TŰZMADÁR AZ ÜRES CSIGAHÁZAK FÖLÖTT

 JAKAB CSABA, TARPAI VIKTÓRIA ÉS SZARVAS JÓZSEF

Régebben érte vád a vidéki színházakat, hogy repertoárjuk eltolódik a könnyű szórakoztatás felé, feltételezve, hogy közönségük csak kikapcsolódni akar, s hát akkor adjuk meg neki az önfeledt nevetés lehetőségét, meg amúgy is, ki jön be a fővárostól száz kilométerekre valami tragédiára.

Hát, ha volt is ilyen vélekedés, az biztosan nem a Zenthe Ferenc Színház műsortervének ismeretében fogalmazódott meg. Az idei – a korábbinál kétszer sűrűbb – évadban ugyanis, talán a Shakespeare-komédia átgondolását és a Stílusgyakorlatok burleszkjét ellenpontozandó, kaptunk egy a Hargita hegyei közé helyezett igazi görög tragédiát. Thalia ezúttal kicsit megpihent egy forrás mellett, hogy Melpomené is kezelésbe vegye a nézőt a szomorú álarc felmutatásával. Mi tagadás, sikerrel. Kellett ehhez egy olyan színdarab, amely bemutatásának indokoltsága a mai Magyarországon talán több helyen hosszas magyarázatot igényelne, és még így sem győzné meg a publikumot. Persze az áthallások, a fiatalság eltávozása, elmenekülése ősei földjéről, okoktól füg getlenül valamelyest mindenhol rezonanciát kelthetnek, de a mi völgyvárosunkban, amely évtizedek óta veszti el fiataljainak zömét, már a téma felvetése is ad valami plusz ürmös zamatot a tragédia amúgy is kesernyés alapízéhez. Elmondhatjuk tehát, hogy Sütő András drámájának Salgótarjánban többletjelentése van, hiszen a személyes emberi tragédián túl ott búg a háttérben a szülőföldnek a fiataljai elvesztését panaszló hangja is. Talán valamikor sírás volt ez, fel-felszakadó kiáltásokkal, hogy három évtized után már inkább a zokogásból is csak a vállak rándulásának csöndes zaja maradjon. Tanulságos estén voltunk hát túl, s az imént vázolt helyzetkép mellett tanultunk valamit magunkról is. A tanulás pedig tudással jár, és a tudás – persze, amellett, hogy hatalom – leginkább a boldogtalanság forrása. Aki sokat tud sok mindenről, annak legtöbb ször nincs oka nagy vigalomra, hiszen szembesül léte korlátaival, az életét alapvetően befolyásoló folyamatok rajta kívülállóságával, saját kiszolgáltatottságának tudatával. Ádám helyzete ez a Tragédia végén, és tényleg csak a hit az, amely a szakadék széléről visszafelé húz, nem engedve az entrópia mélabús vonzásának. Lényegében ez a Sütő-dráma alapszituációja is, amelyet Bódi Vencel hordoz magában. A parancsoló jobban tudás gőgje által megbüntetett ember a hit által marad életben, de ez az élet nem vidám, a Hargitán az advent sosem ér véget. Legalábbis Bódi Vencelnek sosem, és annak a szabad léleknek sem, aki úgy érzi, hogy ha hite fáradhatatlan cselekvéssel párosul, mégiscsak megszületik a kis Jézus, vagy születés helyett legalább újjászületés lesz. A csoda ugyan megtörténik, de a feltámadásnak nem lehet helye az adventben, talán ezért is fut ki a történet oda, hogy a remény pusztulásba fordul. Személyes adventek vannak tehát, de a megváltás – legalábbis a színpadon – nem jön el a szereplők számára, mert másra predesztinálódtak, vagy az istenek nem akarják, s ők már csak ilyen könyörtelenek (s ennyi ökumenizmus legyen nekünk megengedett). Mondtuk, hogy ez egy görög tragédia. Ennyi elmélkedés után persze essen szó a megvalósításról is. Mint minden bemutatott mű, ez is többféle hatást vált ki a nézőkben, s ennek csak egyik oka a bemutatás milyensége. Ahogy azonban bemutató néző nélkül értelmezhetetlen, úgy az értelmezést minden egyes néző a maga habitusa, tudása és pil lanatnyi hangulata alapján végzi el. Hogy az Ítélet kosarai közül melyik mennyire telt meg gombokkal a végére, azt a színház biztosan tudja, gyanítjuk, volt olyan bátor néző, aki a sajátját a Láttam már jobbat feliratúba helyezte. Ilyen az alkotói sors, az ember kiteszi a szívét, mást pedig meg sem érint talán, vagy egyenesen fintorog. E sorok írója nem ezen közömbösök közé tartozik, már csak tiszteletből sem hagyna ott előadást, s igazán örömére szolgált, hogy ez esetben a maradásnak a tisztelet meg adásán túl is volt oka. Már abból, hogy ennyi mindent elmond tunk, kiderül, hogy az önök kritikusát megérintette a darab, sőt volt, hogy óvatosan a szemét is törölgette, és figyelt arra, hogy egyenletesen mélyeket lélegezzen, s tud juk, más is volt így ezzel. Lehet mindezt persze az egyre jobban hajló kor okozta fokozott szentimentalizmusnak is betudni, de talán többről van szó, s ez mindenképp az alkotóknak köszönhető. A játszó személyekről. Bódi Vencelként Szar vas József hozza a tőle elvártat. Karakterének megvan a maga kisugárzása, nemcsak látjuk és halljuk, de érezzük is a színpadon, ugyanakkor van egy kis hiányérzetünk vele kapcsolatban. Nehéz megmondani, mi okoz za ezt, talán néhány hangsúly billeg, egy-két gesztus nincs a helyén, ami pillanatokra ki zökkent, és valami disszonanciát kelt a harmóniában. Kíváncsiak vagyunk, hogy a későbbi előadásokon érezhetőek maradnak-e ezek az esendő pillanatok. Jakab Csabát ezúttal konok öreg székely emberként látjuk viszont, amiben szerin tünk ismét hiteles alakítást nyújt, bár véleményünk szerint maga a karakter nem a legjobban kidolgozott – de ezt inkább írói értelemben értjük. Mivel jelenkori összeha sonlítási alapunk nincs, nem tudjuk, hogy lehet-e a feladatot jobban megoldani. Agárdy Gábort nem hoznánk ide, s nem azért, mert összehasonlításon felül állna, hanem mert a klasszikus Nemzeti színházi előadás a nyolc vanas évek közepén egy olyan messzi világban történt, és annyira más üzenete és jelentősége volt, ami a miénkkel már alig korrelál. Hogy egy pillanatra visszaugorjunk, ugyanez igaz Sinkovits Imre Bódi Vencelére, ami ma már – ki merjük mondani – manírosnak hat Szarvas József szándékoltan természetesebb játékmódja mellett. Varga Fekete Kinga mint az élő lelkiismeret állja végig jeleneteit, ami szerepet az író és a rendező ad neki, azt szépen megoldja, nem az ő hibája, hogy ezúttal nem bontakozhat ki jobban. Hajdu Tibor Zetelaki Gáborként egy kicsit ko ravén figurát hoz. Ö az, aki akár a megváltó is lehetne, de emberként az isteni döntés mi att el kell buknia, hogy bukásában magával rántsa azokat is, akiknek megváltója lehetne. Az ő hübrisze a felejteni képtelenség, ami nélkül az emberi megbocsátás is lehetetlen. Az ember dolga a felejtés, az istené az örök emlékezet. Hajdu Tibor figurája sorsának kiszolgáltatott ja, magát erősnek láttatni akaró gyenge jellem, aki nem bírja el a végtelenbe csorduló