KISKERTEMBE TISZA PISTÁT ÜLTETTEM

szeretetet, nem hagyja, hogy megváltsák, s hogy ő is megválthassa azokat, akik bíznak benne. Játékában érezzük ezt az erős jelle mek közötti őrlődést, a saját akarat rossz időben való megfogalmazását, ezzel együtt Tarpai Viktóriával való kettősei az előadás legszebb pillanatai között vannak. S hát elérkeztünk a tarjáni színpadon elő ször látott Tarpai Viktóriához, aki ténylegesen beragyogja az estét. Játékából olyan életerő sugárzik, amely nem hagyja közömbösnek maradni a nézőt. Mindenütt ott van, saját lányaként éppoly meggyőző, mint anyjaként, vagy eljátszott anyjaként. Egyszerre tűzma dár és jégmadár, játszik a környezetében élő férfiakkal, a sorssal és önmagával egyaránt, egészen a felemésztődésig. Tragédiája, hogy életereje, feltétlen szeretete nem illeszthető az egyre enerváltabbá váló környezetébe, melynek elemi hidege végül az ő tüzét is kioltja. Neki azt is elhisszük, hogy szerelmét a két kezével kiássa és új életre kelti. Kíváncsiak vagyunk a következő szerep formálására, mit fog nekünk kitalálni. Susán Ferenc rendezésére azt mondanánk ezúttal, hogy kissé megengedő. Hagyja ját szani színészeit, ami általában jó, de azzal a következménnyel jár, hogy vannak jelene tek, melyek kissé elbeszélnek egymás mellett. Tudjuk, hogy ez a darab így lett megírva, és a székelyek nem egy kapkodós fajta, de abban a világban, ahol már akár fél másod perces vágásokkal bombázzák a nézőt, aki aztán erre a ritmusra kondicionálódik, egy kissé lassúvá válik az előadás néhány részle te. Előáll az a helyzet, hogy belefeledkezünk egy-egy jelenetbe, olyannyira, hogy szinte nem is értjük, miért változik meg. A térrel és színészei mozgatásával ezúttal is kiválóan bánik, s nem fél a klasszikus dra maturgia szerint a nyitójelentben már szögön függő puskát a végén elsüttetni. Gyönyörű és feledhetetlen Réka és Gábor piétai beállítá sa, az embernek a szíve szakad. Van persze egy-két vitatható megoldás is. Mi például nehezen tudjuk elképzelni úgy egyéb ként, hogy egy szerelmes, fiatal lány az idős Vencel bácsi ölében kössön ki időnként, még ha gyerekkorától ismeri is, vagy az öreg Zetelaki a memória szót használja egy párbeszéd ben, de lehet, hogy ez csak kötözködés. A térképzésben ismét sokat segít Pallós Nelli díszlete, aki nagyon profin mélyíti a színpadképet. Ez persze lehetne öncélú is, de hál’ istennek nem az, kitűnően erősíti a dramaturgiát, ahogyan a fények és a hangok is, sőt a színészi ének is, mely ezúttal üde és csengő. Ifjabb Zenthe Ferenc mondta a bemutató végén: nagy tanulság, hogy nem elég meg bocsátani, de tudnunk kell felejteni is, és ennél nagyobb bölcsességet mi sem tudnánk a végére hagyni, még akkor sem, ha ez az előadás maga nem felejtős, sőt… Igen, mert felejtés nélkül az ember könnyen benne marad a régiben – ahogyan ezt egy régi Cseh Tamás-dalból tudjuk, aztán a meg semmisülésig megsértődik, mint Ács Mari, s ennek minden érintettre nézve végzetes következményei vannak. Tartsuk ezt meg a memóriánkban.

P. Cs.

Élt Békés vármegyében egy kovács. Ez a kovács olyannyira kovács volt, hogy még vezetéknévként is erre hallgatott. Rendes, tisztességes iparosembernek ismerte mindenki, szép családja volt, a Jóisten bőséges gyermekáldással segítette őt és feleségét, 1910- ben utolsónak, tízediknek Ilona lányuk született.

Kovács úr szorgalmasan készítette a dualizmus aranykorát megélő megye földművelőinek a különböző eszközöket, patkolta a lovakat, de igazán szekereket szeretett készíteni. Volt ugyanis egy jó komája, aki történetesen bognár volt, s akinek a hordóihoz ő szállította a pántokat. Na, ezzel a bognárral kisütötték, hogy – észlelvén a megnövekedett keresletet – ráállnak a szekerek és kocsik készítésére. Dolgoztak is becsületesen, és mivel akkoriban a tavasztól őszig rendszeresen tartott vásárok voltak a vidék mozgó plázái, vásároztak ők is. De mivel a járműgyártás igazából melléküzemágnak számított mindkettőjük munkásságában, egy évben egy vásárra vittek szekeret. Nem is egyet, rögtön hármat. Mivel a vásár több volt puszta árucsere színhelynél, a vidéki ember ünnepnapjának számított, a jeles eseményre elkísérték őt felesége és a nagyobb gyerekek. Mivel a szekerek jó minőségben készültek, nem volt nehéz dolog hamar túladni rajtuk, délre már végeztek is. Ekkor László mester fogta a tárcáját, és odafordult feleségéhez: – Na, Róza, ma sem jöttünk hiába. Itt van a pénz, két kocsi ára, meg az apróságoké. Vegyetek magatoknak, ami kell, aztán menjetek szépen haza. Mi a komával még maradunk kissé. Az asszony jól tudta, hogy ez a kissé két, de inkább három napot jelent, ám mivel László mester jó ember volt, nem italozott, nem kötözködött, szót fogadott neki, felpakolt a gyerekekkel, s elindultak haza, tudván, hogy az ura harmadnapra úgyis hazajön. Addig tart ki legfeljebb a harmadik kocsi ára. Régi egyezség volt ez közöttük, ez volt a záloga a nyugodt hétköznapoknak és annak a tisztes életnek, amiben részük volt. László mester meg a komája, a bognár ekkor elindultak a csárdába, aztán a többi hasonszőrűvel ott húzatták maguknak három napig. Nem élhettek muzsikaszó nélkül. Ilona lánya, aki magát – lévén a gyerekek közül a legutolsó a sorban – amikor ezekről az évekről mesélt, később egyszerűen csak vakaréknak, szíp, bíkísi nyelvjárásával vakaríknak emlegette, felserdülvén anyja nyomán uradalmi szakácsné lett, aztán hozzáment a gróf libériás inasához, hogy gyermekeik közül az egyiknek legyen az a fia, aki most ezeket a sorokat írja. Hát ez járt az önök derék színikritikusának fejében, amikor már a sokadik nótát húzták a színpadon, és hiába mentek nagy nehezen haza a vendégek, a gazda még csak le akarta vágatni azt a tarka kisborjút, de legalább megtáncoltatni ifjú asszonyát. Meg az is, hogy gyerekkorában mennyi nótát hallott, ha máshol nem, a rádióban szólt jó ebédhez. A nóta, amivel a felnőttek időnként együtt énekeltek, szinte önkéntelenül, csak a maguk szórakoztatására. Meg, hogy az apjának még volt nótája, hogy aszongya: Írom a levelem Balogh Máriának, Csongorád vármegye legszebb leányának. Mert, hogy az ő apja sem élhetett muzsikaszó nélkül, olyannyira, hogy amikor fia

született, és a szülőotthonból feleségével hazahozhatták, összeszedte estére a barátokat meg néhány muzsikus cigányt, kivitte őket Baglyasra, és szerenádot húzatott az ő Ilonájának az orvosi rendelő ablaka alatt, amelynek szolgálati lakásában laktak. Március közepe volt, épp csak olvadni kezdett a hó, úgyhogy a félcipők egy-kettőre ronggyá áztak a latyakban. A lábuk fázhatott ugyan, de a nagy érzés, meg a nóta hevítette őket. Mindennek éppen 55 éve, ami alatt megtörtént a Holdra szállás, divatba jött, majd ki is múlt a táncdalfesztivál, összeomlott a Szovjetunió, a népi demokráciát itthon is felváltotta a másmilyen, a mozikban szinte már csak amerikai filmeket játszanak, s a fiatalok a hamburger mellé angol nyelvű számokat hallgatnak, s a nótáskedvű édesapa már régen az égi csárdában húzatja. Rezonált tehát a színpadi életkép rendesen a kritikusi lélekben, de ezzel egyidejűleg a kétkedés kisördöge is felemelte szőrös kis mancsát: a Kacsamesék nemzedékének mond-e ez az egész valamit, mit mozdít meg azokban, akiknek a vasárnapi ebéd után soha nem vegyült orrában a kis fehér sütemények vaníliás cukor illata a kávéval, az asszonyok MM kölnijével, s a férfiak cigarettafüstjével. És itt van az előadás erénye, mert végül is, igen. Köszönhető ez már rögtön az írónak, aki a nyírségi homokbuckák közé egy valódi magyar, de ezzel együtt a francia és angol társasági darabok könnyedségével bíró színművet álmodott. Móriczról legtöbbünknek az archaikus, feudális környezetből a kapitalizmus könyörtelenségébe átvetett paraszti sorsok jutnak eszünkbe elsőként, s ha már dzsentri, akkor Csörgheő Csuli, mikor két kézzel túr az ételbe, ritkábban a cserfes Csibe. De most, hogy ott ül a nézőtéren, döbben rá, hogy mennyire leegyszerűsített ez az iskolából örökölt kép, hiszen Itt a Pólika és itt a Balázs, akiknek ez a pusztaszél jutott, hogy szeressenek és éljenek együtt jóban, ros - szban, míg nem jön az ásó, a kapa, meg a nagyharang, és ekkor meglátja a háttérben az író bokros bajsza fölött hunyorító, nevetős szemét. Na, de beszéljünk arról is, amit láttunk. Manapság divat, hogy az író és az ő műve egy színházi bemutatónál sokszor már csak mint apropó tűnik fel. A bemutatót jegyző Mikó István és társulata azonban nem akarta átgondolni a művet, ami kifejezetten előnyévé vált az eseménynek. Nekik hála, kaptunk egy jó hangulatú, többnyire jó ritmusú darabot, olyan színészi megmozdulásokkal, amiért érdemes színházba járni. Sokszor ez egy nézés, egy apró gesztus, ami – ha nem színpadon látnánk – színpadias lenne, de itt a helyén van mind. Szinte az összes szereplő hoz valami kis nüánszot a jelenetekbe, amitől sajátja lesz az alakítás, látszik, hogy jól érzik magukat a szerepükben, és úgy egészében jó nekik együtt a színpadon. Mert komédia ez, még ha nem is tanulságok nélküli, s talán ezek a tanulságok azok,

 KOVÁCS VANDA, HÁZI ANITA, SZABÓ ANIKÓ ÉS VÁNDOR ÉVA

amelyek a sárga viganón túl is érvényesek, és fontos lenne, hogy ez a száz évvel későbbi ember is gondolkodjon el rajtuk. Leginkább azon, hogyan működnek az emberi kapcsolatok, kiváltképp a házasság. Szabó Lőrinc pokolian gyönyörű gondolatai szerint nincs kiegyezés, az elvárás: semmiért egészen, teljes alávetés, két önzés titkos párbaja minden egyéb, s még azt is én intézem el magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd. Szétnézve a világban, sokszor az az érzésünk, hogy manapság mintha ez az értelmezés hódítana. Hogy mégis lehet más típusú az ember kapcsolatokért viselt felelőssége, azt Zsani fejezi ki a legszemléletesebben: Ha összevesztél az urad kenyerén, békülj is ki az urad kenyerén! A rendezőnek ebben a nem újragondolós felfogásában remek partnerek a színészek. A kis gesztusokról már említést tettünk, most menjünk végig a főbb karaktereken. Mulatni könnyű, különösen, ha az ember vérében van, egy mulatás harmadik napját imitálni józanul, a száraz nézőtér előtt már nagyobb kihívás, amit nem is tudjuk, hogyan lehetne kifogás nélkül megoldani – bár lehet, hogy egy kis pezsgőosztogatás befelé segítene. A kritikus a fentebb kissé talán túl részletesen is bemutatott nótás vérvonalából kifolyólag itt érzett is némi bizonytalanságot a produkcióban, annak ellenére, hogy Farkas Zoltán orgánumával, temperamentumával jól betöltötte a rendelkezésre álló teret, Simon Kata énektudása és frivolsága is kellett ide, továbbá a táncos Kovács József is érezhető és élvezhető rutinnal tette a dolgát, látszott, hogy színpadra termett. A Hrúz fivérek szerepeltetése sem rossz ötlet, korábban is üde foltját képezték a bemutatóknak, és most sem okoztak csalódást. Az előadás azonban az első jelenetet követően kezdett felerősödni, ami nagyban köszönhető a kiváló szereplőgárdának. Bár a darab központjában a fiatalok konfliktusa és annak megoldása áll, nem mondhatnánk, hogy ők az abszolút főszereplők. A nagynénik házában játszódó középső két jelenetben igazán elkényeztetnek minket az alkotók. Vándor Éva, Kovács Vanda, Szabó Anikó mint Zsani (az egyetlen férfi a házban), a még reménykedő Pepi és a szelektíven halló Mina nagy kedvvel és számtalan egyéni ötlettel formázza meg a vénlány triót. Gesztusaik sokszor mókásak, de mindig nagyon emberiek, és ezt olyan jó látni. Nem lehet nem szeretni őket. Hozzájuk hasonlóan Mikó István Lajosában érezni a nemesi eredetű falusi gazdaember tempóját, konokságát és egyszerű, mégis agyafúrt bölcsességét. Ha a sárga viganó jelentését lexikonban kereső nemzedéknek szemléltetni akarnánk ezt a lassan fél évszázada eltűnt karaktert, minden romantikus túlzása mellett vele tennénk. Szegényebb a világ ezen emberek nélkül. A mellékszereplők is fontos részei a komédiának, velük teljes a játék, hiányozna Erdélyi Gábor kissé szögletes Petákja, vagy Jókai Ági cserfes Birije, de mindenki hozzáteszi a magáét, hogy élvezetes maradjon az este. S hát jöjjenek a „fiatalok”. Házi Anita Pólikaként hitelesen hozza a gazdasszonyságba beletanulni igyekvő, urát a vélhetőleg Zsanitól eltanult módon a kálvinista racionalitás felé irányítgatni próbáló, önérzetes és szerelmetes asszonykát, aki ingadozik e két érzelem között, mint középparaszt a téeszesítéskor (bocsánat). Jól áll neki, amikor durcás, és sugárzik, amikor visszafogadja Balázst. Rácz János Balázsával könnyű egy húron pendülni férfiemberként, értjük és megértjük a tarka kisborjú végzetét mindenáron kívánó indulatait, és vele szenvedünk, amikor pedagógiai célzattal hagyja elmenni Pólikát, hogy aztán a kocsmában hallótávolságból zsarolja őt úgy érzelmileg. Ahogy Pólika, más se tud rá haragudni, mert látszik, hogy nagy szíve van, hogy igazából jó ember, és igenis, egy férfinak, a ház urának legyen önbecsülése. Rácz János szépen hozza a szerep kívánta ívet. Mikó István nézetünk szerint jól fogta meg a darabot, kerek egészet formált belőle, jól forgatja színészeit, bennük saját magát, hogy a végén azt kapjuk, amit lelkünk mélyén szeretnénk: a kizökkent idő újra helyére kerül általa, s még a húszéves haragszomrád is megszelídül. Hogy ilyen csak a színpadon van, és már akkor is csak ott volt, nem baj, legalább ott legyen. Ez annál is nagyobb erénye ennek a darabnak, ha belegondolunk, hogy keletkezése idején mennyire más szelek fújtak a Nyírtől az Adriáig. A kovács kislánya például a következő kis versikét őrizte meg az 1917–18-as évekből. Ahogy mesélte, faluszerte ezt mondogatták a nípek: Kiskertembe Tisza Pistát űtettem / reggel-este forró vízze öntöztem / Mígis kinőtt keze-lába, szakálla / Kötelet a Tisza Pista nyakába! Ugye, mennyivel jobb a világ a színpadon?

Paróczai Csaba