COGITO ÁMK

„Továbbra is szívügyünk a város és környezetünk fejlődése, meggyőződésem, hogy ös - szefogással még a mai helyzetben is többet tudnánk tenni, mint amennyit eddig elértünk” – hangsúlyozza dr. Paróczai Csaba, az immár 20 éves Cogito Általános Művelődési Központ – ezen belül számos népszerű helyi művészeti iskola – alapítója. Szerinte ehhez két dolog kell még: szakértelem és hit – hogy a most felnövő nemzedékek esélyt kapjanak egy tartalmasabb életre. Az ehhez vezető – és az eddig megtett – utat fejezi ki jelmondatuk is: „Alkotni szabadon!”

senyekről. Az oktatási irodavezetővel együtt meghallgattak, aztán mondták, rendben van, csináljam. Ezután elmentem a zeneiskolába, ahol az akkori igazgatónak is elmondtam, hogy miben mesterkedem, de azt is, hogy mivel elsősorban az akkor náluk nem tanított csoportos művészeti ágak megteremtésén fáradozom, szerintem jól kiegészítjük egymást, és dolgozzunk együtt. Rajta úgy láttam, kicsit értetlenül, de nem ISKOLA

 Kezembe került a Nógrád Megyei Hírlap egy 2000. szeptemberi száma, benne még a jó emlékezetű T. Németh Laci által írt tudósítással, miszerint Zöld utat kapott a művészeti iskola. Egy rövid hajú, vékony arcú, szemüveges fiatalember fotóját mellékelték a cikkhez. Találkoztál vele azóta, hogy van? – Köszöni szépen, jól. Húsz évvel és húsz kilóval nehezebben, ugyanakkor sok illúzióval kevesebbel, de alapvetően jól, hiszen élünk, és ez mára önmagában becsülendő dolog, ha körbenézünk.  Hogyan emlékszel vissza az indulásra, melyek voltak az illúziók? – Az egész olyan volt, mint egy mese, melyről az első pillanattól tudod, hogy bár hihetetlen, de veled történik. A történet 1999 karácsonyán kezdődött. Az első karácsonyunk volt kiköltözőként a karancsaljai családi házunkban, amelynek felújítása éppen csak annyira haladt, hogy be tudtunk költözni. Az alsó szinten még az előző tulajdonostól megörökölt cementpadló volt, egy ipari műemlék öntöttvas kályha, amit rokonoktól kaptunk, meg néhány szedett-vedett bútordarab. Feleségem minden órás volt a harmadik gyermekünkkel, én a két naggyal a fát díszítettem, amikor csöngött a telefon úgy három óra felé. Még éppen nem gyújtottuk fel a villanyt, de már erősen szürkült. Azt hittem, valamelyik rokonunk hív, de nem, régi barátom jelentkezett Miskolcról, hogy van egy izgalmas dolog, amelyben ő benne van már, és kérdezte, lenne-e kedvem csatlakozni.  Ez volt a művészeti iskola...! – Igen, elmondta, a jogszabályok megteremtették a lehetőséget 1998-tól, hogy a zene mellett egyéb művészeti ágakkal elinduljon egy új típusú alapfokú művészeti iskola, lehet benne tánc, szín- és bábművészet, képző- és iparművészet, több tanszakon, nagyon izgalmas az egész, és nagyon népszerű mind a diákok, mind a szülők körében. Mivel mi népművelőként médiaismereti tanulmányokat is folytattunk, a végzettségünk jó ahhoz, hogy a képző- és iparművészet fotó-videó tanszakán tanítsunk, így – ha megszervezzük az iskolát – vezetői is lehetünk, illetve ő már szeptembertől az is. A szervezet, amiben benne van, a Beszterczey Alapfokú Művészeti Iskola, amelynek már három tagiskolája van. Hozzánk legközelebb Ózdon. Nagyon izgalmas dolog, sokkal szabadabb, mint egy általános vagy középiskola. Öntötte rám az információt, nem is tudtam hirtelen mit mondani, csak azt, hogy rendben, térjünk vissza rá januárban.  És aztán visszatértetek! – Igen, január vége felé egy verőfényes, hóolvadásos napon megjelentek nálunk ketten az iskolaalapítóval. Kávét ittunk, ők elmondták még egyszer, hogy miről van szó, és bíztattak, hogy vágjak bele. Persze akkor már nem kellett sok bíztatás, hiszen a telefonbeszélgetés óta nem volt óra, hogy eszembe ne jutott volna, milyen lehetőség, kihívás előtt állok. Ott ültünk, feleségem térült-fordult körülöttünk, karjában a kicsi lányunkkal, és akkor azt mondtam: igen, vágjunk bele.  Volt sejtésed arról, hogy mibe kezdtél? – Kicsit úgy voltam vele, mint Provolone úr az Oscar című filmben: tudni tudtam, de nem sejtettem! Tudtam, hogyan kell csinálni, de azt nem sejtettem, hogy mit indítok el, és mindez hogyan változtatja meg az életünket, illetve környezetem hozzám való viszonyulását. Addig egy középiskolai tanár voltam. Igaz, hogy 1996-ban, a nyugdíjba menő igazgató bíztatására megpályáztam – persze sikertelenül – az Egészségügyi Szakközép- és Szakiskola igazgatói tisztségét, de ezen kívül az oktatás területén nemigen volt a fejem a vízszint felett. Tanítottam a Bolyai gimnáziumban, részt vettem a helyi művészeti életben, éppen a második verseskötetemet készítettem elő, szóval semmi különös. Nem tartoztam ahhoz a körhöz, aki bármiféle befolyással bírt a városban.  Ezt hátrányként élted meg? – Eleinte igen, később persze lett ennek előnyös oldala – vagy legalábbis szerettem úgy látni. Gyakorlatilag ugyanaz volt a hátránya, mint az előnye. Ha az akkori városvezetéshez közel állok, biztosan sokkal egyszerűbb dolgom van, kapok erkölcsi támogatást, s valószínűleg a személyi és tárgyi feltételek megteremtése is sokkal egyszerűbben ment volna. Ára viszont biztosan az lett volna, hogy átveszik az irányítást, nem az és nem úgy valósul meg, ami és ahogy megvalósult, és valószínű, hogy ma nem én ülnék itt beszélgetni erről a témáról.  Hogyan jutottatok el az iskola kapuinak megnyitásához? – Nagyon érdekes volt a városvezetés reakciójának változását látni. Még februárban bejelentkeztem az oktatási ügyeiért felelős alpolgármesterhez, akit történelemtanárként már régóta ismertem a különböző ver

 BÁBJÁTÉK ÓVODÁSOKNAK

elutasítóan viszonyult a törekvéseimhez. Ezután jött a csapatépítés. Felkerestem azokat a kollégákat, akik szóba jöhettek oktatóként. A legtöbben jól fogadták a kezdeményezést, sőt arra is vállalkozott néhány ember, hogy velem együtt főállásúként beleáll a szervezésbe. De emlékszem olyan kollégára, aki kétszer is felkeresett a Bolyaiban azzal, hogy ezt miért nem lehet megcsinálni. Májusra ott tartottunk, hogy két előkészítő megbeszélést tartottunk az új iskola iránt érdeklődő kollégáknak. Az elsőt a Gagarinban, a másodikat a megyei könyvtárban. Emlékszem, mindkét alkalommal voltunk vagy harmincan. Én előkészítettem az igazgatókkal az együttműködési megállapodásokat, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy helyet találjunk az oktatásnak. Megegyeztünk a Néptáncművészetért Közalapítvánnyal, hogy a táncművészet bázisa a táncház lesz, és nyár elejére találtunk egy helyet, ami igazgatási központnak alkalmas volt, a fenntartó biztosította az induláshoz szükséges eszközöket, így beadhatóvá vált a működési engedély kérelem a megyei főjegyzőhöz.  Eddig tényleg álomszerű a történet. – Na, innen jött a rémálom. Most már a városházáról kerestek meg azzal: hogyan áll a szervezés? Mondtam: minden úgy megy,

 HIBÓ HÉT A MŰVÉSZETI ISKOLÁBAN

ahogy ezt februárban megbeszéltük, beadtuk a működési engedély kérelmet a megyére. Aztán csak kibökték, hogy nekik ez a dolog mégsem tetszik. Mondtam, februárban, mielőtt elkezdtem a szervezést, az első utam ide vezetett, hogy együttműködést kérjek és ajánljak, s akkor ezt meg is ígértétek. Mi változott azóta? Hát, erre volt az a válasz, ami most is a fülembe cseng: „nem gondoltuk, hogy meg is tudod csinálni.”  De az engedélyt megkaptátok? – Igazából ez nem a helyi erőkön múlt, inkább ellenükre történt. A főjegyző nyár végéig húzta az időt, aztán mondvacsinált indokokkal elutasította az engedély kiadását. Augusztus végén jártunk, ide hívtam a fenntartót, és azzal a lendülettel, ahogy kézhez vettük az elutasító határozatot, felmentünk a megyeháza második emeletére, ahol akkor a közigazgatási hivatal volt, és beadtuk a fellebbezést. Mivel a hivatal vezetése úgy látta, hogy az induláshoz szükséges feltételek megvannak, a többi pedig felmenő rendszerben megteremthető, megadta az engedélyt. Augusztus 31. volt, az utolsó nap, hogy elindulhasson szeptember 1-jétől az első tanév. Ez a csöpp bizalom volt, ami miatt ma itt vagyunk.  Ez tényleg kalandos volt! – Ez a kalandoknak még csak a kezdete volt, de arra nincs idő, hogy mindent felsoroljak, és kívülről szemlélve nem is annyira érdekes.  Hogyan indult a munka, és hogyan vált a művészeti iskola általános művelődési központtá? – Majdnem 1300 tanulóval indultunk Salgótarjánban és három környékbeli településen, és ez a diáklétszám két hét alatt iratkozhatott be, hiszen amíg engedély nem volt, nem kezdhettük meg a beiratkozást. Aztán 2001-ben a városvezetés átszervezte a zeneiskolát, és minket lényegében kitiltott a területéről. Ez volt az illúzióvesztés második nagy pillanata, ugyanakkor a szabadság

kapuja is. Azt ugyan nem értettem, hogy miért nem lehetett helyben támogatni, velünk együttműködve megteremteni a csoportos művészetoktatást a megyeszékhelyen, hiszen én erre törekedtem az első pillanattól. Amikor értesültem a kitiltásról, felhívtam az irodavezetőt, aki kis kertelés után őszintén megmondta: nem kívánunk konkurenciát. Először – mi tagadás – úgy estek ezek a szavak, mint valami nagy virtuális fenékberúgás. Kicsit olyan volt ez, mint mikor a mesebeli legényt kipenderítik, lyukas tarisznyával, néhány morzsányi hamuba sült pogácsával. Akkor, ott el kellett döntenem, mi legyen. Igazgató kollégák ajánlottak pedagógusállást, lett volna hová visszamennem, de én úgy döntöttem, hogy adok magunknak még egy esélyt.  Aztán…? – Végül igazam lett. Két év alatt megyei szervezetté váltunk. Hamarosan több mint húsz településen folytattuk az oktatást, az igazgatók és községi polgármesterek szinte egymás kezébe adtak minket. Jártam a megyét, alakultak a kapcsolatok. Közben elvégeztem a mozgókép- és médiakultúra tanár szakot, hogy a végzettségemhez se férjen kétség. A finanszírozás megfelelő volt, meg tudtunk venni mindent, ami kellett a művészetoktatáshoz, ezeket telepítettük a befogadó iskolákba, amelyek ezeket az eszközöket saját munkájukhoz is használhatták. Különösen 2006-tól, a durva megszorítások kezdetétől ez egyfajta szövetséggé is tette a kapcsolatunkat. Amúgy is jellemző volt, hogy szakmai téren, az önkormányzati fenntartású intézmények vezetőivel mindig nagyon jó volt a kapcsolat, még akkor is, amikor itt, a városban nem kívánatosnak nyilvánított a politika.  Szóval, 2006 volt a fordulópont? – Inkább úgy mondanám, hogy 2004–2007. Ez volt életünk legizgalmasabb három éve. 2004-től egyre inkább éreztem, hogy az alapító-fenntartó működése nem jó irányba tart. Nekünk itt, a tagiskolában nem volt tényleges rálátásunk arra, mi folyik Nyíregyházán, de éreztük, hogy megváltozott mind a kommunikáció, mind pedig a fenntartó hozzáállása. Egymás után kaptuk a törvényességi és hatósági ellenőrzéseket, amiket nem tudtunk mire vélni, mivel itt, helyben minden vizsgálat szerint rendben voltunk. 2004 decemberében érlelődött meg a gondolat bennem, hogy ha fenn akarunk maradni, önállósodnunk kell. Persze, titokban ezt sem lehetett megtenni. Az alapítónak elmondtam, hogy mire készülök, és ez miért jó neki. Becsületére legyen mondva, hogy megértette. Így jöhetett el a pillanat, hogy Brunda Gusztáv segítségével létrehoztuk a Hibó Tamás Művészeti Alapítványt, amely 2005 nyarára a tagiskolát önálló művészeti iskolaként újraszervezte. Aztán jöttek a konfliktusok, mert a régi fenntartó környezetében lévők közül addig duruzsoltak az alapító fülébe, mígnem az együttműködésből nyílt szakítás lett, de ez már nem tudott változtatni azon, hogy a döntés ide került Tarjánba, és a magunk urai lettünk.  Miként került a képbe Somoskőűjfalu? – A település 2006-ban levált Salgótarjánról, és az előkészítő bizottság, amely az első testületet is adta, úgy döntött, hogy biztos, ami biztos alapon alapítványi fenntartásban szervezi újjá a helyi köznevelési és közművelődési intézményrendszert. Mivel a két település viszonya – éppen az iskolabezárás és aztán a területi viták miatt – mélyponton volt, és a város hozzánk való viszonya legföljebb a tűrt kategóriába tartozott, ráadásul helyi iskolafenntartó alapítvány akkor sem volt más a környéken, minket kértek fel, hogy alapítsuk újra az iskolát, meg persze vegyük át az óvodát, s mivel az iskola és a művelődési ház korábban is egy szervezeti egység volt, vigyük azt is ráadásnak. 2007- ben tehát a nagy iskolabezárási hullám kezdetén, mi új iskolát nyitottunk. Az, hogy ez sikerült, nem tett minket népszerűbbé helyben, hiszen megkérdőjelezte a korábbi döntés helyességét, de mi ezzel már nem foglalkoztunk. Ekkor alkottuk meg iskolánk jelmondatát is, amely azóta is ott van a bejárat fölött: „Alkotni szabadon”.  S egyre csak növekedtetek – az ország túlvégén is! – 2005-re a megye huszonöt településen több mint kétezer főt értünk el. Ehhez a munkához elkötelezett, komoly szaktudással és lelkesedéssel bíró pedagógusok kellettek, akik közül többen a mai napig is erősítik az intézmény nevelőtestületét. 2007 nyarán olvadt a művészeti iskolai intézményegységbe a Sárospatak környékén működő Báb-Szín-Vár Művészeti Iskola, és csatlakozott hozzá néhány Heves megyei iskolában működő, korábban más művészeti iskolában működő művészeti csoport. Még 2006 folyamán bekapcsolódott az intézmény működésébe a kiskunhalasi Szilády Áron Református Gimnázium néhány pedagógusa, így ott is egyre sokrétűbb művészeti oktatás kezdődhetett. Szintén ettől az évtől részese a magániskola az állami közfeladat-ellátásnak közoktatási megállapodás, majd 2017-től köznevelési szerződés

révén. Így jutottunk el idáig, hogy mára az egyetlen alapítványi fenntartású intézmény vagyunk, amelynek székhelye és fenntartója is helyben van.  Ez megint csak sikergyanús szakasza az életeteknek. – Belülről megélve olyan volt, mint egy ves - szőfutás. 2007-től vezették be az alapfokú művészeti iskolák minősítését, melyhez hozzákötötték az iskolák finanszírozását is. Mindeközben egyik évről a másikra felére vették vissza a normatív támogatást. Az intézkedés bevallott célja az volt, hogy amennyire lehet, csökkentsék a művészeti iskolák számát, illetve tanulólétszámát. Bűnbaknak néhány kókler miatt a magániskolákat tették meg, holott egy minisztériumi országos felmérés alapján kiderült, hogy mind a szakmai munka, mind a jogkövetés terén a magánintézmények 20–30%-kal felülmúlják az önkormányzati intézményeket. Ez annak is köszönhető volt persze, hogy minket folyamatosan ellenőriztek, míg az önkormányzati fenntartókat nem. Sokan közülük ekkor hozták létre az általános iskolával egy szervezeti egységként az alapfokú művészeti iskolákat, amelybe minden szakmai kritérium mellőzésével beíratták az összes tanulót, így jutva pluszforráshoz a fenntartás terén. 2007 nyarán párhuzamosan zajlott az intézmény átfogó minősítése, a somoskőújfalui intézményegységek megszervezése, és ehhez jött a sárospataki intézmény maradékának integrálása. Végül persze sikerült, még az intézmény is kiváló minősítést szerzett, amit aztán – amíg az a rendszer működött – évről évre meg is tartott. Itt van a tábla a bejárat mellett.  Mikortól vagytok itt a Vásártér sarkán, a volt üvegcsiszoló műhelyben? – Ez is jó történet (mosolyodik el, hátradőlve). 2000–2003 között a Május 1. úton béreltünk épületeket, amelyeket átalakítottunk a művészetoktatás követelményei szerint, de végig küszködtünk azzal, hogy a rendelkezésre álló terek szűkösek számunkra. 2003 májusában láttam az Öblösüveg - gyár hirdetését, miszerint kiadó az épület. Még aznap megnéztem, és tudtam, hogy ez a mi helyünk. Akkor még csak egy éve állt üresen, egész jó állapotban volt, persze, gépteremből színház- és próbatermet kialakítani nem egyszerű. Ráadásul, ahogy beköltöztünk 2003 augusztusában, jött a gyémántcsiszoló projekt. Ennek kitalálói valahogy úgy gondolkodtak, hogy csiszolás az csiszolás, az üveg szépen csiszolva akár briliánsként is ragyoghat, vidékre jó lesz. Aztán persze erről is kiderült, hogy kissé kopott üveggyöngyökről van szó, úgyhogy maradhattunk, majd az Öblösüveggyár felszámolásával mindez saját tulajdonunkba került, így azóta biztos a helyünk.  Meddig vezetted te magad az intézményt? – 2012-ben úgy éreztem, révbe értünk. Akkor már tizenkét év volt mögöttem. Az új köznevelési kormányzattal sikerült jó kapcsolatot kialakítanunk, bár a korábbival is rendeződött a viszonyuk 2008-ra. Ezt mutatta az is, hogy a megyéből az elsők közt voltam, aki az akkori miniszteri kitüntetést, a Teleki Blanka-díjat megkapta. A sok harc arra is kényszerített, hogy folyamatosan képezzem magam. Először a közoktatási vezetőképzőt végeztem el, majd 2009-ben felvételiztem a Károli Gáspár Református Egyetem állam- és jogtudományi karára, ahol az év őszén meg is kezdtem a tanulmányaimat. Közben jártam az országot közoktatási szakértőként. Szóval ott voltunk, 2012 nyarán, hosszú előkészületek után öt évre megkaptuk a teljes intézményre a közoktatási megállapodást. Akkorra már láttam, hogy az egyetemmel is végzek 2013 tavaszára, ha összeszedem magam, így elkezdtek érdekelni másféle kihívások. Addigra az intézmény élén olyan vezetőtársak álltak már mellettem, akik önállóan is meg tudták oldani a feladatukat, és úgy gondoltam, jobb, ha jön egy kis frissítés. Én magam inkább teremtő típusú vagyok, semmint fenntartó, és itt már az aprólékos fenntartási tevékenységre volt szükség. 2013 tavaszán aztán jött egy országos köznevelés-irányítási projekt, amelyhez megyei képviseleti vezetőket és munkatársakat kerestek. Mivel a Nógrád megyei pozíciók már elkeltek, megkérdezték, hogy lenne-e kedvem a budapesti képviselet munkájába bekapcsolódni. Igent mondtam, aztán egy hét múlva kiderült, hogy a vezető mégsem vállalja, mert nem akarja otthagyni korábbi munkahelyét, vezetni pedig csak főállású munkatársként lehet. Éppen Budapestre tartottam, amikor a kocsiban utolért a szakmai vezető a hírrel. Kérdezte, én elvállalom-e. Visszakérdeztem, mikorra kell döntenem. Azt mondta: félórán belül. Ekkor Kerekharasztnál jártam. Mire felértem, beszéltem feleségemmel, aztán a Hősök terén igent mondtam a felkérésre. Azóta nem vagyok főigazgató, de a fenntartó alapítványban annak megalakulása óta titkárként viszem az ügyeket. Igazából nem szakadtam el, és nem is fogok soha. Az in

tézmény a mi negyedik gyermekünk a feleségemmel, és egy gyermek a szülőnek mindig gyermeke marad.  Mit tartasz a legnagyobb eredménynek az intézményről szólva? – Tulajdonképpen azt, hogy még mindig van. Ez köszönhető a szülők és tanulók bizalmának, s legfőképpen azon kollégáknak, akik ezt a bizalmat tanévről tanévre megszerzik. Annak ellenre, hogy a köznevelésben érintett 6–18 éves korosztály lélekszáma a korábbi évek töredéke, a művészeti iskola tanulógárdája közel tíz éve csak 10%-os eltéréseket mutat, és az általános iskolánk létszáma is stabilizálódott 120–130 fő között. Számos innovációnk van, ilyen például a Somoskőújfaluban minden támogatás nélkül kiépített iskolakert és smart tanműhely, amelyet 2017-ben nyitottunk meg. Ez egy nulla széndioxid-kibocsátású, gyönyörű fekvésű létesítmény, amely egy hálózatos működés alapja lehet. A webkamerája képe az Időkép oldalon is követhető. Bekapcsolódtunk az Interindustria Tudásközpont Alapítvány vezetésével működő Interreg-pályázatba, amely szlovákiai és magyarországi szervezetek konzorciumaként „Smart communities” néven vidékfejlesztési projektként működik. Ennek első szakasza lezárult, reményeink szerint idén nyáron indul a második kör.  Motivál még valami húsz év után? – Azt mondhatom: igen, vannak terveink az oktatás területén is, nekünk továbbra is szívügyünk a város és környezetünk fejlődése, meggyőződésem, hogy összefogással még a mai helyzetben is többet tudnánk tenni, mint amennyit eddig elértünk. Ehhez két dolog kell még: szakértelem és hit. Tudjuk, mit és hogyan kell tennünk, hogy a most felnövő generációk esélyt kapjanak egy tartalmasabb életre, és hiszünk küldetésünkben, abban, hogy nélkülünk szegényebb lenne a világunk. Bár sok év van már a hátunk mögött, intézményünk jelmondata változatlan: „Alkotni szabadon!” (BR)