OLÁH ZSOLT

Sikerrel és magas nívón kacérkodott az előadóművészettel, a színjátszással, majd a zenével – azon belül is a magán- és a kórusénekléssel –, de az életében már ifjúkorától hangsúlyos szerepet játszott interjúkészítésben, majd a tanulmányírásban és a művészeti elemzőmunkában tudja leginkább kamatoztatni talentumát, felkészültségét és életkorát meghazudtolóan gazdag tapasztalatait. Ezt bizonyítja, hogy 2019-ben elnyerte a Magyar Művészeti Akadémia hároméves öszöndíját, amelynek keretében Harminchárom színházi előadás az új évezredből címmel betekintést nyújt a fővárosi színházakon kívül a vidéki és határainkon túli magyar nyelvű társulatok előadásaiba. A Magyar Katolikus Rádióban nemrég elhangozott beszélgetés kommentárja szerint Oláh Zsolt a klasszikus elemzések legjobb hagyományait folytatja, beszélgetéseiből, írásaiból kirajzolódik erkölcsi és emberi elkötelezettsége is.  Hogyan kezdődött e mindennapinak aligha nevezhető sokszínű pályafutás? – Itt, a városban láttam meg a napvilágot, egyrészt a Felvidékről, másrészt az Alföldről származó családban. Egyes őseim Zólyom mellett élő faszénégetők voltak, és talán öntudatlanul is, de az erdők, a fák, a napfény, a talaj menti avar, a földillat és az emberi, állati, növényi szimbiózisban és egymásrautaltságban megjelenő belső rend meghatározta a „nógrádiságomat”, ami különleges értékrendként ma is a lényem részét képezi. Felmenőim közül, tudomáson szerint senki sem foglalkozott művészetekkel. A kulturális értékek jelentőségével a Petőfi Sándor Általános Iskolában magyartanárom, Orosz Sándorné ismertetett meg. Pontosan tudta, hogy miként kell felkelteni az érdeklődésemet az irodalom és más művészeti ágak iránt. Nélküle lehet, hogy soha nem kerültem volna kapcsolatba a versmondással, amellyel másodikos koromtól kezdődően közösen foglalkoztunk, folyamatosan versmondó versenyekre jártunk, és szinte mindegyiken dobogós helyezéseket értünk el. Később Sándor Zoltán előadóművész – a Zenthe Ferenc Színház jelenlegi művészeti vezetője – is foglalkozott velem, így Orosz tanárnő és az ő tanácsait is figyelembe véve ismerhettem meg azt az egészen speciális helyzetet, amikor a versmondó nyilvánosan, a közönség előtt szűrheti át a saját személyiségén a költő gondolatait, érzéseit, és megfogalmazhatja a saját szándékait. A Sándor Zoltán vezette Pódium Stúdió tagjaként is sok barátot szerezhettem, többek között Jakab Gabriellával számos határon túli olvasótábor mentoraként bejártuk a Felvidéket és Erdélyt is. A fiatalkori irodalmi élményeim és tapasztalásaim elszakíthatatlan gyökeret eresztettek bennem.  Miként került kapcsolatba az énekléssel? – Visszatekintve, mint olyan sok minden, ez is a véletlennek köszönhető: a Magyar Állami Operaház művészei vidéki turnéjuk során Salgótarjánba, a Kohász Művelődési Központba érkeztek, hogy bemutassák Pergolesi Az úrhatnám szolgáló című vígoperáját. Az egyik szereplő azonban megbetegedett. Én éppen matematikaórán ültem, és próbáltam megérteni mindazt, amit a táblán láttam, amikor hirtelen kihívtak a teremből, és megkértek, hogy aznap este játsszam el a néma szolgáló szerepét Ókovács Szilveszter és Óhegyi Filoretti oldalán. Micsoda örömteli megmenekülés volt ez számomra a baljós árnyakkal fenyegető feleltetés alól… Igaz, hogy szöveget nem kellett tanulnom, de nyolcadik osztályos fejjel, egyetlen próbával egy egész estét betöltő operában jelen lenni sem kecsegtetett egyszerű feladattal.  Ha jól tudom, ez nem egyszeri találkozás volt. – Igen, ezután még hat alkalommal állhattam a két kiváló művész mellett a színpadon. Végül, részben az előbbiekből fakadóan, és hogy kiteljesítsük a zene iránti érdeklődésemet, a Petőfi színjátszók akkori művészeti vezetője, Bolyós Lászlóné vitt el Somogyi Lászlóné karnagyhoz, aki meghallgatott, és beajánlott Gúthy Éva énekművésznek a helyi zeneiskolába, magánének szakra. Akkor talán tizenennégy éves voltam, és idővel egyre több énekversenyenre készültünk közösen, ahol első, második, harmadik helyezést, kiemelt nívódíjakat nyertem. Bekapcsolódhattam a város színjátszó életébe is, leginkább a kortársaimat összefogó HIVATÁSA A MŰELEMZÉS OLÁH ZSOLT A MAGYAR MŰVÉSZETI AKADÉMIA ÖSZTÖNDÍJASA LETT Ki rövidebb, ki hosszabb ideig keresi pályairányultságát. Oláh Zsolt az utóbbiak közé tartozik. A harmincöt éves, salgótarjáni születésű – és a városhoz előélete, illetve a családja révén mind a mai napig ezernyi szálon kötődő – fiatalember sok mindent kipróbált az elmúlt esztendőkben.  FIATAL ELŐADÓMŰVÉSZKÉNT

 OLÁH ZSOLT: „KÍVÁNCSISÁGGAL ÉS KALANDVÁGGYAL VAROM AZ ÚJ TEENDŐKET”

KiViSzI-be és a még a XIX. század végén alakult, 1948/49-től a Nemzeti dal költőjének nevét viselő legendás csoport munkájába.  Az újságírás terén a Nógrád Megyei Hírlap tekinthető fiatalkora egyik legfontosabb gyakorlóterepének, és ahogyan a pályáját nézem, a harmincas évei elejéig az ének, a színjátszás és az írás nem különült el élesen egymástól. – Így volt, és szerintem ez nem is baj. Egészen fiatalként olyan voltam, mint a szivacs. Mindent tudni akartam, mindent szerettem volna a saját bőrömön tapasztalni és a saját élményeimből fakadóan eldönteni, hogy mi az, ami értékes, hasznos, és fejlődési, kiteljesedési lehetőséget ajánl az önazonosság felé vezető úton, és mi az, ami visszavet, és nem gazdagít sem engem, sem pedig a környezetemet. Halkan teszem hozzá: bízom benne, hogy ma is ilyen vagyok. Az említett újságírás ugyancsak nyolcadikos koromig vezethető vissza, néhány empatikus szerkesztő jóvoltából és támogatásával hamar külső munkatársként írhattam a lapba. Elsősorban kulturális jellegű cikkeimet, interjúimat és színházi előadásokról szóló beszámolóimat közölték, de nem riasztott el a sajtómunkától az sem, ha nyaranta, esetenként a lap árusításával bíztak meg.  A Madách Imre Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányai egy részét, később pedig a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola hallgatója lett. Gyorsan megtalálta a helyét a fővárosban? – Huszonkét albérletet „fogyasztottam el”, ebből fakadóan könnyen adja magát a válasz: dehogyis. Furcsa volt, és még ma is az számora a nagyváros túlontúl sistergő zaja és – néhány összetartó emberi és szakmai közösségtől eltekintve – trendin felületes személytelensége, de mára már megszoktam. A budapesti állandó jelenlét pedig a szakmai munkáim miatt a napi életem részévé vált. Tizenévesként korábban furcsa izgalmat jelentett a fővárosi invitálás, mert bár hívtak tanulni a miskolci és a váci zeneművészeti középiskolákba is, de 2001 nyarán részt vehettem egy nemzetközi zenei kurzuson, ahol a Zeneakadémia és a Bartók konzervatórium tanárai tanítottak, ők ajánlották fel a lehetőséget, és így folytathattam Budapesten az itthoni gimnáziumban Kovács Tibor igazgató úr messzemenő támogatásával elkezdett tanulmányaimat.  Mintha a salgótarjáni útkereső lét állomásai ismétlődtek volna Budapesten is, csak magasabb szakmai fokon, hiszen a konzervatórium után mégis a professzionális színészi tanulmányok felé fordult a figyelme: a volt Nemzeti, mai nevén Pesti Magyar Színház legendás színiakadémiájának növendéke lett, később fél évtizedig énekelt Magyarország egyetlen profi férfikarában, a Honvédban, és beiratkozott az Eötvös Loránd Tudományegyetem BTK magyar szakára, és öt évig dolgozott a Maladype Színháznál is.

 OLÁH ZSOLT: „ÉLVEZEM, HOGY A SAJÁT, EGYÉNI UTAMAT JÁRHATOM”

– A gondviselés mindenkinek kijelöli a saját útját, vagy ha úgy tetszik, az önálló fejlődéstörténetét, és ezen, ha felismerjük és elfogadjuk a szelíden terelő figyelmet, hiszem, hogy érdemes végigmennünk. Márai Sándor író szavaival élve: „Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.” És én nagyon élvezem, hogy a saját, egyéni utamat járhatom. Eszem ágában sincs tökéletesnek lenni.  Úgy tűnik, tapasztalatainak összegzésében, a sajtószervezés mellett az interjúkészítésben, a művészeti elemzőmunkában kamatoztatja szakmai ismereteit. Megbízott sajtómunkatársként segítette a Magyar Művészeti Akadémia sajtóosztályának munkáját, s szintén megbízottként kutathatta, vizsgálhatta a színházművészeti terület támogatási lehetőségeit. Jelenleg a Veszprémi Petőfi Színház országos sajtókapcsolatokért felelős munkatársa. Kulturális, művészeti írásai főként az Origón látnak napvilágot, de megjelentek már az Előretolt Helyőrségben és a nagy múltú Hitelben is. Nógrádi újságírói előzményei után mennyiben jelent mást jelenlegi írói tevékenysége? – A Honvéd Férfikarban eltöltött fantasztikus fél évtized után a Maladype Színház alkalmazott, és amikor a sajtószervezéssel foglalkozó kolléganő elment, a színház vezetése megkért, hogy vegyem át e területet. Ebből is fakadóan számos interjút készítettem színházi alkotókkal, rendezőkkel, színészekkel.

Másrészt, úgy gondolom, hogy az igazán nagy alkotók mindig többet tudnak önmagunkról és közösségeinkről, mint mi, és azáltal, hogy kérdezhetem és figyelhetem őket, talán én magam és az olvasók is közelebb kerülhetnek a saját életünkben és a közösségeink életében felmerülő kérdések továbbgondolásához, megválaszolásához. A Magyar Művészeti Akadémia hároméves ösztöndíja erre páratlan és kivételes lehetőséget ad, hiszen, ahogyan eszmélő fiatalként is tettem, újra bejárhatom többek között a vidéki és határon túli területeket, kivételes művészekkel találkozhatok, és ösztöndíjas társaimmal együtt messzemutató szakmai partnerségeket alakíthatok ki.  Újabb állomásként a nemrég útjára indult Országút című folyóiratban is olvashatjuk majd írásait. – Dr. Falusi Márton főszerkesztővel egyeztetve meglátogatom a Kárpátmedence jelentős színházi műhelyeit, alkotóit, drámaíróit, hogy megvizsgáljam a határon túli, magyar nyelven játszó színházak és a határon túli kortárs drámák napjainkbeli kapcsolatát, az interjúk több hónapon keresztül, cikksorozat formájában jelennek majd meg, mindemellett pedig szerkesztőként bekapcsolódom egy hamarosan útjára induló országos színházi internetes portál munkájába is. Kíváncsisággal, kalandvággyal és motiváltsággal várom az előttem álló új teendőket, amelyek széles távlatokat nyithatnak számomra.

Csongrády Béla