalok szakképzését, munkahelyi megbecsülését, családalapítását, lakáshoz jutását segítette. Mindezekben azonos értékűnek tartották a lányokat, asszonyokat is. Engem nem az eszme, hanem a szándék, a tenni akarás, a közösségi társadalom sokirányú gondoskodása, a nemzetköziség és a szolidaritás fogott meg e munkakörben. És az a sok lehetőség is,

amit az ifjúsági mozgalomtól a kultúra szervezéséhez, ápolásához kaptunk. Jómagam még párttag sem voltam akkor, csak később lettem az acélgyári szervezet tagja.

 Felvértezve kerültél a Hazafias Népfront megyei szervezetéhez, majd a nőmozgalom titkára lettél, aztán ismét a „fehér ház” következett. Mozgalmas, izgalmas, sűrű évek lehettek. Tanulságosak is?

– Bizony, hogy azok voltak! Kulturális szakmai ismeretekkel és élményekkel felvértezve, de nem éppen a változtatásra felkészülve kerültem a népfronthoz 1983-ban. Nem is volt akkoriban szándékom munkahelyet változtatni. Nem igazán ismertem azt a mozgalmat, ahová művelődési és nőfelelősi munkakörbe hívtak. Ma már örülök, hogy engedtem a csábításnak. Hiszen a népfrontnál ismertem meg igazán Nógrád megye településeit, aprófalvait, a nemzetiségek és romák életét, a különböző vallások szertartásait, a falunapok és népi hagyományőrző csoportok jelentőségét, no meg a nőmozgalmat nemzetközi vetületeiben is. Tagja letten a Nőtanácsnak, és rendszeresen jártam a parlamentben megtartott üléseire. Ami már látványosságában is megkapó volt, tartalmában pedig egy másik világ: a nők jogaiért tenni akaró és szót emelő emberek közössége. Ismert és népszerű egyéniségekkel dolgozhattam együtt, mint Lukács Ida bőrgyógyász doktornő, Czégény Sándorné tanárnő, vagy a kazári Szabóné Erzsike, a „varroda megmentője.” Gyakran kértünk és kaptunk szót gondjaink elmondására és választ, segítséget is helyi problémáink megoldásához. 1985-ben nőmozgalmi tevékenységem és népfrontos ismereteim okán ismét a „fehér házba” kerültem, mint nő- és rétegpolitikai munkatárs. Lényegében az eddigi tevékenységeimet folytatva: jól képzett, fiatal politikus szakemberekből álló munkatársi körben, több koordinációs és irányítási feladat megoldásával.

 CIVIL DÍJ AZ EGYESÜLETNEK, 2019-BEN. LOSONCZY ILDIKÓVAL, A KOHÁSZ KÉPZŐMŰVÉSZ SZAKKÖR VEZETŐJÉVEL

 Jött 1989/90: a rendszerváltás. Korábbi munkahelyeid megszűntek. Mindezt hogyan élted meg?

– Népfrontos tapasztalataim alapján sejtettem, hogy ez rövidesen el fog következni, hiszen a baloldal ugyanúgy kettészakadt, mint 1956-ban. Nem a szocialista eszme kudarcaként, sokkal inkább az emberi hatalomvágy és ellenségeskedés újabb magyar megnyilvánulásaként éltem meg ezt a történelmi eseményt, és bíztam benne, hogy azokat a humánus értékeket, amelyeket a közösségi társadalom hozott létre a művelődés, oktatás és az egészségügy terén, sikerül majd átemelni a polgári demokráciába is.

 Hogy ez miként történt, az külön cikket érdemelne. Te viszont 1990-től a Tarjáni Acél újságírója, majd felelős szerkesztője lettél. Mi volt a tartalma, értéke-élménye ennek a pályaszakaszodnak?

– Igen, „profi” újságíró lettem – hiszen korábban a Tarjáni Acél és a Nógrád külsőseként is sok cikket írtam (a MÚOSZ tagjaként elvégeztem az újságíró stúdiót is), majd amikor Pádár András felelős szerkesztő átment a megyei laphoz, a Nógrádhoz, akkor – 1991. május elsejétől – megörököltem a státuszát, amivel régi vágyam teljesült. Akkor még nem sejtettem, hogy a vállalat, az üzemi lap és a kultúrház is a leépülési szakaszát kezdte el. Szerencsére a Tarjáni Acél sikeres, a gyári és a városi olvasók körében is kedvelt volt. 1991-ben tért át a nyomdai megjelenésről a korszerű, szövegszerkesztős „üzemmódra”, és én a szövegtartalom mellett a laptükrök készítésében, a fényképek megjelenítésében, az egész lap formálásában is kiélhettem esztétikai hajlamaimat. Kitűnő munkatársaim voltak – Bagyinszky Zoli, Bábel Laci (Bibi), Gyurián Tibor, Póczos Sándor és mások –, akikkel öröm volt dolgozni. Nagy megtiszteltetés volt számunkra, amikor a Tarján Acél 1999-ben velem együtt megkapta a Bronz Toll-díjat. Jó volt a kapcsolatom a Nógrád munkatársaival, így aztán, amikor T. Németh Laci felkért, hogy szerkesszük együtt a város közéleti hetilapját, a Lámpást, örömmel vállaltam. Itt is nagyszerű szerkesztőtársaim voltak T. Pataki László, majd Vaskor István személyében.

 1995-ben megbízást kaptál a Kohász Művelődési Központ újjászervezésére, de „csak” sziszifuszi munkát végezhettél, mert egyszer csak eladták a fejed fölül az épületet. Beszélnél a szívszaggató, szerencsétlen történésekről?

– A gyári privatizáció előkészítésének időszakában százával mondtak fel a dolgozóknak, és egyre kevesebb pénz jutott az üzemi intézmények fenntartására is. 1994-ben „levágták” a kultúrházat a gyári gőzfűtésről. A szakszervezeti bizottság arra kért, mentsük meg a süllyedő hajót közel 120 éves értékeivel együtt. Így hát 1995 márciusától felelős szerkesztő és kultúrház-igazgató is voltam egy személyben. Óriási erőfeszítések árán, rengeteg túlmunkával és egy népes, társadalmi munkában minket segítő üzemi

kollektíva (KMKE Baráti Kör) létrehozásával sikerült megállítani a sorvadási folyamatot. Bekötöttük a gázfűtést, visszaköltöztek a művészeti csoportok, ismét tartottunk színháztermi, ünnepi és hagyományápoló rendezvényeket is. 2001-ben közhasznú egyesületté váltunk, és így tudtunk pályázni külső forrásokra is, emellett saját büfé működtetésével igyekeztünk kiegészíteni bevételeinket. Ez a felívelési szakasz mindaddig működött, amíg 2002-ben el nem adták a vállalatot és a következő évben a kultúrházat is. Az új gyártulajdonos megszüntette az 50 éves Tarjáni Acélt, ezért (2002. május elsején) munkanélkülivé váltam. Közben persze maradtam a kohász kulturális egyesület titkára is, ahol a valódi életmentő feladatok még csak a vállalat és a kultúrház eladása után jöttek.

 Sokoldalúságod megmentett, a 2007. évi nyugdíjazásodig a József Attila Művelődési Központ közművelődési csoportvezetője voltál. Ebből az időszakodból mit és kit emelnél ki?

– A Korill Ferenc vezette „Józsiban” kiegyensúlyozott, sokoldalú kulturális tevékenység fogadott, amely épületbeli adottságai miatt elsősorban a népszerű színháztermi rendezvények, ünnepségek, színvonalas képzőművészeti és fotókiállítások, igényes tartalmú klubfoglalkozások útján valósult meg. A prímet a telt házas színházi előadások játszották és az emeleti üvegcsarnok reprezentatív tárlatai. Ez utóbbiak közül kiemelném idős és ifjabb Szabó István szobrászművészek, valamint Mustó János festőművész gyűjteményes kiállítását, melyek előkészítésében nekem is fontos szerep jutott. Nagyra értékeltem a Homoga József vezette Fotóklub munkáját. Örömmel egyengettem a Kertbarátok aktív tevékenységét, szerveztem termékbemutatóikat. A Liszt Ferenc Kamarakórushoz főződő kapcsolatom tovább erősödött, és természetesen a gyakori ifjúsági és szimfonikus zenekari hangversenyek előkészítésében is szívesen részt vállaltam. Belekóstolhattam a dixieland-fesztiválok hangulatába is egy olyan sokoldalú, jól képzett, ugyanakkor mégis bohém munkatársi kollektívában, amelyre nagy szeretettel emlékezek.  2017-ben megkaptad a Salgótarján Pro Urbe-díját. Hogyan fogadtad a kitüntető elismerést?

– Tősgyökeres és elkötelezett salgótarjániként nagy megtiszteltetést és örömöt jelentett számomra, hogy mindazt a kulturális és közéleti tevékenységet, amit közel ötven éve ebben a városban végeztem, nem csupán észrevették, de erre a magas kitüntetésre is alkalmasnak találták. Persze a jóleső indoklást hallgatván fel kellett fedeznem a háttérben az idő múlását is, hiszen az emlékezés – lehet bár inspiráló – mégiscsak a múltról szól.

 Erőn felüli erőfeszítéseid megviselték a még a te erős, szívós szervezetedet is. Ráadásul egy éve elvesztetted a férjedet is. Vigaszt gyermekeid és unokáid nyújthatnak, akikre nagyon büszke vagy.

– Ha az ember örömét leli a munkájában, nem veszi észre, hogy több kanóccal is égeti

élete lobogó gyertyáját. 2015-ben figyelmeztetett a stroke, no meg az őrangyalom, hogy egy életem van. De a baj nem jár egyedül. Gyerekeink elköltöztek a városból, amit nagyon nehezen éltem meg. Peti már a zenei diplomaszerzés után Miskolcon maradt, a lányomék – miután Petra 13 évig tanított a Bolyai Gimnáziumban – pedig magukkal vitték imádott, kétéves, első kis unokámat is Hatvanba. Rövidesen a férjem gyógyíthatatlan beteg lett, és négy év megfeszített küzdelem után tavaly nyáron végképp egyedül maradtam. Kapaszkodóim azért még vannak a családban és az egyesületi munkában egyaránt. Örülök gyerekeim boldogulásának, Sebi és Bori unokáim egészséges és okos fejlődésének, no meg annak a gyerekkoromat idéző hegyháti, erdőszéli „birodalomnak”, amelyet nagynéném hagyott ránk az acélgyári hamuhegy szomszédságában, ahol most imádott állatkáimmal, a pónikkal és cicákkal élek szívmelengető, de emberpróbáló és sajnos immár mindegyikünkre érvényes, öregedő harmóniában. Örömömre szolgál az a tény is, hogy egy 142 éves helyi örökség és közösség őrzője lehetek. Egyesületünk még mindig szerves részét képezi a város kulturális életének, művészeti csoportjaink és hagyományápoló rendezvényeink ismét népszerűek és egyre több fiatalt vonzanak. A városi Civil Kerekasztal választott tagjaként nem fordítottam hátat a helyi közéletnek sem.

Baráthi Ottó

A DAL A VÁROSRÓL SZÖVEGÍRÓI PÁLYÁZAT NYERTESEKÉNT, 2018-BAN

A HILD-ÉREM „ÁRA”

CSAK MI TEHETJÜK VÁROSUNKAT SZERETHETŐVÉ

„Kenyeretlen Tarján, Kis Moszkva, Bányászváros, Szobrok városa, Völgyváros.” Egy átlagos műveltségű magyar állampolgár ezekkel a jelzős szerkezetekkel említve általában ráismer Salgótarjánra. Mi, tarjániak, legbüszkébbek talán mégis arra vagyunk, ha Hild-érmes városként említik lakhelyünket. Legalábbis erre voltunk legbüszkébbek, amíg csak mi, vagy rajtunk kívül még csupán néhány, közismerten szép település viselhette ezt a kitüntető városépítészeti címet.

politikai vezetést hibáztatják. Minden részletet egyikünk sem ismerhet, de jó néhányan élünk még, akik tapasztalatból is tudjuk, hogy azért a régi városközpont nagyon sok sebből vérzett, még a fotókon látható legmodernebb épületek komfortja is csak kezdetleges volt. Családommal magam is abban a lapostetős, tetőteraszos, szép, Bauhaus-stílusú ház egyik lakásában laktam, mely az archív képekről sokak számára ismerős. Mind az öt lakás lakói sajnáltuk, hogy a mi házunk lebontását a végére hagyták. Mások már a központi fűtéses lakások fürdőszobáiban lubickolhattak akár naponta, mi pedig még évekig a pincéből hordtuk fel a szenet, fát, hogy legalább a hét végén egy-két órányira felfűtött „fürdőszobában” megfürödhessünk.

A Fő utca „mutatósabb” épületei mögötti udvarokról nem nagyon készített senki felvételeket, mert azok bizony nagyon siralmasak lettek volna.

A város lakásállománya azonban nem csak minőségi kívánalmakat hagyott maga után. A rohamosan növekvő lélekszám miatt óriási volt a lakáshiány, melynek kielégítése elől nem lehetett kitérni. Kapóra jött, hogy az új lakások iránti igény országosan is megnőtt, s Salgótarjánnak majdnem hogy felajánlották, épüljenek itt is lakások. A város élt a lehetőséggel, hiszen saját erőből nem futotta volna.

Aztán, ahogy koptak a belváros épületei, kezdtek megjelenni a vasbetonszerkezetek rozsdafoltjai, töredeztek a lépcsők, szétporladt a Fő tér „márvány” burkolata, kopni kezdett a Hild-érem rangja is. Elmaradtak a szabadtéri szoborkiállítások, bezárt a Karancs Szálló, a képzőművészeti bolt, elkorhadtak az agorajelleget szolgáló ülőpadok, elapadt az ivókút. Sokat nem javított a helyzeten a Fő tér kétszeri generálfelújítása sem. A rendszerváltással alapjaiban megváltozott belvárosi szerepkör figyelmen kívül hagyásával ugyanolyan monumentálisan kopár jellegű tér létesült, mint amilyent a régi, május elsejei felvonulások, „nagy rendezvények” igényeltek.

Az alig két emberöltővel ezelőtt a jövendő számára tervezett, megépített, példának tekintett belvárost egyre több kritika éri, nem képes megfelelni az elképzelthez képest teljesen megváltozott igényeknek. Mivel a kényszerű revitalizáció módszereit, lehetőségeit nem könnyű megtalálni, egyre gyakrabban merül fel a jelenlegi belvárost megálmodó és létrehozó elődeink felelősségének felvetése, a bűnbakok keresése.

Miért kellett teljes lebontással eltüntetni az archív képeken oly hangulatos, kisvárosias Fő utcát? Hol vannak a mai idősebbek által emlegetett cukrászdák, vendéglők? Hova lett a Szajna-parti promenád? Miért kellett felrobbantani a Zsidó-templomot, a régi Városházát, a tetőteraszos, modern lakóházakat, a Jankovich-kúriát, a Főplébánia templom melletti parókia épületét és eltüntetni a Nepomuki Szent János-kegyhelyet?

Jobban jártunk-e a tízemeletes vasbeton lakótömb kolosszusokkal, a garzon húszemeletes tornyaival? Nem tudunk mit kezdeni a

Pécskő-dombi Parnasszus oktatási épületeinek nagy részével, s az ugyancsak a városközpont részének tekinthető volt megyei és városi pártbizottságok városképi jelentőségű épületeivel sem. Jobb lett volna talán, ha nem ezt a nehezen átalakítható, el nem tüntethető vasbeton örökséget kaptuk volna elődeinktől?

Nem könnyű ezekre a kérdésekre megtalálni a választ, de már csak a tanulságok levonása érdekében is szükséges keresni. Talán éppen napjainkban, amikor a város közéletének központi témájává léptek elő a „jövőépítés”, a „zöld város”, a „smart city” az „új várost építünk”, a „modern városok” programjai.

Mielőtt a mai városképet eredményező és a Hild-érem elnyeréséhez vezető lépéseket elemeznénk, a „felelősöket” keresnénk, most a politikai elkötelezettségeket, netán indulatokat félretéve kíséreljük meghatározni, vajon építészetileg tényleg annyira el lett rontva ez a város, hogy helyette újat kell építeni?

A vélemények minden bizonnyal megoszlanak, de nagy valószínűséggel többségben vagyunk, akik azt állítjuk – és ezt a közelmúltban az interneten is megjelent gyönyörű videó és számos film, művészi fotó is bizonyítja – madártávlatból Salgótarján párját ritkítóan szép, a környezetébe belesimuló, fotogén város. S benne lakni? Ebben a kérdésben már valószínűleg jobban, sok esetben szélsőségesen megoszlanak a vélemények. Nem kevesen vannak, akik – főként a régi képeslapok alapján – a korábbi viszonyokat az idő távlatában kissé ideálisabbnak érezve, a belváros drasztikus átalakításáért egyértelműen a hatalmi vágytól túlfűtött korabeli

Dokumentumok bizonyítják, hogy a helyi vezetőknek és szakembereknek ilyen hatalmas léptékű városátépítés eszükbe nem jutott volna. Csupán 3–4 szintes, lift nélküli bérházakra mertek gondolni, a lebontásra egyértelműen megérett, földszintes épületek helyén. A tájékozódás és tervezések megkezdése céljából Budapestről Tarjánba került építészek (Jánossy György és Szrogh György, majd a hozzájuk csatlakozó Magyar Géza és Finta József) látták meg a lehetőséget grandiózus terveik megvalósítására, s evés közben jött meg az étvágy: a lakóházak ne négyemeletesek legyenek, hanem – a minél jobb terület kihasználás céljából – legalább a duplája, és a városközpont határai is terjeszkedjenek sokkal szélesebbre.

Tapasztalatból állítom, hogy ezeknek a terveknek az elfogadásáról a város lakosságát nem nagyon kellett győzködniük az akkori vezetőknek! Szívesen vállaltuk az átmeneti nehézségeket, sőt, a nem ritkán bőkezű kártalanítás reményében voltak, akik maguk is sürgették viskóik lebontását, illetve a bontással „sújtottak” közé sorolását. S ha már van hatalmas földmunkákkal megteremtett „keleti”, legyen „nyugati” része is a városközpontnak.

Néhány éve az érdekelt építészek közül Magyar Géza és Finta József egymást erősítve közösen dicsekedtek el egy jubileumi ünnepségen azzal, milyen ügyesen tudták rászedni, finoman szólva partnerül megnyerni a velük ideálisan együttműködő városi vezetőket koncepciójuk elfogadásához. S mikor ez megvolt, már nem lehetett sajnálkozni az utak, hidak, értékes épületek lebontásán, mert a technikai igények kielégítése mindent felülírt.

Talán érdemes külön kiemelni a zsidó templom és a mellette lévő Jankovich-kúria ügyét: egyiket sem politikai megfontolásból

 ÉPÜLNEK A PÉCSKŐ UTCAI TORONYHÁZAK

bontották le, hanem az itt kialakított, a Karancs-völgy felé vezető országút nyomvonala miatt. S persze azt sem vették rossz néven, ha ebből némi politikai haszon keletkezett: a salétromos Winter-udvari nyomortanya helyén létesültek a minden (akkori) igényt kielégítő Csillagházak. Hogy milyen gördülékenyen működött a régi város teljes felszámolásának az előkészítése, arra példa az a dokumentum is, melyben a helyi és országos izraelita vezetőség minden vonakodás nélkül megkötötte a várossal a templom lebontása előtti kártalanítási szerződést. Eltűnt a teljes Fő utca, Kistarján és az Arany János utca is, a harmincas években épült kertes családi házaival, üzleteivel, kisiparos műhelyeivel együtt. Ma már kevesen tudják, hogy az új belváros nem csak épület áldozatokkal járt, hanem hatalmas, nagy költségű földmunkákkal is. Hónapokon át markolók, földgyaluk, dömperek, készítették elő a József Attila Művelődési Központ, valamint a „Tizenhármas” lakóépület alapjainak területét, majd a Pécskő-dombra építendő köz-, és lakóépületek helyét. De még így is kezdett megcsúszni a teher alatt a megbolygatott hegyoldal, s ezt utólagos megtámasztó munkálatokkal kellett megállítani részben a Fő utca, részben a Pécskő utca felé.

Ennek a hatalmas méretű, több mint két évtizeden át folytatódó városközpont-átépítésnek – elsősorban a még mindig kielégítetlen, tömeges lakáshiány miatt – szükségszerű velejárója lett a másik két alközpont, a Gorkij- és a Beszterce-, illetve még a Kemerovo-lakótelep kialakítása is. Ezek ugyancsak jelentős épületállományok, közöttük alig néhány éve épült családi házak megsemmisítésével és értékes zöld mezők eltüntetésével jártak.

A lakásínség szülte, majd esztétikai szempontok által is nagymértékben befolyásolt,

mintegy harminc éven át tartó folyamatnak a közvetlen hatásai mellett a város lakóinak életét, életmódját befolyásoló egyéb hatásai is voltak.

A szinte minden kényelmet megadó, de szűkös lakások, és azok épületromokkal, felvonulási bódékkal, árkokkal, pallókkal terhelt, dömperek, légkalapácsok zajától hangos környezete szinte az egész várost építési felvonulási területté tette. Szabad idejükben innen valami csendesebb környezetbe vágytak a városlakók, különösen azok, akik lebontott kertes házaikból, vagy a környék falvaiból kerültek ide.

Ennek a tömeges divatnak, az „elkertelődésnek” máig kiható következménye a várost körülvevő zöld területek arra alkalmas részeinek zárt kertekké, majd „üdülőövezetté” alakítása. Ennek következtében csinos kis házikók és kacat, gumikerék, rozsdás vasak, kerítések és úttalan utak tarka dzsumbuja lett a környező, szemétlerakóvá degradált erdőkkel együtt a város zöld övezete. Ezek a szántóföldek, rétek, legelők és erdők azóta mind használhatatlan, elbokrosodott elszemetelődött bozóttá váltak, a városnak semmi haszna nincs belőlük. Annál több kárt okoznak! Néhány éve az ezekben elszaporodott vaddisznók és egyéb nagyvadak jelenleg már a belváros parkjaiban, a városszéli kertekben, utcákon, tereken pénzben is kifejezhető hatalmas károkat okoznak.

A zöld színű „barna mezők” megszüntetésének tehát a gyártelepekhez, kolóniákhoz hasonlóan a város rehabilitációjának legsürgősebb feladatai közé kell tartoznia. Annál is inkább, mert az ehhez szükséges, nem magasan képzett munkaerő is rendelkezésre áll, és pályázati pénzek is elnyerhetők hozzá. Hogy azonban a nagy fejlesztési lázban felgyülemlett adósságainknak ezt a részét is törleszthessük, alapos szervezési munkával – mint ahogyan elődeink is tették –, kárta-

lanításokkal, esetleges visszavásárlásokkal is rendezni kell ezeket a területeket, mert a lakható, szerethető, gyönyörű városnak az elrontott környezete csak akkor válik igazán azzá, aminek mondjuk!

Ha elfogadjuk, hogy Salgótarján az üzemi kolóniák füzéréből – nem kis áldozatok árán – legalábbis madártávlatból nagyon szép várossá vált, mielőtt megint valami drasztikus átépítésbe kezdenénk, először hozzuk helyre az akaratlanul is elkövetett hibák közül azokat, amelyeket még lehetséges.

Harminc, negyven év alatt normál körülmények között is megértek az épületek a tatarozásra, most adósságunk törlesztése fejében végezzük el azokat. Ma nem szorít bennünket lakáshiány, okos lakáspolitikával, összenyitásokkal, bővítésekkel, korszerűsítésekkel, méreteiben és minőségében is lényegesen jobb lakásállományt lehet nagy rombolások nélkül is teremteni.

S talán a legnagyobb gondunk, hogy a város apró részleteiben elhanyagolt. Hullott vakolatok a lakótelepek épületein, rozsdás kandeláberek, téli sózástól kikopott, kőzúzalékos járdaszegélyek, kényelmetlen vaspadok, elszemetelődött patakmeder, és sorolhatnánk tovább azokat az aránylag kis költséggel, de csak közös akarattal felszámolható bosszúságokat. Ez nem megy könnyen és gyorsan, de nem másokon, hanem csakis rajtunk, városlakókon, mindannyiunkon múló nagy adósság. Ma már nem vonzanak bennünket tömegesen víkendtelkeink, a város tele van parkokkal, megépített virágládákkal, megnőttek parkjainkban a fák, bokrok, kialakultak a zöldfelületek. A közterületek szépítésére, folyamatos rendben tartására hivatottakkal együttműködve, ne mindig másra várva, a magunk mozgásigényét is kielégítve csak mi tehetjük városunkat igazán lakhatóvá, szerethetővé.

Fancsik János dr.

AKÁR EGY HALOM HASÍTOTT FA, HEVER EGYMÁSON A VILÁG MIT MUTAT A STATISZTIKA? AZ ÁTLAG ÁLSÁGOS?

A tetszetősnek tűnő tételezésekkel, a felületes véleményekkel szemben a közgazdasági, statisztikai elemzés (analízis) az egyetlen elfogadható eszköze a gazdasági-társadalmi események, jelenségek feltárásának és értékelésének, a helyes következtetések levonásának. A jelenségek osztályozása, csoportosítása, a struktúrák vizsgálata adhat csak magyarázatot a valóságról.

Az elemzés célja – az előbbinél is egyszerűbben – áttekinthető, tömör képet alkotni a vizsgálat tárgyáról. Az elemzés – amely többek között célszerűen időbeli és területi összehasonlítást kell, hogy tartalmazzon – eredménye nem csupán számszerű megjelenítése a vizsgált jelenségnek, de az összefüggések megvilágítása is.

A megismerésnek természetesen vannak korlátai (adatok hiánya, tartalmi különbözősége stb.). Mindezt azért kell hangsúlyozni, mert az elmúlt években az intézmények, a gazdálkodó szervezetek és az önkormányzatok tevékenységében is háttérbe szorulni tűnik az elemző munka: alig olvashatunk például a helyi döntéseket előkészítő előterjesztésekhez mellékelt hatástanulmányokat.

Az alábbi írásunkban az ismeretterjesztés igényével mutatunk rá a gazdaság és társadalom pontosabb megismerése céljából nélkülözhetetlen – gyakran mégis pejoratív módon emlegetett – statisztika szerepére. Fontos demográfiai, gazdaság- és társadalom-statisztikai adatokat felvillantva hívjuk fel a figyelmet erősségeikre és gyengeségeikre, használatuk lehetőségeire és korlátaira, minddel együtt a körültekintő vizsgálódás és a szakszerű elemzés szükségességére.

A VALÓSÁG ÉS

VISSZATÜKRÖZŐDÉSE

Az a tény, hogy a gazdaság és a társadalom bonyolult jelenséghalmaz olvasóink többsége számára – evidencia. Akik nem így tudják, azoknak József Attila Eszmélet c. versének sorait ajánljuk: „Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát, / így mindenik determinált.”

Zseniális költőnktől talán senki nem fogalmazta meg érzékletesebben „való világunk” kapcsolat- és összefüggésrendszerét, egyben meghatározottságát. A költő víziója ma különösen érvényes a gazdaságra és a társadalomra, amit az ember működtet, aki maga is különös személyiség: értelmes és tévedni, hibázni is képes habitus.

Amennyiben pedig a gazdaság és a társadalom komplex rendszer – márpedig az –, akkor könnyen belátható, hogy a megismerése és értékelése sem egyszerű feladvány. Ezért is különbözőek a médiumokban, a közösségi oldalakon is megjelenő vélemények a gazdagságról és szegénységről, egyéb húsba vágó gazdasági-társadalmi jelensé-

gekről. Más esetekben – kellő ismeretek hiányában – sokan kétségbe vonják még a tudományos munkákat, közleményeket is. Gyakran – a tévesen Winston Churchillnak tulajdonított mondásra is utalva – tartják hamisnak a közzétett statisztikai adatokat, elemzéseket is. Netán „csak” azért kételkednek, mert a tapasztalat, a család vagy az egyén helyzete nem támasztja alá az adatokat. S, hogy mégis miről is van szó?

A valóság visszatükröződéséről. Amelynek más a leképezése a statisztikában és a más az emberek tudatában és érzésvilágában.

AZ ELEMZÉS –

A DÖNTÉS-ELŐKÉSZÍTÉS RÉSZE

Így talán máris érthetőbb: a gazdaság helyzetének, a társdalom állapotának mérlegre tétele, vizsgálata, értékelése és megítélése mindenkor embert próbáló – sőt: szakembert követelő –, felelősségtejes feladat. Akár egy térség (ország, megye, település), akár egy gazdálkodó egység (nagyvállalat, kisvállalkozás, civil szervezet) vagy csak egy kisebb közösség (háztartás, család) is a vizsgálódás tárgya.

A tárgyilagos értékeléshez mindenekelőtt pontos adatokra és mutatókra, a statisztikai eljárások és módszerek, a közgazdasági elemzés elméleti-gyakorlati ismeretére, készségekre és tapasztalatokra van szükség. Mert – csak hogy egy közkeletű példát említsek – amennyiben valaki tudja is, hogy az egyik és egy másik vállalatnál mennyi az átlagkereset, abból még semmilyen érvényes következtetést nem vonhat le (ahogy azt később igazoljuk is).

A következőkben tanulságos példaként vegyük szemügyre egy-egy fontos – mégis gyakran félreértett – demográfiai, gazdasági és társadalmi mutató tartalmát és elemezzük azt csak a legegyszerűbb módon.

NÉPESSÉG: MICSODA METAMORFÓZIS!

Egy település legnagyobb értéke a népessége, amelynek állandó változásában a múlt történései, a hagyományok, a kultúra, az értékrend (stb.) is közrejátszanak. Nézzük meg, hogyan ment végbe és mit eredményezett a demográfiai folyamat elmúlt harminc évben, Salgótarjánban?

A fenti összehasonlításban Salgótarján a „nagy vesztes”. A város népességfogyásának mértéke (27,3%) jóval meghaladta a megyei és az országos átlagot is. Az elsődleges ok, hogy évről évre – az országos és megyei adatokhoz képest arányaiban – kevesebb gyermek született, mint ahány személy elhunyt. Ezt tetézte, hogy a városból többen elköltöztek, mint betelepedtek. Mindezek következtében városunk lakónépessége 1990–2019 között (12 369 fővel) egy kisváros lakosságszámával csökkent, valamennyi megyeszékhely és megyei jogú város közül is relatíve a legnagyobb mértékben. Mire jó a népességváltozás fenti két mutatója? Arra, hogy felhívja a figyelmet az öszszetevőinek (születés, halálozás, vándorlás)

 A MODERN VILÁG IS MEGJELENT NÓGRÁDBAN

FOTÓK: KBS

anomáliáira, a népességmegtartó képesség alacsony szintjére, háttérben a foglalkoztatással, az élet- és munkakörülményekkel, a jövedelmi helyzettel. Ugyanakkor ez a két mutató még mintegy el is tereli figyelmet a népesség szerkezetéről. Márpedig megyénk és városunk népességének összetétele kedvezőtlenül változott életkor, iskolázottság, szakképzettség, idegen nyelvtudás és nemzetiségi ismérvek szerint is.

GAZDASÁG:

A HANYATLÁS ÉVTIZEDEI

A bruttó hazai termék (GDP) mutatója kifejezi a gazdasági teljesítményt és a térségek fejlettségi különbségeit, amint azt az alábbi táblázata adatai mutatják:

Egy főre jutó bruttó hazai termék az országos átlag százalékában

Területi egység 1977 1995 2000 2018

Borsod- A.-Z. 111,0 75,3 62,9 73,6

Heves 100,0 75,5 70,6 74,6 Nógrád 77,0 60,1 52,3 44,5 Észak-Magyarország 72,7 63,0 66,3 Magyarország 100,0 100,0 100,0 100,0

Forrás: http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/terstat/2010/04/ illetve ksh.hu Saját szerkesztés és számítás – B. O.

Kevesen tudják: Nógrád megye fajlagos GDP mutatója már a szocialista építés csúcséveiben jóval (például 1977-ben 23 százalékponttal) elmaradt az országos átlagtól, azóta a „helyzet fokozódott”: 2018ban Nógrád egy főre jutó GDP-je már csak az országos átlag 44,5%-a, így még a korábbi gyengén fejlett megyék is megelőzték. Amíg a fenti táblázat adatai Nógrád gazdasága hanyatló évtizedeit, pozícióvesztését is pregnánsan prezentálják, addig jelenlegi súlyos helyzetét a KSH 2020. I. félévi adatai is alátámasztják.

Ezek szerint a gazdasági aktvitás és a foglalkoztatási arány alacsonyabb, a munkanélküliségi ráta magasabb az országosnál. Az egy lakosra jutó építőipari termelési érték mindössze mintegy 26, a beruházási teljesítmény 30, az ipari termelési érték csupán 50%-a, a kiskereskedelmi forgalmi érték háromnegyede, az 1000 lakosra jutó vállalkozások száma 70%-a az országos átlagnak. Nagyjából hasonló, de néhány ágazati (oktatás, kultúra) mutató tekintetében jobb a pozíciója Salgótarjánnak a megyei jogú városok között.

Egyelőre a következőkben nézzük meg a KSH még egy – a közvélemény által is fontosnak tartott és alaposan félre is értett – mutatójának, az átlagkeresetnek a tartalmát közelebbről.

AZ ÁTLAGKERESET: EGY ÁLSÁGOS MUTATÓ

A kereset a munkavállaló jövedelmének fő összetevője. A KSH adatai szerint 2020. I. félévében Magyarországon a havi bruttó átlagkereset 395 ezer, miközben Nógrád megyében 295 ezer forint volt. A különbség kereken 100 ezer forint, tetemes! Vagy rémes? Mi az oka, a magyarázta ennek?

Ennyivel jobbak a kereseti lehetőségek szerte az országban! – vághatják rá sokan. Pedig ez így nem igaz. A differenciának több és mélyebb okai vannak. Például a KSH csak a teljes munkaidőben és a legalább 5 fős cégnél (stb.) dolgozókat vonja be a vizsgálatba. Ezen túl – és ez a fontosabb – a tisztánlátáshoz ismerni kell a számtani átlag és az átlagkereset „természetét”, utóbbi két komponensét.

Az átlagkeresetben (1) a keresetek öszszegén túl a (2) létszámok összetétele is megmutatkozik. Megyénkben arányaiban (is) jóval kevesebb a magasan kvalifikált, nagy fizetésű munkavállaló, miközben több az alacsony képzettségű és keresetű dolgozó, mint az ország egészében. Aminek következtében – a súlyozott számtani átlag tulajdonságából adódóan – alacsonyabbak a megyei átlagkeresetek. Ezért a 100 ezer forintos különbség megtévesztő, nem enynyivel jobbak a kereseti lehetőségek országszerte.

Más megvilágításban: amennyiben a létszámarányok egyik időszakról a másikra eltolódnak az alacsonyabb keresetűek javára; ekkor az átlagkeresetek csupán ennek következtében is csökkennek – és fordítva! Az átlag ellentmondásos mutató, gyakran hasznos, máskor – mítosza miatt is – megtévesztő, álságos. Elfedi az adatok szórását, kategóriák közti eloszlását, vagyis a konkrét adatokat jellemző különbségeket.

Baráthi Ottó

 MÉG TÖBB MAGASAN KVALIFIKÁLT MUNKAERŐRE LENNE SZÜKSÉG NÓGRÁDBAN

 NÓGRÁD IPARI TERMELÉSI ÉRTÉKE CSAK FELE AZ ORSZÁGOS ÁTLAGNAK

LÉTÜNK ELEME AZ INFORMATIKA

PERSIK LÁSZLÓ ALAPELVE A MEGFIZETHETŐ MINŐSÉG

A

otthonaink „becses bútordarabja”. Sokan el sem tudjuk képzelni napjainkat számítógép nélkül, és bajban is vagyunk, ha meghibásodik. Ilyenkor van sürgősen szükségünk informatikus szakemberre, szervizre, szaküzletre.

Ezért is mutatjuk be városunk egyik ismert számítástechnikai cégét, tulajdonosa, Persik László kalauzolásával.

A salgótarjáni Vásártér sarkán lévő számítástechnikai szakboltba belépve változatos kép fogad. Nem először járok itt, most mégis meglep a bejárattól jobbra látható színes, divatos női táska kollekció. Balra két fiatal nézelődik, egy idősebb úr az üzleti pult mögött a számítógépet javító Persik László tulajdonos-üzletvezetővel beszélget, aki a közben telefonál is. Én meg azon morfondírozok, hogy hány felé is tud figyelni a főnök, és közben magam is szétnézek az üzletben.

Az árukészlet számítástechnikai eszközök egész arzenálja. Itt számítógépek, ott tabletek, amott audovizuális és egyéb elektronikai cikkek, alkatrészek, kellékek mindenhol: a padozaton, a polcokon, talán a plafonon is.

Közben már odajön hozzám az üzletvezető. Az első kézenfekvő kérdésemre, hogy hány helyre tud figyelni egyszerre, meglepő választ ad Persik László, azt mondja, hogy hét helyre: emberre, dologra is – ha szükséges. Talán látja rajtam, hogy Tamás módjára kételkedem, de megerősíti, hogy van ilyen képessége, mások is csodálkoznak rajta.

Én pedig azon agyalok, hogy van az, hogy az évszámok, amelyek az idő múlását, az életünk állomásait is jelzik, nem jutnak eszébe, amikor egyszerre hét helyre is tud figyelni. Amire azt mondja, hogy az idő, a dátumok, az évek nem fontosak, az élet a fontos, az életben pedig a legfontosabb a szeretet.

Az a lényeg, hogy jól éljük meg az életünket, szeretetben. Aztán egy másik „felvezető” kérdésemre, hogy ebben az üzleti arzenálban hogyan is tud eligazodni, tudja-e kapásból, hogy mi hol van, arra őszintén azt válaszolja, hogy nincs könnyű helyzetben, mert a másfél ezer árucikk közül néha keresni kell azt, amit nem ő tesz a helyére, hanem a két alkalmazottja, akik azonnal segítségére vannak ebben is.

Aztán arról váltunk szót, mikor került a számítógéppel kapcsolatba, hogyan szerezte meg azt a tudását, ami az első közös cégalapításig, majd oda vezette, hogy a saját cégének láthatóan forgalmas üzlethelyiségében beszélgethetek.

– Az volt a szerencsém – mondja mosolyogva –, hogy gyermekkoromtól érdekelt a számítógép és a számítástechnika. A szüleim arra spóroltak, hogy mielőbb tudjanak nekem venni egy számítógépet, amit a ’80-as évek elején meg is kaptam tőlük. Hamarosan – már 15 évesen – programokat írtam. A gépipari arra volt jó, hogy

szakmát és érettségi bizonyítványt is szerezzek. A SZÜV-ben kollegiális volt a légkör, sok új kihívással találkoztunk, komoly problémákat oldottunk meg. Az OTP-ben már mint informatikus, majd rendszergazda dolgoztam. Feladatom volt a szerver üzemeltetése, programok telepítése, a perifériák karbantartása, jelszavak kezelése. Fontos volt a gyors problémamegoldó képesség és beavatkozás, a hibák minél rövidebb idő alatti elhárítása, a rendszer helyreállítása. Ezzel a tudással is felvértezve aztán két társammal, Becskereki Tamással és Somoskői Tiborral együtt alapítottunk először betéti társaságot, majd kft.-t, és nyitottuk meg az első üzletünket is az ezredfordulón. Lassan aztán „kinőttük magunkat”, eljött az ideje a szétválásnak. A két társam biztonságtechnikával foglalkozik, én maradtam a számítástechnikánál, és 2016-tól Compguard Perkom Kft. -nek vagyok egyedüli tulajdonosa, ügyvezetője és üzletvezetője is. Ezek után arra kérem az üzletvezetőt, hogy mutassa be a céget, az üzletet, a profilt, a feladataikat.

– A cégem fő profilja a számítógépek nagyés kiskereskedelme, és lényegében minden, ami ebbe belefér – folytatja. – Feladataink közé tartozik a gépek karbantartása, a szoftverek és a hálózat üzemeltetése és telepítése, kisebb programozási feladatok, szóval majdnem minden, ami a számítógépekkel kapcsolatos. Legbonyolultabb a hálózatok üzemeltetése, van olyan kollégium, ahol négy-ötszáz gép is van, amelyek működtetése elég nehéz feladat. Régebben nem volt ilyen nagy különbség az informatikán – mint szakmán – belül, mostanában kezdünk elmenni Amerika irányába, specializálódnak a feladatok. Van, aki a hálózatokért felel, van, aki a gépekért, de egyben a legjobban kell teljesíteni. Kicsit szét is vált a szakma, például a kisebb cégnél minden a rendszergazda feladatkörébe tartozik, míg

PERSIK LÁSZLÓ

LÁSZLÓ

egy nagyobb vállalatnál esetleg csak telepítéssel foglalkoznak – magyarázza Persik László.

Mit kell tudni a cég profijáról, kapcsolatairól? Hogyan a pozicionálja a cégét, üzletét itt, a helyi számítógépes piacon? – kérdezem tovább a tulajdonost.

– Cégünket, üzletünket a vásárlóink, üzleti partnereink pozicionálják, nem mi magunk.

Az előbbiek visszajelzései alapján azt mondhatom, hogy Salgótarján és vonzáskörzetének legnépszerűbb PC-boltja és szervize vagyunk. Professzionális szaktudásra épülő, szerteágazó tevékenységgel, széles körű lakossági szolgáltatásokkal, szoros együttműködésben a Digi, a Toldinet és a UPC internetszolgáltató cégekkel. Főbb üzleti tevékenységeink – amellyel legfőbb partnerünk, a lakosság rendelkezésre állunk, és bárki keresheti velünk az együttműködést –a következők: PC-, laptop- és notebookbolt, monitor, billentyűzet, egér, PC-kiegészítők,

1969-ben született Salgótarjánban. Az általános iskola elvégzése után a gépipari szakközépiskolában tanult, ahol 1987-ben szakmunkás és érettségi bizonyítványt is kap. A Vegyépszernél kezdett el dolgozni, majd 1988-tól a Számítástechnikai és Ügyvitelszervező Vállalatnál programozó. Nyolc évig az OTP Nógrád Megyei Igazgatóságán rendszergazda. 2000-ben két társával megalapítja a Compguard Bt.-t. Fél év múlva megnyitják első boltjukat is. A céget társasági forma és tulajdonostárs változások után 2016-tól Compguard Perkom Kft. néven, egyedüli tulajdonosként vezeti. Elvált ember, diplomás, két lánya Budapesten dolgozik és tanul. Nyolc éve párkapcsolatban él, kevés szabadidejében szívesen pókerezik és horgászik.

számítógép napjainkban már szerves része életünknek. Cégek, intézmények, iskolák nélkülözhetetlen munkaeszköze,

kábelek, SSD, HDD, nyomtató, tintapatron, toner, router, wifi, internet termékek. Szolgáltatásaink: professzionális számítástechnika Salgótarján és vonzáskörzete számára, nagy teljesítményű game számítógépek és laptopok egyéni igények szerinti kialakítása. Meglévő gépek gyorsítása és karbantartása. Tárhely, videókártya-teljesítménynövelés és memóriabővítés. Akciós, használt nagy monitorok, speciális kábelek és egyéb eszközök. Mindezt úgy összegezhetem, hogy a szerteágazó számítástechnikai tevékenységünk és üzleti szolgáltatásaink profeszszionálisak, széles körű együttműködésen alapuló kapcsolataink pedig gyümölcsözőek – mondja Persik László. A további – a vállalkozás speciális tudását, üzleti mottóját, cégfilozófiáját firtató – kérdésemre is válaszol a cégvezető: – A számítástechnika fő profilon belül majdnem mindennel foglalkozunk a nagyon nagy szerverek kivételével, mert azokhoz nem értek, és amihez nem értek, azt nem is akarom eladni. Így is széles a termékkínálatom, amit folyamatosan bővítek is. Speciális tudásunk? A komplexitás, ami alatt azt értem, hogy nálam gyakorlatilag egy számítógépes rendszert használni, kiépíteni akaró kisebb-nagyobb, újonnan alapított vagy régi cég, intézmény, alapítvány, civil szervezet mindent megkap – egy helyen, egy üzletben –, amire csak szüksége van. Egy embert megbíz, az eljön, és nálam sok mindent megtalál, technikai és kiegészítő eszközt és berendezést is. A szerszámkészlettől kezdve a bútorzaton át, a felmosóig és szemeteszsákig bezárólag – sok mindent. De nem mindent – és ezt hangsúlyozom –, ugyanis azt a terméket, árucikket, amit én nem ismerek, magam nem próbáltam ki, nem tudok érte kezességet vállalni, azt a terméket – eszközt, készüléket, alkatrészt – be sem hozom az üzletbe. Én nem „csak” eladni akarok egyszerűen, hanem a jót akarom értékesíteni. Hogy ez mennyire így van nálam, azt jól jellemzi, hogy mindössze egy százalék a garanciális ügyintézés, amit visszahoznak javításra vagy cserére.

Akkor a kereskedői mottója a minőség, vagy divatosabban: a cégüzleti filozófiája a minőség? – kérdezem magabiztosan, de Persik László kiigazít.

– Pontosítok: a megfizethető minőség. Salgótarján és környéke az ország egyik legszegényebb része, alacsony keresetekkel, ennek megfelelő visszafogott fizetőképes kereslettel, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül.

Akkor hasonlóan alacsonyak az áraik is? –kísérletezem egy jobb kérdéssel, de megint korrigál a cégtulajdonos.

– Többségében méltányosak az áraink. Természetesen vannak korszerűbb, magas minőségű termékek, amelyeknek az ára is magasabb. Viszont csak azt ajánlom, amiről én magam is meggyőződtem, hogy megbízható az adott termék. Ezért nagyon sok terméket – technikát, berendezést, alkatrészt, bármit – magam is „bevizsgálok”, megnézem, hogy működik, melyek az előnyei, hátrányai, és csak azt követen mondok róla vé-

leményt, aztán ajánlom az érdeklődőknek, a vásárlónak. Egy régi bevált termék lehet, hogy jobb, mint egy új, ma piacra került, ami még nincs kipróbálva. Egy bizonyos minőségi szint alatt viszont nem hozok terméket, mert azt nem tudom ajánlani, egy bizonyos árszint fölött pedig nem kínálok, mert úgysem tudom eladni. Szívesen tartanék még több mindent, ha megvennék, de csak ismételhetem magam, hogy szegény városban élünk, ahol – hogy a legegyszerűbb példát mondjam – egy komolyabb, 20–30 ezer forintos egeret már nem vesznek meg. Míg a legolcsóbb eszközből elvisznek 20-at, addig a drágábból egyet.

Persik László – amint az hírlik is a városban – nem „csak” számítógépeket gyógyít. Egy másik különös tudását is az emberek javára fordítja.

– Különböző betegségeket is gyógyítok –említi. – Jó 15 évvel ezelőtt jöttem rá, amikor egy alkalommal elkerültem a sürgősségi

– Őszinte leszek, ezt a képességemet, tudásomat nem tudom és nem is akarom pénzre váltani. Én szakképzettség híján nem gyógyíthatnék, ezért létrehoztam egy alapítványt, ennek kereti között jótékonykodom. Ez a Gyógyító Hagyomány Alapítvány, amelynek van Facebook-oldala is. Mivel az alapítvány fenntartása, működtetése, a gyógyítás ráfordításai (eszközök, rezsi, üzemanyag stb.) költségigényesek, az alapítvány támogatói segítését jó szívvel fogadjuk. Még álmélkodom egy kicsit, aztán eszembe jut a számítástechnikai üzlet új színfoltja a női „divatáru részleg”, és közbe is vetem, hogy netán a női táskák is az említett különös tehetségének a szülöttei? Persik László nevetve válaszol:

osztályra, hogy van ez a ritka képességem. Az már több órás beszélgetést igényelne, hogy miként és hogyan is működik ez nálam. Vannak módszerek, különböző gyógyító eljárások. De a lényege az, hogy én a fentről kapott energiámmal gyógyítok, mindenféle bajt, és nem is csak mozgásszervi megbetegedéseket. A kezemmel, illetve azon keresztül az energiámmal helyre tudom tenni, azt, ami nincs a helyén, vagy rosszul működik. Nem mindenkit tudok meggyógyítani, de – és ezt a sok évi tapasztalat igazolja – tízből nyolc embernek tudok segíteni. A közelmúltban több kezdeti stádiumú daganatos embernek sikerült segítenem, de többek között vesekövet is eltávolítottam már. Azért ez elég mellbevágó nekem, ahogy az is meglepő, hogy ingyen gyógyít, ez is „fentről” jött sugallat talán, hogy jótékonykodjék? – kérdezem, és egyben el is árulom (nem) egészen enyhe szkepszisemet.

– A színes női divattáskák, amelyeket kínálunk a vevőinknek, a kedvesem, Sirkó Ágnes kézműves tehetségét dicsérik, akivel nem mellesleg nyolc éve élünk párkapcsolatban. Ő néhány évvel ezelőtt kezdte el a szebbnél szebb táskákat készíteni, amelyek között talán nincs is két egyforma. Az ötlet – hogy behozzuk azokat az üzletembe, és itt árusítsuk – a koronavírussal együtt jött, ugyanis a párom nem tudott a megszokott módon vásározni, nem tudta a termékeit a korábbiakhoz hasonlóan piacra vinni. Ezért úgy döntöttünk, hogy átmenetileg itt helyet, lehetőséget adunk az árusításra. Mindjárt meg is hirdettem a Facebookon, jöttek is sokan egy időszakban. Tehát ez esetben – ha már kérdezte is – (még) nem a több lábon állásról szól a történet, mint inkább kényszer szülte célszerű üzleti döntésről és kereskedésről. Később esetleg szeretnénk itt egy üzletrészt is kialakítani a páromnak. Aztán a többit majd meglátjuk. Az biztos, hogy vannak még terveink, csak legyen hozzá erőnk és egészségünk.

Baráthi Ottó

 ÜZLET ÉS SZERVÍZ A VÁSÁRTÉREN

HOLNAP MÁR KARÁCSONY LESZ

Abban az évben hamarabb jött a tél. Már december elején hó borította a tájat. A jeges szél hosszú barázdákba hordta össze a földeken, és magas kupacokat rakott a tanya épületei köré. Nem baj, jó ez az őszi árpának, mondta a gazda.

– Sok dolgom volt, láthattad.

– Azelőtt is volt elég, mégis szóltál.

– Szóltam, de ez most más.

– Mi más?

– Ez az egész, ami itt van. Te meg az apám…

– Már alszik. Nagyon elfárad estére. Egész nap a lovakat hajtotta. Meg adtam neki egy kis bort is.

Enyhe szellő rebbent, a fa levelei beleborzongtak, ahogyan átfutott közöttük.

– Eljönnél velem, ha hívnálak? – kérdezte a fiú.

– Hová? Neki a semminek?

– Elmennénk a városba. Beállnék a gyárba. Annyit keresnék, hogy téged eltartsalak.

– S aztán? Hol laknánk? Hol nőnének föl a gyerekeink? – sorolta egy levegővételre a fiatalasszony.

– Valahogy majd csak lenne. Együtt élnénk szabadon, ketten. Aztán elmehetnénk Amerikába.

– Aztán ha mégse, jöhetnénk vissza apádhoz kódis módjára, hogy éhen ne haljunk. Nem beszélve a szüleimről. Visszakövetelné tőlük a földjét, arra mérget vehetsz. Az apám belehalna.

A lány, miközben beszélt, maga elé nézett, kezét az ölében tartotta.

A fia harmadnap reggel vakító fehérségre ébredt. Ő, aki gyerekkora óta mindig hajnali sötétségben kelt. Ahogy oldalra fordult, a fiatalasszony hűlt helyét látta maga mellett az ágyon. Gyorsan fölkapkodta a ruháit, az udvaron összefutott az apjával.

– Hát te, mi történt veled? – kérdezte szúrós szemmel az öreg, aki nemsokára töltötte az ötvenet.

– Elaludtam – mondta a fiú, maga is értetlenkedve az állapotán.

– No, akkor pucold ki az istállót rögvest! –mondta az apa, és már ment is tovább. * * *

Egy nyári délután, vasárnap, amikor a perzselő melegtől még a böglyök is árnyékos helyre menekülnek, a fiú apja könnyű fogattal érkezett haza, és az udvar közepén megállította a lovakat.

– Fogd ki őket gyorsan, de a hámot csak az istállóban vedd le róluk – mondta, miközben leszállt a kocsiról.

– Édesapám, mit akar maga Esztertől? – állt meg dacosan a fiú az apja előtt, anélkül, hogy törődött volna a lovakkal.

Az apja fürkésző tekintettel mérte végig, csak azután válaszolt.

– Mit akarok, mit akarok… Te is tudod. Aszszony kell a házhoz. Amióta anyád meghalt, szétszaladt a háztartás. Alig eszünk rendes ételt, a baromfik is elvadultak. Hozzám jön, már meg is egyeztem az apjával. Tizenöt hold földet adok érte, azzal már a maga ura lehet.

– De hát Eszternek én udvaroltam mostanáig!

– Udvaroltál, nagy dolog. Aztán mid van? –nézett rá sötéten. – Semmid sincs, amíg én élek.

– Kiadhatná a jussomat, akkor a saját lábamra állhatnék.

– Azt már nem! Nem aprózzuk föl a birtokot. Majd ha meghalok, minden a tiéd lesz, de addig várnod kell. Várnod és dolgoznod. Ez a törvény, a föld törvénye. – És Eszter, vele mi lesz?

– Elveszem feleségül, még ötven se’ vagyok. Az apja csak annyit mondott, hogy bízzam rá. Be fogja látni a lyány, hogy ennyivel tartozik a szüleinek. Nekik még van öt kicsi gyerekük, azokat is etetni kell, míg föl nem nőnek. Itt meg egy nagygazda felesége lehet.

– De hát én szeretem Esztert! – Majd elfelejted. Te még fiatal vagy. Eredj a környező falvakba búcsúkor, vendégségkor, találsz ott magadhoz valót, nem is egyet.

Te is tudod, hogy özvegyember nem járhat ilyen helyekre. Örülök, hogy kommendáltak nekem egy dolgos lyányt, akinek ég a keze alatt a munka.

És így beszélték a faluban is, amikor szóba került valahol az eladósorban lévő szép lány. A szülei szegények voltak, örültek, hogy módos gazdának kérik feleségül, és még jobban örültek, hogy özvegyembernek, mert így nem kellett hozományt adniuk vele, hanem még ők kérhettek fizetséget érte. Reménykedtek, hogy ez a házasság majd kirángatja őket a véget nem érő szegénységből, amiben egész addigi életükben éltek. Bár néhányan azt suttogták, hogy látták a gazda fiával is sétálgatni az erdő szélen alkonyatkor a lányukat, ez a hír nem jutott el a leendő férj fülébe.

Őszi estén két ember ült némán egymás mellett a tanyaudvaron álló eperfa alatt. Körbeölelte őket a sötétség, csak a hold világított messze, valahol a látóhatár fölött.

– Nem szóltál hozzám egész nap – kezdte halkan a fiatalasszony.

– Még egy kicsit nőnöd kell, okosodnod. De ne félj, én megvárom, ha nem tart sokáig. Hiszed-e?

* * *

A tanya három különálló lakóházból állt, nem messze tőlük voltak az istállók és a gazdasági épületek, meg egy félig nyitott műhelyszerűség, ahol az egyszerű szerszámokat, gépeket javítgatták. Amikor az új asszony megérkezett, a fiú átköltözött a másik házba az apja mellől. Egy darabig így éltek, de fél év múlva Eszter átvitte a dolgait a harmadik épületbe. A gazda, bár neheztelt rá, nem tudta megakadályozni. Az év nagyobb részében mindhárman keményen dolgoztak, hajnaltól napestig űzték magukat és az igavonó állataikat. Ha nem győzték hárman, napszámosokat fogadtak a közeli faluból. November végére befejeztek minden munkát a földeken. Lassacskán hozzáfogtak a téli teendőkhöz. Tüzelőjük volt bőségesen. Kijavították az év közben meghibásodott szerszámokat, hámokat, jármokat, fogatokat, kocsirészeket, alaposan megélezték az ekevasakat, boronákat, kiegyengették a kormánylemezeket, amivel meg nem bírtak házilag, azt szekéren elvitték a falusi kovácshoz. Az állatokat minden nap gondosan ellátták, hogy tavasszal megerősödve foghassák be őket újra a járomba, hámba.

– Karácsonyra disznót vágunk, mondta egy december eleji napon a gazda, addig egyétek a babot, a krumplit, meg a káposztát. * * *

– Ismered a szomszéd tanya gazdáját? – állította meg egy reggel Eszter a fiút.

– A mérnök urat? Ki ne ismerné. A traktorjától hangos a határ.

– Nem mérnök az, csak technikus, így mondják.

– Találkoztál vele?

 TANYA AZ ÖTVENES ÉVEKBEN

FOTÓ: FEHÉRVÁRI FERENC

– Fölvett az autómobiljára, amikor jöttem visszafelé anyáméktól.

– Fölvett? Nocsak, miket nem hallok! Aztán mit kért cserébe? Egy csókot?

A fiatalasszony nem válaszolt, csak elnézett a távolba, oda, ahol egy széltől dülöngélő fasor jelezte a két birtokot elválasztó utat.

– Nem mondasz semmit? – kérdezte a fiú, és egy kicsit már megbánta az előbbi szavait.

– Ti apáddal még nem gondolkodtatok azon, hogy érdemes lenne gépekkel dolgozni a földeken?

– Milyen gépekkel – nézett rá a fiú –, az ökröknél és a lovaknál még nem találtak ki jobb gépeket.

– Gergely mondta, hogy a traktoroké meg a gépeké a jövő, és hogy az állatok előbbutóbb el fognak tűnni a földekről. Csak idő kérdése.

– Úgy látom, valakinek itt nagyon kinyitották a szemét. Halljam, mit mondott még ez a tudós ember?

– Azt, hogy te még fiatal vagy, neked kellene átvenni a gazdaságot, és az eladott gabona árából újítani, amit csak lehet. Így mondta, újítani. Meg hogy te még tanulhatnál, hallotta valakitől, hogy az iskolában annak idején te voltál a legjobb tanuló. És a tanító eljött hozzátok, hogy rávegye apádékat, taníttassanak tovább, hogy jobban értsél a földhöz meg az állatokhoz. – Újítok én neki akkora gazdaságot, hogy kiesik abból az úri nadrágjából! – mondta a fiú feldúltan. Aztán elborult arccal, ökölbe szorított kézzel csak úgy elviharzott a pajták felé.

Az éjszakai szél a bejárat résein át behordta a havat az istállókba. Az állatok türelmetlenül dobogtak, időnként prüszköltek, bőgtek, el voltak szokva attól, hogy csak délelőtt látják el őket, lapátolják ki alóluk a ganajt. – De föl vagytok háborodva, méltatlankodott a fiú a fogai között, de a lelke mélyén sejtette, hogy az állatoknak is lehetnek elvárásaik, bár ezt a szót valójában nem ismerte. Aztán Eszterre gondolt, hogy az éjszakát most töltötték először együtt. Sejtjei beleborzongtak a felidézett emlékbe, rebbenő hullámok futottak végig a testén. – Csak úgy bejött hozzám az éjszaka közepén, a szobámba – idézte föl magában –, a számra tette a kezét, befeküdt mellém az ágyba, egyetlen mozdulattal levette a hálóingjét, a teste tüzes volt és adakozó. Nem kétséges, a fiú a mennyekben járt. – Meg kell mondanom apámnak, gondolta, csak ki kell várnom a megfelelő alkalmat. Akkor majd meg fogja érteni, hogy nem lehetek tovább a rabszolgája, és ki kell adja a jussomat. Holnap már karácsony lesz, ilyenkor éjfél után bort szoktunk inni, meg beszélgetni. Nem kell tovább várnom. Aztán vagy beleegyezik, vagy Eszterrel együtt elmegyünk. Ez hatni fog, hatnia kell, gondolta a fiú, de valahol mélyen érezte, még nem elég bátor szembeszállni az apjával.

Az apja buzgó katolikus lévén el nem mulasztotta volna a karácsonyi misét. Gyorsan megették a szegényes vacsorát, az üres ká-

posztalevest, mákos gubával. Három napja már, hogy levágták a legnagyobb disznót, de az öreg éppen csak kóstolni engedte az elkészült hurkát, kolbászt. Majd az éjféli mise után, mondta, és mindent gondosan elpakolt.

Sötétben indultak a fogattal, az apa hajtotta a lovakat. A fiú óvatosan próbált Eszterhez közeledni a pokróc alatt, amit magukra terítettek a hideg ellen, de a fiatalasszony eltolta a kezét. A faluban egy ismerős gazda megengedte, hogy a lovaikat bekössék az istállójába, amíg a mise tart.

A templom csordultig tele volt hívekkel. Néhányan furcsán néztek rájuk, akadt, aki a száját is elhúzta. Eszter óvatosan körbepillantott, a szeme megállt valakin, és alig észrevehetően elmosolyodott. A fiú követte a pillantását, a hátsó sorban fölfedezte a szomszéd tanya gazdáját. Hát, ide ette a fene a mérnök urat is, kesergett magában. Miért nem tud ez magához való városi lányt keríteni, miért kell neki a mi Eszterünk? Kicsit meglepődött magán, hogy így gondolt a mellette ülő nőre: a miénk. Az apjáé biztosan, de hogy az övé is lenne, ebben bizonytalan volt. Nézte a tiszta hangon éneklő, kipirult arcú asszonyokat, a lehajtott fejű férfiakat, és a következő napokra gondolt. Mi lesz velünk, Uram, tette föl a kérdést, de nem jött válasz senkitől.

A mise végén elmentek a fogatért, Eszter a templom előtt maradt, hogy beszéde elegyedhessen az egykori lányismerőseivel, iskolatársaival. Amikor a fiú egy távolabbi pontról visszanézett, látta, hogy Gergely is odalép melléje, és néhány gyors mondatot váltanak. Átfagyva érkeztek haza, a fiatalasszony gyorsan fölszította a tüzet, egy kis pálinkával koccintottak, és megették a karácsonyi vacsorát az utolsó falatig. Töltögették a bort, de nem tudtak fölengedni. Mintha a szavak csak úgy kihullottak volna a szájukból, kopogva, minden jelentés nélkül. Szédülve, rosszkedvűen mentek aludni, remélve, hogy másnapra elfelejtik az egészet.

Karácsony első napján ragyogó téli napsütés fogadta őket. A fiú elhatározta, hogy nem vár tovább. Amikor az apja kijött a házból, megállította.

– Mondanék valamit, édesapám – kezdett bele bizonytalanul.

– Ki vele, fiam – biztatta az apja.

– Vagy elmegyünk az Eszterrel, vagy pedig kiadja a jussomat, és így mindketten művelhetjük a saját földünket. Akkor akár közel is maradhatunk egymáshoz.

– Nem mész te sehová, főleg nem az Eszterrel. Vagy földönfutóvá akarsz válni? Sok szerencsét hozzá! De innen semmit és senkit el nem viszel, ennek a beszélgetésnek amúgy sincs sok értelme. Lásd el az állatokat gyorsan, mert igencsak éhesek mostanra.

Hirtelen közeledő motorzúgásra verte föl a csöndet körülöttük.

– Ez meg mi az ördög? – értetlenkedett az apja. – Kit esz ide a fene karácsonykor, ilyen masinával?

A szomszéd tanya gazdája volt, leállította a motort, határozott mozdulattal kinyitotta az autómobil ajtaját.

– Adjon Isten jó napot! – köszönt hangosan. A másik kettő csak nézte, és nem értettek semmit.

– Mit keres itt jóember? Elkószált valamelyik jószága, vagy a kutyája?

– Eszterért jöttem, mondta a férfi az elvárttól kissé halkabban. – Elviszem őt.

– Micsoda?! – kérdezték egyszerre a házigazdák elfúló hangon. – Ez valami rossz tréfa? Karácsonykor nem szoktak ilyenekkel alakoskodni, messze van még a Vízkereszt meg a betlehemesek ideje! És egyáltalán, mégis, mit képzel maga, csak úgy ideállít, se szó, se beszéd, hát ez nem járja, hallja-e kend?

De ekkorra már Eszter is ott állt utcai ruhában, két kezében csomag, a fején nagykendő.

– Elmegyek Gergellyel – mondta –, itt egy napot sem tudnék tovább maradni. Maguk

–EMLÉKEZÉS

ÜNNEP

csak használtak engem, soha meg nem kérdezték, nekem mi lenne jó. Kiölték saját magukból az érzéseket, és azt szerették volna, ha én is így teszek. Hát, nem, inkább a pokol, de remélem, az még odébb van. Fogadjanak szolgálót. Az majd ellátja magukat a hét hat napján. Isten áldja magukat! – De Eszter... – kezdte a fiú akadozva. –Én azt hittem… mi összetartozunk. Hogy a szüleid belehalnának, ha elhagynád ezt a helyet.

– Előbb fogok belehalni, mint ők, ha itt maradok. Igaz, én is szerettem volna, ha öszszetartozunk, de te fiatal vagy még ahhoz, hogy szembeszállj az apáddal. Én ezt nem tudom kivárni, ne haragudj rám! Gergellyel mindent megbeszéltünk, ő becsülni fog engem, úgy remélem. Az ég áldjon! – mondta, és beszállt az autómobilba. Csak a hatalmas füst maradt utánuk torokszorítóan, ahogy kihajtottak az udvarról. – Ezt még megkeserülitek, az anyátok úristenit! – sziszegte felindultan a fogai közt az öreg, majd úgy fordult be a házba, hogy közben ne kelljen a fiára néznie.

– Itt van édesapám? – lépett be a fiú az ajtón. Az apja ott ült a konyhaasztalnál, a reggeli maradványait még nem szedte le senki. Előtte egy félig üres boros pohár, a szeme valahová a távolba meredt. – Úgy döntöttem – kezdte bizonytalanul –, hogy én is elmegyek. Azt hiszem, ezek után nem maradhatok itt tovább. Már össze is pakoltam a holmimat.

Az apja nem mozdult. A fiú arra gondolt, hogy talán nem is hallotta a szavait. Zavartan nézett szét a helyiségben, mint aki keres valamit, amit még el kellene vinnie, ami az övé, és ami bizonyosan hiányozna a következő lakhelyén, amikor majd kipakolja a csomagját.

– Nem mond semmit? – kérdezte reménykedőn, mert valójában nehezebb elválásra számított.

Az apja lassan feléje fordult, ráemelte a tekintetét.

– Emlékszel – kérdezte lassan –, amikor ötéves voltál, és karácsony délután elvittelek a szánnal kirándulni? Így mondják, ugye? Körbejártuk a földeket, miközben édesanyád fölállította a karácsonyfát a tisztaszobában. De hazafelé nagy szél támadt, és akkora torlaszokat hordott a tanya köré, hogy ki kellett fognom a lovakat, a szánt hátrahagyni, és gyalog taposni az utat az állatok mögött, mert csak így jutottunk el a házig. Teljesen ránk sötétedett, mire hazaértünk, a karomban hoztalak, így jöttünk végig. Énekeltem neked a Mennyből az angyalt, hogy ne sírjál. Aztán még benn a házban sem akartál elengedni, tiszta erődből szorítottál, annyira megijedtél a kinn süvítő széltől és sötétségtől. Hiába mutattuk a feldíszített fenyőfát a gyertyákkal, alatta a hintalovat, amire annyira vágytál, és amit még én faragtam neked hosszú téli estéken, amikor te már elaludtál az anyád ölében. Emlékszel-e fiam? Ugye, emlékszel te is?

Kovács Bodor Sándor

„TÉL VOLT, HÓ ESETT...”

Aztán a gimi után jött a „nagyok” kísértése, Klee, Vajda... A tanultságok beépültek. Nyomatok, érzékenyen felülírt esetlegességek, tudatosított „belelátások”: létképek.

Münchenben Klee csodája, „hogy ez milyen egyszerű” – aztán persze mégsem. Párizsban a Picasso múzeum melletti kis sörözőben csak ketten – a többiek már elmentek –, a Pompidou Központ előtt, ahol a feleségemmel együtt majdnem elvitt a rendőrség, mert a képeidet próbáltad eladni.

Kiss Gyuri élt, és megkerülhetetlen, hogyan hatott, mit művelt vele az a történelmi kor, kultúra, a körülmények miként alakították érzékenységét, következésképpen műveit. A művek üzenete pedig visszahatott a Világra, a Kozmosz létérdekének lényegére, ránk, emberekre. Beszélő viszonyban volt a Valósággal. „Tél volt, hó esett...” és persze „Jöttek az ünnepek.” „A szerelemnek élnie kell…”, meg „Nehéz a dolga a katonának...”, „a szerelemnek meg múlnia kell…” A Főnix kocsma süldő lányai, asszony előtti korszakának dúdolása... (Persze, ők is belemúltak saját igézetük káprázatába.) 1972-ben kezdtem tanítani Somoson a gyermekrajzok bűvöletében. Kadlót tanító néni szólt, hogy ezt a Cukros gyereket nézd meg, mert ilyet még nem láttál, és tényleg nem. 5.-től 8.-ig tanítottam, fölkészítettem a képző gimibe. Miskolcon volt a felvételivizsga, fantasztikusan rajzolt fejet, de a szünetben derült ki, hogy álló alak is van a feladatsorban. Egy gyufásdoboz tetejére, az ablakpárkányon rajzolva magyaráztam neki a kontra-posztot. Persze, fölvették, meg később Madárt, Kőtörőt és Tomka Pistit is. Közben megnősültem, megszülettek a gyerekeink, ők meg, egykori tanítványok jártak hozzánk, hozták a munkáikat, híreket Budapestről. Beke, Beuys, a Dokumenta, Jim Morrison, Deep Purple, Pink Floyd: A fal Az elején vergődött a kollégiumban, de beleszokott, kicsit jobban is talán! Fotószakra került, vagy kérte magát(?). Filmszerű fotóetűdjei költői narratívával fűzték össze a részletek érvényességét is hangsúlyozva, de a teljességet, a művek gondolati, érzelmi összefüggései hordozták. Szociologikus életképein familiáris kapcsolatok igazolták a falusi lét valóságos lényegét (Disznótor). Döbbenetesen látomásos az a fotója, amit egy Duner felé tett útja közben talált: fiatal akáchajtások óriási tüskékkel, rajta fölakasztva egy juhszalagból hurkolt koszorú váza. A szerkezet adott, a tüskék is, az asszociációt az idő írta. Utólag összeállt a Krisztusi-korona „alkatrészeinek” szükségszerűsége, a sors által kívánt végzet – úgy tűnik – már akkor kiosztatott.

És közben megnősültél, kislányod született, elváltál. Az időrend persze nem pontos, „de az erő veled van” (volt), a művek meg születtek. A primer valóság az összetettség összefüggéseiben vált képi egésszé. Az egymáson áttűnő rétegek zenei hangzássá szerveződtek, a színés a vonalritmus következményeként fölvonult az eszközkészlet, kiteljesedett a születettség okán: létrejött a mű. (Amit aztán igazoltak kiállítások, díjak és a műértő közönség érzékeny reagálása.)

Már az új helyen laktunk, nem a majorban, eljöttél karácsony este, aztán, azóta ha mindenki itt és együtt van, kártyázunk, „lórumozunk” és a Budapest (Manfred Mann) albumot hallgatjuk, egy idő óta már nem Veled. Bezárkóztál, pedig próbálkoztunk, Kőtörő is, Pityu is, és mi is. Legutóbb már csak a 6.10es buszon találkoztunk, mikor a pesti járathoz mentem az orvoshoz ellenőrzésre, Te meg a besztercei kenyereshez. A pesti kiállításomon még ott voltál, Kőtörő hozott haza, útközben pálinkát ittunk, meg egy kicsit előtte is, és persze még otthon is, kellett a lazítás: („tél volt, hó esett...”)

Kenyérért mentem fornettis Katihoz, mikor azt mondta:

– Hogy ez a Kiss Gyuri is, hogy meghalt!

– Melyik? (mert a famíliában ketten voltatok.)

– Hát, a festő.

„Tél volt, hó esett...”

„Mit is adhatnék Neked ?” (Sosem tudtam a pontos a szöveget.)

Talán az emlékedet, az emlékeinket.

Péter

 KISS GYÖRGY

 KISS GYÖRGY FESTMÉNYE

SZÁZEZERNYI KÉP A MEDVESRŐL ÚJRA

SIKERT ARATOTT A FOTÓS MARATON

Ötödik alkalommal rendezték meg az Olympus Medvesi Fotós Maratont a Medves-fennsíkon. Közép-Európa legnagyobb tájfotós rendezvényén idén is több tízezer fénykép készült el a három nap alatt. A résztvevők madárlesekből, emelőkosárból, várakból is fotózhattak – mesélte Drexler Szilárd, a program főszervezője.

 Ez volt az ötödik rendezvény. Vannak statisztikai adataid, hogyan fejlődött a maraton az elmúlt évek alatt?

– Nincs ilyen elemzésem, és sajnos, fejből sem tudom felidézni, hogy mi volt az utóbbi években, nem tartom számon. Mindig csak azzal foglalkozom, ami most történik, vagy amit tervezek. Legfeljebb a tapasztalatokat hasznosítom, ami múlt, nem érdekel – mondja nevetve. – Az első maratont 2014-ben szerveztük, és utána mindig fejlődtünk egy kicsit, vagy létszámban, vagy programokban. 100 fotós vett részt az elsőn, és szerencsére nagyon jól sikerült, hamar elterjedt a híre.  De a számokra emlékszel ezek szerint. – Az idén 250 fotós vett részt a rendezvényen. Volt év, amikor többen jöttek, de a Covid–19 vírus és a részleges határzár sokakat visszatartott. Korábban 40–60 önkéntessel dolgoztunk, de ezen az idei évben változtattunk, mert a főszponzorunknak, az Olympus Magyarországnak köszönhetően a szakmai közreműködők száma jelentősen nőtt, amely színvonalasabbá tette a rendezvényt. Szóval, az idén nem volt nagy hangsúly az önkénteseken, mert bár nagy segítséget jelentettek korábban, de jelentős idő- és energiaráfordítást igényelt a szervezésük. Most helyi fotósokból alakítottunk csapatot, akik a program ideje alatt folyamatosan segítettek, túrát vezettek és közreműködtek a workshopok munkájában.  Hogyan változtak a helyszínek és a fotózási lehetőségek?

Az idén arra törekedtünk, hogy kisebb területen szervezzük meg a szakmai programok sokaságát, így könnyen elérhetővé váltak a különböző helyszínek, nem kellett sokat utazni. A program három napja során több helyszínen, számos egyedi, különleges, sok esetben kizárólag az esemény alkalmából szervezett program várta a részvevőket, hajnaltól kezdve éjszakába nyúlóan. Bejárhatók voltak Salgó és Somoskő várai, a Medves-fennsík legszebb helyei, megörökíthették a napfelkeltét Szilvás-kőn. Páncélos

lovagok „védték” Salgó várát, amely modellfotózás helyszínéül is szolgált. Lehetőség volt madárlesekből fényképezni, de programot szerveztünk a turistautaktól távoli, felfedezetlen, izgalmas fotótémákat rejtő helyekre is. A felkeresésre érdemes helyszínekre túravezetők segítették az eljutást. A salgóbányai Geocsodák Háza geoparki látogatóközpontban szakmai programok, termékbemutatók és tanácsadások kísérték a hétvégét. Workshopokat tartottak makrofotózás, stúdiófotózás, nedves kollódiumos eljárás és éjszakai fotózás témakörökben.

A Dornyay Béla Múzeumban üvegfotózás workshop várta az érdeklődőket, a Medves-fennsíkon emelőkosárból lehetett felvételeket készíteni 30 méteres magasságból.  Mennyi időbe telt az előkészítés és a szervezés, hányan dolgoztatok rajta?

– Mivel ez már az ötödik rendezvény volt, viszonylag gördülékenyen ment minden. Az Olympus és a Manfrotto munkatársai és

fotós nagykövetei legalább 12 fővel voltak jelen. Nagyon aktívan kivették a részüket a lebonyolításban és a szervezésben a salgótarjáni fotósok, újságírók. Folyamatosan egyeztettek a rendezvényről, csiszolták a programot, összesen nyolc főről beszélhetünk esetükben. Természetesen a geopark munkatársai is közreműködtek minden munkában, ami a maratonnal kapcsolatos volt.

 A járvány miatt hogyan tudtatok a szlovák oldalon programokat szervezni?

– Az idén csak a macskalyuki helyszínre szerveztünk túrát, és a füleki várban volt program. Mindkét helyszín szinte végig bizonytalan volt. Macskalyukba nem is tudtunk a zöld határon átmenni, a határátkelőhelyen autóztak át az érdeklődők, majd Sátorosbányáról mentek a kőbányába és a várhoz.

 Becslésed szerint mennyi fotó készülhetett?

– Egy-egy fotós akár több száz felvételt is készíthetett, így az elkészült képek száma százezer fölött lehet.

 Gondolom, akik két napra jöttek, Salgóbányán szálltak meg. Volt elég férőhely?

– Sajnos nem volt elég szálláshely, egyrészt van olyan szállásunk, amely csak csoportokat tud fogadni, más szálláshelyek pedig még tavasszal bezártak, és nem nyitottak ki a vírushelyzet miatt ősszel sem, holott a belföldi turizmus nyáron érezhetően erősödött.

 Az értékes fődíj nyilván több professzionális természetfotóst is idevonzott. Jól gondolom?

– A rendezvényen nem a profik jelenléte a döntő, bár jól látható, hogy már őket is kezdi érdekelni a maraton.

 Mikor és hol lesz a kiállítás az itt készült fotókból?

– A kiállítás jövő tavasszal lesz, a terveink szerint Füleken, aztán természetesen Salgótarjánban is bemutatjuk a képeket. A zsűrizés után a honlapunkra is fölkerülnek a fotók, aki követi a fotosmaraton.hu oldalunkat, mindenről értesül majd.

KBS