FEGYVERES RABLÁSSOROZAT

HELYTÖRTÉNET Mivel gyerekkoromban apám a kötélpálya karbantartójaként dolgozott, néha magával vitt egy-egy javításra. Egy ilyen alkalommal mesélte el annak az embernek a tragédiáját, aki Rónabányán beleült egy csillébe, de Vízválasztóra már nem érkezett meg. És amikor keresni kezdték, már csak a holttestét találták meg a kötélpálya alatti árokban. Kiesett a könnyen billenő csilléből. Valószínűleg tőle hallottam először a Verebes-pusztai rablógyilkosságról is, amikor a bányászok fizetését szállító lovaskocsit megtámadták, a kísérő rendőrt agyonlőtték, a pénz pedig elrabolták. Még azt is hozzátettem, hogy 14 éves koromban olvastam erről a történetről Fóti Andor megtörtént bűnügyeket taglaló könyvében. Sőt, arra is emlékeztem, hogy a rónafalui kocsmáros, aki akkor éppen Verebesen lakott, egy alkalommal elém tette ezt a kötetet, hogy bebizonyítsa, a hely neve valójában „Verepes”. Azt, hogy ez csak egy sajtóhiba lenne, hiszen az összes térképen, régieken és újakon egyaránt Verebesként szerepel, nem nagyon hatotta meg. – Már ezért megérte kijönni ide! – lelkendezett Péter, és másnap megpróbálta a megyei könyvtárban fölkutatni Fóti Andor kötetét. Akkor még nem tudta, hogy a szerző valódi grafománhoz híven, tucatnyi könyvvel gazdagította a magyar bűnügyi irodalmat. És ott találkozott szembe Mág Bertalan nevével, aki szintén szakmányban termelte a hazánkban megtörtént bűnügyekről szóló köteteket, lévén, hasonlóan Fótihoz, ő is rendőrnyomozóként dolgozott a háború után. Elsőre nem találták az ominózus művet, Péter azonban ilyen könnyen nem adta föl, elment Verebes-pusztára, fölzörgette az egykori kocsmárost, hogy elkérje tőle a saját példányát. A férfi mindenre emlékezett, de a könyvet már ő sem találta meg, sőt abban is elbizonytalanodott, a két szerző közül melyiknek a neve állt a borítón. A kitartó kutatás eredményeként végül a könyvtárban mégiscsak előkerült Fóti Andor Kelepcében az alvilág című 1968-ban megjelent könyve, benne Az álarcosok bandája, amely a Salgótarján környéki rablásokat tárgyalta. Péter nem sokkal később összetalálkozott régi ismerősével, Márkus Pállal, akinek elmesélte az egész történetet. Legnagyobb meglepetésére ismerőse azt állította, hogy ő ennek a rablássorozatnak teljesen más leírását ismeri. De a hivatkozott könyvet ő sem tudta előadni. Péter addig-addig próbálkozott, mígnem eljutott a budapesti Szabó Ervin Könyvtárba. Ott előszedték Mág Bertalan majd’ valamennyi kötetét, így végül előkerült a keresett példány, az 1969- ben megjelent Nyomon a Mág-csoport, benne az Álarcosok című fejezet. – Ez igen! – mondtam meglepetten, két bűnügyi nyomozó megírta ugyanazt a történetet. S megerősítik egymást? – Hát, ez az! – válaszolta Péter. – Nagyon sok mindenben ellentmondanak a másiknak. Nézzük akkor először Fóti Andor verzióját, ő egy évvel korábban jelentette meg a sajátját. (Mindkét szerző többes szám első személyben meséli el a történetet, mintha ketten egyszerre vezetnék volna a nyomozást…) 1947. július 30-án a Salgótarjáni Bányaigazgatóság kocsisa elindul kétlovas fogatával Rónabányára. Vele utazik a cég pénztárosa, aki pénzeszsákjában viszi a bányászok fizetését, 42.000 forintot. Mellette a bakon foglal helyet a szállítmányt kísérő fegyveres rendőr. A verebesi kötélpálya őrházát elhagyva a szerpentinen eléjük lép egy álarcos alak, azonnal tüzet nyit rájuk, a rendőrt eltalálja, aki meghal. A kocsis menekülőre fogja, de újabb álarcosok kerülnek elő, ők is tüzelnek, végül megállásra kényszerítik. A rablók, összesen négyen vannak, magukhoz veszik a pénzt, és a bokrok között eltűnnek. Néhány hónappal később egy Ózdról Egercsehibe tartó teherautót tartóztat föl öt álarcos fegyveres, farönköt fektetnek keresztben az úttestre, golyózáport zúdítanak a kényszerűen megálló járműre. Az autóban utazik a somoskői bányaüzem pénztárosa, akinél ott van a dolgozók fizetése, nem kevesebb, mint 344.000 forint. A rablók távoznak a pénzeszsákokkal, szerencsére ezúttal nem volt áldozata a bűncselekménynek. AMIKOR KIRABOLTÁK A PÉNZSZÁLLÍTÓKAT 73 ÉVVEL EZELŐTTI TÁMADÁSSOROZAT DOKUMENTUMAIT KERESIK

2015 tavaszán kezdődött az egész. Drexler Szilárd Szerencse lent! című filmjét forgattuk, Prakfalvi Péter szakértőként szerepelt a produkcióban, én a fényképezésben segédkeztem. A Gortva-völgyben kerestünk szénkibúvásokat, és szóba került a Rónabánya és Vízválasztó között működő egykori kötélpálya.  A VÍZVÁLASZTÓ ÉS RÓNABÁNYA KÖZÖTT MŰKÖDŐ KÖTÉLPÁLYA 1900-BAN  FOTÓ: FORTEPAN  A SOMOSI ALAGÚT (DUNEL) ÉPÍTÉSE VALAMIKOR A SZÁZADFORDULÓN

 VEREBES, AZ ELSŐ RABLÁS HELYSZÍNE HELYTÖRTÉNET

1948 augusztusában, egy szombati napon a Somoskőújfalui Bányaigazgatóság pénzes futárát szállító vasúti szerelvényt a Somoskőújfalu és Eresztvény között található alagút „dunel” utáni emelkedőn, közel az egykori viadukthoz, egy, a sínekre fektetett vastag fatörzzsel megállásra kényszerítik. A töltés két oldaláról álarcosok ugrottak a személyszállító kocsira, és a vállalat két tisztségviselőjétől elrabolják a 88 200 forintos küldeményt. Még aznap (?) a zabari postahivatal pénzszállítmányát a Pétervásárán és Istenmezején feladott pénzküldeményekkel együtt Erdőkövesdnél három álarcos elrabolja a két futártól. A nyomozás szálai egy Csehszlovákiából áttelepült magyar férfihoz vezetnek, aki Kaposi József, illetve Puszta Lajos néven szerepel a leírásban. Őt és bűntársait letartóztatják. A nyomozás során kiderül, hogy egyikük, aki korábban a hadseregben távbeszélős volt, rá tudott csatlakozni a bányai telefonvonalakra. A fizetési napok előtt csak azt figyelték, hová kérnek rendőrségi kísérőt, ez alapján már ki tudták számítani a pénzszállítmány útját. – Nézzük, ehhez képest mit ír Mág Bertalan! – biztatom Pétert. – Az eseményeket nagyjából ugyanúgy írja le, de a szereplők nevei teljesen mások. Valószínűleg szándékosan megváltoztatta ezeket. A rablásokban részt vevők száma és az elrabolt pénzek összege sem egyezik az előző verzióval. A somoskőújfalui vonatrablásnál Mág harminc utasról is ír, akik valamennyien végignézték az akciót, és később szemtanúként hallgatták ki őket. Még aznap éjszaka a községben valakik betörtek két földműves-szövetkezeti boltba, és nagymennyiségű ruhaneműt zsákmányoltak. Később a bűnszövetkezet lebukásához ez a szál is hozzájárult. (A másik buktató az egercsehi vendéglős esete volt, akinek a padlásán rejtegették a rabláshoz használt fegyvereket.) A pénzszállítások időpontjáról pedig a bányavállalat megvesztegetett munkatársai adták meg a szükséges információkat. Az erdőkövesdi rablás, valamint a csehszlovák szál teljesen eltűnik ebből a változatból. Mág szerint a bandavezért kötél általi halálra, a többieket életfogytiglani börtönre ítélte a bíróság. – Mit tehet ebben az esetben a kutató, aki a valós történetet szeretné megismerni? – kérdem elbizonytalanodva. – Tovább dolgozik! – mondja nevetve Péter. – Kiderült, hogy 1948. augusztus 12-én a Szabad Nógrád terjedelmes írásban foglalkozik a somoskőújfalui vonatrablás esetével, Vadnyugati romantika – és 400 kőbányász hiába várja a fizetését címmel. Bár a cikk nincs aláírva, azóta megtudtam, Bobál Gyula volt a szerző, aki egy személyes találkozásunk alkalmával elmondta, hogy közvetlenül az eset után járt a helyszínen, így tudta megírni a cikket, illetve néhány hónappal később tanúja volt az elfogott tettesek közreműködésével lefolytatott helyszíni rekonstrukciónak is. Ő az elkövetők lebukásának okát is tudni vélte, egy szerencsétlen tyúktolvajt elfogtak valahol az Alföldön, aki a vallatás során védekezésül beszél egy olyan emberről, aki messziről jött, a környéken vett tanyát, és köze lehetett a rablásokhoz. – Ehhez képest mi derült ki a múzeumi rendezvényen? – vetem közbe újra. – Nos, ezt követően került sor a Dornyay Béla Múzeum Baráti Körének összejövetelére, ahol több mint 130 érdeklődő hallgatta meg a beszámolómat az eddigi kutatásaim eredményéről. Mondandóm előtt dr. Fancsik János igen érzékletesen vázolta az akkori történelmi helyzetet és hangulatot. Továbbá megtekintették Czikora Zsolt helytörténész dokumentumfilmjét, amelyben hat somosi riportalany idézte föl ismereteit az egykori eseményekről, például, hogy a rablók hogyan jelezték egymásnak csatárláncban a vonat indulását és továbbhaladását az alagút felé. Frics Gyula helytörténeti kutató egy, a környékbeli mondákat, anekdotákat feldolgozó könyvében szereplő idős bányász elbeszélését idézte. És ekkor emelkedett szólásra F. S., aki elmondta, hogy édesapja, F. J. családfakutatásai során olyan újságcikkekre akadt, amelyek a rablásokkal összefüggő ítéleteket tartalmazták. Egyes adatok szerint 11-en, más források és az újságokban közzétett nevek alapján 15-en vettek részt a bűncselekmények elkövetésében. Közülük négyet halálra ítéltek, és az 1949-es újságcikkek szerint kettőt ki is végeztek (a kisterenyei Tóth Pált, azaz „Nagyszemű Paját” és Palkovics Lajost), a másik kettő sorsáról nincs adat. Egyébként a két rendőrnyomozó által leírt zagyvarónai eset kapcsán, ahol állítólag a lövöldözés során egy rendőrt megöltek, a gyilkosságról semmilyen megerősítést nem találtam eddig, de a levéltári kutatásaimat ebben az irányban is folytatni fogom. – Tehát, ha jól gondolom, Fóti Andor és Mág Bertalan egyrészt nem adták meg a valódi elkövetők neveit, másrészt jó néhány helyzet leírása közben egyszerűen szabadjára engedték a fantáziájukat. Előfordulhat, hogy hozzáférve a rendőrségi dokumentumokhoz, abból szemezgetve mesélték el történeteiket, és valójában nem minden általuk megírt bűncselekmény felderítésében vettek részt személyesen. Már csak egy kérdés maradt számomra: vajon egymás könyveit olvasták-e?

Kovács Bodor Sándor

ÁRA: 900 Ft