RÉPÁS BÉLA

Sportolói fénykorában az intelligens labdarúgó mintaképének tartották Répás Bélát, az SBTC kiváló játékosát, aki a zöld gyepen sok örömet szerzett a szurkolóknak. Később tanárként és edzőként tudásával, hozzáállásával és emberségével kiérdemelte a kollégák, sporttársak tiszteletét, a gyerekek, tanítványok szeretetét. A minap pedig – a Salgótarján várossá nyilvánításának 98. évfordulója alkalmából tartott ünnepségen – a nógrádi megyeszékhely díszpolgárává avatták az idén 100 éves SBTC köztiszteletben álló legendáját. Mi több, Répás Béla azóta – 271 lejátszott mérkőzés után – újra bemutatkozott az NB I-ben. De ezt a poént már ne lőjük le előre!

 Gratulálunk a díszpolgári címéhez! Mit jelent az ön számára ez az elismerés? Mit érez? – Nem tudom szavakba önteni, milyen nagy örömet és megtiszteltetést jelent számomra ez a kitüntetés, amellyel a szeretett városom elismert, és díszpolgárként olyan nagyszerű emberek közé kerültem, akikre tisztelettel nézek fel. Talán akkor járt át ehhez hasonló érzés, amikor a legmerészebb gyermekkori álmom telesült azzal, hogy meghívtak a magyar labdarúgó-válogatott keretbe. De azt hiszem, hogy ez a mostani érzés még azt is felülmúlja. Boldog, büszke és hálás vagyok, ugyanakkor szeretnék továbbra is méltó lenni erre a kitüntető címre.  A betegsége miatt nem vehette át személyesen az elismerést. Hihetetlen: ott volt élete egyik legnagyobb napján, és képtelen volt elmenni az ünnepségre, ahol távollétében is lelkesen tapsolták! Ezt hogyan viselte? – Nagyon rosszul érintett! Ezt még akkor is így érezném, ha fiatalabb lennék, most pedig már azt hiszem, hogy ennél nagyobb ünneplés, elismerés nem várható az életemben. Nagyon sajnálom, hogy így történt. Az ünnepség napján felszökött a lázam, és nagyon fulladt állapotba kerültem. A feleségem kénytelen volt kihívni a háziorvost, aki injekciókat adott, amely után szerencsére nem kellett kórházba mennem. Az ünnepségen a családom képviselt, és a lányom, Ildikó vette át az elismerést, amely számára is nagy élményt jelentett. Velem pedig a sógorom, Szabó Attila, a kiváló testnevelő, kézilabdaedző maradt itthon, mert betegen nem mertek egyedül hagyni. Azóta – úgy érzem – sikerült teljesen meggyógyulnom, és tovább tudom végezni a labdarúgáshoz kötődő feladataimat.  Idézzük fel a sikeres pályafutását! Hogyan is kezdődött…? – Édesapámmal Mátranovákról kisgyerekkoromtól bejártam a mérkőzésekre. Később ott állt előttem a családi példa is, hiszen Gábor bátyám 1958-től a Stécé játékosa volt abban a remek gárdában, amely a vidék legjobbja címet is elhódította. 1962- ben lettem az SBTC igazolt labdarúgója. Az ifiknél Ménich István, Verbovszky Emil, Gaál Ferenc és Bodon Tibor volt az edzőm, a tartalékcsapatban – ahová 16 évesen kerültem – Szabó „Csoszi” István és Wahlkampf Lajos készített fel az élvonalbeli szereplésre.  Nem is kellett sokáig várni az NB I-es bemutatkozására! – Úgy emlékszem arra a mérkőzésre, mintha ma történt volna! 1966. április 10-én a Csepelt fogadtuk. Akkoriban a Stécénél Mészáros József keze alatt új csapat épült, és abban az évben nem is villogtunk. Ez a találkozó is gól nélküli döntetlenre végző

 RÉPÁS BÉLA AZ SBTC SZÍNEIBEN

dött. Szerencsére a vezetők kitartottak mellettünk, és néhány év múlva ez a gárda érte el a Stécé eddigi legnagyobb sikereit.  A Magyar Kupában már az 1967-es kiírásban is nagyszerűen meneteltek… – A legjobb négy közé kerülésért a fénykorát élő Vasas látogatott hozzánk, és életem legfontosabb góljának tartom azt a találatot, amikor Kenderesi kapus keze alatt becsorgott az a jó kemény passz, amely az 1:0-ás győzelmünket jelentette. A döntőbe jutásért az Újpestet fogadtuk. Nagy csatában 2:2-re álltunk, amikor Szentmihályi kirúgása Németh Miki hátát találta el, és onnan pattant be a hálóba. Ezzel a góllal nyertünk 3:2-re. A kupadöntőt 1967. november 7-én rendezték meg a Népstadionban, ahol sajnos a Győri ETO csapatától egy – szerintünk jogtalan – 11-es góllal 1:0 arányú vereséget szenvedtünk.  A címeres mezt is hamar magára ölthette… – Ahogy a Stécé felnőtt csapatában, úgy az utánpótlás-válogatottban is Mészáros Dodó bácsi dobott be a mélyvízbe. Ma is szívesen gondolok vissza az ott eltöltött időszakra, amikor 1968-tól 1971-ig szinte állandóan játszottam. Itt olyan remek társakkal szerepeltem együtt, mint Branikovits László, Horváth József, Müller Sándor, Nagy László, és olyan klasszisokkal kerültem szembe, mint a jugoszláv Branko Oblak, a holland Wim van Hanegem vagy a lengyel Wlodzimierz Lubanski. Jó érzés volt olvasni a sportújságban, hogy „Lubanski nem rúgott labdába Répás mellett”, s bár ez nem volt igaz, arra a 0–0-ra büszkék lehettünk.  Közben a Stécé is mutogatni kezdte oroszlánkörmeit, és kialakult a legendás Szalay, Répás, Básti középpályás trió, amelyet sokan a legjobbnak tartottak az országban… – A csapatnál a Mészáros József által megkezdett módszeres munkát Marosvári Béla

 BÁSTI ISTVÁN (BALRÓL) ÉS RÉPÁS BÉLA

folytatta, aki kiváló közösséggé, szinte egy nagy családdá formálta a legénységet. A sokat emlegetett középpályás sorunkat is a mester illesztette össze. Korábban ugyanis mindhárman más posztokon szerepeltünk, én például csatárként kezdtem, mint ahogy Básti Pista is a bal szélről lépett hátrább, míg Szalay Miki hátvédet és csatárt is játszott korábban. A középpályán jól kiegészítettük egymást. Én és Miki fele-fele arányban támadtunk és védekeztünk, Pista főleg a támadásban, karmesterként jeleskedett. Mindkét társamnak csodálatos rúgótechnikája volt, rám pedig talán találó a Képes Sport megjegyzése: „Répás nem tud megállni a pályán.” Tudtam gólt rúgni, de a védekezést is segítettem. Játszottam Varga Zoli és Göröcs „Titi” ellen is, és igyekeztem szabályos eszközökkel semlegesíteni őket. Az idő azt igazolta, hogy a középpálya volt számomra az ideális hely.  A fekete–fehér gárda pedig egyre több örömet szerzett a szurkolóknak. – A csapat a Moór Ede, Szabó Géza edzőpáros keze alatt érett be. Ede bácsi mindenkinek mesterien találta meg a posztját, és elhitette velünk, hogy sokkal többre vagyunk képesek annál, mint amit addig nyújtottunk. A Géza által diktált fizikai felkészítés révén pedig jó erőben voltunk. Az 1970/71-es idényben a hetedik helyen végezve a vidék legjobb csapata lettünk. Érdekesség, hogy a pályán elért eredmények alapján ötödikek lettünk volna, de az 1970 tavaszán lejátszott egyidényes bajnokság helyezései alapján „jutalompontokat” kaptak a csapatok, és mi az akkori szerény produkciónk miatt csak két pontot hoztunk magunkkal. A „vidékbajnoki” cím azonban kárpótolt bennünket.  Répás Béla a nagyválogatott keretébe is bekerült… – A kispadon ültem 1971 áprilisában, amikor Bécsben Bene Feri két góljával 2–0-ra legyőztük Ausztriát. Jó lett volna pályára lépni a nemzeti együttesben, de az is nagy szó volt, hogy Albert Flórián, Bene Feri, Kocsis Lajos, Fazekas Laci, Zámbó Sanyi és a többi kiválóság között számítottak rám a

2020 / 1 keretben. Később a müncheni olimpia előtt is benne voltam dr. Lakat Károly keretében, részt is vettem az ünnepélyes eskütételen, de az Újpest ellen megsérültem, és a keretszűkítésnél kimaradtam. Így a Stécéből „csak” Básti Pista utazott az olimpiára.  Ne szaladjunk ennyire előre, hiszen közben minden idők legjobb SBTC-szereplésének, a bajnoki bronzéremnek örvendezhetett a közönség. Mi volt a siker titka? – Az 1971/72-es idény nemcsak nekem, hanem az SBTC-nek is a csúcsot jelentette. Nagyon jó csapatunk volt, s noha a gárdából általában a Szalay, Répás, Básti középpályás triót emelték ki, az egész együttest kiváló labdarúgók alkották. Magyar Lajos és Szőke István személyében két jó kapussal rendelkeztünk. A védelemből Kmetty Józseffel, Varga Sándorral és Vertig Józseffel együtt voltunk Algériában egy olyan Budapest-válogatottal, amelyben Mészöly Kálmán, Göröcs „Titi” és Halmosi Zoltán is játszott. S abban az időben Mátrai Sándor után senki sem tudta azt a becsúszást alkalmazni, amely Gecse Ferenc nagy fegyvere volt. A középpályás sort már említettük, elöl pedig ott volt Kovács István, aki később válogatott lett és Jeck Ferenc, aki a legjobb balszélső volt akkoriban, és hadd soroljam még Szoó Józsefet, Kajdy Tibort, Horváth Ferencet és a többi remek társat. Ez a csapat tökéletesen eggyé kovácsolódott, és elhittük, hogy a neves fővárosi csapatok közé, az élbolyba is be tudunk kerülni. Baráti légkör uralkodott pályán és pályán kívül, amely mind a mai napig megmaradt.  Melyik volt a legemlékezetesebb mérkőzése? – Ha választanom kell az SBTC-ben és az utánpótlás-válogatottban lejátszott csaták közül, akkor azt a mérkőzést emelném ki, amikor 1972 tavaszán itthon 15 ezer néző előtt 3–1-re legyőztük a Bp. Honvédot. A találkozó irama, színvonala, hangulata, a gólok szépsége alapján ez volt a legnagyszerűbb meccsünk.  Egyszeri élmény volt az SBTC UEFA Kupa-szereplése… – Nagy élmény volt bemutatkozni a nemzetközi kupaporondon, de… Az AEK Athén, bár argentin profikat is felvonultatott, nem volt jobb csapat a miénknél. Athénban talán a rengeteg néző, a hatalmas hangorkán, a görögtüzek hatására egy kicsit megijedtünk. Ez lehetett az oka, hogy pontrúgásból és szögletből elkerülhető gólokat kaptunk. De az athéni 1–3 után sem volt veszve semmi. Ha egy kicsivel rutinosabbak vagyunk, itthon továbbjutottunk volna. Ha már az első félidőben értékesítjük egyik helyzetünket, talán feldobta volna annyira a társaságot, hogy szünet után kiharcoljuk a továbbjutást. Sajnos hiányzott a csapatból a nemzetközi rutin, ezért nem tudtuk 1–0-ás vezetésünk után belőni a továbbjutást jelentő második találatot, sőt a végén a görögök kiegyenlítettek. Nagy lehetőséget szalasztottunk el; tovább kellett volna jutnunk, és jött volna a Liverpool…  Élete legszebb gólja…? – A Fradi-pályán egyszer 5–3-ra veszítettünk, de nekem Bálint Laciék gyűrűjében sikerült egy szép csel után úgy kilőnöm a felső sarkot, hogy Géczi Pista meg sem tudott mozdulni.  Később még évekig a Stécé kulcsemberének számított, míg végül a sorozatos sérülések után 1979-ben szögre akasztotta a futballcipőjét. De ezután sem szakadt el a labdarúgástól! – A visszavonulásom után a Nógrádi Szénbányáknál is jó csapatban, kiváló munkatársakkal dolgoztam. Emellett edzősködtem, és a Testnevelési Egyetemen 1983-ban szakedzői diplomát szereztem. Az SBTC-nél előbb a serdülőknél dolgoztam, ahol az első csapatomban olyan tehetségek játszottak, mint Kozma István, Pintér Attila és Oláh Béla. Később a felnőttcsapat pályaedzője, majd a Nagybátony NB III-as együttesének edzője voltam. Ezután másfél évig az SBTC NB II-es és NB III-as csapatát irányítottam. Ezt követően Szalay Mikivel egy szép évet töltöttünk a Síküveggyárnál, ahol az NB II-es újonc legénységgel sikeresen szerepeltünk.  Közben az edzősködés mellett megbecsült testnevelő tanár lett a Gagarin iskolában. Ám nem lehetett könnyű a 40. életéve fölött váltani, és elkezdeni a pedagógus pályát...

 AZ 1971/72-ES BAJNOKSÁGBAN BRONZÉRMET NYERT AZ SBTC LEGÉNYSÉGE. Álló sor, balról: Szabó Géza pályaedző, Nyulászi János gyúró, Szalay Miklós, Gecse Ferenc, Varga Sándor, Kmetty József, Vertig József, Baranyai Gyula, Horváth Ferenc, Miklós József, Sáfrány István, Moór Ede edző. Elöl, balról: Magyar Lajos, Szoó József, Kajdy Tibor, Répás Béla, Kovács István, Básti István, Jeck Ferenc, Barta András, Loch Károly, Szőke István

– Mihai Eminescu írta: „Semmit sem ér neked az élet, ha másképp álmodtad, és másképp élted.” De ez nem igaz, mert igenis, tovább is van élet! Nagyon sok szép élmény ért a tanári pályán. Igaz, eleinte meg kellett szoknom az edzői és a tanári munka közötti különbséget. Addig edzőként sportos, lelkes, tehetséges fiatalokkal foglalkoztam, az általános iskolában viszont akadtak mozgáshiányos, túlsúlyos, kényelmes gyerekek is, akiket nehezebb volt a testedzés szeretetére nevelni. El kellett sajátítanom a tananyag elemeit – szertorna, atlétika, labdajátékok stb. – is. De szerencsére nagyszerű tantestületbe kerültem, ahol mindenki segített nekem és a velem együtt érkező Szalay Mikinek a munkában és a beilleszkedésben. Különösen dr. Horváthné Győri Magdolna és Simon Tibor igazgatók, illetve a testnevelő kollégák, Ringeisen Andrásné, ifj. Szarvas József és Cserkuti Szabolcs támogatták. Annyi szép emlék fűz a tanári pályához, annyi kedvességet, szeretetet kaptam, hogy – a fenti idézetre visszautalva – ez az élet is jó volt!  Nem is maradtak el a sikerek! – A diákolimpián labdarúgásban többször bejutott a csapatom az országos döntőbe. Egyszer el is hódítottuk a bajnoki címet, míg háromszor ezüstérmesek lettünk, de azok is nagy sikerek voltak. A gyerekfociban még egy országos bajnoki címet nyertünk, a Pepsi Cola Kupát, amelyet közel félezer csapatból sikerült elhódítanunk. Egy életre szóló élmény volt a gyerekeknek, hogy fődíjként kimehettek Milánóba, az AC Milan–Juventus rangadóra.  Edzőként is az utánpótlásnevelésben teljesedett ki. – A Salgó Öblös-Faipari SC-nél végzett munkám során kiemelkedően tehetséges volt az 1987–88-as korosztály, amelynek tagjai közül Kerényi Gábor (Diósgyőr), Tolnai Tamás (Újpest) és Simon Attila (MTK) az NB I-be is eljutott, kár, hogy a sorozatos sérülések megakadályozták őket a pályafutásuk kiteljesítésében. Szintén nagy tehetség volt Kiss Máté és Varga Csaba is, akiket a betegségük gátolt, míg Oszvald Ferenc a tanulást választotta. Az edzőség mellett a megyei szövetség utánpótlás-felelősi tisztségét is elláttam, ahol a megyei serdülő- és ifjúsági válogatottak tornáinak szervezése és a kiválasztás volt a feladatom.  Jelenleg is ezer szállal kötődik a labdarúgáshoz. – A megyei igazgatóságok megalakulása után Schuchmnn Attila igazgató meghívott, hogy vegyek részt a társadalmi szervezet munkájában. Ezután Vági Márton, az MLSZ főtitkára kérésére elvállaltam a társadalmi elnöki tisztséget. A társadalmi elnökség feladata az igazgatóság munkájának az ellenőrzése, segítése, ezen kívül – többek között – a bajnokságok, ligaértekezletek lebonyolításáról is gondoskodunk. Egy másik megtisztelő feladatként az MLSZ Grassroots, Fair Play és Kisebbségi Bizottságában is tevékenykedem.  Milyennek látja a megye labdarúgásának a helyzetét? – Örök optimista vagyok. A Balassagyarmat újoncként szépen helytáll az NB III-ban, és bízhatunk abban, hogy a fiatal csapat megveti a lábát az osztályban. Az SBTC minden bizonnyal megnyeri a megyei bajnokságot, a játékuk fokozatosan fejlődik. Rendkívül fiatal a csapat, és ha a fiúk úgy érzik, hogy vannak céljaik, s minden edzésen így végzik az előírt feladatokat, akkor az esetleges osztályzón is eljuthatnak az NB III-ba. Én az őszi idény végén tartott évzárón is arra biztattam őket, hogy a klub fennállásának 100. évfordulót tegyék ezzel ünnepélyesebbé. Az is szép ajándék lenne az egyesület és a szurkolók számára, ha nyerni tudnának az Amatőr Kupa döntőjében. Bízom a sikerekben!  Idén 100 éves az SBTC. Sikerül egy méltó megemlékezés-sorozattal megünnepelni a centenáriumot? – Az emlékévet szervező, lebonyolító SBTC 100 Alapítvány kuratóriumának tagjaként mondhatom, hogy tartalmas programot igyekeztünk kialakítani a centenáriumi esztendőre. Az események sorát öregfiúk-, majd serdülőtornával indítottuk a Városi Sportcsarnokban. Tavasszal az Öblös-pályán épülő utánpótlásközpontban gyermekfoci-fesztiválokat tervezünk, mint ahogy a magyar öregfiúk-válogatott is megtiszteli az emlékévet. Az SBTC központi centenáriumi ünnepséget május 13-án rendezzük a József Attila Művelődési Központban, ahol az üvegcsarnokban sporttörténeti kiállítás is nyílik. Júliusban gálamérkőzésen találkozik az SBTC felnőttcsapata az NB I-es Diósgyőrrel a Szojka Ferenc-stadionban. A Színészválogatott is örömmel jön a reményeink szerint már NB III-as őszi idénynyitó előtt előmérkőzést játszani az SBTC-öregfiúkkal. Száz év képekben címmel novemberben jelenik meg az SBTC történetét megörökítő fotóalbum, amelyben a képek mellett írásban is megemlékezünk a Stécé egykori szakosztályairól és a klub kiemelkedő sportolóiról.  Talán a 100 éves SBTC-nek is van köze Répás Béla díszpolgári címéhez, de a munkáját eddig is elismerték! Melyek ezek közül a legfontosabb díjak? – Korábban is kaptam már a várostól Salgótarján Sportjáért-elismerést. A diákolimpiai bajnoki címünk évében a megyei szövetség javaslatára átvehettem a Magyar Labdarúgásért-díj ezüst fokozatát. A megyei közgyűléstől Bérczy Károly-díjat kaptam, mint ahogy nagyon nagy elismerés volt a VOSZ megyei Príma-díja. Szintén kedves a szívemnek az iskolámtól kapott Gagarin-emlékplakett. De a csúcs, azt hiszem, a mostani díszpolgári cím.  S díszpolgárként hogyan látja Salgótarján jövőjét? – Szépen fejlődik a színház, a sportélet, az SBTC, és remélem, hogy legalább egy stabil NB III-as csapatunk lesz. Tervben van a Tóstrandon egy szép kis stadion, és az elképzelések szerint azt a völgyet egyébként is egy kis ékszerdobozzá varázsolják. Reméljük, hogy ez mielőbb megvalósul. Az elvándorlás megállítása érdekében a városvezetés igyekszik mindent megtenni a tovább tanulók támogatásával. Bízom benne, ELISMERÉS

 RÉPÁS BÉLA

hogy megáll a népesség fogyása, és hos - szabb távon is élhető város lesz Salgótarján.  Mindahhoz, amit elért, kellett egy jó, támogató család! – Nagyon erős volt a szülői háttér, amely mindent megalapozott. A feleségemmel, a szintén mátranováki Sipos Ilonával 1971- ben kötöttük házasságot, és azóta Salgótarjánban élünk. Nem bántam meg, hogy itt maradtunk, szeretünk itt élni. Két gyermekünk van: Ildikó pedagógusként dolgozik a Beszterce-lakótelepi iskolában, Béla pedig a Bp. Honvéd A-licences labdarúgó-utánpótlásedzője, emellett az Egressy Gábor Szakgimnázium tanára. A család szemefénye az unokánk, Ildikó ötéves kislánya, Toldi Szonja, aki mozgékony, eleven gyerek, már most szereti a tornát, az úszást. Remélhetőleg sportolni fog, és ebben folytatja a családi hagyományt.  Tervei a következő időszakra? – A legfontosabb, hogy az egészségem ne romoljon. Az MLSZ-ben a Grassroots, Fair Play és Kisebbségi Bizottságban betöltött megbízatásom június 30-án lejár, de a bizottság elnöke, Vámos Tibor már jelezte, hogy a továbbiakban is számítanak rám, amely nagyon jólesik, és ezután is szívesen végzem a munkát. A megyei igazgatóság társadalmi elnökeként betöltött tisztségem az év közepén szintén lejár, és nem veszem rossz néven, ha egy rátermett fiatalt állítanak a helyemre. Ha nem folytatom ezt a tevékenységet, akkor még több időt szentelek a családnak, a kis unokámnak, mert egyébként is, szeretném a gyermekeimet továbbra is mindenben segíteni. S megbízatás nélkül is figyelemmel kísérem majd a megye labdarúgását, ha pedig valahol úgy gondolják, hogy tudok segíteni, akkor ezt szívesen megteszem, akár iskolában, akár egyesületnél, akár a szövetségben. Talán nem mindenki tudja, hogy nemrégiben újra bemutatkoztam az NB I-ben, ezúttal MLSZ-ellenőri minőségben. Úgy érzem, a továbbiakban is lesz hasznos tennivalóm, és persze szeretnék méltó lenni a megtisztelő díszpolgári címre!

B. R.