BOTOS ZOLTÁN

Egyre-másra csodálhatjuk szép, színgazdag festményeit, hiszen szinte egymást érik azok a csoportos és egyéni tárlatok, amelyeken előkelő helyet kapnak Botos Zoltán különleges, sajátos világú alkotásai. Ám még talán ő sem veszi rossz néven, ha azt mondjuk: az egyetemes képzőművészetnek nem a saját képeivel adott a legtöbbet! Hanem azzal, hogy ifjú fejjel, ötvennél is több éve, a tarjáni cigányhegyen – barátaival – rendszeresen látogatta Balázs Jánost. S a többit már olvassuk tovább a híres költő, festő, filozófus zseni Életemről című önéletírásából:

„Zoli jött, letett egy csomagot. Hoztam egy kevés maradék festéket, én festegettem vele, nekem már nem kell. Próbálkozzon vele valamit festeni. Fiatalabb korában szeretett rajzolni, festeni, hátha menni fog most! (…) A csomagban volt jó néhány rajzlap, grafitceruzák, törlőgumi. Külön csomagolva az akvarellfesték, kisebb-nagyobb ecsetek. Nézegettem egy ideig, azután félretettem. Gondoltam: minek ez már énnekem? Később, még azon a napon, elővettem a csomagot, kivettem egy rajzlapot, ceruzát és törlőgumit. Kimentem az udvarra, széjjel néztem a szomszédos házak térségében, leültem a földkupacra: belekezdtem 40 év múltán az első rajzolásba. Még aznap (hosszú nyári nap volt), megcsináltam az első színes kis képet.” A többi pedig már – mint tudjuk – történelem…! Balázs János akkori ifjú barátja, segítője, Botos Zoltán pedig immár a 70. születésnapját ünnepelte nemrégiben. Ebből az alkalomból beszélgettünk – vagyis inkább: mondta monológját, amelyet az alábbiakban nem kívánunk közbe kotyogásokkal megtörni.

AZ ÉN FIRENZÉM A CIGÁNYHEGY VOLT – Beszéljek az életemről? Ez a legnehezebb. Hetvenéves vagyok. Ennek a kornak ideális előnyei is vannak, amilyen a szelídség, a jóság, az igazságosság, a humorra való hajlam. A bölcsességet nem sorolom ide, mert világéletemben magamnak ártottam. Most veszem csak észre, hogy az idő gyors futása miatt már csak ódon történetek felidézésére szorítkozhatom. Mesélek, pedig nem tudom, érdekel-e ez valakit. Fiatalkoromban talán, de már régtől fogva nem siettem megöregedni. A 70. születésnapomat is haraggal ünnepeltem meg. Haragudtam a világra, és mindenkire, aki csak él és mozog. Hihetetlen! Nem tudom feldolgozni, hogy én, aki nemrég még fiatal voltam és erős, már alig kapok levegőt, ha felmegyek egy dombra. Legbelül úgy érzem, fiatal vagyok. Bensőm azt mondja, csak most kezdem el. Tudom, ez felelősséggel jár. Elsősorban a festésre gondolok itt, mert komolyabb dolog ez annál, minthogy szélhámoskodjunk. Úgy szeretnék festeni, hogy ne keltsek csalódást magamnak és az embereknek sem. Sok munkát kívánok magamnak, mert a tehetség nem elég. Bárki lehet tehetséges, de csak a sok munka visz el a művészethez. Nem Firenzében születtem, pedig micsoda előny lett volna ez számomra. Az én Firenzém a Pécskő utcai cigányhegy volt, itt, Salgótarjánban. Itt láttam meg a napvilágot 1949. december 19-én. Ezt visszacsinálni nem lehet, de nem is bánom. 13 éves koromig itt éltem, és jól éreztem magam. A hatvanas években egy német városi küldöttség a Rokkanttelepről ránézett e szánalmas putrik sokaságára. Azt hitték, hogy ez csak egy filmdíszlet. Maradjon is így az emlékezetükben! Akik meg tudták, hogy itt emberek is élnek, azok cseppet sem barátságosan, a félelem és a borzadály felkeltésére alkalmas helynek vélték. Ők nem is gondoltak arra, hogy itt gyerekek nőttek nagyra, innen indultak a felnőttek reggelente a gyárakba. Ezekből a putrikból indultak útra a fiatalok előbb Budapestre, majd a nagyvilágba muzsikálni. Nagy koncerttermekben és királyi udvarokban zenéltek, és mindig ide is tértek vissza az útról, hogy elmeséljék nekünk, mit is láttak idegenben. Ugyanitt, Balázs János otthonában egy este egyszerre kántáltuk Arany János Toldijának halhatatlan sorait. Vélhetően a helyes ritmusban, ahogy azt a költő gondolta. Boldogok voltunk, ahogy szívünket áthatotta a magyar nyelv melegsége és zenéje. AHOL SOK A PÉNZ, OTT KÍSÉRTET JÁR A legidősebb bátyám szerint olyan fekete kisbaba voltam, hogy kijelentette: „Ez nem lehet ez én testvérem!” A bőröm olyan sötét volt, mint a boksz. Ezt a tényt később anyám is megerősítette. Aztán szép lassan, talán anyám tejétől, vagy attól az igyekezettől, hogy megfeleljek a bátyám óhajának, a bőröm kezdett kifehéredni. Hároméves koromban már fehérbőrű gyerek lettem, aranyszőke, göndör hajjal. Akkor meg azt mondták rám, hogy parasztgyerek vagyok. Nem törődtem én ezzel. Négyéves koromra halványan, de 5–6 éves koromra már több mindenre emlékszem. Volt egy konyhánk, meg egy szobánk. Kész csoda, hogy elfértünk. Hét testvér, meg a szülők. Apám a konyhában aludt egy pric - csen. A szobában volt három ágy. A két nővérem egy ágyban, a két bátyám szintén egy ágyban aludt. Én és az öcsém anyámmal aludtunk. A legidősebb bátyám a nagynénéméknél lehetett, mert ők amúgy is csak ketten voltak. Eszembe jut, hogy minden este anyám beállított egy lavórba, és tetőtől talpig lemosdatott, majd beledugott az ágyba. A fejrésznél magas, barna ágytámla volt. Az ágyban szalmazsákon feküdtünk, rajta egy fehér lepedő. Ezt a szalmazsákot évente háromszor-négyszer friss szalmával tömtük meg. Ilyenkor volt a legjobb aludni rajta. Egészen közel laktunk néhai Szepesi József barátomhoz. Olyan közel, hogy egy vályogfal választott el minket egymástól. Reggelente vagy én, vagy ő keltettük egymást, és innen indultunk az új kalandok felé. Játszópajtás akadt itt elég, hiszen minden családban sok volt a gye A FIATAL BOTOS ZOLTÁN VOLT BALÁZS JÁNOS SEGÍTŐJE  BALÁZS JÁNOS – ALKOTÁS KÖZBEN  FOTÓ: BOTOS ZOLTÁN

 BOTOS ZOLTÁN A KÉSZÜLŐ MAKETTEL

rek. Fő játékunk a bújócska volt. Fiúk, lányok vegyesen. A sok szűk kis sikátorban könnyen és észrevétlenül el lehetett tűnni. Akit a kereső először megtalált, az lett a hunyó. Ha ezt meguntuk, akkor lementünk a patakhoz focizni. Itt két pálya is volt, egy kisebb a gyerekeknek és egy nagyobb a felnőtteknek. Ez a medence már nincs meg, feltöltötték. Innen kezdődött a nagy kanális, ami a Pécskő utca alatt futott végig, és a mozi mögött, a Tarján-patakban végződött. Ez a kanális olyan nagy volt, hogy kiegyenesedve jártuk végig. No, és a pigézés! Ezt a játékot is szívesen űztük. Ha meguntuk, a közeli erdőben mentünk fára mászni. Ősszel a szedret szedtük, amit a Karancs utcában adtunk le. Ebből a pénzből vettük meg az iskolaszereket. Decemberi születésű vagyok, így csak hétévesen kezdhettem az iskolát, 1956-ban. Osztálytársam volt Radics Antal is, aki Radics Gigi nagyapja volt. Emlékszem rá, hogy egy novemberi napon iskolafogászatra mentünk. Amikor végeztünk, a tanító néni felsorakoztatott bennünket, hogy visszainduljunk az iskolába. Addigra már lezárták az épületet. A bejárattal szemben két egyenruhás fegyveres őr vigyázott, hogy az épületből se ki, se be nem mehetett senki. Egy kicsit később, az emeleti ablakból láttam, hogy az édesanyám és Radics Antal édesanyja szalad az épület felé. Értünk jöttek. Mi ketten kimentünk az épületből, de a fegyveres őrök nem akartak hazaengedni. Édesanyám határozott és hangos fellépésére a két őr meghunyászkodott. A főutcán ekkor már nem lehetett menni, ezért a Menház utcán felfelé siettünk, és innen jutottunk el a cigányhegyre. Az első iskolai napom rémisztő volt. Az idegen környezet, az ismeretlen gyerekek és a fegyelmet parancsoló tanító néni félelmet és szorongást keltett bennem, úgyhogy én hazaszöktem. Anyám elfenekelt, és visszavitt az iskolába. Lassan megbarátkoztam az új helyzettel, olyannyira, hogy már szívesen jártam. Abban az időben hol reggel, hol délután volt a tanítás. Hogyha délre kellett mennem, akkor

2020 / 1 én már 11 órakor elindultam. Nem voltam jó tanuló, csak közepes. A 8. osztályban viszont én lettem az osztályelső 4,2-es eredmén - nyel. Az iskola legrosszabb osztályába jártam, így ez az eredmény is igen jónak számított. Az általános iskola után a Madách gimnáziumba kerültem. Itt már egészen más volt a közeg. Osztálytársaim határozott céllal jöttek ide tanulni. Volt közöttük olyan, aki orvos akart lenni, vagy mérnök, vagy tanár. Egy osztályfőnöki órán arra a kérdésre, hogyan képzeljük el az iskola utáni életünket, az egyedüli voltam, aki nem tudta a jövőjét. Nem is tanultam szorgalmasan, és ez a második osztályban már megbosszulta magát. Csak az a matek meg az orosz ne lett volna! A matek pótvizsgára még elmentem, de az oroszra már nem. Választanom kellett. Vagy osztályt ismétlek, vagy ipari tanuló leszek. Az utóbbit választottam. Üveges és képkeretező lettem. Szerettem a szakmámat, de bántott, hogy a többiek már érettségizett emberek. Szégyelltem magam a volt osztálytársaim előtt, de jóval később beiratkoztam a gimnázium levelező tagozatára. Ekkor már családom volt, és már sokkal nehezebb lett a tanulás. Azért megcsináltam, és 1978-ban végre leérettségiztem. Nagy kő esett le a szívemről. 1980-ban megszületett a harmadik gyermekünk is. Végleg lemondhattam arról az álmomról, hogy tanár legyek. Belemerültem a munkába, annál is inkább, mert nem tehettem mást. Egy régi bölcs mondása segített, miszerint „boldogságunkat egyes egyedül a munkában, önmagunk foglalkoztatottságában kell megtalálnunk.” Elegendő pénzt soha nem kaptam érte, de azzal vigasztaltam magam, hogy „ahol sok a pénz, ott mindig kísértet jár.” Végül is az embernek meg kellett keresnie a mindennapi kenyerét.

LÁTTAM EZT AZ EGYRE VIRULÓ EMBERT Így tett Balázs János is, öreg barátom, aki nap mint nap köveket cipelt a hátán. Ezt addig űzte, amíg 1968 nyarán vittem az első rajzeszközöket és a festékeket. Ezzel megkapta azt a tevékeny örömet, amibe belemerült. 1966-tól jártam hozzá beszélgetni. Az ő természetét és életvitelét ismerve nagy szó volt, hogy engem elfogadott. Egyre jobban megismertem az életét, és rájöttem, hogy egy darab kenyér a lehető legtöbb, ha költészet van mögötte. És költészet az volt, nem is akármilyen. Mert ő a festészetben is költő volt. Naponta ámulattal sétáltam fel a hegyre, és elragadtatva álltam meg előtte és az új festményei előtt. Láttam ezt az egyre viruló embert, akivel közös levegőt szívhattam az otthonában. Ismertem az előző nyomorúságos életét, amelyet az ég mostanra már kiegyenlített, kiegyensúlyozott. Végre láttam őt boldognak lenni, és ez nekem elég volt. Hallottam őt kacagni is, amikor esténként a petróleumlámpa fényénél felolvasta nekem az új verseit. Felejthetetlen élmény volt és marad életem végéig. Egy igazi zsenivel barátkozhattam. Tudtam a napi örömeiről és a problémáiról. Nem vágyott rendjelekre és címekre, és még azt sem kérte, hogy nagyobb tisztelettel bámuljanak rá. Azt kérte, hogy hagyják őt alkotni. Az ő sorsa, meg az én sorsom is úgy hozta mégis, hogy rendjelet kapott 2009 őszén. Balázs János ekkor – Kőszegi Edit és Szuhai Péter előkészítő munkájának köszönhetően – posztumusz Magyar Örökség Díjban részesült. Helyette a bizonyító okiratot és az arany jelvényt én vehettem át. Én is kaptam itt egy felejthetetlen mondatot, ami a szívemet melegséggel árasztotta el. Aki nekem az okiratot és az arany jelvényt a kezembe adta, Zelényi Anna Mária nyelvész professzor asszony, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a pódiumon halkan megkérdezte tőlem: „Maga az a bizonyos Zoli, akit Balázs János az önéletírásában említett?” „Igen, én vagyok” – válaszoltam. „Akkor az Isten áldja meg magát!” – mondta. Kell-e ennél nagyobb kitüntetés?!

A TERMÉSZETBE JÁRTUNK FESTENI Mikor kezdtem el a művészettel foglalkozni? Ez is annyira régi történet, mintha egy meghatározhatatlan földön játszódnék. Ha igényem van az igazmondásra – márpedig miért ne lenne –, akkor a ’60-as évek közepe lenne a pontos dátum. Szabó Tamás barátommal jártunk a természetbe festeni. Tőle sok hasznos tanácsot kaptam, majd elvitt Iványi Ödön rajzszakkörébe is. Ez csak egyszer alkalom volt, de Dönci bácsi jóindulatú, hasznos tanácsaival segített abban, hogy a szénrajz portré jól sikerüljön. Ezt a rajzot, amelyet élő modellről készítettem, elvittem az amatőr alkotók éves kiállítására. Ezeken a tárlatokon az én munkáimat is rendre beválogatták az amatőr művészek országos kiállításaira. Mindezek ellenére, ekkor még kevés képet festettem és rajzoltam. A színvonalukat tekintve pedig felejthetőek voltak, úgy is mondhatnám, észrevétlen művészkedés volt. A fordulat 1991-ben történt, amikor máig tartó felfelejthetetlen élmén - nyel gazdagodtam. Szabó Tamás meghívására – és bevallottan a zsebére is – részese lehettem a mártélyi művésztelep aktív életének. El sem akartam menni. Mit keresnék ott? Az Alföldről meg azt képzeltem, unalmas, végtelen síkság. Nem így történt. A művésztelepen pezsgő élet várt. Új barátságok kötődtek, no és az a mindennapi munka, ami aztán meghozta a gyümölcsét. Újdonságként hatott rám az alföldi táj varázsa és szépsége. A végtelen búzamezők színei, ahogy a szél megindítja a hullámzuásukat, olyan, mint a tenger mozgása, és ezernyi színt lobbant ki magából. Olyan csodálatot váltott ki belőlem, és úgy éreztem, én is a táj részese vagyok. Máig ebből az élményből táplálkozom. Mártély adta életem leggazdagabb, leghasznosabb idejét. Mintha a világot utaztam volna körül. A következő évben a Salgótarjáni Tavaszi Tárlaton 4 db képpel is szerepelhettem egyszerre. Boldog voltam, hogy én, a név nélküli művész az országosan ismert festők között kiállíthat

tam. Az első önálló tárlatomat Molnár Péter szobrászművésznek köszönhetem. Eljött hozzám, megnézte a képeimet, majd azt mondta: „Ebből lesz egy jó kiállítás!” 2007-ben, a Kodály Zoltán iskolában Földi Péter nyitotta meg. Erről a bemutatkozásomról a Nógrád Megyei Hírlapban Bódi Tóth Elemér írt. Budapesten 2008-ban mutatkoztam meg a Gold Art galériában, ahol szintén Földi Péter mondta a megnyitót. A kiállításnak sikere volt. 2009-ben Szabó Tamással közös tárlatunk volt a Frei Café belső termében. Itt is Földi Péter remekelt. Lám, mit tesz az alföldi szél? Meglódította művészetem állóvizét. A legutóbbi kiállításomnak különösen örültem, mert a Madách Imre gimnázium kiállítótere remek, a képek rafináltan és hatásosan voltak megvilágítva. Kele Szabó Ágnes meghívásának tettem eleget. A megnyitóbeszédet Tomkáné Balázs Mária vállalta. Nem gondolom, amikor a képeimet festettem és festem ma is, hogy az bármikor is valami szellemi üzenetközvetítés lenne. A célom csupán az életet festeni, az átélt valóságot, és úgy érzem, közös vagyok a hőseimmel, vagyis a képeimmel.

OTT ÁLLT ELŐTTEM A MENNYEI LÉNY… Ha az életemet egy háromfelvonásos színpadi műnek mondhatnám, akkor a harmadik felvonás 2016-ban kezdődött el, és csak Isten tudja, mikor fejeződik be. 2016. június 15-én balesetet szenvedtem. A kertünkben leestem a cseresznyefáról. Három méter magasról a fenekemre estem, és ez volt a baj. Amikor már földet értem, mintha egy géppuska ropogását hallottam volna. Tra-ta-ta-ta-ta. Rá kellett döbbennem, hogy nem egy fegyver hangját, hanem a bordáim összeroppanásait hallottam. Két öldalt az összes bordám, a jobb vállkulcscsontom és a legalsó két ágyékcsigolyám eltörött. Az egyik törött bordacsont megsértette a tüdőmet is. Ezen kívül a szerencsétlen landolás miatt még agyrázkódást is szenvedtem. Tudtam, hogy nagy a

baj, nem mertem mozdulni sem. A mentősök gyorsan jöttek. Beszállítottak a kórházba. A röntgenezés után az intenzív osztályra vittek. Kikötöttek, a számba egy szőrös műcsontot dugtak. „Tessék erre harapni, ha nagy fájdalmat érez!” – mondták. Testemből mindenhonnan csövek lógtak ki, no és az infúzió, amely éjjel és nappal csöpögött belém két hónapon keresztül. Létem egyszeriben lebegő ingatagságba süllyedt. Az élet és a halál keskeny mezsgyéjén jártam. Ki segíthetne rajtam? Ekkor még nem tudtam, ki is lesz ez a valaki. A fájdalmaktól elgyötört testem már vagy tíz napja nem pihent, míg végre mély álomba zuhant. Éjszaka volt, sötét. Valaki hívott, menjek ki hozzá. Felkeltem ágyamból, és könnyű léptekkel, szinte súlytalanul megindultam kifelé. Egy vaslépcsőn kellett felmennem. Itt a tér kitágult, és egy lámpa fényénél egy nekem háttal álló alakot pillantottam meg. Már sejtettem, ki lehet az. Feléje mentem, majd szembe fordultam vele. Jézust láttam magam előtt. Ott állt előttem ez a mennyei lény, akinek a látványa áttörte bennem azt a korlátozottságot, ami engem tőle és Istentől távol tartott. Katolikus neveltetésem ellenére nem hittem a teremtéselméletben a tudomány eddigi fejlődése és olvasottságom okán. De ekkor – elszégyelltem magam. Olvasottságom és képességeim miatti fennhéjázásom ebben a pillanatban sáros porrá változott. Rám tekintett, majd a következőket mondta: „Ne félj! Vigyázok rád! Meg fogsz gyógyulni!” Ezekkel a mondatokkal szólt hozzám, amiket még most is hallok. Visszamentem az ágyamhoz, és lefeküdtem. Már késő délelőtt volt, amikor felébredtem. Ma is valóságként élem meg, nem pedig álomként. Jézus küldött vissza engem az életbe, mert még sok dolgom lesz itt. Azóta valóban sok minden történt, és csupa jó dolgok. Handó Péter gyakran jött hozzám látogatni. Nem sokkal az álmom után, amiről nem beszéltem, felvetette egy közös kiállítás tervét. Én kirakom a képeimet, ő meg verset ír mindegyikhez. Tetszett az ötlet. Később meg azzal jött be, hogy Pál

 SZOROSKA A CIGÁNYHEGYEN

Józsefről tartanak konferenciát, ezen belül szó lesz még Hibó Tamásról, Szujó Zoltánról és Szepesi Józsefről is. Vállalnám-e én Szepesi Józsefet? Elvállaltam, és még ott, a kórházi ágyon elkezdtem a jegyzetelést. Négy hónap után végre hazakerültem. Itthon már gyorsabban gyógyultam. Újra meg kellett tanulnom járni. Először a konferencia ideje jött el, ahová egy merev műanyag páncélban mentem el, mert ekkor még enélkül a felsőtestemet nem tudtam megtartani. Az előadásomnak sikere volt, megtapsoltak. Később a közös kiállítást rendeztük meg, ide már páncél nélkül is el tudtam menni. Sok volt az érdeklődő, alig fértek el. Siker volt. Ezt a kiállítást Kovács Anna nyitotta meg, és ő remekelt.

SIKERES, TERMÉKENY ÉVEK A balesetem után egy évre, 2017-ben kezdődtek a külföldi utazások, amiket a fiamnak köszönhetek. Ezek főleg képzőművészeti utazások voltak. Ezek után eljutottam egy másik földrészre is, Afrikába. Pontosabban Marokkóban jártunk. Ez olyan nagy élmény volt számomra, hogy itthon már 2018-ban 18 db olajképet festettem róla. Soha ilyen termékeny nem voltam. 2019-ben Kovács Bodor Sándor ötletére elkészítettem egy makettet, a cigányhegy egy részletét. Aztán volt még azóta három önálló kiállításom Salgótarjánban, egy Őrhalomban és egy Bátonyterenyén. Tavaly egy képpel szerepelhettem a Tavaszi Tárlaton, kétszer a Révkomáromban élő magyar művészekkel közös tárlaton is. Ehhez még jöttek az írások is, amiket nagyon élveztem. A Balassi Bálint Asztaltársaság által kiadott Asztaltársasági Füzetekben két alkalommal, egy riport a Palócföldben – és még sorolhatnám. Terveim is vannak még. Ezek képtervek, amelyeket jó lenne még megfesteni. De van Balázs Jánossal kapcsolatosan egy szobortervem is. Ha Isten engedi, hogy ne legyek kiszolgáltatva betegségnek, akkor még örömmel dolgoznék.

(Lejegyezte: BR)